A százéves fénykép
____________
BÁLINT GYÖRGY

Kissé szórakozottan ünnepelte meg a fénykép századik születésnapját a civilizált világ, mely mostanában mással van elfoglalva.
      Csak a franciák foglalkoztak alaposabban és lelkesebben a centenáriummal. Nemzeti ügyük: a fényképezést a francia Daguerre találta fel 1839-ben. Mindenki ismeri azokat a finom, rézmetszetszerű arcképeket, melyeket dagerrotípiának neveztek annak idején. Száz év alatt csodálatosan fejlődött e szép francia találmány. Lehetőségeinek és tárgyválasztásának nincsenek határai. Ma már mindent lefényképezhetünk: alpesi naplementét és kolerabacilust, szép nők lábát és ugyanezeknek a nőknek állampolgársági bizonyítványát. Életünk elképzelhetetlen volna fényképezés nélkül. Daguerre találmánya éppoly alapvető, szerves része a mai civilizációnak, mint a telefon, az autó vagy az írógép.
      A százéves jubileum alkalmából elgondolkozhatunk: mit is köszönhetünk tulajdonképpen a fotográfiának? Általában azért becsülik sokra, mert megörökít. Mindent megörökít, amit csak akarunk: régi utazást, ujjlenyomatot, lakodalmi ebédet, kirándulás színhelyét, nagybácsit, csecsemőt, farsangi mulatságot. Múló pillanatokat és múló embereket ment át abba az aránylag rövidlejáratú örökkévalóságba, amit egy család élete jelent. Mindenki nézegetett már régi családi képeket: a maga családjáét és idegenekét. Az előbbiek többnyire fájdalmasan hatnak, az utóbbiak többnyire komikusak. Minden régi családi kép ünnepélyes, ha másért nem, hát az egykorú bajuszok vagy ruhafodrok miatt. Az ünnepélyesség mindig kétélű: megrázó lehet, ha saját érzéseink vagy érzéseink emlékei vannak mögötte: de kínosan nevetséges, ha semmi közünk hozzá. A régi családi fényképeken az ünnepélyesség furcsán keveredik az intimitással; ezért vegyes az érzelmi hatásuk.
      A családi festmények és szobrok hatása tisztább, zavartalanabb - talán mert nem „hasonlítanak” oly agresszíven.
      De a fénykép, mint tudjuk, nemcsak az egyén életéből örökít meg fontos mozzanatokat, hanem a társadaloméból, a világéból is.
      Egy-egy nevezetesebb eseménnyel képrádió száguldja körül a földtekét, hogy megtörténte után néhány órával már mindenki láthassa, fillérekért. Ennek méltatásául csak annyit, hogy Caligula, a perui conquistadorok, Rettenetes Iván és a boszorkányégetők arcvonásait és nagy cselekedeteit nem láthatta sok millió példányban a világ, de azért mégis megvolt valahogy.
      Igaz viszont, hogy erről és az ezzel kapcsolatos dolgokról nem a fényképezés tehet. Daguerre találmánya, mint mondják, tárgyilagos: lerögzíti a valóságot, minden mellék tekintet és hátsó gondolat nélkül, dokumentumszerűen. Azt hiszem, ez nem igaz.
      A fényképnek sok előnye és értéke van, de a tárgyilagosság, a dokumentumszerűség nem tartozik ezek közé. Megvallom: éppen ezért becsülöm sokra, ezért érdekel néha szenvedélyesen. Géppel történik, „objektív”-nek nevezett üveglencse segítségével - és mégsem a gép számít benne, hanem az ember, aki kezében tartja. Ízlés, ötlet, vérmérséklet, világnézet és pillanatnyi hangulat: mindez sokkal több szerepet játszik a fényképszületésnél, mint az „objektív”.
      A fényképezés nem tudomány, nem dokumentumgyűjtés, nem tény-állásfelvétel, hanem művészet. Egy régi esztéta mondta, hogy a művészi alkotás tulajdonképpen kiválogatás, a fölösleges anyag kiselejtezése. A fényképész, mint minden művész, szuverén önkényességgel selejtezi a maga nyersanyagát. Önkényesen, egyéni elgondolás szerint hagy ki, húz alá, hallgat el, hangsúlyoz, kicsinyít, nagyít, torzít, nehezít, légiesít. Ugyanazt a modellt boszorkánynak fényképezheti az egyik fotográfus, és tündéri fogkrémreklámnak a másik. Ugyanazt a jelenetet a legellentétesebb propagandák szellemében ábrázolhatják ellentétes gondolkodású fényképészek gépei. De, eltekintve az ilyen nem művészi célzatosságoktól: mennyi ellentétes ábrázolási módszert, mennyi elütő stílust ismer már a modern fotográfia, a részletező anyagszerűségtől a költői hangulatfestésig, sőt, a zenei elvontságig. Szinte hipnotizáltan forgatom néha a korszerű fotógyűjteményeket. Daguerre mai követői olyan gazdag sokoldalúsággal tudnak mindent kifejezni, hogy néha, ritka pillanatokban, még az objektív valóságot is kifejezik. De nem gyakrabban, mint a festők vagy a költők. Legtöbbször ők is csak véleményt mondanak a valóságról, hol éles, kegyetlen kritikát, hol lírai szerelmi vallomást. Lelkesednek, gúnyolnak, ábrándoznak, vádat emelnek, játszanak - ki zseniálisan, ki ügyetlenül. Száraz, unalmas emberből sohasem lehet jó fényképész, bármilyen finom és drága a gépe. A „legtárgyilagosabb” fénykép is jobban hasonlít a fényképészre, mint a tárgyra. Daguerre tehát hiába élt és dolgozott? Ellenkezőleg. Találmánya új művészettel gazdagította az emberiséget, és bebizonyította, hogy mindig az ember, a „személyiség” a döntő, és nem a gép. Sok modern gondolkozó ijedten szemléli a technikai haladást, és elgépiesedéstől félti az embert. Figyelmükbe ajánlom a fénykép százéves fejlődését. Legyenek nyugodtak: minden látszat ellenére nem az ember válik géppé, hanem a gép válik emberivé. A „robotember” rémképe alaptalan - helyette itt a gép, melynek egyéni véleményei és szívügyei vannak.

      Pesti Napló, 1939. január 15. 12. oldal