GÉCZI JÁNOS: VADNARANCSOK I.

(részlet)

(1982)

JULI

Fél éve...

Fél éve kezdtem rosszabbul lenni. Beteg voltam, mindenféle mániám volt, meg akarnak mérgezni, állandó halálfélelmem volt. Annak a srácnak az öccse, akivel együtt élek, szerelmes belém és azt hittem, dühös a Zsoltra, és el akar emészteni. Anyámról is azt hittem, hogy meg akar ölni. Idegen embereket szólítottam le az utcán, kísérjenek hazáig. Egy belső hang állandóan arra kért, hogy legyek öngyilkos, de én nem akartam az lenni. Végül a telefon-elsősegélyt hívtam fel, ott azt mondta a pasi a telefonban: majd segít, hogy kórházba kerüljek, végül is mentővel szállítottak be. Elmeséltem az orvosnak, hogy már tizennégy éves koromban volt egy öngyilkosságom, amikor elég sokáig altattak. Már nem emlékeztem a nevemre, a szüleimre sem, de utáltam ezt az orvost, mert nem nagyon hitt nekem. Már korábban is voltam ebben a kórházban, egyszer, amikor nem jött meg a menstruációm, de senki nem hitte el akkor sem, hogy terhes vagyok. Negyedik hónapban voltam, és már annyi gyógyszert szedtem, hogy nem volt szabad a gyereket megtartani. Emlékszem, Zsolt bejött a kórházba, szeretett volna egy gyereket. Én nem akartam, soha nem is akarnék. Nagy ellentétek voltak közöttünk emiatt, de hát kérdéses volt az is, hogy annyi gyógyszer után normális lesz-e a gyerek. El voltam keseredve, mikor elvették, a kaparás se a legjobb dolog. A kórházból hazakerülve fél éven át csak arról álmodtam, hogy meg fogok őrülni.

Most már elmúltam huszonhárom éves.

Utoljára a földmérőknél dolgoztam. Ez csendes hely, sok a szabadidő, az eszközöket kell cipelni. Fél nyolctól tizenkettőig volt a munkaidőm, havi kettőezerért. Nekem a munka két okból kell: egyrészt legyen, ami még elviselhető, tehát kevés bajjal jár, másrészt ha meg egy munka jó, akkor egyszerűen jó. Pedig nekem nem létszükségletem a munka. Képtelen vagyok emberek között élni. Mindig képtelen voltam erre, az iskolában is. Utálok dolgozni. Itt nem lehet magamat megvalósítani. De az se jó, ha az ember nem dolgozik.

Előzőleg aktmodell voltam. Egy táncosnővel voltam együtt, ez jó volt, mert egész nap ittunk, beszélgettünk, zenét hallgattunk. Nem is állítottak be, hanem én álltam be különböző pózokba, de tíz percnél tovább nem tudtam úgy maradni. Legtöbbször lefeküdtem. Mondtam, hogy csak fekvő aktot vagyok hajlandó állni. Amikor portré voltam, olvastam, én voltam az olvasó fej. Havi négyezret kerestem, mert rajzórákra is jártam. Negyedik hónapja voltam ott, mikor bezárt a terembe egy hapsi, meg akart erőszakolni. Aztán kiléptem.

Előtte az Állami Könyvterjesztőnél voltam. Egy antikváriumban dolgoztam mint eladó, de hamar betegeskedni kezdtem, hallucináltam. Három hét után otthagytam ezt a helyet.

Az ÁKV-t megelőzően négy hónapot töltöttem kórházban, az volt a jó benne, hogy nem dolgoztam. Ez úgy kezdődött, hogy állandóan éjszakás voltam, és összevissza hallucináltam. Kezdeti tünet volt, mikor két óra hosszat álltam sorba a Moszkva téren, és mire odaértem, megkérdezték, hogy mit akarok, mondom, nem tudom. Ebben az időszakban nem aludtam három és fél hétig, és iszonyú feldobott voltam. A hajamat Tizian-vörösre festettem, a nadrágomon pedig volt egy jókora lyuk, amit körbehímeztem pelenkaöltéssel. Csillaghegytől a Római fürdőig mindenhová a kutyámmal mentem. Állandóan úgy éreztem, hogy követnek. Egyszer a metró alá is be akartam ugrani. Ki kellett töltenem egy lapot, és elfelejtettem a nevemet. Ha egyedül voltam otthon, olyan görcsös szorongás volt rajtam, hogy fetrengtem a földön, és sírtam. Félszemű embereket láttam, az a fél szemük is kifordult. Ha az ember úgy örül meg, hogy nem tudja, hogy ő hülye, akkor az nem szenvedés. De én tudtam, hogy valami furcsa állapot uralkodik rajtam, és nem én önmagamon. Láttam, hogy az utcán összementek a házak, éreztem, hogy hülye vagyok, de a szüleim észre se vették, csak amikor egyik este elkezdtem üvölteni vacsora közben, hogy az anyám ne szegezze rám a kést, és ne akarjon engem megölni. Az adatlapra be kellett írni, hogy: szexuális élete, azt írtam be, hogy van egy kutyám. Bementem, bezárták mögöttem az ajtót, és ott találtam magam a zárt osztályon. Mivel már több mint három hete nem aludtam, és mindig öngyilkos akartam lenni, az volt a vágyam, hogy nagyon mélyen aludjak. Aztán jól leinjekcióztak, hogy egy hétig nem ébredtem föl. Úgyhogy a négy hónap első felét töltöttem zárt osztályon, de a későbbi két hónapban is összevissza hazudoztam az orvosnak, hogy félszemű krampuszokat látok, és jókat szórakoztam, mert egyre erősebb gyógyszereket adott, én meg gyorsan kiköptem azokat.

Nem szerettem az analízist, amikor azt kérdezik, hogy miért szeretek valakit. Kit érdekel az, hogy miért szeretem? Az a fontos, hogy szeretem. Meg az a kérdés, hogy "Mire gondol?" Hát a lófaszra. Sokszor megvizsgáltak, és egy pontot kellett követni a fejemmel, de én mindig szándékosan rosszul csináltam, tudtam volna követni, de bármilyen felcserek engem ne gyógyítsanak. Nem érzem magam betegnek, hanem azt érzem, hogy ez ugyanolyan, mint az egészség, csak egy másik állapot. Olyan, mintha egy másik dimenzióban történne velem valami, tehát az nem én vagyok, hanem az a beteg.

De amikor olyan sokat voltam éjszakás, nagyon rossz volt. Már bepisiltem, és hát a szobatisztaság se ment teljesen. Lefogytam negyven kilóra. Mindez a csecsemőgondozóban történt, ahol majdnem fél évet dolgoztam. Pszichológusok, orvosok, csecsemőgondozók közt, csupa nő, csak a fűtő volt férfi. Volt olyan, hogy nem mentem be, seggrészegre ittam le magamat, de nem rúgtak ki. Hirdetés alapján kerültem oda. Mikor először bementem, két lány megkérdezte tőlem, hogy csöves vagy punk vagyok-e. Hülye paraszt vidékiek voltak. Három év körüli állami gondozott gyerekekre kellett vigyázni. Amíg ott voltam, egyetlen szabad szombatom vagy vasárnapom nem volt, sokat kellett éjszakázni is. Csendes, visszahúzódó lettem, féltem a buszon, féltem mindenütt, nem ettem, és állandóan hasmenésem volt. Állandóan gyereksírást hallottam. Csecsemőgondozási szakkönyvekből soha nem tanultam, és az ottani hierarchia miatt munkatársaimmal se tudtam egy szót sem beszélni. Minden olyan hidegen céltudatos volt, hogy semmi az emberért, minden a gyerekért. Szerettem nézni a kisgyerekeket, hogyan fejlődnek, de a kollégákkal nem tudtam kapcsolatot teremteni, azért is nem léptettek elő, mert nem jó az emberi kapcsolatom. Pedig volt olyan hét, hogy kilencven órát dolgoztam. Amikor nem mentem be, kijöttek értem kocsival, azt mondták, menjek vissza, nem lesz semmi bajom, olyan munkaerőhiány volt. De nem léptettek elő. A havi keresetem kétezer-ötszáz forint volt. Előfordult, hogy a csoportvezetőm azért dorgált meg, mert túlságosan közeli viszonyba kerültem a gyerekekkel: az udvaron egyik gyerek az ölembe ült. Láttam, hogy az egész nevelgetésnek nincs semmi értelme, mert a Gondozóból a gyerekek úgyis valami rettentő körülmények közé kerülnek. Ha apáca akarnék lenni, vagy szerzetes, akkor vállalnám ezt az elhivatottságot, hogy se éjjelem, se nappalom ne legyen; csak pelenkákat hajtogassak, de tudom, hogy a gyerekekből akkor se lesz semmi, ha megszakadok, és vigyázok rájuk. A csecsemőgondozó a második munkahelyem volt.

Érettségi után először a Tévébe mentem. Szeptembertől januárig voltam ott mint asszisztens, és kerestem vagy ötezer forintot, pedig semmit se csináltam. Gyakran nem mentem be dolgozni, ilyenkor táviratoztak értem, vagy kocsival jöttek ki. Állati rendesek voltak velem, és mikor otthagytam őket, akkor is azt mondta a főrendező, hogy ők szeretnek engem, menjek el valamilyen gyárba, és utána jöjjek vissza.

Először nem akartam érettségizni. Bementem az iskolába; és azt mondtam: Drága tanárnő, nem tanultam, mi a faszt csináljak? Ne beszélj ilyen csúnyán - válaszolta -, de a helyzet nem tragikus, mondd meg, hogy mit akarsz húzni történelemből, és azt fogod húzni: Nem tudtam, hogy mi legyen az, erre odahívott egy jó tanulót, aki az ipari forradalmat tudta a legjobban. Akkor ezt kell majd nekem húzni, és a lány tanítsa meg nekem. Földrajzból csak Amerika nyugati iparvidékét tudtam, és azt húztam. Matematikából is négyes lettem, ami úgy történt, hogy kaptam két egyenletet, és elkezdtem ismételgetni, hogy nem tudom, de egyszerre csak megoldottam. Magyarból mindent tudtam, de a tanítás elviselhetetlen volt. Az egyik írásbeli tétel Nagy Lászlótól a Himnusz, minden időben című szerelmes vers elemzése volt. Én nem ezt választottam, hanem egy Ady-témájú dolgozatot, mert Nagy László versét nagyon szerettem, és amit nagyon szeret az ember, arról nehéz beszélni. Az osztályból húszan írtak a Himnusz, minden időben-ről, és az egyik fiúnak én írtam meg a dolgozatát, hogy ez egy szerelmes vers. A többi tizenkilenc mind azt írta, hogy az a kommunizmus dicsérete! Szóval ilyen volt az iskola.

Szóbelin magyarból csak a mai szovjet irodalomról nem tudtam semmit, és pechemre azt húztam. Bulgakov Mester és Margaritá-ját elemeztem. Addig soha nem volt négyesem irodalomból.

Második gimnazistaként már májusban levizsgáztam minden tantárgyból, és három hónapra kimentem Amerikába. Kint egész nap egyedül voltam, este pedig gyakran állófogadásokra kellett mennünk a papámmal. Ezeken a fogadásokon csak halak voltak, meg kaviár, meg rák, meg efféle hülye kaják, nagy terem, hatalmas csillárok, szmokingba öltözött emberek. Nem nagyon élveztem, mert nem tudtam rendesen angolul. Úgyhogy én végig pasiztam. Elég sokáig jóban voltam egy néger fiúval; Bobbyval, aki nagyon szép dél-afrikai, és színművészetire járt. Volt egy arab fiúm is, négygyerekes ember, és sokan mások.

Bobbyval már a repülőgépen ismerkedtem meg, kiutazáskor. Voltam nála New Yorkban, Haarlemben. A Manhattan-szigeten egy óriási kilátóban voltunk együtt, ahol ellopták az egész pénzünket. Aztán ő átjött velem Kanadába is. Nagyon sok szekta volt, állandóan tüntettek. Egyik például a férfiak egyenjogúsítása mellett tüntetett, felakasztott női bábokat vittek, az egyik pasin az volt kiírva, hogy már ötven éve főzök. Voltunk olyan tüntetésen, ahol a néger fajüldözés ellen tiltakoztak, és a rendőrök gumibottal, könnygázzal jöttek ellenünk. Olyan kötőhártya-gyulladást kaptam, hogy utána két hétig dőlt a szememből a könny. A szemorvosnak nem lehetett megmondani, hogy mitől. Egyszer meg úgy megvertek, hogy majdnem kitört a lábam. Ez egy egyetem előtt történt, ahol a felvehető hallgatók számát szabályozták a fajiság szerint. Bobbyval voltunk, mert ó szabadságharcos. Ezek után nem mentem több tüntetésre, egyszerűen azért, mert féltem. Leginkább azonban szexbulikon, pizsamás bulikon szerettem lenni, ahol nők nőkkel, férfiak férfiakkal is voltak. Egy helyen egy háló volt fölöttünk, és oda reiszoltak a fejünkre, egy másik helyen a szoba egyik részét színpadnak képezték ki, és ott szeretkeztek, a többiek meg előttük sétálgattak, beszélgettek. Majdnem minden napra esett egy buli. Ott az emberek semmi mást nem csinálnak, csak buliznak. Általában érdeklődtek irántam, de elég csendes voltam, nem nagyon beszélgettem velük. Bobby nyolc évvel idősebb nálam, sok emberrel megismertetett, és előfordult, hogy ezekkel szeretkeztem. A lakás egész nap üres volt, az jött oda, aki akart.

Azért nagyon sok pasinál én voltam. A pizsamás bulik általában kokainos bulik voltak, azzal eléggé jól lehet szeretkezni. Én a marihuánát szeretem a legjobban, azért, mert a heroinnak és a hasisnak nagyon erős hatása van, a fű pedig gyenge. Egy elég erős cigaretta eltart három-négy óráig is. Legtöbbször pipából szívtuk, van, aki dohánnyal keveri, de általában a hasist szokták azzal szívni. Én a marihuánára esküszöm, mert gyenge. A morfiumnak például iszonyú elvonási tünetei vannak. Lengyelországban a hippitalálkozón rengeteget hánytam a morfiumtól, és ráadásul kiütéseket kaptam. A morfiumnak a kodeinizált változatait is használják, nyolc darab először meghánytatja az embert, de aztán jó. Füvet olyan gyakran szívok, ahogy kapok, de én nem lelkesedtem annyira a drogokért, mint a barátaim.

Kint is narkóztam már, de ez egészen más. Akkor még nem próbáltam ki a Parkánt. Először csak két szem Parkánt vettem be, és ketten ittunk rá egy liter almabort. Ettől különféle hallucinációim lettek, az ágyam köré jött az összes ismerősöm, amikor pedig reggel ki kellett mennem, olyan volt, mintha egy filmet látnék. Egyszer öngyilkos akartam lenni, és mert valaki azt mondta, hogy tizenkét Parkántól már meg lehet halni, én bevettem tizennégyet, ittam rá egy üveg sört, és felszedtem egy pasit. Csak néhányszor parkánoztam, mert szerintem nem jó. Miért élvezi azt valaki, hogy fél? Mikor Parkánt vettem be, be kellett otthon sötétíteni, mert féltem minden mozdulattól.

A Parkán után jött a ragasztó. Az is rossz, de kétezerszer jobb, mint a Parkán. Egy lánynál ragasztóztam először, és csak arra emlékszem, hogy a boldogságon kívül semmit nem éreztem, kiestem a térből és az időből. A ragasztó mindig más. Másodszor az volt a mániám, hogy csókolóznom kellene, és volt a fürdőszobában egy fiú, akiről azt hallucináltam, hogy ő Zsolt, és le akarom dugni a nyelvemet a torkán, vagyis meg akarom fullasztani. A ragasztónak, azt hiszem, nincs más hatása, mint egy kellemes érzés, olyan euforisztikus az egész. A narkók közül azért Magyarországon a legelső helyen a Gracidin van. Ennek baromi kellemes a hatása, a nyugati droggal vetekszik. Volt, hogy negyvenet bevettem, és egész éjszakát átbeszéltünk tőle, meg három napot nem aludtunk, mert aludni nem lehet mellette. Amikor hármat beveszek, még jó, de hat után összevissza beszéltem, meg felpuffadt az egész karom, ödémás lettem.

Pasiknál a Gracidin súlyos potenciazavart okozhat. Van, hogy jól tudnak tőle szeretkezni, de van úgy, hogy egyáltalán nem. Vagy elélveznek szeretkezés előtt. Van, akinél erotikus izgalmakat okoz, felfokozott izgalmat. Én ilyenkor nem tudok testi dolgokat érezni, mert állandóan gondolkodom. Sajnálom, hogy elhagytam az akkor csinált írásaimat, mert az élet meg a halál nagy kérdéseire jöttem rá, órákig ültem egy helyben, és írtam. Voltak egy hétig tartó, nagy gyógyszeres bulik, ezeken naponta más emberek váltották ki a gyógyszert, és elmondtuk egymásnak az egész életünket. De iszonyatos dolgok is történtek, egyszer például én két nap alatt körülbelül negyven darabot szedtem be, már nem nagyon tudtam beszélni, hullott a hajam meg az ágyékom szőre. Az egyik fiú beromcsizott, hogy őt üldözik, és kiabált, hogy rendőr, futnak utánam!

Éjszaka mindannyian felébredtünk arra, hogy két pasi szeretkezik egymással. Nagyon sokszor volt olyan, hogy a fiú gyógyszeres volt, és emiatt nem jött össze, vagy felállt, és előbb elélvezett, vagy egyáltalán nem élvezett el. Olyan fájdalmas erekciót is tud ez a gyógyszer okozni. Zsoltnak például megakadályozza a magömlést, egy hétig nem tudott elélvezni, eztán meg kései magömlése lett. Amerikából hoztam egy LSD-t, tamponban. Mikor itthon bevettem, a hatása alatt meztelenül rohantam ki az utcára, Dénes hozott vissza.

Kanadában tanultam meg igazán lányokkal szeretkezni. Bobby akkor a húgánál lakott, és mindig mondta nekem: te még nem voltál nőkkel, pedig olyan szép, ha két nő együtt van. Ez a néger lány, Bobby húga különben is biszex volt, és mindig csókolgatott. Egyszer, mivel Bobbyval állandóan szeretkeztünk, én az ágyban fekve elaludtam, bejött a lány. Odabújt hozzám, Bobby meg közben olvasott. Én akkor kokainos voltam, nagyon passzív, hagytam, hogy simogasson. Aztán csókolóztunk, és mindenütt pinaszagot éreztem, én is szerettem ezt a szagot, kiskoromban is, mikor pisis volt az ágyneműm, annak is ilyen szaga van, akkor mindig odamentem, szoptam az ujjamat, és szagolgattam.

Attól végig iszonyodtam Amerikában, hogy nagy házak vannak, úgy éreztem magam, mintha állandóan a békásmegyeri lakótelepen lennénk. Az is zavart, hogy olyan szép pasik voltak, és majdnem mindegyikbe szerelmes lettem, meg hogy nagyon alacsony és negyvenkét kiló voltam, sovány, és rendkívül egzaltált. Furcsa volt az a nagy társaság, ahol úgy fogadtak el, amilyen éppen vagyok, mert otthon iszonyú bezártságban neveltek a szüleim, legtöbbször a lakásban tartózkodtam, és aszketikus életet éltem. Éppen az Amerika előtti két év volt a legbezártabb időm, és nagyon megzavart ez a hirtelen váltás. Más lettem azután, soha nem hittem addig, hogy a világban annyi színesség, és annyi szép ember létezik. Sok mindennel nem ismerkedtem meg, de legalább tíz évvel érettebb lettem, mire hazajöttem, és véglegesen megváltoztam. Nem volt olyan perverzitás, amit legalább ne láttam volna, hogy egymás szájába pisilnek, meg fűvel-fával lefekszenek. Tizenhat éves voltam, és éppen akkor nem kellett volna, hogy ilyen élményeim legyenek. Kint vettem észre magamon, hogy milyen sok előítélet van bennem, hogy így meg úgy kell viselkedni, mert otthonról mindenféle viselkedési normát hoztam, de ezek lekovácsolódtak rólam. Végül már olyanná váltam, hogy minden megengedhető és elfogadható, ami ember által csináltatik, annyi mindent láttam, annyi érdekeset, annyira más volt, mint itt Európában, hogy kénytelen voltam megváltozni. Akkor tíz kilót is híztam. Ott lettem először terhes, hogy kitől, azt nem tudom, és akkor derült volna ki, ha megszülöm, hogy fekete-e vagy fehér, esetleg rézbőrű.

Sokkal jobb lett volna...

Sokkal jobb lett volna, hogy úgy növök fel, hogy nincsenek káder szüleim, mert azt mondják, persze, én egy káder gyereke vagyok, és ott állnak a hátam mögött a szüleim. Hát igen, de én a szüleimtől hitet kaptam, amit sorra elvesztettem, mert az én szüleimnek még volt hitük, az ország azon emberei közé tartoznak, akik talán utat mutattak, mert ők még hisznek ebben az ideológiában, meg egy csomó mindenben, amiben már senki nem hisz. Én a szüleimtől hitet kaptam, és nekem az a legszarabb, hogy azokat a dolgokat, amiket a szüleimtől kaptam, és hittem bennük, sorra elvesztettem.

A mamám értelmiségi családban született, harmadik gyerek volt, a bátyjai meghaltak, a szülei mindig a bátyjaira emlékeztek, és vele nem sokat törődtek. Anyai nagyszüleim úgy kötöttek házasságot, hogy volt két rokon család, az egyiknek volt egy fia, megszállott materialista. A másikban volt egy lány, aki még harmincéves korában is színészekbe volt szerelmes. Teljesen földtől elrugaszkodott valaki volt. A két család úgy döntött, hogy ezt a két embert egymáshoz kell kötni. Ebből a házasságból sosem lett szerelem, de lett három gyerek, az egyik az anyám. Anyámtól tudom, hogy ő húsz év alatt két szót nem hallott, hogy a szülei egymással beszéltek volna. Mindig levélben kommunikáltak. Anyámat teljesen aszexuálisan nevelték, amikor először csókolózott egy fiúval - akkor tizenhat éves volt -, és meglátta az anyja a kapualjban, nagyanyám teljesen ki volt miatta borulva, hogy ez természetellenes dolog. Nagyapám viszont azt mondta, hogy nem az. Anyám sosem látott sem gyöngédséget, sem testi közelséget maga körül. Négy évig járt egy fiúval, akivel nem feküdt le. Pedig a fiú nagyon fontos volt neki, éveken át szinte naponta csókolóztak. Anyám húszéves volt, amikor férjhez ment hozzá. De aztán valahogy vége lett ennek a kapcsolatnak a háború alatt, és akkor férjhez ment egy másik férfihoz, nem tudom, hogy hívták. Annak volt egy ötéves kisfia, anyám is rögtön terhes lett, úgyhogy huszonegy évesen már két gyereket nevelt. Állandó szexuális problémái voltak. Anyámnak ez a második férje alighanem meghalt, mert azt hiszem, hogy ő soha senkitől nem vált volna el, bár nem szeret senkit. Önmagának fontos, de nem tud egyedül létezni. Ha nagyanyám nem halt volna meg, nem is ment volna férjhez. Ötvenhatban aztán disszidált a bátyám, vagyis a féltestvérem.

A háborúban anyámék védett házban laktak, őt ennek ellenére elvitték a nyilasok. Nagyanyámat otthagyták, mert tébécés volt. Kiderült aztán, hogy ezek álnyilasok voltak, és megmentették anyám életét, mert a csoportot börtönbe vitték volna, de előbb megkérdezték, hogy ki nem zsidó. Szerencsére anyámon nem nagyon látszik, így mikor megkérdezték, ő egyszerűen kiállt a sorból, hogy nem zsidó.

Szerintem anyám idegbeteg, otthon mindig jeleneteket csinál, ha valami nem tetszik neki, mindig üvöltött, és ököllel verte a fejemet.

Apai nagyanyám a századfordulón született, nagyapám pedig egy évvel előbb, szintén Erdélyben. Az ő házasságuk szerelmi házasság volt, egészen fiatalon kerültek össze, tizenhét, illetve tizennyolc évesen. Nagyapám igazi férfiszépség volt, rengeteget ivott, részegeskedett. Apámat meg a testvéreit verte, állandó nőügyei voltak. Apám alig volt nyolcéves, amikor nagyanyám meghalt, akkor nagyapám rögtön újból megnősült, de már betegeskedett. Kórházba sohasem ment, mert arra nem volt pénzük, de egyre homályosabb lett a tudata. Kezdetben lehetett érteni, amit mondott, csak zavaros szövegei is voltak, és később egyre zavarosabbá vált, aztán egyre kevesebbet beszélt, végül semmit. Nem lehet tudni, miért lett beteg, hiszen harmincéves koráig semmi baja nem volt. Ezek a nagyszüleim kommunisták voltak, nagyanyám röpcédulákat osztogatott, nagyapám tizenkilenc éves korában vezető posztot töltött be az egyik direktóriumban. Pontosan nem tudom, hogy hogyan halt meg a nagyapám, mert öngyilkossági kísérlete is volt, biztosan elborult az elméje. Iszonyú jó lelke volt. Mikor valaki betegeskedett, járta a várost - ahol akkor éltek -, és segített a betegeken. Róla igazán el lehet mondani, hogy a jóságánál csak a szépsége vagy a szépségénél csak a jósága volt nagyobb. A fényképéről tudom, hogy fekete hajú volt, és teljesen kék, metsző szeme, olyan vágású, mint az enyém. A sötétkéknek és a világoskéknek az a keveréke teszi, hogy olyan ijesztő az arca, és úgy kijön az a kék szeme. Kiskoromban mindig az ágyam fölött volt ez a kép, és soká nem tudtam elaludni, mert féltem a nagyapámtól. Most már leszedték a képet, mert bekereteztük, de nagyon féltem tőle. A finom vonásaitól, az enyhén hajlott, nőies, kis orrától, mindig úgy tűnt, hogy az emberek fölött átnéz.

Tudom, hogy ez a nagyapám alkoholista volt, és tudom, hogy megbolondult, és lehet, hogy fura, de annak ellenére, hogy soha életemben nem volt hozzá semmi közöm, nagyon szerettem. Egyetlenegy levelét olvastam, amiben azt írja, hogy lassanként elborul a tudata, és már csak szófoszlányok jutnak eszébe, meg tiktak, de mégis nagyon szeretem. Átérzem, hogy elcsúszott sorsú ember volt, és hiába szerette nagyanyám, képtelen volt elfogadni a szeretetét, teljesen életképtelen volt. Én mindig átéreztem az életképtelen emberek sorsát, és azt, hogy aki életképtelen, az reálisabb, jobban látja a teljes igazságot, mint aki fickándozik, mint a hal a vízben, és jól él. Átlátok az ő tragédiáján, és tudom, hogy a bukásában valami nagy igazság és tisztaság rejlik. Félévenként vagy évenként elutazom a sírjához, rendbe rakom, és viszek neki virágot. Legalább olyankor, amikor ott ünnepséget tartanak a halottak tiszteletére. Auschwitzba is el szoktunk járni, mert ott meg a dédszüleim vannak eltemetve. Ezeknél a síroknál, vagy néha este az ágyamban szoktam nekik elmondani minden bajomat és panaszomat, és hogy mik történtek velem. Fura érzés, mikor az ember nem ismer valakit, csak az emlékeken keresztül szereti.

Apámat tízéves korában inasnak adták, a többi inas sokszor megtréfálta, ricinust itattak vele, meg ilyesmi. Szóval elég kemény gyerekkora volt. Iskolás korában nagyon jó1 tanult, hárman voltak barátok, az apu, a fivére - az, aki most Amerikában él - meg egy harmadik, aki színész.

Harmincnyolcban kivándorolt Franciaországba. Ekkor már nagyon sok ember ment ki, még Európából is. Apámnak ugyan a család azt tanácsolta, hogy maradjon, meg egy szeretője is volt, sőt sokáig jóban volt egy lányos képű fiúval is, de ő nem maradt. Apám nem maradt itt Magyarországon! Hamarosan Palesztinába került. Persze, először kibucba, egy mesterséges faluba. A kibucban cipészként dolgozott, nagyon jó1 megtanult héberül. Aztán bekerült az angol hadseregbe, ott volt katona.

Negyvenkilencben hazajött, és itthon elvégezte az egyetemet. Mikor hazajött, feleségül vette annak a nőnek a húgát, akivel jóban volt, mielőtt kiment. Nagyon rossz házasság lehetett, mert amennyire tudom, ez a feleség alkoholizált, és állandóan csalta az apámat.

Elváltak. Az apám nem olyan pasi, aki elég rugalmas lenne, és tűrné, hogy őt csalják.

Megismerte az anyámat, és háromheti ismeretség után feleségül vette. Ekkor született az az igazi bátyám, akiről semmit nem tudok, mert ő is kint él Dél-Amerikában, a nagynéném vitte ki, szüleim azt akarták, hogy nyugatra menjen valaki a családból. Majd megszületett a másik bátyám, végül pedig én.

Kiskoromban Titi és Tamara voltak a legjobb barátnőim. Több mint tíz évig voltunk jóban, már másodikos korunktól együtt írtunk naplót. Szó volt benne a közös játékokról, szánkózásról, és hogy milyen ajándékokat kaptunk. Külön is írtam a naplóba ilyeneket: "A születésnapomra kaptam egy fényképezőgépet, egy bébi dollt, két bugyit és egy inget, meg a Sicc tudóskönyvet. Kaptam anyukától huszonegy forint nyolcvan fillért, de nem költöm el semmire, mert takarékoskodom vele. Az idő hűvös, olyan mínusz nyolc fok körül van. Sokat lehet korcsolyázni, de még szánkózni és síelni nem lehet." Már négyéves koromban kaptam korcsolyát, és nagyon hamar megtanultam korcsolyázni. Aztán arról is írtam a naplóban, hogy rubeolát kaptam, de már nem viszketnek a pöttyök. Meg azt is, hogy Titivel összevesztem, mert azt állította, hogy csalok a kártyában. Érdekes, hogy milyen sok lapot szenteltem ebben a naplóban a vietnámi háborúnak. Néhány részlete: "Vietnam nehéz sorsa. Pusztító amerikaijak. Mire jó ez? De ti nem csak háború holtak és vér csak vér és gyalázat. Már sehol egy ház. Már tudom, barbár járt itt. Ó Pusztító amerikaji inkább építs mint rombolj és gyalázz. Aszt te is tudod, ahol szeretett, ott béke, de aszt nem tudod, hogy te rombolsz." Akkor még egyetértettem a világgal. Biztosan a TV-híradót néztem. Ez is Vietnamról szól: "A béke mindenütt a béke csak Vietnamban nem ott béke sosincs és nem is akar lenni Óh Vietnam szegény nép és szerencsétlen is segítsetek rajta Vietnamban béke lesz ha a barbár amerikai akarja de mi parancsot nem várunk mi békét akarunk csak béke csak békét Vietnamban mindig békét de szép a tavasz csupa rügy csupa harmat fönn a levegőben kis madarak szállnak vidám éneküket lejtik neked ó de szép csupa öröm boldogság a tavasz. Ha most minden arcot látnák vidám lenne mindenki nekem táncolna és énekelne mert a boldogság az fontos ha mindenki énekelne boldog lennék nagyon." Egy másik rész: "Tulajdonság. Egyik ember kövér másik babonás a harmadik iszik egyik azt hiszi hogy nincs vége a világnak hát nincs is vége de a rossz szokásnak sincs vége jaj istenem mikor lesz vége mikor térünk rendes útra mikor tudják majd meg hogy van ember a holdon. Türelmetlen vagyok istenem. Eszt Varga Juli írta a tulajdonságokról."

Ez a másodikos és harmadikos korombeli naplóm volt. Nem valami rendszeresen vezettem, nem írtam mindig naplót. Inkább leveleztem az órákon az osztálytársaimmal, a pasikról meg mindenről. Már elsőben szerelmes voltam a padtársamba, és róla borzasztó hosszú levelezést folytattam a mögöttem ülő lánnyal.

Emlékszem, már óvodás koromban is szerelmes voltam, Szikváry Árpiba. Neki az volt a feladata, hogy megegye a spenótomat. Gyerekkoromban a mosókonyhában sok szexuális játékom volt a házbeli gyerekekkel, vagy az emeletről levizeltünk, vagy szappanokat és különböző tárgyakat dobáltunk le. Igazából azonban a szüleim jelentették a társaságot. A mamám már hatéves koromban elmondta a szerelmet és a szeretkezést. Nagyon szépen, finoman mesélte el, nem olyan drasztikusan, amilyen. Eléggé szép gyerek voltam, dús hajú és nagy szemű. Nagyon jól beszéltem. Hatéves koromban kórházban voltam, és az egész emeletnek én voltam a kedvence. Később, amikor sokat nézegettem magamat a tükörben, akkor már tudtam, hogy nem vagyok szép, inkább csak érdekes. Mindig volt valami diszharmónia bennem. A gátlástalanságot a mamámtól tanultam, csak az a különbség, hogy a mamám ezt nem gyakorolja emberek között, pedig ott is kellene. Érzem, hogy én is tudnék másmilyen lenni, csak akkor elveszteném saját jellegzetességemet. A bátyámat egészen másképpen nevelték, nem sokat törődtek vele. Valószínűleg azért is, mert őhelyette is lányt akartak. Én voltam a hímes tojás. Kicsike koromtól kezdve sokat szerettem hazudni, pontosabban nem hazudni, hanem fantáziálni. Ezt most is nagy képességemnek érzem. Az előző orvosomnak folyamatosan hazudtam, ami igen kellemes érzés volt, aztán mikor másikhoz kerültem, rá, hogy ezzel nem sokra megyek: az egészségemmel játszom. De nagyon szerettem fantáziálni.

Azok a dolgok, amiket hazudtam, mindig úgy éreztem, hogy megtörténtek. Mostanában már nem fantáziálok annyit, ebből érzem, hogy öregszem. A bátyám is tudta ezt a fantáziálást, de ebből soha nem lett bajom. Viszont sokat verekedtünk, mert ő szenvedélyesen agresszív, mindig mondta, hogy ebből a lányból nagy kurva lesz, végül is nem lettem más. De más kapcsolatot nem tudok kezdeményezni. Más értékrendben gondolkodom, mint a többi ember, és megdöbbentőnek tartom, hogy az emberek mennyi korlát között élnek. Számomra a fingástól a böfögésig minden természetes.

Az általános iskola hetedik osztályában őrsvezető is voltam. Az őrssel nem tudtam mit kezdeni, úgyhogy abba is maradt. Elég linkre ment az őrs, amikor én lettem a vezetője. Általában az volt az őrsvezető, aki a legjobb fej volt a gyerekek szerint. Nekik kellett megszavazni, és azt szavazták meg, akit a legjobban szerettek. Mondtam aztán, hogy ezt nem tudom csinálni. Különben hatodikos-hetedikes koromig voltak barátnőim, föle két osztálytársam, akiket azért szerettem, mert nem volt közöttünk rivalizálás. Általában periférikus klikkeket alapítottam, az volt a közös bennünk, hogy nem voltunk nagyon jó tanulók, négy egész három, négy egész négy tized körül volt az átlagunk.

A hetedikben kezdtem nagyobb lány lenni, akkor már a pasikkal is jóban voltam. Sokszor voltam szerelmes, és majdnem mindenkibe. Inkább öt-hat barátom volt, de akkor már nem voltak barátnőim. Az egyik fiú, nagy, ártatlan kék szemű, hosszú, göndör szőke hajú, mindig a házunkig követett. Akkoriban a Kis Döggel jártam, de közben másokkal is. Amikor otthagytam a Kis Dögöt, akkor felhívott telefonon, és lekurvázott. Nem tudom, milyen sorrendben jártam a fiúkkal, mivel sok fiúval voltam jóban.

A tantárgyak közül legjobban a magyart szerettem. Egyszer volt egy ünnepség, ahol szavalnom kellett, mert a tanárnőnek nagyon tetszett a hangom. Azt kérdeztem tőle, hogy miért tanuljam meg a verset könyv nélkül. Mondta, azért, hogy ne hibázzam el. Kérdeztem, hogy miért ne hibázzak, hiszen úgyse figyel senki. Ekkor rettenetesen megsértődött, és kiejtett a kegyeiből.

Nagyon szerettem egy vénlány tanárnőt, aki történelmet tanított, és szigorú volt. Már tíz ötösöm volt nála, mikor megkaptam a tizenegyediket. Kérdezett, hogy hányas lett a dolgozatom, mondtam, hogy a szokásos, erre beírt egy egyest. Azért év végén ötös lettem.

A suliban állati sok balhé volt velem, az ellenőrzőmben mindig pótlapok voltak, a sok beírás miatt. Szemtelenkedtem a tanárokkal, állandóan belepofáztam az órákba.

Rettenetesen utáltam a hetedik-nyolcadik osztályos társaimat. Csomó hülye könyvmolyból állt ez az osztály, nem szerettem őket, bár egyetlen közösséget se szerettem. Egész gyerekkoromból csak a szerelmeimre emlékszem. Egy ízben egyszerre volt két szerelmem, az egyik egy hosszú hajú fiú, akivel egy osztályba jártam, a másik meg nagyon beképzelt volt a szüleire. Mindkét szerelmem reménytelen volt. Mai napig is-szeretek reménytelenül szerelmes lenni. A hetedik osztály eleje ezeknek a reménytelen szerelmeknek volt az időszaka. A hetedik végén kezdtek realizálódni a kapcsolataim. Volt egy társaság, ott majdnem minden fiúval jártam, jóban voltam, én voltam a főnök. Akkor már csókolóztam is velük. Végeztünk az iskolában, aztán együtt voltunk, vagy ha délután volt tanítás, akkor egész délelőtt nálunk voltak. Én nem voltam napközis, csak ötödikben meg hatodikban. Hetedikben-nyolcadikban a Városmajorba jártunk, ott éltem át az első nagy szerelmi tragédiákat. Csak akkor kerültem ki ebből a társaságból, amikor Ági barátnőm összehozott egy görög fiúval, Nikosszal. Ez nyolcadikban történt, és elég hosszú ideig tartott. Ez a srác nagyon okos volt. Mi nem akartunk egymástól semmit, még beszélgetést sem, csak néztük egymást két hónapig, csókolóztunk, és iszonyú boldogok voltunk. Abszolút felhőtlen kapcsolat ez, és emlékként is az maradt.

Utána nyáron vesztettem el a szüzességemet. Külföldön nyaraltunk egy kastélyban. Volt ott egy fiú, akibe szerelmes lettem. Ebédnél odamentem az asztalukhoz, és magyarul azt mondtam neki, hogy de szép vagy. Mindenkinek kiesett a kanál a kezéből, mert tudtak magyarul. A fiúval állati jóba lettünk, ő volt az én igazi diákszerelmem. A fiú olyan tizenhat éves lehetett, én meg tizennégy, mind a ketten szüzek. Már akkor is erős volt bennem a testiség, hogy végre lefeküdjek valakivel. Erdőben feküdtünk le egymással, és nagyon szép volt. A tóban meztelenül fürödtünk éjszaka, s szerelmes voltam ebbe a fiúba, és a mai napig is levelezek vele.

Aztán persze rengeteg fiúval jártam. Volt olyan fiú, akivel nem feküdtem le. Az első srác után három pasival nem feküdtem le, pedig már nem voltam érintetlen. Csókolóztam velük, és semmi más nem volt. Az egyik gyerekkel akkor ismerkedtem meg, amikor koncertre mentem az Ifjúsági Parkba, és vettem egy üveg rumot, hogy majd jól berúgok. A Moszkva téren odajött hozzám ez a fiú, hogy szeretne kérni a rumból. Odaadtam neki az egész üveggel, és akkor elkezdtünk járni.

Egy másik diákszerelem volt Gabi. Ekkor már első gimnazisták voltunk, egy osztályba jártunk. De soha nem beszélgettünk. Egyszer elmentem egy szemináriumra, ahol ott volt Gabi, és mikor inni indultunk a szeminárium után, akkor vettem észre, hogy milyen szép fiú. Kiderült, hogy én is tetszem neki. A buli után, amikor hazakísért, anyám az erkélyen várt, Gabi leterítette a földre a kabátját, rátérdelt, és meghajolt a mamám előtt. Gabi mamája őrült absztrakt festő, a papája is kicsit bolond orvos. Szédült avantgárd család, de mindenki nagyon szerette egymást! Soha nem volt probléma, hogy ott aludtam, külön szobát kaptunk.

Az az egyiptomi fiú, akivel Amerikában voltam, olyan volt, mint egy puma, mint egy nagy ragadozó állat. Siklott a testem, az egész jelenség olyan volt, mint egy önfeledt erős állat játéka.

Az is érdekes, hogy ha valakit szeretek, akkor egyáltalán nem tudok sötétben szeretkezni, nem tudom, miért, de szeretem látni a másikat meg magamat. Ellenben az egynapos kapcsolataimban képtelen vagyok világosban szeretkezni. Azokat az embereket, akiket nem szeretek, jobb, ha nem látom, és így történik meg a dolog. Egyébként mindenki másképpen csinálja. Ezt nem lehet kategorizálni. Pistával egész éjszakákat tudtunk végigszeretkezni, volt olyan is, hogy még egy egész nap, pedig azt mondják, ki sokat fekszik ágyban, az rettentően megutálja a szeretkezést, nem érez esti izgalmat. Jobb közben aktív életet élni, mozogni.

Az is érdekes, hogy amikor az ember tizenhat éves, és csókolózik egy fiúval, akkor az már összetartozást jelent, de ha ma csókolózom valakivel, akkor az azt jelenti, hogy csókolózom vele, és nem azt, hogy összetarozunk. Változnak a szokások, tizenhat éves koromban én legalábbis azért csókolóztam, mert szerettem valakit, és csak azzal csókolóztam, sőt, csak annak engedtem, hogy a kezemet megfogja, akit szerettem.

Egyszer voltam egy házibulin, depressziós volt a hangulatom, csak leültem, és hallgattam. Ha az ember ilyen passzívan viselkedik, akkor állaira ragadnak rá a többiek, mert érdekli őket a zárkózottság. Legalább W sz (???) pasi jött oda beszélgetni, de nem érdekeltek. És akkor odajött hozzám egy fiú, és azt mondta nekem, hogy tetszem neki. Mondtam neki, hogy ő nekem nem. Nagyon kedves fiú volt, ez a mondatom egyáltalán nem riasztotta vissza. Éreztem, hogy valahonnan ismerem, elkezdtünk beszélgetni, hogy honnan ismerjük mi egymást. Sablonos beszélgetés volt, hiszen sokszor előjön ez, az ember mindenkit ismer előbb-utóbb ebben a városban. Ott ülünk, és hirtelen megkérdezi: "Te, nem szeretkeztünk mi valahol együtt?" Röhögőgörcs jött rám, mert fogalmam se volt, hogy szeretkeztem-e vele vagy sem, megbaszott-e vagy sem, és neki sem volt fogalma róla. Furcsa, hogy az ember már azt se tudja regisztrálni, hogy kikkel szeretkezett, kiknek ismeri a testét. Ez borzalmas állapot.

Nehezen viseltem el Zsoltot. Sok srácom volt közben. Ezekről úgy szerzett tudomást, hogy elmondtam neki. Egyszer azt meséltem el, hogy Banüval (???) voltam, aztán azt, hogy egy házaspárral, de külön a fiúval és a lánnyal. Ettől ideges lett. Én meg elhatároztam, hogy nem megyek haza, valaminek történnie kell. Álltam a Moszkva téren, odajön hozzám egy pasi, kicsit ittas volt, de kedves. Kérdezte, nem megyek-e fel zenét hallgatni. Elmentem, a lakása különös volt. Azt mondta, hogy pszichológushallgató. Az ajtó párnázott volt, sehol egy könyv, se rendetlenség, se rend: sivár környezet. Elkezdte mesélni, hogy impotens, meg mindenféle baja van. Másnap megint találkoztunk, és meg akart erőszakolni, de nem sikerült neki. Letépte rólam a ruhát, rémes dolgokat csinált, egyáltalán nem olyanokat, mintha impotens lenne. Elmeséltem Zsoltnak, és megadtam a pasi címét. Ő elhatározta, felmegy, és leüti, de nem lett belőle semmi. Azt is elmondtam Zsoltnak, hogy egyszer lefeküdtem Dénessel. Pedig Dénessel nagyon sokszor feküdtem le...

Egy hónapban huszonkét emberrel feküdtem le, ő meg senkivel. Gondolom, nem olyan hülye, hogy ne tudná: vele valami nem stimmel. A Zsolttal való kapcsolatommal párhuzamosan fél évig jártam egy szegedi pasival is. Ez egy házibulin kezdődött, ahol egy kicsit berúgtam, és elkezdtem ezzel a pasival csókolózni. Zsolt szarul érezhette magát, hogy milyen szemét vagyok, de hát én szerettem a pöttyös szemű férfiakat.

Nem jó, ha iszom. Egyszer ittam, a Balatonhoz mentem le. Négyen rángattak ki egy autóból, őket stoppoltam, kettő lefogott, a másik kettő meg egymás után belém jött.

Egy másik házibuli után elmentem egy fiúval sétálni, hideg volt, mondta, menjünk fel hozzájuk. Bőrdíszműves volt, baromi bérlakásban élt, szép cuccai voltak. Felfedeztem a ragasztót, de tudtam, hogy ez a huszonhét éves pasi nem az a típus, aki leáll velem ragasztózni. Teljesen ledöbbent, mikor mondtam neki, lerobbant kedvemben vagyok, szeretnék ragasztózni. Beetettem, hogy egyszer az életében próbálja ki ő is, és így együtt csináltuk. Sokáig ragasztóztam, emlékszem a képekre, csak azt tudom, hogy a ragasztózáskor felmerülő képekben általában csókolózom. A bőrdíszművesnél nem tudom, hogyan szívtam a ragasztót, mert csak az első szippantásokra lehet emlékezni, de olyasmi volt, hogy egy mulatóban csókolóztam, és sosem érem el a partnerem nyelvét. A szipózást egy széken kezdtük el, amikor felébredtem, akkor ágyban feküdtem, meztelenül, a pasi meg aludt. Visszaültem a székre ragasztózni, majd megpróbáltam a kábulatban kikecmeregni a lakásból. Az arcom fekete volt a ragasztótól. Már egy órája ténferegtem a lakásban, majdnem bepisiltem, mire végre kijutottam a lépcsőházba. Megszólítottam egy embert, hogy adjon cigarettát. A fekete arcom láttán megkérdezte, hogy honnan jött maga; gondoltam, hogy ez mindjárt rendőrt fog hívni. Hehehe, mondtam, innen jövök, egy barátomtól. Megyek, megyek... itt lakom a szomszéd utcában; de azt sem tudtam, hol vagyok.

Azt is éreztem, hogy frigid vagyok. Erre azért voltam büszke, mert úgy érzem, hogy általa sérthetetlenné válok. Ez szellemi, lelki eredetű, és nem testi, nincs túlzott köze a szexualitáshoz, és olyan keménységet, büszkeséget ad, amellyel megőrzöm az autonómiámat. Nem jutok el odáig, ahová két ember maximálisan eljuthat, a találkozás totális fokáig, és büszke vagyok rá, hogy nem is akarok eljutni addig, hogy valakihez ennyire közel egyek. Ha száz évig frigid lennék, az sem zavarna. Alighanem Zsolt váltotta ki belőlem a frigidséget. Volt idő, amikor baromi sokat lefeküdtünk, úton-útfélen, hóban, a fürdőszobában, mindenhol. Ezek elég kényelmetlen körülmények között zajlottak le, riadt szeretkezések voltak, rendre olyan helyen voltunk, hogy bármikor zavarhattak. Tudok egy olyan esetet, hogy egy fiú szeretkezett egy lánnyal, a lány attól félt, hogy bejönnek, és a pasi ettől teljesen impotens lett. Később, ha olyankor szeretkezett, amikor senki se tudta megzavarni, akkor is félt, hogy jönnek, és mindenkivel impotens lett. Az embernek nagy szüksége van arra, hogy olyan körülmények között szeretkezhessen, ahol nyugodtan tudnak bármit is csinálni. Engem nem zavar, ha olyan emberek vesznek körül, akiket szeretek. Az ilyenek jelenléte nem baj. Amikor Péterékkel laktunk együtt, akkor nem zavart, hogy mindig ott vannak a szobában, és őket sem zavarta, hogy mi ott vagyunk. De Zsolttal, a zavaró körülmények között lezajlott szeretkezések miatt, egy időre frigid lettem. Az zavarna, ha mással sem tudnék kielégülni.

A halálélmény egy fecske miatt rázott meg. Kiesett a fészkéből, és meghalt. Az ember annyi hullát lát életében, hogy banálisan hangzik egy fecske halála, pedig annak ugyanolyan a léthez való joga, mint nekem, és a szerepe is ugyanolyan fontos, csak ő másmilyen életet él. Emlékszem, a Balatonnál voltunk. Napokig nem tértem magamhoz. Mindig sírni kéne, ha meghal valaki. Csak az ember nem sír. Mindenki önmagát tartja örökéletűnek, úgy érzi, hogy ő nem hal meg, csak mások. E nélkül a tudat nélkül talán nem is lehetne élni. Két rossz érzés van, a szorongás és a halálfélelem. A szorongás az, amikor az ember nem tudja, hogy mitől fél. Tizennégy éves voltam, mikor az anyámnak egy barátnője meghalt. Rettenetes halálfélelem jött rám, éreztem, hogy bármely pillanatban meghalhatok. A halálról olvastam verseket, a halálról gondolkoztam és írtam. Borzalmas érzés volt azt tudomásul venni, hogy nem fogok örökké élni, pedig már akkor megértettem a halált, mikor a fecske meghalt.

A halál élményéhez kapcsolódik András iránti szerelmem is. Vele egy általánosba és gimnáziumba jártunk, és egy háztömbben is laktunk. Barátom volt. Egy Eszter nevű szőke lányba volt szerelmes, engem le sem szart. Nyolcadik után meg akart kefélni, de hazajött a húga, és abba kellett hagyni. Sokáig együtt narkóztunk, gyógyszerrel, ő hamisította a recepteket, és én váltottam ki, később Pesten szerzett egy kis pincelakást. Ha odajöttek az emberek, akkor kirúgta őket, ha meg nem voltak ott, akkor vendégeket hívott, hogy aludjanak nála. A lakásában feküdtem le vele, négy napig egyfolytában keféltünk - ebben az időben Zsolttal jártam, magyaráztam Andrásnak, hogy rosszul bánik az emberekkel, és magányos lesz. Azt is megmondtam neki, hogy nem akarok vele élni, mert ő nem tudja, hogy szüksége van-e az emberekre. Akkor feküdtünk le, amikor kirúgta az a lány, akivel fél évig együtt járt.

Hallottam, András magánszínházat akar csinálni, elmentünk hozzá, hogy megnézzük a terveket, de nem nyitott ajtót, kikiabált, hogy egy pillanat. Felfeszítettem a levélrést, és láttam, hogy ott áll, és vágja föl az ereit. Gyorsan mentőket hívtunk. Később, mikor találkoztam vele, azt mondta, nem kellett volna a mentőket hívni, hagynunk kellett volna meghalni. Sokszor felmentem hozzá, hogy megsétáltassam a kutyáját. Egyszer mentem a kutyáért, biztosra mondta, hogy otthon lesz. Nem nyitott ajtót. Állati érzésem volt. Képzőművész volt, festett, rajzolt, sokat volt otthon. Benéztem az ablakon, láttam, a földön fekszik. Felhívtam a házmestert, kinyitottuk az ajtót, a kutya nem volt sehol. András pedig ezüstporral befújva feküdt, mellette egy utasítás a részemre, hol találom meg a végrendeletét. A szemét mentősök csomagolópapírba tekerték, pedig akkor még nem is volt egészen halott, azért, mert tiszta ezüst volt, mindenét beezüstözte. Hagyott egy csomó zavaros levelet, hogy ő csillagnak született, és most visszamegy az égbe. Száz Eunoctint, száz Seduxent és száz Codeint szedett be. András körül egész életében rengeteg keserűség volt, és mikor elhagyta a csaja, az végképp kibillentette az egyensúlyából.

Nekünk kellett felmenni és András mamájának megmondani, hogy mi történt. Mondom, hogy csókolom, itt vagyok. Hát szervusz, ülj le. Leültem. De hát én nem azért jöttem, hogy itt mulassak. Miért, csak nem Andrással történt valami baj? De igen, mondtam, igen, hát meghalt. Meghalt? Dehogy, nem létezik. Nem hitte el nekem, felhívták a kórházat, és azoknak elhitte. András tizennyolc éves volt, vagy tizenkilenc. A temetésén azt az Omega-számot kellett játszani, hogy "...én elmegyek, szólt a kisgyerek..." Megírta, hogy a temetésére mindenki ezüst arccal jöjjön el. De csak néhányan jöttek így, mert állati ciki volt a szüleivel szemben. Azóta járunk a sírjához. Sokat álmodok róla.

Még régen, az iskolában, odaszögeltem András könyveit és köpenyét a padra. Amikor felelni hívták, nem tudott felállni, dühös lett, kiszakította a szögeket, és ordított. Igazgatói intőt kaptam. Andrással és két lánnyal tantestületit is kaptunk, mert tornaóra előtt egy kocsmában megittunk egy liter Hubertust. Különben mindig rosszul tornáztam, de akkor mindent át tudtam ugrani. Mikor leültem, és a tanárnő mellém ült, megérezte, hogy ittam. Kérdezte, hogy hol. Mondtam, hogy Andráséknál aludtunk, és reggelire tányérból ittuk a likőrt. Hivatott az osztályfőnök, akkor is merev részegek voltunk, és akármit mondott, röhögtünk. Csipkedtük egymást. Tantestületit kaptam, valami olyan szöveget írtak be, hogy a szabályzat megsértése miatt, zárójelben, súlyos italozásért.

Defloráltam a családot...

Mentem a Moszkva téren, Pista jött velem szembe. Húsz méterre volt tőlem, amikor elkezdtünk egymás felé rohanni. Olyan jó volt, annyira szerettem. Az volt a legrövidebb kapcsolatom, őt gyűlölöm a legjobban. Már eltitkolom ezt az érzést, hiszen őt szerettem a legjobban. Szégyellem, hogy ilyen embert szerettem, igaz, hogy mint ember iszonyú okos, de az okosságában racionalitás és hideg barbárság van. Tudom, hogy tehetséges, és kiváló színész lesz majd belőle. Azt hiszem, azért szerettem egyedül őt, mert nagyon fiatal voltam, másképpen láttam a világot, másképpen gondolkodtam, teljesen tudtam odaadni magamat. Bárki fiú, akikkel jóban voltam, úgy él az emlékezetemben, hogy szerettem őket, és bármelyiket jobban tiszteltem, mint Pistát. Ha ő jut eszembe, utálat fog el. Úgy vesztünk össze, hogy hetekig nem szólt hozzám, végül április elsején teljesen abbahagytuk. Akkor az egész arcomat pirosra mázoltam be, és így mentem ki az utcára. Egy ember, mikor meglátott, elkezdett előttem imádkozni. Attól a perctől kezdve, hogy összevesztünk, úgy éreztem, mintha a fejemre ejtettek volna, és az egész életem megváltozott. Elvesztettem azt a képességemet, hogy fenntartás nélkül szeressek. Azóta félek szeretni, mert attól tartok, hogy valamit elvesztek. Sosem tudtam elmondani senkinek, hogy mikor Dénessel lefeküdtem, mindig attól tartottam: úristen, most megismer engem, hatalmába kerülök, a másiké leszek. Féltem, hogy lehengerelnek, uralkodnak rajtam. Féltem, hogy megint szeretkezni kell. Pistával összevesztem, nem bírom elviselni, ha szeretnek, és az a fura, hogy miután balhéztunk, nem voltam szomorú, hanem egy csapásra más életem lett. Másképpen beszéltem, egészen más ember lettem.

A Hegyen nyaraltunk, amikor lefeküdtünk. Utána fantasztikus sírógörcs jött rám, és öngyilkossági kényszer, nem azért, mert lefeküdtem vele, hanem azt éreztem, és ma is azt érzem, hogy ő volt életem egyetlen lehetősége, hogy szerelmes legyek, és ez a lehetőség soha nem tér vissza. Azóta nem tudok igazán szeretni, pedig nem sírtam, hanem nevettem, amikor összevesztünk. Hamar beláttam, hogy nincs rám szüksége. De az nagyon rossz, hogy olyan embert szerettem, akit utáltam. Hideg kék szeme van, és teljesen szabályos márványarca.

Nem is olyan régen azt álmodtam, hogy Pista a barátnőmmel megy egy szakadék szélén, utánuk megyek és lerántom. Ha most megkérdezik tőlem, hogy jártam-e Pistával, és szerettem-e, mindig azt mondom, hogy nem.

Pista után tudatosan fejlesztettem ki azt a képességemet, hogy ne szeressek. Ez azt jelenti, hogy az ember magányába menekül, gőgből és dacból várat épít maga köré, aztán már nem ő a vár ura, hanem a vár, az a kőtömb uralkodik rajta.

Zsoltot, Pista öccsét azért szerettem, mert hasonlított a bátyjára. Ezt Pista is tudja, hiszen megmondtam neki.

Zsolttal való kapcsolatom kényszer volt, rá voltam utalva, hogy valakivel együtt legyek. Nem mondom, hogy teljes magamra utaltság vezetett hozzá, csak nem volt jelentős érzés az a szerelem, amit iránta éreztem.

Pista után Dénessel voltam, mert kellett valaki az ő környezetéből. Déneséknél voltunk, nagy társaságban, Zsolt is velünk volt. Jó csomborfüvek, szeretkezni való füvek voltak ott. Ekkor mondta nekem Zsolt, hogy szeret, de egészen bizonytalan, döntésképtelen, nagyon-nagyon kis fiú volt. Én viszont úgy éreztem, hogy képtelen vagyok egy ember életében a pótmama szerepét betölteni. Rosszul voltam, amikor hozzám ért, egy hétig érezhettem ezt. Azután megszerettem, de ezt nem mertem megmondani neki. Inkább azt mondtam, hogy ragasztózzunk együtt, és rendszerint jól beragasztóztunk. De nem szóltam semmit az új érzéseimről. Később egy barátommal üzentem neki, hogy hívjon fel telefonon. Azonnal felhívott, javasoltam, hogy találkozzunk, mert régen láttam. És találkoztunk. Zsolt olyan helyes, egyszerű volt; rögtön átölelt. Szarul éreztem magam, mert amint közel került hozzám, ismét nem szerettem.

Először úgy feküdtünk le, hogy valahol Szentmihályon aludtunk, egy kutyával együtt. A kutyát nem lehetett a kertbe kiengedni, ki kellett vele menni, sétáltatni és futtatni. Bent a szobában szűkölt a kis dög. Zsolt ideges lett, mert egész éjszaka a kutyát ölelgette. Engem nem zavart, mert akárhányszor máshol alszom, mindig kutyával vagyok. Télen melegít, és szeretem, amikor nyalogatja az arcom. Szóval kivittük a kutyát sétálni, és mikor visszamentünk, Zsoltra hirtelen vágy jött, letépte rólam a ruhát, és szabályosan megerőszakolt. Ezek után lettünk mi jóba. Második gimnazista voltam.

Az osztálytársaim nem tudtak arról, hogy nem vagyok otthon, és együtt élek Zsolttal. Azért nem, mert volt egy lány, akiről kiderült, hogy együtt lakik egy sráccal, s emiatt kirúgták. Úgyhogy csak András és Péter tudta, hogy együtt vagyunk. Péter különben nagyon hasonlít Zsoltra, és sokat tartózkodott nálunk. Előfordult az is: Zsolt személyi igazolványával vállalt munkát a Nyugati pályaudvaron. Mindössze az volt kettőjük között a különbség, hogy Zsoltnak volt fülbevalója. Később már mindannyian viseltünk fülbevalót, injekciós tűvel magunk fúrtuk ki a fülünket.

Zsolttal nehéz összeveszni. Persze, mikor egy hónapban huszonkét emberrel feküdtem le, azt nem mondtam el. Én voltam az első nője. Megtörtént, egy házibulin a szeme láttára csókolóztam Sándorral, ettől irtóra ideges lett, de azt nem értem, mikor később az öccsével voltam, akkor miért nem haragudott egyáltalán. Zsolttal a szüleimnek is sok bajuk volt, el is mondták, hogy szerintük az a fő baj, hogy én Zsolttal élek.

Három évig harmonikus szexuális életünk volt. Amikor jóba lettünk, iszonyú sokat szeretkeztünk, talán ezért, de talán ok nélkül, megromlott köztünk a harmónia. Ő mindig azt mondta, hogy ne menjek orvoshoz, majd ő gyógyít meg. Amikor terhes voltam, és mindenfélét kértem tőle: hozzál nekem szilvát, hozzál nekem körtét, akkor szegény összevissza rohangált, mindent hozott, de előfordult, hogy mentünk az utcán, megcsókolt, én pedig nagyot haraptam a nyelvébe. Olyankor elkezdtünk verekedni.

A Bazilika előtt mentünk, előtte nem volt semmi, nem is veszekedtünk, aztán egyik pillanatról a másikra leütött. Mondom neki, az anyád picsája, és belerúgtam. Elkezdtünk ordítani és kiabálni, mindenki minket nézett, én a földön feküdtem, és ömlött a vér a számból. Jött a rendőr, de hiába jött, mert nem akartam feljelenteni. Akkor a rendőr jelentette föl. Le akartam beszélni róla, de csak megcsinálta, és Zsolt testi sértésért ötszáz forintot fizetett.

Amikor egyszer náluk aludtam, és úgy éreztem, hogy nem szeret, akkor a lépcsőházban téptem meg. Nagy csomót szakítottam ki a hajából. Volt, hogy ő rugdosott össze.

Kató barátnőm szerint Zsolt beteg volt. Az ötvenhatos buszon utaztunk, mire Zsolt ideges lett, és elkezdett kiugrálni az autók közé. Zsolt egész életében beteg volt, mert rengeteg verset ír. Azt se tudta, hogy mikor pofozott és mikor csókolt. Abban hasonlít rám, hogy indulatos. Másokkal szemben csendes és visszahúzódó. A megszokott környezetében azonban hirtelen indulatos lesz. Szóval nem mer akárki előtt dühöngeni.

Néha nyilvánosság előtt sem korlátozza magát. Kirándultunk Zircre és Pannonhalmára. Összevesztünk, nagyon dühös, lett, és mérgében, ott az étteremben, megette az összes papírszalvétát.

Mindig veszekszünk, ha együtt vagyunk, bár sokat voltunk külön. Egyszer egy hónapot nem éltünk egymással, és rájöttem, hogy szerelmes vagyok belé, nem tudok nélküle élni. Elmentem a Tabánba, sejtettem, ott lesz. Már előbb is megvártam egy este a Moszkva téren, moziba mentünk. A moziban nem akarta megfogni a kezemet, meg semmit, később otthagyott egy téren. Ekkor lettem újra szerelmes belé, és ezért mentem megkeresni. Meg is találtam, a nyakába borultam. Ő meg üvöltött, hogy fujj, menj, hagyj békén. Addig maceráltam, amíg nem kezdett édeskedni, kezdeményezni. Így kell ezt csinálni a fiúkkal, addig kell rájuk mászni, amíg nem kapnak levegőt, és elkapni őket. Mindenki érzi, hogy ez a jó módszer.

Zsolttal mindenen össze tudtunk veszni, de általában csupa semmiségeken. Nem is emlékszem a részletekre. Részben azért, mert olyan hőfokon zajlottak le, hogy nem lehet rájuk emlékezni. Olyan indulatosak, agresszívek és idegesek vagyunk olyankor, hogy nem lehet visszaemlékezni, miért vesztünk össze. Egyébként érdekes, közvetlenül utána sem tudom, hogy miért vesztünk össze.

Amikor Zsolt juhász volt, három hónapig nem találkoztunk. Fantasztikus! Három hónap után megkerestem, nem tudtam mást, csak a község nevét, felültem a vonatra, és mentem egy isten háta mögötti helyre. A főtéren mondták, hogy merre menjek. Persze, ez nem igazi főtér volt, csak nagy pusztaság meg csalán. Megtaláltam Zsoltot, úgy nézett ki, mint egy falusi suttyó kőműves vagy téeszparaszt. Csizma rajta, a haja levágva. Azért vágatta le, mert félt, hogy kicikizik, ha vörös hajjal elmegy falura juhásznak. Péter vágta le, odáig, ahol már nem volt vörös. Fél évig volt ott. Lehetett vagy négyszáz juha, de hülyének nézték, mert eljött Pestről.

Zsolt matróz is volt. Mondtam neki, hogy ne menjen, mert meg fog hülyülni. Pár napig nem voltam otthon, egy másik fiúval lébecoltam. Találkoztam valakivel a városban, aki azt kérdezte, hogy ugye, Zsolt most matróz. Én meg csodálkoztam. Azt még megértem, ha valaki Amerikában matróz, mert ott a tenger, de hogy erre a Dunára menjen, arra álmomban se gondoltam. Kábé két hetet volt ott.

Mostanában azon gondolkozom, hogy talán soha nem voltam szerelmes Zsoltba, csak vonzott, hogy gyámoltalan és kisfiús. A félszeg viselkedés anyai érzéseket keltett bennem. Maga mondta, hogy én sohasem szerettem, és abban a percben átöleltem, hogy ez igaz. És még azt is megkérdőjeleztem, hogy valaha is bárkit szerettem volna. Bár Zsoltot tízszer annyira szerettem, mint másokat, mégsem gyújtott tüzet. Valami rossz realizmus van bennem, ha szeretnek, az nálam visszautasításra talál. Ahhoz vonzódom, ami titokzatos, ami megközelíthetetlen, ami messze van, és mihelyt az a messze közel kerül, én kerülök messze a közeltől. Ez rettenetes. Nehéz magamat megérteni, hogy miért akarok Zsolttal együtt élni, mikor már nincs semmi értelme, amikor csak rutinból telefonálok neki.

Visszaemlékszem, még csak három hónapja voltunk jóba, és összevesztünk. Akkoriban kocsmába jártunk sörözni. Egyik vasárnap eszembe jutott, és meleg szeretetet éreztem iránta, nem szerelmet, hanem azt, hogy hiányzik. Nem voltam belé szerelmes, és lehetetlennek tartottam volna, hogy megfogja a kezemet, vagy hozzám érjen. Felhívtam telefonon, de mikor találkoztunk, megfogta a kezemet, és megcsókolt. Abban a percben ugyanazt éreztem, amit azóta állandóan, hogy ami történik, rajtam kívül történik, az akaratomon kívül. Nem hagyom, hogy szeressenek, mégis belemegyek valamibe, amibe nem akarok belemenni. Tehát valamiféle rajtam kívül álló erőket érzek. Nem tudom pontosan elmondani, de úgy éreztem, mintha azt a kapcsolatot nem én irányítanám, hanem valaki más. Mert akkor én nem akartam vele csókolózni, és nem akartam megfogni a kezét. Egyszerűen azért akartam vele találkozni, mert bármilyen furcsa, de szerettem. Attól kezdve tudom, ez nem igazi szerelem, hanem szükségszerűség. Sokszor átéreztem, hogy szerelmes vagyok, de azt is, hogy ugyanezzel az erővel a kilincsbe vagy bármi másba is szerelmes lehetnék.

A szerelmi élményeken kívül azért visszaemlékszem egy csomó gyerekkori balhéra, iskolai dolgokra is. Rendszerint sok baj volt velem.

A dohányzásra az építőtáborban szoktam rendesen rá, mert igaz, hogy ott mindent összevissza okádtam, de élveztem, hogy szédülök a cigarettától. A szédülés élvezete vitt arra, hogy dohányozzak. Először tizenegy éves koromban próbáltam meg. Egy barátnőm, ő már tizenhárom volt, és osztálytársam, azt akarta, hogy szívjak a cigarettájából, nehogy beköpjem a mamájának. Mivel én nem akartam, erőszakkal belenyomta a számba.

Akikkel sok baj volt, kiránduláson is a fiúk közé rakták. Persze, engem is, két másik lánnyal. Debrecenben, osztálykiránduláson történt, a két másik lány egész éjszaka hülyéskedett, mert valami parasztok álltak az ablak alatt. Engem is rángattak, hogy hé, gyere te is, és leszedték rólam a takarót. Odamentem az ablakhoz, hát éppen abban a pillanatban jelent meg a kapualjban a matematika- és biológiatanárnőm. Mindenki bebújt, csak mi hárman maradtunk ott. Minket láttak meg, feljöttek a szobánk elé, és dörömböltek az ajtón, hogy ringyók, nyissátok ki. A biológiatanárnő először a barátnőmnek, majd nekem is lekent egy pofont, és azt kiabálta, hogy te büdös cafka. Ebből irtó botrány lett, mert anyám bement az iskolába, hogy az ő gyerekét ne pofozzák. A nő fegyelmit kapott. A botrányt a tornatanárnő szította, aki haragosa volt, mert elszedte a pasiját.

Egy alkalommal benyitottam a biológiaszertárba, ott szeretkezett a százmázsás biológiatanárnő egy tanárral. Néhány nappal később anyuékkal Balatonra mentünk, akkor láttam, hogy ennek a tanárnak négy vagy öt gyereke van. A tanárnőnek küldtünk egy selyemzsinórt, de csak nyolcadik után.

A kémiatanárnő is undok volt. Sose tudtam, hogy melyik a molekula és melyik az atom. Ilyenkor rendszerint két ötödikes gyereket hívott be megmondani, hogy melyik melyik. Szemét nő volt, nagyon utáltuk, mindig elültetett meg átültetett. Ugyanő a tanulószobán úgy tanította a földrajzot, hogy kórusban kellett felmondani, és mikor huszadszor visszaolvastatta, már kívülről tudtuk a szöveget. Annak nem volt jelentősége, hogy tudod-e, mit mondasz. A Szovjetuniót olyan reakciósan tanította, hogy még nekünk is sok volt. Mindig egy jó tanuló lányhoz hasonlította magát, hogy ő is olyan volt általános iskolás korában, csak sokkal szebb. Pedig olyan görény ronda nő volt, hogy az nem is igaz. Vénlány. Nekem az ilyen vénlányok keserítették meg az életemet. Egy barátom, Kis Dög, mindig megvárt az iskola előtt, akkor vele jártam. A biológiatanárnő az egész osztály előtt mondta, hogy egyeseknek majmok a barátai, majmok kísérik őket haza. Egyszer találkoztunk vele az utcán, és be kellett neki mutatni a fiút. Így szólt hozzá: jópofa majom vagy. Akkor kezdtek a fiúk hosszú hajat hordani.

A gimnázium is jól kezdődött. Felvételi beszélgetés alapján kerültek be a gyerekek, de tőlem nem kérdeztek semmit. Beiratkoztunk, és a legelső napon csak az udvaron voltunk, meg osztályfőnöki órákat tartottak. Az osztályfőnök arról adott elő, hogy aki késik, az kap egy igazolatlan órát, és három igazolatlan óra az egy igazolatlan nap. Na, mi már az első órán elkéstünk. Elkezdett üvölteni, álljon elő az a három bestia, aki negyedórát késett az óráról. Rögtön megismert minket az első napon, lent cigarettáztunk az udvaron.

Elsőben volt egy szörnyű vörös nadrágom, amit a bátyámtól kaptam. Olyan blúzt viseltem hozzá, amin csak egy gomb volt, kilátszott mindenem. Iszonyú sovány voltam, és rém picike, rengeteg gyöngy, ékszer, mindenféle volt rajtam. Az osztályfőnök mindig kérdezte, hogy nem lehetne kevesebb? Olyan vagyok, mint egy ékszerbolt.

Az orosztanárnőről rögtön tudta az ember, hogy buzi, mert feltűnően férfiasan öltözködött. Később láttam őt átölelve egy nővel. Ezért meg akart buktatni. Az első órán azt kellett felírni a táblára, hogy elkezdődött az óra, a diákok leültek - oroszul. Tizenheten voltunk a csoportban, a fél osztály, és tizenhatan kaptunk ebből egyest, az utolsó csak azért nem, mert kicsöngettek. Az osztályfőnöki órán téma lett, hogy milyen szadista a tanárnő, úgyhogy másodikban már nem tanított. Biztos voltam benne, meg fog buktatni, mert már tizenegy egyesem volt, itt nincs tovább mese. De kihívott felelni, hogy nem vagyok olyan, mint a többiek, hanem a legértelmesebb a csoportban, és biztosan ismerem a Tetemrehívás első sorait. Ha ezt elmondom, kapok egy négyest. Erre a négyesre és a tizenegy egyesre év végén hármast kaptam, mert az a buzi szeretett engem.

A matematikatanár ellen is jó hülyeségeket eszeltem ki. Szünetben leesett a tábla. Tudtuk, hogy a matektanár mindig mutatópálcával ütögeti a táblát, ezért visszaraktuk. Bejött, elkezdett ütögetni, a tábla meg paff, lejött. Röhögtünk, ő meg elvörösödött: Ti hagytátok volna, hogy ez a tábla agyonverjen engem?

Később egy szenilis öregember tartotta a biológiaórákat. Nála minden dolgozatot összecsaltunk, tüsszentőporokat hoztunk az órára, egyszer egy röhögőgépet is. A sarokba beraktunk egy hányást. A legkedvesebb diákjának azt mondta: "Kérem, azt a micsodát szedje ott föl!", de az az igazság, hogy ez egy importált műanyag hányadék volt.

Ezt a tanárt felhívta telefonon az egyik lány, aki később színművészetire került. Ennek a lánynak a barátnője bukásra állt, úgy hívták a hülye lányt, hogy Süttő. A színészjelölt csaj a következőt mondta a telefonba: "Ha te holnap egyest adsz a Süttőnek, akkor ideállok az ajtód elé, és ha kijössz, szétlövöm a pofádat." Azzal lecsapta a kagylót. Másnap a Süttő szépen elmondja a leckét, de a tanár: "Sajnos, nem tanulta meg. Egyes." Süttő bőg: "Miért kapok én egyest?" "Tudja azt maga nagyon jól!" A lány másnap is felhívta: "Hallom, egyest adtál a Süttőnek." Harmadnap megint. Szegény Süttőt majdnem meghúzták; senki sem tudta, hogy ki hívogatja telefonon a tanárt.

A világnézettanárunk nagyon intelligensnek tartott, mikor azt hittem, hogy egyes dolgozatot írtam, akkor is ötös lett. Az egész osztály utálta. Egy óra hosszat azt sorolta a gyerekeknek, mit vigyenek magukkal május elsejére. Az egyik gyerek megszólalt: "Tanárnő, géppisztolyt ne vigyünk?" Óra után már ott volt a rendőrség, és vitték a gyereket kihallgatni. Mindenki kurvára utálta ezt a nőt, pedig ez a bunkó Kossuth-díjas volt. Süttő, a leghülyébb gyerek, a világnézetfüzetébe egy klozetet rajzolt, és ráültette a tanárnőt is. Oda is írta, ide való vagy, anyuskám. Dolgozatíráskor elvette a füzeteket, de nem mondta, hogy észrevette a rajzot, szóval istenien sunyi nő volt, nem tolta le a Süttőt, de három nap múlva az igazgató hozta vissza a füzetet. Az egész osztály röhögőgörcsöt kapott, mikor az igazgató azt mondta, hogy "az illemhelyre kívánják a tanárukat".

A vécében volt a bagósok szervezete. Első és másodikban még szörnyű intőket adtak, de harmadik-negyedikben már csak kiküldtek a vécéből, hogy menjünk ki a friss levegőre.

Negyedikes koromban történt, három hétre elutaztam egy lánnyal a barátnőmhöz. Mindennap halálosan berúgtunk, ez volt a legnagyobb szórakozásunk. Akkor átvettem a vidéki tempót, rendszeresen beszívtam, és mivel az iskolában az első padban ültem, az osztályfőnök észrevette, valami bajom van. Behívatta az anyámat, és megmondta: "Ne haragudjon, de ezzel a lánnyal valami nem stimmel, az én Julim mindig a szemembe nézett. Már egy hónapja nem néz a szemembe. Egyenes lány volt, mindig megmondta, mit gondol, mit érez, nem olyan, mint a többi gyerek. Nem néz a szemembe, valami baj van ezzel a lánnyal."

Csak akkor szeretek inni, ha berúghatok. Kellemesen gátlástalanná válok. Furcsa, hogy ugyanaz a mennyiség hol állati részegséget okoz, hol meg se érzem. Egy időben azért is ittam, hogy könnyebb legyen a szexuális életem. Volt egy év, amikor megittam napi három-négy liter bort, és egyfolytában részegeskedtem az iskolában is. Főleg harmadikban szeszeltem sokat. Almabort tudtam szerezni, egyedül ivogattam. Negyedik gimnáziumban a banketten berúgtam, és néhány tanáromnak elmondtam, hogy miket éreztem irántuk. Az osztályfőnökömnek nem mondhattam sok rosszat, mert őt imádtam. Sohase féltem tőle. Ha hozzá küldtek a tanárok, amint megláttam, eltűnt minden félelmem. Ő az egész tantestülettel megszavaztatta, hogy ne buktassanak meg, holott osztályt kellett volna ismételnem. Az egyik tanár intőt adott volna, de azt mondta, hogy nem írja be, mert én az osztályfőnök kedvence vagyok. Az a nő nagyon szeretett, rendes volt, és jól tanított. Kicsit úgy éreztem, mintha az anyám lenne. Nem idegenkedtem tőle, nem a tekintélyt, hanem olyan embert éreztem benne, akinek bármit elmondhatok, nem fog vele visszaélni, és nem kell szégyenkezni előtte, mert ha nem is ért vele egyet, de meg tudja érteni a dolgaimat.

Általános iskolában még csak tanultam valamit, de a gimnáziumban teljesen azt akarták, hogy az ember minden tantárgyból... A történelmet és az irodalmat szerettem a legjobban, de, sajnos, ez a két tantárgy, amiben a legtöbb humbug van. A legtöbb politikai elferdítés itt lehetséges, mert például a matematikában az egyenleteket kevésbé lehet politikai okokból meghamisítani. Én éppen azt a két tárgyat szerettem, ami legkétesebb igazságokkal rendelkezik. Az irodalom igazsága azt hiszem, biztosabb, mert a szépségnek van értéke, a szépet érezni kell, és nem lehet elferdíteni. A történelem igazságát nagyon elcsavarják, annyira, hogy egészen elvesztette az értelmét.

Nem szerettem iskolába járni, mert féltem, olyan demagóg hülye leszek, mint a többi ember, megtanulom ezeket a dolgokat. Ezek a társadalmi érzések a szexuális érzésekkel hasonlíthatók össze, mert például Dénessel azért féltem lefeküdni, mert nem akartam a hatalmába kerülni. Az iskolában is azt éreztem, hogy formálnak, és ezt nem akartam. Nem akartam, hogy a tudatomat, ami az enyém, a sajátom, deformálja az iskola. Nem azért nem szerettem iskolába járni, mert hülye tanárok voltak, meg gyerekek között kellett lenni - ezért se szerettem iskolába járni -, a fő ok az, hogy tudtam, ha hagyom, akkor deformálnak. Azzal védekeztem ez ellen, hogy semmit sem tanultam.

A KISZ-be elsőben kerültem be. Akkor azt hittem, hogy a KISZ nagy dolog. Le kellett írni egy papírra, hogy ki miért akar tag lenni, én azt írtam, hogy meg akarom ismerni a mozgalmi életet. Már az elsőben észrevettem, hogy a KISZ-ben semmit nem csinálnak, az egész egy óriási takony, mondvacsinált gyűlések, és én nem szerettem ezeket a felfújt dolgokat. Szóval azért van KISZ, mert azt mondták, hogy legyen, vagy azért, mert az emberek akarják, hogy legyen? Ezt döntsék el. Nem veszek részt olyan dolgokban, ami nem érdekel, amit az emberek nem szívesen csinálnak. Egy évig nem jártam taggyűlésre, aztán kirúgtak. Nem is nagyon bántam, Zsolttal voltam elfoglalva. És más fiúkkal.

Péterrel, Zsolt öccsével bonyolult kapcsolatom volt. Sokáig jóban voltunk, találkoztunk, amíg rájöttünk, hogy szerelmesek vagyunk egymásba. Egy hétig keféltünk, utána azt éreztük, hogy utáljuk egymást. Gyorsan változtak az egymás iránti érzéseink, de mindig egyszerre kezdtük utálni vagy szeretni egymást. Volt úgy, hogy fél évig nem jöttünk össze, megint találkoztunk, csókolóztunk, moralizáltunk a kapcsolatunkról. Amikor utoljára elkezdődött, tökrészeg voltam. Pista után Pétert szerettem a legjobban. Péter a legfiatalabb. Az a közös bennük, hogy mindhárman egyformán csókolóznak. A szeretkezésben Pista és Zsolt mohó, Péter viszont szelíd, egészen fantasztikus. Az egyedüli szép köztük Péter. A mamám szerint egyikőjük sem szép. Ennek ellenére a legszebb szeretkezésem Péterrel volt. Zsolt akkor juhászkodott, Péter hozzá készült látogatóba, és azért találkoztunk, hogy levelet küldjek vele. Felhívtam oda, ahol laktam, beszélgettünk, lefeküdtünk egy keskeny ágyra. Elaludtam. Arra ébredtem fel, hogy Péter lecsókolt. Szóval felébredtem rá, és vagy hat óráig szeretkeztünk. Hat órán keresztül! A végén elájultam. Nehéz a pasikat osztályozni, hogy melyikük szeretkezik kulturáltan, de azt hiszem, Péter ilyen. Engem folyamatosan tudott kielégíteni, és úgy szeretkezett, ahogy nekem jó. Nem is föltétlenül biztos, hogy hosszú előjáték kell, de azért általában elég hosszú. Ezt is lehet gyakorolni, hogy nekem milyen hosszú kell. Volt olyan Péterrel, hogy négy óra után... Zsoltról tudtam, hogy szűz, ezt jóval a kapcsolatunk előtt megbeszéltük. Mikor megismertem, akkor tizennégy éves lehettem, egész este sétáltunk, és elmeséltem neki hogy egy hete vesztettem el a szüzességemet. Mondta, ő még szűz. Zsoltot Pista mellett ismertem meg igazán, aki szintén szűz volt, és végül Péter is velem vesztette el... Pontosabban az egész család... defloráltam a családot. Péter egy időre disszidált. Egy hétig könyörögtem neki, hogy ne menjen el, de mégis elment, és katona lett. Még az a jó, hogy ott a katonák önkéntesek. Hamarosan hazajött. Szerzett nekem egy arany melltűt. A belsejében kis tóratekercsek vannak. Az ilyen kis tokot egyébként az ajtófélfákra szokták akasztani, hogy megvédje a házat. Az a neve, hogy mezüze.

Most már Péter végleg elment. Franciaországban él, sok pénze van, a nagybátyjától kapja. Gyakran beszélgetünk, fel szokott hívni, és órákig telefonálunk. A nagynéném is ott él, a Sorbonne-on tanít. Úgyhogy megbeszéltük Péterrel, én is kimegyek, ő feleségül vesz. Nem akarok állandóan vele élni, inkább a nagynénémnél lennék.

Tizenhárom éves korom óta akarok disszidálni - ez a neurózisom csúcsa -, de még Miskolcnál nem jutottam tovább.

Sok barátunk volt, de már mind disszidált. Ahogy elképzelem az életemet, én se hiszem azt, hogy itt fogom leélni. Bár az is lehetséges, hogy mégis maradok.

Gabi, az egyik első iskolai szerelmem festő lett, néhány hónapja Göteborgban él. A kedvenc nagybátyám és a lánya is kint vannak. A másik nagybátyám New Yorkban van, egy főiskola rektora, a felesége pszichológus. Imruska, az egyik barátom, Izlandban van, de ő azt írja, hogy ott az élet unalom. Az emberek azzal foglalkoznak, hogy bedöglött-e a kocsijuk, és minden messze van.

Péter Franciaországba ment. Tud franciául, nyelvvizsgája is volt. Most főiskolára jár. Küldött nekem cuccokat, nadrágot, egy csomó pénzt. Az a nagybácsija, aki pénzeli, a bevándorlási hivatalban dolgozik, tőle kapta meg a letelepedési engedélyt. Hamarosan megkapja az állampolgárságot is. Akkor majd elvesz feleségül.

Péternek ez a nagybátyja hívott meg látogatóba, már meg is kaptam az útlevelemet, látogató útlevelet. Szeretem azért a Pétert. A múltkor csengett a telefon, különösen szaggatottan. Gondoltam, hogy az amerikai nagybátyám hív, és felvettem. Sírógörcsöt kaptam, fél óráig nem tudtam Péterhez szólni, olyan rossz volt... és olyan boldog voltam, mert telefonált.

Zsozsó már korábban kiment, Éva pedig Péterrel együtt jár kint főiskolára. Ott van még Kuli, Pistike, egy Csíz nevű, de ő már teljesen narkós lett. Yetti meg Titkó tavaly januárban mentek ki, Péter júliusban, az Imogáék úgy május körül.

Nekem nem nagyon vannak barátaim, akik itt képzelik el az életet. De én, talán ez a hülye dolog, nagyon szeretem a szüleimet, és ők elég idősek. Az anyámnak mindig fáj a lába, és ha beteg lesz, akkor segíteni kell neki.

A múltkor felhívtam Dénest, mert disszidált az egyik barátnőm, aki neki is haverja volt. Egy másik közös barátunk írta meg, hogy mind a ketten kint maradnak. Megbeszéltük, hogy felmegyünk a lány szüleihez, megmondani nekik. Aztán Dénes is kint maradt.

Talán két hete, hogy mentem az egyik barátnőmhöz, hát kiderült, hogy három pici gyerekével Olaszországba disszidált. Most még lágerban vannak.

Rekordok könyve

A múlt héten nyolc pasival feküdtem le. Ez úgy jön ki, hogy csak a tegnapelőtti házibulin három volt. Komisz pozíciójú, borzalmas hetem volt. Az autóbuszban állandóan hallucináltam, aktmodelleket láttam. Aztán a lakótelep egy pincesöntésében buliztunk. Utána mentünk a házibuliba. Pontosabban előbb a Hobo Blues Band koncertjére mentünk, ott volt két barátnőm is, mind a kettőnek van lakása. A koncert után a Hungáriába szándékoztunk menni, de meggondoltuk magunkat, mert nekem nagyon keserű kedvem volt, régen nem aludtam. Inkább beszálltunk ebbe a házibuliba. Egy eszelős angol kártyajátékot játszottunk, aminek az a neve, hogy speed. Ettől egy kicsit jobb kedvem lett, mindig vesztettem, mindenki rajtam röhögött. Táncoltunk, ott volt egy szép néger fiú, s egy másik is, és a barátnőm bátyja. Tánc közben állatira rám mászott, és mivel volt ott egy külön szoba, lefeküdtünk. Aztán sorban bementem a másik kettővel is. De most jut eszembe, hogy ezen a bulin mégsem három, hanem négy pasival voltam. És az utolsó volt a legjobb. Ez új-zélandi, teljesen angolszász pofájú, úgy fest, mint Lawrence Olivier. Három óra hosszat dumáltunk, helyesebben ő dumált, angolul, én meg hallgattam, és oda se figyeltem. Majd szeretkeztünk.

Nekem egy tévés pasi a rekordtartóm. Szilveszter éjszaka hétszer feküdtem le vele, ennek emlékére nála is hagytam az ezüstláncomat. Nemrégiben találkoztunk, odajött hozzám, nem ismertem meg, de ő kérdezte, ugye, én voltam az, akivel szilveszterkor hétszer volt?

Már nem igazodom el a kalandjaimon, összezavarodnak az évek meg a napok, annyi minden történt velem. Ha minden héten hat férfival vagyok, és mondjuk háromszor voltam évente szerelmes, akkor már nem tudom, mi mikor történt. Én már sok emberrel lefeküdtem. Több tételt tudok felsorolni, miért alakult ki bennem, hogy könnyen lefekszem. Ez már igénytelenség, válogatás nélküli dolog. Eredetileg biztos, hogy nem igénytelenségről volt szó, mert az igénytelenségnek is van valami oka, ehhez is el kellett valahogy jutni.

Amikor összevesztem Zsolttal, akkor viccesen azt mondtam neki, hogy be akarok kerülni a Rekordok Könyvébe. Állatira szeretek sok emberrel lefeküdni. Egy néger pasi majdnem megerőszakolt a Gellérthegyen. A barátnőmmel mentünk az utcán, amikor két pasi megállított, az egyik elkezdett Erikával beszélgetni, a másik, aki amerikai néger volt, velem. Nagyon agresszíven viselkedett, fölényesen beszélt velem, nem tudtam onnan elmenni. Nagy nehezen hazamentem, de hülye voltam, mert megadtam neki a telefonszámot. Másnap felhívott, hogy találkozzunk a Vérmezőn. A fiú narkózott. Olyanokat mondott, hogy milyen szép preraffaelita fejem van. Csak két napja jött Magyarországra, és azt akarta, hogy menjünk fel a Gellérthegyre. Állatian untam, három óra hosszat hallgattam a dumáját. Elkezdett fogdosni, és be akart rántani egy bokorba. Hagyjon békén, mondtam neki, de ő csak hajtogatta, hogy őt a lányok szeretik, mert ő szép. És hogy a négereknek sokkal őszintébb a szexuális kultúrájuk. Mondtam, nekem jó az európai is. Begurultam, de közben olyan depressziós voltam, hogy egyszerűen nem tudtam megakadályozni, hogy fogdosson, mire azt hitte, hogy ez nekem jólesik. Később azt mondta, hogyha tényleg nem szeretem, akkor hagyjam ott a padon. Állati kegyetlenség valakit egy hegycsúcson otthagyni egy padon, ezért fogtam magam, és elkezdtem lassan menni. Egyszer visszanéztem, olyan szomorúan nézett rám, hogy hirtelen, mint egy őrült, futni kezdtem lefelé a hegyről. Mire leértem, ő már ott volt, pedig végig rohantam. Visszamentem a hegyre, és összevissza hallucináltam, azt láttam, hogy mindenütt ő áll. Rosszabb volt, mintha megerőszakolt volna.

A metrón találkoztam egy ismerőssel, Gyurival: az öccsével volt. Gyuri kiszállt, dolgozni ment, az öccse meghívott hozzájuk teázni. Dilis srác, mindössze tizenöt éves. A lakásukon mutatott egy rajzot, amin egy tehén látható, a szarvából kiállt egy körző. Körzőkből szíveket rakott össze. Minden rajza körzőkből volt. Szerintem exhibicionizmusból mutogatta a rajzait. A lakásban meleg volt, de ő remegett. Kérdeztem tőle, hogy fázik? Tudtam, hogy nem fázik, csak ideges, bizonyára akart tőlem valamit. Azt mondta, hogy ez már másfajta remegés. Fuj, akkor el akartam menni, nem volt kedvem egy kisfiú terapeutájának lenni. Megfogta a kezemet, ott maradtam, és lefeküdtünk. Neurotikus volt, teljesen remegős. Nem utasítottam el, semmit nem csináltam, teljesen passzívvá váltam. Éreztem, hogy kisfiú, nekem jól kell viselkednem, nehogy tragédiát okozzak a későbbi életében. Nem akartam visszautasítani, beteges volt a közeledése, és nem akartam kudarcélményt okozni. Nem azért feküdtem le, mintha jó lett volna, éreztem, olyannal vagyok, akit nem szeretek, de úgy kell tennem, mintha anya lennék. Rémes volt. Ágyon ültünk, adott volt a helyzet is, végül megfogta a kezemet, fogdosni kezdett, én meg hagytam. Utána bosszúból kikísértettem magam vele Kispestre. Panaszkodott, hogy nehéz helyzetben érzi magát. Bátorítottam, hogy beszéljen, nem fogom megölni, nem harapom meg. A szokásos szöveget mondtam. Mondd ki, mit gondolsz, kisfiam! Azt mondta, hogy megbabonáztam. Már kurva ideges voltam, majdnem rákiabáltam, végül kinyögte, el akar csábítani. Kérdeztem, hogy kitől? Úgy éreztem magam, már öreg kurva vagyok, akinek mindegy, hogy ki vagy mi, csak jöjjön. Lelohasztó érzéseim voltak, mintha egy hadsereg állna sorba a széttárt lábaim előtt, én meg csak úgy feküdnék. Mintha hat éve folyamatosan ezt csinálnám. Aztán gondoltam, jöjjön, aminek jönni kell, csókolgatni kezdett, tapizni, de olyan elmebeteg módon. Szorongtam. Szerintem én voltam az első nő az életében, ezt nem kérdeztem meg, még ennyire se kedveltem. Nem hinném, hogy jó volt neki, már csak azért sem, mert nem segítettem. Héttől kilencig voltam nála, kétszer feküdtem le. Akarom mondani, ő feküdt le velem. Feküdt vele a halál! Mindig azt szoktam mondani, hogy nem én fekszem le valakivel, hanem valaki velem. Nekem nem volt jó, nem bírom a neurotikus pasasokat, akárhány évesek, nem tudok kielégülni. Ha hulla szerelmes lennék belé, mint Zsoltba, aki elég neurotikus, akkor még istenem, kibírom. A lakásban nem volt senki, a mamája elutazott, a bátyja dolgozott. Gondolom, örült a srác, hogy megismerkedett a metrón egy lánnyal, aki mindenre kapható. Még ott feküdt rajtam, mondtam neki, figyelj, én most sietek. Kikísértettem magam Kispestre, vizsla szemekkel nézett, meg ölelgetett. Sikerült véget vetnem a dolognak, mert amikor megkérdezte, mikor találkozunk, azt válaszoltam, hogy szivi, majd a véletlen összehoz minket. A három testvéren kívül az életemben, azt hiszem, ő és a szlovák gyerek voltak szüzek.

Negyven pasiból három tud szeretkezni, de baszni mindenki. Nagy különbség van kulturáltságban! Például Péterrel egész éjszaka szeretkeztünk, de csak egyszer feküdtem le vele. Többször is kielégült ebben az egy alkalomban. Én általában minden pasimmal háromszor feküdtem le. Van, aki hamar elélvez, általában a fiatalabbak. Dénes például egy óráig is tud tempózni. Halálra unom magam. Amikor Zsolt gyógyszeres volt, ő is órákig működött, és nem élvezett el, de az nekem fantasztikusan jó volt. Persze, rengeteg gyógyszeres pasival voltam, akik impotensek lettek. Tulajdonképpen a Gracidin nem is impotenciát okoz, hanem egy olyan hormonra hat, ami csak előtte dobja fel őket. Sokkal jobbak a kábítószerek, amikkel iszonyú jókat lehet kefélni, főleg a kokain.

Ezek a hágások kultúra nélküli dolgok. Nem is lehet tőlük mást várni. Ezen a héten is annyi pasival feküdtem le, hogy már rájöttem, ezek után senkivel nem fogok lefeküdni. Viszont ha rossz kedvem van, hiányoznak az emberek, hogy valaki szeressen, és akkor mindenkivel lefekszem. Aztán ezekből a kapcsolatokból sose lesz semmi. Így menekülök az emberekhez, majd el az emberektől. Mindegyiktől azt várom, hogy szeressen, de képtelen vagyok szeretni őket. Nem szoktam felkínálni magam. Zsolttal akkor feküdtem le, amikor a legszerelmesebb voltam bele. Pistával csak egy hónap együtt járás után. Általában akikkel együtt jártam, nem rögtön jön össze ez. Vagyis, hogy akikbe szerelmes voltam, azokkal nem tudtam azonnal lefeküdni.

Volt egy olyan időszakom is, amikor elhatároztam, hogy kurva leszek. Akkor az FMS-be jártam, rendszeresen berúgtam, és sorra lefeküdtem mindenkivel. De nem emlékszem, hogy kikkel.

Az első szexuális élményeim nőkhöz kapcsolódtak. Mikor kiskoromban maszturbáltam, akkor női melltartókat meg meztelen női testeket láttam, és azoktól... És nagyon sokáig nőkről álmodtam, még később is azt hittem, hogy nekem soha nem lehet jó pasim, ezért is álmodom nőkről. Erotikus női szeretkezésekről szoktam álmodni, nagy melleket fogdostam, azt is álmodtam, hogy nagy, meleg mell van a számban, és folyik belőle az anyatej.

Állítólag a pasik sokkal tovább tudnak önkielégíteni, mint a lányok. Én egy időben csak azért önkielégítettem, mert nehezen tudtam elaludni. Már négyéves koromban is tudtam maszturbálni, mutattam a mamámnak, a nagymamámnak és az egész családnak. Befeküdtem a szoba közepére, és ott csináltam. A papám figyelmeztette anyámat, hogy szólni kéne ennek a lánynak, de a mamám nem engedte. Megmutattam a tudományomat a szomszéd lánynak is, kiderült, hogy ő is tudja, de ő egész másként csinálja. Mert én például nem a nemi szervemet dörzsöltem, hanem összeszorítottam a lábam, és a hasamat dörzsöltem. A szomszéd lány a nemi szervét birizgálta, de nem láttam pontosan, hogy mit csinált.

Jól tudtam kielégülni kötélen mászás közben, vagy ha az ujjamat szoptam, és simogattam a szemhéjamat. Szerintem az önkielégítés egy életen át bevett szokás. Egy lány egyszer azt mondta, hogy ő még soha nem csinálta, de megmondtam neki, hogy hiányzik belőle az emberré válás lehetősége. Még Zsolt is azt mondta, hogy neki az önkielégítés bűntudatot okozott. Nekem soha.

A lányok sokkal jobban szeretkeznek, mint a pasik. Jobban ismerik a saját testüket. A lányok finomabbak, gyöngédebbek. A női test sokkal izgalmasabb. A nőknek sok mindenük van, a férfiaknak csak farkuk. Nincs mellük, derekuk. Amikor először feküdtem le egy lánnyal, azt éreztem, hogy pasi, mert én sokkal passzívabb voltam, mint ő. Amikor másodszor összejöttem lánnyal, már oldottabb voltam, és nem olyan volt, mint egy pasival. A kefélést kivéve, a lányok mindent csinálhatnak egymással, remekül ki lehet elégülni, és ráadásul esztétikusan. Olyan, mint az előjáték. Csak akkor ijedtem meg, mikor a lány szerelmesen nézett. Nem tudom elviselni, hogy lánnyal szerelmesek legyünk. Szeretkezni, azt igen.

Régen elítéltem, hogy nő nővel, férfi férfival, de aztán megszűntek ezek az előítéleteim. Szerintem a homoszexualitás vagy a biszexualitás éppen úgy nem perverzió, mint a maszturbálás. Vannak perverzitások, de amit emberek csinálnak, az sosem az.

Én csak annyira voltam homokos, hogy nem idegenkedtem nővel való szeretkezéstől. Zsolttal egyszer nagyon összevesztünk, akkor találkoztam Edittel. Magányos voltam. Baromi jóban voltunk. Egy ágyban aludtunk. Arra ébredtem fel, hogy simogat, bőgni kezdtem. Mondtam, hogy nekem már mindegy, férfi, vagy nő... szeressen engem! Kicsit olyan lehetett, mint a szüleim házassága, amit szintén a magány teremtett meg. Az emberek azért tolonganak felebarátaik körül, mert ez az egyetlen lehetőség, amibe belekapaszkodhatnak. Hogy összetartozzanak valakivel. Én azért tartoztam Edithez, ezért szerettem őt. Rettenetes űrben éreztem a világomat. Az Edittel átélt szexuális élmények egészen mások voltak, mint bármely fiúval. A testi érzés ugyanaz, csak másfajta örömszerzés. Arra is emlékszem, hogy mikor Edittel való viszonyom közben egyszer lefeküdtem Péterrel, azt hittem, már nem tudnék többé férfival lenni.

Olvastam egy nagyon hülye könyvet - hetvennyolcas kiadás -, amelyben a maszturbáció perverzióként van feltüntetve, holott már öt-hat éve túlvagyunk ezen a témán. Ilyenek vannak benne, hogy azért maszturbál a kisgyerek, mert nem mondja neki az anyukája, fiacskám, ezt nem illik. Az a gyerek teljesen hülye lesz egy életre, hogy nem illik. Fertelmes dolgok vannak benne a homoszexualitásról is. Szerepel egy nő, akinél az úgynevezett magasabb rendű erkölcsi érzék uralkodik, ez férjhez megy, és gyerekeket szül, de különben kurvára imádja a nőket, és direkt hozzámegy egy pasihoz, nem élvez el soha, teljesen frigid a házasságban; mert nála a magasabb rendű erkölcs uralkodik. Marhaság! Milyen magasabb rendű erkölcs az, hogy nem... Ugyanolyan rendű erkölcs az is, ha valaki nő létére nőket szeret, mint ha férfiakat szeretne.

Vannak aktív és passzív homoszexualitású nők. Általában azok az aktívak, akik férfiasan öltöznek, együtt élnek valakivel, nem vállalják a háztartást. A passzív homoszexuális nők azok, akik férfiakkal is lefekszenek. Sose maszturbálnak, és nőiesen öltözködnek.

Érdekes az Edittel való megismerkedésem. Mikor a főiskolán modellkedtem, egy táncosnővel voltam együtt, és az a táncosnő elment. Jött helyette egy Edit nevű lány, akit én már régebben ismertem, de nagyon utáltam. Állati gátlástalan volt - bár ez nem újság, mert én is az vagyok -, hogy nem tudtam elviselni. Riválisom volt. Utáltam őt, a pici, nagyon szép, fekete hajú, fehér bőrű, mély hangú kis zsidó csajt. Ha elüvöltötte magát, mindenki megijedt. Később mégis barátságba kerültünk.

Edit után a szüleim is megváltoztak, elfogadnák Zsoltot is, de most már én nem akarom. Már régen nem találkoztunk, még mindig megijedek, ha az jut eszembe, amikor el akart venni feleségül. Van egy házuk az osztrák-magyar határ mellett. Ajánlotta, hogy költözzünk le oda, és házasodjunk össze. Elrohantam, és mondtam, ne csináljon belőlem hülyét. Azért futottam, mert féltem. Megjelent egy kép, amint otthon ülök a gyerekeim körében, és nem tetszett nekem ez a vidéki szerep. Elhízott, ronda, otthon ülő feleség. Ha arra gondolok, mi lesz a jövőben, mikor már nem leszek itt, akkor abban bízom, hogy majd egyetemre járok. Mozgássérültekkel akarok foglalkozni. Nem lesz rá időm, de hiányzik majd Zsolt, a kapcsolatunk egész szürkesége. Annak ellenére, hogy tönkrement a viszonyunk, néha találkozunk. Megbeszéltük, miért vagyok vele frigid. Nagyjából arra lyukadtunk ki, hogy én nem is akarok más lenni, nekem jó ez az állapot. Zsolt szerint én soha nem szerettem, szerinte viccet csinálok az életből, egész életemben linkeltem, és kisebbségi komplexusokat fejlesztettem ki benne. Zsolt teljesen hülyén fogja fel az életet. Mindent azzal magyaráz, hogy mit analizáltak ki belőle. Az egészet untam, és nem szerettem vele lenni. Viszont egyedül se tudok lenni. Ez a kettő nekem sosem ment. Ha soká voltam valakivel, akkor szerettem volna egyedül lenni. Nehéz eldönteni, hogy emberekkel akarok-e lenni vagy sem. Zsolttal is így vagyok, nem tudom, hogy együtt legyünk-e vagy sem. Már megmondtam, hogy többet nem fekszem le vele, de szerinte ez nem baj, akkor legyünk jóban. Én viszont úgy nem leszek jóban. Minden áldozatra képes, csak kedves együttlétekre gondolt, az se érdekli, ha nem fekszünk le, csak vele legyek.

Egyébként is Zsolt, Péterrel együtt, állandóan analizált. Ha együtt voltunk, mást nem csináltak, csak engem analizáltak, elmondták, hogy melyik tulajdonságom miért rossz, ez hová fog vezetni, és hogyan kell megfognom a kést. Összebalhéztunk, végül már semmire sem emlékeztem, összezavartak, és kirohantam az utcára. Ezért sem volt jó velük lakni. Idegesítettek. A sok hülye beszélgetés. Frigid emberek, tele kielégületlen vágyakkal, és abszolút nincsenek tisztában azzal, hogy nekik kielégítetlen vágyaik vannak. Olyan korlátok között élnek, hogy képtelenek észrevenni saját betegségüket, vágyaikat.

Egyszer sebes volt a lábam, és mindig a szomszéd néni kötözte be. Kérdezte: "Mi lesz magával, ha én elutazom, ki fogja itt magának bekötni a lábát?" Mikor azt mondtam, hogy a szeretőm, mindenki felháborodott. Mindenki az elfojtottságát látja abban, ahogy én viselkedem. Rettenetesek az emberek, nem bírom őket elviselni. A munkahelyeken is hülyék vannak, de azért nem ilyen pitiánerek.

A kábítószerek is nagyon hiányoznak. A második kaparásom után is azért voltam öngyilkos. Először akkor próbálkoztam öngyilkossággal, mikor Amerikából visszajöttem. Mert ha az ember sokáig szív kábítószert, és én Amerikában egyfolytában ezt csináltam, aztán hazajön, és itthon nincs se fű, se semmi, akkor egy másfajta világot alkot, mint az a hamis kép, amit a kábítószerek adtak, és a színes kábítószeres világnak a hiánya rettentően rossz. Először negyven Seduxent és húsz Mellerilt vettem be.

Másodszor nem anyám vette észre, hanem Dénes. Akkor kapott észbe, mikor náluk voltam, és leestem a gyűrűhintáról. Jött a mentő, bekötötték a berepedt fejemet, aztán elvittek. Irtó nagy jelenetet csinált. Felkapott a levegőbe, és nem engedett el, azt üvöltötte az orvosoknak, ezért a lányért nem nagy kár, ne mossák ki a gyomrát. Aki meg akar halni, az haljon meg, mindenkinek választási joga van. Ez alkotmányos jog! Elkezdett a folyosón futkározni. Egy darabig hülyéskedtünk, mondtam neki, hogy én élni akarok, de már dög kókadt voltam. Elaludtam a karjában. Csak három nap múlva ébredtem fel, a gyomormosásból nem is emlékszem semmire. Arra emlékszem; hogy éjszaka bejött a papám, és adtak egy papírt, írjam rá, hogy nem leszek öngyilkos. Mire én azt mondtam, hogy lemondok minden vagyonomról, ami nincs, még a párttagságot is aláírnám, csak innen kikerüljek.

Egy újabb alkalommal Seduxent és Tardylt vettem be. Akkor Péter hívta fel az orvost, és az mondott valamit, hogy mit itassanak velem, mert a Seduxen nem halálos. Ettől az iszonyú italtól rengeteget hánytam.

Szeptemberben is kikapartak, mert az előző kaparásom után hat hétig nem lett volna szabad kefélni, de én keféltem. Felszakadt a seb. Nem tudtak elaltatni, mert már annyi altatót szedtem, hogy ezek nem hatottak. Sokkal később aludtam el, úgyhogy nagyon sokáig kellett várniuk, de nem emlékszem semmire. Rossz volt a kedvem, elkezdtem bőgni, és elkértem a ruhámat, úgyhogy tíz perccel a kaparás után kint voltam a kórházból. Alá kellett írni, hogy saját felelősségemre jövök ki.

Nem szeretem igazán a gyógyszereket, úgysem oldják meg a problémáimat. A gyógyszerekkel is ugyanúgy van, mint az emberekkel. Mindig az irányított, hogy keressek valakit, mert az élet elviselhetetlen egyedül. És a kör bezárul, mert mással is elviselhetetlen.

Sokat gondolkoztam a halálról, mindig tusakodtam, melyikünk az erősebb, és arra a következtetésre jutottam, hogy nem bírok vele. Elalszom, meghalok, úgyis mindegy. Nemcsak gondolkodtam, de álmodtam is a halálról, és annyira idegesített, hogy végül azt mondtam, le van szarva, úgyis meghalok, nem érdekel többet. A halál valami végleges. Régen azt hittem, hogy túlvilág van, de már azt hiszem, a halál azért félelmetes, mert az az egy pont, ami után már nincs semmi.

Mindaddig, amíg körülöttem emberek vannak, órákig meg tudok lenni. Olvasok. De csak addig, amíg zajt hallok. Ha nincs körülöttem senki, akkor félni kezdek. Nincs önmagammal tartalmas kapcsolatom, nem tudok egyedül lenni. Kiskoromban még élveztem, ha egyedül lehetek. De már nem tudok magamban lenni, ha sokáig egyedül hagynak, akkor bele is betegszem, agresszív leszek, verekszem, üvöltözök és sírok.

A rettenetesen sok fiúra úgy emlékszem vissza, mintha ezek a dolgok nem velem történtek volna. Ha lefekszem valakivel, mindig úgy érzem, mintha ketten lennénk, az egyik, aki szeretkezik, és a másik, aki figyeli. Amikor beteg lettem, azt éreztem, hogy én három ember vagyok. Az egyik egy őrült, eltudattalanodott ember, aki nem tudja magát irányítani, egy másik, aki teljesen gondolkodó, és egy harmadik, aki ezt a kettőt regisztrálja. Minden énemnek más hangja volt, és beszélgettek egymással. Az őrült énemmel voltam a legjobb viszonyban, és az, amelyik normális volt, vitatkozott velem. És akkor a regisztráló én néha közömbösen közbeszólt. Tulajdonképpen ami én vagyok, az a passzivitás. De ez az énem folyamatosan sodródik, és azt hiszem, ezért történik velem olyan sok minden.

Dagonya

A KISZ-ből azért rúgtak ki, mert nem jártam taggyűlésekre, bár én voltam az agit. prop. titkár. Akkor volt a Charta '77. Fel kellett tenni három politikai kérdést, egyik kérdésemben efelől tudakozódtam. Fegyelmivel rúgtak ki, az volt az indok, hogy soha nem járok taggyűlésre, ha meg elmegyek, akkor lázítok. Otthon iszonyú botrány volt, a szüleim vonalasak, azt is mondták, nem fognak felvenni se az egyetemre, se a főiskolára. Utáltam a KISZ-t, demagógiának éreztem, de még annak se, mert annyira sincs megszervezve, hogy demagóg legyen. Nincs ezeknek a szervezeteknek semmiféle jelentsége, úgy léteznek, hogy nem funkcionálnak. Nincs semmi hasznuk, kiábrándulni se lehet belőlük, mert nem lehet semmit gondolni róluk. Én büszke voltam, hogy egy ideológia nélküli szervezetből kirúgtak. Csak a naivság irányított oda, hogy belépjek. Naiv voltam, és azt hittem, hogy a KISZ az, amit én akartam. Az úttörők meg a kisdobosok sokkal lelkesebbek, mint a KISZ-tagok, pedig az is elég nagy takony. A taggyűléseken megbeszéltük, hogy ki mit csinál, és aztán mindig kiderült, hogy senki nem csinált semmit. Ebben az országban minden pontosan olyan, mint a KISZ. Az ember fokozatosan elveszti a hitét. Azt hittem, a KISZ-ben van valami, de rájöttem, hogy nincsen semmi. Később azt láttam, hogy a munkahelyeken sincs semmi. Sehol sem. Sok a hitét vesztett ember.

Meg kéne fogalmazni, hogy miért nem lehet így élni, vagy miért nem jó így élni. Azt hiszem, ezek a dolgok, ezek a fogalmak eléggé evidensek. De megfogalmazni nem nagyon lehet. Hogy miért kell innen elmenni, azt hiszem, annak az az oka, hogy Magyarországon az ember korlátok között él. Például, nekem ahhoz, hogy éljek, szükségem van arra, hogy mozoghassak. Az utazás például állati fontos dolog az ember életében, és ennek is sok a korlátja. Maga az, hogy az ember kétévenként vagy háromévenként egyszer mehet, rettenetes dolog.

Emlékszem, mikor Amerikában voltam, semmit nem hittek el rólunk, hogy mi nem akkor megyünk Nyugatra, amikor akarunk. Kérdezték, hogy mi van akkor, ha holnap Londonban kell ebédelnem. Mondtam, akkor nem ebédelek.

Dolgoztam én a gyárban is, nyári szünetben. Akkor éreztem meg, hogy a munkásoknak is rossz. Volt egy film, nem emlékszem a címére, munkásokról szólt. Egy házaspárról. Tördelték a kezüket, azon izgultak, mi lesz, ha megtudják, hogy ők nyilatkoztak. Azt mondták, a munkás itt nem elégedetlenkedhet. Én éltem kedves juhászokkal, egyszerű emberekkel, és tudom, hogy ők is reakciós vicceket mesélnek, és a kocsmában élik ki azt, amit egyébként nem élhetnek ki.

Nem érzem jól magam. Rosszul érzem magam. Szorongok, beteg leszek, nem bírom, nem szeretek itt élni. A szorongás megmagyarázhatatlan érzés. Ugyanolyan, mint a félelem. De ha valaki fél, az tudja, hogy mitől fél, ha pedig szorong, nem tudja, hogy mitől. Én meg, mióta visszajöttem, állandóan szorongok, és szomorú vagyok.

Miért van az, hogy mindenütt vidámak az emberek, és itt olyan szomorúak? És miért olyan szomorúak az emberek? Marx ezt egészen másképpen gondolta. Fetrengene a sírjában, ha látná, ami itt van. Én egyszerűen nem tudok máshol se élni, itt viszont nem érzem jól magam! Rosszul érzem magam! Szorongok, beteg leszek. Amikor külföldön van az ember, jobb. Például itt éjszaka sehova sem lehet menni, de ezek infantilis indokok, hogy miért nem. Pedig ez a fontos az embereknek. A hazaszeretet pátoszos dolog, szerintem az ember akkor szereti a hazáját, ha jól érzi magát benne. Régen volt bennem egy mártíros hazaszeretet, sírtam, ha a Himnuszt hallottam. Itt az emberek nem politizálnak. Igaz, hogy Nyugaton fordítva van, a diákok nem tanulnak, hanem politizálnak, jobboldaliak, baloldaliak, ultranacionalisták. De még mindig jobb, mert elégedetlenkedhetnek. Nálunk például március tizenötödikén kimegy az ember a Moszkva térre. Én legalábbis csak odáig jutottam el, mert ott kell leszállnom a buszomról, és volt nálam egy nagy zászló. Odajött egy rendőr, hogy tegyem el azonnal, mert csak ötször négyes zászlót lehet vinni. Én nem tettem el, hanem elfutottam, ő meg utánam, de felszálltam a hatos villamosra.

Itt az embernek nincs lehetősége arra, hogy elégedetlen legyen. Azért olyan fagyos és szomorú minden. Március tizenötödikén be vannak szarva, hogy majd tüntetés lesz, pedig senki nem akar tüntetni, mert ki megy oda a lépét kiveretni. Senki. Pedig szabad gyülekezési jog van, az alkotmány ezt megengedi. De csak elvben, mert ha a Moszkva téren hatan beszélgetnek, akkor odajön a rendőr, hogy "nincs gyülekezés", "nincs semmi csoportosulás", pedig az ember joga, hogy társasan legyen.

Engem nem érdekel, hogy milyenek az anyagi körülményeim, a létminimumom legyen meg, és boldog legyek. A pénz nem érdekel. Mikor nem éltem otthon, volt, hogy hónapokig nem volt pénzem, és negyvenegy kilóra fogytam, és egészen vékony volt a karom, de nem éreztem magam amiatt rosszul, hogy nem ettem. Ha csak az lenne a problémám, hogy szegény vagyok, attól még el tudnék lenni ebben az országban, isten bizony mondom, akkor meg lennék elégedve ezzel az országgal. Nagyon sokáig nem ettem... szerelmes és boldog voltam, de ebben az országban semmi más nincsen, mint az, hogy az ember szerelmes lesz, és az se jó. Nekem elég lenne, hogy minden második héten enni tudjak, csak jól érezzem magam. Én úgy szarom le a pénzt, hogy tudom, mit jelent pénz nélkül élni!

Egy buli után, ahol sokat ragasztóztam, halál fáradt voltam, rosszul éreztem magam, és elmentem az orvoshoz. Bementem, és lehajtottam a fejemet. Erre azt mondja nekem az a pasi, hogy kérem, nem illik lehajtani a fejet. Miért? Mert ha maga elvár valamit valakitől, akkor úgy kell viselkedni, ahogy az illető elvárja. Mondom: ne haragudjon, de kiskoromban is remegés jött rám, ha azt mondták, hogy nem illik, mert ez egy undorító szó, másrészt pedig maga ideggyógyász, sokkal rugalmasabbnak kéne lenni az emberekkel, és ennél biztosan több furcsaságot lát. Különben maga egész nap fáradt emberek között dolgozik, akik azért jönnek ide, mert betegek, és nem lehet elvárni egy törődött és beteg embertől, hogy összetett lábakkal és vigyázzülésben üljön magával szemben. Utána még hosszan beszélgettünk, és mindenféle hülyeséget mondott. Végül adott egy igazolást. Egy barom előtt meg kell alázkodni egy papírért. Ráadásul mikor kijöttem, a váróteremben majdnem meglincseltek, hogy milyen soká voltam benn.

Azt látom, hogy országunkban az emberek kilencvennyolc százaléka olyan munkahelyen van, ahol nem szeret dolgozni. Ingerült az emberekkel, vele is ingerültek a munkahelyen, de még a mozgólépcsőn is ütik egymást, rugdalóznak. Nem tudom, hogy az ideológia hibája-e, de az embereknek elvették a hitét. Itt senki nem szeret dolgozni. Ebben az országban mindennel pontosan ugyanaz történik, mint a KISZ-szel. Mindenki úgy végzi a munkáját, mint a KISZ; szóval ez az ország a dagonya országa. Itt élnek a legnagyobb dagonyázók. Nem az emberek hibája, hogy nem találnak olyan munkahelyet, amit szeretnének, és ezért olyan munkákba kényszerülnek bele, amit nem szeretnek csinálni. Pénzért vagy a család eltartásáért, vagy azért, hogy a rendőrség ne vigye el őket, olyan helyen vannak, amelyet nem szeretnek. És akkor jön a dagonya, hogy azért elvégzem a munkámat, de ha lehet, inkább kávézom, ha lehet, inkább mással beszélgetek. Itt nincs semmi... semmi... nincs meg a munkának a becsülete. Kezdetben azt hittem, hogy az emberi életnek az értelme a munka. Tudom, hogy az én életem éppen ezért hiányos és csonka, mert kurva sok minden történt velem, és ahogy az anyám mondja, már minden voltam, csak még akasztott ember nem. De egyetlenegy nem voltam egész életemben: boldog. Mégpedig olyan ember, aki a munkától boldog! Ez hiányzik az életemből, hogy nem tudom, mi az, amit csináljak. És hiába röhög ötvenmillió ember, és hiába mondja nekem ötvenezer ember: "Na nézd a hülyét, ennek munka kell!", nekem tényleg az kell, hogy legyen valami, amit szeretek csinálni, ez hiányzik az én életemből. Igaza van Marxnak és Engelsnek, ez az, ami alapvető az emberben, az emberi szexualitáson kívül. Az a baj, hogy ebben az országban ez nemcsak az én problémám, hanem az emberek kilencvennyolc százalékának is.

Nagyon kevés elégedett emberrel találkoztam. Szerintem egy ország jóléti szintjét nem az életszínvonal mutatja meg, hogy milyen ruhában járnak, és milyen kocsijuk van, hanem az, hogy hány millió elégedett ember él ott. Mert ha egy ország nem tudja elérni, hogy az emberek jól érezzék magukat, megtalálják azt, amit csinálni szeretnek, akkor annak bármilyen ideológiája is legyen, az rossz.

Ha valami ennyire rossz, akkor mindenki okolható. Én, te, ő. Például, ha egy ember meghal, mert öngyilkos lesz, akkor nemcsak az az egy ember és nemcsak a szülei a felelősek, hanem az összes ember, akivel egész életében találkozott. Mindenki felelős azért, hogy ő oda jutott, hogy meghalt. Ha egy társadalom ennyire hibás, mint ez, ahol ennyi elégedetlen és boldogtalan ember lakik, akkor mindenki hibáztatható. Én, te, ő. Én persze, azért, mert nem merek kiállni sehova, és nem merem azt mondani, hogy nézzétek, itt emberekről van szó. Ha ezt mondanám, akkor senki nem figyelne oda, hanem azt mondanák, jó, bolond ez a gyerek, még hite van, idealista. Senki nem áll ki, mert kiröhögik, mindenki annyira el van fásulva, nem hisz semmiben, és az elégedetlenségnek sincs semmi értelme.

Én elégedetlen vagyok, boldogtalan is. Lehet, hogy ezek primitív dolgok, egyszerű valamik, vagy csak nosztalgia. De én egyszerű ember vagyok, lehet, hogy csak annak tartom magam, mégis az egyszerű emberek életében hiszek. A sorsom senkiéhez nem hasonlít, pedig ugyanolyan ráncok vannak a kezemen, és ugyanolyan orrom és szemem van, mint mindenkinek, de más a sorsom. Közös a sorsom az emberekkel. Annyiban vagyok általános eset, hogy én is boldogtalan vagyok, mint a többiek.

Ez olyan, mint a frigidség. Én elítélem a frigiddé válást, és azt mondják, ha nem akarok frigid lenni, akkor változtathatok rajta. Hát így vagyok én ezzel is, boldogtalan vagyok, és változtatni akarok rajta. Foglalkozom vele, és nem akarok olyan igénytelen lenni, mint ebben az országban kilencmillió ember. Vannak igényeim, és én ezeket nem fogom elfojtani azért, hogy ez a társadalom jól működjön. Azt vettem észre, hogy ez a társadalom, és majdnem mindegyik, az emberi igények gyarapodásán alapszik. Amit meg lehet csinálni tízmillió emberrel, velem nem. Nem az ideológiában látom a hibát, nem azzal állok szemben. Tőlem lehet az ideológia bármilyen, ami nem törekszik az élet ellen. Bármi, ami megvalósítható társadalmat von maga után, olyant, amelyben az embereknek meg lehet a feltételük arra, hogy boldogok legyenek. Mert az emberek itt akarnak boldogok lenni, és nem más helyen. De nem lehet semmi ok arra, hogy zsarolják őket, hogy valami későbbi ismeretlen állapotért most befogják a szájukat, és tűrjenek. Mert nem a világpolitika meg a gazdasági helyzet, ami miatt így állunk, hanem a saját lehetőségeinkkel nem úgy élünk, ahogy élhetnénk, mert egy csomó tiltás van, amelyek ha nem lennének, sokkal jobb és szebb körülmények között élhetnénk.

Azokban a dolgokban, amik az életben a legrosszabbak, tehát az alkoholizmus és az öngyilkosság, azokban ez az ország élen jár. Miért nem vagyunk első helyen például búzatermelésben? Megvan az oka, hogy miért nálunk van a legtöbb öngyilkosság: mert itt ilyen az élet. Mert itt ilyen életet teremtettünk magunknak. Ezt mi csináltuk. Senki nem vonhatja ki magát. Nagyon fásultak az emberek. Egyszer tizenöt éves koromban egy zsúfolt autóbuszmegállóban álltam, és a szemközti oldalon egy szerencsétlen embert ketten vertek. Senki nem ment oda, csak egy picike, vékony öregasszony, a többi ember végignézte, hogy egy embert vernek. Mert mindegyik félt, hátha őt is összeverik, egyik se merte a rohadt pofáját kinyitni, csak a picike asszonyban volt annyi emberség, hogy odament, és azt mondta, hát elnézést, de ne verekedjenek.

Nyugaton nemcsak mosolygósabbak az emberek, de színesebben is járnak, öltöznek. Az öltözködés nagyon fontos. Ebben a városban mindenki egyformán néz ki. Itt minden ötödik ember öngyilkos lesz, azt hiszem, harmincból tizenöt már megkísérelt öngyilkosságot. A gimnáziumban jöttem rá, hogy az iskolában értelmetlen marhaságokat tanul az ember. Még nyolcadikos korában az ember tele van hittel, és még semmit nem lát. Aztán rá kell döbbennie, hogy micsoda dagonya van. Hogy amikben ő hisz, meg amit az országgyűlésen meg a tévében mondtak, hogy így a munka, meg úgy a munka, milyen klassz, abból semmi sem igaz, nem úgy van, ahogy mondják. Akkor sorra veszti el a hitét az emberben, és eljut... eljut a diliházig.

Nyilván az egyik ok én magam vagyok. De ez maga a társadalmi ok is! Például a Blaha Lujza téren fiatalok ácsorognak, annak látom az okát. Azt mondják, a fiataloknak nincs hitük. Hát azért, mert az öregek elvették a hitüket! Hát azért nincs! Az öregek nem mutattak semmi hitet! Régen legalább hittek az emberek Istenben, vagy mit tudom én, miben. Meg abban hittek, hogy a maszek kedvesebben szolgálja ki a vevőt. Elvették az emberektől a hitet, és nem adtak cserébe mást. Nem a fiatalok nem hisznek, hanem az öregek nem mutatnak utat. Azért utálják a fiatalok a munkát. Ők nem azt mondják, hogy nem szeretnek dolgozni. De rengeteg a fiatal - ez tudvalevő - Magyarországon, aki figuráns, modell stb., aki olyan munkát vállal, ami nem sok időt vesz el. Minimális pénzt lehet kapni, de be van írva a személyibe a munkahely. És miért nem szeretnek dolgozni? Mert senki nem tanította őket arra, hogy szeressenek dolgozni. Valamikor, lehet, hogy elképzelésük volt, majd találnak olyan munkát, amit szeretnek, de elvesztették a hitüket.

Itt azt mondják, mindenkinek megvan a pénzminimuma, de nem ez a fontos. Persze, én rózsadombi káder gyerek vagyok, és ott állnak a hátam mögött a szüleim. Hát igen, de én a szüleimtől hitet kaptam, amit sorra elvesztettem. Azért a hit hiánya sokkal tragikusabb, mint a hitetlenség, mert így az ember tudja, hogy volt valami, amiben meg tudott kapaszkodni, ami mellett tudott érvelni. Ha nem lettek volna ilyenek a szüleim, akkor rögtön a nagy magyar realitásba csöppentem volna.

Nyugaton az a jó, hogy az ember bátran megdögölhet. Van egy csomó narkotikum, és az ember szabadon pusztíthatja az agyát. Itt még ez is tiltott. Az ember alapvető joga, hogy szabadon rendelkezzen a saját életével. Engem demokratikusan neveltek. Azt hittem, az egész országban demokrácia van. De ha valaki kiáll az út közepére, mondjuk, a Batthyány téren, és eltüzel egy vörös zászlót, ezért tíz év börtön jár.

Jobban fáj az embernek, ha a saját hazájában boldogtalan, mint más országban. Itt anyagi boldogság talán van. Az anyag boldogsága létezik. Ez a totál materializmus. Az a fontos, hogy nem halunk éhen! Hogy Nyugaton vannak nyomortanyák, és itt nincsenek! Itt viszont tízmillió lelki szegény van. Szívesen élnék nyomorban, csak elégedetlen lehetnék. Ezért van, hogy a fiatalok szembefordulnak a társadalommal, passzívak lesznek, nem dolgoznak, tereken ácsorognak. Ha meglátnak egy Lenin-képet, mindenki rosszul lesz, mert utálják Marxot, Engelst, Lenint. Ez a társadalom ideológia nélküli. Nagyon sajnálom Marxot, Engelst és Lenint, hogy teremtettek egy nagyszerű filozófiai alapon álló ideológiát, és most mások ilyen siralmas társadalmat csináltak belőle. Iszonyatos.

Azt mondják, pukkasztó vagyok. Igaz, néha három jelvényt viselek. Bal oldalon Lenin-jelvényt, középen zsidó csillagot, jobb oldalon pedig nemzetiszínű kokárdát. Azt mondják, ezt azért csinálom, hogy másokat idegesítsek, de én csak természetesen viselkedem, és ettől semmi nem térít el. Nem fogok vigyázzban ülni, ha fáradt vagyok, sőt, szétdobom a lábam, ha kell.

Ha megkérdezik, hogy miért kerültem szembe a szüleimmel, arra a következőket tudom mondani. A szülők a társadalmi élet mintáját közvetítik. Tehát a szülőkkel való szembekerülés szükségszerű. Ez az egyik ok. A másik az, hogy elvesztettem azt a hitet, amit ők adtak nekem, és ez a legfontosabb, mert mikor teljesen hit nélkülivé lettem, nem láttam létjogosultságát az ő hitüknek sem. Úgy hiszem, hogy ők egy csomó dolgot elfojtanak, és csak úgy tudnak élni, ha egy sor dolgot, ami a társadalomban van, igyekeznek elfelejteni, letagadni. Azért fordultam velük szembe, mert társadalmi elfojtásokkal élnek. Annak idején az nem volt tudatos, hogy ezzel fordulok szembe, akkor nem találtam meg a szembefordulás ideológiáját, de már megtaláltam, és tudatos, hogy ez volt a szembefordulásom legnagyobb oka. Láttam, hogy olyan körülmények között élnek, érzik jól magukat, és mondják boldognak az életüket, amik közt lehetetlen, hogy az ember boldog legyen.

Elfelejtik, hogy nem boldogok, nem foglalkoznak a saját betegségükkel, nem próbálják megfordítani az életüket. Szembekerültem velük, pedig az én szüleim baromira kiemelkednek az emberek közül. Nagyon kevés embernek van annyi megtiprás után olyan hite, vitalitása, mint az én szüleimnek. És kevés ember adott olyan hitet a gyerekeinek, mint az én szüleim adtak nekem.

Azt mondják rólam, hogy nem ismerem el a tekintélyt. Talán azért, mert elkényeztetett gyerek voltam. Nem szarok be, ki merem nyitni a számat.

Nem érdekelt, ha egy tanár intőt adott. Állatira örülök, hogy nem ismerem a tekintélyt. Annak is, hogy boldogtalan vagyok, mert érzem azt, hogy mi a baj. Az én bajomat. Ez az én viszonyom a társadalommal. Igaz, hogy mindenki másképpen gondolja, és én nem mondom azt, hogy az az igaz, amit én gondolok, csak azt, hogy nekem ez így igaz. Ezt sokkal szebben megfogalmazták már, sokkal bonyolultabban és szebben jön ki például A látogató-ban, sokkal magasabb szintű művészi megfogalmazásai létezhetnek az elégedetlenség kifejezésének, mint ahogy én mondtam. Én csak az egyszerű emberek módján fogalmazok, mert az egyszerű ember, ha éhes, nem azt mondja, hogy "Ó, istenem, adjál nekem étket", csak egyszerűen megszólal, hogy éhes vagyok. Semmiféle költői, művészi vagy filozófiai ideológiát nem vittem abba, hogy miért vagyok elégedetlen. Az elégedetlenségemnek materiális megfogalmazását adtam, teljesen parlagian fejeztem ki magamat. Pontosan abban látom a magam egyszerűségét, hogy így fejezem ki a saját elégedetlenségemet.

Valamikor marxista diákakadémiára jártam, ahol egy elég jófejű fiú tartotta az előadást, és valamelyik filozófusra hivatkozott, aki az emberek nem tudatos életéről mondta, olyan, mintha alva élnének, tehát álmukban élnének.

Itt ebben az országban az emberek elvesztették a tudatosságukat. Nincs tiszta tudatuk, deformálva vannak. Az más dolog, hogy én hogyan képzelek el egy szupertársadalmat meg egy maximalista társadalmat. Olyan társadalmat képzelek én, ami szintén rossz, nem pedig jó. Mert ha az ember társadalomról beszél, az már csak rossz lehet, már maga a szó miatt, hogy társadalom. De olyan társadalmat képzelek el, ahol az emberek észrevehetik azt, hogy rosszul érzik magukat. Ha észreveszik, akkor elégedetlenek, ha elégedetlenek, akkor van változtatási lehetőség. Nem olyant, ahol minden szuper jól működik. Ilyen társadalom nem is jöhet létre, mivel a társadalom emberekből áll, és az embereknek ugyanúgy vannak rossz tulajdonságaik, mint jók, az emberek hitványak, önzőek, kishitűek s a többi. Az emberi társadalomnak szükségszerűen az ember tulajdonságait kell tartalmaznia, a társadalom nem lehet egy emberé. De az ember igényeit kielégítő társadalom, azt hiszem, létezhet. Ilyen társadalmaknak kell lenniük. Abban a társadalomban én sem fulladok meg.

Azt is hiszem, hogy az embernek legfőbb igénye a boldogság, és ezt valamilyen produktív munkában találja meg. De emellett még az is fontos, hogy elégedetlen lehessen. És ne csupán joga legyen, hogy kimondhassa, hogy elégedetlen, hanem hogy elégedetlenségének visszhangja is legyen. A munka mellett ez az ember második legfontosabb igénye. Az emberi boldogságnak ez a két alapvető pillére. De sajnos, deformálták az embernek azt az érzékét, amivel elégedetlenkedni mer.

Itt azért nem állnak ki az utcára az emberek, mert eszükbe se jut, hogy kiállhatnak elégedetlenkedni.

Szerelmes vagyok Istenbe

Magányos és társtalan gyerek voltam. Voltak barátaim. Az óvodára is leginkább úgy emlékszem, mint egy nyomasztó valamire, ahol társaságban kellett lenni. Anyám szerint ez az érzésem nem igaz, mert reggelenként feltartott fejjel indultam a saroktól az óvodába, vissza se néztem. Most úgy emlékszem, hogy egyaránt nyomasztó volt az óvodában vagy otthon lenni. Soha nem érdekeltek a gyerekek játékai. Eleinte azért nem, mert nem vontak be, később meg azért, mert amibe az embert nem vonják bele, az már többé nem fogja érdekelni. Eleinte izgalmas, aztán dacból unalmas.

Nem szerettem a meséket, viszont szerettem mesélni. Nem nagyon olvastam meséket, de a szüleim mondtak tanmeséket. Gyerekkorom legerősebb élménye, hogy nem szívesen voltam gyerek. Tini sem szívesen voltam. Felnőtt sem vagyok szívesen.

El voltam kényeztetve. Otthon nem mondták, hogy csináljak rendet, rendet raktak utánam. Ha elvittek a nevelőnagymamához, és azt mondta, hogy rámoljak el, jeleneteket csináltam, odavágtam magamat a földhöz. Hányni kezdtem. El is vittek egy gyerekorvoshoz. Az orvosnál elaludtam a díványon, mert egy hete nem aludtam. Nem tudott megvizsgálni. Az orvos mondta, hogy többet foglalkozzanak velem, mert a szüleim későn jöttek haza és ezért nem aludtam.

Én nem féltem. A gyerekek félnek a sötéttől, én nyolcéves koromban egyedül aludtam. A szomszédék lánya félt a sötétben, ha egyedül volt. Kipróbáltam, és olyan jó, megnyugtató volt a sötét. Az utcán sem félek egyedül, a kutyáktól sem félek, imádom a kutyákat.

Nem voltak csodák a gyerekkoromban. Tudtam, hogy az ajándékot a szüleim veszik, nem volt karácsonykor Jézuska, meg ilyesmi.

Kiküldtek egyszer a lépcsőházba, hogy várjuk meg, míg elrendezik a karácsonyi ajándékokat. Apu felszerelte az elektromos égőket a fára, bementünk a szobába, megnyomta a gombot, megrázta az áram, és majdnem bepisiltünk a röhögéstől.

Más gyerek sokkal több dologra emlékszik a gyerekkoráról. Én nem. Nem voltak rosszak hozzám.

Megmagyarázhatatlan, hogy miért van bennem ez a vibrálás, és miért vagyok olyan sokszor szerelmes. Egy időben mindig Istenre gondoltam, hogy Istenbe vagyok szerelmes, azért később rájöttem, hogy mindenbe, és borzasztó boldog voltam. A kapcsolatunk elején, mikor Zsoltba voltam szerelmes, nem éreztem, hogy őt szeretem. Az volt a jó, hogy közel volt, de ha más lett volna közel, akkor másba lettem volna szerelmes. Tárgytalan volt az egész. Nagyon nehéz nekem szeretni. Zsoltot sokszor megbántottam, rosszat tettem neki, és sok rossz dolgot tanítottam meg, önző voltam.

Számtalanszor gondolkoztam arról: a szerelem természetes dolog, vagy pedig az emberi szükségszerűség találta ki magának. Ezt az egyezkedést soha nem tudtam eldönteni.

Ha magamból indulok ki, mindig azt éreztem, hogy irtózatos magány nehezedik rám, és ebből a magányból a menekülés kulcsa, ha szerelmes vagyok. Kevésbé érzem, hogy a véletlen szüli a szerelmet. Szükségszerű, hogy szerelmes legyek. Az sem véletlen, hogy kibe leszek szerelmes. Kiválasztom az illetőt, de nem azért szeretem meg, mert ez az érzés önmagától keletkezik bennem. Az dominál, hogy vágyok a szeretetre, egy kapcsolatra. Mindig úgy éreztem, mint Kosztolányi a Hajnali részegség-ben, amikor a Logodi utcai ablakán néz ki, azt látja, hogy az emberek ketrecbe zárt állatként fekszenek. Erről rendszerint eszembe jut, hogy ezek a ketrecek nagyon el vannak szigetelve egymástól. Valamilyen fejlődés, a tudat fejlődésének az eredménye a szerelem.

Régen olvastam egy könyvet, már nem emlékszem, ki írta, és mi volt a címe, abban volt egy fiú és egy lány párbeszéde. Ilyesmiről beszéltek: hiába ülünk itt órákig vagy évekig egymás mellett, én sose leszek te, és te sose leszel én.

Az ember sose lesz a másik, de még megközelíteni is nagyon nehéz a másikat. Apokaliptikus, végzetszerű magányosságot érzek az emberben, teljes elszigeteltséget.

Most egy cse (???) vagyok zárva, és azért nem leszek öngyilkos, mert élvezem ezt a tehetetlenséget, mert élvezem, hogy ebbe a tehetetlenségbe küzdelem vegyül. Harcolok a magánnyal, harcolok a társas léttel, harcolok az egész világgal. Pedig kis ember vagyok, senki se tudja rólam. Ha meghalok, senki nem fogja számon kérni, hogy meghaltam.

Ha nekem örökké kellene élnem, akkor rosszul kezdeném érezni magamat. Az életben szükséges egy kulcs, amivel ki lehet ebből a valamiből menni. A halállal mára már kibékültem, szeretem a halál gondolatát, azt, hogy meg fogok halni.

Sok mindent szeretnék tanulni, de főleg azt, hogyan kell egyedül élni. Ez egyelőre nem nagyon megy. Ha meglátok egy arcot, egy embert, iszonyú érzelmek töltenek el. Ilyenkor csupán úgy érzem, ez azért történik, mert keresek valakit, akiben megbízhatok.

Sose akartam tudni arról, hogyan keletkezett a világ. Nem voltam kíváncsi egyetlen elméletre sem. Azt szeretem a világban, hogy titokzatos és kiismerhetetlen. Kiskoromban felmerültek kérdések, de később rádöbbentem, éppen az a jó az életben, hogy tele van kérdésekkel. Mintha valakinek azt mondanám, hogy inkább nem mesélem el a történetet, és akkor órákig kérné, hogy mondjam, mondjam. Így vagyok a világgal, egyre kíváncsibb leszek, és egyre kevesebbet tudok meg róla, és marad ez az izgalmas kíváncsiság. Örülök, hogy nem tudok meg semmit, mert marad az izgalom. Mindent kétségbeejtően bonyolultnak látok, egyidejűleg tudom ugyanarra a dologra mondani, hogy igen vagy nem. Nincs meg az a képességem, hogy ítéljek. Nagyon ideges tudok lenni, ha az emberek ítélkeznek. Szerintem senki nem tud semmit, senki nem biztos semmiben. Minden megérthető, és semmi se érthető meg. Ezért támaszt fel magának Isteneket meg Anyagokat, amiben bízni lehet. Én például hiszek Istenben, nem azért, mert ő a világ biztos pontja, ennek a bonyolultságnak az irányítója, hanem azért, mert emberformájú. Valahol látok egy nagy bölcsességet, és ezt ráruházom egy Isten-képre. De sosem kértem tőle semmit, hogy teljesítsen, vagy megmentsen, vagy kihúzzon... sose képzeltem olyan Isten-képet, amely törvénykezik, ítéletet hoz. Hanem olyan Istent képzelek, aki szenved, sír, tehetetlen.

Nem jó mindenről beszélni, mindent észrevenni. Nagyon szeretek aludni. A nap nagy részét átaludnám. Akkor az ember álmodik, távol van a valóságtól, és kivonja magát az egészből. Csak mindig érzem a magányt, azt, hogy egyedül vagyok. Akkor is egyedül vagyok, ha más van velem. Soha nem éreztem életem egyetlenegy percében sem, hogy ne lennék egyedül. A legszebb perceimben is tudtam, hogy egyedül vagyok, ha nagyon boldog voltam, utána az jutott eszembe, hogy mikor lesz rossz. Hogy mikor vesztem el ezt a boldogságot. Nem volt egy percem se, ami maradéktalanul jó lett volna.

Sok bennem a szánalom is. Egyszerűen nem tudok otthagyni valakit, ha szüksége van rám. Jártam egy fiúval, három nap után tudtam meg, hogy két gyereke van, és ott akartam hagyni. De láttam az arcán a szomorúságot, annyira megsajnáltam, tehetetlenné váltam abban a percben. Ismét jóba lettem vele, és három hónapig maradtunk együtt.

Átéreztem, hogy tartozom valamivel az embereknek, és ha nem szeretem őket, akkor is szenvednem kell értük. Tudom, hogy a Zsolttal való kapcsolatomnak is rég vége van már, csak nincs befejezve. Évek óta vége van, halálra van ítélve, semmi értelme nincs, semmi újat nem tudunk egymásnak adni, bár talán nem az a fontos, hogy az emberek újat tudjanak egymásnak nyújtani, de teljesen fölösleges a létünk egymás mellett. Nehéz befejezni a dolgot, mert ha odamegyek Zsolthoz, és azt mondom, hogy nem szeretlek, ennek a szónak már semmi súlya nincsen, mi már rég eljátszottuk, hogy szeret, nem szeret. Ezt az egészet nem tudom befejezni, hiszen annyira közel került hozzám, hogy senkivel sem vagyok olyan bizalmas kapcsolatban, mint vele. Szükségem van rá?

Az lenne a jó, ha tudnék egyedül élni, akkor már nem lenne szükségem rá sem. Az a frigidség, ami szexuálisan bennem van, benne van a lelkemben is. Ez ugyanaz, csak más dimenzióban. Ez már évek óta elszigetelte a létemet az emberektől. Teljesen magamban élek, képtelen vagyok más emberhez eljutni.

Nem várok megoldást senkitől és semmitől. Még nagyon keveset láttam, és nagyon keveset éreztem. Még nem vagyok délben, sem este. Azt érzem, hogy az életben még csak a hajnalig jutottam el.

Géczi János: Vadnarancsok, 1. kötet. Orpheusz Könyvkiadó Kft., Bp., 1998., 106-149. old. (Orpheusz Könyvek).