TÖRVÉNYTELEN MUSKÁTLI

KÉPEK A HATVANAS ÉVEKBŐL

Készült: 1995-ben

Gyártó: LOUMA Bt és MUNKART Bt.

Operatőr: Csukás Sándor

Rendezte: Kisfaludy András

RÉSZLETEK A DOKUMETUMFILM II. RÉSZÉNEK SZÖVEGKÖNYVÉBŐL

"Fel, Gallára!"

HÍRADÓRÉSZLET, 1.:

Városok, falvak mintegy ezer küldötte és számos külföldi testvérszervezet képviselőinek jelenlétében nyílt meg aKommunista Ifjúsági Szövetség első kongresszusa. A Központi Bizottság beszámolójábanKomócsin Zoltán a KISZ Kb első titkára többek között ezeket mondotta:

Az elmúlt négy évben felnőttek azok a fiatalok, akiknek egész életét a mi eszménkkel, a szocialista társadalommal teljesen összhangban álló életideálok töltik ki. Ma a fiatalok eszméket, meghatározott feladatokat, igaz emberséget kapnak a párttól.

HÍRADÓRÉSZLET, 2.:

Szórakozni szeretnének ezek a fiatalok is, akikkel az Ybl Miklós téren találkoztunk. Itt nyitotta meg kapuit a budapesti ifjúság kultúrparkja. Gyönyörű kilátás, hangulatos zene és vidám műsor várta a park első vendégeit. A munkából is kivették a részüket a fiatalok. Talán ezért lett egyik legkedvesebb szórakozóhelyük Budapesten. Elnézik a villanást, ahogy kigyúlnak szemei és Budapest fénykoszorúba borul.

Kecskeméti Kálmán:

Budapest a hatvanas években iszonyúan szürke volt és lepusztult. Nemcsak a szellemi jellegtelenség, ami a közéletet jellemezte, az érdektelen színházi előadások, könyvek tömege, hanem a város maga is árasztotta a szürkeséget. Ugyanez volt a főiskolán. Kovásznay Gyuri mondta nekem: ha egy piros almát bevisznek a főiskolára, akkor megszürkül, mert ott is egyszerűen irtóztak a színektől. A szürkeség olyan démoni volt, hogy mindenkit belekényszerített. Tehát az öltözködésben is. Tudjuk, hogy a hosszú haj az első számú közellenség volt. A rendőrök ollóval és borotvával jártak, és elkapták a hosszú hajat növesztett fiatalokat, levágták a hajukat a kapu alatt. Tilos volt farmert hordani, például az Ifjúsági Parkból kitiltották a farmer viselését. A táncparketteken valami különös illemtan uralkodott, nem lehetett, csak bizonyos mozdulatokkal táncolni. Úgyhogy számomra ez az egész korszak a sötétség, a szürkeség és a jellegtelenség diktatúrája.

Dr. Végh László:

Hatvankettőben Sopronba mentem valakit meglátogatni, aki küldött nekem meghívólevelet. A dolog úgy esett, hogy miután Győrben igazoltattak és elszámoltattak, Sopronba megérkezve tökéletesen kihalt pályaudvart találok, sehol egy lélek. Kimegyek, ott állnak a taxik üresen, az egyikbe beszállok. A taxis indít és teljes gőzzel elindít valamerre. Mondom: - Uram, hát még nem is mondtam, hogy hová menjünk! Azt mondja: - Uram, a rendőrségre! A rendőrség alkalmi rendőrség volt, felütve egy kecskelábú asztal egy udvaron, mellette egy termetes rendőr hölgy: - Adja ide a személyi igazolványát! - Szóval leigazolt: - Kihez megy, miért megy, mikor jön, mikor megy, hol fog aludni?. Hát szóval megalázó volt. A taxis közben kint várakozott. Aztán amikor elintéztük a dolgot, hát állt egy kis sor, akkor elmehettem. Úgyhogy ez a dolog a nyugati és déli határainkon így volt rendszeresítve, ehhez szoktunk hozzá. Így már érthető, hogy miért jutott eszünkbe az autóstop. Éppen ezért, mert hátha könnyedebben tudunk helyet változtatni.

Dárday István:

Voltak évek, amikor még április végén fölkerekedtünk, autóstoppal lementünk a Balatonra és szeptemberig ott voltunk. Szóval csapatostul.

Dr. Végh László:

Tudni kell, hogy a határsáv körülbelül 50 kilométer szélességben járhatatlan volt külső ember számára. Tehát mondjuk a kőszegi ember Kőszegre elmehetett, ha tudta igazolni, hogy ott lakik. Más csak akkor, ha meghívták és a meghívólevelet fel tudta mutatni. Igen ám, de a meghívólevéllel először be kellett menni a tanácshoz és a tanácsnál bejelenteni, hogy meghívtak engem a határsávba, el szabad-e mennem. Akkor azt mondták, hogy jó, hát akkor el szabad mennie.

Benke László:

Ezek a korai évek az autóstopból álltak, Lengyelországból álltak. Nagyon fontos volt ennek a generációnak Lengyelország. Ebben az időben jóval szabadabb ország volt, mint Magyarország. Tehát ott már - ami abszurdumnak hat - szabad volt dzsessz-zenét játszani! Abszurd mondat, nem?!

Szász István:

Vágyaink netovábbja, az ismeretlen nagyvilág az volt, hogy valaki Lengyelországba elutazik. Sopot volt egy ilyen varázslatos hely. Sopotban voltál? Na és mi volt? Dárday Hugó megmondta: - Voltam Sopotban. - hosszú szünet. - És hát ott minden másképp van. Senki nem mert rákérdezni, hogy mi az, hogy másképpen van. Vagy mit kerestél te Sopotban? Néha megkérdeztük, hogyan mentél, hát természetesen autóstoppal. Képzeljétek el, két hétig tartott egy ilyen út. Elindult valaki a Muskátliból, iszonyatos viszontagságok között, két kiflivel a zsebében, és elért két hét vagy három hét alatt Sopotba. Ez valódi valcolás, valódi világutazás volt.

Visszatérve Hugó mondására, azt mondja: - Ott minden másképpen van, mert itt - gondolkodott, hogyan fogalmazzon - ahogy a fiatalokkal bánnak (és jött a nagy politikai szentencia), az nem baró!!

Petrigalla Pál
dr. Balla Gábor rajza

(...)

Szász István:

Egy jól-rosszul elvégzett zenetanárképző után, még nem is voltam a diplomámon teljesen túl, muzsikusnak készültem. Pécs egyszer csak kicsi lett nekem. Amikor följöttem, nekem természetes volt, hogy kedden megérkeztem, szerdán valahol letáboroztam valamelyik haveromnál, akinek volt egy üres szobája, vagy volt egy üres ágya, mert annyira nem volt lakásom, később lett albérletem. Az első utam bevezetett a Muskátliba, és nem csalódtam. Bementem, sziasztok - vagy akkor még a szevasztok ment, a szia jóval később jött be - és leültem ahhoz az asztalhoz, ahol ült Koncz Csaba, Végh Laci, Kecskeméti Kálmán, esetleg éppen olyan szerencsés nap volt, hogy Erdély Miki is ott volt. Leültem, 40 másodperc nem telt el, tudom, éppen Henri Michaux-ról vagy a modern francia filmről volt szó, és már az volt a mondatom, hogy hát ebben abszolút nincs igazatok, ez nem így van. És már elindult a vita: mintha mindig itt lettem volna. Mintha a műhely, mintha a főpróbák, az örökös, szüntelen főpróbák, az életpróba színtere a Muskátli és környéke lett volna, és az igazi előadás Petrigallánál zajlott. Valamelyik barátom mondta ezt, de én is határozottam vallom, bár akkor erre nem gondoltunk. Hol volt ez? Ott volt néhány száz méterre a Muskátlitól. Megint csak a Muskátli egyik meghosszabbított járata volt. De benne volt a kormányzónegyed, ahol a dolgok összpontosultak.

Mihalovics György:

A Vécsey utca 3., a Szabadság térnél, ez állt az egykori meghívókon. Itt minden szinte karnyújtásnyira van. A tér közepén a szovjet hősi emlékmű, az egykori Tőzsdepalota, az ötvenes években a Lenin Intézet, később a helyét - és részben szerepét - a Magyar Televízió vette át. Az amerikai nagykövetség, a hatvanas években Mindszenty József hercegprímás kényszerű rabságának színhelye. A Parlament előtti tér, 1956. október 25-én egy máig tisztázatlan körülmények közötti vérengzésnek a színtere, mind az áldozatok pontos száma, mind a tettesek kiléte a mai napig ismeretlen. És egészen közel van a Batthyány örökmécses is, amelyik a demokratikus ellenzék megmozdulásainak lesz majd a kiindulópontja. Az ember beérkezett ide a házba, akkor - ha esetleg nem tudta - megnézte a névtáblán a címet. Bármilyen különös, jóllehet a házigazda közel húsz éve halott, a mai napig ott olvasható a neve a névtáblán.

Ungváry Rudolf:

Amikor én először ott voltam - és máskor is tapasztaltam - Galla minden új vendégét kikérdezte. Ő nagyon határozottan és szabályosan járt el mindig, és mindenkiről mindent meg akart tudni. De mivel Gallát akkor ismertem meg, és mert tudtam, hogy itt szabad vagyok, Magyarországnak egy olyan pontja négy fal között, ahol semmitől nem kell félnem. Mi sem volt természetesebb, mint amikor megkérdezte, hogy te ki vagy, akkor én azonnal 56-ról beszéltem. Azon az estén majdnem elsírtam magam, hogy erről így beszélhetek. Ahogy úgy végig tudott hallgatni, abból pontosan érzékeltem, hogy - noha később rájöttem, ő roppant felszínes és számomra sokszor nem érthető valaki - az emberek nyomorúsága iránt különleges érzéke volt, amit minden pillanatban meg tudott tartani, és minden egyes szavamat értette.

Például amikor a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemre jártam, amelynek a nevét éppen akkor változtatták meg Rákosi Mátyás Nehézipari Műszaki Egyetemről a némileg semlegesebb kifejezésre. 1956-ban, a forradalom idején - mivel ráadásul katonai kiképzést is kaptunk -, az egyetem villámgyorsan kézbe vette az északkelet-magyarországi régió dolgait, amint október 26-án összeomlott a fennálló rendszer rendőri és katonai hatalma. Gyakorlatilag ezeregyszáz ember, állig fölfegyverkezve, legitim módon a lakosság által elfogadva és helyeselve uralta a terepet. Az egyetemen megalakult a diákparlament, amely ennek az ezeregyszáz embernek és a régiónak is részben a vezető helye lett az ottani területi munkástanáccsal karöltve. Én ott a hírszolgálatot vezettem, aminek következtében október 25-ről 26-ra virradó éjszakától kezdve november 4-ig pontosan tudtam mindent, ami az országban történik, mert ha mi a telefont fölvettük, és Magyarország bármely pontjára telefonáltunk, és mondtuk, hogy itt a Miskolci Diákparlament, akkor nekünk minden ember mindent elmondott, így az oroszok hátában pontosan követni tudtuk például az orosz katonai mozgásokat. Mindenesetre bennünket az egyetemen február 20-án körülvett a karhatalom, hogy az a kevés szembenállás ami még megnyilatkozott közöttünk, végleg megszűnjék. Körülbelül 110-120 egyetemi hallgatóval együtt begyűjtöttek. Tulajdonképpen primitív, ostoba, de számomra rémületes verések közepette - ezek aztán a kihallgatások során is folytatódtak -, végül a kistarcsai internálótáborban kötöttem ki. Mikor onnan kikerültem, úgy éreztem, hogy minden elveszett. Egyszerűen nem tudtam, hogy mi lesz velem, mert úgy nőttem föl, hogy az ember iskolába jár és tanul egy tisztességes foglalkozás, amiről egy végzettséget igazoló bizonyítványt kap. Ez attól a pillanattól kezdve, hogy letartóztattak, megsemmisült. Esztergályosként délután 2 órakor lezuhanyozva elindultam a parlamenti könyvtárba, hogy olvassak, vagy pedig egyszerűen csak kiültem a Duna partra vagy a parkba. Az internálótábor WC-jének az ablakából kinézve azon ábrándoztam, hogy ha egyszer életemben megint az utcán járhatok, és én határozhatom meg, hogy milyen irányba megyek, akkor ez a legnagyobb boldogság lesz számomra.

Csutoros Sándor szobrászművész, Haris László fotóművész és Molnár V. József
grafikusművész lépcsőházi tárlata Budapesten az Erkel utca 12. számú házában
1973. december 21.
Haris László felvétele

(...)

Lugossy István:

Amikor 1962-ben kiszabadultam a tököli internálótáborból, a börtönparancsnokságon nyomatékkal közölték, hogy ha bármit, bárhol a dolgokról elmondanék, akkor pillanatokon belül vissza fognak vinni. Jól felfogott érdekemben sem a Ventillának, sem senkinek, aki ebbe a társaságba járt, illetve jelen volt, ezekről a dolgokról soha egy árva szóval nem tettem említést. Senki nem tudta rólam. Röpcédulát terjesztettem, amelyeken ilyenek voltak, hogy "Ruszkik haza!" és hasonlók. Ezeket a Mártírok útján egy telefonfülkében a telefonkönyvek lapjai közé tettem. Nem is gondoltam, hogy 2-3 év múlva ennek ilyen következményei lesznek. Ez egy fölöttébb bizarr és szomorú történet. Engem 1960 szeptemberében egy éjszaka, teljesen váratlanul, a rendőrség letartóztatott a szüleim legnagyobb rémületére és meglepődésére. Azt hiszem, tíz nyomozó behatolt a szüleim lakására, letartóztatási és házkutatási paranccsal jöttek. A házkutatást végre is hajtották, ami teljesen eredménytelen volt, mert nálam az égvilágon semmi olyasmit nem találtak, ami a rendőrséget érdekelhette volna. Ennek ellenére megbilincseltek, és átvittek a Gyorskocsi utcai BM vizsgálati börtönbe. Itt voltam vizsgálati fogságban, egészen 1961 júliusáig. Fel lehetne sorolni azokat az elképesztő vádakat, amiket az elsőfokú bíróságon az ügyészség felhozott. Ennek a 20 tagú társaságnak - mert 20 embert állítottak bíróság elé - nagy része 18 éven aluli volt. A szokásos sztereotípiák: az államrend megdöntése, ellenforradalom kirobbantása. Engem például azzal vádoltak, hogy a Marosánt bele akartam fojtani a Sportuszodába. Erre az égvilágon semmiféle ténybeli alap vagy támpont nem volt. Azt sem tudtam akkor, hogy ki az a Marosán, és pláne nem tudhattam, hogy a Sportuszodába jár úszni! 1961 nyarán volt a tárgyalás a Markó utcában: a leggroteszkebb és legelképesztőbb, az orwelli fantáziát is meghaladó kirakatper volt. Természetesen titkos, zárt tárgyalás volt, ahol is húszan összesen kaptunk 64 évet.

Ungváry Rudolf:

Emlékszem, hogy amikor például Lugossyval megismerkedtem, akkor ők olyan mértékben hallgattak, amivel én például semmit nem tudtam kezdeni, mert amikor nekem azt mondták - elbocsátva az internáló-táborból -, hogy mindarról, amit itt látott, nem beszélhet, akkor én rettegtem, de azt tudtam, hogy ahol lehet és ahol engem hajlandók meghallgatni, mindig beszélni fogok róla. Noha rettegtem, halálfélelmet éreztem, azt hiszem, hogy akkor is beszéltem volna, ha tudom, hogy meg kell halnom. Ők például hallgattak erről, ezt nem értettem. Hogy lehet erről hallgatni? Tudtam a sorsukat, pontosan tudtam. Azt is tudtam, hogy egyívásúak vagyunk, tehát nem volt problémám velük nézetileg, csak nem értettem, miért hallgatnak.

Mihalovics György:

A sarokban itt lakott Petrigalla Pál. Az ajtón kilincs volt, ezt bárki lenyomhatta, az ő ajtaja mindenki előtt nyitva állt.

Dr. Végh László:

Ki volt Petrigalla Pál? Tulajdonképpen magánzó. Magánzó akkor, amikor nem is lehetett az törvényesen, hiszen mindenkinek kellett munkahelyének lenni. Ő azonban magánzott. Mégpedig hogy? Úgy, hogy a hatalmas lemezgyűjteményét felhasználva lemezesteket szervezett. Na most, estet szervezni több embernek, ez egyszerűen tilos volt és lehetetlen.

Mihalovics György:

Azt hiszem, hogy a maga nemében páratlan lemezgyűjtemény birtokosa volt a házigazda. Nem egyszer szemtanúja voltam annak, amint különböző intézményektől - a Magyar Televíziótól, a Rádiótól - jöttek kölcsönkérni csak nála fellelhető anyagokat, felvételre. Ilyenkor a jelenet úgy játszódott le, mint valamiféle barbár törzsnek a küldöttei, amikor megjelennek egy kultúrált fejedelem előtt. Így fogadta őket a házigazda, és nagy kegyesen hajlandó volt egy-egy lemezt kölcsönözni, némi ellenszolgáltatás fejében, felvételre. Fitymálólag megjegyezte a hajlongva és hátrafelé távozókról: - Nincs ezeknek semmijük; bumburnyákok, nem értenek semmihez! Ez volt a kedvenc kifejezése.

Dr. Végh László:

Amikor kezdtünk feljárni, kiderült, hogy egészen extrém, jó, értelmiségi társaság van ott együtt. Ott ismerkedtem meg Hamvas Bélával, s ott ismerkedtem meg Hetényi Ernővel, a buddhista lámával. A mi Muskátli körünk szintén becsatlakozott Petrigallához. Egy szép nap felvetettem neki, mi lenne, ha itt rendeznénk esteket, kiállításokat. Hát ez sötét, udvari lakás, hogy lehet ebben kiállítást rendezni?! Kérem, egyrészt kivilágítunk, másrészt tessék közel menni a képekhez, hát mese nincsen! Más kiállítási lehetőség nincsen!

Ungváry Rudolf:

1959 elején volt a második szerzői estem, akkor ennek mehetett valószínűleg híre, nyilván másoknak is ugyanez a gondolat jutott az eszébe, hogy ez Magyarország egyetlen szellemileg szabad pontja, bármit lehet mondani, ezért nekik is eszükbe jutott, hogy itt kiállítanak vagy verseiket mondják el. 1959-től indultak el a szerzői estek, lakáskiállítások, amelyek adott esetben 20-30-60 embert is vonzottak. Abban a szobában, amelynek a nagysága körülbelül - az alkóv nélkül - olyan 25 négyzetméter volt, az alkóvval együtt pedig még további 5, tehát maximum 30 négyzetméter. Ebben a szobában egy-egy szerzői est alkalmából 60-65 ember volt bezsúfolva.

Mihalovics György:

A Vécsey utca 3. az a hely volt, ahol a lázadásnak a kontinuitása volt tetten érhető. Egy hely, ahol a stafétabotot lázadó öregek adták át lázadó fiataloknak. Tehát itt ült ebben a szalonban időnként Kassák Lajos. Itt ült a Hamvas-Kemény házaspár. Hamvas Béla és Kemény Katalin, akik annak idején szintén az Európai Iskola teoretikusaként megírták a Forradalom a művészetben című könyvüket. Előfordult itt időnként Mezey Árpád, szintén az Európai Iskola teoretikusa, Határ Győző szerint a legnagyobb élő magyar gondolkodók egyike. Itt ült azután Szentkuthy Miklós, Weöres Sándor és Pilinszky János. Ez az idősebb generáció. Az itthon maradott európai iskolások közül rendszeresen látogatta a kiállításokat - sőt egyiket-másikat rendezte, megnyitotta - Korniss Dezső, Bálint Endre.

Ungváry Rudolf:

Petrigalla Munkácson született. Gazdag kereskedők voltak a szülei. A papája azonban meghalt, amikor Petrigalla körülbelül 20 éves volt, 1940-42 körül. Petrigalla akkor már egyetemre járt, a prágai egyetemre, mivel Munkácson született, megtanult már ott nemcsak magyarul, hanem oroszul is. Ezenkívül jiddisül is, a prágai egyetem miatt csehül is, bár ott a német egyetemre járt, nem a cseh nyelvűre. Körülbelül 16 éves korától kezdve gyűjtötte a hanglemezeket. Rettenetesen kiterjedt rokonsága lehetett, én ezt nem tudtam igazán és senki nem tudta áttekinteni, hogy kik a rokonai, de Rigától Törökországig és az Egyesült Államokig mindenütt rokonai voltak.

Szász István:

Legendák terjengtek róla, hogy ő egy ungvári nagyon gazdag zsidó családnak a leszármazottja, akit Deutschnak vagy Grünnek hívtak. Nem tudom. Lehet. A másik legenda úgy szól, hogy ellenkezőleg, ő valami dúsgazdag osztrák vagy olasz arisztokrata családnak az ideszakadt és elszegényedett leszármazottja. Nem tudom. Petrigalla Palival kapcsolatosan minden lehet és mindennek az ellenkezője is. Épp úgy lehet egy tarnopoli zsidó kántornak az ivadéka, mint egy aranygyapjas olasz lovagnak a leszármazottja.

Ungváry Rudolf:

Amit a kommunistákról mondott, azt mindenki halálosan komolyan vette és élvezte, mert olyan dehonesztáló hangon kommunistákról beszélni ember nem tudott Magyarországon mint ő, mert mindig humorral is fűszerezte. Például: "Én elhiszem, hogy ezek fejlődnek, persze, de mindig visszafelé!" 1946-ban befejezte Budapesten az egyetemet, utána a Kisgazdapárt embereként bekerült az Oktatásügyi Minisztériumba, ott saját bevallása szerint - meg mások szerint is - az egyházi vagyon mentésével foglalkozott. Amikor a rendszerváltás volt 48-49-ben, akkor őt villámgyorsan kidobták. Akkor elment egy ideig orosztanárnak, de hát ott az iskolában tönkretette a tanári kart reakciós megjegyzéseivel, úgyhogy villámgyorsan kinézték. 49-től egyáltalán nem dolgozott semmit, így élte végig az ötvenes éveket. Akkor kezdte el a lemezesteket csinálni, azért kérte az 5 forintokat esténként a polgári közönségétől, hogy valamiből meg tudjon élni.

A lépcsőház-tárlat
1973. december 21.
Haris László felvétele

Deák László:

A lakás infernális volt. Nem festettek évente, ami rendben is van. Na de mondjuk Gallánál 25 éve nem festettek. Ahol nagy elszíneződések voltak a falon, pontosabban azt sejtette az ember, hogy ott nagy elszíneződések lehettek, oda diszkréten rajzszögekkel csomagolópapírokat rögzített fel foltszerűen. A bútorokon is, ahol folytonossági hiányok voltak, ott ziherejsz-tűvel kis textilflekkek voltak odarögzítve, ha egy kicsit eltoltad, akkor mögötte egy kráter. Miért nincs itt fűtve, az ember gondolkodott, hát azért nálunk fűtöttünk. Csak nincs fűtés, hideg volt, mint a fene! Kimentünk a fürdőszobának nevezett helyiségbe, hát látom ám, hogy a fürdőkádban van a brikett! Hát ott nagy mosakodások nem voltak!

Kecskeméti Kálmán:

Elképesztő pasas volt. Nagyon rossz benyomást keltett, ez volt az első benyomás. Nagyon rossz benyomást keltett, sebhelyes, forradásos arca volt, egy kicsit feminin, harsány volt, affektált és egy kicsit piszkos volt.

Deák László:

Kis termetű, csaknem kopasz, foltos arcú, nyájas ember volt. Szóval tudott bűbájos is lenni, de tudott embertelen gonosz lenni, vagy legalábbis azt hiszem, hogy tudott az lenni. Velem nem volt soha gonosz, szóval távol állt tőle. Szerény ruházatú, nagyon intenzív szemekkel. Művelt férfiú volt.

Szász István:

Petrigalla mindenkihez úgy közelített, mint egy úrhölgyhöz, vagy mint egy hercegnőhöz. Amikor kiléptünk, akkor mondta, hogy büdös kurva, rohadt uzsorás, de nem változtatott. Azért mondom, hogy ő bent maga volt a megtestesült grandezza.

Mihalovics György:

Petrigalla Pál mint antikommunista egyébként készült. Azzal kezdődött a napja, hogy reggel 6-kor bekapcsolta a világvevő rádióját, 6 órakor meghallgatta az Amerika Hangját, fél 7-kor a BBC-t, 7 órakor a Szabad Európát. Utána fölkelt, kitotyogott az ajtóhoz, és kivette a küszöb alól az aznapra odakészített újságot, ezek általában emigráns sajtótermékek voltak. Például Tollas Tibor lapja, a Münchenben megjelenő Nemzetőr, esetleg a párizsi Irodalmi Újság, illetve más, hasonló emigráns kiadvány. Azt hiszem, hogy nem nagyon sokan voltak akkor a kádári világ Magyarországán, akiknek ilyen újságot hozott volna reggel a posta. Voltak olyan hírek is, hogy a lakást lehallgatják. Állt a sarokban egy hatalmas világvevő rádió, a legmeghittebb beszélgetések résztvevőit általában oda ültette kisebb körben a házigazda.

Lisziák Elek:

Rajzolni a Dési Huberbe jártunk, nagyon jó kis kör volt. Hát ez volt a Magyar Julien Akadémia. Ott volt közel a Vécsey utcához, a Szabadság térhez. Abban a Vécsey utcában, ahol a Petrigalla székelt, amikor átvettük a hatalmat a Dési Huberben, megrendeztünk egy olyan rongyosbált, amiről még az akkori Tükör című újság is képes riportban számolt be, Zaránd Gyuszi jóvoltából. Akkor Végh Lászlóval átvonultunk, hogy Lacit idézzem: - Fel, Gallára!! Hogyan vonultunk át? Kérem tisztelettel, Végh László marokkói tanítónak volt öltözve, földig érő fehér klepetusban, a hátán egy kereszttel. Én utána piros frakkban és a hátunk mögött egy Isten tudja honnan előkerült szovjet őrnagy. Így mentünk "Fel, Gallára!" Az ÁVH-soknak, akik Mindszenty Józsefet őrizték az amerikai követségen, ott volt a Pobjeda, alatta volt a nagy olajtócsa, mert repülőgépmotor volt benne, ami éjjel-nappal járt, abból csöpögött ki az olaj.

Szemadám György a lépcsőház-tárlaton
1973. december 21.
Haris László felvétele

Dr.Végh László:

Ha esetleg megszökne a prímás, akkor ugye kövessék, hát ez naivság. Képzelhetik, ezek az urak hogy néztek ránk, akik egy Gulácsy ecsetjére méltó bolondos társaságként vonulnak át a Szabadság téren, teljesen szabálytalanul, közben kiabálva, énekelve: "Fel, Petrigallához!" Petrigalla, amikor meghallotta - a harmadik emeleten lakott - a földszinten a hangokat, már kapcsolt, elkezdte a spalettákat behúzni, de már későn. Az előőrsök már elérték a lakást. Lábukat betették az ajtóba. - Szerbusz, szerbusz kedves Galla! - Jaj! Nem vagyok itthon! - De, de, itthon vagy, drága! És már zúdultunk is be. Petrigallánál éppen Beethoven-est volt, lemezről, a jámbor habsburgisták ülték körül a hangszórókat.

(...)

Dr. Végh László:

Megszálltuk a lakást. Azonnal elővettünk jazz-lemezeket meg egzotikus lemezeket, feltettük. Bachot, ahhoz rögtön zongoráztam, úgyhogy kétzongorás dolog lett belőle. Utána pedig egy kis házi tüntetés. Galla reszketve könyörgött, hogy az Isten szerelmére, meghallják! Nem. Mondtuk, ezt tudják is, nemcsak hallják, sőt egyenesben hallják. Hát hogyhogy?! Úgy, hogy nyilvánvalóan hallgatják azt, ami történik. Éppen ezért köszöntöttük is a nagy rádiót: - Erőt, egészséget, alezredes elvtárs! Megérkeztünk, lehet kezdeni a felvételt! Petrigalla: - Meg vagytok ti őrülve, hát ezt hogy gondoljátok?! Mondom: - Nem gondoljuk sehogy, drága, tudjuk! De nem baj, jó ez így! Bekonferáltuk, kik vagyunk, mit fogunk csinálni. Petrigallának színt váltott az arca. Berendeztük, átrendeztük a lakást, úgyhogy vidám bál kerekedett ott is.

Kecskeméti Kálmán:

Volt Bartók-est, volt egy Wagner-nap. Azt hiszem, a csütörtök volt a Wagner, a wagneristák szakrális összejövetele. Az egész Ringet végighallgatták, és reggelig ott ültek, beszélgettek, akkor még egyszer föltették az áriákat és felvonásokat, újra meg újra meghallgatták mással. Nagyon komoly Wagner-hívők jöttek össze csütörtökönként.

Dr. Végh László:

Nézzük csak a naptárt! 1961. július 1.: Előadás Petrigallánál, Pierre Boulez-ről. Bevezeti: Kurtág György. 8-án előadás Karlheim Stockhausenről, 15-én Edgar Vareséről, 22-én az elektronikus zenéről. 29-én magyar est. Bevezeti: Szervánszky Jenő, a Zeneművészeti Főiskola tanára. Ennyire beépültünk Petrigallához. Felhasználtuk gyakorlatilag, ezeket az előadásokat én tartottam, de mások is a Muskátli körből.

A lépcsőház-tárlat jegyzőkönyve
1972. december 21.

Mihalovics György:

Összművészetiség, ez a másik kulcsszó, ami jellemezte ezt a helyet. Nemcsak azért, mert a múzsáknak ez a bizonyos sokat emlegetett testvérisége ott nem kiüresedett közhely, hanem mindennapos gyakorlat volt, hanem azért is, mert ennek a gondolatnak a tudatos vállalása és kiszélesítése állandóan napirenden szerepelt.

Dárday István:

1964-ben Petrigallánál rendeztünk egy fotókiállítást közösen Ventilla Istvánnal. Úgy emlékszem, hogy Ventilla párizsi képeket állított ki. Akkor kezdtem egyáltalán a fényképezéssel foglalkozni. Annyira szűkös kulturális lehetőségek voltak abban az időben, hogy annak a körnek a számára ez nagyon sokat jelentett.

Kecskeméti Kálmán:

Volt egy belső igény arra, hogy szóljanak hozzájuk. Emberi hangon szóljon hozzájuk a művészet. Mondjon valami fontosat. Ki voltak éhezve a szóra, de beszélni nemigen lehetett, mert a beszédnek komoly felelőssége volt, komoly börtönévek jártak érte. A zene és a képzőművészet szabadon szólhatott, nem hivatalos körülmények között, hiszen a hivatalos zsűriknek bámulatos érzékük volt ahhoz, hogy a tehetséget és az értéket elpusztítsák, eltegyék láb alól.

(...)

Kecskeméti Kálmán:

1964-ben Galla azt mondja nekem, hogy a pécsi munkáimat szeretné látni. Nincs-e kedvem ott egy kiállítást rendezni? Mondom, boldogan. Molnár Péter barátommal közösen csináltunk egy kiállítást. Én ezzel mutatkoztam be a fővárosban. Petrigalla szalonja a világ közepe volt. Ott mindenki megfordult, aki számított Budapesten. A kiállításomon megjelent Szentkuthy Miklós is a feleségével, Dollykával. Ez nagy szenzáció volt számomra, nem hittem volna, hogy ő eljön erre a kiállításra. Húszéves gyerek voltam, ő pedig már azért klasszikusnak számított, hiszen Babits is írt róla.

Ungváry Rudolf:

1971-72 után jóformán nem voltak kiállítások. A zenei dolgai elől is szinte mintha menekült volna. Nem érdekelte már, többnyire ott sem volt. Például a Wagneren nem tudott már végigülni. A lemezestjei közben többnyire tv-t nézett a szomszédban, vagy elment, és csak később jött vissza. Ez aztán azzal is járt, hogy én is egyre ritkábban jártam hozzá.

Dr. Végh László:

Szegény Petrigalla nagyon furcsán végezte. Egyet tudok, hogy amikor meghalt, egy nap múlva már egyetlen lemezt sem találtak abban a lakásban.

(...)

Szász István:

Volt benne valami a gnómból, a bennünket figyelő emberből, innen datálódik talán az a gonosz történet, hogy ő tulajdonképpen nem volt más, mint egy intellektuálisan felkészült rendőrspicli. Én ezt kategorikusan tagadom, ez egy gonosz hazugság. Ő nem volt spicli, nem volt rendőrspicli, de hogy egy intellektuálisan bennünket figyelő és a világot figyelő ember volt, ez biztos.

Mihalovics György:

Én azon a véleményen vagyok, hogy mindaddig, amíg ennek egyértelmű bizonyítéka nem derül ki, nem kell feltétlenül feltételeznünk, hogy a házigazda bárkiről bármit jelentett volna. Valószínű egyébként, hogy ha jelentett is, az egész tevékenységével többet ártott a megbízóinak, mint amennyit használt.

Dr.Végh László:

Hogy barát volt-e, ellenség volt-e, besúgó volt-e, jóakaró volt-e, ez mind kérdés marad és immár sose lesz megválaszolható.

Mihalovics György:

Hogy hős hazafi volt, vagy aljas besúgó, nem hiszem, hogy szabadna válaszolni ezekre a kérdésekre. Talán a kérdés megválaszolhatatlansága arra utal, hogy az ilyen kérdések ilyen éles, sarkított formában föl sem tehetők. Hogy hova került, a mennyországba, a pokolba, vagy a tisztítótűzbe, ezt majd ki-ki megtudja akkor - föltéve, ha van túlvilág -, ha találkozunk vele. Ha az ember Nyugatra nem jutott is el, azért ide lejöhetett a Duna partra. Itt volt egy néhány méter széles, viszonylag szabad sáv: lehetett beszélgetni, napközben sütkérezni, ismerkedni, csókolózni esetleg. Miért is akart az ember Nyugatra elmenni? Sok oka lehetett. Nemcsak anyagi oka. Volt olyan, aki a tengert szerette volna látni. Volt, aki azt tervezte, hogy elmegy Salvador Dalit megkeresni. Petrigalla Pál a milanói Scalában szeretett volna egy operaelőadást végighallgatni. Ez a vágya sohasem teljesülhetett. Még Jugoszláviáig sem jutott el, noha volt odaszóló útlevele, de a határ előtt - mint annyi sok más embert - őt is lerángatták.

Gyártó: LOUMA Bt. és MUNKART Bt.
Operatőr: Csukás Sándor
Rendezte: Kisfaludy András