Előszó

      Az elmúlt 10-15 évben, mikor a felváltás, a rombolás divatját a megőrzésé és az adaptálásé váltotta fel, egyre nagyobb figyelem fordul a várostörténet felé. Egyre többet tudunk városunk meglévő és elpusztult épített értékeiről. Alig esik szó viszont a hamvába holt, a meg nem valósult tervekről - pedig ezek nagy tanulságokkal szolgálhatnak egy új századvégi reneszánsz előtt álló, újra nagy tömegben és napról napra jobb minőségben építkező város számára.
      A jobb híján „meghiúsulás-történetnek” nevezhető, lebilincselően érdekes stúdium komplex diszciplína: a művelődéstörténet, hivataltörténet és építészettörténet hármas keresztútján helyezkedik el. Ma még igencsak kevés szaktudós merészkedik vizeire. Erősen remélem, hogy a Budapesti Negyed e száma inspirálni fogja a további kutatásokat, s mintát nyújthat a legfiatalabb kutatónemzedéknek.
      A Budapesti Negyed e számát azzal a szándékkal kezdtem szerkeszteni, hogy lehetőség szerint minél tipikusabb példáit mutathassam be e „meghiúsulás-történetnek”. Nem remélhettem, hogy az alapkutatások jelen helyzete lehetővé teszi egy szisztematikus, korszakolt történet felvázolását. Nos, valóban nem.
      Budapest történetének kétségtelenül legtalányosabb, legtöbb tanulságot kínáló tengeri kígyója a Nemzeti Színház meg nem épülésének százötvenvalahány éves története. Most, amikor - egy minden előzőnél sikeresebb pályázat után - minden eddiginél több remény mutatkozik arra, hogy megszakadjon a tanulságos kudarcok sora, érdemes a siker okain is elmerengenünk. Jobb korban élünk? Döntésképesebbek a politikusaink? Vagy, ahogy a szólás tartja: „Az Úristen görbe vonalakon, ám egyenesen ír?”
      A magyar építészettörténet nagy meghiúsulásait tanulmányozva elképed az ember: micsoda energiákat, mennyi szaktudást, milyen komoly felméréseket, mennyi akarást és mennyi féle invenciót pazarolt el ez a város, arany- és ezüstkorában egyaránt.

      Jó lenne okulni a múlt példáiból.

Török András