EPA Budapesti Negyed 8. (1995/2)Kovács A.: Előszó < > Vörös K.: Wahrmann Mór

A pesti zsidóság a 19. század első felében

___________
BÁCSKAI VERA

A pesti zsidók jelentős szerepe a gazdasági és kulturális életben, a modernizációban, Pest nagyvárosi arculatának kialakításában közismert tény. A megtelepedés, a pesti zsidó közösség kialakulásának fél évszázados folyamata, annak ellenére, hogy bőséges forrásanyag áll rendelkezésre, nem volt átfogó, komoly vizsgálat tárgya. E helyett sokszor a 19. század második felének viszonyait, jelenségeit vetítik vissza a letelepedés, meggyökerezés kezdeti folyamatára is, többek között azáltal, hogy elsősorban a pesti zsidóság kiemelkedő egyéniségei, a gazdasági életben újító, vezető szerepet betöltő személyiségek, a sikeresek állnak a figyelem központjában. A közösség többségét kitevő kisemberek legfeljebb a statisztikai táblázatok számadatai mögött rejtőznek névtelenül. Pedig csak a sikeresek és elbukók, a kispolgári létből felvergődni sohasem tudók életútjának alaposabb ismeretében deríthető fel a pesti zsidó közösség valóságos szerepe a város és az ország gazdasági és társadalmi életében.
      E nézőpontból kísérlem meg az alábbiakban a pesti zsidóság megtelepedésének és társadalmi beilleszkedésének első szakaszát bemutatni. A kép, melyet felvázolok, töredékes, mert magam is elsősorban a vagyonos elit, a nagykereskedők behatóbb vizsgálatára használtam fel a zsidóösszeírások oly sok fontos adatot tartalmazó, de alaposan fel nem dolgozott anyagát [1], és e szempontból válogattam a városi tanács iratanyagából is, amely pedig értékes és bőséges információkkal szolgál a közösség elesettebb, csődbe jutott, nehézségekkel küzdő tagjairól is. Célom tehát néhány, a zsidóságról szóló közhelyszerű tétel valóságtartalmának vizsgálata.

      A betelepülés
      A 18. század végéig - sok más szabad királyi városhoz hasonlóan - Pest városa nem tűrt meg zsidó lakost falai között. Vásár idején kereskedhettek, letelepedésüket azonban nem engedélyezték. A jelenlét az ország legfontosabb kereskedelemi központjában létérdeke volt a zsidó kereskedőknek, akik a forgalmas vásárok könnyebb megközelítése érdekében a közeli Óbudán telepedtek le, létrehozva az ország egyik legnagyobb és legvagyonosabb zsidó közösségét.
      A zsidók Pestre települése II. József idején vált lehetővé. Az 1780-as évek végétől már raktárakat, néha irodát is béreltek a vásártérrel szomszédos házakban. Az uralkodó halála után a pesti tanács ki akarta utasítani őket, és csak a Helytartótanács külön utasítására tett eleget az 1790. évi 38 tc. rendelkezésének, mely szerint az 1790 előtt megtelepült zsidók nem űzhetők el a városból. A tanács ellenállásában nem annyira vallási meggondolások játszottak szerepet, bár kétségtelen, hogy a csaknem homogén katolikus város - a 18. század végén a lakosság 96 %-a e hitfelekezethez tartozott - más felekezetek tagjait nem látta szívesen. Elsősorban a pesti kereskedők érdekeit védte, akik minden riválistól igyekeztek szabadulni. Bár ekkoriban a zsidó kereskedők elsősorban terménykereskedést folytattak, amellyel a keresztény, testületbe tömörült kereskedők nem foglalkoztak, de emellett egyre növekvő részt hasítottak ki maguknak a textil forgalmazásából is, ami viszont a testületi kereskedők monopóliumának számított.
      A pesti kereskedők éppen ez idő tájt szabadultak meg a „görög” kereskedők nyomasztó versenyétől, és nem kívántak új riválisokat. A „görög” a görög-keleti vallású, török területről, Balkánról bevándorolt - szerb, bolgár, macedón, és csak kisebb részben görög etnikumú - kereskedők gyűjtőneve volt. Üzleti sikereiket az 1718. évi pozsareváci békeszerződésben kikötött vámkedvezményeik, valamint balkáni üzleti és családi kapcsolataik alapozták meg. Jogosítványuk ugyan csak a török árukkal való nagybani kereskedésre szólt, de jelentős részt vállaltak a terménykereskedelemben, a hiteléletben is, és nem riadtak vissza más eredetű áruk tiltott kicsinybeni árusításától sem. Ez állandó konfliktusok forrása volt, és a pesti kereskedők ugyanolyan eszközökkel - feljelentés, boltbezárás, kitiltás, a testületből való kirekesztés - harcoltak ellenük, mint amilyeneket a zsidó versenytársak ellen alkalmaztak a továbbiakban. 1772-ben a kormányzat eltörölte a görög kereskedők vámkedvezményeit, 1774-től pedig csak azoknak engedték a kereskedést, akik letették az uralkodónak a hűségesküt, és családjukkal együtt a városban települtek meg. Ezzel azonban elvesztették jól kiépített kereskedelmi és hitelkapcsolataikat is. A görög kereskedők legvagyonosabb része nemesi címet és birtokot szerezve kivonult a kereskedelmi életből, más részük polgárjogot nyert, belépett a kereskedelmi testületbe, és üzleti kapcsolatainak kiépítésében mindinkább Bécs felé fordult.
      A görög és zsidó kereskedők nemcsak szerteágazóbb kereskedelmi kapcsolataik, nagyobb tőkeerejük és hitellehetőségeik, sikereik miatt voltak nem kívánatos versenytársak, hanem azért is, mert mint testületen - és bizonyos értelemben társadalmon - kívüli, marginális elemekre a testületi szabályok nem, vagy nehezebben voltak érvényesíthetők. Ha a kicsinybeni árusítást - tanácsi segedelemmel - el is lehetett tiltani, nehezebb volt érvényesíteni a testületi kereskedők számára előírt és szigorúan betartatott profiltisztaságot, vagy megakadályozni, hogy egyidőben több helyen is tartsanak boltot, irodát. Mivel a Kereskedelmi Testület tagjai csak keresztények lehettek, szabályai a zsidó kereskedőkre nem vonatkoztak, ezért csak hatósági eljárás útján kísérelhették meg azokat betartatni.
      A kereskedők tiltakozása, a tanács korlátozó intézkedései ellenére 1790-től egyre több zsidó telepedett le a városban, részben speciális türelmi adót fizető tolerált (megtűrt), részben kommoráns (lakhatási, tartózkodási joggal rendelkező) lakosként. Számuk korlátozása érdekében a tanács időnként nyilvántartást készített róluk. Az 1804. évi összeírás nemcsak az adózó háztartásfők foglalkozását és jogállását, de a velük együttélő családtagok és alkalmazottak adatait is feltüntette, igen értékes, de máig sem kellően feldolgozott információkat szolgáltatva a zsidó háztartások nagyságáról és szerkezetéről.
      A tanács nemcsak újabb családok letelepedését igyekezett megakadályozni, hanem csökkenteni kívánta a már megtelepült családok létszámát is. Kimondták, hogy a családapa csak egyetlen fiára örökítheti át toleranciáját, a többi fiút és a vőket ki kell utasítani a városból. Előírták azt is, hogy csak helyi születésűeket foglalkoztassanak, hogy az alkalmazottak se szaporítsák a zsidók számát. Természetesen e szabályokat többnyire kijátszották, és ezért került sor újabb és újabb összeírásokra, hogy a jogcím nélkül itt tartózkodókat eltávolíthassák. Az intézkedések eredménytelenségét bizonyítja, hogy míg a 18. század végi összeírások csak két kategóriát ismertek: a tűrt zsidókat, akik a közösségnek közel 30%-át tették ki, míg a többieket a kommoránsok közé sorolták, 1833-ban e két kategóriába tartozó háztartásfők együttes aránya 23%-ra süllyedt, a többieket a pesti születésű fiúk, nem itt született fiúk, kommoráns és tolerált zsidók vejei, harminc, húsz, tíz, öt éve és kevesebb mint öt éve itt lakók, valamint az alkalmazottak csoportjaiba sorolták.
      A tolerancia vagy a lakhatási jog elnyerésében a már megtelepedett vagyonos családok behozhatatlan előnyt élveztek. Általános gyakorlat volt, hogy az idősebb fiúk, megfelelő tőke birtokában, gyakran a kormányhatóságok támogatásával vagy éppenséggel azok nyomására, saját jogon megszerezték a toleranciát, míg az apa türelmi jogát a fiatalabb fiúk egyike örökölte. A későbbiekben a Helytartótanács utasította a városi tanácsot, hogy a pesti születésű fiúknak, ha toleranciát nem is, de a lakhatási jogot megadja.
      A tanács korlátozó intézkedései közismertek, az azonban kevésbé köztudott, hogy a zsidó közösség tagjai is igyekeztek gátat vetni a nagyarányú bevándorlásnak. A vagyonos zsidó kereskedők ugyanazokkal az érvekkel igyekeztek megakadályozni a veszélyes versenytársak megtelepedését, mint a testületi kereskedők. Így 1802-ben a tolerált zsidó textilkereskedők azzal az indokkal utasították el Ullmann Ábrahám pozsonyi kereskedő letelepedési kérését, hogy elegendő számban vannak a helyi lakosság ellátásához, s egy újabb üzlet létesítése káros például szolgálhatna más vásári kereskedők számára, akiknek szintén kedvük kerekedhet a pesti üzletnyitáshoz. Ullmann Ábrahámnak kétéves küzdelem után, a Helytartótanács támogatásával sikerült üzletet alapítania Pesten. 1820-ban viszont éppen az ő fia, a későbbi neves bankár, Ullmann Mózes (Mór) volt az, aki jegyezte a zsidó kereskedők hasonló szellemű beadványát Biedermann Mihály Lázár bécsi bankár üzletnyitása ellen. [2]
      Ha kezdetben elsősorban egy-egy veszélyes rivális kiküszöbölése volt a cél, az 1830-as években már az a félelem indította cselekvésre a zsidó kereskedőket, hogy az önálló egzisztencia nélküli nagy számú bevándorló túl nagy terhet jelent a hitközség karitatív tevékenysége számára, és veszélyeztetheti a tekintélyesebb, jó kapcsolatokkal rendelkező, jobb módú, de szintén engedély nélkül itt tartózkodók létét. Az 1830-as évek elején a Zsidó Kereskedelmi Testület [3] a keresztény kereskedőket egyesítő testülettel karöltve kezdeményezte a „zugkereskedők” felkutatását és megbüntetését. Elég elterjedt szokássá vált ugyanis, hogy a csődbe jutott, elszegényedett nagykereskedők átjátszották jogosítványukat nem helybéli zsidó kereskedőknek, oly módon, hogy a régi cégtábla fennmaradt, az üzletben azonban idegen kereskedők áruit árusították. A zsidó közösség 1831-től két biztost alkalmazott az engedély nélkül itt tartózkodók és egyéb gyanús elemek felkutatására. Feljelentésük nyomán 31 cég bezárását rendelte el a tanács. Feladatuk volt, hogy ezekről jelentést tegyenek a városkapitányi hivatalnak. Hasznos szolgálataik jutalmául 1836-ban a városkapitány rendszeres díjazásukat javasolta, a tanács az indítványt azonban elutasította. [4]
      A zsidó kereskedők tehát ugyanazokat az eszközöket alkalmazták a versenytársak kiküszöbölésére, mint a keresztény testületi kereskedők, és a kirekesztő gyakorlatot ugyanolyan érvekkel támasztották alá. Ez magától értetődő volt, és csak azért érdemes felhívni rá a figyelmet, mert ellentmond annak a sztereotípiának, miszerint a hitsorsosok támogatása minden más érdeket megelőzött a zsidó közösségekben. Nos, ez esetben úgy tűnik, hogy a szolidaritást időnként legyőzte a racionális számítás.
      A korlátozó intézkedések ellenére a zsidó közösség létszáma gyorsan nőtt. Az 1793. évi összeírás 126, az 1817. évi 232 családot/háztartást tartott nyilván, az 1833. évi összeírás pedig már 1356 családot és 6983 főnyi zsidó lakosságot mutatott ki.
      A pesti zsidók száma az 1810-es években több mint másfélszeresére növekedett, az 1820-as, 30-as években a növekedés évtizedenként kb. 44-45%-os volt, az 1840-es években viszont - a zsidók letelepedését engedélyező 1840. évi 29.tc. hatására - számuk megduplázódott. [5] Egyébként hasonló, sőt ezt meghaladó növekedés tapasztalható ez időszakban a városból korábban távoltartott protestáns felekezetek létszámában is: a reformátusok száma a század első negyedében megduplázódott, majd egyharmadával nőtt, az 1840-es években azonban jelentéktelenné csökkent. Az evangélikusok létszáma a század első évtizedében megötszöröződött, a 20-as 30-as években szaporodásuk megegyezett a városi lakosság egészének gyarapodásával, míg a 40-es években létszámuk több mint kétszeresére emelkedett. A növekedésben mutatkozó hasonló vonások mellett azonban nem hagyható figyelmen kívül, hogy a két felekezet összlétszáma kezdettől fogva messze elmaradt a zsidóké mögött, noha a különbség a 40-es évekig erőteljesen csökkent. [6]
      A pesti zsidóság túlnyomó többsége magyarországi születésű volt vagy Pestre költözése előtt is az országban élt. Már az első letelepülőknek is csaknem háromnegyede magyarországi településekről költözött be, a legnagyobb kibocsátó gócok Óbuda, Pest megye, Pozsony és környéke, Nyitra megye voltak. A város erős vonzást gyakorolt a dunántúli mezővárosok módosabb kereskedőire is. A külföldről bevándoroltak többségének származáshelye a század közepéig elsősorban Cseh- és Morvaország, kisebb számban szerepeltek osztrák-német származásúak, a lengyelországi (galíciai) és törökországi bevándoroltak száma pedig elenyésző volt.

      Kormegoszlás
      A korai betelepülők többsége a fiatalabb évjáratokhoz tartozott: ezt tanúsítják a férfiak kormegoszlására vonatkozó adatok. Még az 1810-es években is a 17 és 40 év közötti zsidó férfiak aránya magasabb volt a városi lakosság átlagánál (e korosztály a férfiaknak több mint felét tette ki), a 17 éven aluliak aránya viszont jelentősen, a 40 évesnél idősebbeké csekély mértékben maradt el a városi átlag mögött. Mivel a férfiak és nők megoszlása, csekély férfitöbbséggel arányosan alakult, feltehető, hogy elsősorban fiatal házasok telepedhettek meg. A kiskorúak aránya az 1800-as években elmaradt a katolikusoké mögött, és nagyjából a protestáns felekezetekhez tartozókéval egyezett, annak jeleként, hogy e felekezetek friss bevándoroltjai között is túlsúlyban voltak a fiatal, a nők csekély számából következtetve még a családalapítás előtt álló bevándorlók.
      Az 1820-as, 30-as éveket a 17 éven aluli férfiak növekvő aránya jellemezte. A kiskorúak aránya - immár a lánygyermekeket is figyelembe véve - a következő évtizedben 17%-kal emelkedett, ekkor a közösség létszámának 60%-át tették ki, míg a többi felekezetnél arányuk 50% alatt maradt. A következő évtizedekben e korcsoport részesedése erőteljesen csökkent, de a század közepén észlelhető 50%-os arány így is messze meghaladta a többi hitfelekezet 37-45%-os arányát. [7]
      Az 1840-es évek tömeges bevándorlásának korszakát megint a fiatalabb korosztály bevándorlása jellemezte, mert a 17 évnél fiatalabb férfiak aránya a városi átlag alá süllyedt, a 17-40 éveseké pedig a fölé emelkedett. A zsidók korösszetételének sajátos jellemzője az a tény, hogy a 40 éven felüli férfiak aránya a 19. század első felében végig a városi átlag alatt maradt.

      Szegregáció
      Noha - a tanács ilyen irányú törekvései ellenére - Pesten sohasem létesült gettó, a zsidó lakosság szegregációja igen erőteljes volt. A század elején 84%-uk a Terézvárosban élt, a többi városrészben csak szórványosan fordultak elő. A lakóhely megválasztásában fontos szerepe volt a vásártér közelségének, de még inkább annak, hogy a városrész Belvároshoz közel fekvő részében számos nagy bérház állott, amelyek nemesi tulajdonosai készségesebben adták ki a lakásokat zsidó bérlőknek, mint a polgárok. Szinte kizárólag zsidó lakói voltak a Király utca és az Országút (ma Károly körút) sarkán állott Orczy háznak, amely már a 18. század végén is az óbudai zsidó kereskedők gyülekező helyéül szolgált. A három udvaros, kétemeletes házban az 1830-as években 48 lakás 142 szobájában 284-en laktak, a lakásokon kívül 37 raktár, két zsinagóga, 3 vendéglő, egy kávéház, egy mészárszék és egy fürdő működött az épületben. A tulajdonos Orczy család 1822-ben 41000 forint ház- és üzletbér jövedelmet élvezett. [8] Az épületben működő kávéház volt a gabonakereskedők „irodája”, éppen úgy, mint Bécsben is kávéház volt az üzletkötések színhelye. A Judenhofnak is nevezett Orczy ház lakhely, munkahely és a vallási élet színtere volt, akár ki sem kellett lépni az épületből. Hasonlóképpen sok zsidó élt és bérelt lakást a Vásártéren álló kétemeletes Marokkói házban, ahol 201 lakó zsúfolódott össze. E házak óriás méreteit érzékelteti, hogy az 1820-as 30-as években a Terézvárosi házakra átlagosan 15-16 lakó jutott, és még az 1840-es évek végén, az árvizet követő újjáépítés után, amikor jócskán megszaporodott a többemeletes bérházak száma, a Belvárosban és a Lipótvárosban egy házra átlagosan 29-30, a Terézvárosban 26 fő jutott. A pesti zsidók tehát meglehetősen zsúfolt házakban és lakásokban éltek.
      A lakosság ellenérzésétől való félelem mellett a vásár, a zsinagóga közelsége is meghatározó lehetett abban, hogy a lakóhelyi elkülönülés csak valamelyest enyhült a fél évszázad során: az 1840-es évek végén a zsidóknak még mindig 72%-a tömörült a Terézvárosban, 22%-uk - főleg a vagyonosabbak - az elegánsabb és korszerűbb beépítettségű Lipótvárost választotta lakhelyéül.
      A lakóhelyi elkülönülés nem csak a zsidó közösséget jellemezte, kisebb mértékben ugyan, de észlelhető a többi, kisebbségben levő felekezetnél is. A század elején a görög-keletiek 61%-a a Belvárosban, 27%-a a Lipótvárosban, az evangélikusok fele a Belvárosban, 30%-a a Terézvárosban, míg a kálvinistáknak csaknem a fele a Ferencvárosban, további harmada a Belvárosban tömörült. Lakóhelyi elrendeződésükben kétségtelenül szerepet játszott templomuk közelsége is. A század közepére azonban a protestánsok lakóhelyi elkülönülése erősen csökkent, egyre egyenletesebben oszlottak el a város területén.

      Foglalkozás
      A pesti zsidóság többségét a forgalom vonzotta Pestre: a 18. század végétől a század közepéig változatlanul a háztartásfőknek valamivel több mint a fele kereskedelemből élt. A fél évszázad folyamán erőteljesen emelkedett a kézművesek száma is, arányuk azonban alig haladta meg a 10%-ot. A zsidó kézművesek 1833-ban 33 különféle mesterséget űztek, közöttük olyan ritkábban előforduló és főleg városi keresletre termelő szakmákat, mint esernyőkészítő, optikus, rézmetsző, sírkővésnök stb. A legnépesebb szakma a szabóké volt, 54 mester 45 legénnyel dolgozott. Akadt olyan szabóműhely, amely hat, illetve kilenc legényt foglalkoztatott - ezek már szinte konfekciós vállalkozásoknak is tekinthetők. Létük igazolni látszik a céhes szabók ismétlődő vádját, hogy az ócskaruhákkal kereskedő zsidók valójában a zsidó (és más kontár) szabók által készített új ruhákkal kereskedtek. A második legnépesebb kézműves csoportot a pipakészítők alkották, e szakmában 23 mester 25 legényt foglalkoztatott, itt is találunk nyolc legényt foglalkoztató, kisebb üzem méreteit elérő műhelyt. Tíznél több mestert számoltak a szobafestők, illetve a likőr- és pálinkafőzők.
      Köztudott, hogy a kézműves-mesterségek nem örvendtek nagy népszerűségnek a zsidó lakosság körében. Nemcsak azért, mert általában szerényebb haszonnal, a meggazdagodás kisebb, az önállósulás távolabbi esélyével kecsegtettek, mint a kereskedelem. Mivel vallásuk miatt a céhbe nem léphettek be, a céhes mesterek eredményesebben küzdhettek a „zsidó kontárok” ellen, mint a kereskedők, akik kénytelenek voltak a tanácsi engedély alapján végzett működésüket elfogadni. A kézművesek igen nagy hányada a tulajdonképpen illegálisan itt tartózkodók és főképpen a 10 évnél nem régebben letelepedettek közül rekrutálódott, és figyelemreméltóan magas volt arányuk a pesti születésű fiúk és a vők körében.
      Növekedett az értelmiségi foglalkozásúak száma is, de arányuk nem haladta meg az 5%-ot. A legnépesebb csoportot továbbra is a tanítók, tanárok, nevelők alkották - számuk 1833-ban a rabbival együtt 17 fő -, de ekkor már tíz orvos, kilenc sebész, öt fogorvos és hat bába működött a közösség szolgálatában. Az értelmiségi foglalkozások nemigen vonzották a vagyonos kereskedő családok fiait, körükben egyetlen tolerált vagy kommoráns nem fordult elő, a pesti születésű fiúk sem igen törekedtek e pályákra. Valamivel nagyobb volt a vők aránya az értelmiségiek között, jelezve, hogy a pesti kereskedők fiaikat a század elején nemigen nevelték a csekély jövedelmű értelmiségi pályákra, lányaiknak azonban már szívesebben kerestek férjet körükből. Az értelmiségiek egyharmada öt évnél kevesebb idő óta működött a városban, annak jeleként, hogy a kézművesiparhoz hasonlóan e foglalkozások is csak a század első negyede után kezdtek nagyobb arányban meghonosodni a zsidó közösségben.
      Kétségtelen, hogy a pesti zsidó közösség foglalkozási megoszlása összetettebb volt, és nemcsak kereskedőkből állt. Mondhatnánk úgy is, hogy valamivel kevesebb mint a fele nem a kereskedelemből élt. Az azonban vitathatatlan, hogy a kereskedők aránya körükben messze meghaladta a városi átlagot, és hogy az igazi nagy vagyon és a gazdasági élet fontos pozíciói csak a kereskedelem által váltak elérhetővé. De, megint csak a közhiedelemmel ellentétben, e sikereket a pesti zsidó kereskedőknek csak kis töredéke mondhatta magáénak.

      A kereskedők
      Az 1833-ban összeírt 725 kereskedő közül 84-nek volt nagykereskedői jogosítványa. Ezek rendelkeztek jelentős tőkével és szaktudással, mindannyian legálisan tartózkodtak a városban, 43%-uk tolerált, egynegyedük lakhatási joggal rendelkezett, heten tolerált zsidók fiai, illetve vejei voltak.
      Az összeírás 117 terménykereskedőt tartott nyilván: ezek a kereskedőknek mindössze 15%-át tették ki, valamelyest megkérdőjelezve a terménykereskedelem dominanciáját a zsidók üzleti tevékenységében. Valójában a nagykereskedők nagyobb része, ha jogosítványát főképp textiláruk nagybani forgalmazására nyerte is, emellett többnyire foglalkozott terménykereskedelemmel is, de a nagy- és terménykereskedők együttesen is csak a kereskedők egynegyedét tették ki.
      A terménykereskedők vagyoni tekintetben kevésbé homogén csoportot alkottak, mint a nagykereskedők. Akadtak közöttük ugyan a nagykereskedők forgalmával vetélkedő nagyobb cégek is, többségük azonban kisebb ügyleteket bonyolított le. Több volt közöttük a jövedelem alapján második kategóriába sorolt üzlet. Jogállás szerinti összetételük is azt bizonyítja, hogy a terménykereskedelem ugródeszkául szolgált a kiterjedtebb nagykereskedés elérhetéséhez. Míg a nagykereskedőknek több mint kétharmada a toleráltak és kommoránsok közül került ki, a terménykereskedők között ezek együttes aránya alig haladta meg a 25%-ot. Egyharmaduk a vők, 16%-uk a fiúgyermekek közül került ki, azaz a terménykereskedőknek több mint a fele a türelmi jog megszerzésére kevesebb eséllyel rendelkező családtagokból rekrutálódott.
      Ismeretes, hogy a napóleoni háborúkat követő dekonjunktúra idején sok, azelőtt főleg terménykereskedelmet űző zsidó, aki már a konjunktúra idején is foglalkozott mellékesen textiláruk behozatalával, kézműáru- és textilkereskedelemre tért át, fiaik és vejeik azonban többnyire tovább folytatták a terménykereskedelmet. A termény- és kézműárukereskedés párosítása vagy váltogatása az 1810-es 20-as években sok zsidó kereskedő számára biztosította a válságos idők átvészelését, sőt egyesek számára még az újrakezdést, az újra meggazdagodás lehetőségét is. A fiúk és vők terménykereskedései egyébként néhány esetben igen jelentős céggé nőttek.
      1833-ban a zsidó kereskedők egynegyede részben szakosodott, részben vegyes (Händler) bolti kereskedelmet folytatott.
      A kereskedelemnek ez az ága főleg az engedély nélkül itt tartózkodóknak nyújtott megélhetést: a bolti kereskedők több mint a fele 20 éve, illetve annál rövidebb idő óta tartózkodott a városban, és sok pesti születésű fiú is így kezdte pályáját.
      Ha az előbb felsorolt kategóriákban - a nagykereskedők kivételével - csak egy alaposabb vizsgálat tenné lehetővé a vagyonos és szegényebb rétegek szétválasztását, a kereskedőknek csaknem a fele egyértelműen a kis egzisztenciák közé tartozott: ide sorolható az 1833-ban összeírt 137 házaló, 77 ócskás és zsibárus, 18 szatócs, valamint a 82 alkusz. Az előbb felsorolt kategóriáktól nemcsak alacsonyabb tőkéjük, sőt gyakran szegénységük különböztette meg őket, de az is, hogy míg a nagy-, termény- és egyéb szakosodott kereskedők cégalapításánál megkövetelték bizonyos, nem jelentéktelen tőke kimutatását és a szakképzettség igazolását, az utóbbi kereskedelmi ágak főleg vállalkozó kedvet és csak csekély kezdőtőkét igényeltek, különösebb szaktudást nem. Ráadásul többnyire függő helyzetben voltak vagyonosabb hitsorsosaiktól: részben úgy, hogy azok megbízottjaiként működtek, részben azáltal, hogy tőlük az árukat hitelben szerezték be.

      Modernizáció és polgárosodás
      Mindezek fényében kétségtelenül újragondolandó néhány közhely a zsidóság, jelesen a pesti zsidóság gazdasági szerepéről. Nyilvánvaló, hogy a kereskedelem megújításában, a hitelélet új alapokra helyezésében, a polgári értékrend elsajátításában és terjesztésében a pesti zsidó kereskedőknek csak egy szűk csoportja működött kezdeményezően és tevékenyen közre, s ebben partnerre talált a pesti keresztény nagykereskedők hasonlóan szűk csoportjában. A városi házaló kereskedők tevékenysége más volt, mint a vidéki „batyus zsidóké”, akik igen nagy szerepet játszottak a termények kis tételű felvásárlásában és összegyűjtésében, emellett jelentős mértékben elősegítették az iparcikkek elterjedését a falvakban, előmozdítva a vidék kommercializálódását. A városi házaló kereskedők tevékenysége az iparcikkek, elsősorban a rövidáruk forgalmát növelte, mert olyan faluról frissen bevándorolt rétegekhez juttatták el ezeket az árukat, amelyek származáshelyükön főleg vásárokon vagy vidéki házalóktól vásároltak, és gyakran még idegenkedtek a városi boltoktól. Az ócskások pedig a legszegényebb városi rétegeket célozták meg. Azért is álltak a támadások kereszttüzében, mert a testületi kereskedők felismerték, hogy tevékenységük vásárlókörük potenciális kiterjesztését gátolja. E rugalmasabb, mozgékonyabb kereskedelmi tevékenység zsidó kézben való koncentrálódása a kirekesztő szabályok egyenes következménye volt: a zsidó kisemberek elől az ipari vagy mezőgazdasági tevékenység el volt zárva, a testületből való kirekesztettségük viszont azzal a következménnyel járt, hogy a testületi szabályok rájuk nem voltak érvényesek. Tevékenységükre a városi lakosságnak és az általuk értékesített árukat előállító üzemeknek egyaránt szüksége volt, ezzel magyarázható, hogy a testületi kereskedők sok évtizedes panaszáradata, a házalás eltiltására irányuló törekvései nem vezettek eredményre, legfeljebb bizonyos szabályozást értek el.
      Bármennyire is hasznos volt a zsidó házalók és zsibárusok tevékenysége, valójában egy elavult kereskedelmi gyakorlatot éltettek tovább, amely a kereskedelem modernizációja során fokozatosan háttérbe szorult. Az ő tevékenységük tehát nem sorolható a modernizáció körébe, jelentősége csupán a provinciális, céhes testületi szellemben szabályozott kisstílű helyi kereskedelem fellazítását eredményezte.
      Elsősorban e réteget érte - és nem mindig alaptalanul - az a vád, hogy csalárd kereskedelmet folytatnak. A csaló zsidó kereskedő sztereotípiája a kortárs, rivális kereskedők fő vádpontja volt, amely aztán tovább élt az antiszemita propagandában. Napjainkban is tanúi lehetünk annak, hogy az ellenőrizetlen, ellenőrizhetetlen, mozgékony, bolthoz nem kötött, főképpen a kispénzű vásárlók erszényét megcélzó kereskedelem milyen táptalaja a csalásoknak és visszaéléseknek, s ez a múlt században sem volt másképp. A kereskedői morál fellazulásához hozzájárult a napóleoni háborúk idején felvirágzó csempészet is. Nyilván akadtak példák a szándékos csalásra is, sok esetben azonban a hozzá nem értés, a szakértelem hiányának is tulajdoníthatók a „csalárd ügyletek” A század eleji hadiszállítások, a csempészet és önmagában a kereslet, a forgalom fellendülése számos, a korábban nagyobb cégek közvetítőiként, ügynökeiként működő vagy házaló, vásározó tevékenységet folytató kereskedő gyors meggazdagodásához vezetett. A könnyű vagyonszerzés lehetőségén felbátorodva már önállóan is vállalkoztak nagyobb tételek eladására, ezzel azonban olyan vizekre merészkedtek, ahol - ha tőkéjük talán ideig óráig elegendő volt is - kellő szakismerettel nem rendelkeztek. Ne feledjük azt sem, hogy a csaló, zugkereskedő minősítés - amely gyakorta elhangzott még a zsidó kereskedők oldaláról is - nem feltétlenül a vásárlók megkárosítását, hanem csupán a kereskedelmi jog, a középkorias testületi szabályok megszegését jelentette. Végezetül: nem csak a kereskedők, hanem üzletfeleik sem átallottak csalni. Kiváló példa erre a Figdor Izsák cég esete „több vármegye táblabírájával”, Blaskovics Bertalannal, aki úgy akart jobb árat elérni gyapjújáért, hogy a zsákok tetejére szép fehér gyapjút tett, a közepébe pedig rossz minőségűt, piszkosat tömött. Amikor a kereskedő megbízottai megtagadták ennek átvételét és a kikötött ár kifizetését, szolgáival agyba-főbe verette, majd a hajdúkkal a megyei börtönbe záratta őket. Ez esetben a keresztény nagykereskedők, sőt a városi tanács teljes szolidaritást vállalt a zsidó kereskedővel, az utóbbi elsősorban a város bíráskodási jogának megsértése miatt. [9]

      A nagykereskedői érdekközösség
      A szolidaritás ez esetben egy neves nagykereskedő fiai iránt nyilvánult meg, és tanújele a nagykereskedői csoportérdek egyre erőteljesebb megnyilvánulásának. A pesti kereskedők már az 1790-es években készített beadványaikban leszögezték, hogy a vagyonos, tőkeerős zsidó kereskedőknek meg kell engedni a nagybani kereskedést, ha a megfelelő tőkét és szakképzettséget igazolják, igaz, a verseny csökkentése érdekében ezt ahhoz a feltételhez kötötték, hogy minden családnak csak egy tagja foglalkozhasson kereskedelemmel. Tíz évvel később még határozottabban fogalmaztak: a vagyonosabb és műveltebb zsidó, ha eleget tesz a kereskedelmi törvény követelményeinek, éppúgy közreműködhet a magyar kereskedelemben, mint a keresztény kereskedő. A kereskedelem fellendítésében - úgy vélték - a zsidó tőke nem nélkülözhető. Azaz a nagykereskedői csoportérdek már a 19. század elejétől egyre pregnánsabban jelenik meg: betetőzését a keresztény és zsidó tagokat egyesítő Pesti Nagykereskedelmi Testület 1846. évi megalapítása jelenti. [10]
      A 18. század végétől a még csak kialakulóban levő nagykereskedő réteg öntudata több volt az érdekközösség, összetartozás érzésénél. Keresztény és zsidó tagjait egyaránt erős állampolgári, honpolgári, „citoyen” öntudat jellemezte Ezt az öntudatot az a meggyőződés táplálta, hogy tevékenységükkel és magas adóikkal, vámtételeikkel kiemelkedő szerepet töltenek be az ország gazdasági fellendülésében. A közjó fontossága, az érte érzett felelősség, a teljesítmény rangjának a rendi, születési előjogok biztosította ranggal egyenértékű elismertetése - így foglalható össze az általuk vallott és hirdetett polgári értékrend. Ezen értékek felvállalása és továbbörökítése volt célja a keresztény és zsidó nagykereskedőnek egyaránt.
      Ha tehát a zsidóság a maga egészében nem is, a pesti zsidók egy csoportja kétségtelenül fontos, vezető szerepet játszott a gazdasági modernizációban és a polgári értékrend kialakításában. A terménykereskedelem megszervezésében, piacainak biztosításában, a kereskedelem új csatornáinak létesítésében, a modern hitelrendszer kialakításában kétségtelenül úttörő, de nem kizárólagos szerepet töltöttek be. A napóleoni háborúk konjunktúrájának idején a nagykereskedések 72%-a zsidó kézen volt, az 1815-30 közötti periódusban arányuk 62%-ra csökkent, az 1830-as 1840-es évek cégalapításában a zsidó kereskedők aránya már csak 57%-ot tett ki. Noha a terménykereskedelem kibontakozásában vezető szerepet játszottak, téves és a 19. század második felének visszavetítéseként értékelhető az a megállapítás, hogy a 19. század első felében egyeduralkodóak lettek volna ezen a téren. A vizsgált időszakban ugyanis a zsidó terménykereskedők egy része átállt kézmű- és gyári áruk forgalmazására, a terménykereskedelemmel felhagyva, vagy azt csak mellékesen űzve, a fél évszázad folyamán viszont növekedett a termény- és bankügyletekkel foglalkozó keresztény nagykereskedők száma.
      A 19. század első felében Pesten összesen mintegy 300 nagykereskedő működött, persze nem egyidejűleg. Közülük 230 - 88 keresztény és 142 zsidó nagykereskedő - pályája követhető több-kevesebb részletességgel nyomon. A cégek egy része igen rövid életű volt ahhoz, hogy tartós és jelentős befolyást gyakoroljon az ország vagy a város kereskedelmére. A húsz évnél tovább fennállott 113 nagykereskedés fele a hagyományos, óvatos, főleg a vidéki kereskedők áruellátására korlátozódó nagykereskedelmi rutin tevékenységet folytatta. Mintegy 56 cégtulajdonos tekinthető tőkeereje, újító tevékenysége a hiteléletbe való bekapcsolódása és/vagy a reformkori ipari, bank- és vasútépítési vállalkozásokban játszott szerepe alapján vállalkozónak. Ezeknek az új típusú kereskedő-bankároknak valamivel több mint a fele - 33 cég feje - zsidó vallású vagy származású volt, részarányuk tehát valamivel alacsonyabb volt, mint az összes, illetve a hosszú életű cégek körében. Elgondolkoztató az is, hogy a húsz évnél hosszabb ideig folyamatosan tevékenykedő zsidó cégtulajdonosoknak csak 42%-a tartozott a vállalkozó típusú kereskedők csoportjába, míg a görög-keletiek mindegyike, a protestánsoknak pedig 80%-a volt közéjük sorolható. A zsidó nagykereskedőknek tehát csak kis csoportja tartozott a kereskedelem és hitelélet modernizációjának úttörői közé, és annak ellenére, hogy a korszak legjelentősebb vállalkozói, Ullmann Mór, Wodianer Sámuel és Mór az ő körükből kerültek ki, szerepük a század első felében korántsem volt olyan domináns, mint a későbbi évtizedekben, amikor a gazdasági vezető pozíciókat egy személyi összetételében új, a tőkés gazdaság követelményeihez jobban alkalmazkodó, többnyire újonnan bevándorolt csoport vette át.

      1. BFL.IV.1202/c. Intimata a.n. 6386.
      2. Bácskai V.: A vállalkozók előfutárai. Budapest 1989. 91, 142.
      3. A Pesti Izraelita Kereskedelmi Testület alakulásának idejéről pontos adatok nem maradtak fenn. Az első biztos adat 1815-ből származik. Pólya J.: A pesti polgári kereskedelmi testület és a budai nagykereskedők és nagyiparosok társulata. Bp. 1896.32.
      4. BFL.IV.1202/h. Relationes a.n.5848.
      5. A zsidók létszáma 1808-ban 2009, 1818-ban 3192, 1828-ban 4601, 1836-ban 6486.
      6.BFL. IV.1202/c. Intimata a.m. 7796.
      7. Bácskai V.: Társadalmi változások Pesten az 1830-1840-es években. In: Faragó T. szerk: Pest budai árvíz 1838. Bp. 1988. 206-207.
      8. Fényes E.: Magyarországnak és a hozzákapcsolt tartományoknak mostani állapotja statisztikai és geográphiai tekintetben. Pest, 1836-1840. II. 384.
      9. Bácskai V.: A vállalkozók előfutárai. 83-84
      10. Pólya J. i.m. 46-63.


EPA Budapesti Negyed 8. (1995/2)Kovács A.: Előszó < > Vörös K.: Wahrmann Mór