EPA Budapesti Negyed 51. (2006/1) > Davidson: A szexturista...
Gondolatok a prostitúcióról a szexturizmus ürügyén
________________
LÉDERER PÁL

 

Ha egy nőre, akinek sok szeretője van,
a "büdös kurva" helyett az
"emancipálódott nő" címkét aggatjuk,
az lehet merész szembeszállás
az uralkodó előítéletekkel,
ettől azonban még belül marad
azon az elképzelésen, hogy
az ember szexuális gyakorlata
szabja meg, és egyedül ez
szabja meg, hogy "kicsoda"
is ő valójában.

(Laurie Shrage)

Attól a pillanattól fogva, hogy
a munka prostituálódássá válik,
a prostitúció joggal tart igényt arra,
hogy munkának tekintsük.

(Walter Benjamin)

 

Bevezető megjegyzések

Szexturizmus?! Mi közünk lehet ehhez nekünk, magyaroknak? A Világturisztikai Szervezet (WTO) kiadványában föllelhető adatok kifinomult szociológiai elemzések alátámasztására ugyan tökéletesen alkalmatlanok, annyi azért mindenesetre kiderülhet belőlük, hogy a világ jelentős szexturizmus-központnak számító fertályaiban nem minősülünk számottevő tényezőnek. 2000-ben például, írd és mondd, 185 magyar fordult elő Jamaicában, ez a szám a magyar népesség lélekszámához is, a Jamaicában évente megforduló turisták létszámához képest is (1,3 millió) gyakorlatilag nulla. Thaiföldre a kilencvenes évek végén jószerivel hét és félezer magyar utazott évente. Hááát... ez sem egy Guinness-rekord. Ráadásul, ha belegondolnak, a hét és fél ezer strigulányi statisztikai adat éppúgy takarhat hét és félezer szólóban utazó, üzekedni vágyó férfit, mint 1875 négyfős családot: papa, mama, két gyerek, tengerparti dagonyázás és/vagy a thai kulturális és művészeti nevezetességek szemlélése. Ez utóbbi konfiguráció esetén pedig lehet-e egyáltalán szexről beszélni? Jó! Este, persze, a fáradt gyerekek nyugovóra térnek, papa és mama pedig elkezdhet "papás-mamást" játszani. Na de szexturizmus lenne ez? Ez lenne a szexturizmus?

Mi az, hogy "szexturizmus"?

Egészen biztos vagyok abban, hogy ha a kérdést nekiszegzik az "átlagos magyarnak", egy ötvenes éveiben járó - mondjuk, német - férfi fog erről eszébe jutni. És hogy milyen is a németünk? Megereszkedett sörpocakja ráfolyik a nadrágszíjára, "csöcsei" vannak (korántsem oly "szökellő kecskegidák", mint a bibliai kedvesé vagy akár a helyben található szépségeké), húsa petyhüdt, bőre májfoltos (ráadásul rákvörös és hámlik, mert persze leégett a napon, a szerencsétlen). Ízléstelen, tulitarka bermudákban és köldökig kigombolt (!) strandingekben mászkál, megállás nélkül harsog, hangoskodik egész álló nap, ahol csak megfordul, ott lehetetlenül, feltűnést keltően viselkedik, senkire nincs tekintettel, este pedig filléreken megvett tizenéves, nádszálkarcsú, arany- vagy csokoládébarna szépségeket tesz aljas kéjvágya martalékává. E vízió alapján minden ok megvan arra, hogy a szó hallatán az ember öklendezni kezdjen.

Holott, megkockáztatnám, a "szexturizmusban utazók" népes seregének döntő többségét ennél az "ideál(?)típusnál" tolerálhatóbb emberek teszik ki. Ismételjük meg tehát kérdésünket: "Mi a szexturizmus?" s próbáljunk annak alapján választ adni rá, hogy kik gyakorolják az e néven nevezett tevékenységet.

Kezdjük explorációs kísérletünket higgadtan, sine ira et studio, a kifejezés etimológiai analízisével. Szexturizmus. Összetett szó. Elemei: szex és turizmus. A két elem a kifejezésen belül egyenrangú fontossággal bír. Valami olyasmiről van tehát szó, amiben szerepe van egyfelől a szexnek, másfelől pedig a turizmusnak. Azon kényszerű terjedelmi korlátok között, melyekhez e bevezetőnek (nagy bosszúságomra) igazodnia kell, vegyük úgy, hogy az előbbi kapcsán azt hisszük, értjük, miről beszélünk, nincs hát szükség precíz definícióra, az utóbbi definíciójául pedig legyen elég annyi, hogy turizmuson a normál, mindennapi - azaz a munkavégzés kényszeréhez igazodó - életvitelből magát kiszakító, vagyis egy meghatározott időszakra önmagát kizárólag és tisztán szabadidős tevékenységként definiáló létforma élését értem.

Ennél több elméleti előkészítésre nincs is szükségem ahhoz, hogy az Olvasót egy mellbevágó fölismeréssel szembesítsem. Ha kevés magyar jut is el (egyelőre legalábbis) glóbuszunk egzotikus tájaira, azért lakosságunknak - még óvatoskodó becslésem szerint is - legalább fele (ha ugyan nem is a "szokássá válás" gyakoriságával legalább egyszer életében viselkedett már gyakorló szexturistaként. (Szerintem a Budapesti Negyed olvasóinak is elég tekintélyes hányada "csinálta már".) A magyar lakosság "nőtlen, hajadon" státusú részhalmazát leszámítva, a többiek egy jelentős hányadáról feltételezhető ugyanis, hogy a házasságkötést követően az ifjú pár nászútra ment. Kéretik tudomásul venni, hogy a nászút mint hagyomány szentelte kulturális intézmény[1] tipikusan szexturizmusként értékelendő tevékenység. Két ember, a rite de passage szimbolikájának eleget teendő, rövid időszakra kilép normális - tehát a munkavégző tevékenység primátusa alá helyezett - életkereteiből, ezt expliciten demonstrálandó, otthonát elhagyja, elutazik valahová idegenbe. Hogy a Maldív-szigetekre-e vagy Velencefürdőre, az ebből a szempontból (de csak ebből a szempontból) teljesen és tökéletesen mindegy.

Szex és turizmus elemeit, jelentéseit összerakva, a szexturizmusnak azonban más konfigurációja is előállhat. Ez pedig abban mutatkozik meg, hogy a hétköznapiságából radikálisan kilépő individuum igyekszik, sok minden más mellett, szexuális élmények habzsoló fogyasztásával is kifejezésre juttatni, hogy ő most "ki van lépve". Megfordítva is igaz. Az "évi rendes szabadság" kitüntetett jelentőségét nem csak az adja, hogy reggel "nem megyünk be dolgozni...", hanem az is, hogy az élet többi fontos dimenzióira is másként tekintünk, lazábbak vagyunk, szabályokat fölfüggesztünk, időleges érvénnyel új szabályokat hozunk (pontosan tudva, hogy csak időleges érvényűek) etc. Az is lehet, persze, hogy nem mi hozzuk meg ezeket a döntéseket, hanem "az élet", s mi csak igazodunk ehhez. A hatvanas-hetvenes években, amikor hazánkat ellepték az "endékás csajok", efféle megfontolás vezethette ide őket. Látogatásuk kétségen felül kimerítette a szexturizmus definícióját.[2] Bizony, nem csak a nászutasokat kell besorolnunk a szexturizmus rokonszenves művelőinek sorába, hanem sok mindenki mást is még. Hitték volna, például, hogy Esterházy Péter is szexturista volt (vagy ha nem is aktív szexturista, de a szexturizmus passzív élvezője mindenképpen)? Pedig bizony!... Amikor úgy ír:

... az ég adta világon semmi sajnálnivalót nem temetett maga alá a DDR - eltekintve a költő megénekelte endékás csajoktól, akiknek ügybuzgósága révén oly természetes módon tapaszthattuk ajkainkat a nagy német kultúra csecsére (Esterházy 1996:96-97)

akkor "tudom, amit tudok..." alapon kurziválom a megértést segítő fontos szövegrészletet.

A fölhozottak ellenére nem véletlen az, hogy az átlagos magyar fejében (mint ahogy más nációk képviselőinek fejében is) egyoldalú kép él a szexturizmusról, mely nem nagyon villant felénk egyebet, mint azt, hogy mindenféle ellenszenves és gusztustalan hapsik külföldre utaznak, hogy a pénzükön naponta olcsó áron megvegyék és habzsolják mindazokat az élvezeteket, amelyeket egy prostituált egy férfinak nyújtani tud. Ennek a képnek a terjedésében két elemnek van jelentős szerepe. Az egyik az, hogy a szexturizmusnak kétségtelenül létezik olyan változata, mely valóban ezt mutatja, nem mást, s ahhoz már a szociológus értelmező elemzését kell segítségül hívni, hogy kiderüljön: ebben azért "más" és "több" is van (például az arra szolgáló magyarázat elemei, hogy ha már valaki úgy gondolja, hogy neki - nemi szükségletei kielégítését biztosítandó - prostituált kell, akkor miért utazik el a világ végére, ahelyett, hogy helyben keresne egyet magának). A másik, hogy a feminizmus, pontosabban az ún. radikális irányzat képviselői meglehetős vehemenciával használják föl hatalompolitikai kampányolásuk céljaira ezt a képet.

Prostitúció a világon mindenütt van. Szexturizmusra ezért a világ szinte bármely pontja lehetőséget kínálhat, Izland éppúgy, mint San Marino.[3] Mégis, amikor a szakirodalom a "szexturizmus" tárgyalásába fog, általában vagy Délkelet-Ázsia (elsősorban: Thaiföld, Fülöp-szigetek, Malajzia), vagy a karib térség (elsősorban: Jamaica, Dominikai Köztársaság, Kuba) felé fordítja figyelmét. Egyik szerző ezen a terepen, a másik azon mozog, egyikük Sosuában, a másik Bangkokban csinál empirikus kutatást; lábjegyzeteikben persze hivatkoznak rendesen a másik térséget bemutató szakirodalomra, de e nélkül is kiviláglik, hogy a tanulmányozott jelenség, főbb vonásait és kihatásait tekintve, ugyanúgy működik a világ egyik sarkában, mint a másikban.

Délkelet-Ázsiában a szexturizmus kiszolgáló hátterének kiépülésében a szegénység mellett nagyon nagy jelentőséget tulajdonítanak egy speciális tényezőnek, az elsősorban a vietnami háború okozta amerikai katonai jelenlétnek. A háború alatt az amerikai hadvezetés ún. R & R bázisokat hozott létre a térségben, a frontszolgálatról ideiglenes távozást kapó katonák pihenését és feltöltődését (rest & recreation) biztosítandó. Ez a jelenlét elsősorban Thaiföldön volt jelentős.[4] A háború befejezte után pedig az addigra kiépült szexiparnak, ha nem akart bevételeitől elesni, "muszáj volt" a katonák helyett civil közönséget toboroznia. A szexturizmus karib térségben való megjelenésének magyarázatához egyetlen dologra szokás hivatkozni (a rabszolgatartás történeti tradíciójának fölemlegetésén kívül): a szigetek szegénységére, az országok gazdasági fejletlenségére, arra, hogy egyetlen bevételi forrásuk a turizmus. Odalátogatókra nekik is szükségük van. Ha csak szexért hajlandók oda tódulni, isten neki, kapják meg...

Kikből tevődik ki a szexturista közönség? Nos, túlnyomórészt férfiakból - mondaná az ember. Csakhogy ez az "elnagyolt" állítás - mint majd olvashatják - sokak számára elfogadhatatlan. Túlnyomórészt férfiakból, avagy csak és kizárólag férfiakból? Ez itt a kérdés! Nagyon nem mindegy! Itt és most azonban, kitérve a válaszadás elől, gender- semlegesen csak annyit tartok fontosnak hangsúlyozni a szexuális kielégülést hajszoló turistáról, hogy nyugati fehér ember. Programorientált turistánkkal kapcsolatban (ha férfi, ha nő), a két jelzőből ("nyugati", "fehér") bizonyos értelemben az első a fontosabb. Amikor szexturizmusról beszélünk, akkor lényegében észak-amerikai és nyugat-európai turistaközönségről van szó (mondanom sem kell, Ausztráliát és Új-Zélandot - nyilván mint az angol gyarmatbirodalom utódait - földrajzi helyzetüktől függetlenül mindenki triviálisan tekinti Nyugatnak). Közép- és Kelet-Európa (benne a kis Magyarország) egyelőre még szegény ahhoz, hogy statisztikai értelemben labdába rúgjon, s beküzdje magát az "értelmezési tartományba". A "fehér" azonban nem csak azért nem szorul másodhegedűsi szerepbe, mert Nyugatról sokkal kevesebb nem-fehér szexturista érkezik, mint fehér, hanem sokkal inkább azért, mert - mint majd Julia O'Connell Davidson és Jacqueline Sanchez-Taylor elemzéseiből látni fogják - reakcióikban még a nem-fehérek is a "nyugati civilizációhoz", a "fehér szupremáciához" való tartozásukat vélik fontosnak hangsúlyozni.

 

A prostitúció rendszabályozására foganatosított intézkedések rövid társadalomtörténete

Hogy mi a prostitúció? Társadalomtörténész, szociológus nem nagyon felelhet mást erre, mint azt, hogy egy tagadhatatlanul férfi-dominanciára berendezkedett világban nagyon sokáig a férfi-támasz (apa, férj, báty) nélkül maradt nő számára gyakorlatilag az egyetlen létfenntartás-biztosító (ha tetszik - oh, irgalom atyja, ne hagyj el! - életmentő) tevékenység- és létforma. A világot azonban (teszem hozzá rezignáltan) soha nem társadalomtörténészi és szociológusi vélemények igazgatták... - európai kultúránkban a prostitúciót a középkortól a legutóbbi időkig erkölcsi bűnnek volt szokás tekinteni, a prostituáltat pedig bűnös lénynek.

(Nem kívánok az európai társadalmakétól különböző kultúrákról disszertálni, s Európán belül sem lépek túlnan a középkoron. A klasszikus antikvitásban ugyanis a prostituáltak - gyakorlatilag - rabszolgák.[5] A rabszolga kapcsán pedig etikai problémák per definitionem nem merülhetnek föl, hiszen az etika az ember kiválóságra törekvésével foglalkozik, a rabszolga pedig nem ember, csupán beszélő szerszám.)

A bűn - az erkölcsi világrend fönntartása érdekében - büntetést kíván. Ha abban esetleg lehettek is eltérések a történelem folyamán, hogy mily szigorral sújtson le a büntetés, a tekintetben teljes konszenzus uralkodott mindig is, hogy emez ne bízassék teljes kizárólagossággal Istenre és a bizonytalan jövőre, legyen a világi igazságszolgáltatás dolga az, hogy karja a bűnösre lesújtson, legyen a hatóságoknak feladatuk a prostitúció tiltása és fölszámolása. Az ebben az álláspontban összegezhető törekvést prohibicionizmus néven tartjuk számon.[6] Tagadhatatlan, e felfogást számosan képviselték - kiválónál kiválóbb egyének - szuggesztíven, igen mély átéléssel, ám az erkölcsi értékek parancsa nemigen illeszkedett a gyakorlati érdekekhez, s a valóság "vastörvényei" bizonyultak erősebbnek. A prohibicionista mellett ezért megjelenik, majd helyébe lép a reglementációs álláspont, mely - bár "erkölcsi téren" ugyanúgy vélekedik a prostitúcióról, mint elődje - a "kisebbik rossz" elvére hivatkozva mégis engedékenyebbnek mutatkozik. Tolerálni fogja hát a prostitúciót, hiszen az erkölcsi bűntől - gyarló emberek lévén - nem tudjuk teljes mértékben magunk körül megtisztítani a világot. Egyszersmind azonban nem kíván szemet hunyni afölött, hogy e tolerancia, ha szabadon hagynánk érvényesülni, mindenféle nagyon is kézzelfogható, az államrezon pragmatikája felől nézve tolerálhatatlan veszélyekkel fenyegetné a társadalom rendjét. Egyház és Állam szétválásával párhuzamosan a pragmatista hajlandóságú reglementációs felfogás ezért megoldásként az erkölcsi bűnre való reagálást - legalábbis elvileg - egyre inkább Isten hatókörébe utalja át, a társadalmi veszélyek elleni föllépést pedig az államigazgatási és erőszakszervezetek feladatává teszi, s hogy e feladatuknak megfelelhessenek, külön hivatalt hoz létre, az erkölcsrendészeteket, melyeknek ellenőrzése alatt, kellő szigorúságú szabályozás mellett a kéjelgés - korlátok között - szabadjára engedhető.

Veszélyek? Miféle veszélyek?! Napestig sorolhatnám persze, mi mindennel fenyeget, ha "alkalmat adunk arra, hogy az erkölcstelenség - mint a burján és útszéli gyom - elnyomja a tiszta életet, s az arczátlan paráznaság kihívó kaczajjal gúnyolja a szüzies erényt" - mint azt a 19. században fogalmazta panaszosan néhány derék magyar polgárember (A hatóság védelme alatt... 1999). Nem fogom tenni. Egyetlen súlyos problémát, konkrét veszélyt fogok csak említeni, a szifiliszt. Ha veszélynek, problémának minősül, amit az emberek őket fenyegető veszélynek, problémának gondolnak, bízvást kijelenthetjük, hogy a 19. századra a veszéllyé a szifilisz válik. Napóleon igen korán, már a 18. és 19. század fordulója táján világosan átlátja, hogy katonái harcképességére milyen maradandó hatással lehetnek a prostituáltak. Nem is véletlen, hogy a reglementációs rendszer, illetve az erkölcsrendészeti osztályok kiépítésében egész Európa számára Franciaország jelenti majd az előremutató, követendő, másolandó példát.

Angliában jóval később, a 19. század második felében jelentkezik kínos hevességgel ez a probléma. Hosszú parlamenti csatározások után (lásd Sigsworth - Wyke 1999, Walkowitz 1980), az 1860-as évek második felében megszületik, s darab ideig érvényben is marad a Contagious Diseases Act, a sok minden okból korlátoltnak és ostobának titulálható Törvény a fertőző betegségekről.[7] Tizenegy garnizon-, illetve kikötővárosra terjedt ki az érvénye (más településekre, így például a prostitúció melegágyának számító Londonra nem - ami, valljuk meg, önmagában is tökéletesen abszurddá tette). A törvény rendelkezéseit civil ruhás rendőrök külön csoportjának kellett betartatnia, melynek a londoni testülettől elvont tagjai nem a helyi rendőrség, hanem az Admiralitás és a Hadügyminisztérium irányításával működtek. Amennyiben e különleges csoport egy tagja vagy az Orvosi Kamara kötelékébe tartozó valamelyik orvos egy nőről úgy vélte, hogy közönséges prostituált (mely terminus pontos definiálására sosem került sor!), akkor ezt az információt egy békebíró elé terjeszthették, akinek azután a nőt a törvény által orvosi vizsgálatra kijelölt, bejegyzett kórházba kellett rendelnie. Ha a nő vonakodnék, akkor a bíró rendőri erővel vitetheti kórházba s vizsgáltathatja meg. Akárhogy került is légyen megvizsgálásra, ha kiderül, hogy nemi betegségben szenved, akkor három hónap tartamára kórházba zárhatják. Ha egy nő ellenáll a vizsgálatnak, vagy nem engedelmeskedik a kórház szabályainak, akkor első alkalommal egyhavi, s minden további esetben kéthavi elzárással büntethető (Sigsworth - Wyke 1999:158).

Az ekkoriban már bontakozó angol nőmozgalom föl is használja a törvény manifeszt ostobaságát és részrehajló elfogultságát, s hadat üzen az ún. "kettős mérce" (double standards) alkalmazásának - s így a kétféle erkölccsel élő társadalomnak is. Ez pedig van oly horderejű vállalkozás, hogy megérjen egy külön bekezdést.

Miről is van szó? A "kettős mércéhez" való társadalmi igazodáskényszer nem egyszerűen csak arra utal, hogy a társadalom igazságosnak, Isten színe előtt tetszőnek, egyszersmind e világban jogosnak véli, hogy a "szűken vett nemi erkölcs" vonatkozásában férfi és nő eltérő elbírálás alá essék: ami egyiküknél férfias virtus, az másikuknál elvetemült szajhaság; ami egyiküknél a természet parancsának engedelmeskedés, az másikuknál az erkölcsi parancsolatok megtagadása legyen. Ennél sokkal többről, sokkal fontosabbról van szó. A középkori ember világképét megkérdőjelezhetetlen alapigazságként "lakja be" az a felfogás, hogy minden nőnek valamilyen férfihoz, valamilyen férfi felügyelete alá kell tartoznia, lett légyen ez az apja, férje vagy munkáltató gazdája. Ha nem, úgy a "köz"-nek van rájuk jussa mint prostituáltakra (lásd Karras 1996).

Jóllehet a 17. században Locke már egész politiko-filozófiai rendszert épít föl arra a minden emberre érvényes axiómára, hogy "...mindenkinek tulajdona a saját személye. Ehhez senkinek sincs joga, csak magának" (Locke 1986:52) - ezt a jogot a nőktől még nagyon sokáig megtagadták. S nem csak abban az értelemben, hogy Nagy-Britanniában például egészen a 20. század végéig, 1991-ig érvényben maradt az a 17. században kimondott jogelv, hogy egy férj sosem illethető törvényes feleségével szemben elkövetett (nemi) erőszak vádjával,[8] ellenkezőleg viszont 1884-ig egy feleség börtönbe záratható volt ha "házastársi kötelezettségeinek" teljesítését megtagadta (Pateman 1988:123). Hanem abban az értelemben is, hogy Angliában a 19. század közepén még jócskán érvényben volt a "házastársi egység" (avagy a "férji hatalom alatt állás") doktrínája, mely mindközönségesen azt jelentette, hogy a polgári jog értelmében a házas nőnek nincs férjéétől elkülönített, leválasztható jogi identitása. Ha férj és feleség Isten színe előtt fölbonthatatlan kötelék által egybekötött közös, szétválaszthatatlan "egy-test" - szólt az indoklás -, akkor ők a törvény színe előtt is "egyetlen személy", ennek a személynek a képviseletére pedig csak a férj jogosult. (Shanley 1982). Egy férj így tehát jogszerűen tulajdonosa mindennek, amit felesége a házasságkötés pillanatában birtokolt, nemkülönben mindennek, amihez az a házasság tartama alatt hozzájutott. A feleség pedig - ebből következően - semmilyen esetben nem rendelkezhet saját tulajdonaival, azt az egyetlen esetet kivéve, ha férjétől törvényesen elválasztották. Válni azonban ez idő tájt rendkívül nehéz volt, majdnem lehetetlen, s a "kettős mérce" alkalmazása gondoskodott arról, hogy egy feleség számára még lehetetlenebb legyen, mint egy férj számára. A jog explicit formában mondotta ki, hogy egyikükre és másikukra nem ugyanazok a játékszabályok érvényesek.[9]

A Josephine Butler vezetése alatt szervezkedő, bontakozó félben lévő nőmozgalom a Contagious Diseases Act-ben foglalt reglementációs intézkedések, előírások azonnali eltörlését, fölszámolását követelte, s főleg és elsősorban kimondta: ha bűn a prostitúció, akkor az abban részt vevő mindkét fél bűnös, nem egyedül csak a nő. Ha veszélyt jelent a társadalomra, akkor mindkét fél egyformán veszélyt jelent. Ha a társadalom védelmében intézkedések foganatosítandók, azok mindkét félre egyformán alkalmaztassanak. Kifogásolta tehát, hogy az intézkedések kizárólag nőkre vonatkoznak, a férfiakat semmilyen módon nem érintik, és így a viktoriánus társadalom kettős nemi erkölcsének apoteózisául szolgálnak. Azt a nemet büntetik, mely áldozata egy erkölcstelenségnek, s büntetlenül hagyják a másikat, mely legfőbb okozója mind az erkölcstelenségnek, mind pedig rettegett következményeinek. S ez nemcsak méltánytalanság, hanem ostobaság is: tökéletesen abszurd egy mindkét nemet érintő, s mindkettő által terjesztett betegséget csupán az egyik nem korlátozásával megkísérelni féken tartani.

Rövidre és egyszerűre fogva egy hosszú és bonyolult történetet, a következőket mondhatjuk. Az abolicionista mozgalom a "kettős mérce" gyakorlatát elutasítva szimbolikusan szembe fordult azzal a tradícióval, amely a nőktől megtagadta, hogy saját testük tulajdonosaként, a férfiakhoz hasonlóan a polgári társadalom individuumaivá, velük egyenrangú individuumaivá válhassanak. Ez forradalmi lépés volt, legalábbis filozófiai értelemben. Ugyanakkor moralizáló szemléletében a mozgalom továbbra is azt a meggyőződést képviselte, hogy a prostitúció bűn, nem tekinthető az emberi világ "normális", tolerálható jelenségének. A korábbiaknál erőteljesebben hívta föl a figyelmet a férfiak felelősségére és szerepére, a társadalmi viszonyok "szerepéről", netán "felelősségéről" viszont mélyen hallgatott (s nyilván azért, mert ilyen tartalmú mondanivaló egyszerűen nem találtatott narrációs készletében). Felfogásával összeegyeztethetetlennek s így számára elképzelhetetlennek bizonyult minden olyan gondolat, mely a prostitúciót a megélhetési kényszerek és a munkavállalási lehetőségek együttesére adott, gazdasági elemzésen, helyzetértékelésen nyugvó gyakorlati válaszreakciónak tekintené. Ebben - már tudniillik abban, hogy a prostitúciót nem társadalmi jelenségnek vagy gazdasági problémának, hanem morális állapotnak tekinti - a bontakozó feminizmus a legteljesebb harmóniában olvad bele a korszakot jellemző közfelfogásba. Nem igazolhatja semmi, hogy valaki a bűn útjára lépjen. Azt sem, hogy gyakorlatias, számító megfontolásoktól tegye függővé, meddig vétkezik. (A kalkulálás ugyan polgárerény, de az erény nem tehető mérlegelések tárgyává.) A prostituáltnak döntenie kell: szakít-e haladéktalanul a múltjával, kitépi-e magát a prostituált létforma szennybe-mocsokba visszahúzó vonzköréből, elkötelezi-e magát az újjászületést jelentő erkölcsi megjobbodás mellett.

Ezt az újjászületést pedig - erre egyedül képesként - a megkérdőjelezhetetlen társadalmi normák és erkölcsi értékek megkérdőjelezhetetlenül autentikus képviselőiként föllépő polgárasszonyokat és úrinőket tömörítő hölgyegyletek vannak, lesznek hivatva segíteni. A rabszolgasorban sínylődő prostituált (a mozgalom névválasztása nagyon is tudatosan történt; utalásrendszere mindenki számára tökéletesen világosnak mutatkozott[10]) megmentése nem várható az őt rabszolgasorba taszító férfiaktól (illetve a férfiakat képviselő s férfiak képviselte Államtól). Segítséget csak náluk már sokkalta fejlettebb nőtársaiktól várhatnak - hiszen egyedül ők rendelkeznek azzal a női empátiával, mely képessé tesz mások érdekeinek fölismerésére és képviseletére -, aminek azonban elengedhetetlen feltétele e felvilágosult szellemű polgárasszonyoknak a politikai társadalomba való beemelése, nekik a szavazati jog megadása.

Természetesen semmi kivetnivaló nincs Josephine Butler s a többi feminista jogos önérdek-artikulálásában. Az azonban tagadhatatlan, hogy érdekeik érvényre juttatásáért gondolkodás nélkül hajlandónak mutatkoztak magatehetetlen bábbá silányítani a maguknál erkölcsileg és/illetve társadalmilag alacsonyabb pozíciójú nőket.[11] Az euro- amerikai feminizmus orientalizmusának itt keresendők a gyökerei.

Társadalmi értelemben tehát az abolicionizmus bizonyosan minden más, csak éppen nem forradalmi! Ha egyáltalán, hát avíttan konzervatív. Bármennyire ide nem illőnek tűnjék is esetünkben a szóhasználat, kifejezetten paternalista mozgalomról van szó, mely harmonikusan illeszkedik bele a kor szociális problémáira választ a patronázsrendszerben kereső társadalmi reformkísérletekbe.[12] A megváltás fölülről érkezik! A prostituált megváltása a nála a társadalmi hierarchiában - éppúgy, mint erkölcsiekben magasabban álló nők föladata. "Nyújtsd a kezed, prostituált testvérünk, és mi majd kiemelünk téged a sárból!" Szép törekvés, nem mondom, de azért - a jézusi példától eltérően - az már nem tartozott bele, hogy: "majd magunkhoz engedünk". E hölgyek (és urak) a megváltást szigorúan erkölcsi és nem evilági értelemben gondolták, eszükbe se jutott magukkal egyenlővé tenni megesett testvéreiket. A lélekhalászó javító intézmények (a prostitúció által érintett tömegekhez képest nevetségesen korlátozott kapacitással) a börtönéhez hasonlító drilljükkel és az erkölcsi megjobbodást bizonyosan garantáló ájtatossági gyakorlatokkal ugyan bizonyára nagyban segítették a bűnös lelkek megtérését, arra azonban gondosan ügyeltek, hogy semmiféle olyan szakképzettséget ne adjanak, amelynek segítségével az intézményből megjavultan távozó leány önálló, autonóm gazdasági szereplőként az erény útján maradhatna. Munkaerőpolitikai céljuk - ha szabad egyáltalán ily "korszerűtlen" kifejezéssel élnünk - alapvetően az volt, hogy a polgári családok számára biztosítsák a gyakorlatilag rendies függőségi viszonyba vetett cselédállományt.

Igazából az 1949-ben, a II. világháború befejezése utáni optimista lendület jegyében született úgynevezett New York-i Egyezmény (Egyezmény az emberkereskedelem... 1949) juttatja diadalra az abolicionizmust... egyszersmind azonban radikálisan meg is változtatja a fogalom értelmét. Az abolicionizmus ugyanis születése pillanatától fogva azért követelte a reglementációs rendszer alkalmazta hatósági eljárások eltörlését, mert számára a prostitúciónak mint olyannak teljes, radikális fölszámolása jelenthetett csak megnyugtató végkifejletet, s rendre azt volt kénytelen tapasztalni, hogy a prostituáltak nyilvántartásba vétele nemcsak arra volt jó, hogy szemmel tarthatóak legyenek, hanem sokkal inkább stigmatizálásuk eszközéül szolgált - s ennyiben ellene hatott a prostitúció fölszámolását ambicionáló törekvéseknek,[13] a sok úrinő megváltó tevékenységének.

A reglementációs eljárásokat az Egyezmény az emberkereskedelem és mások prostitúciója kihasználásának elnyomásáról is fölszámolni rendeli,

6. Cikk A jelen Egyezményben részes Felek kötelesek az összes szükséges intézkedést megtenni minden hatályos törvény, szabályzat vagy igazgatási gyakorlat hatályon kívül helyezésére vagy eltörlésére, amely szerint a prostitúcióval foglalkozó vagy azzal gyanúsított személyek különleges nyilvántartásba tartoznak magukat vétetni, külön igazolvánnyal kell rendelkezniök, vagy különleges ellenőrzési vagy bejelentési előírások alá esnek

azonban a klasszikus abolicionizmus "hitbéli meggyőződésével" szembefordulva, ez a sokat idézett, de rosszul olvasott s ezért félreértett dokumentum - ha szabad a lépése horderejével adekvát pátosszal fogalmaznom - az emberiség történetében először emberi, emberséges, emberhez méltó álláspontot szögez le,[14] amikor a prostitúciót "önmagában" nem tilalmazza. Ami a prostitúció felszámolását illeti, ambíciójából, bölcs realitásérzékkel, annyira futja csak, hogy ajánlást tegyen a résztvevő feleknek, "noszogassa" őket.[15]

16. Cikk A jelen Egyezményben részes Felek egyetértenek abban, hogy szociális, gazdasági, nevelési, egészségügyi, valamint az ezekkel összefüggő területeken működő szerveiken keresztül, álljanak bár közületi, avagy magánirányítás alatt, a prostitúció megelőzésére, valamint a prostitúció és a jelen Egyezményben említett bűncselekmények áldozatainak újranevelésére és a normális életviszonyokba való beillesztésére alkalmas intézkedéseket tesznek vagy elősegítik az ilyen intézkedéseket.

Egyebekben azonban, a neki szokásosan tulajdonított értelmezésektől eltérően a prostituált működésének tiltására semmiféle "kötelező" intézkedést nem ír elő. Ezt azért érdemes ilyen hangsúlyosan megemlíteni, mert a radikális feministák rendszeresen erre a dokumentumra hivatkoznak, ezt az Egyezményt kérik hisztérikus túlfűtöttséggel számon mindenkin, aki nem az ő harcos hitük szerint akarna üdvözülni, s közben nem veszik észre, hogy emez tökéletesen összeegyeztethetetlen az álláspontjukkal.

Lássuk az érveket. A dokumentum Bevezetője leszögezi:

Figyelembevéve, hogy a prostitúció és az azt kísérő rossz, a prostitúció céljait szolgáló emberkereskedés az emberi személy méltóságával és értékével összeegyeztethetetlen és veszélyezteti az egyén, a család és a társadalom jólétét (...) a Szerződő Felek az alábbiakban egyeztek meg[16]

a megegyezés tárgya pedig kiderül az 1. és 2. Cikkből:

1. Cikk A jelen Egyezményben részes Felek kötelezik magukat arra, hogy mindazokat megbüntetik, akik más személy kéjelgésének kielégítésére:

1. prostitúció céljából megkerítenek, rábírnak vagy elcsábítanak más személyt, akár annak beleegyezésével is,

2. más személy prostitúcióját kizsákmányolják, akár annak beleegyezésével is.

2. Cikk A jelen Egyezményben részes Felek kötelezik magukat arra, hogy hasonlóképpen megbüntetik mindazokat, akik:

1. bordélyházakat tartanak fenn vagy vezetnek, avagy azok fenntartásához szükséges anyagi eszközöket tudatosan szolgáltatják, illetőleg az anyagi eszközök szolgáltatásában résztvesznek,

2. épületet vagy más helyet egészben vagy részben mások prostitúciójának céljára tudatosan bérbeadnak vagy bérelnek.

A szövegösszefüggésből teljesen egyértelmű számomra, hogy a magyar fordítás rossz - félreérthető. A "prostitúció" szó nem adja vissza, hogy a prostitution itt nem a prostituált tevékenységére (prostitúcióból élés), hanem a kerítőére vonatkozik, úgy értendő tehát: másnak prostitúcióra való rábírása/ kényszerítése.[17] Nem csak azért, mert az angol mondat szemantikailag megengedi ezt az értelmezést; nem csak azért, mert az idézett 1. és 2. Cikk világossá teszi, hogy a "kerítők és hasznot húzók" ellen irányul az éle. Hanem legfőképpen azért, mert ha a prostitution-t "prostitúcióból élés"-nek értelmezzük (a cselekvés alanya/végrehajtója és tárgya/elszenvedője ugyanaz a személy), akkor nem nagyon követheti logikusan ugyanerre a szubjektumra vonatkoztatva az ott szereplő fordulat: "az azt kísérő rossz, a prostitúció céljait szolgáló emberkereskedés". Akkor a logikus folytatás valami ilyesmi lehetne csak: "az azt kísérő rossz, a prostitúciós tevékenység folytathatása érdekében történő helyváltoztatás". Teljesen logikus viszont a szóban forgó szöveg, ha a prostitution-t "prostitúcióra rábírás"-nak értelmezzük: a cselekvés alanya éppúgy nem azonos az annak eredményét elszenvedő tárgyával, mint ahogy az emberkereskedési tevékenység cselekvője sem azonos az eredményét elszenvedővel.

Elég nyilvánvaló, hogy éppen azért, mert az Egyezmény a kerítőkkel és hasznot húzókkal kívánt leszámolni, jogtechnikai értelemben célszerűnek látta a szövegbe belefoglalni azt, hogy a prostituált esetleges beleegyezése sem jelenthet számukra kibúvót, a kerítő (stb.) nem hivatkozhat arra, hogy a prostituált személy beleegyezett a dologba. (Sokan hozzá szoktak ehhez fűzni még egy szempontot. Azt ugyanis, hogy az "akár annak beleegyeztével is" klauzula azt kívánja sugallni, hogy valakinek anyagi ellehetetlenülése sem jogosíthat fel másokat arra, hogy emberi méltóságában megalázzák.[18])

A New York-i Egyezmény azonban, még egyszer hangsúlyozom, jogi értelemben teljes szabadságot ad minden személynek arra, hogy prostitúcióból tartsa el magát.[19] Ez az álláspont pedig tökéletesen összeegyeztethetetlen a radikális feministák ellentmondást nem tűrő erőszakossággal leszögezett alapelvével, mely így szól: a prostitúció nem más, mint a nők megtörésére szolgáló nyers, leplezetlen nemi erőszaktétel "fölvonulási terepe", a nők emberi jogainak önkényuralmi lábbal tiprása, ennyiben pedig létezésének nem hogy pártolása, de megtűrése is elfogadhatatlan.

Mielőtt e nézet igazságtartalmának higgadt, érvekre támaszkodó megvitatásába fognánk, fontos, hogy észrevegyék: feministáink nem azt állítják, hogy a prostitúció intézménye alkalmat teremthet arra, hogy a nők sérelmére erőszakosságokat követhessenek el. Nem azt állítják, hogy sok (netán: rettenetesen sok) esetben bizonyíthatóan alkalmat is teremt erre, ezért aztán a prostituáltak között tömegével találunk ember-alatti léten tengődni kényszerülő páriákat. Nem! Állításuk lényege pontosan abban van, hogy nincs kivétel. Minden S - P.[20] Az általuk fölvetett problémára nincsenek helyzetfüggő válaszalternatívák. A világ egy tömbből való, egyetlen igazság létezik csak - prostitúció-ügyben nincs posztmodernitás.

Abból, hogy a New York-i Egyezmény mindenkinek szabadságává teszi, hogy prostituált legyen, elég kézenfekvően adódik az a felfogás, hogy a prostituált tevékenységét - amennyiben azt nem erőszakkal kényszerítik ki, hanem "szabad akaratból kötött kontraktus" szolgál az alapjául - tekintsük munkatevékenységnek. A kuncsafttal való (eseti) megegyezést fogjuk föl annak a munkaszerződésnek analogonjaként, mely a minden termelőeszközétől megfosztott és áruba már csak (testi vagy szellemi) munkaerejét bocsátani tudó elidegenedett bérmunkást köti a munkáltatójához, a "kapitalista kizsákmányolóhoz". Azt mondhatjuk tehát, hogy a bérmunka társadalmában (a szocializmus intermezzója szempontunkból érdektelen) a prostitúció nem egyéb, mint a bérmunka egy - valljuk meg, elég sajátos jellegű - fajtája, melyben az elidegenült munkással kapcsolatban talán nem a munka termékének őtőle külsővé- idegenné válását, hanem neki magának a munkavégző tevékenységtől való külsővé- idegenné válását érdemesebb hangsúlyoznunk.

Mi az, ami egy ilyen álláspontból "logikailag" és a tapasztalati realizmus szintjén kibontható? Előzetes megjegyzésként: nem a prostitúciós tevékenység munka- avagy nem munka jellegéről folyik a vita. A prostitúciós keretek között bonyolított szexuális szolgáltatás aktusait (bármit értsünk is a kifejezésen) mindenki munkának tekinti.[21] Az igazi kérdés: rabszolgamunkáról, kényszermunkáról beszélünk-e, avagy szabad munkáról - pontosabban: a szabadságnak olyan fokán vállalt és végzett munkáról, amilyen szabadságfokú a kapitalista bérmunka világában a munka egyáltalán lenni tud?

Szögezzük itt le rögtön, hogy rabszolgamunka esetén (ha a szó strikt jogi jelentéséhez tartjuk magunkat) nincs miről tovább beszélni. A rabszolga esetében ugyanis, bár kettős (fizikai és közgazdasági) értelemben is joggal beszélhetünk munkavégzésről, ez a tevékenység nem megérteni való alkotóeleme az emberi létszférának(amelyről rabszolga esetében nem lehet szó). Rabszolgamunkával, kényszermunkával szemben egy demokratikus rendszer csak egyféleképpen reagálhat: eltörli.

Pontosan ezt követelik a radikális feministák, akik szerint a prostitúciós adás-vétel nem szabad kontraktus. Annak éppen az ellenkezője, s ennyiben - éppen szélsőséges, szabadságtól megfosztó mivolta okán - kiélezett, ámde paradigmatikus megjelenési formája a férfi-nő viszony igazi lényegének.[22] Napjainkig bezárólag minden eddigi társadalom története annak a "nemi osztályharcnak" a története - fogalmazzák meg rendre -, hogy a férfiak természetadta joguknak tekintik, hogy szexuális igényeiket a nőkre - akár törvény szabta kereteken belül, akár azokon kívül - kielégítsék, s e jogukat érvényesítik is: vagy feleséget szereznek maguknak, vagy prostituáltakat használnak. Mindkét esetben arról van szó, hogy nyers vagy burkolt hatalmi erőfölénnyel kizsákmányolják a nőket.[23] E tény, ha különböző díszletekbe öltöztetve s különféle színfalak között zajlott is a történelem folyamán, lényegét tekintve - úgymond - invariáns... Ezért válhat történelem feletti jelenséggé, melynek "magyarázatára" elégtelenek a történelmi, társadalmi okkeresések. Azoknál mélyebbre hatoló természettörvényekre kell hivatkozni.

Furcsamód, a szexualitás és a nemi szerepek gyakran hivatkozott biológiai determináltságát tudománytalan, célzatos ideológiaként teljes joggal elvető radikális feministák ezen a ponton maguk is visszazuhannak a biológiai determinizmus szemléletrendszerébe. Férfi és nő között a szexualitáshoz való viszonyukat illetően lényegében a (férfi és női lélek közötti lényegi különbség megmutatkozásának tekintett) penetratív szex miatt nem lehet egyenlőségjelet tenni.[24] Gondolatmenetük, egyáltalán nem véletlenül, a háború analógiájára épít. Egy háborúban a hódító, a támadó fél - más szóval az agresszor az, aki behatol a valaki más tulajdonát jelentő területre, hogy a másiknak kárt okozzon, megfossza valamijétől, elvegye szabadságát. (Mintha csak a Marseillaise sorait hallanánk a kény uralmáról, nép és haza letöréséről, rabszolgasorba hurcolásról.) A behatolás ténye a nemi aktusban sem lehet egyéb, mint agresszió; "elszenvedése" így persze nem is élhető meg másként csak szenvedésként. Hogy lehetett volna más analógiát is találni e férfi és nő között megeső, részben biológiai interakcióra, nem pont a háborút?... Bizonyára. Csak az nyilván nem felelt volna meg a tudománytalan és célzatos ideológiának.

Ismételjük meg: a prostitúciós adás-vétel nem szabad kontraktus, természeténél fogva soha nem is lehet az, mert a prostituált természetesen nem kívánhatja a szexuális együttlétet ügyfelével,[25] nincs benne igazi egyetértés az aktust illetően, a kliens csupán megvásárolja - testével együtt - a beleegyezését is. S mivel a megvásárolt beleegyezés nem jelenti az aktus igazi akarását, az, lényegét tekintve, nemi erőszak marad, amit az adásvétel csak elmismásol.

Az, hogy egy fazon pénzt ad egy nőnek vagy egy gyereknek annak fejében, hogy bizonyos aktusokat végrehajtson, mit sem változtat azon a tényen, hogy az illető nemi erőszakot és testi sértést követ el, vagy szexuális abúzust. Csak a bűntett minősül át: prostitúcióként fogják számon tartani. (Giobbe 1991).

Kedvetlenül szögezem le, mert méltatlannak tartom, hogy folyvást ismételgetni kelljen: igen, vannak (rettenetesen sokan vannak) olyanok, akiknél a prostitúciós adás-vétel nem "szabad kontraktus"; akiket akaratuk ellenére, emberi kultúránkat megcsúfoló durvasággal kényszerítenek a prostitúcióban való részvételre. Pillanatig ne férhessen kétség ahhoz, hogy ez tolerálhatatlan - mint ahogy ennek az állapotnak a belenyugvó tudomásul vétele is az. Ahhoz, viszont, hogy azt állítsa az ember, hogy a prostitúciós "adás-vétel" természeténél fogva nem lehet sohasem adásvétel, hát, Isten bűnömül ne vegye, de ehhez bizony jó adag stupiditás kell. Márpedig a radikális feministák ezt állítják.[26] Álláspontjuk lényegét pontosan foglalja össze Brace és O'Connell Davidson, akik teljes joggal vetik ellene az általuk idézett felfogásnak, mely szerint

(a) prostitúció a férfidominancia, a női alávetettség legbrutálisabban nyílt, őszinte, kendőzetlen megnyilvánulása a társadalmi nyilvánosság szeme láttára. Az a paradigmatikus diádikus kapcsolat, melynek lényege: a férfi parancsol, a nő engedelmeskedik. Magyarán: az úr-szolga viszony "természetadta" megnyilvánulása (2000:1045),

hogy ez az erőviszonyokat öröktől való (esszenciális, tehát differenciálatlan) férfiuralomként értelmező úr/szolga modell egyszer s mindenkorra "állócsillaggá" rögzíti a biológiai nemek és a társadalmi nemi szerepek (férfi-mivolt, nő-mivolt) jelentéstartalmait, ezzel pedig örök, tehát történelemfeletti, univerzális esszenciává fixálja az emberi identitás férfi- és nő-identitássá való kettéhasítását - s egymással való szembefordításukat.

E minőségében pedig ez a szemlélet eltagadhatatlanul egybemosó, túlzásig egyszerűsítő és ahistorikus; szimplifikáló módon éppen azt tételezi - feminista nézőpontként - adottnak és magától értődőnek, amit a feminizmus lenne hivatva megmagyarázni. Vagyis a "nőket" - belenyugvóan - eleve adott lényegű és identitású, empirikusan definiálható csoportnak tételezi, ahelyett, hogy azokat a társadalmi viszonyokat, diskurzusokat és gyakorlatokat tenné - megváltoztatásuk szándékával - konkrét vizsgálat tárgyává, amelyek oda hatnak, hogy a "nő" kategoriális fogalma eleve az alárendeltségi viszonnyal legyen egyenértékű (Uott).

A radikális feministák számára mindenesetre a New York-i Egyezmény "akár annak beleegyeztével is" kitétele értelmetlen és elfogadhatatlan. Egy nőnek - szerintük - nem áll szabadságában prostituáltnak lenni. Ergo, visszalépnek a Josephine Butlerék előtti korba, s újólag azt az álláspontot képviselik, hogy a nőt nem illeti meg az, ami Locke szerint minden embernek kijár, hogy tudniillik "tulajdona a saját személye".

Ezt hallván természetesen minden radikális feminista vadul tiltakoznék álláspontja rosszindulatú félreértelmezése ellen, azonban rögtön hozzátenné, hogy e jog természetesen csak a "normális", "cselekvőképes", "beszámítható" nőt illeti meg. Az a nő, aki magától olyasmit mondana, hogy ő prostituáltként óhajtana tevékenykedni, az nem beszámítható. Nincs tudatában annak, mily végzetes férfi-befolyásolás (vagy anómikus társadalmi normarendszerek befolyása) alatt cselekszik. Nincs prostituált, aki szabad akaratából folytatni akarná a mesterségét, nincs prostituált, aki boldog lenne. Hogy mégis akadnak prostituáltak, akik egyedileg vagy valamiféle mozgalomba tömörülve a saját elismertetésükért harcolnak? Szamár, aki azt gondolja, hogy az elnyomottak minden gondolata igaz gondolat, a szenvedők minden követelése igazságos követelés. A prostitúció önkéntes formája mellett szót emelő nő ostoba: a hamis tudat áldozata. Ha nem az, akkor (osztály)áruló. Az a prostituált, aki azt állítja (s emellett makacsul kitart), hogy szabad elhatározásból végzi ezt a tevékenységet, megszűnik áldozatnak minősíthető lenni, ebből következően méltatlan ideológiai együttérzésünkre, humanitárius részvétünkre, gyakorlati szolidaritásunkra. Ha már korábban szó esett a 19. századi abolicionizmus paternalista jellegéről, mélységesen anti-modern patronázs-szemléletéről, vegyük észre, milyen "szellemi rokonság" fűzi a radikális feminista attitűdöt ahhoz az állásponthoz, mely szerint a szegény ember ne legyen önérzetes, a jóravaló szegény alázatosan kérjen, és ne jogokat vindikáljon.[27] Hogy ez a társadalomfilozófia csöppecskét embertelen? Hja, kérem, ha arról van szó, hogy egy nagy és magasztos Eszmét kell győzelemre vinni, akkor nincs helye kicsinyeskedésnek. Vágják az erdőt, hullik a forgács. (Pardon, ezt mások mondták, nem a radikális feministák.) Persze, "változnak az idők..." Josephine Butlerék tevékenysége még nem ütközött a prostituáltak önérzetes tiltakozásába. Bő száz évvel később, "marginális helyzet" ide vagy oda, a prostituáltból szexmunkássá avanzsáltak már nem hajlandók elérzékenyült meghunyászkodásra. Egy 1985-ben Torontóban szervezett konferencián kiderült:

A prostituáltaknak nem volt ínyére, hogy mások ellentmondást nem tűrően próbálnak nyilatkozni az ő életükről; elutasították azt a feltételezést, amely szerint munkájuk föltétlenül megalázó lenne, amire épeszű ember önként egyszerűen nem vállalkozhat. Kiálltak amellett, hogy joguk legyen prostituáltnak lenni, mint ahogy kiálltak annak a munkának az értéke, méltósága és szabadsága mellett, amelyet sokan közülük "hivatásnak" tartanak ... Abból sem kértek, hogy szánják vagy megreformálják őket ... a prostituáltak elutasítják az olyan segítséget, az olyan támogatást, amellyel egyszersmind a prostitúció feladására akarják kényszeríteni őket. Tiltakoznak az ellen, hogy az elnyomott ember jelképeként kezeljék őket, és munkásként való elismerésüket követelik (Overall 2001:86).

Ha viszont bérmunkának tekintjük a prostituált tevékenységét, olyan munkának, amely semmiben nem különbözik az esztergályosétól, a bérelszámolóétól, az állatgondozóétól (vagy csak annyiban, amennyiben ezek egymástól is különböznek), a prostituált többé nem áldozat, hanem munkavállaló polgár, tehát: szabad ember. Újfent hangsúlyozom, mindez csak a tevékenységet önként vállalóra érvényes; arra, akit kényszerítenek (illetőleg aki munkavállalási engedély nélkül, illegálisan kívánna működni) - arra nem. S nemcsak, hogy áldozatnak nem áldozat többé, megszűnik prostituált lenni, hogy szexmunkás váljék belőle. Mindez nem "játék a szavakkal", ártatlan, irodalmiaskodó "szinonima-keresgélés", s még csak nem is csupán olyan értelmű politikai állásfoglalás, hogy egy sértő, stigmatizáló kifejezést fölváltunk egy semleges értéktartalmúval. Ez is benne van, persze. Nem véletlen, hogy a sex worker elnevezést, melyet a hetvenes évek vége felé egy Carol Leigh nevű prostituált (művésznevén: Scarlot Harlot) használt először, maguk a prostituáltak hozták forgalomba öndefinícióként. Szembefordítva a nyomorult, szerencsétlen, passzív és akarat nélküli áldozat figurájával (aki a strici, ráadásul a drogok rabja, nemzetközi maffiák rángatta tehetetlen báb), azt tartották fontosnak hangsúlyozni vele, hogy a prostituált 1) nem bűncselekmények elkövetéséből élő bűnöző, hanem megélhetéséért keményen megdolgozó ember - mint bármelyikünk; 2) az esetek többségében maga döntött úgy, hogy ezt a mesterséget, ezt a fajta munkát választja; 3) megilleti az a jog, hogy így választhasson, munkája végzéséhez tehát minden szükséges védelmet biztosítani kell számára (Jenness 1990).

Az elnevezés elfogadásával részben azt a meggyőződésemet kívánom kifejezésre juttatni, hogy a prostituáltakat illető ügyekben nemcsak azoknak az elvtársaknak a véleménye hallgatandó meg, akik a hamis tudatban tévelygő tömegekkel szemben maroknyi élcsapatként az igaz tudás monopóliumával rendelkeznek, hanem azoknak az embereknek (adott esetben éppen: prostituáltaknak) a véleménye is, akikkel nem csak megesik az életük, de meg is élik azt. Ráadásul alapvető fontosságot tulajdonítok a szexmunkások lényegre törően pontos és szabatos megfogalmazásának. Hogy tudniillik nem szexuális munkáról, hanem szexmunkáról van szó. E finom különbségtevésnek az kölcsönöz alapvető fontosságot, hogy tökéletesen célját tévesztetté teszi a radikális feminizmus vádjait. Már azt is kétkedve javasolnám fogadni, hogy a szexualitás lenne az emberi identitás akár egyetlen, akár legfőbb meghatározója. Azt viszont teljes határozottsággal merem állítani, hogy a szex-tevékenység nem az.

Ha azt mondjuk: munkáról van szó, nem egyébről, a büntetőjog világából átléptünk a munkajog világába. Mindaddig, amíg a szexmunkás a munkavégzéshez előírt szabályokat, rendeleteket betartja (közegészségügy, higiénés előírások, tűzvédelem, adó stb.), úgy kell tekinteni, hogy legális üzletszerű tevékenységet folytat. Működését tehát legalizálni kell. Ebből azonban elkerülhetetlenül következik, hogy a New York-i Egyezménynek szellemétől is, betűjétől is el kell szakadni: a prostituált munkavégzésének keretfeltételeit biztosító "haszonhúzók" (bordélyos, strici és társaik...) "munkáját" is legális üzletszerű tevékenységnek kell elfogadni.

Így, látszatra, nincs semmi különbség a korábban emlegetett reglementarizmus és a legalizálás intézkedésrendszere között; mind a kettő szabályozott feltételek közepette lehetőséget teremt a prostitúció, illetve a körülötte kiépült holdudvar-tevékenységek gyakorlására. Nem árt, ha e látszattal szemben hangsúlyozom: a két felfogás radikálisan különbözik egymástól. A reglementarizmus erkölcsileg mélyen megveti a prostitúciót, bűnnek tartja (s ezt esze ágában sincs titkolni!); a prostituáltat stigmatizálja, mindenféle módon hangsúlyozza, hogy a tevékenysége művelésére szolgáló ágyon kívül sehol másutt nincs helye a társadalomban.[28] A legalizálás viszont valóban mindenki mással egyenrangú polgárrá nyilvánítja a prostituáltat, akit kivétel nélkül megillet minden, a polgártársait megillető jogi védelem.[29] Mint ahogy bármely legális prostitúciós vállalkozás joggal tarthat igényt arra, hogy diszkrimináció nélkül megillessék azok a jogi (és rendőrségi) védelmek, amelyek minden más üzleti vállalkozást megilletnek.

 

A "csodafegyver"

A radikális feministák számára a mondottak értelmében elfogadhatatlan a prostitúció definitív legalizálása, de még a legalizálás-közeli vagy ahhoz közeledni szándékozó megoldások is. "Akkor védjük a jogaikat" mondják - az ugye per definitionem rabszolgasorban sínylődő prostituáltakról -, "ha nem engedjük, hogy azt kezdjenek magukkal, amit akarnak." Azonban nem csupán a kifinomult elméletalkotás frontján támadják a legalizálás eszméjét (illetve, a holland törvénykezés következtében már gyakorlati megvalósítását is): a prostitúció fölszámolására létrehozták a döbbenetes hatékonyságú csodafegyvert, a prostitúció kezelésének svéd változatát, mely az egész világon elterjesztendő. "A megoldás (...) nem az immár legalizált szexipar förtelmes szolgáltatásainak rászabadítása a társadalomra, hanem sokkal inkább a svéd modell alapján való megoldáskeresés"- nyilatkozza az ügy egyik magyar elkötelezettje. A korona azonban Janice G. Raymondot, a University of Massachusetts professor emeritá-ját illeti, aki Thaiföldön is a svéd modellel kívánná megoldani a problémát (lásd Leuchtag 2003:14). A svéd modell alább következő ismertetése után az olvasó remélhetőleg egyet fog érteni velem abban, hogy a valóban mizogin és előítéletesen általánosító "szőke nő" viccek helyett térjünk át a "Janice G. Raymond" viccekre.

A 9 milliós Svédországban mindig is kevés volt a prostituált, s lanyha az üzletmenet. Különböző tanulmányok szerint az 1999 előtti évtizedekben két és fél ezernyi prostituált tevékenykedett az országban, közülük mintegy hatszázan "stricheltek". Évente 125 ezer férfi fordult volna meg a piacon (Boëthius 1999). Ez jól illusztrálja, hogy Svédországban erős gyökerei és érdekérvényesítő mechanizmusai vannak a szigorú puritán hagyományoknak. Érthető, hogy a feminizmusnak az a komor irányzata, mely a nők szexuális fölszabadulását, nemi örömszerzésüket azon az alapon ítélte el, hogy "ebből is csak azok a disznó férfiak jönnek ki jól"[30], könnyűszerrel meg tudta lovagolni ezt a puritán mentalitást.

Svédországban ugyanakkor az állami paternalizmusnak is erős gyökerei és érdekérvényesítő mechanizmusai vannak. A törvény kiverekedésében fontos szerep jutott annak a sokszor, sok helyütt hangoztatott érvnek, hogy ezzel a lépéssel ez a kis, és korábbi nemzetközi jelentőségéből egyre inkább kikopó ország - most képes lehet valamiben példát mutatni a világnak. Ki tudja, mi lehetett fontosabb szempont: embereket fölszabadítani, üdvös társadalmi változásokat életre hívni - vagy a világ előtt demonstrálni: "fasza gyerekek vagyunk"?

A lehetséges motívumoktól függetlenül, az 1999. január 1-jén életbe lépett törvény a következőket mondja ki:

Bárki, aki fizetség ellenében kíván alkalmi szolgáltatáshoz jutni - ha tevékenysége nem ütközik máskülönben az általános büntetőjogi rendelkezésekbe - prostitúcióra való felbujtásban és ilyen szolgáltatások megvásárlásában találtatik bűnösnek, amiért pénzbírsággal vagy hat hónapot meg nem haladó időtartamú elzárással büntethető. (Kiemelés - L.P.)

Ez, egy szempontból, valóban forradalmi változást jelent a prostitúció kezelésében, ugyanis azzal, hogy a tiltó, kriminalizáló elvet követve nem a nőt, hanem a szolgáltatást vásárló férfit kriminalizálja egyedül, szembefordul a liberalizmus társadalomelméletéből következő régi kriminalizációs logikával. Nevezett társadalomelmélet arra épül, hogy radikális választóvonalat húz a nyilvános (vagy köz-) szféra és a privát szféra közé; a nyilvános szféra egyik eleméül a (szerződés-elven alapuló) munkatevékenységet mutatja föl, a privátszféra meghatározó eleméül pedig, logikusan, a munkaidőn kívül végzett szabadidős tevékenységeket. Ez a duális világrend "nyilvános"-nak és "privát"-nak gender-alapú kettéválasztásában, illetve a "kettős mérce" logikájának alkalmazásában nyeri el igazi értelmét. A prostitúció kriminalizálása azért maradt mindig "féloldalas", mert a férfi kliens fogyasztóként, vagyis privát (tehát a köz megítélésére nem tartozó) tranzakcióba bonyolódott személyként vett részt a kontraktuális aktusban, miközben a prostituált munkavégzőként, vagyis a nyilvános (tehát nagyon is a köz megítélésére tartozó) szféra szereplőjeként vett részt az "üzletben".

A "kettős mérce" alkalmazásának elvetését lelkes egyetértéssel illenék fogadnunk. Itt azonban nem erről van szó, hanem csupán "megfordításáról". Tudjuk, erőteljes ideológiák szoktak szembe fordulni a "pozitív diszkrimináció" mindenféle fajtájával, nem minden empirikus alap nélkül riogatva az emberiséget az "egyenlő elbánás" elvétől való eltérés végzetszerű bumeráng-effektusaitól. Hadd szögezzem hát le, nem a pozitív diszkrimináció ellenségeként kifogásolom, laikusként, hogy a törvény ellentmond a józan észnek (föl nem foghatom, ugyanis, hogyan lehet büntetlenül árulni olyasmit, aminek a megvásárlása büntetendő). A törvénnyel kapcsolatban (mely egyébként a vásárlási kísérletet is büntetni rendeli) az igazi gondot számomra az az elvi probléma jelenti, hogy indokolhatatlannak tartom a bűncselekménynek a (definiálatlanul maradó) alkalmi szolgáltatások vásárlására való leszűkítését. A törvény így igazából nem a férfit bünteti a nála védtelenebb, kiszolgáltatottabb helyzetű nő helyett, hanem a szegény férfit, a nála jóval előnyösebb (és így védettebb) pozícióban lévő gazdag férfi helyett! A szegénynek ugyanis biztosan nem futhatja másra, mint "alkalmi" szolgálatok utcán való megvásárlására; a gazdag embernek módja van "másként fogyasztani" és mentesülni a törvény szigorától. Úgy illik, hogy világosan kimondjam: én magam nem kívánom elfogadni a radikális feministáknak azt az álláspontját, hogy a világban egyetlen kérdés számít csak, a hímdominancia kérdése, minden egyéb az ősellenség és az osztályárulók által bedobott figyelemelterelő manőver.

Ennél is súlyosabbak azonban a svéd törvénnyel szemben fölhozható gyakorlati kifogások (melyek nem vághatók sutba azon az alapon, hogy néhány rossz kurva meg a szexipar nehéz fiúi fújják a maguk nótáját[31]). Elsőként és legfontosabbként talán azt illik leszögezni, egyszerűen nem igaz, hogy a törvény hatására Svédországban megszűnt volna a prostitúció. Fogalmazzunk egyenesen, ez szemenszedett hazugság. Amit állítani lehet, az - úgy tűnik - annyi csak, hogy a törvény életbe léptével tizedére csökkent az utcai prostituáltak száma. Különböző (köztük hivatalos) becslések szerint az ügyfélforgalom volumene semennyit nem csökkent. Semmi nem változott, annyi történt csak, hogy a prostitúció a látható zónából (az utcaiból) átszivárgott a "szürke" zónába (pl. internet), "elbújt", titkos lett.[32] Az utcai prostituáltak helyzete pedig - ne feledjük, ők a leginkább kiszolgáltatott, legvédtelenebb, együttérzésünkre, szolidaritásunkra, támogatásunkra leginkább rászoruló rétege a prostituált-társadalomnak! - ebből következően számottevően romlott (Östergren 2003):

- A kuncsaftok száma csökkent, élesebbé vált a verseny; így egyre inkább rákényszerülnek, hogy "bevállalják" a korábban nem vállalt tevékenységformákat, szolgáltatásfajtákat is. Ez az egészségügyi veszélyeztetettség fokozódásával, az önértékelési zavarok súlyosbodásával jár.

- A verseny kiéleződése miatt fölbomlanak közöttük a korábbi informális kapcsolati hálók, szolidaritási kötelékek - nem támogatják, nem tájékoztatják egymást a megfélemlítés miatt kimaradó "jámbor kispolgárok" helyébe lépő "nehéz fiúkról".

A miniszterasszonyok roppant elégedettek: a törvény tökéletes! Ezt állítják a svéd feministák is. Tán még a svéd társadalom "mint olyan" is ezt állítja (nem tudom, Őnagyságával nem volt szerencsém személyesen elbeszélgethetni, de a közvéleménykutatási adatok szerint kőkeményen üdvözli a törvényt, a kormányt, a feminista szervezeteket, mélyen egyetért programjukkal - csak éppen, mint már jeleztem, a társadalom hímnemű fele hétvégén rohan Dániába kefélni). Hogy a svéd szexmunkások sorsa jobbra fordult-e a törvénytől, azt én, persze, nem tudhatom. Elhihetőnek látszik azonban, hogy a jobb köröket, a svéd progressziót, a közhivatalok vezetőit, a svéd miniszter- és kormányfőtanácsos- asszonyokat a legkevésbé sem izgatja, mit gondolnak fontos és felelősségteljes tevékenységükről a társadalom megalázottai és megszomorítottjai (miért is izgatná a sorsuk a mainstream létfilozófia jobb köreit?). A svéd prostituáltak mindenesetre azt állítják, hogy őket senki nem kérdezte meg, mit gondolnak a törvényről, senki nem engedte meg, hogy "a társadalom által megvédett nőként" véleményt nyilváníthassanak, s véleményük a nyilvánosság elé is juthasson. Azt állítják, hogy a politikusok, a feministák és a média lényegében kihasználják őket. Csak akkor juthatnak szóhoz, csak akkor "üzenhetnek" a nyilvánosságnak, ha "korrektül" nyilatkoznak, vagyis ha azt hajtogatják, hogy a prostituált életforma visszataszító, hogy áldozatnak tartják magukat, hogy ők már végérvényesen kiszálltak (vagy ki akarnak szállni) a verkliből és soha nem is fognak visszaesni, s hogy elmondhatatlanul hálásak az új törvénynek s a törvény megalkotóinak. Közben határozottan gyűlölik a politikusokat, akik - mint mondják - szemérmetlen hazugságokkal etetik a többi európai országot a törvény áldásos következményeiről (Östergren 2003).

Röstellem, de Moldova György kisregénye főhősének szavai tolulnak föl bennem: "Azzal a féltéglával kellene agyonverni, amivel a melledet döngeted." (Moldova 1972:86.)

 

A tanulmányokról magukról...

... nem nagyon akarnék beszélni, azt remélem, jótállnak magukért. A bevezető és az utószó közé öt tanulmány fért be. Négy közülük pontosan "lokalizálható" - a karib szigetvilág szexturizmusát mutatja be. Julia Sanchez Taylor, nemkülönben az Edward Herold, Rafael Garcia, Tony DeMoya szerzőhármas írása ebben a térségben végzett terepkutatások eredményeiről nyújt beszámolót. Julia O'Connell Davidson írása, illetve Julia Sanchez Taylorral közösen írt tanulmánya - jóllehet mindkettő általános elméleti elemzésre tesz kísérletet - alapvetően itt zajlott terepkutatásokra támaszkodik. Illik tehát okát adnom a válogatói "egyoldalúságnak" - miért nem szenteltem teret a délkelet-ázsiai szexturizmus bemutatásának.

Nem lenne ildomos erre azzal válaszolni, hogy - mint korábban már említettem volt - lényegében ugyanaz történik Thaiföldön, mint a Dominikai Köztársaságban; ez a vircsaft ugyanúgy működik Kubában, mint a Fülöp-szigeteken.[33] Arra viszont lehet hivatkozni, hogy nyomatékkal esik latba a Sheila Jeffreys tanulmányának címében szereplő kérdés tisztázása: a szexturizmust mint "létmódot" gyakorolják-e, csinálják-e nők is. Mint látni fogják, a probléma releváns, annyi pedig bizonyosan leszögezhető: a női szexturizmus fogalmának esetleges empirikus megalapozottságáról döntően csak a karib térségben regisztrálható tapasztalatok alapján lehet érdemben állást foglalni. Egy korábbi lábjegyzetben utaltam rá: anyagi megfontolások (útiköltség) okán a szexturizmus úgy jellemezhető, hogy a karib térséget fölkeresők szinte kizárólag az észak-amerikai kontinensről, illetve Európából rajzanak ide. Ezzel szemben Délkelet-Ázsia "szexrabszolgáit" nem csak a fehér ember használja, jószerivel azonban csak férfiak. Minden forrásom azt állítja (s amennyire lehet, statisztikákkal is igazolja), hogy ebben a régióban a japán férfi szexturisták (akár létszámukat tekintjük, akár az általuk efféle szórakozásra fordított pénzösszegek nagyságát) erős nyomulásban vannak. Úgy tűnik, hogy a japán nők a II. világháború után kiküzdött emancipatórikus vívmányai, a gazdasági, politikai és társadalmi életben kiküzdött sikerei - annak ellenére, hogy (illetve épp azért, mert) csillagászati távolságban vannak az európai/északamerikai asszonyok által kivívottakétól - ahhoz már elegendőnek bizonyulnak, hogy a japán férfiakból kiváltsák azokat a fajta reakciókat, melyek a "fehér férfit" mozgatják (egzotikus, a behódolásban örömét lelő nő kell neki), ott viszont még nem tart a dolog, hogy a japán nők elindultak volna az amerikai és európai nők járta úton.

Ez a megfontolás vezetett tehát abban, hogy a karib térségre összpontosítsak. Ezzel azonban még nincs megmagyarázva semmi, hiszen most az szorul tisztázásra, miért érdekel engem annyira (s miért tartom a magyar olvasóval megismertetendőnek), hogy csinálják-e ezt nők is. Hadd valljam meg rögtön: önmagában ez engem fikarcnyit sem érdekel. Igazából a nagyon is "pragmatikus" kérdésre adott fogalmi-teoretikus válaszkísérletekből levonható tanulságot tartom fontosnak. Egy bizonyos értelemben Sheila Jeffreys sorrendben pont középen álló - hmm... hogyan is fogalmazzak...?[34] - tanulmányát joggal lehetne tehát e válogatás érdemi probléma-centrumának tekinteni. Abban az egy értelemben tudniillik, hogy milyen elképesztő szellemi bakugrás(ok)ra kényszerül a radikális feminista nézőpont, ha védeni kívánja azt az álláspontját, hogy szexuális kihasználás áldozatául csak nő eshet,[35] azzal a komplementer állásponttal együtt, hogy nő viszont szexuális kapcsolataiban csak kihasznált áldozatként "foroghat fönt".

Jeffreys nem lacafacázik. Világos számára, ha van női szexturizmus, akkor a nők legalább annyira képesek mások (férfiak vagy nők) kizsákmányolására, mint a férfiak; akkor a prostitúciónak nincs szükségszerűen a társadalmi nemi szerepek szerint "eleve leosztott" gender-determináltsága. S mivel elfogadhatatlan számára egy olyan világ, amibe ez beleférhetne, csak egyetlen konklúzió adódhat: nincs női szexturizmus. Nők esetében csak románc-turizmusról lehet beszélni. Ez a világkép azonban egy kicsit visszás. Nem csak a nők kizsákmányolói hajlandóságát kell elutasítania, de már abból is "vissza kell vennie", hogy a nők kéjvágyó (s e tekintetben aktív, kezdeményező) teremtmények. Ez a felfogás közvetlen jogutódja annak a 19. századi szamárságnak, mely szerint a nőkben - Istennek hála! - nincs nemi vágy; amint e nézet az orvosi tudományokat gyakorló jeles kiagyalója William Acton fogalmaz:

Sokan a legjobb anyák, feleségek és háztartást vezető nők közül alig tudnak valamit a szexuális élvekről, és nem is törődnek ilyesmivel. Otthonuk, gyermekeik és házi teendőik szeretete az egyetlen szenvedély, melyet éreznek. Általánosan igaz, hogy egy szerény nő ritkán kívánja önmaga szexuális megelégedését. Enged férje öleléseinek, de mindenekelőtt azért, hogy annak örömére tegyen; és ha az anyaság vágya nem késztetné, sokkal szívesebben venné, ha ura figyelmességétől megszabadulna. (idézi Sigsworth - Wyke 1999:145)

Hogy egy nő nyaralás közben jóízű szexuális viszonyba keveredjen valakivel, az - e szerint a felfogás szerint - semmiképp nem lehet "crime prémédité"; csakis úgy fordulhat elő, hogy - Jeffreyst idézem - a nő belekeveredik egy "romantikus kalandba", amit cseppet se bán, majd belekeveredik egy "olyan szexuális kalandba, amelyre nem számított, sőt, talán nem is akarta »teljes szívből«, de már nem képes visszautasítani".[36] Semmi kifogásom nem lenne az ellen, hogy mindezt fennkölt és "előre mutató" módon értelmezzük, például úgy, mint az a szerzőpáros, akik szerint

(m)íg a szexturizmus a társadalmi nemi szerepek fönntartására, egyszersmind a férfidominancia és női alávetettség erőviszonyainak megerősítésére szolgál, addig Jamaicában a románc-turizmus ezek megváltoztatására készít elő terepet. Az, hogy nem csak saját hagyományos nemi szerepeikhez nyúlnak vissza, de egymásról és új lehetőségeikről kirajzolódó - nem ritkán idealizált - elképzeléseikből is merítenek, lehetővé teszi a partnereknek, hogy ezekben a kapcsolatokban "nőiességük", illetve "férfiasságuk" érvényesítésére új, ismeretlen alkupozíciókat deríthessenek föl. Mindez a társadalmaik között történetileg kialakult politikai viszonyrendszer kontextusában zajlik, így tehát a párnak egyszerre kell fölülemelkednie a kultúra és a nemi szerepkészletek jelentette kettős tagolódású dominancia-hierarchián (idézi Pruitt - LaFont 1995:423),

ha (azon kívül, hogy egy árva szót nem hiszek el ebből) nem lenne információm arról, hogy mindinkább terjedőben van az az Egyesült Államokból importált - esetenként vészesen komoly jogi következményekkel járó - felfogás, mely szerint

(m)inden testi közeledés, amit nem előz meg verbális konszenzus,[37] szexuális molesztálás. De még a verbális konszenzus sem nyújt kellő biztosítékot azoknak a mindenre elszánt hímneműeknek, akik mindezek ellenére ágyig jutnak a nőneművel, mert a nőnemű, ha nem érezte jól magát vagy másnapra megbánta az egészet, sikerrel perelhette a hímneműt nemi erőszak miatt, mondván, nem tudott nemet mondani (Lakner 1984:375. Kiemelés - L.P.).

Jeffreys érzelemvilága s hozzá párosuló világképe kevéssé izgalmas. Egy interjúalany "önvallomása" kapcsán, melyből kiderül, hogy:

Igen, szeretem a romantikus vakációkat! Igen, két emberrel találkoztam, de az egyik tévedés volt... Azt hiszem, a nők... szóval, ha magad alatt vagy és a pasi rád mozdul, és neked sincs ellenedre, nagyon ritkán utasítod vissza[38]

arra a következtetésre jut: ha a nőkben ilyesféle érzések kavarognak, akkor igazán nem érti, miért lenne ez "nyári romantikázás" helyett mocskos szexturizmus. Szerencsére az ellenlábas szerzők (akikről nagyon is világosan látja, hogy nézeteik életveszélyesek a radikális feministák számára) eligazítják e kérdést illetően az olvasókat.

Sokkal fontosabb a többi tanulmányoknak arra a tanulságára fölfigyelnünk, hogy az a veszély, mellyel a Jeffreys-félék riogatják a polgárt, korántsem légből kapott. A férfi szexturista annyiban igenis tekinthető a női szexualitás minősített használójának, hogy - mint O'Connell Davidson és Sanchez Taylor fogalmaz - "ellenséges" magatartást tanúsít a női egyenrangúság az őt mindennapjaiban körülvevő társadalom által normaként kínált eszméjével szemben; megfosztottnak és kisemmizettnek tekinti magát, hisz elvették tőle felsőbbrendűsége legitimitását; gyűlöli a vele egyenrangú s ezzel őt frusztráló nőket és a társadalmat. Szerzőpárosunkat követve elmondható ezekről a szexturistákról, hogy elkötelezett hívei azoknak az egyenlőtlenségeknek "melyek az osztályhelyzet, a társadalmi nemi szerepkészlet és a faji hovatartozás alapján konstruált Másság mentén strukturálódnak rendszerré"; a Harmadik Világba elvetődvén úgy jutnak a számukra kielégülést nyújtó szexuális élményekhez, hogy

nem kell szankcióktól tartani[uk] (...) anélkül sértheti[k] meg a szexuális életet szabályozó társadalmi normákat, hogy annak társadalmi pozíciój[uk]ra bármilyen hátrányos következménye lehetne; igazi, élő embereket saját maszturbációs fantáziái[k] megtestesítőjévé fokozhat[nak] le[39]

mindez pedig

világosan tanúskodik arról, milyen eszelős gazdasági, szociális és politikai egyenlőtlenségek vannak a gazdag és szegény országok között. Az, hogy egy csomó nyugati ember kifejezetten kívánja is így használni ezt a hatalmat, jó mutatója lehet annak, milyen komoran baljós az emberi természetnek és az emberi társas viszonyoknak az az uralkodó modellje, melyet társadalmaik kínálni képesek nekik.[40]

Ennyi tanulság sem kevés persze, s óhatatlanul fölvetődik az a kérdés, milyen tendenciákat erősít meg a szexturizmus a szexturistának a saját társadalmához való viszonyában, milyenné formálja eljátszott szerepeit, hogyan kapcsolja be őt magát a társadalmi viszonyok alakításába. Én sokkal inkább ebben látom a szexturizmus veszélyeit. Nem kívánom kétségbe vonni, hogy a szexturista viselkedése kárt okoz a Harmadik Világnak, engem azonban (s remélem, nem esem ezzel magam is az orientalizmus bűnébe), inkább "otthontartózkodása" aggaszt, mert frusztráltságából fakadó világnézete - még ha otthon kénytelen is ügyelni arra, hogy szexuális viselkedésében "viselkedjék" - súlyosan fenyegeti a demokrácia értékeit.

A női emancipálódás miatti veszteségérzés nem kizárólagosan a szexturisták jellegzetessége. Nagyon sok mindenki érez úgy, mint ők, csak legfeljebb nem mutatják ki. Ez érthető, hiszen a domináns pozíció elvesztése frusztrálttá tesz; meg kell(ene) tanulni földolgozni és elfogadni a tényt, amihez leginkább azt kell(ene) megtanulni, hogy ne zérus összegű játéknak kezeljük az emberi viszonyrendszereket (amelyek e nézet szerint csak egy "nyertes"/"vesztes" modell szerint működnének), ez pedig nehéz tanulási folyamat. Az lenne a dolgunk, hogy segítsük az emancipáció előretörését, gyarapítsuk az emancipálódott emberek számát, és segítsünk mindenkinek e tanulási folyamat végére jutni, nem pedig az, hogy saját fontosságunk kétségbevonhatatlanná tételének érdekében hecckampányt folytassunk.

Itt közölt tanulmánya végén Julia O'Connell Davidson, valakit idézve, arra a következtetésre jut, hogy minden ideológiai diskurzus valamennyire átformálja a témával kapcsolatos domináns diskurzust, ezért egy mozgalom célkitűzéseivel szembeforduló politikai válaszok csak akkor bizonyulhatnak hatékonynak, ha nem csak a tényekkel foglalkoznak, de a domináns értelmezések ellen is támadást intéznek. Úgy gondolom, az Olvasónak itt kínált tanulmányok sikeres támadást intéznek a radikális feminizmus diskurzusának intellektuálisan primitív, stílusában pedig a politikai uszítók verbális agresszivitására hajazó elemei ellen.

 

Doezema, Jo: Ouch! Western Feminists' 'Wounded Attachement' to the Third World. Feminist Review, Spring 2001, no. 67, 16-38. old.

Egyezmény az emberkereskedés és mások prostitúciója kihasználásának elnyomásáról. New York, 1949.

Esterházy Péter: A történet. In uő. Egy kék haris. Magvető, 1996.

Giobbe, Evelina: Prostitution: Buying the Right to Rape. In Burgess, Ann W. (ed.): Rape and Sexual Assault III, A Research Handbook, New York: Garland Publ. Inc., 1991.

Harsin, Jill: Syphilis, Wives, and Physicians: Medical Ethics and the Family in Late Nineteenth Century France. French Historical Studies, Spring 1989, vol. 16. no. 1.

Jeffreys, Sheila: Globalizing Sexual Exploitation: Sex Tourism and the Traffic in Women. Leisure Studies, 1999, vol. 18, 179-196. old.

Jeffreys, Sheila: Regulating Prostitution to End the Traffic in Women. Kasama, 2002, vol. 16, no. 3.

Jenness, Valerie: From Sex as Sin to Sex as Work: COYOTE and the Reorganization of Prostitution as a Social Problem. Social Problems, 1990, vol. 37, no. 3.

Karras, Ruth Mazo: Common Women. Oxford University Press, 1996.

Kulick, Don: Sex in the New Europe. The Criminalization of Clients and Swedish Fear of Penetration. Anthropological Theory, 2003.

Lakner Judit: Political Correctness - PC: multikulturalizmus az amerikai egyetemeken. BUKSZ, 1994 Ősz, 374-379. old.

Leuchtag, Alice: Human Rights, Sex Trafficking and Prostitution, The Humanist, jan.-febr. 2003, 10-15. old.

Locke, John: Értekezés a polgári kormányzat igazi eredetéről, hatásköréről és céljáról. Budapest, Gondolat, 1986. Fordította Endreffy Zoltán.

Månsson, Sven-Axel: Brothel "Europe". International Prostitution and Traffic in Women, 1992.

Moldova György: Gumikutya. In uő: Az elátkozott hivatal. Magvető,1972

Östergren, Petra: Sexworkers' Critique of Swedish Prostitution Policy, 2003

Overall, Christine: Mi a baj a prostitúcióval? A szexmunka értékelése. Szociológiai Figyelő, 2001/1-2, 86-98. old.

Pateman, Carol: The Sexual Contract. Stanford University Press, 1988.

Pruitt, Deborah - Suzanne LaFont: For Love and Money. Romance Tourism in Jamaica. Annals of Tourism Research, 1995, vol. 22, no. 2, 422-440. old.

Shanley, Mary Lindon: "One Must Ride Behind": Married Women's Rights and the Divorce Act of 1857. Victorian Studies, Spring 1982, 355-376. old.

Shrage, Laurie: Should Feminists Oppose Prostitution? Ethics, january 1989, vol. 99, 347-360. old.

Sigsworth, E.M. - T.J. Wyke: Prostitúció és nemi betegségek a Viktória-korban. In Léderer Pál (szerk.): A nyilvánvaló nők. Prostitúció, társadalom, társadalomtörténet. Új Mandátum, 1999, 138-162. old.

Wagenaar, Hendrik: Democracy and Prostitution: Deliberating the Legalisation of Brothels in the Netherlands. Paper prepared for the Conference on Democratic Network Governance. 2003.

Walkowitz, Judith R.: Prostitution and Victorian Society. Women, Class and the State. Cambridge, Cambridge University Press, 1980.




[1] A szokás persze erősen kultúra-, anyagi helyzet- és életforma-specifikus. A Magyar Néprajzi Lexikon, például, tartalmaz ugyan "nászéjszaka" címszót, "nászút" címszót azonban nem - s ez az embert nem is nagyon lepi meg. Jelen sorok írása idején az internetre tévedve arról olvasok, hogy manapság arra a kérdésre: "na, és hova mentek nászútra?" a megkérdezettek a zavar és mentegetőzés legkisebb jele nélkül válaszolják azt, hogy "sehová!". Okként azt hozzák föl, hogy "(a) fiatalok nagy többsége már az esküvő előtt túl van a mézesheteken, testi és lelki értelemben egyaránt", másfelől pedig azt, hogy hajtás van (aggódás a munkahelyért, a vevőkörért stb.), fontosabb dolgokra kell takarékoskodni, megszűnt a motiváltság.

[2] A II. világháború - fogalmazzunk így - kedvezőtlenül befolyásolta a német férfi-női "korfa" egymáshoz való viszonyának alakulását. Olyan helyzet alakult ki, melyben a "fiatal lányok" korcsoportjának erős versenyhelyzetben kellett megküzdenie a "fiatal férfiak" elnyeréséért a náluk alig néhány évvel idősebb, így szexuálisan igencsak versenyképes (sőt, esélyesebb) női korosztályokkal. Hogy egyik szavam a másikba ne öltsem, a német lányok férfi-szűkében voltak. A "nyugatnémetek" a maguk férfiéhségére kereshettek csillapítást a kapitalizmus világán belül. Az "endékás csajoknak" nem nagyon nyílt lehetőségük a spanyol tengerpartra vagy Saint-Tropezbe menni, hogy nyarukat az ottani fiatal férfiakkal aranyoztassák be. Nekik a szocialista blokk országai maradtak, köztük is talán elsősorban Magyarország, Európa legnagyobb meleg vizű tavával.

[3] Hogy Vatikán Államban mi a helyzet, megvallom, nem tudom. Annyi azonban bizonyos, hogy Svédországot dicsőséges kivételként kelletik említeni. 1999. január 1-jén lépett életbe Svédországban az a törvény, mely nem a prostitúciós szolgáltatás áruba bocsátását, hanem annak megvásárlását bünteti (vagyis a kliensre veri rá a balhét). A svéd kormányszervek azóta erősen tömjénzik magukat, a radikális feministák pedig világszerte agresszíven követelik, hogy azonnal álljunk át a svéd modellre. (Emennek minősítését halasszuk későbbre.)

[4] Egyes szerzők szerint azért esett rá a választás, mert a (nagy)üzemszerű prostitúciónak itt már kerek évszázada hagyománya volt. Az 1855-ös Bowring Egyezménnyel az angolok megnyitották Thaiföldet a beáramló idegen munkaerőnek. A Kínából beáramló férfiak tömegeit aztán falkában követték a kínai prostituáltak. Az üzemszerű működés következtében a 20. század elején legalizálták a prostitúciót.

[5] A római jog e kérdést szabályozó finomságainak bemutatására nem ez a megfelelő hely. A dekadens Róma feslettségének - vö. Madách, római szín -, a Messalinák kvantitatíve is lenyűgöző lepedőakrobatai teljesítményeinek meg semmi közük a prostitúcióhoz.

[6] Nagy kezdőbetűvel írva a Prohibicionizmus igen konkrét tér- és időbeli koordinátákkal jellemezhető. A húszas évek Amerikáját és az alkoholfogyasztás tilalmát jelöli. Hogy milyen sikerrel járt, az tanulságos például szolgálhat minden prohibicionista elszántság számára.

[7] Amelyet persze nem a szamárköhögés és a mumpsz eseteire alkalmaztak.

[8] Avagy nem azt diktálja természetes jogérzékünk, hogy senki nem lophatja el azt, ami a saját tulajdona?!

[9] A "kettős mérce" leginkább elképesztő, a mai mentalitás számára egész egyszerűen hihetetlen professzionális megnyilvánulása az én szememben az, hogy a 19. század végi Franciaországban, ha egy férj szifiliszes volt, a bevett orvosi gyakorlat értelmében ezt titkolni kellett a feleség elől, még annak árán is, hogy egészségét, életét kockára teszik ezzel. E gyakorlatot nem csak az orvosi titoktartás kötelezettségére hivatkozva próbálták legitimálni, hanem azon a morális alapon is, hogy a feleség tudatlanságban hagyása szolgálja a család és a házasság megőrzésének "magasabb szempontját", illetve a férji autoritás csorbítatlanságát (Harsin 1989).

[10] Bő száz évvel későbben is hangot kap az a vélemény, hogy a prostitúció "a férfi felsőbbrendűség intézménye, ugyanúgy, ahogyan a rabszolgatartás a fehér felsőbbrendűség intézménye volt" (Cole 1987:35).

[11] Annak megértéséhez, hogy a "kétkezi munka végzőit" a korabeli középrétegek "veszélyes néposztályokként" azonosítják, degenerált egyedek antiszociális sokaságát látva bennük, lásd Chevalier-t (1958), Castelt (1998) és Walkowitzot (1980).

[12] Hogy a patronázs-rendszer mennyiben avítt, mennyiben összeférhetetlen a modern társadalmak szociálpolitikai filozófiájával, ahhoz lásd Robert Castelt (1998, 5. fejezet).

[13] Walkowitz (1980) igen meggyőzően mutatja be azt a bulldog szívósságú munkát, mellyel az angol rendőrség igyekezett elejét venni annak, hogy a prostituált "kiszállhasson" és jó útra térhessen.
E magatartás mögött valószínűleg nem az egyes rendőrök erkölcsi intranzigenciáját kell feltételeznünk, hanem a rendőrség mint intézmény korlátolt, szűklátókörű ostobaságát.

[14] Ezen részben azt is értem, hogy - szándékaitól függetlenül - épp oly gyarló, mint az ember maga. Azt hiszem egyet lehet érteni az alábbi sommás, de nem igaztalan megfogalmazással. "Egyfelől, ambícióit és célkitűzéseit tekintve lenyűgöző dokumentum. Másfelől viszont, a gyakorlatban kiderül róla, hogy üres, tartalmatlan gesztus, melyet ironikusan úgy emlegetnek, hogy csak a nemzetközi büntetőjog folklorisztikus anekdotakincsét gazdagítja" (idézi Mnsson 1992:7).

[15] Hogy a résztvevő felek mit tettek a javaslatok megvalósítása érdekében, s hogy a radikális feministák (az üres szájalást leszámítva) ezt hogyan kérték számon a különböző kormányokon, arról szívesen olvasnék egy dokumentált elemzést.

[16] Eredetiben: "Whereas prostitution and the accompanying evil of the traffic in persons for the purpose of prostitution are incompatible with the dignity and worth of the human person and endanger the welfare of the individual, the family, and the community (...) hereby agree as hereinafter provided."

[17] Ebből következik, hogy a hivatalos magyar fordításnak már a címe is félrevezető. A "Convention for the Suppression of the Traffic of Persons and of the Exploitation of the Prostitution of Others" helyesen nem "Egyezmény az emberkereskedés és mások prostitúciója kihasználásának elnyomásáról"-nak fordítandó, hanem (figyelembe véve, mekkora szamárság a "suppression = elnyomás") valahogy így: "Egyezmény az emberkereskedésnek és a prostitúcióba kényszerítettek kihasználásának visszaszorításáról".

[18] Hogy őt saját magát följogosítja-e erre, az külön kérdés, de inkább a kantiánus morál illetékességébe tartozik, mint az európai nemzetközi jogéba.)

[19] Az Egyezmény Bevezetőjének első mondatához fűzött értelmezésem alapján tökéletesen hamisnak tartom azt az, amúgy nagyon sokak által hangoztatott állítást, hogy az Egyezmény nem ismeri el az egyén jogát arra, hogy a prostitúciót válassza megélhetésül, mesterségül (lásd pl. Bertone 1999).

[20] Innentől kezdve szociológusként a tételt, mint teljesen komolytalant, akár félre is söpörhetjük - ami nem jelenti azt, hogy ne próbáljuk megérteni, mi a funkciója.

[21] A radikális feministák épp oly gyakran használják a "szexipar" szót, mint bárki más. Márpedig semmilyen ipar nem egzisztálhat munkatevékenység nélkül.

[22] "A prostitúciót a szexuális kizsákmányolás ideáltípusának, legszélsőségesebb, leginkább kikristályosodott formájának tekintem. A szexuális kizsákmányolás egy politikai feltételegyüttes terméke, a nők alsóbbrendűvé tételének alapfeltétele, erre támaszkodik a nőkkel szembeni diszkrimináció minden formája, minden aktusa" (Barry 1995:11).

[23] A két változat között a különbség csak annyi, hogy az előbbi privát, a második pedig közösségi tulajdonlás formájában teljesíti be a nő kizsákmányolását.

[24] Ebből következően, még amikor elismerik is, hogy előfordulhat, hogy nők vásárolják meg férfi prostituáltak szolgáltatásait, akkor is görcsösen tagadják, hogy ez "ugyanaz a dolog" lenne. Nem annyira arra hivatkoznak ugyanis, hogy ez sokkal ritkábban fordul elő, mint a tipikusnak tekinthető "fordított fölállás", hanem arra, hogy egy férfi még prostituáltként sem lehet nőhöz hasonlíthatóan kizsákmányolt aktora a szexuális aktusnak. (Lásd ehhez majd bővebben Sheila Jeffreys tanulmányát.)

[25] A prostitúciós keretben zajló szexuális kapcsolat csak sérülést okozhat egy nőnek. Hogy miért? Mert benne a szex dehumanizált. Hogy miért az? Mert prostitúciós viszony keretében zajlik..

[26] "A prostitúció sosem lehet egy nő szabad választásának következménye. Itt az erőszak működik. Az okok pedig: a patriarchális társadalom; az erőforrások férfiak és nők közötti egyenlőtlen elosztásából következő elszegényedés; erőszak, incesztus és a nők elleni hím erőszaktétel más, egyéb formái..." - nyilatkozta 2002-ben Margareta Wiberg, a nemek közötti egyenlőség ügyeinek svéd miniszterasszonya a finnországi Saariselkä-ben tartott konferencián.

[27] Érdemes megemlíteni ennek kapcsán, hogy az 1986-os 2. Prostituált Világkongresszuson elhangzottakat megjelentető kötet, a Gail Pheterson által egybeszerkesztett Vindication for the Right of Whores teljesen tudatosan kölcsönzi címét az első nagy és jelentős feminista értekezés, Mary Wollstonecraft 18. század végi Vindication for the Rights of Women-jétől.

[28] Gyakorlatilag mindenütt a világon szigorú szabályok ügyeltek arra, hogy a prostituált szabad idejében, magánemberként ne vehesse igénybe a nyilvános tér bizonyos - a tisztességes emberek számára különbségtevés nélkül nyitott - fórumait.

[29] Anekdotikus példaként álljon itt annak a 27 éves berlini prostituáltnak az esete, aki 1991-ben pincérnőnek kívánt tanulni. A német társadalombiztosítás csak akkor vállalja magára a foglalkoztatási átképzés költségeit, ha az illetőnek legalább kétéves munkaviszonya van. Naná, hogy nem akart saját zsebéből taníttatni egy kurvát!
A hölgynek mégis sikerült két évnél hosszabb ideje űzött prostituálti tevékenységére hivatkozva bírósági úton kikényszerítenie a német Társadalombiztosítás- ból, hogy kifizesse a tanfolyami költségeket (Månsson 1992). Más kérdés, hogy jogi védelmen túl mást nem nyújthat a legalizálás. Márpedig "a prostitúciónak szabályszerű üzleti tevékenységgé való jogi átdefiniálásával nem jár »kéz a kézben« együtt ezzel rokon értelmű erkölcsi átdefiniálás" (Wagenaar 2000), s ez nyilvánvalóan olyan inkonzisztenciákhoz vezet, amelyeknek meg- vagy föloldásához még sok időnek kell eltelnie.

[30] Sheila Jeffreys szerint a hatvanas, hetvenes évek "szexuális forradalma" a globalizálódó szexipar és a pornográfia talaján bontakozott ki, s a rendszer feedbackjeként "normálissá" tette a szexipart és
a prostitúciót, mondván: gyerekek, ez a mocsok
a szex (Jeffreys 2002). Ez persze elszánt tévedés,
a szexuális forradalom kibontakozásában a baby pill-nek, a fogamzásgátló tablettának van perdöntő szerepe, amely éppen hogy "fölszabadítja" a nőket és közelíti egymáshoz a nőkre és férfiakra háruló "teherviselést". Nincs itt helyem annak elemzésére, hogy a radikális feminizmus számára miért bizonyul a szexualitás liberalizálásánál fontosabbnak a férfiellenesség.

[31] A törvényt kritizálók olyan hivatalos jelentésekre támaszkodnak, mint az Országos Bűnmegelőzési Tanácsé, az Országos Egészségügyi és Népjóléti Bizottságé, valamint az Országos Rendőrségi Felügyelőtanácsé (Kulick 2003). Ezek adatai egy sor fontos vonatkozásban egybecsengenek azzal, amit az (érintettségük okán esetleg "elfogultnak" tekinthető) szexmunkások nyilatkoztak a helyzetükben bekövetkezett változásokról azok számára, akik vették a fáradságot, hogy egyáltalán megkérdezzék őket.

[32] Ezen túl még annyi történt, hogy a prostitúciót liberalizáló Dániát elárasztják a svédek. Helsingőrben (oh, Hamlet, Hamlet!) dán és svéd kurvák új és új kuplerájokat nyitnak az oda falkában csődülő svéd férfiak igényeinek kielégítésére. Legyen szabad két állítást megkockáztatnom:
1) a svéd törvényi szabályozás látszateredményeket könyvelhet csak el; 2) egy szó nem igaz, abból a sokat hangoztatott lózungból, hogy a svéd férfiak tömegesen magukévá tették volna a nemek közötti egyenjogúság emelkedett feminista értékeit. (Amit magam is hajlandó vagyok fölróni nekik, de itt most nem annyira a svéd férfiakról, mint a svéd feministák igazmondásáról van szó.

[33] A minőségi válogatás szempontjaira - hogy tudniillik a szerkesztő finom ízléssel a létező legjobb tanulmányokat válogatta ki - még kevésbé illik hivatkozni.

[34] Azt hiszem, az "üdítően buta" lenne a megfelelő jelzős szerkezet, ha arra vetemednék, hogy bárki véleményét befolyásolni próbáljam. Természetesen semmi ilyesmi nem áll szándékomban, ezért a női lélek nyáresti rejtelmeivel a dolgozatból majd megismerkedő Olvasónak csak arra hívom föl a figyelmét, hogy nevezett szerző annyit sem képes fölfogni, hogy a "sokkal kevesebb nő csinálja, mint amennyi férfi" kevéssé használható argumentum a tekintetben, hogy mi következik abból, hogy nők is csinálják. Amúgy a témában tájékozatlanokat hadd nyugtassam meg: nem azzal a kevéssé korrekt eljárással éltem, hogy valami huszadrangú "nímandot" kerestem, akit - a téma nagymenőivel szembesítve - könnyű nagy triumfussal leégetni. Sheila Jeffreyst a radikális feministák a maguk legnagyobbjai közé sorolják. Van, aki egyenesen Catharine MacKinnon, Andrea Dworkin, Kathleen Barry, Carole Pateman, Evelina Giobbe mellett az ő nevével fémjelzi a radikális feminizmust mint irányzatot (Anderson 2002).

[35] Szögezzük le újólag: a nők (a férfiak által történő) szexuális kihasználása - úgymond - általános, egyetemes jelenség, ennyiben tehát merőben független a prostitúciótól, az élet minden zugában megtalálható, föllelhető. Azonban éppen ezért képes a prostitúció mint jelenség (illetve intézmény) a női sors emblematikus fölmutatására.

[36] Lásd számunkban a 74. oldalon.

[37] Tekintsünk (?) el itt attól, hogyan vágja haza a szexuális aktus (adott esetben használjuk inkább azt a szót, hogy: együttlét) minőségét a szavaktól eltekintő metakommunikáció kikapcsolása.

[38] Lásd számunkban a ... oldalon.

[39] Lásd számunkban a 70. oldalon.

[40] Lásd számunkban a uo.

EPA Budapesti Negyed 51. (2006/1) > Davidson: A szexturista...