Haraszti Miklós

DARABBÉR

EGY MUNKÁS A MUNKÁSÁLLAMBAN

ÉRDEKELT A TELJESÍTMÉNYBÉR. Amit olvastam róla, az lenyűgözött ellentmondásosságával. Még a középút lehetőségét sem tudtam felfedezni. Az egyik újságban például a "management science" magyar művelője kijelentette, hogy a teljesítménybér a tökéletes szocialista bér: megtestesíti a "mindenki képességei szerint, mindenkinek munkája szerint" elvét. Ám ugyanebben az újságban (ha nem is ugyanabban a számban) egy magas állású veterán kommunista meleg szavakkal emlékezett meg harcostársáról, aki a háború előtt munkástüntetéseket szervezett a teljesítménybér akkor "tudományos" módszere, a Bedeaux-rendszer ellen. Statisztikákat olvastam, megtudtam, hogy az ipari munkások nagyobbik része teljesítménybért kap, s megtudtam azt is - de hát ki ne tudná? -, hogy a bérmunkának ezt a vegytisztán szocialista formáját csakis munkások élvezhetik, főnökeik például kénytelenek elmaradottabb formákkal beérni.

Engem azonban valami olyasmi érdekelt, amiről senki sem számolt be a nyájas közönségnek, amelyhez tartozom: milyen is vajon teljesítménybéres munkásnak lenni?

*

"Látom, megmutatták neked, mit kell csinálni, de azt nem tanították meg, hogyan kell pénzt keresni" - mondja M. lényegtelen hangsúllyal, hogy annál hangsúlyosabb legyen a valóság. 54 éves, 14 éve marógépen dolgozik és kényes arra, hogy meglegyen a havi 2500 forintja. "Ismerni kell ám, hogy mi van" - mondja. Hiszen éppen erről van szó! Nagyon is igaz. Bólintok, és M. bácsi összefoglalja a mondanivalóját: "Mert így a hidegvizedért is koldulni mehetsz, úgy kifizetnek. Nekik nem érted fáj a fejük."

MIT KELL CSINÁLNI? Esztergályosok, fúrósok, marósok dolgoznak a 100-120 főnyi "állományban"; három utcányit foglal el a hatalmas csarnokból. A következő utcától már másik állomány kezdődik, négy van a mi csarnokunkban.

Nyolcan vagyunk az állományban marósok, nyolc gépen dolgozunk, mindnyájan két-két gépen, két műszakban.

Az új és a régi gépek nagyjából azonos típusúak. A legöregebbek 20-25 évesek, oldalukon kétféle cégjelzés nyomai: az egyiken a domborműves WEISS MANFRÉD CSEPEL, a másikon RÁKOSI MŰVEK CSEPEL - az utóbbiból a kaparások folytán csak a MŰVEK CSEPEL kivehető.

Ezeket a gépeket egy ember teljes munkaerejére tervezték. "Mit csodálkozol, két gépen fogsz marni és kész. Mi már eleget bugyogtunk nekik, amikor a kétgépes rendszert behozták" - mondta M. az első napokban. "Már csak én vagyok itt azok közül, akik egy gépen dolgoztak akkor. A többiek elmentek, az újak már két gépre jöttek. Akik meg elmentek, az új helyükön dolgoznak két gépen, ha marnak még."

Aki megáll a gépeim mellett és látja, hogy dolgozom, egyiktől a másikhoz lépek, emelek, csavarozok és kapcsolok, még azt hiheti, hogy ismerem a dürgést. Én pedig holtponton vagyok: hideg elkeseredéssel, remegő gyomorral próbálom utolérni magam egy csomó olyan dolog nyomása alatt, ami a munkán innen és túl van. Ez az érzés akkor jelentkezett, amikor nagyjából már ura voltam a gépnek, s egyáltalán nem csökken, ahogy múlnak a napok.

M. bácsi és a többiek ismerik ezt az állapotot, "idegességnek" nevezik. Egy szempillantással felmérik, hogyan állok. Gyanítom, hogy az irodán kívül mindig siető művezető is látja, és futtában odadobott biztatása ("megleszünk ugye szakikám azzal az 50 dugattyúrúdfejjel") csak arra figyelmeztet: elutasító unalom ülne ki az arcára, ha a pénzem vagy bármi olyan miatt zavarnám, ami velem, nem pedig a gépemmel függ össze. S ha azzal, akkor is kapkodnom kellene: eltart egy ideig, amíg megtanulom, hogyan csomagoljam a bajomat, hogy igazán szöget üssön a fejébe. ("Állítsad az élire a dolgot" - tanácsolja a fiatal szomszéd esztergályos. "Adjon, hogy kapjon." Jó tanács, de nem éppen mindenható: ahhoz épp elégszer látom sikertelennek a szomszédot is, hogy megérezzem a határokat. Inkább csak azoknál az apró-cseprő kéréseknél jár sikerrel, ahol a művezetőnek amúgy is segítenie kellene, nehogy a termelés akadozzon.)

Dobogókon állok az egymással szembefordítva lebetonozott két gép között, a vízszintes marógép mellett egy dobogónyival magasabban, mint a függőleges mellett. (Tulajdonképpen egész nap lépcsőt járok, amikor a két gép között mozgok, munkadarabot váltok, megkerülöm a gépet, hogy szerszámot cseréljek, vagy állítsak valamit a gép oldalán.) A kétgépes rendszer titka csak most, az "idegesség" korszakában kezd megnyílni előttem, a betanuló hónapban inkább a gépek kezelése okozott gondot. A két gép ugyanis korántsem egyforma. Marunk ezen is, azon is, de más-más munkadarabot (mondjuk az egyik gépen tíz darab gyufaskatulya nagyságút egybefogva, a másikon meg egy harminc kilósat), s egészen más műveletet végzünk. Az egyik lehet félperces, a másik három perces, a befogási idejük megint csak különböző. A vízszintes gép mondjuk farigcsál, békésen zakatol, de a függőleges hatalmas sebességgel, pokoli kattogással, szikrázva szórja az izzó forgácsot: mindkettőt időben kell leállítanom, pillanatnyi tétovázás nélkül jó irányba kell rántanom a megfelelő fogantyút. Nem egyformák a két gép kapcsolói, karjai sem; a huzamos munkánál kialakuló mozgás mindegyiknél más-más ritmust követel.

"Olyan ez, mintha egy igazgatónak egyszerre kéne dirigálnia a gyárat és egy kuplerájt" - mondta a szaktárs, aki betanított a gép kezelésére. "Csak egy kicsit veszélyesebb és nem fizetik olyan jól" - helyesbített.

A vízszintes gépen a munkadarabot rögzítő asztal fölé keresztben egy vízszintes tengely nyúlik be, erre csúsztatjuk fel a sokfogú marótárcsákat. A függőleges gépnél a tengely az asztalra irányul, és nem tárcsa kerül rá, hanem marófej: nagy, nehéz acélkúp, alsó peremén körben a kések. Az asztal három irányban mozgatható, a beállítás után kézzel hajtva vagy gépi előtolással viszi el a munkadarabot a tárcsa vagy a marófej alatt, amely szintén beállított sebességgel forog. A művelet eredménye a vízszintes gépnél egy horony, a függőlegesen sima felület. Persze variálható a két gép: a vízszintessel is végezhetek síkmarást, a munkadarab oldalán, ha kiveszem a hosszú tengelyt és marófejet illesztek a helyére; a függőleges tengelyre is tehetek marótárcsát, s így oldalról marok hornyot. Mindkét gépen rögzíthetek fűrésztárcsát vagy furatsimító szerszámot is, igazán sokoldalúak ezek a piszkos, olajos monstrumok. Az esztergályosok viszont csak "szecskavágónak" nevezik. A marógép ugyanis forgácsológép a szó szoros értelmében: tépi, üti, hasogatja az anyagot, köpi a forró fémszilánkot, nem úgy, mint a színes spént csavarintó eszterga.

Mégis: tulajdonképpen élvezettel, gondolkodva, ötletesen, szinte sportolva lehetne dolgozni ezeken a gépeken (persze külön-külön: ma ezen, holnap azon). Még a szériák sem túl nagyok, egy műveletből ritkán kell egyszerre ötvennél, mondjuk száznál többet megcsinálni. Olyan még nem is fordult elő, hogy egy munkanap alatt csak egyféle műveletet végeztem volna.

De én és az állományban majdnem mindenki - darabbérben dolgozunk. Ez mindjárt más. Fordított munka. Minden lehetőség fordított. Semmi sem múlik rajtam. Ami rajtam múlik, az a fordított lehetőségek végtelenné tágítása. Teherbírásom a határ, az "idegesség".

FELFEDEZEM MAGAMBAN a lassú átalakulást, ahogyan az anyagok, eljárások, erőmegtakarító módszerek, újítások iránti érdeklődésemet átszínezi, azután birtokba veszi a pénzkeresés hogyanja. Kimondatlan, de mindenható tilalom nehezedik a gondolkodásomra, mozdulataimra; semmit sem szabad abból a szempontból néznem, hogyan lehetne pontosabb, könnyebb, biztonságosabb, vidámabb a munkám.

Egy nap rádöbbenek, hogy szinte meggyűlöltem az ártatlan, kedves, sokat beszélő diszpécsernőt, amiért szemem láttára iktatott szét két hetvenötös szériává egy 150 darabosat, ami különben egészében hozzám jutott volna. Azért végezte el ezt a mindennapos műveletet, hogy a szerelde egyenletesebben kapja tőlünk, a forgácsolóktól a kész darabokat. Két hónapja még örültem volna, ha egyszerre csak 75-öt kell belőle megcsinálnom, mert ez az alkatrészfajta különösen idegölő: minden darabot kalapáccsal ütögetve kell a készülékben elfektetni, minden fogás után tökéletesen meg kell tisztítani a forgácstól a felfogó pofákat, különben a következő darab nem lesz mérethű. Csakhogy azóta rájöttem, hogy a sebességet majdnem háromszorosára emelhetem a művelettervhez képest, a meó meg átvette. Így dühítő a tudat, hogy a széria másik fele esetleg nem hozzám jut majd; ha hozzám jut is, ismét be kell rá állnom; ha beálltam, a meó nem elégszik majd meg az első ellenőrzéssel, és így tovább. A munkadarab nem vált kevésbé idegölővé, csak "jó melóvá" vált: nem lehet nem szeretnem.

Ha ilyen munkám van (s ez mindig nehezebb, mert "rabolható", azaz gyorsítható munkát jelent), azt kell kívánnom, hogy örökké tartson, bármilyen egyhangú; azt kell akarnom, hogy ne lássák el apró sérüléseimet, hogy a váltótársam beteg legyen és túlórában helyettesíthessem, hogy ne szóljanak hozzám, hogy ne jusson eszembe semmi, ami elterelhetné a figyelmemet, hogy ne legyek éhes, szomjas, hogy mindez holnap folytatódjék. Nem a gondolkodásom alakul át (talán csak azért nem, mert nem voltam mindig itt és mert nem kell majd mindig ezt csinálnom?), hanem valahogy kettéhasadok: a zuhanyozóban bűntudatosan idézem fel az elszánt dühöt, amellyel percről percre belefogtam ugyanabba a mozdulatba.

A "rossz" munkát persze ugyanúgy meg kell csinálnom, mégpedig minél kevesebb időveszteséggel, hiszen ez teremti meg az alapot ahhoz, hogy a "rablással" valamennyire elégséges bért érhessek el. Ha "rabolhatatlan" munkám van, ezek az érzések keserű öngyűlöletbe csapnak át, amiért az agyam nem képes tudomásul venni, hogy ilyenkor is hajtanom kell magam. Minden csábításnak engednék, hiszen csak rá kell pillantanom az elszámolópapírra, hogy tudjam: percenként csak 13 fillérért dolgozom a legjobb esetben.

Végül is csak az segít, ha géppé válok. A legjobbak éppen ebben nagyok: mintha valami áthatolhatatlan maszk hullana az arcukra, pillantásuk minden munkafajtánál egyformán homályos és ugyanakkor tévedhetetlenül résen levő, mozdulataik látszólag nem erőkifejtések, hanem az érzülettelen, mágnesvonzotta testek elkerülhetetlen pályáját írják le, tempójuk az egész munkaidő alatt a lehető leggyorsabb, mert nem kapkodnak, ha frissek, és nem lassulnak, ha fáradtak, valóban: mint a gép. "Idegességüket" csak akkor engedik szabadjára, ha felborul a jó és rossz meló aránya, egyébként magatartásuk a valóságot tükrözi: a "jó" és "rossz", "megfizetett" és "megfizetetlen" munka oszthatatlanul beleolvad a munkanapokba: a haszon, amit hajtanak, és a bér, ami jut belőle, egyformán érzéketlen az ilyen megkülönböztetésekre.

A jó meg a rossz meló egyébként magában véve is némileg öncsaló megkülönböztetés: nincs szilárd vonatkoztatási pontja.

Amikor kiszámítottam a nyolc órás, száz százalékos teljesítmény bérét, s az eredményt elmondtam a váltómnak, bizonytalankodva fogadta. "Azt tudom, hogy hajtani kell, a pénzen levő idő csak olyan számítás, ugye. hogy neve legyen. De azt nem is gondoltam volna, hogy az egész műszakban becsületesen szorítom, és akkor a száz százalék nem elég a mondott órabéremhez se. Hiába, nincs az ember kezében egy papír, ami biztos volna."

Hogy a munka jó-e, az új és ritka munkánál vagy kezdők esetében csak az elszámolásnál, utólag derül ki, de nagy tapasztalattal sem lehet biztosan tudni: mennyire jó vagy rossz. Egyetlen fix pont van, a technológiai utasítás: nem betartani! Így bizonyos, hogy egy esetleges jó melóról nem maradunk le.

MINDENKI EGYEDÜL VAN, magányosan vívja mindennapi harcát a géppel és az idővel. A kudarc is megoszthatatlan, hogyan kívánhatnánk közös sikereket? A darabbéres munkás minden eredményről és kudarcról magával számol el - hogyan is vonhatná kérdőre a társát a normarendezést közelebb hozó túlzott megugrás miatt? Hiszen ha a másik megértően lemondana is a "rablás" önkínzó gyönyöréről, semmiképpen sem lehet befolyásuk a többiekre. A jó meló kevés, és a művezető osztogatja. Elég az egymás közti megállapodás gyanúja is, a gyanúsított máris megérzi a napi keresetén a rosszallást.

A művezető szuverén joga, hogyan ütemezi a munkát. Kevés az olyan munka, amely csak egyfajta gépen végezhető el. Ezen a néhány gépen órabérben dolgoznak, s kívülálló megértéssel szemlélik a darabbéresek nyáját. Az órabéresek sem bízhatják el magukat: a félautomaták körül állandóan ott vannak a normások, mérik őket. A művezető gyakran inti őket azzal, hogy órabéres státuszukat neki köszönhetik, a normaosztály bizony keményen harcol azért, hogy darabbérbe kerüljenek, s ha ő, a művezető nem tud eredményt felmutatni, nem sokáig tudja védeni őket.

A marógéppárok lényegében egyformák, mindegyik egy függőleges és egy vízszintes marógépből áll, s az esztergák között is sok az azonos típus. Mégsem köt össze bennünket semmi, annyira nem, hogy a brigádbeosztás mesterkéltsége sem tűnik fel.

Az állományban majdnem mindenki tagja valamelyik brigádnak, két hónap elmúltával én is értesültem arról, hogy a Május 1. brigád tagja vagyok (hogy kik a tagjai, azt máig sem tudom biztosan). Ez annyit jelent a számomra, hogy évente legfeljebb kétszer, valamelyik ünnepnapon a művezető behívat minket az irodájába, s megtudjuk: hogyan állunk a vállalásunkkal, kapunk-e pénzjutalmat, "szocialista brigád" címet, kell-e új felajánlást tenni?

A brigádokat a művezető állította össze, az értekezleten a szakszervezeti titkár ismertette a beosztást. Úgy látszik, egyszerre több példányban gépelték le számára a beszédét, mert a művezetői irodában őrzött brigádnaplóból, a beragasztott sárguló kópiából felidézhetem, mit olvasott fel azon az értekezleten. "Az volt az elképzelésünk, hogy a brigádok tükrözzék az állomány komplex jellegét."

Ez annyit tesz, hogy egy-egy brigádba nem az azonos fajtájú gépeken dolgozók kerültek, hanem fúrósok is, marósok is, esztergályosok is. Ez aztán akkor is hathatósan megakadályozná, hogy a brigád megbeszélje és szabályozza a teljesítményszintjét a normarontás elleni védekezésül, ha ez egyébként lehetséges volna.

Sőt, ez a brigádbeosztás minden termelési együttműködést kizár, tehát magát a munkaversenyt is megakadályozná, ha a munkaverseny valami többet jelentene, mint az amúgy is meglevő, elkeseredett küzdelmet magunk és mindenki ellen - brigádkeretektől teljesen függetlenül. A darabbéres munka attól függetlenül is munkaverseny, hogy hivatalosan annak nevezik-e és hogy beneveztek-e bennünket ebbe a versenybe. Mindnyájan versenyzünk a saját kontónkra, s néha megtudhatjuk, szerencsés lett-e az a brigád, amelybe tartozunk.

A munkaverseny tehát nem sok vizet zavar, "nekik is kell játszani valamivel" - mondja valaki. Szinte megértéssel kezeli ezt a játékot, elismeri a vezetésnek azt az igényét, hogy az önzetlen erkölcsiség, az öntudat címkéjét ragaszthassa a létharcra. Egy kicsit a szerencsejáték hangulata is érződik: a kiértékelés előtti napok derűs találgatásokra adnak alkalmat. A tippek nem túlságosan eltérőek és többnyire beválnak, mert a brigádok feltűnő szabályossággal váltják egymást a verseny élén.

A művezető viszont komolyan veszi a feladatát, "felelős döntésről" és "értékelési szempontokról" beszél. Szinte minden alkalommal elmondja, hogy eddig eléggé liberálisan kezelték a feltételeket, a jövőben bizony szigorúbbak lesznek az értékelések, a megbecsülést jobban ki kell érdemelni.

A pénzjutalom, amit évente egyszer, karácsony körül, a "szocialista brigád" cím kiosztásánál adnak, nem túl magas (brigádnak két-háromszáz forint fejenként, egyéni jutalmazásnál az ötszázat is elérheti). Bármilyen kevés is, jól jön. Mindig vannak, akik mellőzöttnek érzik magukat, annak ellenére, hogy a művezető jó előre felhívta a figyelmet: nem áll rendelkezésére akkora összeg, hogy mindenki jutalmat kaphasson, aki "megérdemli".

Egy jutalmazott érdekes gondolattal indokolta meg örömét, amikor az osztás utáni hétfőn a zuhanyozóban heccelni kezdték, vajon az asszony az egész összeget lekapcsolta-e, avagy jutott valami a gallér mögé is. Szerinte a munkaversenyt rendes pasik találták ki. Úgy látszik, van odafönn valaki, aki nem akarja, hogy a gyár mindenre rátegye a kezét, s azért hozatta be ezt a jutalmazást, hogy a dolgozó visszakapjon valamit a termelésből" - mondja. Nem akad vitapartnere.

Közelebb járhat az igazsághoz az, aki az öltözőben a következőképpen magyarázza a reggeli újság egyik cikkét: "Figyeljétek meg, nem fogják békén hagyni ezt a brigádversenyt, teljesen át lesz alakítva. Nagyon forszírozzák, hogy a gazdasági vezetés foglalkozzon vele. A sógorom normás órabérben van a . gyárban, ott már az van, hogy a száz százalékon túl a verseny alapján fizetnek, szóval csak a versennyel van meg a pénzük. A teljesítményszázalékot húzatják a versennyel. Ez lesz mindenhol, meglátjátok."

A mi gyárunkban ez még a jövő titka, úgy látszik, a teljesítménybér egyelőre kielégítően gondoskodik a versenyről. Mindenesetre a verseny ilyen vagy olyan formában tartalma az életünknek. Követ otthon is, a rabjává tett bennünket. Erről árulkodik a többség fő érdeklődési köre, a futball, a versenysport is. (Csak néha jut szóhoz a gondolat, például a kedvenc sportolók "lazsálásával" kapcsolatban, hogy ezt az irányított, mesterséges versenyvilágot is mi tartjuk el, bár ismeretlen úton-módon.) A csapat, amellyel ki-ki azonosult, őt magát is edzi a versenyre. A sajtó, a tévé rádupláz, elhisszük neki, hogy a verseny - sportban és sporton kívül is - nagyszerű életcél, a győztes nagyszerű emberfajta. A gyári szókincsen is eluralkodik a versenysport nyelve, a "lekörözni", a "kiütni", a "lefutni", a "megverni", és a társai. Egyszóval elfogadjuk a versenyt és a szellemét, s így fel sem merülhet a kérdés: miért nem elég az együttműködés az élethez és a munkához, mi a létjogosultsága a versenynek?

A gyári újságot persze semmi sem akadályozhatja meg abban, hogy a teljesítmény emelkedését ("a termelékenység fokozódását") a maga kerékbetört, de lelkes nyelvén a hivatalos munkaversenynek tudja be. (A normarendezést nem sorolja a munkaverseny eredményei közé.) Az ilyen cikkek a munkaverseny más kellékeihez hasonlóan - beleértve a győztesek fotózását is - meglehetősen hűvös fogadtatásra találnak azoknál, akik egyáltalán odafigyelnek. "Bohóckodás" - mondják akár magukról, ha néha rájuk kerül a sor, vagy részt kell venniük a játékszabályok szerint őket illető aktusban, felajánlások szerkesztésében, brigádnaplók kitöltésében. A főszerepet szívesen átengedik azoknak, akik "megindultak", akik az ilyen szereplést politikai feladatnak s egyben pályájuk alapvetésének tekintik.

Nem mintha ezek a feladatok túlságosan nagy gondot okoznának. Egyébként pedig igazán mutatós vállalásokra képesek azok, akik számára a 120 százalék körüli teljesítmény - nagyon is erkölcsön inneni okokból - a minimumot jelenti. Csak a helyzet kínos, a nevetséges, méltatlan szerep tudata abban a színjátékban, amelynek komolyságát az ilyen gyűléseken jóindulatúan hallgató (de nagyon is jelenlevő) művezető biztosítja. Mindenki tudja, hogy kádereivel már a brigádgyűlés előtt megbeszélte a felajánlásokat, hallgatását tehát senki sem érti félre.

ŐK, EZEK, nekik, tőlük - nem hiszem, hogy bárki is akadna, aki rövid gyári munka után (sőt akár egyetlen kiadós beszélgetés után, amelyet viszonylag háborítatlanul és bensőségesen munkásokkal folytatott) ne tudná, kikre vonatkoznak ezek a megjelölések. Bármely munkahelyen, minden egyeztetés és minden konkretizálás nélkül, beleértve bármi gesztust, érzelmi hangsúlyt, ujjal való mutogatást, vagy kacsintást, egyszóval a magától értetődő dolgok természetességével ez a fogalom: "ők", egyet jelent. A vezetést, az utasítást adókat, a döntéshozókat, a munkaadókat, a bérfizetőket, az irányítás látótávolban is messze levő embereit és azok embereit. Az ismerteket és az ismeretleneket együtt, a tegezett művezetőt, a magázott mérnököt és tetszikezett igazgatót együtt, a titkárnőket, a normásokat, a meósokat, a gyári újságot és a rendészetet együtt. De ha a beszélgetések nagy része gyári témánál vesztegel is, az ők túllép a gyárfalon, és minden indulat nélkül átfogja mindazt, ami kívül, felül és távol van és nem a beszélő hatalmában, amitől bármilyen áttekinthetetlenül, akár szinte csak sejthetően a beszélő függ, kap, irányítódik vagy egyszerűen csak idegen: a szervezeteket, a politikusokat, a műsorszórókat, az orvosokat, a rendőröket, a futballfunkcionáriusokat, együtt.

Ez az ők egyszerű és bonyolult, de összetéveszthetetlen; sohasem fordult elő, hogy a beszélgetésekben fogalomzavarhoz, kétértelműséghez vezetett volna. Természetes biztonsága a legzavarbaejtőbb, a nyomatéknélkülisége, mint amikor azt mondják: a feleségem; a meló; gyerünk haza.

Jártam, dolgoztam hivatalokban, ahol ugyanígy vannak vezetők és alárendeltek, bennfentesek és szürkék, jómódúak és kisfizetésűek, de sehol másutt, mint a gyárak munkásainál nem találkoztam ezzel a határozott, végleges, tárgyilagos, magától értetődő ők-kel. S nem csupán más dolgozóktól különbözteti meg a munkásokat az, hogy így használják ezt a szót, hanem egymás között is vízválasztó a használata: azoknál a finom átmeneteknél például, ahol a pozíció, rang még nem jelzi a különbséget, távolságot, ahol látszólag még közös a sors. Először az ők marad el annál, akinek komoly reménye van a kiemelkedésre.

Az igazán elképesztő, nyelvészek, filozófusok tollára méltó rejtély az, hogy az ők ilyen használatával magukat körülhatároló munkások nem használnak ezzel az ők-kel szembenálló, azonos súlyú mi-t, véletlenül, elszólásképpen, tréfából, talán még álmukban sem.

A gyári újság, a különböző rendű és rangú vezetők annál gyakrabban írják és mondják: mi, bennünket, nálunk, miénk. Talán az első dolog, amit egy újonnan avatott vezető megtanul, ez a szó; valóban meg kell tanulnia, hiszen korántsem azonos a köznapi nyelv hasonló szavával.

A gyári használata furcsa módon olyasmit fejez ki, ami a szótári magyarázattal csaknem ellentétes: ez a közösségre eszméltető szócska a vezetők száján figyelmeztető, határt vonó, önmegkülönböztető árnyalatot kap. Talán csak azért, mert tudjuk, ki beszél? Mert nem először látjuk őt? Azt mondja: mi. "Kitűzzük a célt magunk elé, feladatunk ez és ez, elhatároztuk, végrehajtottuk" - mondja, és érezni a szavában: ugyanannyira akar a célra figyelmeztetni, mint a maga szerepére a cél kitűzésében; nemcsak azért említi a feladatot, hogy lelkesítsen, hanem azért is, hogy jelezze: számonkéri majd. Elhatározás és végrehajtás közössége van a szóban, de amikor ő ejti ki, nem azt akarja mondani, hogy ez a közösség valóban létezik, hanem azt, hogy ő a letéteményese.

Iránya és ereje van ennek a mi-nek: felülről jön és egy pontból sugárzik szét. S azonnal olvadni kezd és zsugorodik, amint ez az irány megfordul.

"Még ebben a hónapban be kell fejeznünk egy sürgős alkatrészpótlást" - mondta az üzemvezető a termelési értekezleten. "Nem lehet befejezni" - vélekedett egy munkást és megmondta, miért nem. "Megvizsgáljuk a problémát" - válaszolta az üzemvezető, és nem tűnt fel neki, de másnak sem, hogy a mi nem volt ugyanaz a két mondatban. Csak annak tűnhetett fel, aki először hallott ilyen tervezgetést a közös dolgainkról. A résztvevők rá sem hederítettek a különbségre, hiszen tudattalanul tudják, hogy az első mi két részre hullik minden pillanatban.

A mi védelmében a műsorszóró szervezetek és a sajtó időről időre újrakezdik és lezárják a vitát arról, hogy ki a munkás. A vitának persze mindig az a célja, hogy a fogalom terjedelmét bővítse, s mindig azzal az ideológiai kényszerűséggel függ össze, hogy a hegemón helyzetet a munkás státuszából eredeztethessék. A vita legérdekesebb vonása, hogy a résztvevők biztosítják egymást: kölcsönösen munkások. Ennek a ráolvasó módszernek egyetlen, eléggé mulatságos következménye az, hogy bizonyos humán körökben, például gimnazisták, egyetemisták között, ahol gyári munkást csak annyiszor látnak, ahányszor a tévé mutat, erősödik a meggyőződés: munkások pedig nincsenek.

Egy ilyen tévévitában láttam azt a jelenetet, hogy az egyetlen munkás-felszólaló esetlen kétségbeeséssel, görcsösen ismételgette a kérdést: de hát hogyan volna munkás az, aki nem az? Szemmel láthatóan nem fogta fel a vita tulajdonképpeni értelmét. Fölényes vitapartnerei nem voltak abban a helyzetben, hogy ama rejtett célzatot megmagyarázzák neki, így csak azt tehették, hogy rátámadtak: bizonyítson, érveljen, definiáljon! A munkás nem tudott definiálni. Ellenfelei a termelőfolyamat új sajátosságaival, bonyolult politikai elméletekkel hozakodtak elő, ezeket a maga részéről elismerte, de csökönyösen fenntartotta az álláspontját: hogyan volna munkás, aki nem az?

Ő sem volt abban a helyzetben, hogy valódi érzéseit elmondhassa, talán nem is lett volna képes erre, bár a termelés új sajátosságait valószínűleg elsőkézből ismerte. Olyan tényezőkre kellett volna hivatkoznia, amelyek nem szalonképesek, mióta a hegemón helyzetet a munkás státuszából vezetik le.

A gyárban ilyen viták nincsenek, ott minden egyszerűbb: mindenki az, ami. Nem az érvek dőlnek meg (hogy ki mi volt korábban, vagy mi volt az apja, és hogy szintúgy a termék létrehozásán ügyködik-e, akárcsak a munkás) - egyszerűen nem merül fel a ki kicsoda kérdése. A vezetők azt mondják, mi, de ez senkinél sem okoz értelmezési zavart, a vezetőknél sem. Ők tudják, hogy a mi nem azt jelenti: mi, munkások.

A gyárban sokan és egyre többen dolgoznak olyanok, akik nem főnökök, és nem munkások, de értelmezési zavar ezek esetében sincs, sem lentről, sem föntről nézve. Tudományos meghatározásoknál megbízhatóbbak azok az érzéseink, amelyek a velük való érintkezéskor keletkeznek bennünk.

Mindenki, vagy majdnem mindenki, aki nem munkás. vagy: Mindenki, vagy majdnem mindenki nem-munkás, aki. valamilyen formában részese a főnökök parancsot, utasítást adó, előíró, szabályozó, ránkszóló, ellenőrző hatalmának, akkor is, ha nincs hatalma. Ők alkotják a vállalatot, nem mi, és a vállalat hatalom fölöttünk. Ők mindnyájan valamilyen módon velünk foglalkoznak, amikor a gyár ügyeit intézik, mi csak az anyaggal, géppel és a bérünkkel foglalkozunk. Mi csak a Gyárban dolgozunk, ők elsősorban a Vállalatnál. Nem ők szabják meg a saját teendőiket, de a teendőjük az, hogy minket nyilvántartsanak, szervezzenek, ellássanak, biztosítsanak, együtt-tartsanak, szétválasszanak, kigazdálkodjanak, elkönyveljenek, megdicsérjenek, megörökítsenek, elhallgattassanak, képviseljenek, megfigyeljenek, fölmérjenek, ellenőrizzenek, megmotozzanak.

Ha minderről nincs is átlátása, minden munkás jól érzékeli a hangnemet, amelynek hatalom-tartalma úgy viszonylik a valóságos hatalomhoz, mint a gyengített szérummal elért, átmeneti immunitás a kikezdhetetlen egészséghez.

A művezetői irodában dolgozó adminisztrátornő keveset keres, mert adminisztrátor és mert nő, de rám szólhat, továbbíthatja a főnök utasításait, kedvezhet vagy sújthat. Elképzelhetetlen, hogy a bérelszámoló megkérdezze tőlem, mikor érek rá az elszámolás körüli probléma rendezésére. Megmondja, mikor jöjjek, elküld, ha úgy véli, rosszkor jöttem. A nyilvántartó aktakukac lecsukhatja előttem a kisablakot, a rendész oldalra állíthat egy szemvillanással, a gyári újságíró elkérhet a főnökömtől és ő mondja meg, miről beszéljek.

A gyári szervezet embere lehet pedáns, közömbös, bratyizó, kimért, tenyérbemászó, de viselkedése sohasem hagy kétséget afelől, hogy nevetséges kis pozíciója a gyár hatalmának része, fölöttem levő hatalmának része. Van egy határ, ahol legjobb indulata és kedve is megtorpan, ahol éreztetnie kell a helyzetét. A gyárban mindenkinek, aki nem munkás, intézményes módja és alkalma van rá, hogy valamiképpen, akár csupán egy hangsúllyal megalázza a munkást.

"Mi ezt jobban tudjuk, bízza ránk, rendben van?" "Na mi a probléma?" "De sok gond van magával!" "Jó lesz az a nadrág, meddig akar még válogatni?" "Magának is szép munkakönyve van, mondhatom!" "Megtanulhatná már, hogyan kell az űrlapot kitölteni, erőltesse meg kicsit az agyát!"

A részesedés a gyár hatalmából néha nem is jelent többet, mint ezt a lehetőséget a megalázásra. Ezért mindenkor élnek is vele, mértéktartásra csak a munkáshierarchia fogja őket. Az idős (nem túl idős, ereje teljében levő, kulcsfontosságú helyen dolgozó) szakmunkástól a segédmunkásgyerekig, mármint velük szemben, a hatalomnak ezek a boldogtalan szolgái egyre inkább megközelítik a mintát: a smasszer őrmestert. A segédmunkásokra néha már elviselhetetlen nyomás nehezedik, mindenki prédái.

Kicsit félnótásnak, afféle műhely bolondjának tartották azt a cigány segédmunkást, akiről egyik napról a másikra elterjedt a megdöbbentő hír: jelentkezett a pártba. Reggeliszünetben a következő választ adta a többiek szurkáló faggatásaira: "Elvtárs leszek, és az a kurva is becsókolhat nekem". (A kedves diszpécsernőre gondolt, aki diktátori hajlamait elsősorban vele kapcsolatban nyilvánította meg.) Hallgatósága ésszerűnek találta az indoklást: a szélsőséges megfogalmazás nagyon is átlagos megoldást takart. Egyetlen derűs megjegyzés hangzott el: "Majd mondd be a taggyűlésen is."

A munkások tudják, hogy a szervezet kis emberei is beosztottak (ezt azok is hangsúlyozzák, ha túlságosan kellemetlen feladatra akarnak mentséget keresni), hogy a függés és a megaláztatás hasonló légkörében élnek. Minden lélektani felkészültség nélkül is úgy határozzák meg ezt a viselkedést, hogy a beosztottak csak továbbadják, amit kapnak. "Jobban érzi magát, ha belémrúghat" - mondta valaki egy munkaruha-kiutalási ceremónia után. Ez a tudat azonban senkit sem tölt el a szolidaritás érzésével: a darabbéres már senkinek sem adhatja tovább az elszenvedett sérelmet, és külön sérelmezi, hogy a formálisan nem is fölötte állók a sértéseikkel éppen ezt hozzák a tudomására.

Egyébként is lehetetlenné tesz bármiféle szolidaritást az az egyszerű, általános tapasztalat, hogy a gyár alkalmazottai könnyebb munkát végeznek, kisebb intenzitással és kevesebbet dolgoznak, mint a munkások. Nem hajnali hatra jönnek be, a munkaidő alatt ebédelnek: az irodákban rotyogó kávéfőzőgépek a hatalomból való korlátozott részesedés szimbólumává lettek.

A gépmunka és a norma okozta fáradtság és idegfeszültség érzékennyé teszi a munkásokat a különbség iránt, amelyet a velük és az alkalmazottakkal szembeni követelmények között érzékelnek. A "fegyelmezett", "derék", "szorgalmas", "a műszakot végigdolgozó" munkás ideálja, amit a sajtó, tévé, rádió a "lógós" munkás torzképével szemben ajánlgat, hidegen hagyja őket. De szinte személyes sértődöttség, ingerült kommentárok és az alkalmazottakkal való összehasonlítgatás fogadta azt a tévéműsort, amelyben az egész főváros munkásságát leleplezték, bemutatva, hogy háromnegyed kettő körül (negyedórával a fájront előtt) erősen csökken az ipar áramfogyasztása és felszöknek a melegvízfogyasztás központi mutatói.

A fejcsóváló statisztikák a gyári lapban, amelyek a munkások időbeosztását taglalják, mindenkinek azt juttatják eszébe, hogy vajon milyen a munkatempó ott, ahol ezeket a felméréseket megszervezik, a kimutatásokat összeállítják, a cikkeket megfogalmazzák. Az ügyintéző, aki az idejével harcban álló darabbérest könnyű szívvel megvárakoztatja, nem talál hitelre magyarázataival. A szalagmunkás számára pedig, akinek egyszerűen nincs módja arra, hogy időtabellája ne legyen tökéletes, az irodista maga az élősködő.

A főnökök időbeosztása, munka-intenzitása nem téma, a reprezentáció és az értekezletek világának megítéléséhez hiányzik a mérce. Ténykedésük ellenőrizhetetlensége értelmetlenné változtatja a "lógás" és a "szorgalom" fogalmait: ha nem volnának alkalmasak a főnökségre, akkor nyilván nem is volnának azok. A beosztottak munkája viszont összemérhető és megítélhető. A főnökök független békebíróvá lépnek elő, "rendesnek" számít az a főnök, aki keményebben fogja az irodistákat, őket is "hajtja". Igaz, a szigorúan tartott irodista visszalő, még inkább kihasználja az alkalmakat, amikor éreztetheti velünk a gyártól kapott kis hatalmát, de annál nagyobb elégtétel, ha a főnök megszidja valamiért. Hogy a mi munkánk is lazábbá, könnyebbé váljék, az amúgy is elérhetetlen, mi darabbéresek vagyunk, magunk hajtjuk magunkat.

A teljesítménybéres egyetlen kielégülése az a hite, hogy viszonylag szép pénzt szorít ki a vállalatból, és hinnie kell abban, hogy ez minden mást pótol. Ha az iroda világában megsértik, különösen, ha olyanok sértik meg, akik nála kevesebbet keresnek, akkor romlik az esélye, hogy elfeledkezzék a hitét cáfoló valóságról. Mindig talál rá módot, hogy a sértést személyes sértésnek vegye, és lépcsőházi füstölgéseiben a sértő fél személyét (magában) visszasértegesse. De mindenkinek bőségesebb a tapasztalata, semhogy ne sejtené, a sértés ott kezdődik, hogy ő kér, nem pedig fordítva.

Egyébként a túlzott jó modor sem szeretett. A tiszta, tárgyilagos, leplezetlen viszony nincs ínyére azoknak, akiknek dolguk akad a szervezettel. Talán sérti őket, ha kitűnik, hogy ügydarabok, ahogyan az alkatrész darab az ő kezükben. Az ügyintéző udvariassága a megmunkálandó darabbal szembeni érzéketlen fölényem mása, az udvariasság az ő szakértelme. Az az elviselhető irodista, aki képes a társalgást patriarchális, joviális, enyhén cinkos hangnemben tartani, tegye ezt bármilyen elcsépelt, átlátszó módon. Elvárják, hogy egy kis megjátszással siessen a segítségünkre, amikor a szervezet érdekében teszi a dolgát. Ha nőről van szó, tegyen úgy, mintha udvaroltatna magának, az ügy tűnjék mellékesnek. Férfiak között essék egy-két szó gyáron kívüli semmiségekről, férfi-cinkosság is valami. Az sem baj, ha éveken keresztül ugyanaz a néhány mondat ismétlődik.

A feszültség sokkal gyakrabban tör fel jelentéktelen beosztottakkal kapcsolatban, mint a valóságos vezetők esetében. Az utóbbiaktól nagyon kevés dolgot vesznek zokon: a helyzet minden kétértelműségtől mentes, a függés nyílt és természetes, az alázatot nem kell megalázással kicsikarni, eleve kész.

A főnökökkel kapcsolatban csupán a legritkábban hangzik el olyan gondolat, amely létjogukat, funkciójukat, szükségességüket vonná kétségbe; a segédcsapatokkal, az irodisták, ellenőrök seregével annál gyakrabban megesik. Igaz, a főnökök világát sem ismerik, ahogyan a mélytengeri halaknak csak a lelátogató ragadozó ismerős, a tengerfelszín, a szárazföld, a levegő és a hegyek csupán műsor és mítosz. A fölöslegesség fogalma ugyanarra a részvilágra terjed ki, amelyre a tapasztalatunk; mindenesetre a levegőben lóg ez a fogalom és furcsa pályákon bukkan elő.

(A szerző minden jogot fenntart)