EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4) Gosztonyi P.: Köztársaság tér < > Szép Ernő: Emberszag
Pincenapló
részletek

__________
NAGY LAJOS

 

A nagyszabású légitámadások áprilisban kezdődtek. Nappal is, éjjel is gyakran le kellett vonulnunk a pincébe. Megszólalt a sziréna üvöltő hangja, fulladással, darabokra szaggatással, sebek észbontó fájdalmával fenyegetett bennünket. Mi menekültünk el a föld alá, talán azért is, hogy ne halljuk a szirénát. Nappal fogtuk a táskánkat, éjjel magunkra kapkodtuk a ruháinkat, és loholtunk lefelé. Sokan a nyakkendőjüket is megkötötték.
      Lenn kigyulladt a villany, fényben úszott a pince, én és a feleségem leültünk kártyázni. Legalább nem hallottuk társaink eszmecseréjét, legföljebb összefüggéstelen szavak ütötték meg a fülünket. A szavak közt persze sűrűn ismétlődött: zsidó, zsidók, a zsidók. Én arra iparkodtam figyelni, hogy megérkezik-e lapjaim közé, mondjuk a tizedik treff. És azt hittem, hogy egy kávéház kártyaszobájában játszom.
      Egyszer lenn felejtettem az órámat a pincében, le kellett érte mennem. Nem volt támadás, nem szólt a riasztó jeladás, csak úgy önként sétáltam le. Szörnyű volt akkor a pince. Nyomta a homlokomat, a mellemet. Fojtó, sötét, kicsi, zárt, föld alatti üreg volt, gyermekkori olvasmányaimból Genovéva rémtörténetét juttatta eszembe.
      A pincénk három méterrel mélyebben feküdt, legalábbis a szomszéd pincéknél. Kettős pince volt. A felső sora ipari üzem, alatta vonult egy műhely, egy folyosó, a fáspincék sora és az óvóhely. A lépcsőházból nyílt a lejárat. Egy kanyarodó lépcsőn kis helyiségbe érkeztünk, azt később raktárnak használtuk, onnan megint lépcső vezetett le egy másik kisebb helyiségbe. Ebből a kis négyszögű térből jobbra hosszú, keskeny folyosón juthattunk az óvóhelyre, balra meg egy műhelybe. Válogathattunk a térben, ide-oda sétálhattunk. A lépcső közelében szabad volt cigarettázni. Mindig cigarettáztak itt néhányan. Egyik cigarettáról a másikra gyújtottak az itt ácsorgók, szaporán fújták a füstöt, a füst kifúvása sóhajtásnak is beillett, de azt hitték, hogy ők nem félnek. Mind gyakrabban hallottam ezt a bölcsességet: sorsát senki el nem kerülheti. Egy szegény lány ismételgette ezt folyton. Rá nem is haragudtam. Mit tehetett volna? Semmit. Kényszerű helyzetét hamis okoskodással kellett elviselnie. Ő nem vonulhatott le budai biztos sziklatermekbe.
      Én majdnem mindig egy ládán ültem és hallgattam. Nehezen szólalt meg akárki is. Az emberek arca elkomorult, mintha mély gondokba merültek volna. Gondolatuk persze nem támadt, sem mély, sem felületes. Valaki halkan mondta: jaj!, más meg idétlen szavakat mormogott, nyilván dühében. Ha hirtelen felelnie kellett volna, hogy kire, mire haragszik, azt mondta volna: az ellenségre. No, de ki a mi ellenségünk? Mindegy, ő a repülőkre haragudott csak, meg aztán - okosan kellett viselkednie. Igen, minduntalan fel kellett tételeznem, hogy az emberek talán nem olyan ostobák, mint amilyeneknek látszanak, hanem: okosan viselkednek. A lecke fel van adva, s ők tudják ezt.
      Néha mégis mondtam valamit. Egy toporgó, helyét alig lelő, riadt képű katonának kezdtem magyarázni:
      - Látja, mi itt lenn félünk és csodálkozunk. Nem érjük fel ésszel, hogyan teheti meg az ember, hogy felül a gépre, békés városok fölé repül, és bombát hullat embertársaira. Hogyan is lehet ez?
      A katona bólogatott.
      - De akik itt rettegnek - és most rá is céloztam, hanggal, tekintettel, úgy, hogy értse -, azok, ha ők ülnének a gépen, ugyancsak kegyetlen közönnyel hajigálnák a bombát.
      Elhallgattam, vártam, hogy mit szól ehhez. Nem tudta tagadni szavaim igazságát.
      - Hát ... így szokott lenni.
      - Csak a helyzetben van a különbség. Aki fenn ül a gépen, az szórakozik. Orül, nevet. És azt hiszi, hogy neki bombát dobni kötelessége. Hogy üdvös dolgot cselekszik. Aki meg a pincébe bújt, az remeg, csodálkozik, nem érti az egészet, fel van háborodva.
      A katona zavartan mosolygott.
      Ennyit mondtam neki, s amit mondtam, abban még nem volt politika. Még nem szállhattam le ennek az „általános emberi” szemléletnek a magasáról, s nem magyarázhattam meg, hogy: most azonban másról is szó van!
      Amikor megszólalt a feloldó jeladás, egyenletes, vigaszt hozó hangjával, szinte kedves zene volt a fülünknek, s rohantunk fel a napvilágra. Fölfelé jobban rohantunk, mint lefelé. Örültünk, hogy egy halálos veszedelem már elmúlt a fejünk felől. És sunyi ravaszsággal számolgattunk. Mondjuk, hogy át kell esnünk összesen húsz támadáson. Egyet már ép bőrrel megúsztunk, csak tizenkilenc van hátra. Másokra, akik meghaltak, csak nyugalmasabb percekben gondolhattunk, Istenem, hát nem borzasztó? - ez volt minden bölcsességünk.
      Mindennaposak lettek a légitámadások. A félelem, az alvás hiánya megviselte az embereket. Különösen azok vesztették el a tűrőképességüket, akik már átéltek egy katasztrófát; a vakremény éltetett mindnyájunkat, a vakhit sérthetetlenségünkben, de ezek már elvesztették a vakhitre való képességüket. Sőt a derült égből is bombacsapást vártak.
      Támadás érhette az embert mindenfelé városban. Ilyenkor idegen pincébe kellett menekülni. Akik valahol a szabadban látták a géprajt közeledni, azt mondták, hogy a látvány nagyon szép. Tetszettek nekik az éjszakai gépek világító gyertyái is. Egy ismerősöm a budai hegyekről látott egy éjszakai légitámadást. Úgy beszélt róla, hogy nem tudta eltitkolni gyönyörködését. Félelmetes volt, szörnyű volt - mondta, de tárgyilagosan, mintegy kényszerűségből használt szavakkal. Hanem amikor azt mondta, hogy felejthetetlen látvány volt, akkor felragyogott a szeme.
      (... )
      A pincében aludtam. Jól aludtam. Egyedül az ágyunkban, feleségem a házmesterék földszinti lakásában feküdt le. Náthás, kis láza lehet. A házmesterék most már félnek a repülőktől, ők is leköltöztek a pincébe, s megengedték a feleségemnek, hogy az ágyukban alhasson.
      A tegnapi este unalmas volt. Már egy hete lakom a pincében, rossz a világítás, mert a villany nem működik, hideg van, nem tudok semmivel foglalkozni, olvasni sem tudok, társasjátékhoz, kártyához és sakkhoz nincs társam. Tegnap este sikerült mégis dominóhoz játszótársat találnom. Úgy játszottunk a homályos óvóhelyen, hogy az én köveimet egy gyertyamécses világította meg, a társamét meg egy viharlámpás. A házmesteréknek van hat viharlámpásuk. Mert adott a lámpákhoz öt liter petróleumot.
      Tíz órakor feküdtem le, hamar elaludtam, jól aludtam. Az, hogy a feleségem nem jött le a pincébe, kissé nyugtalanított. De hát hiába erőltettem, makacs maradt, azzal érvelt, hogy a pincében neki rosszabb, mint fenn.
      Fölkelés után fölmentem hozzá, leültem egy székre az ágya mellé, és beszélgettünk. Megnéztem a pulzusát, nyolcvannak olvastam. Az nála már egy kis hőemelkedés, mert a rendes érverése reggel hatvan-hatvannégy szokott lenni.
      Bejött hozzánk Ilonka is. Ő egy lakásban lakott velünk, az éjszaka még fenn aludt a második emeleten. Zsidó nő, hamis iratokkal bújik. A saját bajáról kezdett panaszkodni. Fél K.-éktól. K.-né ugyanis felismerte, s rögtön eljárt a szája: - Hiszen ez zsidó, ismerem nagyon jól Pécsről! - Nagy félelem gyötri most Ilonkát. Egészen feldúlt az arca és sápadt.
      - Majd valamit csinálunk - próbálom megnyugtatni. A feleségem rögtön tudta a védekezés módját: - Az ő férje meg katonaszökevény!
      Egyszerre óriási robbanást hallottunk. Robbanást, zörgést, cserepek, üvegek és tárgyak sokhangú hullását. Ködös lett a levegő, és úgy látszott, hogy összeomlott az egész ház, talán mi is meghaltunk, s csak életünk utolsó pillanatainak emlékképeit hoztuk magunkkal a másvilágra. Én ugyan a robbanás zajára hirtelen levetettem magam, hassal a padlóra, de ezzel a cselekedettel alighanem elkéstem volna, ha csakugyan meg kellett volna magam védeni. Ilonka is levetette magát mellém. A fejemen, a jobb fülem mögött valami ütést éreztem a robbanás után. Megtapogattam az ütés helyét. Sebesülést nem tapasztaltam, nem lett véres az ujjam hegye sem. Fölkeltem. Észhez tértem. Ilonka későbbi előadása szerint ezek voltak az első szavaim a feleségemhez: - Látod, te őrült! Ugye, mindig azt mondtam, hogy le kell jönni a pincébe! - feleségem ellenkezés nélkül fölkelt, nagy szó! - és öltözködni kezdett. Siettem. Felöltözni, és le a pincébe.
      Nem ijedtem meg. Tudtommal nem. De az eset után negyedóra múlva sírási ingert éreztem. Nem sírtam, de talán csak azért nem, mert - fölösleges lett volna. Magamat sirattam volna, azért, mert szétfoszlott a sérthetetlenségembe vetett hitem.
      (... )
      A pincénk kettős pince mindenütt. A felettünk levő helyiség is már pince. A műhelyt az óvóhellyel összekötő folyosó tizenöt lépés hosszú. Hát ez az óvóhely igazán föld alatti üreg. Már az maga élve eltemettetés, hogy az ember itt van. Az óvóhelyen ötvenen lakunk. Az egyik falát hadd nevezzem udvar felőlinek, a másikat, mondjuk, belső falnak. A belső falhoz végükkel illeszkednek az ágyak, a másikhoz oldalukkal. A gerendákba szögeket vertünk, azokon lógnak a ruhák. Az egész pince nedves, dohos. Hideg van. Az emberek nagy része náthás és köhög. Villany már karácsony óta nincs. Eleinte gyertyával világítottunk, volt bőven, most már a viharlámpákra került a sor. Csakhogy a petróleum is fogytán van. Még előkerül egy-egy gyertyacsonk. Egyesek paraffinból, sztearinból csinálnak mécsest. Nem szegény kispolgárok a pince lakói, jól felszerelték magukat még idejében. Milyenek lehetnek azonban a viszonyok a proletárházakban? Mit esznek ott? Adnak-e társai annak valamicskét, akinek semmije sincs? És micsoda védettséget éreznek azok, akik földszintes házak pincéiben bújtak meg? Minderről semmit sem tudok. De amikor a repülőgép zúg felénk, ilyenekre már nem gondolhatok.
      (... )
      Eddig mégiscsak elviseltem ezt a pincét. Elkerült a betegség is. Nálunk senki sem betegedett meg súlyosabban. Nagy szerencse mindnyájunknak. Aki a pincében például tüdőgyulladást kap, annak vége. Akit gyomorfájás ér, az szenvedhet fogcsikorgatva, sem orvos, sem gyógyszer. Akinek a foga fáj, nem húzhatja ki. Aki megsebesül, isten tudja, meddig várhat orvosi segítségre, ámbár L. L., akit soha sem találok otthon, egész nap járja a pincéket, és látogatja a betegeket. Találkoztam vele végre, az utcán. Éppen a Nagymező utca egyik pincéjéből jött. Sérült lábat operált. Az operáció négy gyertya világánál folyt. A sérülés bombaszilánkból eredt. Mikor a beteghez hívták, annak már szörnyű állapotban volt a sebe. Fertőzött, rohadó sebből kellett a szilánkokat kiszedni és a gennyet kikaparni. A kötözés maga két óra hosszáig tartott. Azt is elmondta, hogy a napokban közelében robbant egy akna. A légnyomás a falhoz vágta, meg is sérült.
      Az irkám mindjárt megtelik. Akkor nincs mire írnom.
      Az óvóhely hangulata, mely eleinte csaknem idillikus volt egy kis túlzással mondva, most már napról napra kínosabb. Növekszenek a gyűlölködések, erős ellenséges indulatok fejlődnek ki. A hivatalos felsőbbségeink is mindinkább hatalmaskodnak, sőt modortalanok. Érdekes, hogy a legszelídebb emberek sem bírják sokáig a parancsolást. Valami idétlen agresszió tör ki belőlük. Én iszonyodom attól, ha valaki parancsolhat nekem.
      Ma például robbanást hallottunk. Egy asszony beszaladt, és rémülten újságolta, hogy a lépcsőház összeomlott. Tévedett. Erre aztán az egyik parancsnokló rátámadt. Megint lehetett hallani a terrorizáló szót: rémhír. Az ijedtség váltja ki az emberekből az agressziót. Ez a lelki törvény különben a legmélyebb magyarázata mindannak, ami a világban ma történik.
      (... )
      Valaki lehozta a gramofonját, és vagy két órán át forgatott lemezeket, itt, a műhelyben. A nép jól szórakozott. Én utáltam ezeket a dalokat. Léha zene, léha szöveg. Az undorító pesti humor. Link humor. Szemlélet nyilvánul meg ezekben a dalokban és kuplékban, s azt kell hinnem, hogy ami mostanában történik, annak ez a szemlélet volt az ideológiai előkészítése.
      Azért nem szúrjuk le késsel mi a nyilasokat, mert harminc esztendőn át ezt hallgattuk s énekeltük: „Pali, Pali, Palikám, fizesd ki a vacsorám.” No, de ez elmélkedés, hagyom hát a fenébe.
      Mi lesz, ha fölkerülünk a napvilágra? Micsoda híreket kell majd hallanunk? Mik vesztek el? Mik pusztultak el? Mi eddig szerencsések voltunk, de hogyan éltek át ezer veszélyt mások?
      Jaj, csak kiszabadulnánk már a napvilágra! Milyen jó lenne nyugodtan sétálni a ligetben! Megvannak-e még a szép fák? Milyen jó lenne már este kávéházban ülni és olvasgatni, újságot, hadihírek nélkül. Milyen régóta gyötör engem az átkozott elsötétítés. Ha elűzték a németeket és a gyászmagyarokat, talán rögtön kivilágítják az utcákat. Este, világított utcán, veszélytelenül járni! Micsoda gyönyörűség!
      Ma nagy nehézségekkel elvégeztem a következő munkákat: megmosakodtam, felöltöztem, a ruhámat kikeféltem, vécén voltam. Mindez nehéz, alig elintézhető dolog. Például ruhát kefélni a lépcsőházban kell. Ezt különben már, úgy emlékszem, leírtam, illetve elsírtam.
      Nem szabály ez, de csak ennek van értelme, az óvóhelyen kívül elintézni a kefélkedést. Az ember tehát felmegy a lépcsőházba, leveti a télikabátját meg a kabátját és a mellényét, no de nincs hova akasztani. A bal kézben kell a holmit tartani, s úgy simogatni, csapkodni a kefével. Igen, csakhogy már zúg a repülőgép is, lövöldöznek rá a közeli légelhárító ágyúk, lehet rohanni vissza a pincébe. Néhány perccel később újra kell kezdeni az egész manővert. Vagy például vécére menni. Alighogy kitettem a lábam az udvarra - mert a házmesterék lakásába akartam menni -, már megint zúgott a gép, és a közelben, így mondhatom, felrobbant az egész mindenség. Futni kellett a pincébe.

(In: Nagy Lajos: Pincenapló. Hungária könyvkiadó, Budapest, 1945. 13-16.; 20-22.; 41-42.; 80-81.; 87-88.)
EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4) Gosztonyi P.: Köztársaság tér < > Szép Ernő: Emberszag