EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4) Prakfalvi E.: Ős-metró < > Nagy Lajos: Pincenapló
A Köztársaság téri ostrom és a kazamaták mítosza

________________
GOSZTONYI PÉTER

 

A magyar főváros egyik legnagyobb terén, a Köztársaság téren (háború előtt: Tisza Kálmán tér), az Erkel Színházzal szemben állt 1956-ban a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Budapesti Bizottságának központi épülete. Egykoron a náci ideológia szolgálatában álló Volksbund székháza volt. Még tartott Budapest ostroma, amikor 1945. január 25-e körül az akkor Pesten alakuló MKP funkcionáriusai (Kossa István, Kiss Károly, Vas Zoltán) ezen idegen érdekeket szolgáló, akkor még Tisza Kálmán téri középületet a „párt nevében” lefoglalták. Ez lett hosszabb időre a budapesti MKP központja, de egyben innen intézték a pártügyek egy részét is országos viszonylatban. A későbbiekben a Volksbund székházat átépítették, modernizálták, és hozzácsatoltak néhány más épületet is, amelyeket az 1956 utáni évtizedekben lebontottak. Az új épületrészben helyezték el a központi ebédlőt, irodahelyiségek sorát - a pártbürokrácia megkövetelte ezt -, és külön épülete lett a kommunista ifjúsági szövetség, a „Dolgozó Ifjúsági Szövetség” (DISZ) székháza is.

      Október 23.
      A Köztársaság téri pártházat 1956. október 23-a délutánján két szakasznyi úgymond „kék” ÁVH-s karhatalmi egység szállta meg. Az egység parancsnoka egy fiatal, körülbelül 25 éves ÁVH-hadnagy, Tompa Károly volt, aki helyettesével, Várkonyi György ÁVH-alhadnaggyal egyetemben összesen 46 karhatalmista felett rendelkezett. Ezen őrséget Orbán Miklós ÁVH-ezredes, a BM államvédelmi hatóság belső karhatalmának országos parancsnoka a budapesti - Hungária körúti - Szamuely laktanyából vezényeltette az épületbe. A két szakasz a budapesti belső karbatalom 2. őrzászlóaljából származott. Mivel riadóztatásuk október 23-án meglepetésszerű volt, Tompa Károly és Várkonyi György nem saját embereivel vonult ki a rájuk bízott objektum biztosítására, hanem főleg olyanokkal, akik épp a laktanyában voltak. Saját szakaszaik karhatalmistái ugyanis ezen a történelminek ígérkező napon is szokásos szolgálataikat látták el: a budapesti hidakat, a rádióállomást vagy más katonai objektumnak számító helyiség, épület rutinszerű biztosítását látták el.
      A Tompa-féle ÁVH-egység parancsnoka a Budapesti Pártbizottsághoz megérkezve jelentkezett az ügyeletes pártbizottsági titkárnál. Őt nem találták, Tompa egy előtte ismeretlen személynek jelentette megérkezésüket. Tőle tudhatta meg, hogy hány ember tartózkodik a védelmére bízott épületcsoportban, és azt is, hogy ezideig - békében! - a pártbizottság munkatársait és az épületet éjjel-nappal három rendőr és egy pisztollyal rendelkező portás „biztosította” (Kik ellen?)
      Tompa Károly 1957-ben egyetlen egyszer nyilatkozhatott a Köztársaság téri csatáról. Ez a nyilatkozat, amelynek több részletét, későbbi kiegészítésekkel, napvilágra bozták, dokumentumértékű, és a mai napig a legmegbízhatóbb forrás arról, hogy mi is történt a forradalom alatt a Budapesti Pártbizottság épületében.
      Tompa Károllyal 1990-ben e sorok írójának is sikerült találkoznia. Néhány kérdésre választ kapott, másokra nem. Benyomásom az egykori AVH-s hadnagyról, aki 1971-ben karhatalmi őrnagyként (tehát eléggé alacsony ranggal) idő előtt - 42 éves korban - nyugdíjba került, nem volt kedvezőtlen. Tompa bizonyos mértékben maga is áldozata lett 1956-nak. A Köztársaság téri események emlékének vállát nyomó keresztjét láthatóan még 1990-ben is hordozta.
      A Szamuely Tibor laktanyából tehergépkocsival a Köztársaság térre küldött két szakasz karhatalmista nem szűkölködött fegyverben és lőszerben. Személyenként 60 darab puskalőszert, a géppisztolyokhoz egyenként két töltött tárat és egy láda könnygázgránátot vittek magukkal. [1] A későbbiekben a Honvédelmi Minisztérium járására (itt az egykori illegális kommunista funkcionárius, Hazai Jenő vezérőrnagy munkálkodott) még 50 darab puskát, két láda kézigránátot és három láda lőszert kaptak. [2] Október 27-én este új erősítés érkezett: „20-30 géppisztoly és egy láda lőszer, majd egy szombathelyi ÁVH-egység révén még egy golyószóró.” [3]
      Tompa Károly jelentése szerint a pártházban lévők 1956. október 29-én (egy nappal a végzetes csata előtt) hozzávetőleg 120 puskával és géppisztollyal, valamint elegendő lőszertartalék felett rendelkeztek. A többletfegyvereket Tompa a pártbizottság munkatársai között osztotta szét: köztük nem kevesen katonaviselt emberek voltak, értettek a fegyverhasználathoz. Október 25-e és 29-e között egy kisebb szovjet egység (három páncélos és egy páncélozott harcijármű) is állomásozott a téren, a székház előtt. A szovjet egység parancsnoka a Budapesten operáló szovjet Különleges Hadtest parancsnokságától kapta utasításait: a pártszékházat oly módon biztosította, bogy sem a páncélos parancsnoka, sem katonái nem mozdultak ki harcijárműikből. Kapcsolatfelvétel a pártházat biztosító ÁVH-egységgel így - érthetetlen okból - nem történt. [4]
      (A szovjet Különleges Hadtest parancsnoksága már 1956 nyarán, központi parancsra, előkészületeket foganatosított egyes fontosabb budapesti állami- és pártobjektumok védelmére. Moszkvában lamiféle lázongástól tartottak a magyar fővárosban. A szovjet hadtest felderítő főnöke, 1956-ban még ezredes, ma nyugalmazott altábornagy. E. I. Malasenko 1993 októberében Moszkvában megjelent töredékes visszaemlékezései bevallják: ő maga ment Budapestre 1956 nyarán, hogy szovjet és magyar elvtársakkal szemrevételezze azokat az objektumokat, amelyeket egy esetleges „lázongás” során szovjet katonai egységekkel is védeni kell.) [5]
      „Tulajdonképpen pártmunka ezekben a napokban nem volt”, emlékezett 1957 elején a forradalom alatti időre Lovas Márton pártfunkcionárius, aki mint instruktor maga is a Budapesti Pártbizottság székházában tartózkodott. „Mező Imre ... vette át a vezetést. [6] 29-én eljött Kovács István is, a házban akart maradni, de Mező hazaküldte. [7] A kerületi párttitkárokkal rendszeresen telefonon kapcsolatot tartottunk... A hét végén megkezdődött az üzemekben a munkásőrségek szervezése, amelyet a budapesti pártbizottság irányított...” [8]
      E közben az ÁVH-s karhatalmisták megszállták az épületet, s felkészültek egy esetleges támadásra. Parancsnokuk erről így nyilatkozott:
      „... 23-án este Várkonyi hadnaggyal (valójában: alhadnagy. G. P. megj.) megszerveztük az épület védelmét. Én a szakaszommal az első emeltet foglaltam el, ezenkívül néhány embert felküldtem a negyedik emeletre, elsősorban azzal a feladattal, hogy a Rákóczi út felőli polgári épületek tetejét figyeljék, nem szerveznek-e abból az irányból támadást a pártbizottság épülete ellen. Várkonyi hadnagy szakaszával a földszintet, a lépcsőházat és a második emeletet biztosította. A földszintet, a kapubejáratot öt-hat harcos védte, a lépcsőházban négy-öt őr volt elhelyezve, az étkezdében ugyancsak öt harcos, tekintettel arra, hogy az étkezde ablakai a Köztársaság térre néztek. Ezenkívül a második emeleten volt még három-négy beosztott katonánk. ... A következő napokban a védelem elhelyezésén kisebb átszervezéseket hajtottunk végre, az egyik helyről, mely kevésbé látszott fontosnak, elvettünk néhány embert, hogy velük megerősítsünk más, fontosabbnak látszó helyeket ... Magát a védelmet azonban már a későbbiek során alapvetően nem változtattuk meg. Minden katona megkapta a felállítása helyét, a figyelési sávokat és a lőirányokat. Ez után megszerveztük a figyelést úgy, hogy az egység fele pihent, másik fele pedig szolgálatot teljesített...” [9]
      A fenti idézet egyértelműen bizonyítja: a pártház védelmét az első órától kezdve a belső karhatalom parancsnokságára bízták. Vártak, vártak támadást, még akkor is, ha az elkövetkezendő eseményekre kellő módon nem voltak, nem lehettek felkészülve. Egy később annyiszor hangoztatott „orvtámadásról”, „meglepetésszerű lerohanásról” tehát nemigen lehetett szó. Különösen azután, hogy a pártbizottság - amely az adott lehetőségekhez képest kellő tájékoztatással rendelkezhetett mindarról, ami a párt- és állami központokban folyik - maga is tisztában volt vele, hogy számolnia kell egy külső támadás lehetőségével.
      A védelem megszervezése katonailag elég gyenge lábon állt. Csodálkoznunk nem kell rajta, mert itt az ÁVH Belső Karhatalom Országos Parancsnokságán követték el az első hibát. Két tapasztalatlan fiatal tisztre bíztak egy fontos pártobjektumot, s miután őket útnak indították, értesülve, hogy megérkeztek a kijelölt helyre, hamar elfeledkeztek róluk. Orbán Miklós ÁVH-ezredesnek egy ilyen fontos objektum védelmét legalább egy tapasztalt, idősebb emberre, őrnagyi vagy alezredesi rendfokozattal kellett volna rábíznia. Hiányos volt az épületben elhelyezett karhatalmisták összeköttetése is; nem voltak tartalékok, és ami - szerintünk - a legfontosabb, sem Tompa, sem Várkonyi nem gondoskodtak arról, hogy az épület ostroma esetén, esetleg szorongatott helyzetbe kerülve, a háztömbön belül, áttörve a második világháborúból még meglevő légvédelmi pincékben 1944-ből kijelölt menekülő réseket (melyek befalazva, de könnyen eltávolíthatók voltak) egy „alagutat” nyissanak a Rákóczi-út irányába eső civil házak felé. De hát két 25 év körülí fiatal tisztnek ilyesmi hogy is juthatott volna az eszébe? Főleg, ha őket katonai kiképzésük során mindig is csak a nyugati „diverzáns” elemek megsemmisítésének különböző módozataira oktatták?
      Baj volt az államvédelmi őrök, a belső karhatalmisták politikai, erkölcsi hangulatával, harckedvével is.
      Legtöbbjük parasztfiú volt. Megkérdezésük nélkül mint sorköteles fiatalokat osztották be őket 1955-ben az ÁVH Belső Karhatalomboz. Ezek a fiatal államvédelmista őrök, ha a városi emberek gazdasági helyzetével nem is, de saját otthoni problémáikkal tisztában voltak. Egyikük, K. Farkas József közvetlenül a forradalom után, a Kádár-kormány első hónapjaiban még így nyilatkozott kórházi ágyából: „Apáméknak tizenkét holdjuk van. Ehhez a földhöz kilencen vannak. Ötven mázsa búzánk termett, s annyit vittek el a beszolgáltatásnál, hogy a fejadag sem maradt meg, a kenyeret a péktől kellett venniök. Elhiszik, hogy nekem nincs egy ruhám, amiben majd kimenjek a kórházból, ha meggyógyulok? Hát nekünk nem épp úgy fájtak Rákosiék embertelen intézkedései, mint a többi dolgozóknak?” [10]
      Október 28-án, Nagy Imre emlékezetes „tűzszüneti parancsa”, amely az ÁVH feloszlatásáról is beszélt, megtette a magáét. Mivel a pártházban egész nap több szobából szinte bömbölt a Kossuth Rádió műsora, a legénység ezen keresztül értesült a hírről. Az ÁVH megszüntetése - úgy hitték - egyet jelent leszerelésükkel, hazatérésükkel. Tompa Károly visszaemlékezéseiben - még mindig 1957 elején - így számolt be: „... Ezekben az órákban egyre romlott az őrség állományának hangulata. Nem értették meg, mit jelent a rádióban közvetített rendelkezés az Államvédelmi Hatóság felszámolásáról. Megértettem velük, hogy ez csak az operatív szervekre vonatkozik, karhatalomra most nagyobb szükség van, mint bármikor ezideig - mire a harcosok megfogadták, hogy megvédik a pártházat minden eszközzel, ha kell, életük árán is...” [11]
      Miért volt erre a nagy fogadkozásra - a parancsnokság részéről - szükség? Miből következtettek egy várható támadásra? Hiszen október 28-ig, ahol nem provokált az ÁVH, ahol nem lépett fel fegyveresen vagy orvul nem tüzelt a tüntetőkre, ott általában a felkelők nem támadták meg az ÁVH objektumait, védelmi állásait.

      Október 24-25-26.
      Tompa Károly, bár erre parancsa Orbán ÁVH-ezredestől nem volt, a következő napokban, a csapat ereje és intézménye fontossága tudatában, igen hetykén viselkedett. Nem a védelemre összpontosította figyelmét, hanem fegyveres karhatalmistáival ki-kicsapott a Köztársaság térre, hogy az ott véletlenül arra járó felkelőket megriassza, megkergesse, sőt a „népi hatalom ellenségeiből” még foglyokat is ejtsen. Erről például így írt: „Ezek - tudnüllik a felkelők - nem a pártház ellen akartak támadást intézni, csak ott mentek át fegyveresen a téren, és a levegőbe lövöldöztek. A reggeli órákban a lövöldözők közül három személyt a Köztársaság téren elfogtunk. Két személynél katonai puska, a harmadiknál pedig egy új légpuska (!) volt. Az elfogott személyeket lefegyvereztük, igazolványaikat elvettük, őket pedig egy szobába zártuk, ahol egy katona [helyesen: államvédelmi őr. G. P. megj.] vigyázott rájuk.” [12]
      Az egyik államvédelmi őr évtizedekkel később a budapesti Belügyi Szemlében közölt visszaemlékezéseiben még hozzáteszi: ezek az elfogottak a pártházzal szemben támadási szándékot nem mutattak. Az elfogottakat még elfogatásuk napján, október 24-én elszállították. [13]
      Az MDP Budapesti Pártbizottságának első titkára Kovács István volt: régi, illegális kommunista, Rákosi Mátyás feltétlen bíve, mindenféle reformmozgalom ellensége. De a pártházban tartózkodó funkcionáriusok egy része is politikailag megosztott volt. Kovácsot nem szerették; szabadulni akartak tőle. Október 24-én érkezett a pártházba Mező Imre, az akkori Budapesti Pártbizottság harmadtitkára: a spanyol polgárháború veteránja, egy felvilágosult kommunista, aki sokat élt Nyugaton, illegális pártmunkát végzett, nem volt ugyan „reformkommunista”, de Nagy Imrével és politikájával szimpatizált. Rákosi uralma alatt, amikor a spanyol polgárháborúban részt vett magyar internacionalisták többségét az ÁVH üldözte (börtön, legjobb esetben mellőzés lett sorsuk), Mező Imre is mindennap számolt letartóztatásával. Mező Imre a Köztársaság téri pártházba való megérkezése után - az ott levő funkcionáriusok egy részének kívánságára - civil részről „gyakorlatilag” átvette a ház védelmének irányítását. [14] Tompa Károly ÁVH-hadnagy ezután Mező útmutatásai szerint cselekedett.
      Mező segítségével a pártház védelmét tökéletesíteni igyekeztek. Tompa Károly 1990 augusztusában elmondta, hogy ők semmiképp nem voltak felkészülve arra, hogy a rájuk bízott védelmi objektumot hosszabb időn keresztül biztosítsák. Élelmezésük sem volt rendezve: a következő októberi napokban a Szamuely laktanyából hol kaptak hadtáp utánpótlást, hol nem. A pártház élelmiszerkészlete sem volt kiapadhatatlan: sok funkcionárius, beosztott személyzet, a városban uralkodó bizonytalan helyzet miatt, családtagjait is behozta az épületbe, ahol - úgy gondolták - biztonságban vannak az esetleges kinti atrocitások ellen. Ezeket is napi élelemmel kellett ellátni. Aztán jöttek olyanok is, akik egy kommunista üldözéstől tartva a pártházban kerestek menedéket. Legújabb, 1993-as adatok szerint, október 29-ig legalább 150 személy tartózkodott az MDP Budapesti Pártbizottság központi épületében. [15]
      Tompa 1957-es - az események hatása alatt még friss - elbeszéléséből tudjuk, hogy október 25-én a térről újabb fegyveres felkelőket „gyűjtöttek be”. Kihallgatták őket, majd egy éppen kéznél lévő gépkocsival ezeket a lefegyverzett fiatalokat átkísérték a Mosonyi úti rendőrkapitányságra. Elképzelhetően azért is, mert ha fogva tartják őket, akkor ezeket is etetni kellett volna. Azt már Tompa és Mező sem tudta, nem tudhatta, hogy október 26-án, 27-én a Kopácsi Sándor féle budapesti rendőrség „átállt” a felkelők oldalára, illetve Nagy Imre miniszterelnök békítő, nyugtató, a kibontakozást politikai vonalon kereső hívei voltak. Így a három felkelőt azonmód szabadlábra helyezték. Mehettek, ahová akartak.
      A Belügyminisztérium Politikai Nyomozó Főosztálya 1957. június 11-i „Jelentés a budapesti Pártház ellen intézett támadásról” című elaborátumában megírja, hogy „október 23-tól 30-ig a Köztársaság téren kisebb fegyveres csoportok garázdálkodtak.” [16] Tompáék ki-kicsaptak az épületből, tüzeltek az „ellenségre” és igyekeztek foglyokat szerezni. Igen magabiztosak voltak - legalábbis október 28-a délutánjáig -, hiszen nagy biztonságban tudták magukat. Szovjetek őrizték még a házat, és október 28-án Tóth Lajos ezredes vezetésével egy kezdetben titokzatos katonai törzs vert szállást az épületben, amelynek az MDP még Gerő-Hegedűs féle vezetése által október 23-án éjjel létrehozott Katonai Bizottság parancsnokolt. Tóth többedmagával vonult be a Köztársaság téri pártházba, azzal a feladattal, hogy onnan kezdjék meg a népi demokratikus rendszerhez hű (értsd a kommunista párthoz hű), úgymond „munkásmilic” felállítását. A valóságtól teljes egészében elszakadt ortodox pártvezetőség még ezekben az órákban is azt hitte, hogy az úgynevezett „ellenforradalmi lázadáson” (amelyben döntő és meghatározó szerep jutott a diktatúraellenes magyar munkásságnak) csak a felfegyverzett párthoz és a szovjetekhez hű munkásegységek fognak úrrá lenni. Az alapötlet valószínűleg Mikoján szovjet pártvezetőtől származott, aki a szovjet vezetés egy másik - még ortodoxabb szárnyához tartozó - főfunkcionáriusával, Szuszlovval érkezett Moszkvából október 25-én Budapestre, és az Akadémia utcai MDP központi székhelyén többek között azt a „jó tanácsot” adta az ott sápadtan és tehetetlenül tébláboló magyar pártvezetőknek: Ne tétovázzanak! Építsenek az ellenforradalom leverésénél a bős munkásosztályra! Mikojan, aki az 1917-es októberi szentpétervári bolsevik puccs emlőin nevelkedett, úgy hitte, hogy 1956-ban is majd a „magyar munkásosztály” leszámol a népi hatalommal szemben álló lázadókkal.
      A Honvédelmi Minisztériumban az akkor hivatalosan még működő Politikai Főcsoportfőnökség karolta fel eme mikojani ötletet. Ott Hazai Jenő volt a főnök: egy ortodox kommunista és a dolgokhoz nem sokat értő vezérőrnagy. Ő küldte a Köztársaság téri pártházba október 28-án ama Tóth Lajos ezredest kilenc másik tiszttel, akik közül nem egy politikai tiszt, a többiek pedig beosztott szaktisztek voltak. [17]
      Az egész akkori szituációt ismerve meg kell mondani, hogy ez a küldetés teljesen amatőr módon volt megszervezve. Hiába állítja Tóth 1993-ban - aki a felkelők jóvoltából megmenthette az életét, és a Kádár-rezsim alatt mint vezérőrnagy ment nyugdíjba, szépen kidekorálva 56-os „hősiességéért” -, hogy ők azért költöztek a Köztársaság térre, mert a honvéd kiegészítő parancsnokságok ebben az időben már részben felbomlottak, részben a felkelők kezében voltak - a fő cél: a pártházbeli ÁVH-s őrség és a szovjet páncélosok által számukra biztosított védelem volt. Arra, hogy - stílusosan - egy Váci úti gyárba, vagy a „vörös Csepelre”(?) kimenve üssék fel toborzó „irodájukat”, egyik vitéz katona sem gondolt. Ahogy arról sem volt fogalmuk, hogyan szervezzenek „munkásmilicet”; amikor a munkásság zöme már fegyverben állt - ellenük, illetve a szovjet intervenciósok ellen. És ami a régi, illegális időkből származó párttagokat illeti - az úgymond „19-eseket” -, azok öregen, törődötten testben és lélekben, nem voltak hajlamosak katonai kalandban részt venni. A HM többi szakszolgálata is megtagadta a Tóth-féle törzzsel az együttműködést. Amikor fegyverek tárolását kérték, a HM-ből az a válasz jött: nincsenek már érintetlen fegyverraktárak. Szállítóeszközök sem voltak. Váradi vezérőrnagy megtagadta, hogy gépkocsikat bocsássanak Tóthék rendelkezésére. [18]
      A kerületi pártbizottságok október 28-án és 29-én Budapesten már nem működtek. Szétszaladtak - gyáván, életüket, biztonságukat féltve. A nagyüzemekben elhelyezett MDP pártbizottságoknál ugyanez volt nagyjából a helyzet, azzal a kivétellel, hogy ott több helyen a pártbizottsági titkárok Nagy Imre kibontakozási kísérletének hívei voltak, és így eleve elutasították a Tóth-féle katonai csoporttal az együttműködést.

      Október 27-28.
      Tóth Lajos egy 1991-es nyilatkozatában ugyanazt mondja, hogy a munkásmilícia szervezésével október 27-én este bízták meg. Ekkor még Nagy Imre miniszterelnök csak titokban kereste a felkelőkkel a kibontakozást. A szovjet emmiszáriusoktól - ma már tudjuk - október 28-án kapott „szabad kezet” arra, hogy a „magyar ügyet” politikai úton és nem erőszakkal rendezze. A magyar forradalom történetében döntő nap 1956. október 28-a. A kora délutáni órákban hirdette meg Nagy Imre az általános tűzszünetet, és ugyanaznap délután, 17 óra körül jelentette be a Kossuth Rádión a forradalom célkitűzéseinek felvételét kormányprogramjába, vagyis, elismerte, hogy a nép, a nemzet kívánságát magáévá teszi. Minderről a Tóth csoportnak tudnia kellett volna, hiszen a rádiót a Köztársaság téri pártházban hallgatták éjjel-nappal, és katonai vonalon is kapcsolatban kellett volna lenniük egyrészt a HM Politikai Főcsoportfőnökségével, másrészt az Apró Antal vezette Katonai Bizottság nem tudni hol „állomásozó” törzsével.
      Tóth Lajos 1991-es interjújában többször is elszólja magát, például mikor kijelenti: „Nem volt sok időnk meditálásra. Az események új megítélése 28-án este, de inkább 29-én lett ismertté, ezután maguk a karhatalmisták is feltették a kérdést, hogyan értelmezzék a dolgot, most akkor ők ellenforradalmárok? Mező Imre akkor felajánlotta, hogy mindenki menjen vissza szolgálati helyére, mi pedig - a katonatiszti csoport - költözzünk valami más épületbe, mert félő, hogy a pártházat meg fogják támadni. [Kiemelés tőlem. G. P. megj.] [19] Mező, mint írtuk, katonaviselt ember volt. És Nagy Imrét - ha nem is nyíltan, annál óvatosabb volt - tisztelte. Ez az okos ember könnyen kiszámíthatta, ha az ortodox kommunista Tóth-csoport (melynek működési céljáról még szólni kívánunk), az épületben tovább buzgólkodik, és ehhez hozzávesszük azt a tényt, hogy az ÁVH-őrség saját jelenlétét a különböző előző napi akcióik során a felkelők előtt már felfedte, akkor itt bajok lehetnek. A szovjetek védelmére sem lehetett 1956. október 29-étől számítani, hiszen az előző napi Nagy Imre-féle kommünikében az is benne volt, hogy a szovjet csapatok magyarországi megbízottaival való megegyezés során, a Budapesten eddig operáló szovjet csapatok (a Különleges Hadtest és később a Szovjetunióból, illetve Romániából támogatására érkezett csapatai) a következő 48 órában elhagyják a főváros területét. Ez egyébként a forradalmi nép egyik kívánsága volt.
      Tóth Lajosék azonban maradtak. Október 29-én is kísérleteztek a munkásmilícia szervezésével. Eszük ágában sem volt - miként az egy 1993-ban összehozott kerekasztal-beszélgetés során, amely Budapesten zajlott le, és amelynek jegyzőkönyve még zárolt, elhangzott -, hogy például az október 29-én megkezdődő forradalmi Nemzetőr (amelynek zöme munkásokból állott) központtal felvegyék a kapcsolatot. Jóllehet Tóth ezredes mind Kopácsi Sándor rendőrezredes budapesti főkapitányt, mind Király Béla vezérőrnagyot a „régebbi időkből” jól ismerte. (Király lett a későbbiekben a Nemzetőrség Országos Parancsnoka, Kopácsi Sándor a belyettese.) Sőt: Tóth Lajos Maléter Pál ezredest, a későbbi vezérőrnagyot is jól ismerte. Tegeződtek. Október 29-én Maléter neve közszájon járt a városban. „Mindenki” tudta, hogy a fiatal páncélos ezredes katonáival együtt az Üllői úti Kilián György laktanyában székel.
      Tóth akarattal nem keresett kapcsolatot a győztes forradalom katonai vezetőihez. Ha erről nem szívesen is beszél, mi tudjuk, ő továbbra is a Gerő - Hazai vonalon állt. Utasításait az akkor már agóniában leledző Apró Antal-féle Katonai Bizottságtól kapta. Ennek a Katonai Bizottságnak (amely október 31-e után szinte hangtalanul „eltűnt”, feloszlott, tagjai megunván a dolgokat, saját biztonságuk érdekében hazamentek) [20] egyik tagja volt az egykori, a Horthy korszakban illegális kommunista, 1944-ben újpesti partizán, a még ma is élő, 80 év körüli, Földes László - Biszku Béla 1956 utáni hírhedt belügyminiszterhelyettese. Földes 1984-ben Budapesten jelentette meg visszaemlékezéseit és itt (ostobaságból? sértettségében?) sok párttitkot kikotyogott, ami addig - évtizedeken keresztül, Kádár alatt - titok, legbensőbb párttitok volt. Tudniillik hogy milyen célból települt a párt Katonai Bizottságának Tóth Lajos-féle részlege 1956. október 28-án a Köztársaság téri pártházba?
      A már idézett belügyminisztériumi Jelentés - nagy terjedelme ellenére - e katonai részlegről csak azt jegyzi meg, hogy Tóth ezredes feladata az volt, hogy Földes László elvtárssal egyetemben „szervezze meg és fegyverezze fel a budapesti munkás osztagokat” (?! - G. P. megj.) [21] A cél az volt, hogy kerületenként megbízható munkásokból egységeket hozzanak létre az „üzemek biztosítására és a munkáshatalom védelmére.” (Kiemelés tőlem. G. P. megj.) Az 1993-ban megjelent „A Szabadság” című kommunista hetilap nem is foglalkozik ezzel a kérdéssel: a katonák szervezkedésével. Úgy tesz, mintha egy békésen működő, adminisztratív pártirodát terrorista támadás ért volna. Tóth Lajos - a Néphadseregben 1956 után vezérőrnagy- is igyekszik megkerülni a kérdést. Egyedül Földes László az, aki - úgy hitte - 1984-ben kifecsegheti a Köztársaság téri katonai részleg feladatának igazi célját. Éppen ezért érdemes A második vonalban című visszaemlékezéseivel kissé részletesebben foglalkozni.
      Földes László az MDP ortodox szárnyához tartozott. Jóllehet illegális párttag volt a Horthy időkben, bizonyíthatóan fegyveres partizán 1944-45 telén Budapesten, de a kommunista hatalomátvétel idején, 1949-ben ő úgy érezte, az MDP pártvezetése mellőzi; nem lehet része a legfelsőbb vezetésnek. Hiába lett 1949 után gyárigazgató Dunapentelén, párttitkár a Csepeli Vasműben, Külkereskedelmi miniszterhelyettes mellesleg (semmiféle nyelvet nem tudott a magyaron kívül; kereskedelmi felsö végzettséggel nem rendelkezett), úgy érezte, „kisemmizte” őt a hatalom. 1956 októberében aztán meg akarta mutatni, hogy elvtársai milyen hibát követtek el, amikor őt a „második vonalra” taszították. Az október 23-án felállított Katonai Bizottság egyik agilis tagja lett. Nagy Imre erőszak nélküli, politikai kibontakozást kereső politikáját fokozott gyanakvással, majd ellenségesen nézte. A szovjet vonalhoz keresett és talált összeköttetést. Nem ő volt az egyetlen. Október 27-én Hazai Jenő vezérőrnaggyal (ma is él Budapesten) és Czinege Lajos MDP KB osztályvezetővel (szintén él Magyarországon) és Fehér Lajossal egyetemben kidolgozták egy katonai diktatúra kikiáltásának tervét. [22] Ebben szerepet játszott - írja - az is, hogy október 28-án az MDP vezetősége egy ülést hívott össze. Itt már szó volt a Varsói Paktum elhagyásáról és az eddigi pártpolitika radikális változtatásáról, vagyis a forradalom célkitűzéseinek elfogadásáról. Földes ezt a központi vezetőségi ülést „kapitulációs ülés”-nek nevezi könyvében. „28-án már sok fegyverünk volt. Elhatároztuk, hogy a budapesti pártbizottság székházában felállítunk egy katonai csoportot... Az ország különböző területeinek fegyverraktáraiból három helyre irányítottam a szállítmányt, a katonailag biztosított laktanyákban.” [23] Ezek szerint volt fegyver, még ha Tóthék erről utólag sem akarnak tudni.
      A Hazai, Czinege, Földes és Fehér-féle delegáció a katonai puccs tervét az MDP központi vezetősége egyes tagjaival egyeztette. „A javaslatot azzal az indoklással terjesztettük elő, hogy másképp nem lehet úrrá lenni a helyzeten: a népi demokrácia elbukik, ha nem kiáltjuk ki a katonai diktatúrát. A terv tartalmazta a politikai vezetők néhány napos elszigetelését is. Erre azért lett volna szükség, mert akkor még nem tudtuk, hogy ki az áruló. Az egész Akadémia utcát (itt volt az MDP Országos vezetőségének székhelye. - G. P. megj. ) el akartuk zárni a külvilágtól. Természetesen az ellátásról gondoskodtunk volna, de még a telefont is ki akartuk kapcsolni. Azt reméltük, 48 óra alatt rendet teremtünk, meg is voltak a megfelelö emberek ehhez...” [24]
      Kommunista légvárak. Arról nem is beszélve, hogy időközben a szovjet politika is lépett egyet: ma már tudjuk, Nagy Imre ellen. Ők - mind a politikai, mind a katonai vonal [25] - a Katonai Bizottság létén már rég túltették magukat. Más utat kerestek. Ködösítettek. Nagy Imrét csapdába csalták. Október 28-án estére Nagy Imre kezdett úrrá lenni a káoszon. Délutáni rádióbeszédében kijelentette többek között, hogy „a kormány elítéli azokat a nézeteket, amelyek szerint a jelenlegi hatalmas népmozgalom ellenforradalom volna... A magyar kormány megállapodott a szovjet kormánnyal, hogy a szovjet csapatok azonnal megkezdik kivonulásukat Budapestről...” [26]
      A kibontakozás tehát történelmi tény lett.
      Ahogy az is történelmi tény, hogy az ortodox kommunista Katonai Bizottság október 28-ai bevonulása és működése a Köztársaság téri pártházban ezen dátum után milyen illegális és milyen bűnös volt. Itt tulajdonképpen egy földalatti szervezkedés, katonai puccs előkészítése folyt Nagy Imre új nemzeti programja, a nemzeti kibontakozás ellen.

      Október 29.
      Október 29-én délután négy órakor Kutikov százados a Különleges Hadtest parancsnokságáról utasítást kapott, hogy három páncélosával (amelyek mindeddig biztosították az MDP nagybudapesti pártbizottsága székházát) távozzon a térről. Ő sem értette a helyzetet, de amikor a parancsot visszakérdezte és azt megerősítették - anélkül, hogy távozásáról értesítette volna a pártházbeli vezetőket-, elhagyta a teret. Malasenko altábornagyot (aki l956 őszén a Különleges Hadtest parancsnoki karában felelős beosztásban volt), 1992 márciusában Moszkvában ezekről a napokról faggatva, azt a választ kaptam: „48 órán belül el kellett hagynunk a Mikojan-Szuszlov-Nagy Imre megegyezés értelmében Budapestet. A kivonulást kerületenként bonyolítottuk le. Elsőnek a budapesti VIII. kerületből vontuk ki csapatainkat.” Nem kérdeztem tovább. Késöbb ötlött csak eszembe: miért épp a VIII. kerülettel kezdték meg a kivonulást? Mert a pártház ott volt, és azt akarták bizonyos meggondolásból védtelenül hagyni? Hiszen ezen az október 29-i napon már hivatalosan tűzszünet volt Budapesten. A harcok elcsendesültek. A szovjet csapatok fővárosból való kivonulását bármelyik kerületből is el lehetett volna kezdeni.
      A szovjet egység helyettesítésére - valószínűleg Hazai Jenő parancsára - egy magyar katonai páncélozott jármű és két katonai teherautón 50 tüzértiszt-iskolás növendék érkezett a térre. Mező Imrének azt mondották: megszállják a Városi Színház épületét. Onnan akarják támadás esetén a fegyveres forradalmárokat (akik ezekben az órákban kezdtek átalakulni nemzetőr-egységekké) hátba támadni. „Estére a tiszti iskolások is parancsot kaptak: azonnal el kell hagyniuk a Köztársaság teret...” [27] Ki adta ki a parancsot? És miért? Minderről semmit sem tudunk. Ennek nyomait eddig senki sem kutatta. A Belügyminisztérium annyiszor idézett 18 oldalas jelentése is éppúgy átugrik eme „csekélységen”, mint azon a tényen, hogy október 30-án hajnalban a még magára maradt magyar páncélozott jármű öt főnyi személyzete is elvonulási parancsot kapott a térről. Magyarul: azoknak, akiknek érdeke volt, hogy a Köztársaság tér október30-án délelőttegy külső támadás esetén ne legyen védhető, mindent megtettek annak érdekében, hogy a pártház védelmét szabotálják.
      Orbán Miklós ÁVH-ezredest Tompa Károly október 26-a után többször hívta telefonon: fegyvert és erősítést kért. Ígértek, de belügyi vonalról semmit sem küldtek. Amikor Tóth Lajos, Papp és Asztalos főtisztek megérkeztek a pártházba, Tompa beszélt velük. Azt kérte tőlük - helyesen -, ha az épületet támadás érné, akkor ők, a korban idősebbek és tapasztaltabbak és rangban is följebb lévők vegyék át az épület védelmének vezetését. Világos, hogy egy ilyen krízishelyzetben nem holmi karhatalmi hadnagyok, hanem ezredesek és alezredesek kezében kellett volna lennie a szakszerű védelemnek. Tompa Károly 1990 augusztusi találkozásunk alkalmával elmondta, hogy Asztalos, Papp és mások is biztatták, ne féljen, egy külső támadás esetén ők átveszik az épület fölött a parancsnokságot.
      Hadd siessünk már itt megjegyezni, hogy amikor megtörtént a pártház elleni támadás, a Katonai Bizottság pártházbeli részlege semmi hajlandóságot nem mutatott a védelem átvételére. Sőt, azt sem tudjuk, hogy ide-oda való kétségbeesett, segítséget kérő telefonálgatásokon kívül, egyáltalában a harcokból kivették-e a részüket?
      Október 29-én még több lényeges dolog történt.
      Az esti órákban az akkor még a pártház előtt tartózkodó magyar katonai részleg - az a bizonyos páncélozott szállító jármű - elfogott a téren egy támadó szándék nélkül áthaladó civil fegyveres járőrt. Két személy nemzetöri igazolvánnyal rendelkezett, amelyet Kopácsi Sándor rendőrezredes írt alá, úgy is mint a megalakulóban lévő Nemzetőrség országos parancsnoksága helyettes vezetője. Ekkor már volt a kormány új karhatalmi szerve, hiszen Nagy Imre október 28-i rádiónyilatkozatában hivatalosan is feloszlatta a Belügyminisztérium államvédelmi szerveit, így a belső karhatalmat is. Ennek ellenére a pártházban az elfogottakat mint „ellenforradalmárokat” kezelték. Kihallgatták, majd katonai kísérettel a Mosonyi utcai rendőrkapitányságra küldték őket. Jellemző a pártházban levő politikai és katonai vezetők tájékozatlanságára, hogy még ekkor sem tudták, hogy a budapesti rendőrség teljes egészében csatlakozott Nagy Imre nemzeti kormányához. Ott, a Mosonyi utcában persze a nemzetőröket elengedték. Ők vihették az első hírt a környék civil fegyvereseinek, hogy a Köztársaság téri pártház „ávéhásokkal” van tele. Allamvédelmistákkal, akiket a kormány feloszlatott. Tehát egy illegális alakulattal. Hogy ezt honnan tudhatták? Onnan, hogy ha október 29-én Tompa és Várkonyi emberei még ávéhás egyenruhában feszítettek, csak rájuk kellett nézni, uniformisuk árulkodott hovatartozásukról.
      Október 29-én megjelent Kádár János is a Köztársaság téri pártházban. Vele, vagy tőle függetlenül Kovács István első titkár is megérkezett. Egyesek szerint október 28-án este jött, de már október 29-én távozott. Nem szívlelték ott, sem mint vezetőt, sem mint embert. Már akkor szó volt róla, hogy Köböl Józsefet választják meg első titkárnak - de Köböl Józsefet október 29-én nem tudták megtalálni. Így távollétében lett az MDP Nagybudapesti Pártbizottsága első titkára. Ilyen zűrzavar volt a Köztársaság téri pártház vezetőségében.
      Gerő Ernő október 26-án járt a Köztársaság téri pártbázban. Csak a főfunkcionáriusokkal beszélt, minden valószínűség
      szerint Mező Imrével is. Nem tudjuk, miről tárgyaltak. Gerő ekkor már nem volt funkcióban. Kovács ezzel szemben Kádár Jánosra tette politikai jövőjét. Rövid pártházbeli tartózkodása alatt telefonon felkérte Kádárt, jöjjön be a pártházba, mondja el a kibontakozás útját, beszéljen az elvtársakkal. Kádár János ekkor - október 25-től Gerő Ernő helyett - az MDP főtitkára (első titkára) volt, de magát akkor még Nagy Imre és a forradalom barátjaként mutatta.
      Hogy Kádár miket mondott október 29-én este a pártházbeli vezetői aktíván - a mai napig nem tudjuk. Ahogy azt sem, hogy október 29-én mikor, miért és hova tűnt el Kovács István, mert a szó szoros értelmében eltűnt, egyesek szerint szovjet utasításra. Vannak jelek rá - biztosat, ismétlem, nem tudok mondani -, hogy a szovjet vezetők őt amolyan politikai tartalékban tartották. Moszkvában már előkészületek folytak a forradalom katonai leverésére. A politikai vonal döntését várták. Hruscsov Kádár Jánosba helyezte bizalmát, a katonák, de a Szuszlov-Mikojan vonal is Kovács Istvánt tolták előtérbe. [28] Egy biztos: Kovács István november 1-je után elhagyta Magyarországot. Szovjet segítséggel útban volt Moszkva felé. Később, november 3-án dőlt el aztán Moszkvában, hogy ki kerüljön a megalakítandó szolnoki úgymond „Forradalmi Munkás-Paraszt kormány” élére.
      Mindezekről a pártházhoz kivezényelt és a ház védelmével megbízott belső karhatalmista egységek parancsnokai - Tompa és Várkonyi - mit sem tudtak. Őket a párt „belső ügyeibe” nem avatták be. „Parasztfigurák” voltak egy politikai intrikákkal teletűzdelt nagy sakktáblán.
      Október 29-én az esti órákban - többen mondják - fegyveres civileket láttak a pártház körül. Volt olyan személy, akit igazoltattak is, de miután nem volt „gyanús” (ÁVH-s vagy belügyes tiszt), tovább engedtek. Felderítők voltak a fegyveresek? A kádárista, forradalomellenes irodalom ilyesmit szajkózott 30 éven keresztül. Egy biztos: a pártházon belül a vezetők igyekeztek felkészülni egy „várható ostromra”. Erről, tanúskodik egy nemrég napvilágra került adalék is. Október 29-én délután „valaki a Köztársaság téri pártházból telefonált a Traumatológiai Baleseti Intézetbe. Az igazgatóságot kereste, ott is egy bizonyos személyt; valószínűleg olyat, akiben párthűsége szempontjából megbízott. Egy sebészorvos „sürgős” kiküldését kérte a pártházba. „Megbízható elvtárs” legyen, ez volt a fontos. Október 29-én este így került a pártházba egy Dimitrov Szokodi Dániel nevű orvos (bolgár származású, kommunista), aki az október 30-i ostrom alatt is végig ott volt az épületben. Orvosként tevékenykedett. További sorsa ismeretlen. [29] Érdekes, hogy e Dimitrov nevű orvosról sem a Fehér Könyvek, sem mások, akik a Köztársaság téri pártház ostromáról Budapesten különböző írásokat jelentettek meg, nem tudnak. Tóth Lajos ezredes sem említi a dolgot igen részletes, a pártállam bukása után adott, katonai csoportját mentegető interjújában. Csupán Tompa Károly ír erről 1957-ben.

      Október 30.
      Lovas Márton pártalkalmazottól tudjuk, de mások is említik, hogy 1956. október 30-án a reggeli órákban is még minden nehézség nélkül be lehetett jutni a pártházba. [30] Sem az épületbe igyekvőket, sem azokat, akik valamilyen okból elhagyták a házat, nem igazoltatták. Fegyveres felkelőket, illetve akkor már nemzetőr csoportokat még senki sem észlelt a téren vagy a környező utcákon gyülekezni. Vagyis: a nap úgy indult, mint az előzők. Nyugalomban. [31]
      Október 30-án, még szürkületben egy, mások szerint két teherautó érkezett a Köztársaság térre, és megállt rakodni a pártház előtt. A Szamuely laktanyából a hadtáp küldött élelmiszert Tompáéknak. Rendőr-egyenruhák is érkeztek. Az volt a parancs, hogy az eddig az államvédelmisek számára rendszeresített uniformist a belső karhatalmisták a kék posztó rendőregyenruhával cseréljék fel. Tompa Károly gondolkodás nélkül teljesítette a parancsot, nem is gondolva arra, hogy ezzel a tettel, önmagát és védőcsapatát, úgymond: vogelfrei-nek (magyarul: törvényen kívülinek) minősítette. Hiszen, ismételjük, az ÁVH-t Nagy Imre 1956. október 28-án hivatalosan feloszlatta. Ezt az utasítást az Akadémia utcai pártházban még Ságvári Ágnes pártfunkcionárius (aki ez időben amolyan „mindenes” volt az MDP Központi Bizottsága adminisztrációjában) gépelte le, tehát dokumentálva is volt. [32] Arról, hogy az AVH-t átöltöztetik rendőregyenruhába, a Nagy kormányban nem volt szó. Az AVH-t annyi bűn terhelte - gondoljunk a Magyar Rádió előtti sortüzekre, a Kossuth Lajos téren október 25-én történtekre, hogy csak a forradalom alatti bűntettekről beszéljünk -, hogy a „légiót”, a párt erőszakszervét, a nép követelésére, fel kellett oszlatni.
      A Köztársaság téri pártházban azonban erre senki sem gondolt. Hiába örvendtek a sorozott belső karhatalmisták (akik a feloszlatás hírét a Kossuth Rádióban hallották), hogy végre leszerelhetnek; otthagyhatják az általuk sem nagyon „becsült” testületet, Tompa Károly - valószínűleg felsőbb utasításra - megmagyarázta nekik, hogy az ÁVH feloszlatása csak az operatív részleget érinti. A karhatalomra továbbra is szükség van. Hogy álcázzák magukat, bizonyos „titokzatos szervezők” (Münnich Ferenc belügyminiszter? Orbán Miklós ÁVH-ezredes?) rendőruniformisokat „szereztek”, és október 30-ára a pártház védőit egyszerűen (külsőleg) rendőrökké ütötték. Ez a „hadicsel” azonban végzetes következményekkel járhat mindig. Ezek után semmiféle nemzetközi jog nem védhette az uniformis jogtalan viselőjét. Ha elfogják, legtöbb esetben a halál vár rá. Főleg, ha mindez „rendkívüli állapotok” ideje alatt történik. És Magyarországon 1956 október-novemberben, ha nem is polgárharc, de forradalom és szabadságharc volt. Az AVH és annak beosztott szervei pedig az idegen nagyhatalom által a magyar nép nyakára ültetett kommunista párt erőszakszervei voltak. l956 előtt is, de a forradalom alatt is - amíg erejükből futotta - kegyetlenül leszámoltak a felkelőkkel, de a pártállam ellen tüntető békés civil lakossággal is. Lásd Budapesten a Kossuth Lajos téri eseményeket és Mosonmagyaróvárott az ottani BM Határőrség laktanyája előtt történt tömeggyilkosságot! Az ÁVH és annak beosztott fegyveres szervei - főleg a belső karhatalom egyenruhás csapata - 1956 októbere végén a nép Első Számú ellenségének számított. [33]
      1956. október 30-án a reggeli órákban - mint említettük - a magyar páncélozott harci jármű is eltűnt a Köztársaság térről. Kinek az utasítására történt ez és miért - nem tudjuk. Ennek háttere felderítésre vár, mert hiszen, ha a szovjet páncélosok kivonására, tudjuk, parancs volt, a magyar csapatok VIII. kerületi jelenlétét semmiféle HM vagy VKF rendelkezés nem érintette. Ha szabadjára akarnánk ereszteni fantáziánkat, akkor most azt mondanánk: a magyar páncélozott járművet ugyanazok a máig is titokzatos erők rendelték vissza a térről. akiknek érdeke volt, hogy a pártház (amely felkészült az ostromra) kívülről védtelen maradjon.

      Hogyan történt a pártház megtámadása?
      Itt is sok még a fehér folt. Csak azt tudjuk, hogy október 30-án kilenc és tíz óra között több fegyveres jelent meg a Köztársaság téren. Miért jöttek? A környék lakossága értesíthette őket, hogy „nagy mozgás” van a pártházban. Élelmiszerszállító teherautókjöttek hajnalban a térre. Lehet, hogy a felkelők saját embereiktől értesültek (akiket előzőleg a pártházat védő belső karhatalmisták fogságba ejtettek, és utána a Mosonyi utcai rendőrkapitányságról szabadultak), hogy a pártházban még ÁVH-sok tartózkodnak.
      „Nem tudjuk, ki dobta a tömeg közé a 'titkos börtönök' létezésének tényét. ”
      Csizmadia József rendőr törzsőrmester, aki a pártház előcsarnokában teljesített a forradalom alatt szolgálatot, 1957-ben erről így beszélt: „[Kilenc óra után] kb. öt-hat fegyveres jelent meg a bejárat előtt egy rendőrőrmester és egy tűzoltó vezetésével. Megkérdezték tőlem, hogy mi van itt. Közöltem, hogy a Budapesti Pártbizottság épülete. Ezután azt kérdezték, hogy kik teljesítenek szolgálatot. Arra a válaszomra, hogy rendőrök, lefegyvereztek.” [34]
      Közben a felkelők (valójában már nemzetőrök, tehát a kormány által elismert karhatalom) behatoltak az előtérbe. A másik két rendőr, aki szintén az épület védelmére volt kirendelve, Csizmadiával együtt sietett elhagyni a pártház előterét. Eltűntek a téren. Velük ment el még négy vagy öt államvédelmi őr is - a Tompa-Várkonyi csoportból -, akik szintén rendőrruhában voltak, és most megragadták az alkalmat, hogy otthagyják szolgálati helyüket. [35] Tompa Károly éppen borotválkozott. Hallván az épület előteréből hozzá felszűrődő zajt, felfigyelt. Az 1957-es Jelentésben a következőket mondja: „... egy harcos jelentette, hogy a téren fegyveresek gyülekeznek, és egy csoportcivilruhás fegyveres férfi igyekszik kifelé az épület csarnokából. A fegyveresek öten-hatan lehettek. Odaérkezésemig az épületben lövés nem hangzott. Közvetlen ezután az előcsarnokban kézigránát robbant. Ekkor már a karcosok körülfogták a lépcsőházat s a gránátrobbanás után - amelytől senki sem sebesült meg - tüzet nyitottak. (Kiemelés tőlem. G. P.). Ennek következtében egy személy az ellenforradalmárok közül már nem tudta elhagyni az épületet, így elfogtuk az előcsarnokban...” [36]
      Az épületből kifelé haladó fegyveresek ugyan miért dobták volna el azt a kézigránátot, amely Tompa szerint oly „személytelen módon” robbant? Budapesti beszélgetéseink során ehhez a témához nem volt hajlandó úját mondani. A BM már többször idézett 1957-es Jelentése is megkerüli a kérdést. Egyedül Lengyel Zoltán, a hetvenes években rendőrszázados, de 1956 októberében a Belső Karhatalom 2. őrzászlóalja 2. századának államvédelmi őre, akinek Várkonyi alhadnagy volt a parancsnoka és aki október 30-án maga is a pártházban tartózkodott, a már említett Belügyi Szemlében írt visszaemlékezéseiben vallja be:
      „Röviddel 10 óra után egy kb. húsz fős fegyveres csoport, kihasználva a váratlanságot, rajtaütésszerűen betört a földszintre, lefegyverezte az oda beosztott négy-öt államvédelmi őrt, a két rendőrt, és az előcsarnokban lövöldözött. Ekkor dördült el részünkről az első puskalövés, s ekkor dobták el az első kézigránátot...”
      Ide szükséges több megjegyzés. Mi az, hogy „váratlanság”? A pártház védői napok óta számoltak a támadással. Az előcsarnokban megerősített őrség volt. Tehát a felkelők (nemzetőrök) részéről őket nem érhette „váratlanság”! Az előcsarnokban levő rendőrök és államvédelmi őrök önmaguktól hagyták el az épületet. Csatlakoztak a fegyveresekhez. Ezt mind a BM jelentés, mind Tompa Károly, mind Lengyel Zoltán megkerüli. Neveket nem közöl, pedig ezek később könnyen megállapíthatók lettek volna. Hogy ezeknek az államvédelmi őröknek (akik rendőrruhában voltak már október 30-án reggel) bajuk nem történt, bizonyítja az is, hogy a későbbiekben a pártirodalom nem foglalkozott személyükkel többet. Pedig 30 év állt ebhez rendelkezésre! A fegyveresek nem lövöldöztek a pártház előcsarnokában. Miért is tették volna? Ők csak érdeklődtek; kik is vannak az épületben. Ezt a „lövöldözést” sem a BM Jelentés, sem Tompa Károly szóban vagy írásban nem említi. A fegyveres civilek (akiknek száma nem is lehetett 20 fő, mert ennyi az előcsarnokban még ott levő tíz védővel együtt betöltötte volna teljes egészében az aránylag szűk teret), békés szándékkal és információszerzés céljából jöttek az épületbe. Ha akkor egy forrófejű fiatal, szinte gyerkőc parancsnok - Tompa Károly - el nem veszti a fejét, és borotválkozását félbeszakítva nem rohan ki az előcsarnokból felszűrődő zajra (így írja), hogy az előcsarnokot körülvevő félemeleti erkélyről harci akcióba lépve (és pániktól elragadva) kézigránátot hajítson a fegyveresek közé, akkor nem történt volna meg mindaz, ami a következő órákban megtörtént. Vagyis nem lett volna „Köztársaság téri csata”.
      A pártházból elszökött belső karhatalmistáktól és rendőröktől a téren levő fegyveresek persze azonnal képet kaptak arról, hogy kik vannak a pártházban: a rendeleti úton is feloszlatott, megszűnt ÁVH, amely még aktív, hiszen épp most tüzelt a felkelők (nemzetőrök) járőrére.
      Október 30-án Budapesten érvényben volt a kormány által kihirdetett „tűzszünet”, amit a felkelők be is tartottak. Ugyanazon a napon, reggel 10 órakor a Szabad Kossuth Rádióban elhangzott egy máig sem kiderített, így ismeretlen személyektől kiadott provokációt jelentő közlemény: a budapesti pártbizottság felhívása a kommunistákhoz. Ebben Köböl József aláírásával a következőket közölték: „Alakulnak a nemzetőrségek. A kommunisták kötelessége minden erővel részt venni a nyugalom biztosításában, a munkáshatalom megvédésében. Ezért a fegyverforgatásra alkalmas kommunisták azonnal jelentkezzenek a nemzetőrség szervezési központjában! [37]
      Vagyis Köböl József ezzel elismerte a Nagy Imre kormányt és annak szerveződő fegyveres karhatalmát, a nemzetőrséget, amit a pártházban bent a belső karhatalmista vezetők, de a Tóth-féle csoport is még „fasiszta forradalmárokként” kezelt, és azok megsemmisítésére szervezkedett.
      Ami a Köztársaság téri pártházban, illetve az előcsarnokban történt, véleményem szerint jogosan hívta ki a téren mind nagyobb számban megjelenő fegyveres csoportokat. Nem a pártház ellen, hanem a pártházba magukat befészkelt belső karhatalmista államvédelmi őrök ellen indult meg a következő órákban a támadás. A támadást senki sem irányította vagy tervezte. A különböző felkelő (nemzetőr) csoportok, közöttük nem egy honvéd és honvédtiszt vagy rendőr, ad hoc vette fel a harcot az épületben magukat elsáncoló államvédelmistákkal és a felfegyverzett és szintén harcba állított pártfunkcionáriusokkal. „Főparancsnokot”, aki a Köztársaság téri csatát a felkelők részéről vezette, a kádárista Belügyminisztérium ezzel foglalkozó nyomozati főosztálya harminc éves kutató tevékenység után sem talált. Így igaz. Mert az ostrom spontán akció volt. Legalábbis az első órákban, ahol még a pártház védői abban a hiedelemben ringatták magukat, hogy biztos fedezékük segítségével és a rendelkezésre álló legalább 90 fős fegyveressel (40 főnyi belső karhatalmistával, a tiszti csoport egyes beosztottaival és a kb. 35-40 főnyi felfegyverzett és fegyveres harcra jórészt kiképzett pártfunkcionáriussal) „rövid úton” végeznek az ügyetlenül, a Köztársaság tér gyér bokrai védelmében elhelyezkedő támadókkal. [38]

      Miért nem jött segítség?
      A Köztársaság téri ostrom lefolyását nem akarjuk itt részletesen ismertetni. Erről „pro” és „kontra” már egy sor visszaemlékezés, tanulmány és interjú jelent meg (melyek különböző értéket képviselnek) az elmúlt 36 évben. [39]
      Csak annyit: 11 óra tájt a pártház védői, illetve a vezetők kezdtek „idegesek” lenni. Ők felsőbb parancsnokságukra már 10.30-kor jelezték a kialakult helyzetet, és segítséget, felmentést kértek. A BM, a HM, a Partizánszövetség, a Belső Karhatalom - parancsnoksága kezdetben bőkezű volt az ígéretekben. Repülőt is küldtek a tér fölé (minek?), hogy derítse fel a helyzetet. De konkrét segítség sehonnan sem jött. Csak a mind sürgetőbb segélykérésekre, az ígéretek. Tóth Lajos ezredes, mint mondja, megsebesült, de előzőleg telefonon elérte Maléter Pált, aki ezidőben még mint ezredes, a Kilián György laktanya parancsnokaként, Nagy Imre felkérésére a kormánnyal tárgyalt. Tóth Lajos: „Elmondtam neki, mi zajlik a téren, és segítséget kértem tőle. Már tudott az ostromról. Azt mondta nekem: Lajos, sajnos semmit sem tehetek. Király Béla kezében van az ügy!” [40] Ismervén az akkori helyzetet, elképzelhetetlennek tartom Tóth állítását, és azt is, hogy ebhez - megint csak Tóth szavait adva vissza - Maléter hozzáfűzte volna: „S tudod, hogy ő ellenforradalmár!” Maléter október 30-án szívvel-lélekkel a forradalom mellett állt. Király Béla is. Tóth - enyhén szólva - beképzeli magának ezt a beszélgetést. Tóthék nem a Nagy Imre-kormány és emberei felé, hanem az ortodox kommunisták felé kerestek kapcsolatot. A sok főtiszt az ostrom egész ideje alatt csak a telefonokat használta. Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy átvegye a parancsnokságot a házban lévő védők fölött és azt katonai tudása, tapasztalatai szerint szervezze. Hagyták, hogy Tompa és Várkonyi ügyködjenek.
      Tompa is telefonált ide-oda. Egyszer Orbán Miklós parancsnokságát is elérte. Ott azt a „jó tanácsot” kapta: segítséget nem tudnak küldeni, de saját belátásuk szerint cselekedjenek, próbáljanak egyezkedni a támadókkal! [41] Ez volt egyébként a kommunista párt felső katonai vezetőségének általános „tanácsa” a forradalom teljes időszakában. A belső káosz, a szakértelem teljes hiánya, az emberi gyarlóság, a tehetetlenség és az egész „ügy” rothadtsága, amit védtek - ezek mind ott tükröződtek ezekben a kapkodó, ellentmondó, még nagyobb zűrzavart okozó „tanácsokban”.
      Még eddig senki sem próbálta kideríteni, hogy például a Belügyminisztériumból - ahol a Moszkvához hű Münnich volt a miniszter, akit oly sokszor felhívtak a pártházból segítségért, felmentésért rimánkodni - miért nem jött segítség? Herpai Sándor rendőrezredes ezeket az október végi napokat igen aktívan töltötte el. Nagy Imre köréhez tartozott. Kommunista volt. 1956 után igen meghurcolták. Visszaemlékezéseinek kéziratát évekkel ezelőtt megkaptam elolvasásra. Ő írja, hogy Münnichtől származik rendőrezredesi kinevezése. A Jászai Mari téren kellett rendet csinálnia: az ÁVH központban. Teljes volt a zűrzavar. Iratokat égettek, megzavarodva a kinti eseményektől, össze-vissza rohangáltak a tisztek. Civil ruhára, rendőruniformisra vadásztak. „Közel ezer tiszt, illetve tiszthelyettes volt az épületben: rajtuk kívül egy századnyi katona, több egyetemi hallgató és civil...” [42]
      Kérdés: Münnich, aki 1917 óta bolsevik funkcionárius volt, aki a spanyol polgárháborúban részt vett, aki a második világháborút a Szovjetunióban élte meg, aki 1945 után magas rendőri funkcióban segített a közbiztonságot Budapesten megteremteni - ebből a rendelkezésére álló ezer emberből miért nem szervezett két századnyi rohamosztagot, hogy segítséget vigyenek a Köztársaság térre? Pedig őt is elérték Mezőék és mások kétségbeesett segélykönyörgései, mert két óra tűzharc után a védők kitartása lankadni kezdett. Fásultság vett rajtuk erőt. Ha nem is tudták, de érezték, hogy „kinti világuk” elfeledkezett róluk. A Partizánszövetségből is ígértek Mezőéknek egy félszázad (veterán) partizánt. Azt mondták: útban vannak már. Soha nem érkeztek meg a Köztársaság térre. Mezőnek sikerült Földes Lászlót is elérnie, a párt Katonai Bizottsága egyik tagját. Ő legalább volt olyan realista, hogy nem honfitársaitól, hanem a szovjet parancsnokságtól kért segítséget. Egy szovjet páncélos egység elég lett volna a téren, hogy elűzze a támadókat. Földes: „Bementem Malinyin hadseregtábornokhoz. Elmondtam, kik vannak a budapesti pártbizottságon, vázoltam szorongatott helyzetüket, és igen szenvedélyesen kértem a segítségét. Malinyin a telefonhoz nyúlt, tárcsázott, majd rövid beszélgetés után ezt mondta: - Az önök kormánya megtiltotta, hogy közbelépjünk!” [43] Földes nem tud oroszul. Így nem tudhatta, hogy valójában kivel is beszélt Malinyin hadseregtábornok, aki ez időben - a szovjet hadsereg vezérkari főnöke első helyetteseként - a szovjet hadsereg legfőbb vezetője volt Magyarországon. Malinyin minden bizonnyal „saját” embereivel beszélt: Mikojannal és Szuszlovval, a KPdSU Politbüro két neves tagjával, akiknek kezében volt akkor a „magyar ügy” és akik október 25-e óta a budapesti szovjet követségen tartózkodtak. Ők tilthatták meg a szovjet segítséget a szorongatott pártházbeli védők számára. Nekik lehetett érdekük, hogy minél zavarosabb legyen a helyzet Magyarországon, és ez okot szolgáltasson Moszkva katonai fellépésére a Nagy Imre-kormány ellen. Mikojan mindenesetre október 30-án úgy 13 óra tájt kiküldte a Köztársaság térre magyarul jól beszélő baskír származású tolmácsát, hogy nézzen ott körül, mi is történik a valóságban a pártháznál.
      Ezzel a tolmáccsal, 1993 márciusban a Magyar Köztársaság moszkvai követségén dr. Györkei Jenő hadtörténésszel egyetemben találkozhattam. Györkeivel 1956-os élményeiről kérdeztük ki. Szóba hoztam a Köztársaság teret is. A világ legtermészetesebb hangján közölte velünk, hogy „ott volt”, „látta az ostrom utolsó szakaszát”, sőt a lincseléseket is. Nyikolaj Tyerentyevics Dzujuba úrtól azt is megtudtuk, hogy magyar belügyesek több gépkocsival kísérték őt a térre. Lám, erre volt a belügynek még „apparátusa”! A Dzujubával készített beszélgetésről még aznap este dr. Györkei segítségével egy emlékjegyzőkönyvet vettünk fel. A szovjetek szerepe - szerintem - az ostrom utolsó szakaszának történetében még (szintén) tisztázatlan.
      Az ostromlottak végzete akkor kezdett drámába torkollni, amikor délelőtt 11 óra tájt az ostromlók, akik eddig szervezetlenül és frontálisan támadták a pártház épületét, egy magyar páncélosra tettek szert. Ez a T-34-es típusú harckocsi repeszgránáttal kezdte el lőni a pártház, illetve a DISZ-székház homlokzati részét. Tompa írja, hogy a páncélos lövései a védők között több halálos áldozatot szedtek. [44] Eddig „játszva” verték vissza az államvédelmi őrök és a felfegyverzett pártfunkcionáriusok a támadók rohamait, akik elhagyva a Köztársaság tér gyér bokrait, egy körülbelül 35-50 méteres kockakövekkel kirakott, fedezék nélküli terepen kellett hogy eljussanak a pártházhoz. Az emberek úgy hullottak, mint a legyek - így számolt be a harcokról egy külföldi tudósító. A vastag falak mögött magukat biztonságban tudó államvédelmi katonák szinte „nyúlvadászatot” tartottak a felkelők között. Nem kímélték a sebesülteket sem. Sőt, ha hordágyas, vöröskeresztes karszalagú, fehér köpenyű szanitécek próbálták a tér kövezetén fájdalmukban fetrengő sebesülteket a tűzvonalból kihozni, egyes, célzott lövésekkel végeztek a mentősökkel is. Ha a pártház védői és maga Tompa később tagadták is, de Hollós Ervin idézett könyvében megírja: az államvédelmi őrök egyikénél-másikánál távcsöves puska volt. A karhatalomnál ez azt jelentette, hogy ilyen fegyverekkel „emelték” ki, tették „ártalmatlanná” az ellenük „lázadók” vezetőit. [45]
      A „mentősök” elleni ávéhás magatartás - az emberiesség lábbal való tiprása - az ostromlókban tovább gerjesztette a haragot a pártház védőivel szemben. Erre számos tanúvallomás van birtokomban. A harc most már az ávéhások megsemmisítésére irányult.
      A sok segítséget kérő rimánkodás végül a XIII. kerületi pártbizottság titkáránál, Biszku Bélánál meghallgatásra talált. Utasítására a Mátyás-laktanyából (Róbert Károly körútról) 12.30 perckor Galó István őrnagy hat magyar páncélossal elindult a Köztársaság térre „rendet teremteni”. A Zrínyi Katonai Akadémiáról 100 főt igényeltek: támogassák a harckocsik sikerét. Berki Mihály hadtörténész eme hat páncélos történetét részletesen megírta, dokumentálta. [46] A harckocsik megérkeztek 13.30 óra körül a térre. A Zrínyi Akadémiáról senki nem csatlakozott hozzájuk, és a nem budapesti katonai egységekből összetett legénység úgymond tévedésből (ezt vallották később a hadbírósági tárgyalásukon) nem a fegyveres felkelőket, hanem a pártházat vették célba. Galó őrnagy csak későn vette észre ezt a „tévedést”. Mivel azonban a régi típusú T-34-es harckocsikban nem volt rádió adó-vevő, és manőverezéssel nem sikerült páncélosait jobb belátásra bírni, saját páncélosával és még egy másikkal elhagyta a teret, hogy a három kilométernyire lévő Zrínyi Katonai Akadémián jelentkezve, onnan próbáljon további parancsokat szerezni. Galó sem származott Budapestről, ő sem ismerte a várost, s eszébe sem jutott valószínűleg, hogy a Mátyás Laktanyabeli parancsnokságot bármilyen utcai telefonfülkéből felhívhatta volna.
      A négy magyar páncélos tüze kapitulációra kényszerítette a pártház védőit. Tompa Károly többedmagával elbújt a védők által kontrolált épület egyik pincéjében, Mező Imre és két honvédtiszt fehér zászlóval a pártház kapuján kilépve, máig felderítetlen okok következményeként, egy tűzcsapás áldozata lett. A pártház védőinek egy része halomba rakta fegyverét, és különböző utakon (például a szomszédos házak udvarán keresztül, mint Nemes Dezső is) igyekezett a bőrét menteni. Várkonyi alhadnagy az épületbe behatoló felkelőkre továbbra is tüzelt; egy katonatársával elsáncolta magát a pártház előadói termében. Ott érték őket a felkelők golyói. A folyosókon sok volt a sebesült. Az épületbe behatoló felkelők egy része igyekezett menteni a civileket, de a rendőrruhába átöltöztetett ávéhásokat is, míg mások, akik bosszút esküdtek a sebesültvivők legyilkolásáért, az épületből kijövő, fegyver nélküli államvédelmi őrök közül nyolc-kilenc főt (pontos létszámot még a kádárista propagandabrosúrák sem közöltek) a falnak állítottak és agyonlőttek. Másokat ütlegeltek. Agyonlőtték a pártház borbélyát is. Elszabadultak a szenvedélyek. Eléggé el nem ítélhető módon itt olyan borzalmakra került sor, amelyek végső soron beszennyezték a dicső forradalom tetteit.
      Amiről a kádárista propagandafüzetek is csak ritkán emlékeztek meg, számos fegyveres (katona és civil), megdöbbenve a társaik egy részénél elszabadult indulatok láttán, saját életét kockáztatva mentette az embereket a pártházból. Mező Imrét, aki haslövést kapott (de ez sem biztos, mert később ismeretlen kezek eltüntették a kórházból a boncolási jegyzőkönyvet), a felkelő nemzetőrök szállították el kórházba. Még 36 órát élt, magánál is volt, beszélt az őt meglátogató elvtársaival, de hogy ki és hogy sebesítette meg, arról a mai napig nem tudunk semmit. A kádárista legendák Mező haláláról csak egy igazságot tartalmaznak: meglőtték, amikor a felkelőkkel való kapitulációs tárgyalásra indult; hogy a pártház előcsarnokában, vagy pár lépésre a kapunál, már kint a szabadban - erről sincs adatunk. Az 1957-es BM Jelentés a pártház ostromáról és elestéről ilyen „apróságokra”, mint Mező Imre hollétének felderítése, nem tért ki.
      A Corvin közből Pongrátz Gergely is megjelent egy csoporttal a Köztársaság téren. Őket minden valószínűség szerint Király vagy Kopácsi ezredesek mozgósították azzal a feladattal, hogy igyekezzenek a rendet helyreállítani. A hatvanas években, amikor Madridban Pongrátz Gergelyt meglátogattam, hogy elbeszélgessünk 1956-ról, említette, hogy egy pillanatig az ő élete is veszélyben forgott azon a napon, úgy 14 óra táján. Amikor a rendőregyenruhába öltöztetett és már lefegyverzett államvédelmi őröket menteni igyekezett, egy ismeretlen eredetű kis fegyveres csoport, amelynek tagjai „minden ávéhást a fákon akartak látni, felakasztva”, támadóan lépett fel a corvinista csapattal szemben. Azzal vádolta őket, fegyvereit rájuk szegezve, hogy tán ők is álruhás ávéhások, akik társaikat mentik. [47] Pongrátz erélyes fellépése és határozott cselekedete nyomán azonban ez a szélsőséges csapat (persze a Corvinisták sem nézték tétlenül a parancsnokukat ért fenyegetést) eltakarodott. Pongrátz Gergely a pártházból kimentett embereket (államvédelmi őröket) fogolyként behozta magával a Corvinba, központjukba. Mástól hallottam, aki akkor véletlenül a Corvin közben volt (Magos Gábor?), hogy a rendőrruhás államvédelmi őrök szinte tébolyodottak voltak a félelemtől. Egyikük, aki zubbonyát és ingét valahol elveszthette, hangosan zokogott és folyton azt kiabálta: „Ne bántsatok! Én is író vagyok! Verseket írok!” A szerencsétlen 20-22 éves fiatal azt gondolhatta: a forradalmat az írók csinálták. Ha magát „írónak” vallja, megmenekül.
      A Corvinisták nem bántották a foglyokat. Kihallgatták, provizórikusan fogdába tették őket, azzal az elképzeléssel, hogy később majd átadják őket a független magyar bíróságnak. Ha bűnösök - ítélkezzenek felettük. 1956. november 4-én, a szovjet támadás napján, Pongrátz intézkedett a foglyok szabadon bocsátásáról. Sorsuk ismeretlen. Soha többet nem hallottunk ezekről az ávéhás karhatalmistákról.
      Tompa Károly, mint mondottuk, a pártházhoz tartozó DISZ székház pincéjében keresett vagy huszonötödmagával menedéket. Amikor a pártház eleste után a felkelők átvizsgálták a pincéket, felfedezték őket. Bajuk nem történt. Tompa Károlyt egy számára ismeretlen személy átölelte, „legjobb barátjának” nevezte, és fegyveres társai előtt igazolta, hogy valószínűleg mint fogoly került a pártház pincéjébe. Tompa civilruhába öltözködhetett, és bántatlanul elhagyhatta az épületet. Hazament.
      A Tóth-csoportból Asztalos János, Papp József ezredeseket és Szabó Lajos alezredest érte a golyó általi halál. Egyesek tetemét egy megvadult csoport fejjel lefelé a Köztársaság téri park fáira akasztotta és meggyalázta. A Nagybudapesti Pártbizottság székházában október 30-án ott tartózkodó kb. 140-150 főnyi személyből mintegy 20 fő vesztette életét az ostrom alatt, illetve a kapitulációt követő vérgőzös, szenvedélyektől teli félórában. Tóth Lajos ezredest is a felkelők szállították az épület elfoglalása után kórházba. Csoportjához beosztott többi tisztjének- összesen tízen voltak - nem lett bajuk. A honvédegyenruhát mindenki tisztelte. További sorsuk elvész az ismeretlenség homályában. A kádárista „dokumentációkból” mindenütt hiányoznak - és ez nem véletlen.
      Míg a téren - a külföldi fotóriporterek örömére - a csőcselék őrjöngve verte és köpdöste az „ávós hullákat”, a józan fegyveresek mindent megtettek annak érdekében, hogy a rend mielőbb helyreálljon. A gyilkos sortűz, amellyel egy civil csoport az első ávéhás foglyokat lemészárolta, nem mindenki részére volt halálos. A vöröskeresztesek a magukat halottnak tettető karhatalmisták közül nem egyet gépkocsira raktak és kórházba szállítottak. Mások a pártház esetleges kirablását akadályozták meg. Tehergépkocsin szállították a közeli Péterffy Sándor utcai kórház gazdasági hivatalába az épületből összeszedett írógépeket, értékesebb szőnyegeket és a pártház kézikasszáját, megkérve a tisztviselőket, hogy ezeket - ideiglenesen - vegyék át megőrzésre. [48]
      Hány személy esett a Köztársaság téren 1956. október 30-án a kivégzések áldozatául?
      A Fehér Könyvek és a hasonló jellegű pártbrosúrák a pártállam összeomlásáig nem voltak képesek (nem akartak) egy részletes statisztikát e témáról összeállítani. Soós György rendőrezredes, régi pártkáder, Budapest rendőrfőkapitánya 1957-ben azt állította: 60 hazafit gyilkoltak le az ellenforradalmárok. [49] Később ez a szám erősen csökkent. Hollós Ervin - Lajtai Vera 23 személyről emlékezik meg, de ezek közül többen a pártház ostroma közben kaptak halálos sebet, vagy hónapokkal az események után haltak bele sérüléseikbe (mint Kállai Éva). [50] Lovas Márton 16 belső karhatalmistáról, három honvédtisztről, két pártfunkcionáriusról és a pártház borbélyáról tud, mint a „lincsek” áldozatairól. [51] Nézetünk szerint 12-13 főre tehetjük azok számát, akiket valóban a pártház kapitulációja után gyilkoltak le. Hivatalosan Kádárék később 25 főt neveztek meg, akik a Köztársaság téren „a proletárhatalom védelmében” életüket adták. [52]
      Hogy hányan estek el a Köztársaság téri pártház megostromlásánál - erről még senki nem szedett össze adatokat. A pártház előtti gyilkosságokért, tudtunkkal, a kádárista belügyminisztérium nyomozó hatósága - főnöke a ma is Budapesten élő Hollós Ervin - hét személyt küldött a bitóra. A bebörtönzöttek száma ismeretlen.
      És a többiek?
      A pártházban majd másfélszáz ember tartózkodott. Ezekből hozzávetőleg 30-40 fő került a kapituláció után a felkelők kezére. Mi lett a többiekkel - majdnem száz emberrel?

      Van-e titkos alagút?
      Mivel őket a pártházban nem találták meg (civilként kisétáltak a környező házakból az utcára és hazamentek, vagy hátsó udvarról hátsó udvarra mászva érték el a Rákóczi úti házakat, és onnan távoztak), valaki vagy valakik bedobták a Köztársaság téren még az esti órákig ott tartózkodó tömeg közé a „hírt”: az ávósok elbújtak. A pártházból titkos alagút vezet a Köztársaság tér alatti mély bunkerba! mondták. Oda, ebbe a rókalyukba húzódtak vissza foglyaikkal egyetemben, azokkal a fiatal felkelőkkel, akiket az előző napokban kaptak el. Tömeghisztéria keletkezett. Az ötvenes években épült a Rákóczi úton a budapesti metró földalatti csatornája. Az ötvenes évek elején beszélték Budapest-szerte a mesét azokról a kőbányai alagutakról, ahonnan nemrég német katonák bújtak elő. Az ostrom befejezésekor bújtak meg a még a török időkből származó mély barlangokban, mivel azok bejárata beomlott. Itt őrizték egy hadosztály élelmiszerkészletét, tehát sikerült magukat éveken keresztül táplálni. Közben ásták a lyukat, hogy kijussanak az alagútból.
      Mindezek a mesék, összekeveredve a Rákóczi úti metró alagútjával, a feldúlt lelkiállapotú tömeget különös izgalomba hozta. Lélekbúvárok adhatnak magyarázatot egy ilyen jelenségre. Tény az, hogy megkezdődött a Köztársaság téren a „titkos kazamaták” keresése, miután a pártházban az ostromlók nem találtak rá arra a „100-200 főnyi ÁVH-s egységre” amelyről a fáma szólt.
      Nem tudjuk, ki dobta a tömeg közé a „titkos börtönök” létezésének hírét. A BM nyomozati Jelentése ezt a kérdést is teljesen ignorálja. A tény csak az, hogy október 30-a délutánjától november 2-ig mind szélesebb arányban megkezdődött a Köztársaság tér pártház előtti szakaszán a keresés, kutatás eme titkos rejtekhelyek után. Nagyarányú ásatásokra került sor, földkotró gépeket hoztak, mérnököket mozgósítottak - több helyen mély gödröket ástak. Volt olyan kráter, amely tíz méter mélységű volt. Amikor lankadni kezdett az emberek érdeklődése, akadt olyan személy, aki hirtelen elkiáltotta magát: „Csönd, emberek! Hangokat hallok. Figyeljenek: a mélyből a bezártak kopognak!” És újra kezdődött a fúrás, a keresés.
      Kiknek állt érdekében e tömeghisztéria szítása? A Nagy Imre kormánynak, a forradalmi nemzetőrségnek bizonyára nem. Érdekes és feltűnő, hogy ezeknek a nem létező földalatti börtönöknek jutott még szerep az 1957-es kádárista Fehér Könyvekben, később sehol nem lehetett róluk olvasni. A Köztársaság téri csatával kapcsolatos kutatásaim során ugyan kezembe akadtak elfogott felkelők kihallgatási jegyzőkönyvei, de ezekben sem volt olyan kíváncsi zsaru, aki az „alagutak” után érdeklődött volna.
      Amikor „Az ÁVH és a magyar forradalom” című monográfiámat írtam - a hatvanas évek elején - magam is igyekeztem utánajárni ennek a rejtélynek. Az USA-ból Papp László építészmérnökkel hozott össze a sors. Tőle kaptam 1964. január 3-án a következő levelet: „A Köztársaság téri pártházzal kapcsolatban annyiban voltam informálva, hogy évekkel előtte az a tervező vállalat tervezte az épületet, amelyik Forradalmi Tanácsának az elnöke voltam. A tervezőket személyesen ismertem. A forradalom alatt felkerestek a titkos alagutak miatt. Sem a tervek, sem a tervező és a statikus nem tudtak semmi ilyesmiről, pedig más esetben (például Rákosi villájánál), ha nem is mi terveztük a földalatti részt, de megkaptuk a Belügyminisztériumból a kijárataik helyét. Egy ilyen bunkerbejáratra terveztem jómagam is a Gerő villánál egy kerti szaletlit...”
      A józan ész is ellentmond egy ilyen „egérodú” létezésének. És az is tény, hogy a magyarországi kommunista párt hallatlan gőgjében, elbizakodottságában és ostobaságában, még a gondolatát sem merte felvetni, hogy biztonsági előkészületeket tegyen egy olyan esetre, amikor pártfunkcionáriusok, „vezető elvtársak” (pártzsargonban: „pártmunkások”) Magyarországon menekülésre kényszerülnek.

*

      Összegezve a fent elmondottakat, szeretném a tényekhez néhány gondolatomat elmondani. A Köztársaság téri ostrom története a mai napig feltáratlan. Egy sor fehér folt létezik itt, amit az elmúlt 38 év alatt nemhogy nem kutattak, de összefüggéseiben sem vizsgáltak meg. Nézetem szerint az ostromot az ÁVH provokálta ki. Az ostrom - bárhogy is szerette volna Kádárék alatt a pártpropaganda a tömegekkel elhitetni - nem a pártháznak, hanem az oda befészkelődött belső karhatalomnak szólt. Ki vitte a tömegeket ki a Köztársaság térre, miután az ostrom elkezdődött? Miért maradt el az ostromlottak felmentése? A védtelen államvédelmi őrök meggyilkolása kinek kedvezett? Kik adtak a lincselésre (illetve a kivégzésre) parancsot? A BM vizsgálati Jelentés 1957-ből ezeket a kérdéseket fel sem veti. Tudjuk, hogy a szovjet belbiztonsági szolgálat, a KGB legfőbb főnöke, Ivan Szerov 1956 októberében Budapesten tartózkodott, és tevőlegesen kivette a részét abból, hogy fegyveres felkelő csoportoknál dezinformációs célból saját embereit (magyarul jól beszélő KGB ügynököket) helyezzenek el. Ilyenek voltak az Angyal-csoportnál és a Corvin közben is. Pont a Köztársaság téren ne lettek volna? Ha provokáció volt a Köztársaság téri csata és főleg az ezutáni fogolygyilkosságok, beleértve a hisztériakeltést szolgáló titkos alagutak létének hangoztatását- akkor meglehet, hogy mindez a KGB kézjegyét viseli. [53] Így nem csodálkoznánk, ha a közeljövőben a moszkvai, egykori KGB levéltárból a magyarországi 1956-os eseményekkel kapcsolatban a „Köztársaság téri akciót” illetően új, a dolgokat „más” megvilágításba helyező és perdöntő dokumentumok kerülnének elő.

      [1] Tompa Károly: A budapesti pártbizottság ellen intézett orvtámadás. In: Sólyom József - Zele Ferenc Harcban az ellenfaradalanmal, Badapest, 1957. 44. oldal. A továbbiakban Tompa I.-nek idézve
      [2] Tompa I., i.m. 4l. oldal
      [3] Tompa I., i.m. 48-09. oldalak
      [4] Az egység parancsnoka egy V. N. Kutikov nevű százados volt. A budapesti újságíró, Salgó László találta meg Moszkvában. A vele folytatott beszélgetésröl A szuezi háromszög 1956. Szuez, Algír, Budapest című könyvében, Budapest 1986. a 213. oldalán számolt be.
      [5] E. I. Malasenko: Oszobij korpusz v ogne Budapesta. In Voenno Isztoricseszkij Zsumal, 1993/10, 23. és a következő oldalak.
      [6] Lovas Márton: A Köztársaság téri páttházban. In: Magyoraszág, Budapest, 1957. május 24-én. (Lovas Márton ez időben pátinstruktorként tartozott a budapesti pártbizottság törzséhez. Az egykori illegális kormnunista „hivatásos forradalrnár” a harmincas és a negyvenes években megjárta Sztálin Gulág világát. Hazatérte után csak részben rehabilitálák. Hatodrendű pátfeladatokkal bízták meg, mivel a Rákosi-Gerő féle vezetés nem tudott mit kezdeni a Gulágokról vissza tért elvtársakkol.)
      [7] Kovács István volt a Budapesti Pártbizottság első titkára: egy régi, illegdis időkből ismert funkcionárius, egykori kárpitossegéd, 1956-ban 44 éves: rendítheteden Rákosi-hívő, szovjetbarát.
      [8] Lovas, i.m.
      [9] Tompa II., i.m., 46. oldal
      [10] K. Farkas József karhatalmista a pártház eleste után a fölkelők kezére, majd sebesülten kórházba került. A Népszabadság riportere 1956. november 4-e után ott talált rá. A vele készített interjú címe: Vádolnak a sírból visszajöttek. Amit nem látott Tompa Káraly hadnagy. In: Sólyom - Zele, i.m., 63. oldal
      [11] Tompa újab vallomása az Ellenforradalmi erők, a magyar októberi események című A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa tájékoztatási Hivtal által kiadott propaganda brosúra II. kötete 75. oldalán (Budapest, évszám nélkül. Mi azonban tudjuk: 1957.).
      [12] Tompa I., i.m. 47. oldal
      [13] Lengyel Zoltán: Harc a Budapesti Pártház védelméért. In: Belügyi Szemle, Budapest 1979. 107. oldal
      [14] Kovács István első titkár, aki egyben az MDP Politikai Bizottságának is tagja volt, sem október 23-án, sem a közvetlenül rákövetkező napokban nem volt bent az épületben. Mező Imre, a nagybudapesti pártbizottság harmadtitkára (1954 óta) szinte spontán módon vette át a forradalom napjaiban a Köztársaság téri székházbban a politikai vezetést.
      [15] Mi is történt 1956-ban a Köztársaság téren? Emlékcikk, írva a pártház élő és elesett védői nevében Kelemen Ágnes, Kelemen Lajos, Keleti Emő, Kettler Pál és mások által. In: A Szabadság (a munkáspárti hetilap) a Kádár-féle ex-MSZMP „szócsöve”, Budapest 1993/43., 4. oldal
      [16] Jelentés a budapesti Pártbizottság ellen intézett támadásról. Ezt a 18 oldalas belügyi összeállítást o Belügyminisztérium Adalfeldolgozó Osztály (magyarul: levéltár) ügyiratai között találtam meg 1991-es budapesti kutatásaim során. Önmagában is roppant érdekes anyag: fontos tényeket mint „részletkérdéseket” átugrik, a főhangsúlyt a pártház elleni támadásra és az azt követő lincselésekre helyezi. Más belügyi akta a témáról eddig nem került kezembe, ami persze nem jelenti azt, hogy ilyesmi nincs. Elképzelhető, hogy ilyenfajta összeállítás „valahol” még található. Az idézet a jelentés 2. oldalán található.
      [17] Tóth Lajos ezredes volt a katonai részleg parancsnoka. A kerületi központok vezetésével Surányi Jenő alezredest, a fegyverellátási részleg vezetésével Papp József ezredest és a hadtápellátó részelg vezetésével Vágó őrnagyot bízták meg, Asztalos János ezredes mint politikai helyettes vett részt a tevékenységben. a többi tiszt nevét nem soroljuk fel. Ők beosztottak és szaktisztek voltak.
      [18] Két pártonkívüli honvéd hőstette a pártközpontnál. In: Sólyom - Zele, i. m., 90 oldal
      [19] Tóth Lajos interjúját közli: Kurír, Bp., 1991/11. sz., 13. oldal
      [20] Földes László: A második vonalban, Budapest 1984. 244. oldal
      [21] Jelentés... i. m., 1. oldal
      [22] Földes, i. m., 243. oldal
      [23] Földes, i. m., 242. oldal
      [24] Földes, i. m., 243. oldal
      [25] Erről alkalmam volt Moszkvában 1991 márciusában elbeszélgetni Mikojan ny. vezérezredessel, Anasztáz Mikojan fiatalabb fiával és E. I. Malasenko nyugalmazott altábornaggyal. Az előbbi édesapja magyaroroszági politikai küldetéséről beszélt; az utóbbi a budapesti harcokról. A találkozáson részt vett még Budpestről dr. Györkei Jenő ny. alezredes, hadtörténész. A beszélegetés a Magyar Köztársaság moszkvai nagykövetsége épületében zajlott le.
      [26] Free Europe Press kiadása: A Magyar Forradalom és Szabadságharc a hazai rádióadások tükrében, 1956. október 23. - november 9., New York 1956. 102. oldal
      [27] Tompa I., i. m. 49. oldal
      [28] Malasenko ny. altábornagy Moszkvában többször is érdeklődött Kovács István után, megvan-e még? Hogy áll egészségileg? Úgy tűnik, szoros kapcsolat volt közöttük 1956-ban.
      [29] Lásd: Hollós Ervin - Lajtai Vera: Köztársaság tér, 1956. Budapest 1974. 105. és 106. oldalak
      [30] Hornyák Tibor, a budapesti „Reform” egyik 1993-ban megjelentetett riportjában, a lap 11. oldalán. Sajnos pontosabb könyvészeti adattal nem rendelkezem, mivel Budapestről csak magát a cikket küldték meg. A cikk címe: Van-e kazamata?
      [31] Lovas Márton az i. cikkben így ír: „A 30-ra virradó éjszakát otthon töltöttem, reggel megfürödtem, tiszta inget vettem és gyalog útnak indultam, vissza a pártházba. Az utcán nem vettem észre semmi különöset. A Köztársaság téren, a Bezerédi utca sarkán azonban megpillantottam egy poszton álló fiatal szakállas felkelőt, vállán géppisztollyal. Két-három személy diskurált vele. Még nem volt kilenc óra...”
      [32] Ságvári Ágnes: Mert nem hallgathatok. Egy jóházból való pártmunkás emlékei, Budapest 1989. Itt, a 107. oldalon Ságvári azt írja: „A központi vezetőség határozatát követő napon Erdei Ferenc az első emeleti titkárságon nekem diktálta írógépbe az Államvédelmi Hatóság feloszlását bejelentő dokumentumot. Ezek után - a dokumentum ismeretében - mentem le az alagsorba, ahol a kékparolis kiskatonák a sebesültjeiket ápolták. Az elbocsátott légió sorsa várt rájuk. Az ÁVH feloszlatását másnap [tehát október 29-én!] Münnich Ferenc, az új belügyminiszter jelentette be...”
      [33] Tompa Károly Gosztonyi Péternek Budapesten 1990 augusztusban. „Tudtuk, hogy a nép gyűlöl minket”, mondotta. És hozzáfűzte mindehhez: ezért álcáztuk magunkat - honvéd egyenruhával.
      [34] Jelentés, i. m. 4. oldal
      [35] Ugyanott
      [36] Tompa Károly a Sólyom-Zele-könyv 51. oldal
      [37] Pld. Gosztonyi Péter: Magyar Golgota. A politikai megtorlásaok vázlatos története Magyarországon 1849-től 1963-ig, Budapest 1993.: Hollós - Lajtai, i. m., Dr. Horváth Miklós: Részletek a Köztársaság tér történetéből, '56. In: Honvéd Újság, 1993. október 15. és 22.-i számokban. Továbbá: Gosztonyi Péter: Az ÁVH és a magyar forradalom. In: Új Látóhatár (München), 1964. év 2,. 3. és 4. számában. Az utóbbi fejezet foglalkozik réészletesebben a Köztársaság téren történtekkel - természetesen az akkori idők irodalmára támaszkodva.
      [38] Lásd lengyel Zoltán i.m., 107 és 108 oldalait
      [39] Magyarországon Hollós Ervin és Lajtai Vera folytattak érdemi - kommunista, pártos értelemben - kutatásokat. Nyugaton pedig e tanulmány szerzője igyekezett szemtanúvallomásokat és dokumentumokat a témáról gyűjteni.
      [40] Tóth Lajos idézett interjújából. (Mellékesen: ahogy én ismertem Malétert, ha őt egy ilyenfajta felhívás eléd, saját kompetenciájában intézkedett volna. Nézetem szerint egyetlen honvédszázad elég lett volna ahhoz. hogy egy erélyes parancsnok irányítása alatt, véráldozatok nélkül a Köztársaság téren a rendet helyreállítsa.)
      [41] Tompa, i.m., 53. oldal
      [42] Herpai Sándor: „1956-ról”. Emlékeim, kézirat, 345. oldal. (Gosztonyi Péter birtokában)
      [43] Földes, i. m., 243. oldal (Moszkvában 1993 márciusában megkérdeztem Malasenko altábornagyot, aki - mint említettük - 1956. október 30-án Budapesten parancsnoka megbízásából mint vezérkari főnök intézte a szovjet csapatoknak a fővárosból való kivonulását, aki kijelentette, hogy ő Lascsenko altábornagytól Budapesti katonai kiürítésének megkezdésére a parancsot csak október 30-án a koradélutáni órákban kapta. 24 óra alatt vonta ki ezek után a szovjet csapatokat Budapestről. Vagyis: Malinyin, ha akarta volna, október 30-án 12 óra után még beküldhetett volna a Köztársaság térre egy felmentő szovjet páncélos osztagot.)
      [44] Tompa, i. m., 55. oldal
      [45] Hollós - Lajtai, i. m., 314. oldal
      [46] Berki Mihály: Köztársaság tér, 1956. október 30. In: „Új idő”; Budapest, 1990. július 15.
      [47] Gosztonyi Péter: Az ÁVH és a magyar forradalom... i. m., III. fejezet 54/a lábjegyzet, amelyben a szerző Pongrátz hozzá intézett leveléből idéz.
      [48] Dr. Missura Tibor orvos (St. Gallen) levele Gosztonyi Péterhez, 1963. Dr. Missssura 1956. október 30-án orvosként a Péterffy Sándor utcai kórházban tevékenykedett.
      [49] „Népakarat”; Budapest, 1957. január 3.
      [50] Hollós - Lajtai, i. m., 304. és a következő oldal
      [51] Lovas Márton: Becsületes vagy becstelen embereket gyilkoltak meg a Köztársaság téren? Válasz Horváth Zoltánnak. In: „Magyarország”; Budapest, 1957. március 20., 15. oldal. És ide tartozik Gosztonyi Péter: 1956, Köztársaság tér. Ki kezdeményezte a népítéletet? In: „Népszabadság”; Budapest, 1992. április 16.
      [52] Hollós - Lajtai, i. m., 5 oldal
      [53] Ezek az „infiltrálások” a szovjet történelemben többször is előfordultak. Így dolgozott az NKWD Spanyolországban is a polgárháborúban és a második világháború idején. A budapesti ostrom és a Berlinnél folytatott harcok során is számtalan szovjet ügynököt vegyítettek az ostromlottak közé - különböző katonai vagy politikai feladattal.
EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4) Prakfalvi E.: Ős-metró < > Nagy Lajos: Pincenapló