Prostitúció, turizmus, migráció
(Szociológiai háttérelemek)
________________
LÉDERER PÁL

 

Amikor a radikális feministák a vádlottak padjára ültetik a szexturizmust (s általánosabban: a prostitúciót), a szexturista (s általánosabban: a férfinem) fejéhez azt vágják, hogy szexuális kedvtelései primitívek és önzők, biológiainak álcázott szükségleteit megalázó és embertelen módon elégíti ki. Miért is ne vágnák? A férfi és nő közötti legtermészetesebb viszonyba elvégre a szex(ualitás) nagyon is beletartozik. Ez a vagdalkozás azonban, ha morális kielégülést nyújthat is annak, aki ilyesmire vágyik, ahhoz édeskevés, hogy a szexturizmust mint társadalmi jelenséget megérthessük. Ahhoz a szóösszetétel második tagját is figyelembe kell venni. A szexturizmus ugyanis - bár persze minden a szex körül forog benne - valójában azért turizmus is. Sőt, megkockáztatom, makrostrukturális értelemben elsősorban turizmus. Azaz: beleépül egy "iparág" tevékenységrendszerébe. S nem is akármilyenébe! Hozzáértők azt állítják, ez ma a világ egyik legdinamikusabban fejlődő iparága. 1989 és 1999 között a világturizmus átlagos éves növekedése 4,3 százalék volt, ezzel a dinamikával a harmadik helyre szorult a kőolajipari szektor és az autógyártás mögött. Tíz év alatt (1990-ről 2000-re) az utasforgalom másfélszeresére nőtt, a nemzetközi turizmusból húzott bevételek pedig megduplázódtak. A kilencvenes évek közepén már azt prognosztizálták, hogy egy évtizeden belül (vagyis nagyjából mostanra) a világ legnagyobb bizniszét jelentő iparág lesz.

Világos, hogy a turizmusnak léhűtő gazdagok passziójából ilyen fejlődési dinamikát biztosító tömegjelenséggé átalakulása azon múlott, hogy a bérmunka társadalmát jellemző kollektív munkaszerződések megteremtsék légyen - szerződésileg biztosított fizetett szabadidőben és egyéb "járulékok" formájában - a lehetőséget arra, hogy a turizmus nyújtotta kínálat valóságosan fölhasználható "össztársadalmi" szolgáltatásként működjék. Izgalmas elemzési és értelmezési probléma (de nem ide tartozik), mely társadalmi, gazdasági, politikai folyamatok vezetnek el oda, hogy a 20. századnak már a harmincas éveivel kezdődően (de aztán igazából csak a század második felétől általánossá válva) a nyugati társadalmakban végül is mindenki számára elvileg biztosított, elérhető joggá válhassék az éves rendes fizetett szabadsághoz való hozzájutás. Izgalmas nemkülönben az is, milyen társadalmi, gazdasági, illetve technikai fejlemények vezetnek el odáig, hogy a "nyaralás" ne egyszerűen csak az egyes országok belföldi turizmusiparát tartsa el, hanem egy mind dinamikusabban fejlődő nemzetközi turizmusnak is stabil bázisává váljék, a "kisembernek" is módot nyújtva arra, hogy nyaralni Norvégiából a Bahamákra, Ausztriából Thaiföldre menjen.

No mármost, hogy a nemzetközi turizmus olyan tevékenység, amelyre markánsan rányomja bélyegét a globalizáció, ez olyan állítás, mely anélkül is megállja tán a helyét, hogy statisztikai adatok tömegével önteném nyakon az Olvasót. Ha elfogadják ezt az állítást, akkor viszont azt is el kell fogadniuk, hogy a turizmussal kapcsolatban fölvethetők mindazok a politikai, gazdasági és morális problémák, amelyeket a globalizációval kapcsolatban rendre föl is szoktak vetni. Rég nem dől már be senki annak a naiv ideológiának, mely komolyan el akarta hitetni, hogy - J.F. Kennedy szavaival - a turizmus a világbéke bekövetkeztét segíti, mert minden turistában kultúrája nagykövetét kell látnunk. A különböző "delikát" problémákat itt persze még érinteni sincs módom. Nem csak hely hiányában, hanem azért sem, mert nálam okosabb emberek se nagyon tudják, mit kelljen erről az egészről gondolni. A nemzetközi turizmust ritkán szokás "politikai" jelenségként vizsgálni.[1]

A turizmus gazdasági relevanciájának van természetesen közvetetten politikai vetülete. Ebből a szempontból pedig igen közvetlen kapcsolat van az általában vett turizmushoz kötődő újraelosztási stratégiák (a Harmadik Világnak nyújtott "nemes lelkű támogatás") és a szexturizmus között. A tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy ez utóbbi számára alapvetően azok a szegény országok jönnek szóba alkalmas terepként, amelyeknek természeti szépségeken kívül nem nagyon áll rendelkezésére semmi más. Napfényen, tengeren és homokon kívül ("Sun", "Sea", "Sand") nincsen ott semmi - kivéve persze a helyi lakosság biztosította jó öreg szexet, amely így a negyedik S betűt adja a reklámszöveghez.

A szegény országokba áramló turizmust úgy általánosságban a nyugati elemzők problémátlanul jó dolognak tekintik. A turista pihen, szörföl, napozik, jól érzi magát. Ennek fejében jön a pénz (ami máskülönben nem jönne), teremtődik a munkahely (ami máskülönben nem teremtődnék). Lehet, persze, aggályoskodni, szoktak is, ezt azonban többnyire a széplelkek aggályoskodásaként könyvelik el. (A turizmus - mindenütt, de itt, a szegény országokban aztán kiváltképp - a populációk "folklorizálásához" vezet; kisebb vagy nagyobb embercsoportok arra degradálódnak, hogy ugyanazt a funkciót töltsék be, mint az afrikai nemzeti parkok állatai; a hagyományokat kiszakítják eredeti, nekik értelmet adó kontextusukból, és a turista számára is fogyasztható álmutatványokká silányítják.)

Az önelégült nyugati nézőpontnak két problémája is van - teljesen függetlenül a szexturizmussal és a prostitúcióval kapcsolatban elsírható összes morális kifogástól. Az egyik az, hogy a turizmusban keletkező pénzforgalom jelentős része nem a vendéglátó ország zsebébe vándorol. Nem csak abban a szimbolikus értelemben, hogy ezekben az országokban - szegény és így "gyenge" országok lévén - a demokrácia gyenge lábakon áll, virulens a korrupció, a pénz jó része tehát nem az "ország" zsebében, hanem magánzsebekben köt ki. S nem is csak abban az értelemben, hogy a befektetéseket többnyire az állam eszközli, a hasznot pedig a magánszektor fölözi le. Fontosabbak ennél a strukturális okok: 1) az infrastrukturális fejlesztéseket megfelelő technika és kvalifikált szakemberek híján külföldi cégekkel kell - drága pénzért - elvégeztetni; 2) a gazdag Észak légitársaságai, szállodaláncai, utazási irodái vágják zsebre az iparágban mozgó pénzvolumen további 50-60 százalékát vagy még annál többet is (el-Alaoui 2002).

A másik, ennél is érdemibb problémát az jelenti, hogy e nézőpont teljesen figyelmen kívül hagyja azt, milyen hatással vannak a turizmus fölfuttatásában érdekelt fejlesztési stratégiák az adott ország általában vett fejlesztési koncepcióira - s így, közvetve, a lakosság megélhetési esélyeire. Persze: épülnek repülőterek, kikötők, kiépül az úthálózat és a kommunikációs vonalak. Lesz víz- és csatornahálózat, egészségügyi ellátórendszer, hiszen ezek híján tömeges turizmus elképzelhetetlen lenne, akármilyen nádszál-derekúak legyenek is a lányok, és széles vállúak, keskeny csípőjűek a fiúk. No de ad-e mindez lendületet a többi szektorokban megvalósítható/megvalósítandó fejlesztésnek? Vagy, ellenkezőleg, a turizmus "monokultúrája" visszaszorítja, elsorvasztja-e az egyéb szektorokat, az országot éppen hogy nem a segélyek, támogatások ellenére, hanem emezek egyenes folyományaként téve a gazdag országok kiszolgáltatottjává? Mint ahogy az is teljesen figyelmen kívül marad, milyen kihatásai lehetnek az ilyen típusú gazdasági fejlődésnek egy-egy adott ország társadalmi fejlődésére.[2] Mely fejlődésnek, egyebek között, az is mutatója lehet, mennyire kényszerül a helyi lakosság a megélhetését - egyéb lehetőség híján - prostitúciós szolgáltatásainak fölkínálása révén biztosítani.

•

Központi szerepe, fontossága ellenére nem tárgyalhatom itt az őt megillető részletességgel a turizmus "ellentettjének",[3] a migrációnak a problémáját, mely pedig témánktól, még ha annak legszűkkeblűbb értelmezése felől nézzük is, egyszerűen elválaszthatatlan. Amúgy, egyáltalán nem mellesleg, éppen azért bizonyul annak, mert a radikális feminista mozgalom, nagyon határozott politikai érdekektől és indítékoktól mozgattatva, a migrációs jelenség értelmezésének kisajátítására törekszik, hogy ezen keresztül legitimálja a maga prostitúció-értelmezését, illetve - a soron következő lépésben - a prostitúció leküzdésére hivatott elvakult stratégiáját.

A migrációs jelenség, amelyen itt és most elsősorban a szegény, színes Dél felől a gazdag fehér Észak felé (másodsorban, majd a kilencvenes évek elejétől fogva, a fölbomló szocializmus országai - Oroszország, Ukrajna, a kelet-közép-európai országok - felől leginkább Nyugat-Európa felé) irányuló mozgásokat értem, már a hetvenes évek előttről kelteződően sokmilliós tömegeket érintett. Az azóta eltelt évtizedekben részint a világ új részeire terjedt ki, részint pedig nemcsak létszámában nőtt dinamikusan, de joggal beszélhetünk a migráció "elnőiesedéséről" is (vagyis arról, hogy a "mozgásban lévő" tömegek egyre nagyobb hányadát teszik ki a nők). Az elmaradott országokban a fejlett világ által rájuk kényszerített gazdasági struktúraváltásnak ugyanis - a hagyományos társadalomszerkezet érintetlenül hagyásának következtében - a nők az első számú kárvallottjai. A folyamatban fontos szerepe van az eltartóképességüket vesztett mezőgazdasági régiókból a nagyvárosokba áramlás félelmetes dinamizmusának. Látványosan gyorsan következik be a frissen a városba özönlöttek társadalmi-gazdasági marginalizálódása, amiből - elsősorban (de nem egyedül csak) a nők számára - nem nagyon látszik más kiút, mint a helyi szexipar nyújtotta kereseti lehetőségek vagy a külföldre migrálás - esetleges kimenetelként megint csak a szexiparban való elhelyezkedéssel (Månsson 1992).

A nemzetközi irodalomban általában különbséget tesznek menekült és migráns között. Az előbbin olyan személyt értünk, akinek számára a menekülésnek nemigen adatik reális alternatívája (háborúk, népirtások által érintett tömegek). Az utóbbin azt a férfit szokás érteni, aki annak a - férfiaknál normálisnak tekintett - ambíciójának engedelmeskedik, hogy ("amerikás magyarként", a "brain drain" által elszipkázott kutatóként, vagy - hiszen a gyilkolás is munka - zsoldoskatonaként) munkát keresve és vállalva javítson saját (vagy családja) társadalmi helyzetén.

A "férfinépességre értelmezett" migráció elnőiesedése sokak számára megnehezíti, mit is kezdjen a jelenséggel, hogyan viszonyuljon hozzá, hiszen a nők migránsként való színre lépése ellentmond a hagyományos nemi szerepekbe kódolt női identitást illető elvárásoknak. Legyen a férfi jussa és kötelessége, hogy az otthonon kívül, a nyilvános szférában "tegye a dolgát", számára legyen természetes a kaland - s így a veszély - keresése (aminek lényege nem is annyira a gyarapodás, az előbbre jutás, hanem az önnön mélyebb identitásunk föllelését szolgáló emberpróbáló megmérettetés)! A nő viszont ne keressen magának mélyebb identitást! Lehetne-e valaha is több, mint az otthonnak magának a jelképe? Neki nem a gyarapítás a dolga, hanem az, hogy óvja és őrizze a tűzhely melegét (s a gyermek és a konyha mellől a templomnál messzebb ne merészkedjék). A különféle mai radikalizmusok mögött nagyon sokszor valami efféle tradicionalizmust érünk tetten. Kétségtelenül megkérdőjelezhető, vajon a nők külföldi munkavállalásra ösztönzése lenne-e a Harmadik Világban a gazdasági fejlődés beindításának leghatékonyabb eszköze, no de az azért szívdobogtató, ahogyan az International Movement against All Forms of Discrimination and Racism nevű szervezet a család eróziójával riogat e koncepció ellen. "Férjek és feleségek tartós különélése - mondják - váláshoz vezethet. A felügyelet és példamutatás nélkül maradt gyerekből könnyen lesz fiatalkorú bűnöző, s könnyen eshet emberkereskedők és pedofilek martalékául" (idézi Doezema 2000). Hát igen! Minden társadalom támasza és talpköve a tiszta erkölcs, ennek pedig - natürlich - a nő a letéteményese. Ezt minden irónia nélkül mondom. Az egész 19. századon keresztül rendületlenül tartja magát Angliában az a politikai erővé is vált hit, hogy a Birodalom stabilitása, Nagy-Britannia nagyhatalmi szerepe az "anyaország" belső társadalmi stabilitásán múlik, amely azon belül Anglia erkölcsi tisztaságán, ezen "még belülebb" pedig a családi otthon tisztaságán áll vagy bukik (Nead 1988).

Érthető hát, ha a közvélekedés mindenütt a világon értetlenkedve és idegenkedve fogadja, hogy nők - arra hivatkozva, hogy munkát, megélhetést keresnek - mind nagyobb számban hagyják el harmadik világbeli otthonaikat. Részben ez magyarázza, hogy oly könnyen hagyja magát meggyőzni arról, amiről a radikális feministák teljes mellszélességgel meggyőzni kívánják: a sok "idegenbe szakadó" nő közt nincs egy se, aki saját szabad elhatározásából, önként kelne útra; a tények meghamisítása (ezért értelmetlen, sőt, erkölcstelen) az ő esetükben "vándorlásról" beszélni; amivel szembesülünk, azért az emberkereskedelem a felelős, azaz a tehetetlenül kiszolgáltatott nőkkel és gyermekekkel való (rabszolga)kereskedés, amit a fehér férfiak az egzotikus, idegen nők zsenge, ropogós húsára való mind csillapíthatatlanabb s mind követelődzőbb éhsége tesz busás hasznot hajtó vállalkozássá. Ez nyilvánvalóan nagyon is megnyugtató értelmezés. Vannak gonosz férfiak, akik képesek kiszolgáltatott, védekezni képtelen nők helyzetével rútul visszaélni. Szégyen, gyalázat!... na de Én nem tartozom ezek közé. Azon kívül, hogy mélyen megvetem és elítélem őket, mit is tehetnék konkrétan a tény ellen?... Vannak gonosz emberek, akik megfélemlített nőket elrabolnak otthonukból és a világ különböző pontjain áruba bocsátják őket... szomorú, szomorú, de mit tehetnék Én - magánemberként - az efféle szörnyűségek ellen? Statuáljon példát az Állam, a határőrség, a rendőrség, Walker, a texasi kopó, meg a jószagú Úristen!

Bízvást elmondhatjuk: a radikális feministák nagyon is tudatosan játszanak arra, hogy a nemzetközi migráció mind szembeötlőbbé váló jelenségének definiálásához saját politikai elkötelezettségű értelmezésüket kényszerítsék rá mindenkire, hogy majd emennek megfelelő jogi szabályozást passzírozhassanak ki az egyes országokból és a nemzetközi szervezetekből. Az ezzel tisztában lévő szociológus aztán "megértőleg" nyugtázhatja, hogy a radikális feministák gondosan kerülik a probléma "tárgyszerűségre törekvő" elemzését, hallgatólagosan elutasítva - mint számukra tökéletesen fölöslegest - a "módszertani ábécének" olyasfajta bakafántoskodását, hogy

(b)ármilyen témát akarjunk is kutatni, definiálnunk szükséges a megvizsgálandó jelenséget. Annak feltárása, hogy milyen kereslet mutatkozik az emberkereskedelem szállította "emberanyagra", két nagyon is nehéz problémával szembesíti a kutatót. Az első az, hogy ki mindenki tekinthető az "emberkereskedelem szállította »emberanyagnak«". A második az, hogy mit értsünk "keresleten" (Anderson - O'Connell Davidson 2003:7).

Az International Organization for Migration számára végzett felmérés (tanítanivalóan példaszerű) kutatási beszámolójában a szerzőpár érzékletesen illusztrálja: valóban mennyire "nagyon is nehéz" adott esetben szabatosan definiálni, miről is beszélünk (s milyen elképesztően könnyen esünk abba a csapdába, hogy azt hisszük: tudjuk, miről beszélünk). Teljességgel meggyőző az ún. Palermói Jegyzőkönyv-vel (Protocol to prevent... 2003) szemben megfogalmazott kritikájuk, hogy annak "emberkereskedelem"-definíciója nem ad választ a kifejezéshez köthető problémák és politikai megosztottságok minden vonatkozására.[4]

Jóllehet a migrációs statisztikák pontossága hozzáértő statisztikusok szerint többnyire erősen kérdéses, az illegális migrációra vonatkozó "adatok" pedig a dolgok természetéből fakadóan semmiképp nem tekinthetők egyébnek, mint (erősen érzelemfűtötte) becsléseknek, annyi azért meglehetős biztonsággal mégis kijelenthető, hogy a migráns nők számára a prostitúció különféle formáin kívül két további érdemleges lehetőség kínálkozik a munkaerőpiacon: háztartási alkalmazottnak - magyarul: cselédnek - állni, vagy - ugyancsak családoknál - valamilyen (gyerek-, beteg- stb.) gondozói munkát vállalni. Radikálisaink nem hajlandók tudomásul venni, hogy ez utóbbi két "szakma" legalább annyi migráns nőt foglalkoztat, mint amennyit a prostitúció különféle tevékenységformái együttesen. Számukra egy a fontos, hogy differenciálatlanul homogén masszának láttassák a női munkavállalóknak ezt a tömegét. Ennek érdekében léleknyugalommal egybemossák a legális és illegális migrációt, csak azért, hogy - differenciálatlanul - az (emberkereskedelemmel alaptalanul azonosított!) utóbbinak jellemzőit vetítsék ki mindenre és mindenkire. Szemellenzős módon nem hajlandók tudomást venni a nem prostitúciós tevékenységet folytatókról, csak azért, hogy minden otthonától messze került nőben prostituáltat láthassanak (és láttathassanak). A prostitúcióból élőket meg differenciálatlanul a "full contact" szextevékenységet űzők legalja kategóriájába tartozó (utcán strichelő) prostituáltként mutatják föl a világnak, mélyen hallgatva arról, hogy a tevékenység végzésének egyre nagyobb számban vannak "jobb" módjai.[5] Arról már nem is beszélve, hogy tudatosan elhallgatják, elhazudják azt az empirikusan nehezen letagadható tényt, hogy a szexiparban dolgozók között mind több a férfi, a fiú (és a transznemű).

•

Na és akkor? Mondd már, hogy a radikális feministák "egy kicsit túloznak". Miért is ne tennék? Kit nem hevít korának érzeménye... Hát őket hevíti. Szögeztessék le tehát világosan, nem a "hevület" a baj velük, hanem az, hogy "helyzetértékelésük" rendre csúfot űz a társadalomtudományos elemzés alapnormáiból, melyeket - igazuk vélt erkölcsi tudatában - nem tartanak magukra nézve kötelezőnek. Egyetlen - ezúttal honi - példát erre. 2003. augusztus 3-án a Prostitúció Nélküli Magyarországért Mozgalom nyilatkozatot tett közzé. Ebből idézek most.

Válaszút előtt állunk: a svéd modellt követjük-e, vagy némely délkelet-ázsiai ország sorsára juttatjuk az országot. Svédország a prostitúció felszámolásában és nem konzerválásában gondolkodik, ezért a prostituáltat használó kliens oldaláról közelíti meg a kérdést: a tevékenységét tiltja és bünteti. Délkelet-Ázsia szegény országaiban legális a prostitúció, amely a gazdaság termelő szektorait maga alá gyűrve és elsorvasztva, tömegek számára vált kizárólagos jövedelemforrássá (PNNM 2003)

Értsünk a szóból! Nem azt a véleményüket adják tudtunkra, hogy sokat (és sokféle módon) árthat az országnak, ha nem kötelezzük el magunkat a svéd modell mellett. Nem! 2003 augusztusában - nincs mese! - válaszút előtt állunk, délkelet-ázsiai országok sorsára juttathatjuk Magyarországot! Ezt a brutális szamárságot azért érdemes szóvá tenni, mert szakmailag súlyosan kifogásolható etikátlansága ellenére aláírta (néhány diszciplinárisan "indifferens" foglalkozás űzője mellett): egy szociológus/szociálpolitikus nő, egy szociológus/történész nő, egy közgazdász nő, egy szakközgazdász nő és egy büntetőjogász nő!

Kirohanásuk jól példázza - egyebek között - azt a bornírt szemléletet, mely eleve elutasítja, hogy különbséget tegyen az emberkereskedelem szállította "emberanyagot" illető munkáltatói és fogyasztói érdekek között (lásd Anderson - O'Connell Davidson 2003). A radikális aktivisták, ha nem tévesztik is szem elől a szegény áldozataikat félholttá verő és félholttá erőszakoló emberkereskedőket és striciket, igazából csak a férfi fogyasztóra koncentrálnak. Magyarán, nem a leszorított áron kapható, kiszolgáltatott helyzetű munkaerőből hasznot húzó munkáltató gazdasági érdekeltségét tekintik elsődlegesen elemzendőnek. Szellemi horizontjukba nem fér bele egyéb, csak a merevedéses állapotban testnyílást vásárló férfi, akiről a mindenféle link, részrehajló entellektüelek rendre megfeledkeznek, s így nem is lehetnek képesek átlátni, hogy az otthonaikból erőszakkal elrabolt, megkínzott, megalázott, rabszolgasorba vetett szerencsétlen nők és kislányok[6] megmentésének egyetlen lehetséges módja van csak: a férfiakat a vásárlástól eltántorító büntető intézkedések általánossá tétele, vagyis a "svéd modell" univerzalizálása.

Ez a bornírt szemlélet két, szociológiailag nagyon is fontos mozzanatot teljesen tudatosan figyelmen kívül hagy, s ez - a kontingens következmények okán - természetes is partizánjai részéről. Először is: ha beigazolódik, hogy a "hasznot húzó" fél, vagyis a (legális vagy illegális) munkaerőt alkalmazó munkáltató szempontjai az igazándiból relevánsak,[7] akkor szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy "másodlagos frissességűvé" válik az illegális emberkereskedelmi (vagy embercsempészeti) szempont. A lényeg akkor a rendelkezésre álló munkaerő védtelenségén, kiszolgáltatottságán van; ennek fölszámolására kell törekedni - vélhetőleg munkajogi eszközökkel, a szervezkedéshez és érdekvédelemhez való jog biztosításával, vagyis a prostitúció legalizálásával (hogy ki milyen úton- módon került a fogadó országba, az ebből a szempontból semmilyen mérlegelés tárgyát nem képezheti). Az idézett szerzőpáros igen bölcs megállapítása szerint, hogy a migrációs folyamatok révén munkaerőpiacra kerülő munkavállalók mennyire szemérmetlenül zsákmányolhatók ki, mennyire bizonyulnak védtelennek és kiszolgáltatottnak, három tényezőtől függ: 1) a számukra megnyíló munkaerőpiaci szegmens szabályozottságának mértékétől; 2) a kizsákmányolható munkaerő-tartaléksereg létszámától; 3) a munkáltatók és ügyfelek viselkedését szabályozó társadalmi normák erejétől és rugalmas alakíthatóságától. (Mindezek végiggondolása egy olyan teljesen új, a radikális feministák által tudatosan elutasított elemzési horizontot nyitna azonban meg, amelynek elemző bemutatására ehelyütt nincs módom.)

Figyelmen kívül marad továbbá - s ez közvetlenebbül érinti a magam kritikai szempontjait -, hogy az "emberkereskedelem = prostitúció" séma elvetése azzal jár, hogy nyomában azonnal ellehetetlenül a radikális feminizmus megnyugtatóan ismerős világképe. Bármennyire igyekeznek is feministáink az emberkereskedelmet magát a prostitúcióval a legszigorúbban párba állítani (s erőteljesen lobbizni minden lehetséges nemzetközi fórumon, hogy ez az árukapcsolás definíció rangjára emeltessék), a konstrukció a megkérdőjelezés pillanatában azonnal összeomlik. Nem csak a "prostitúció = rabszolgasorba vető kizsákmányolás" bizonyul hamis kizárólagosságú állításnak (ami a prostitúcióról folytatott feminista viták történetében egyáltalán nem minősül újdonságnak), hanem a fordítottja is, a "rabszolgasorba vető kizsákmányolás = prostitúció" tétel. (Anderson és O'Connell Davidson tanulmánya nem kis részt abból kölcsönzi döbbenetes erejét, hogy a közhelyessé vált prostituáltsirató helyett higgadtan végigelemzi a jelenség minden vonását, majd ugyanazon logika mentén bemutatja a migráns nőknek a cselédpiacon kijutó - bizonyos értelemben a prostituáltakénál sokkal kiszolgáltatottabb és reménytelenebb - helyzeteket, amelyek esetében ráadásul még csak az álló farkú macsó hímre se lehet kenni a dolgot.)

Ha pedig nem egyedül a prostitúció felelős nők sokaságának "rabszolgasorba" kerüléséért, akkor az előszeretettel univerzálisnak/egyedül üdvözítőnek kikiáltott radikális feminista stratégia hirtelenjében igencsak hiteltelenné válik. Egyszeriben kiderülhet, hogy nem lehet a balhét "csak úgy" a szolgáltatást megvásárló és elfogyasztó kuncsaftra ráverni, aki - ha túllépünk a szűken vett prostitúción - munkáltatónak is bizonyulhat. Ezen a tágabb piacon ugyanis nem a férfi kuncsaft a jellemző, s nem is feltétlenül a nő, hanem a család, a háztartás mint munkáltató. A vásárló stigmatizálása pedig - ó jaj! - ez esetben nem célszerű.[8] Feministáink okoskodásának ugyanis saját politikai érdekeikre sandán visszapillantó eleme, hogy természetesen a hatalom farvizén akarnak úszni, vagyis teljesen ellenérdekeltek abban, hogy az államot és a privátszférát egymással szembefordítsák. Napnál világosabb számukra, hogy saját euro-amerikai közegükben ezzel halálra ítélnék magukat. Így aztán teljesen érthető és logikus, hogy a fennen hangoztatott "svéd modell" földrajzi kiterjesztését ugyan erősen szorgalmazzák, érdemi kiterjesztésétől, logikus továbbfejlesztésétől azonban úgy irtóznak, mint ördög a tömjénfüsttől. Eddigelé egyetlen svéd miniszter- vagy kormányfőtanácsos- asszonynak sem jutott eszébe azért ágálni, hogy pénzbírsággal (avagy hat hónapot nem meghaladó elzárással) büntessék azokat a svéd férfiakat (horribile dictu nőket, illetve házaspárokat), akik Svédországba migrált személyeket háztartásukon belül élő kvázi-családtagként cselédnek alkalmaznak - és embertelenül kizsákmányolnak. A svéd nemzeti lobogó alá fölesküdött nemzetközi radikális feministák pedig Európában is, az Egyesült Államokban is mindenütt jámbor belenyugvással veszik tudomásul a cselédrabszolgatartás gyakorlatát, mint ahogy - miközben hörögve átkozzák a szexturizmust - szó nélkül hagyják például a Dél-, Délkelet-Ázsiában tartózkodó euro- amerikai családok helyi "cselédtartási" szokásait is.

•

A prostituáltakról előadott, könnyzacskó-működésre bazírozó emberkereskedelmi narratívákban megdöbbentő az alapjukul szolgáló, avíttan tradicionalista szemlélet. E történetekben aktív, elszánt, a veszélyeken, nehézségeken fölülkerekedni képes, talpraesett nők számára egyszerűen nem jut hely (mintha ilyen nő per definitionem nem létezhetnék). Ez a világ a passzív, belenyugvó, az ostobaságig naiv, magatehetetlen nők világa, akik mindaddig föl- és kihasználhatók, földig alázhatók, amíg valaki védelmükre nem kél. Persze nem tehetnek róla, hogy ilyenek, végtére is szegény, harmadik világbeli libák. Hogyan is lehetnének olyanok, mint a fejlett világ emancipált nőinek róluk szánakozva író, megmentésükön sürögve szorgoskodó radikális élcsapata?! (Nem ironizálni akarok - a kétségtelenül létező, előforduló tragédiák ugyanis sokkal súlyosabbak annál, hogy elbírjanak bárminemű cinikus ironizálást.)

A polgári-középosztálybeli fehér feminista felsőbbrendűség-tudattal szemben már a hetvenes évek végén fölütötte fejét az "osztályszempontú" elégedetlenség. "Ha a fehér-amerikai feminista elmélet nem tartja feladatának" - szólalt föl a hetvenes évek végén valaki egy nemzetközi feminista konferencián -

hogy a közöttünk, nők között létező különbségekkel s az elnyomás ebből következően különböző mértékével foglalkozzék, akkor hadd kérdezzem már meg, mit kezdenek Önök azzal a ténnyel, hogy azok a nők, akik a maguk lakását takarítják és gyerekükre vigyáznak, amíg Önök feminizmus-elméleti konferenciákon villognak, többnyire szegény nők, többnyire színes bőrű nők (lásd Crosby 1992:130).

Ha történt is szemléletváltozás e téren, az csak a fejlett világon belül megmutatkozó társadalmi és "faji" dimenziókra hívta föl a figyelmet. Tíz évvel később, a nyolcvanas évek végén Ch.T. Mohanty máig ható érvénnyel mutatott rá a nyugati feminizmus orientalista beállítottságára, a benne megmutatkozó "gyarmati nézőpontra" (colonial gaze), "birodalmi szemléletre".

A harmadik világbeli nők mint csoport (vagy "kategória") jellemzésére, definiálására természetadta automatizmussal adódnak az olyan címkék, mint: vallásos (értsd: "képtelen progresszíven gondolkodni"), családorientált (értsd: "a hagyományok rabja"), jogtudatilag kiskorú (értsd: "egyszerűen képtelen ráébredni arra, hogy jogai lehetnének"), írástudatlan (értsd: "az élet minden vonatkozásában tudatlan"), házias (értsd: "maradi") (Mohanty 1988:22).

Félreértés ne essék, eszembe' sincs tagadni, hogy nők tíz- és százezrei esetében teljes joggal valóban erőszakról, kényszerről, kényszerítésről kell beszélnünk (mert minden egyéb csak hazug, álszent mellébeszélés lenne[9]). Eszembe' sincs tagadni, hogy a kényszerítésnek sokféle formája létezhet, létezik (valószínűnek tartom, hogy több, mint amennyit elképzelni egyáltalán tudunk), s azt sem, hogy a kényszert leggyakrabban a puszta életben maradást fenyegető szegénység jelenti. Ezzel együtt nem kívánom - ahogyan azt sokan mások teszik - eltakarni a szemem a nyomorúságnak és a nyomorultságnak az elől az ezerféle fajtája elől, amiben az elhagyott otthon és szülőhaza részeltette (és otthon maradásuk esetén továbbra is részeltetné) ezeket a nőket.[10] És méltánytalannak gondolom ráadásba még azzal is súlyosbítani megaláztatásukat, hogy képtelennek, alkalmatlannak nyilvánítsam őket arra, hogy autonóm személyiségként döntsenek maguk felől... - mindezt arról az úgymond "szellemi" piedesztálról hirdetve, hogy nem lehet másként dönteni, mint ahogyan azt Mi, az Igazság letéteményesei szépnek, helyesnek, erkölcsösnek ítéljük, aki tehát nem a mi szánk íze szerint dönt, az értelemszerűen nem döntést hozott, hanem tehetetlen bábként hagyta, hogy mások döntsenek helyette.

Számtalan kutatás eredményei igazolják, hogy a migránsokat - s ez érvényes a női migrálókra, sőt a női szexmigrálókra is - nem csak a puszta megélhetés veszélybe kerülése indíthatja útnak. Ösztökélheti őket erre egy kényelmesebb, jobb, szabadabb életforma reménye is. Mely esetben tökéletesen abszurd "erőszakos kényszerről", "megfélemlítésről", "tehetetlen, akarat nélküli bábokról" beszélni. Más kérdés, hogy a remények gyakran nem válnak valóra, hogy - főleg illegális migráció esetében - sokakat kihasználnak, rászednek, tönkretesznek. Azonban sajnos nagyon is jól dokumentálható, hogy a célországba megérkezvén még a migráció teljesen legális csatornáit igénybe vevők túlnyomó többsége is teljesen kiszolgáltatott helyzetbe kerül - pontosan az Anderson és O'Connell Davidson említette, a radikális feministák által figyelemre nem méltatott három szempont miatt.

Világszerte az a gyakorlat, hogy ezek a Harmadik Világból érkező nők az Első Világban döntően csak az informális munkaerőpiacra juthatnak be. A munkaerőpiacnak abba a szegmensébe tehát, ahol nem érvényesek a más szegmensekben biztonságot nyújtó hatékony jogi védelmek; ahol hiányoznak a munkáltatói önkénynek másutt korlátot állító szabályozások; ahol a tevékenységet többnyire nem is ismerik el munkának (mint például a prostitúció esetében is - függetlenül attól, hogy mindenki pontosan tudja, nők százezrei tartják el ebből a fajta tevékenységből magukat és családjukat). Ennek pedig - mármint hogy tevékenységüket nem ismerik el munkának - egyenes következménye, hogy minimális az esélyük a migráció legális csatornáinak igénybevételére; ezért aztán kénytelenek az illegális, tehát semmiféle ember- (vagy más) jogi védelmet nem biztosító csatornákat használni. Ha valaki nem fordít szándékosan hátat a tényeknek (hogy ne kelljen tudomást szereznie róluk), annak bizony mérlegelnie illenék: tényleg abban lássuk-e a lényeget, hogy elvetemült egyedek, személyes erkölcsi romlottságuk okán, gonosz emberkereskedők karjába vetnek a férfiuralomnak kiszolgáltatott szerencsétlen páriákat? Nem inkább személytelen jogi szabályozásrendszerek bumeráng-effektusát kell-e fölfedeznünk abban, ami történik? (Wijers - van Doorninck 2002.)

Minél lehetetlenebbé válik, hogy az ember megfelelhessen a legális migrációs csatornák igénybe vételéhez megkövetelt feltételeknek, annál inkább kényszerül a migrálni akarók egyre nagyobb, speciálisan szelektált hányada az illegális migráció igénybevételére, s ezáltal egyre kiszolgáltatottabb áldozatává válik az emberkereskedelemnek és embercsempészetnek (a dráguló "szállítási díjtarifának" egyre inkább csak az adós-elköteleződés, a debt bondage igénybevételével lehet megfelelni, ami egyértelműen valóban rabszolgakereskedelemmé alakítja át a gyakorlatot).

A radikális feministákat mindez nem nagyon érdekli. Kiforrott, "koherens" - csak éppen a tényekre nem nagyon ügyelő - differenciálatlan álláspontjuknak megfelelően, a migráció "elnőiesedését" egyértelműen a nők prostitúcióba kényszerítésének újabb bizonyítékaként kívánják ránk erőltetni. Ehhez "elméleti alapul" az szolgál, hogy nincs nő - állítják, agresszív hangossággal, a tények ellenére -, aki önként vállalkoznék, vállalkozhatnék arra, hogy ezt az életsorsot szabad elhatározásból válassza magának.

Ebből visszafelé következtetve, természetesen nem nagyon fér bele a megszokott világképbe az a harmadik világbeli szegény nő, aki pontosan tudta, mire vállalkozik, amikor megpróbál eljutni a gazdag, esélyeket kínáló világba, s aki tudatosan választotta a prostitúciót a kínálkozó alternatívák közül (ha átverték, hát legfeljebb abban verték át, hogy a munkakörülmények, munkafeltételek lényegesen rosszabbak, mint amit ígértek neki). Ez ugyanis ellentmondana annak az axiómának, hogy "a világban nap mint nap, szüntelen, naiv, kétségbeesett fiatal nőket vetnek szexuális rabszolgaságba". Az viszont nagyon is beletartozik a képbe, hogy amikor ilyen migránsokról kiderül, hogy nem erőszakkal kényszerített szerencsétlen áldozatok, hanem autonóm ágensek, akkor a radikális feministák (és a nagyközönség) szimpátiája meglehetősen látványosan fordul el tőlük. Tanulságos e szempontból az az eset, amikor Torontóban

(g)ondosan előkészített akció eredményeként a torontói rendőrség a szexkereskedelem 22 áldozatára bukkant rá egy külvárosban. Minden médium sajnálkozott e szerencsétlen szexrabszolgák sorsán, együttérzéssel mutatva be a védtelen, kiszolgáltatott egzotikus szépségeket a nagyérdeműnek. Egy vagy két nappal később kiderült, hogy a zömmel thai és malajziai fiatal nők saját akaratukból jöttek Kanadába prostituáltként működni. Lehallgatott telefonbeszélgetéseikből kiderült, hogy családjuknak azzal dicsekednek, milyen jól fognak keresni. A közvélemény azonnal az ellenkezőjére váltott. Ettől a pillanattól fogva ezekből a nőkből megrögzött bűnözők lettek, illegális bevándorlók, akikre semmi szükség. Kényszerítés nélkül, maguk döntöttek úgy, hogy áruba bocsátják a testüket. Pfuj! A fene fog aggódni értük! (Toronto Star, 1998. április 19. Idézi Doezema 2000).

•

Nincs szándékomban a nemzetközi turizmus, a migráció (és általában: a világrendszer) strukturális igazságtalanságai fölött keseregni. Ezzel tehát nem is foglalkozom tovább, hanem megpróbálom "adottságként",15 értelmezhető szociológiai realitásként kezelni ezt a feltételrendszert. Nem értek egyet bizonyos Pangloss mesterrel abban, hogy ez a világ a létező világok legjobbika lenne, ámde ez magánügyem, mely Önökre nem tartozik. Akármint legyen is azonban, én nem akarom abban az illúzióban ringatni magam, hogy a világot, mint szociológiai realitást, lehet értékmentesen kezelni. Lehet úgy gondolni, s szabad is, mindenkinek, hogy a szexturizmus negatív társadalmi jelenség (ha más okból, mint a radikális feministák, magam is annak tartom), de nem ez a lényeg. A világ ebben a minutumban "adott" szociológiai realitás. A "történelmi léptékkel" mérve másodperceknek minősített időtávok ezredrésze alatt embermilliók pusztulhatnak el. És nem olyan körülmények között, hogy érvényes bíztatást jelenthessen számukra a "Jobb állva meghalni, mint térdre rogyva élni" szép jelszava. Szerényen megkérdezném tehát: mégis, a szexturizmus által prostitúcióba alázott nőknek, férfiaknak, gyerekeknek, az emberkereskedelem áldozatainak (vagy "áldozatainak") milyen alternatívát szánnának a radikális feministák? Valószínűleg a Szahel-övezetben éhen haltakét. Sebaj! Fő, hogy az Eszme diadalmaskodjék.

Jeffreys, Sheila: Globalizing Sexual Exploitation: Sex Tourism and the Traffic in Women. Leisure Studies, 1999, vol. 18. 179-196. old.

Kempadoo, Kamala: Victims and Agents of Crime: The New Crusade against Trafficking. Paper presented at the Conference "Practicing Transgression: Radical Women of Color for the 21st Century" University of California-Berkeley, February 7-10, 2002.

Leheny, David: A Political Economy of Asian Sex Tourism. Annals of Tourism, 1995, vol. 22, no. 2. 367-384. old.

Månsson, Sven-Axel: Brothel "Europe". International Prostitution and Traffic in Women, 1992.

Marx, Karl: Magántulajdon és kommunizmus. In uő: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből. Kossuth, 1962.

Mohanty, Chandra Talpade: Under Western Eyes: Feminist Scholarship and Colonial Discourses. Feminist Review, Autumn 1988 (30).

Nead, Lynda: Myths of Sexuality. Representations of Women in Victorian Britain. Blackwell, 1988.

Prostitúció Nélküli Magyarországért Mozgalom: Nyilatkozat. Élet és Irodalom, 2003. 47. évf. 32. szám.

Protocol to Prevent, Suppress and Punish Trafficking in Persons, Especially Women and Children, 2003.

Struensee, Vanessa von: Sex Trafficking: A Plea for Action. European Law Journal, December 2000, vol. 6, no. 4, 379-407. old.

Sullivan, Barbara: Trafficking in Women. Feminism and New International Law. International Feminist Journal of Politics, 2003, vol. 5. no. 1, 67-91. old.

Wijers, Marjan -Marieke van Doornick: Only Rights Can Stop Wrongs: A Critical Assessment of Anti-trafficking Strategies. Paper presented at the 18-20 September 2002 Conference of the European Parlament

[1] Valószínűleg nem teljesen alaptalan az a föltételezés, hogy ebben a politikatudomány "maszkulin" beállítottsága a felelős, amely a turizmust a nemzetbiztonsággal-katonapolitikával, illetve a racionális gazdasági újraelosztás kérdéseivel ellentétben valami "szoft" dolognak tartja - ha másért nem, hát azért, mert a férfias katonásdiból, valamint a munka és az üzlet racionális világából való kiszakadás definiálja (lásd Leheny 1995; a contrario pedig Enloe 1990).

[2] Nem feltétlenül vezet távlatos társadalomfejlődési víziókhoz, ennek ellenére talán gondolkodásra késztet az az információ, hogy egy 18 lyukas golfpálya öntözéséhez napi 6500 m³ víz kell (valamint rengeteg gyomirtó). A szállodaláncok golfpályáinak működtetése tehát tökéletesen fölboríthatja az adott környék mezőgazdasági termeléshez, illetve lakossági fogyasztáshoz szükséges vízháztartását (el Alaoui, 2002).

[3] A globális világban a gazdag Északról a szegény Dél felé áramló pihenni vágyó turistatömegnek szimbolikus komplementere a szegény Délről a gazdag Észak felé áramló, munkát kereső migránsok tömege. Szakmailag meglehetősen közhellyé vált az a felismerés, hogy a harmadik világ lakosságának gazdasági ellehetetlenüléséért a globalizáció tehető felelőssé. A kérdésnek ezzel a vonatkozásával (miért?, hogyan?, szükségszerű-e? mit lehet tenni ellene?) azonban itt nem foglalkozhatok.

[4] Mint sok elemzésből eléggé egybehangzóan kiderül, elsősorban azért nem, mert a konferencia résztvevői nem mertek szembe nézni a politikai megosztottság tényével, ergo olyan "se hús, se hal" szövegezést fogadtak el és szentesítettek, amelyet mindenki úgy értelmez, ahogy akar (vagyis semmire nem jó). Így aztán sokan vannak, akik nem jósolnak nagy jövőt az egyezménynek, s majd' ugyanennyien vannak, akik attól félnek, hogy kifejezetten káros hatásai lesznek.

[5] Szögezzük le: a kritika tárgya itt most nem az, hogy a radikális feministák tagadják, miszerint a prostitúciónak lehetnének "jobb" változatai (ami bizonyos értelemben "filozófiai" álláspont). A "szex rabszolgáiról" eljajongott horrortörténeteik arról tanúskodnak egyértelműen, hogy úgy tesznek, mint ha a prostitúciós tevékenységfajtáknak egyetlen formájáról lenne csak tudomásuk.

[6] Az unalomig ismételgetendőnek tartom annak leszögezését, hogy nemcsak nők árulják szolgáltatásaikat a prostitúciós piacon és nem is csak (lány)gyerekek, ezért nemcsak morálisan szégyenletes minden olyan, magát világnézetnek minősítő gondolatrendszer, amely ezt negligálja, de szakmailag is kontár tákolmány.

[7] Könnyűszerrel belátható, hogy ez egészen más szempontrendszer, mint az, hogy a prostituáltat vásárló kuncsaft is "hasznot húz" abból, hogy olcsóbban jut kurvához.

[8] Megjegyezném, hogy a prostitúciót "fogyasztó" kuncsaft leleplezése is vihetné többre az utcai strichelés visszaszorításánál, ez azonban nemcsak drágább lenne, de az állampolgári privátszférába történő beavatkozást is követelne. Széljegyzetként - és egy teljesen más szemszögből - hadd tegyem hozzá: olyan már előfordult világunkban, hogy prémbundát viselő hölgyekkel szemben állatvédő aktivisták fölléptek. Olyanról nem tudok, hogy mondjuk perzsaszőnyeg-vásárló kliensekkel szemben pénzbüntetést és/vagy elzárást követelt volna bárki, amiért rabszolgasorba taszított gyerekek és nők munkájának termékeit megvásárolva bűnrészeseivé lettek a kizsákmányolásuknak, rabszolgává aljasításuknak.

[9] Nyomatékkal kívánom leszögezni, hogy a radikálisokétól eltérő állásponto(ka)t képviselő feministáknak sem jut eszükbe ezt tagadni. Nagyon is reflektorfénybe állítják mindenkor, hogy ez a probléma létezik. Mindössze azt állítják: nem csak ebből áll a világ. Én pedig hadd fűzhessek annyit ehhez a kérdéshez, hogy éppen azért, mert valóban rengeteg szenvedésnek kellene elejét vennünk, végtelenül embertelennek és aljasnak tartom azokat a nagyon is önző érdekek vezérelte narratívákat, amelyek önnön paródiájukká silányítják, komolytalanná és hiteltelenné teszik az ezekről a szenvedésekről adott beszámolókat, gátlástalanul hazudva okokról, okozatokról, megoldásokról.

[10] Ne feledjük, a Harmadik Világ kultúráiban a miénknél hasonlíthatatlanul erősebb a nők patriarchális alávetettsége.