Képes főváros
__________
GERA MIHÁLY

Budapest nem panaszkodhat a fotográfusokra. Korán és sokan fölfedezték azt a kimeríthetetlen lehetőséget, amit a főváros a nap minden órájában megörökítésre kínált. Sokat emlegetett szép fekvése, a méltóságosan hömpölygő, valamikor állítólag kék Duna, a rajta átívelő kecses hidak, a dimbes-dombos budai oldal, a Várhegy pompás palotái, Óbuda ódon világa, a hévforrásairól, szőlőiről híres, korán lebontásra ítélt Tabán, a nyüzsgő pesti élet más és más hangulatú kerületeivel vonzották a fényképészeket. Műemlékei, díszes középületei, századforduló idején épült bérházai mást mutattak hajnalban, mást délben és mást alkonyatkor. Az utcák, közterek képe percenként változott. Egyszer sokadalom támadt, amelyet érdemes volt fényképezni, másszor a néptelenség késztette a fotográfust felvételezésre. Az érdeklődés Budapest iránt nem csökkent, sőt, az idő múlásával egyenes arányban növekedett. Tömegével készültek, készülnek róla a fényképek. Nincs az a primadonna, aki népszerűségben versenyezhetne vele.
      A teljesség igénye nélkül soroljuk föl néhány úttörő fotográfus nevét, akik emlékezetes felvételeket készítettek fővárosunkról (Szilágyi Gábor A magyar fotográfia története című, frissen megjelent munkájából idézve). Heidenhaus az első, akit név szerint ismerhetünk, ő 1860-ban számos fényképet készített, főleg Budáról, ahol a műterme volt. Néhány év múlva több követője is akadt: Zograf és Zinsel, Klösz György, Erdélyi Mór, Kozmata Ferenc, Weinwurm Antal, Petrik Albert, Kankovszky Ervin, Hollenzer László. Folytathatnánk a sort, de ennyi is elég ahhoz, hogy kiderüljön, valójában csak Klösz György neve cseng ismerősen a fotográfia iránt érdeklődők széles táborában, a többieknek talán még a nevét sem hallották, a műveiket sem ismerik, sajnos. Ami azt illeti, később sem jártak jobban a fotográfusok, hiába hívták Balogh Rudolfnak, Székely Aladárnak, Kertész Andornak, Munkácsi Mártonnak vagy Szöllősy Kálmánnak az illetőt. Egy-egy felvételükre ugyan rábukkanhatnak valamelyik képes folyóiratban, de fotóalbum, amely bemutatná Budapestről készült fényképeiket, szerzőnként vagy együtt, mind a mai napig nem született.
      A fotóalbumokkal ugyanis korántsem volt olyan szerencséje Budapestnek, mint a fotográfusokkal. A mennyiségre igazán nem lehet panaszunk, hiszen ha csak az utóbbi ötven évre tekintünk vissza, alig múlt el esztendő, amikor ne jelent volna meg Budapest című fotóalbum. Annál több kifogásunk lehet a minőséggel szemben. Mielőtt azonban szemlét tartunk az 1950 óta megjelent Budapest-fotóalbumok serege fölött, elöljáróban le kell szögeznünk: 1990 ebben is, miként az élet minden területén, vízválasztó.
      Visszanézve a rendszerváltozás előtt megjelent albumokat, megállapíthatjuk, hogy azok, néhány kivételtől eltekintve, azonos elvre épülő, amolyan se sava, se borsa, elegyes kötetek. Többségük valahogyan túl ünnepire sikeredett. Miként a szutykos gyermeket kimosdatják, ünneplőbe öltöztetik, ha vendégek érkeznek, aztán még rá is parancsolnak, hogy rendesen viselkedj ám, köszönj szépen a néniknek, bácsiknak, ne hozz szégyent ránk! Ilyenek ezek a fényképek a Budapestről kiadott albumokban. Valamennyin szépen viselkedünk, hogy a kiadó bácsik, nénik meg legyenek elégedve velünk, s a vendégek kezébe adhassák a rólunk készült albumot. Magyarán szólva, valamilyen elképzelt érdek nevében kiszűrték belőlük hétköznapjaink egyszerű történéseit, a szép, de megkopott épületeinket, utcáink köznapi rendetlenségét, amit pedig, mint látni fogjuk, a fotográfusok nem mulasztottak el megörökíteni. Érdesebben fogalmazva: elsikkasztották életünk megannyi jellemző pillanatát, amelyekhez szívünk szerint ragaszkodnánk, meg-megnéznénk örömmel.
      S hogy így történt, azt elsősorban a kiadók vezetőinek, szerkesztőinek róhatjuk fel, akiknek szeme előtt valószínűleg csupán az idegenforgalmi érdek lebegett, a fotográfiai értékre nem, vagy alig voltak tekintettel. A fotográfus személyisége, egyéni látásmódja, a városról alkotott, fényképekben közölt személyes véleménye ritkán érdekelte a kiadókat. Az albumokból, úgy látszik, ők csak és kizárólag a kimosdatott Budapestre voltak vevők. A fotográfusok körében hihetetlen történetek keringenek a kiadói kötöttségekről. Mesélik például, hogy fellobogózott épületről készült fényképet nem fogadtak el. Azt sem látták szívesen, ha műemlék ház ablakában valaki könyökölt. Ismert középületek szokatlan nézőpontból való ábrázolása pedig egyenesen eretnekségnek számított. A megrendelő a legtöbb esetben előírta, mit és hogyan kell lefényképeznie a fotográfusnak. Ha a fotográfus eltért a közhely szintű megfogalmazástól, fölrúgta a képi konvenciókat, a megrendelő azzal utasította el a fotográfiát, hogy hiteltelennek ítélte.
      Pedig akadt jó példa, amely rábírhatta volna a kiadói szakembereket, hogy engedjenek vaskalaposságukból, és jobban támaszkodjanak a fotográfusok képi leleményességére. Mindenekelőtt a Klösz György munkái fölhasználásával készült Budapest anno... című albumot kell említeni, amely nemcsak szakmai, hanem közönségsiker is volt. A siker titka egyszerű: Klösz György fényképeiről a korabeli város néz ránk a maga köznapi valóságában, ahogy mindennapjait föltárta a kíváncsi fotográfusnak. A fényképekből sugárzó élmény teszi hitelessé a látványt.
      Ha másként is, de a jó példák között kell említeni Szabóky Zsolt Budapest-albumát, amelyhez Száraz György írta a szöveget. Ebben az esetben azonban nem az egyes felvételeket kell dicsérni, hanem az albumot mint átgondolt, szerves egységet. Ehhez, persze, tudnunk kell, Szabóky Zsolt nem mindennapi szívóssággal harcol, hogy a városalbumról kialakított határozott elképzelése megvalósuljon. Itt minden a helyén van, a fényképek nemcsak szépek és jók, hanem tartalmilag is célszerűek: a Szabóky elképzelte Budapest-hangulat közvetítői. Példás a kísérő szöveg, amely egyrészt simulékonyan követi a fényképek igényeit, másrészt önmagában is helytálló olvasmányos dolgozat. Tanítanivaló a képszövegek ismeretközlő pontossága, hasznossága. Érthető, hogy az idő nem ártott, inkább használt az albumnak, s immáron több kiadásban is elfogyott.
      Végül méltánytalanság volna szó nélkül elmenni Reismann János Budapesti változatok című albuma mellett, amelyben a kitűnő fotóriporter a tőle megszokott színvonalon, iróniára hajló könnyedséggel mutatja be a fővárost, valamint Lőrinczy György A budai vár című, formájára nézve ugyan kicsiny, de fotográfiai megoldásaiban megjelenésekor sok újat hozó albuma mellett.
      A felsorolt és a felsorolásból kimaradt jó példák, amelyek egyértelműen a szerzőket dicsérik, nem feledtethetik, hogy a sok bosszantóan lapos Budapest-album megjelentetésében a kiadói szakemberek mellett a fotográfusok is ludasok. Ők ugyanis tudták, mi kell a kiadónak, mit lehet eladni. Méghozzá minél többször. A dolog egyszerű, magyarázta el nekem valamikor régen az a ma már nem élő fotográfus, aki számos városalbumot készített. Csupán arra kell ügyelni, hogy a fényképen ne legyen se autó, se ember, se bolti kirakat, egyszóval semmi olyan, amiből a ma divatja kiderül, mert akkor az a fénykép már két év múlva eladhatatlan. Ha azonban ügyes vagy, és minden tatarozott épületet azonnal lefényképezel, akkor akár tíz évig találsz a fényképedre vevőt. A fotográfus pedig abból él, hogy eladja a fényképeit.
      Így alakult ki az ördögi kör: a kiadó jó Budapest-albumot akart kiadni, de csökönyösen ragaszkodott a kikötéseihez. A fotográfus hiteles fényképeket óhajtott készíteni, de ha meg akart élni, akkor kénytelen volt a kiadó igényeihez igazodni. Ezért született négy évtized során kevés olyan hiteles album Budapestről, melyekre ma is büszkék lehetnénk.
      Ez az ördögi kör 1990-ben megszakadt, azzal, hogy a régi kiadók egyeduralma megtört. Azóta az új kiadók mintha lázas sietséggel igyekeznének pótolni azt, ami, sajnos, már gyakran pótolhatatlan, hiszen egyrészt a főváros szüntelenül változik, másrészt számos fotográfus, aki erre a feladatra kiválóan alkalmas lett volna, már nem él. Ennek ellenére alig fölsorolható, mi minden jelent meg az elmúlt hat esztendőben. Egyik részük értékmentő, a másik részük pedig értékteremtő.
      Érdekes megfigyelni, hogy ellentétben a múlttal, mostanában kevesebb lett a sokat markoló, átfogó szándékú album, helyette megszaporodtak a fotográfusok egyéniségére építő albumok, valamint az inkább sorozatban gondolkozó kisebb kötetek. Az elsőre példa Hemző Károly hangulatos, színes felvételekből szerkesztett albuma. A másodikra pedig Az én Budapestem című sorozat, amelyet Török Gyöngyvér szerkeszt kitűnően (vagy talán csak szerkesztett? Ugyanis hosszabb ideje nem jelent meg újabb kötet). Ebben a sorozatban látott napvilágot Gink Károly Budapest-Papírváros című albuma, Kukorelly Endre szövegével, amelyben a fáradhatatlan idős mester számos ismeretlen vagy alig ismert felvételét csodálhatjuk meg. Elmúlt évtizedek pillanatai elevenednek meg, hozzák vissza azt a várost, amelyben éltünk. A másik, Búcsú című kötetet ketten jegyzik, Lengyel Péter és Merényi Endre. A fiú és az édesapja. A fiú regényíró, az édesapja, akit nem ismert, épületgépész volt. „Az örökségem - mondja Lengyel Péter - az apám fényképei. Amatőr fényképész volt.” Az albumban Merényi Endre ötvenhárom felvétele szerepel. Néhány képcím is elég ahhoz, hogy ízelítőt kapjunk a fényképek teremtette hangulatból: A madárház az Állatkertben; Lovaskocsik a rakparton; Eső a Margit körúton; Erzsébet híd; Tél a Ligetben; Az új Császár fürdő; Nő esernyővel; Éjjel a Keletinél. A sorozat harmadik kötete,amely Lábass Endre fényképeit és hozzájuk írt szövegeit adja közre, meglepetést tartogat még azok számára is, akik úgy hiszik, ismerik Budapestet. Különös látvány-töredékek, sejtelmes hangulatú pillanatok, málló falak, koszlott kapualjak, lépcsőházak, udvarok, háztetők és pincék, lehangoló utcaképek sorjáznak egymás után, és végül kirajzolódik egy utánozhatatlan, már-már hihetetlen, öntörvényű világ, Lábass Endre városképe. Szöges ellentéte ennek a sorozat negyedik kötete, Frankl Aliona és Lugosi Lugo László Eltűnő Budapest című fényképalbuma. A szerzők arra vállalkoztak, hogy kihaló mestereségek művelőit, a műhelyüket, a szerszámaikat a tényrögzítő fotográfia eszközeivel megörökítsék. Tették ezt szinte az utolsó pillanatban, nagy műgonddal, nemes egyszerűséggel. Mind a négy album, más és más módon ugyan, de azt a fővárosi életet mutatja meg, amit oly nagyon hiányoltunk évtizedekig.
      Van még egy sorozat, A mi Budapestünk címen, ennek is Török Gyöngyvér a szerkesztője (és ez is mintha szünetelne). Azt hiszem, elég fölsorolni néhány kötet címét ahhoz, hogy kiderüljön: remek, hiányt pótló vállakozás ez is. Íme a címek: Bodor Ferenc: Pesti presszók; Buza Péter: Duna-hidak (fotó: Gadányi György); Korniss Péter: Udvarok (Erdős Virág írásaival); Radó Dezső: Parkok és erdők (fotó: Szabóky Zsolt).
      E szeszélyes, nem csekély elfogultságról árulkodó leltár végén két, épp hogy megjelent albumról kell szólni. Az egyik Révész Tamás Budapest, Egy város az ezredfordulón című albuma. „Képeimen - mondja a szerző - Canaletto festményeinek hömpölygő grandiozitását, levegős panorámáját szeretném visszaadni a fotó eszközeivel, miközben a szociofotográfia hagyományainak megfelelően a városlakó mindennapjait is bemutatom.” A másik album címe Budapest világváros, régi fényképeket ad közre Jalsovszky Katalin és Tomsics Emőke, az ismert szerzőpáros értő válogatásában.
      Bármennyire is örvendetes a sok szép és hasznos munka megjelenése, mindez azonban nem tudja feledtetni, hogy például Féner Tamás fotográfiailag rendkívül izgalmas Budapestje még senkit sem késztetett arra, hogy kötetet alkosson belőle. Vagy Tímár Péter szavakkal nehezen leírható fényképsorozata, ami első látásra ugyan légifelvétel, de ha jobban szemügyre vesszük, akkor kiderül, hogy egy építészetben jártas (diplomás mérnök) fotográfus vallomása a Budapest nevű településről. Nem túlzok, minden felvétele költemény, ujjongó vagy haragvó indulattal teli, őszinte vallomás. Végül csak a felsorolásban harmadik, rangban egyenlő Benkő Imre kiadásra érett Budapest-albuma, amely inkább Pest, annak is a társadalmilag lecsúszottabb világa, talán ettől, s talán éppen most volna időszerű, mert más dolog valamit olvasni, megint más látni is. A szó könnyen feledhető, míg a látványtól nem szabadulhat az ember, ott kísért az emlékeiben, kíméletlenül. Klösz György méltó utódai ők, ez azonnal kiderül, csak tessék megbízni tehetségükben, csak tessék felfigyelni rájuk, alkotásra késztetni őket.