| EPA Budapesti Negyed 2. (1993/2.) Szerző | Sipos A.: Reformok (1920-1947) < > Dokumentum |
Nagy-Budapest
- az elképzelések
és a valóság____________
GYÖRGY PÉTERAz 1949. évi XXVI. törvény „Budapest területének új megállapításáról 1949. december 20.:
A nagytőkések és földbirtokosok népellenes államhatalma évtizedeken keresztül gátolta a Budapesttel szomszédos - főként munkáslakta - településeknek a fővárossal történő egyesülését. A múlt reakciós rendszere ezzel is megakadályozni törekedett az ország központjában, a főváros önkormányzatában a munkásosztály politikai befolyásának érvényesülését. Az elmúlt rendszernek ez a merev ragaszkodása a gazdaságilag összefüggő s egymásra utalt településeknek mesterkélt közigazgatási elkülönítéséhez a Budapest környékén lakó dolgozóknak - gazdasági lehetőségeik, kulturális életük és egészségügyi viszonyaik szempontjából - súlyos hátrányokat jelentett.
A főváros és a környező települések dolgozóinak évtizedes vágya válik most valósággá azzal, hogy a Magyar Népköztársaság országgyűlése megteremti a fővárossal egy gazdasági egységet képező városok és községek közigazgatási egységét.
l. paragrafus
Az országgyűlés Budafok, Csepel, Kispest, Pestszenterzsébet, Pestszentlőrinc, Rákospalota és Újpest megyei városokat, Albertfalva, Békásmegyer, Budatétény, Cinkota, Mátyásföld, Nagytétény, Pesthidegkút, Pestszentimre, Pestújhely, Rákoscsaba, Rákoshegy, Rákoskeresztúr, Rákosliget, Rákosszentmihály, Sashalom és Soroksár községeket Budapest fővárossal egyesíti.” [1]
Ez a törvény, mely végül létrehozta a város mai igazgatási állapotát, kijelölte határait, ami a konkrétumokat illeti, valóban a századelő óta többször is megfogalmazott Nagy-Budapest vízió beteljesítése, ami viszont a közigazgatásról vallott filozófiáját illeti legfeljebb csak nyomorúságos paródiája lehet annak.[kép] Az a Nagy-Budapest elképzelés ugyanis, amelyet 1902 óta különböző jeles elmék újra és újra megfogalmaztak, legfeljebb határaiban volt azonos azzal, amely végül a valóságban létrejött. Harrer Ferenc, Bárczy István, Szendy Károly, Egyed István, Oszoly Kálmán majd Fischer József, Granasztói Pál, adandó alkalommal egy a magyar közigazgatás rossz tradícióit megújító gondolatmenet vagy kutatás keretei között keresték a megoldást Budapest és a környező városok-falvak viszonyának újrarendezésére. Gondolkozásmódjuk között hatalmas különbségek voltak, problémafelvetésük módját is befolyásolta az ország 1908 és 1945 között többször változó határa. Harrer és Bárczy nyilván másként vélekedett Nagy-Budapestről 1908-ban, mint Trianon után, ahogyan a kérdés revitalizálódásában is nagy szerepe volt a bécsi döntéseknek. Elképzeléseik tehát a változó idő alakította körülményeknek megfelelően módosultak, azaz a Nagy-Budapest vízió soha nem jelentett csupán egyetlen elképzelést. De minden egyes megvalósulatlan terv között volt egy azonosság: s ez a magyar önkormányzatiság létének tiszteletben tartása, illetve, az autonómiák fogalmának tételezése volt. A vita és tervezés lényege épp a gazdasági viszonyoknak megfelelő új közigazgatási rendszerek megtervezésében állott, amely nem törölte el a megye, a törvényhatósági bizottság politikai és gazdasági autonómiáját, hanem nagyon is számolt azokkal.
Különös iróniája, kissé talán reszelős humora a „történelemnek”, hogy mindezen elképzelések - amelyek ismertetésére, és összefüggéseik elemzésére alább vállalkozom - papíron maradhattak, s nem kis részben azon okok miatt, melyeket végül az 1949-es Nagy-Budapest törvény preambulumában olvashatunk. Annak a törvénynek az indoklásában, amely nem válaszolt a mintegy ötven éve megválaszolhatatlan kérdésre, hanem úgy oldotta meg a problémát, hogy értelmetlennek tekintette a vitakérdéseket. 1949-ben már szó nem volt a magyar közigazgatás rossz, megújítandó tradícióiról, szó sem volt magáról a szó tradicionális értelmében vett közigazgatásról, az autonómia fogalma teljesen értelmetlennek bizonyult a tanácsrendszer totálisan centralizáló viszonyai között. Nagy-Budapest úgy valósult meg, hogy végül a létező szabályok egyike sem emlékeztetett a hajdani vitákra. Viszont bármily barbár módon, de a Rákosi rendszer mégis megoldotta azt, ami sem a Monarchia viszonyai, sem a Horthy rendszer huszonöt éve alatt nem sikerült. S ez az ellentmondás, ez a komikus ellentmondás e tanulmány egyik értelmezési horizontja. Hiszen míg a mérleg egyik oldalán a civilizált és racionális érvelés politikai okok miatt reménytelen diskurzusa áll, azaz a mindig elbukó reformjavaslatok, melyeket hol a városi, hol a vármegyei autonómia és önzés temet el, addig a másikon egy olyan megoldás, mely egyszerre szüntette meg mind a város, mind a megye önállóságát, egyszerre szüntetett meg minden helyi autonómiát, fogta be a lehetséges törvényhozási bizottság száját, hogy aztán mintegy mellékesen létrehozza azt, amit a vita és reform diskurzusában nem sikerülhetett. Igazi ambivalencia ez: amire nem volt képes a Monarchia és a Horthy rendszer establishmentje, arra képes volt a Rákosi vezette MKP. Igaz, hogy cserébe épp azt a problémát szüntette meg, amire az előző rendszerben válaszolni akartak, csak éppen képtelenek voltak.
S van még egy értelmezési horizont, amelyre elöljáróban fel kell hívnom a figyelmet, s ez az 1993-as év önkormányzati eseményeiben ismerhető fel. Csepel kiválási kísérlete épp annak az önkormányzati etosznak és eszménynek a nevében történik, amelyet semmibe vett az 1949. évi XXVI. tc., s amely önkormányzati autonómia egyébként nem a dezintegrációt követelte, hanem Budapest egységesítését. Nagy-Budapest eszméje bizonyos szempontok szerint félévszázados, de végeredményben több mint negyven éves gyakorlata ellenére - mint látjuk - megkopott, s épp a rendszerváltás után. Korszerűnek ma az az attitűd tűnik, mely Csepelt polgármestere segítségével kivezetné a városból, illetve mely attitűd egy ritka korlátolt törvény jóvoltából ismét törzsfőkké tehette a kerületek polgármestereit (amely kísérteties alternatívára egykor már ironikusan utaltak).
Mindez azt mutatja, hogy mit eredményez, ha a racionálisnak tekinthető önkormányzati és település- ill. telepítéspolitikai kérdések diskurzusát mélyen átjárják és befolyásolják a nagypolitika érvei. S ahogyan ez történik most, ez történt 1902-től kezdve, midőn Pest vármegye törvényhatósági bizottsága kérelemmel fordult a belügyminiszterhez, hogy tegye lehetővé a székesfővárosba való becsatolásukat.
A politikai kérdések és érvek soha nem voltak leválaszthatóak a várospolitikaiakról, illetve az ún. szakértelmiekről, melyek ideális esetben racionális döntést igényeltek volna.
Már a századelőtől kezdve szükség lett volna Nagy-Budapestre urbanisztikai, közellátási, közegészségügyi, közlekedési, csatornázási, gazdasági, önkormányzati és telepítéspolitikai szempontból egyaránt. S a politika akadályozta meg Nagy-Budapest létrejöttét, s ugyancsak a politika volt, amely végül más körülmények között, radikálisan másként és mást jelentve, de létrehozta azt.
Így tehát amikor az 1949. évi XXVI tc. elején azt olvashatjuk, hogy Nagy-Budapestet többek között azért sem lehetett létrehozni, mert ezzel akarták megakadályozni a „munkásosztály politikai befolyásának érvényesülését”, akkor bármily ironikus illetve bosszantó ezt ebben a keretben olvasni, tudnunk kell, hogy ez a tény igaz. Legfeljebb azt tehetjük hozzá, hogy a MKP épp azért akarta Nagy-Budapestet szinte evidenciaként már 1945-től kezdve, amiért a Horthy korszakban tartottak attól: a külkerületek és városok választásban játszott szerepe miatt. Egy egyszerű választási arány kérdése miatt.
Amikor tehát nyomon követjük a Nagy-Budapest eszme alakulásának és megvalósulásának történetét, akkor a racionális és szakértelmi akarat illetve a politikai döntések egyik tantörténetét is látjuk. Valamint azt, hogy mennyibe is kerülhetnek egy nemzetnek és városnak az ilyesfajta tantörténetek.A századelőn
A Nagy-Budapest iránti igény kimutathatóan először 1901-ben Pest vármegye részéről merült fel, amidőn a vármegye közigazgatási bizottsága az 1876: évi VI.t.c. 65.§-ra való hivatkozással jelentéssel fordult a belügyminiszterhez, melyben a székesfővárost környékező községek és települések ahhoz történő becsatolását kéri. [2] Pest vármegye kérelme vélhetően nem volt független az 1890-es bécsi kertvárosi egyesítés tényétől sem, ám valószínűleg a székesfőváros és környéke közti viszony már ekkor is megkövetelte a rendezés kérdésének felvetését. A 80-as, 90-es évek fejlődése elég dinamikusnak bizonyult ahhoz, hogy tucatnyi kérdés várjon megoldást: a közegészségügytől, az úthálózattól, a helyi közlekedéstől kezdve az adóbevételek és kiadások, azaz a városi terhek ésszerű elosztásáig. Az iparosodás mértékének megfelelően Budapest és környékének lakossága folyamatosan és radikális mértékben, a születési arányt jóval meghaladó mértékben nőtt. Tény az is, hogy a lakosság növekedése a külső kerületekben, illetve e községekben és városokban messze a fővárosi átlagot meghaladó mértékű volt - a városból történő kiköltözés miatt is. Mindez arra mutatott, hogy város és környéke, vonzáskörzete viszonyát rendezni kell, s ekkor, a századelőn még ez elsősorban a környező községek és városok érdekében állott. „Elhisszük - írta jelentésében Pest vármegye közigazgatási bizottsága -, hogy a főváros a községek és telepek vagyoni viszonyainál fogva idegenkedik a becsatolástól; de mert ezen részek vagyoni állapotai nem olyan rosszak, mint azt a főváros látja; másrészről azonban ezeknek becsatolását magasabb közigazgatási, kivált pedig rendőri tekintetek feltétlen követelik” [3]
Az első „fordulóban” tehát a környező falvak igyekeztek a város közigazgatási szervezetébe beépülni, s a tartózkodás oka ekkor még a székesfőváros. Pontosan úgy történt mindez, ahogyan azt az 1906-os beiktatásakor a Nagy-Budapest kérdést azonnal felvető Bárczy István kérésére írott tanulmányában Harrer Ferenc 1908-ban megállapította. „Kétségtelen ugyanis, hogy a városnak és a szomszédos községeknek a közigazgatási kapcsolásban fekvő közös érdekük nem jelentkezik egy időben, hanem a következő fejlődést mutatja: a kapcsolás előbb a községek érdekeként jelenik meg, midőn a városiasulásukkal járó közegészségügyi, közbiztonsági és közművelődési szükségleteik kielégítésére szükséges berendezéseket csekély anyagi erejüknél s nem kevésbé szűkkörű s ellentétes társadalmi összetételű közülettől (a megyétől) függő közigazgatási szervezetüknél fogva előállítani nem tudják. Ekkor a város szempontjából a bekapcsolódás a beruházási terhek miatt, melyek egyébként megfelelő járulékrendszer mellett a bekapcsolás esetén is túlnyomóan a községek lakosságát terhelik, hátrányosnak tűnik.” [4]
A Harrer által felismert, időben eltérő érdekek ellentmondása volt az, amely már 1902-ben „működésbe lépett”, s ez volt az, amely aztán akkor is dominált, amikor már fordult a kocka, s a város lett volna érdekelt a környék bekebelezésében. A század elején még nyilván a fővárosnak volt több „félnivalója” a bekebelezés nyomán rázuhanó adóterhektől. 1906-08 között hiába érvelt Bárczy, illetve Harrer azzal, hogy hosszútávon a székesfőváros egész fejlődését s ennek megfelelően a nemzet egészének jövőjét is károsan alakíthatja, ha százezres tömegek élnek olyan közigazgatási viszonyok között, melyek nem veszik figyelembe a nagyvárosi létet és a vármegyétől eltérő követelményrendszereket. Harrer 1908-as tanulmányában a nemzedéke legjavára jellemző higgadt racionalitással érvelt: „Ha a bekebelezés kifejtett érveivel szemben az ellenérveket keressük, voltaképp csak eggyel találkozunk és pedig azok részéről, akik a főváros érdekeit vélik képviselni. Ez az ellenérv az, hogy a főváros területe gazdasági erejéhez viszonyítva amúgy is rendkívül nagy és a szomszédos községek bekebelezése újabb anyagi áldozatot fog a fővárosra róni. Az ellenvetésre azonban a következő válasz adható: a bekapcsolási probléma nem abban áll, hogy a városias költséges berendezések a vidékre kiterjesztessenek, hanem ellenkezőleg abban, hogy a várossal összefüggő terület felett való rendelkezési joggal a koncentráltabb városfejlődés biztosíttassék: a főváros és a szomszédos községek közt pedig a kapcsolat létrejött a főváros nagy kiterjedésű beépítetlen területei mellett is... a helyes városrendezési politika mellett a berendezések s így a költségeik tetemesen leszoríthatóak.” [5]
A helyzet tehát úgy áll, hogy mindazon racionális, azaz anyagi kérdések, illetve az autonómiák közé tartozó problémák, melyek Harrer írásától kezdve egészen az ötvenes évek valóságáig eltartó viták során felmerülnek, már 1908-ban, e szövegben tetten érhetőek, amint a feloldhatatlan ellentmondások is jól kitapinthatóak.
Egyrészt világosan felismerhető volt már ekkor is, hogy hosszú távon sokkal racionálisabb döntések hozhatóak egy régió fejlesztését illetően, ha afelett egységes rendelkezési joggal bír egyetlen hatóság. Belátható tehát, s ezt ténylegesen nem is tagadhatta senki, hogy a székesfővárosnak áll érdekében a saját normáinak megfelelően szabályozni a napi munkaerő ingázásából következő közlekedési, a peremvárosokba történő kitelepedéssel együttjáró közegészségügyi feladatokat, a közművek közös használatából és fejlesztési távlataiból adódó problémákat. A székesfőváros fizet rá hosszú távon arra, ha nem veszi tudomásul, hogy a vonzáskörzetében lévő megyei jogú városok és községek csak formálisan azonosak egy úgymond „semleges” régióban lévő azonos lélekszámú közigazgatási egységgel. A Budapest környékén lakók a századelőn épp úgy használták a székesfőváros kórházait, iskoláit, hivatalait, mint ma, épp úgy átutaztak területén, épp úgy ott dolgoztak, mint ma. S Bárczy és Harrer, illetve nemzedékük legjava számára teljesen nyilvánvaló volt, hogy e peremvárosok és községek épp Budapest közelségének okán soha nem fognak olyan közintézményekbe beruházni, mint egy azonos nagyságú mezőváros, vagy épp nagyközség tenné. Soha nem fognak kórházakat építeni, nem áll szándékukban - most már nem pusztán irracionális, hanem a kivitelezhetetlenségi okból sem - önálló vízművek, villamosenergiatelepek, úthálózatok, közlekedési útvonalak kiépítése. Ha bekebelezik a peremvárosokat, ha nem, a való életben úgyis mindazt használni fogják, amit Budapest nyújt - ahogyan ez történt és történik jelenleg -, mindössze azzal az apró megszorítással, hogy a szabályozatlan viszonyok esetén minden község és megyei jogú város a maga partikuláris érdekeit szabadon és igen könnyen érvényesítheti, épp az egységes terület fogalmának hiányából következően.
S azt se felejtsük el, hogy Harrer - s a mögötte álló Bárczy - 1908-ban még pontosan látták, hogy a környék érdekeltségének kihasználásából milyen előnyök származnak a fővárosra. Azaz tudták, ha Budapest hajlandó a bekapcsolásra, hogyan oldható meg ez úgy, hogy hosszú távon létrejöjjön az az egységes elvek szerint ellenőrzött terület, amit Nagy-Budapestnek hívnak, s mégse kelljen a székesfővárosnak azonnal kibírhatatlan költségekbe vernie magát.[kép]
Bárczy és Harrer pontosan látták, hogy a direkt napi politizálás szintjén ténylegesen magyarázatra szorulhat az egyesítés, hiszen várható, hogy ez esetben a bekebelezett területek úgymond megkezdik jogaik követelését, s mindenki tudta, hogy a főváros települési struktúrája valóban lyukas, - ahogyan az volt még a 30-as években is, s részben ma is -, azaz tele van olyan nagyobbrészt mezőgazdasági területtel, alulfejlett minirégióval, amelyek városias szintre hozatala valóban tetemes összegeket emésztene fel. Csakhogy (s olvassuk csak el újra és gondosan Harrer tanulmányának második idézetét) ezzel már a századelőn is tisztában voltak, s nekem legalábbis úgy rémlik, hogy ha nem is mondhatták ki világosan - hiszen nem egy tudományos diszkussziót olvashatunk a századelőről, hanem egy konkrét politikai helyzetben született dokumentumot, amelynek tekintettel kellett lennie, s tekintettel is volt megrendelőjének választási érdekeire -, de utaltak rá. Harrer tervének épp az volt a rejtett lényege, hogy történjen meg a közigazgatási egyesítés, és aztán ha majd a város van birtokon belül, azaz legyőzte a vármegyét, akkor saját ütemének megfelelően oldja meg a telepítéssel a városiasulás költségeit.
Harrer tehát - mint ezt az olyan, egyébként több szempontból korlátolt kritikusa, a Nagy-Budapestet vadul ellenző Pirovits Aladár is felismerte - megoldásában időben kettéválasztotta a városfejlesztés két síkját: a közigazgatási és területfejlődési síkot. Valóban Harrer - s ezt a mellette szóló érvek között tarthatjuk számon - kicsit bűvészkedett, illetve logikusan haladt az általa megfogalmazott és objektíven igazolt, időben eltérő érdekek logikája mentén. Mindent elkövetett, hogy még akkor hozza tető alá a bekebelezést, amikor abban a környék érdekelt, s mielőtt még fordul a kocka. Pontosan látta, hogy amire a környéknek egy bizonyos fejlettségi fokot elérve már nem lesz érdeke a bekebelezés, viszont nagyon is megtetszik neki a főváros közelségéből eredő összes előny használata és a kötelmektől való mentesség kettőssége, akkorra már késő lesz. Mert akkor már nem egy székesfővárosi érdekeltséggel kell szembenézni, hanem a vármegye illetve a jóllakott megyei jogú városok és falvak tucatjának ellenérdekeltségi rendszerével, e ritka bonyolult és soktényezős összefüggést adó hálóval.
Bárczy, akinek máig érvényes portréját ritka élességgel vázolta fel Harrer [6], nyilván hasadtlelkűen viselkedett e kérdésben, hiszen a világháború előtt még elsősorban a környék városainak és falvainak polgárai voltak lelkesek Nagy-Budapest gondolatától, s a székesfőváros - politikailag, azaz egy választás szempontjából elsőrendűen fontos - közege enyhén szólva tartózkodóan viselkedett. Azaz Bárczy beiktatásakor utalt Nagy-Budapest lehetőségére, két évvel később pedig hivatalosan megbízta Harrert a terv elkészítésével, aztán - persze - nem történt semmi. Ugyanakkor azt se felejtsük el, hogy Bárczy főpolgármester volt, s ezekre az évekre esett a Fővárosi Közmunkák Tanácsának illetve a főváros szerveinek épp az építési szabályok betartásával összefüggésben bonyolulttá váló, állandóan újraszabályozandó viszonya. Épp ezért hiába terjedt ki a Közmunkák Tanácsának hatásköre a székesfőváros határain túlra is, a két szervezet, illetve intézmény zavartalan együttműködésére nem lehetett építeni [7]. Hiába látta Harrer világosan, s láttatta is, hogy a főváros érvényes - értsd, a tényleges szempontokat figyelembe vevő - szabályozási terve nem készíthető el úgy, hogy abban tudomást sem vesznek a közigazgatási határain kívül létező, ám a városra átsugárzó tényezők összefüggésrendszeréről. Ha nincs egységes Nagy-Budapest, akkor illúzió marad pl. az egységes építési szabályzat kidolgozása, amelynek megléte vagy hiánya aztán radikálisan befolyásolja a telekárakat, melyek alakulása visszahat a telepítés- és településpolitika kérdésére.
Bárczy és Harrer tehát pontosan látták, hogy Budapest a fejlődés azon fokán áll, amikor az egységes szabályozás elkerülhetetlen lenne, hiszen a közigazgatási, telepítéspolitikai, közegészségügyi, közlekedés- és élelmezéspolitikai összefüggések rendszere, mindaz tehát, ami a várost jelenti, másképp nem tartható kordában. Pontosan látták, hogy a városi fejlődés bonyolult szövete, az egymásra ható tényezők rendszere bizonyos fokú egységes keretet követel, ellenkező esetben az egyes alrendszerek és részfunkciók fejlődése tervezhetetlenné, illetve a szabályozhatatlanság okán nem pusztán ellenőrizhetetlenné, de követhetővé sem válik.
A törvényhatósági bekebelezés megfelelő időpontja a századelő lett volna, de egy dolog a racionális akarat, s egy a politikai realitás. Nagy-Budapest víziója hiába tűnt ismerősnek a tőlünk Nyugatra lévő metropoliszok történetét figyelve, a kockázat, a költség, a nagyvonalúság és távlatosság a kortársak többségére egyaránt elriasztóan hatott. A főváros törvényhatósági bizottsága visszariadt a Harrer-féle tervtől, Sipőcz Jenő polgármester ekkor - s ezután is - élesen ellenezte a tervet, mely ettől fogva eltűnt a hivatalos várospolitikai tervek horizontjáról. Megmaradt viszont a nagy magyar utópiák szintjén, mely - mint látni fogjuk - különböző szinteken vissza-visszatért a két háború között is. Harrer Ferenc pedig rálelt élete nagy kihívására, alakját és változó elképzeléseit e történet minden egyes állomásánál ott látjuk felbukkanni.
Nagy-Budapest tervének 1908-as elvetélése egyben a Harrer megállapította érdekeltségi korszakok közül az első lezárulásához is vezetett. Minden egyes évvel nőtt a peremvárosok lélekszáma, azaz folyamatosan szaporodott a kényszerű okoknál fogva gazdasági kitelepülők száma, ugyanakkor épp az építési szabályozatlanság következtében kialakulhatott a peremvárosi építészet egyfajta - máig tartó - reneszánsza, valamint ennek megfelelően e városok egyre nagyobb szerepet játszottak Pest-vármegye adóköltségvetésében.
De a Trianon utáni Magyarország amúgy sem kedvezett a Nagy-Budapest víziónak. Egyrészt a kérdésfelvetést szinte értelmetlenné tette a gazdasági válság, másrészt Budapest egyik napról a másikra túlméretezett vízfejjé lett, holott „csak” az ország ment össze hirtelen. S azt se felejtsük el, hogy 1919 után a főváros gyanús lett, s ez a gyanú mindvégig elkísérte a Horthy rendszeren át. A bűnös város, melyet büntetni kellett, igencsak alkalmatlan volt arra, hogy területe megnövekedjék. E politikai gyanú - a vörös Pest, a kozmopolita város stb. - elterjedtségét, és elfogadottságát mi sem igazolja jobban, mint az a tény, hogy a negyvenes évek elején, a bécsi döntések után újra fellobbanó, Nagy-Budapestről szóló vita során minden jobboldali és kormányhű érvelés igyekszik e gyanút elhárítani.A két háború között
A húszas években pár elszigetelt újságcikktől [8] eltekintve a Nagy-Budapest vízió gyakorlatilag eltűnt a város jövőjével, alakításával kapcsolatos viták homlokteréből.
A kérdés újratárgyalása ismét egy Harrer vezette s a főváros által kiküldött bizottság munkája kapcsán kezdődött el. A szabályozatlanságok, a pillanatnyi ötletek, a spekulációk ismét megszülték a racionális megoldás diskurzusának igényét, ha sokkal többet nem is. Mindenesetre a harmincas évek közepén lefolyt vita, mely Harrer egy Rotary klubban tartott előadása, illetve újságcikke [9] nyomán indult útjára, alkalmat adott a különböző álláspontok felvázolására, a megváltozott körülmények rögzítésére. Harrer ekkor már - épp az általa megfogalmazott ellentmondásokra való tekintettel - jelentős mértékben módosította századeleji radikális, községhatósági bekebelezést javasló álláspontját, s hajlott arra, hogy Nagy-Budapest létrehozását különböző, főként a terhek elosztását racionalizáló szakaszokra ossza, azaz különböző szintű, közigazgatási függésben lévő gyűrűt hozzon létre. A Harrer-féle bizottság nekilátott a főváros új felmérésének, a kellő geológiai, hidrológiai stb. felvételezésnek, azaz megkísérelték előkészíteni a Nagy-Budapestről rendelkező törvény hátterét.
Harrer, illetve az ugyancsak igen lényeges közigazgatási érveket felsoroló Egyed István [10] ellen elsősorban Pirovits Aladár, ny.székesfővárosi műszaki főtanácsos lépett fel, több egymás utáni cikket közölvén a Városkultúra illetve a Vállalkozók Lapja hasábjain. [11]
Pirovits érvei különös montázsát alkotják a városi mérnök Harrer közigazgatási prioritásai elleni racionális érveknek, illetve egyfajta - kicsit szürreális - korlátoltságnak. Első, 1935. februári cikkében ugyanis pontosan rátapint Harrer kedvenc vesszőparipájára, illetve az annak túlhajtásából származó gyengeségekre. Pirovits úgy látja, hogy Harrer téved, amikor a telepítéspolitikát tekinti a városfejlesztés centrális kérdésének, s szerinte „az a helyes városfejlesztő politika, mely a racionális városfejlesztés rendszerét a város szerves egészére kiterjesztve alkalmazza...”. (Más kérdés, hogy nyilván Pirovits is tisztában volt azzal, Harrer miért is tér vissza makacsul minden körülmények között e kérdésre. Csakhogy ő nyilván nem akarta elérteni az intenciót, minthogy igencsak ellenezte a Nagy-Budapest koncepciót.) Pirovits jól látta, hogy Harrer már 1908-ban is épp a közigazgatási prioritások mellett kötelezte el magát, s mint meggyőződéses mérnökember, visszautasította e szemléletet. De amilyen konzekvens és logikus Pirovits álláspontja a telepítésfejlesztés ügyben, olyan zavaros és gyatra lesz fejtegetése, amikor rátér a „modern elméleti várostudomány” normáira, amelyeket ugyancsak kevéssé tudhatnánk meg a ny.műszaki főtanácsostól. Úgy véli pl., hogy a főváros környékén „természetellenes evolucionális folyamat zajlik”, a pestkörnyéki városok törvénytelenek.
Pirovits állításait kellő eleganciával egyébként Berzenczey Domokos ítélte meg ugyancsak a Városkultúra hasábjain. [12] Ő volt az, aki beszámolt Egyed István Országos Nemzeti Klubban tartott előadásáról [13], amelyben a közigazgatási szakember összefoglalta a Magyar Szemlében is közzétett fejtegetéseit. Beszámolója szerint a migrációnak, a közigazgatási egységek abszurditásának, a vámhatár élelmiszerdrágító hatásának, a közteherviselés aránytalanságainak érveit hangoztató Egyeddel egyébként több jeles elme is egyetértett. Harrer Ferenc mellett Andrássy Gyula, Preszly Elemér, Zsitvay Tibor, Thrirring Lajos is kifejtette nagyobbrészt egyetértő álláspontját, ők pontosan látták, hogy a főváros elkülönülése nem tartható. Jellegzetes adalék a korhangulatra, hogy ez alkalommal is visszatértek a város keresztény jellegének kérdésére. Több érv hangzott el ugyanis amellett, hogy Nagy-Budapest veszélyeztetné a városi lakosság e tekintetben kialakult arányát. Nos kiderült, hogy az egyesítés csak csökkentené a zsidók számát 23%-ról 20%-ra, azaz szinte javallatosnak mondható. Látnunk kell azonban azt is, hogy az 1936-os vitákban már egyértelműen megfogalmazódott Pest vármegye tisztségviselőinek később egyre radikálisabb szembenállása. Ney Géza főjegyző elutasította az egyesülést, igaz, hogy Karay Krakker Kálmán főispán viszont elkerülhetetlennek tartotta azt. Nem lényegtelen megemlíteni, hogy a Nagy-Budapest elleni érvek egyik legnívósabbikát az itt is felszólaló Szigeti Gyula fogalmazta meg, aki 1934-es tanulmányában komoly szakértelemmel érvelt a várható pénzügyi nehézségek mellett, melyek szerinte egyszerűen összeroppantanák a székesfővárost. Szigeti ellenérvei azért is figyelemreméltóak, mert azokban semmiféle politikai indulatnak nyoma nincsen. [14]
Különösen fontos adalék, hogy Egyed előadásán megjelent Keresztes Fischer Ferenc belügyminiszter, aki egyértelműen az utolsó óráról beszélt, s elkerülhetetlennek tartotta az egyesítést.
Keresztes Fischer szerepe átvezet a két háború közti NagyBudapest-tervek második szakaszába [15], melyek immár nem pusztán pár fővárosi bizottság vitájára korlátozódtak, hanem kiterjedtek egyrészt a Fővárosi Közmunkák Tanácsának új feladatára, másrészt pedig a Keresztes Fischer első belügyminisztersége alatt racionalizálási kormánybiztosként tevékenykedő Magyary Zoltán, illetve Szendy Károly polgármester együttműködésére.
Keresztes Fischer - még első belügyminisztersége idején, mint azt visszaemlékezésében Harrer megemlíti - „a belügyminisztérium illetékesei, a főváros és Pest vármegye hivatali vezetőinek részvételével értekezletet tartott, melynek folyományaként egy törvénytervezetet készítettem, mely lényegileg azt tartalmazta, hogy a Budapest környékén lévő, és vele összeépült városias jellegű településekből nyolc megyei jogú város alakuljon, s ezek a legtágabb értelemben vett városrendezési feladatok ellátására kötelékbe foglaltassanak, s a kötelék szerve a megfelelően átalakított Fővárosi Közmunkatanács legyen, a törvényhatósági hatáskör szempontjából pedig a köteléki városok egyszerűbb szervezettel elképzelt Budapest vármegyébe lettek volna összekapcsolandók, a törvénytervezet még a Nagy-Budapest peremén városias településeket gátló védőövezetet meg pénzügyi rendelkezéseket ölelt fel...” [16]
A Fővárosi Közmunkák Tanácsának jelentőségét, s a Nagy-Budapest szellemi és törvényi előkészítésében elfoglalt helyét tradíciója mellett szempontunkból elsősorban a városrendezésről és építésügyről szóló 1937. évi VI.tc. alapozta meg. Eszerint ugyanis - még ha a konkrét határok nem is ekkor, hanem csak egy évvel később, a 33.1938. B.M. rendelet [17] keretében állapíttattak meg - Budapest környékét minden vonatkozásban a Fővárosi Közmunkák Tanácsa hatásköre alá helyezik. Azaz, ezzel jött létre az első olyan törvényi lehetőség, amely ha bonyolultan és roppant nehézkesen is, de jogszerű lehetőséget kínált a Pest vármegyei ellenállás ha nem is azonnali letörésére, de korlátozásának felvetésére. Az 1937. VI. tc. ugyanis jelentős mértékben megváltoztatta a Fővárosi Közmunkák Tanácsának jogállását, s eszerint a szabályozási terveket, az általános és részletes rendezési terveket immár Budapest környékére nézvést is e testület állapítja meg. Ez a jogállapotbeli változás, valamint a közigazgatási reform 1938 utáni fellendülése vezetett többek között a Fővárosi Közmunkák Tanácsa 1940 júniusi, hetvenedik jubileumi üléséhez, melyen minden udvariaskodáson túl pontosan megfogalmazódott a vármegye és a város súlyos ellentéte. Az ünnepi felszólalók a neobarokk társadalom minden udvariassági követelményét betartották ugyan, de Tomcsányi Kálmán belügyminisztériumi államtitkár célzásait Budapestre, az ország szívére és központjára, vagy Petrovácz Gyula tanácstag egyszerű ténymegállapítását, mely szerint végre Nagy-Budapest közmunkáinak Tanácsáról beszélhetünk nyilván mindenki értette, elsősorban az érintettek, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye tisztségviselői. [18]
Az első bécsi döntés eredményeként tehát ismét megnagyobbodott ország újra óvatos lehetőséget kínált a kormányzat számára is arra, hogy a nemegyszer anakronisztikus, feudális magyar közigazgatás reformja végre elkezdődjék, lehetőség nyíljon a racionalizálásra. A Nagy-Budapestről újrakezdődött viták, törvényi előkészítések [19] is ennek a szélesebb, közigazgatási reformszellemnek - melyben Magyary valóban kiemelkedő szerepet játszott - a keretében kezdődtek meg.
Az általános reformszellemnek, a nekibuzdulásnak megfelelően a Nagy-Budapestre vonatkozó tervek variációi is számosak lettek, alkalmanként felpuhultak, illetve több lépcsős megoldásokká váltak. Keresztes Fischer maga például az új vármegyék között létrehozta volna a Duna vármegyét (Budafok-Kispest-Pestszentlőrinc-Rákospalota-Újpest-Csepel-Békásmegyer-Érd-Nagytétény-Pesthidegkút- Pestszentimre-Pestújhely-Rákoscsaba- Rákoskeresztúr-Rákosszentmihály-Sashalom-Soroksár városok és mezővárosok összegéből), azaz megteremtette volna azt a Budapest körüli övezetet, amely - ebben az esetben - legalább annyira megvédte volna Budapestet egy újabb városias gyűrű kifejlődésétől, mint amennyire elősegítette volna a belkerületek fejlődését. A Keresztes Fischer-féle megoldásban szereplő városok és községek nagyrészt azonosak azzal a listával, melyet a főváros környékének fogalmát definiáló fent idézett 33.1938. B.M. számú rendelet tartalmaz.
Mindannak, ami a harmincas évek második felétől, illetve 1908-tól történt, logikus összefoglalását adja Szendy Károly 1942-es Nagy-Budapestről szóló tanulmánya, amelyet a polgármester Magyary Zoltán kutatásaira támaszkodva írt. Szendy a történeti áttekintés után felsorolja a lehetséges megoldási alternatívákat is. [20]
A különböző területelhatárolásokra visszautalva Szendy maga is a 33.1938-as megállapítás fenntartása mellett érvel, s felsorolja, melyek azok a tények, melyek az egységesülés mellett, s melyek azok, amelyek ellene szólnak. Hiszen közigazgatási ellentmondásnak tekinthető, hogy a 33.1938-as terület teljes egészében a pestvidéki királyi törvényszék illetékessége alá tartozik, a rendőrségi hatáskörök ellenben valóban vegyesek. Hol a vidéki főkapitányság, hol a csendőrség illetékes. Belátható, hogy mindez tarthatatlan, valamilyen szabályozási gyakorlatot követni kell. Szendy öt csoportba sorolja az évek során felmerült megoldásokat, a szabályozás keménységének mértéke szerint. Így elképzelhető lenne: a) egy laza érdekszövetség, b) a környék önálló törvényhatóság alá rendelése, c) megyei törvényhatóság alkotása egyes városokból és községekből, a jelenlegi határok érintetlenül hagyásával, d) „körzeti törvényhatóság” létesítése, e) Budapest vármegye lehetősége. Beláthatóak az ellenérvek is: az a) megoldás túl laza, azaz nem érünk vele célt, a b) és c) esetben azt feltételeznénk, hogy a Budapest körüli városgyűrű teljesen homogén, azaz ezek a megoldások nem az ellentéteket csökkentenék, hanem növelésükhöz vezetnének, a d) megoldás eddig ismeretlen a meglevő törvényhatósági gyakorlatban. Budapest vármegye esetében viszont a környék érezné teljesen elnyomva magát. Ezért kérte fel Szendy Magyary Zoltánt, hogy tanulmányozza Nagy-Budapest kérdését.
A Magyary-féle javaslat semmi egyéb, mint a bekebelezési teória felújítása, azaz a különböző lágy megoldások elvetése. Hiszen azok vagy semmire nem elegendőek, vagy beilleszthetetlenek a közigazgatási hagyományba, vagy kifejezetten ellenkező célhoz vezetnének.
Épp ezért a 33. 1938.B.M. számú rendelet alapján kijelölt területet tanácsos Nagy-Budapest alapjául venni, s a Fővárosi Közmunkák Tanácsának hatáskörét ki kell terjeszteni az így kialakuló Nagy-Budapest területén kívül, a főváros egész védőövezetére, 88 további községre. [21]
Szendy ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy a bekebelezés nem történhet másként, mint állami segítségnyújtással, hiszen a Harrer által ekkor immár negyven éve megfogalmazott ellentmondás semmit sem veszített érvényességéből, ahogyan a létrehozás sürgető korparancsának igénye sem. Szendy végül mellékletben közli Magyary Zoltán tanulmányát Nagy-Budapest létrehozhatóságáról, amely megállapítja, hogy a döntő kérdés a város és falu határának meghúzása és felismerése.[kép] Ennek alapján, a műszaki várostérkép segítségével lehet és kell majd dönteni arról, hogy hol és miként húzódjanak Nagy-Budapest határai.
Szendy tervezete széles körben ismertté vált, s élénk reakciókat váltott ki, mind a jobb-, mind a baloldalon.
A Népszava természetesen pártolta a polgármester tervét, hiszen a szociáldemokrata párt programja részének tekintette az egyesülést, amely alapvetően új helyzetet teremtett volna a szervezett munkásság számára. Nagy-Budapest ugyanis kikerült volna a vármegye ellenőrzése alól, amely ezekben az években már nem pusztán a szokásos magyar közigazgatási gyakorlat esetleges visszásságait jelentette, hanem konkrétan dr. Endre Lászlót magát. Endre pedig vadul ellenezte a vármegye kifosztását, pontosan tudta, hogy az általa gyakorolt uralmi technikák csak a vidéki Magyarország közigazgatási struktúrái között tarthatóak fenn, miközben az is igaz volt, hogy a megyei jogú városok eltűnése a vármegyéből gyakorlatilag gazdasági összeomláshoz vezet. [22]
Büchler József pedig - túl azon, hogy kikéri magának a polgármester eljárását - felveti a kérdés egyik igazi politikai gyökerét, amely már előrevetíti a Nagy-Budapestről szóló tárgyalások jövőjét, illetve magyarázatul szolgál arra, miért is nem sikerült e vízió valóra váltása a harmincas évek végén, a negyvenes évek elején sem.
„Mi ezt a kérdést sokkal őszintébben szeretnénk tárgyalni, mint ahogyan ez a mai időkben lehetséges, és éppen ezért megkíséreljük a tárgyat a községpolitikai közvélemény elé tárni. ...meg kell tehát mondani nyíltan, ...hogy a korai kapitalizmus éppen úgy, mint a századba áthajló idők kapitalizmusa és végül az utolsó húsz esztendő úgynevezett keresztény reneszánsza, egyformán kikergették a környékre a budapesti törzslakosság jórészét, mert itt nem találtak lakásra. Helyesen mutattak rá a főváros közgyűlésén a szociáldemokrata tagok unos untalan, hogy a fővárosnak mint közületnek elévülhetetlen bűnei vannak abban, hogy a fővárosi lakosság elmenekült Budapestről. Ha pedig ez így van, mint ahogyan vitathatatlanul így van, jóvá kell tenni a bűnöket, a mulasztásokat, még ha ez áldozatokkal is jár, meg kell csinálni a környék bekapcsolását....” [23]
Büchler problémája bizony közel visz a válaszhoz: miért is nem sikerült az, amit józanság és racionalitás egyaránt kikövetelt volna. Nos, a vármegyei önzés, anyagi félelmek mellett, a politikai félelem miatt, hiszen jól érezte azt a jobboldal is, hogy csak addig az övék - illetve dr. Endre Lászlóé - , Pest környéke, amíg a közigazgatási határok a feudális Magyarország fenntartásához segítenek hozzá. Addig nem lesz szociáldemokrata dominancia Pest körül, amíg a királyi vármegye, együtt a csendőrséggel, segít annak megőrzésében, amíg fenntarthatóak a megfélemlítés erős technikái. Büchler pontosan rávilágított arra, hogy kik is laknak a külvárosok mélyén. Budapestiek, akiket elűzött a nyomor, s akik csak ideiglenesen tarthatóak „féken” egy jobboldali uralmat szolgáló közigazgatás által. Nem véletlenül vélte úgy a Törvényhozók Lapjának ismeretlen cikkírója, hogy mi sem feleslegesebb, mint Nagy-Budapest. Hiszen „Nem akarjuk azokat a régi politikai jelszavakat újra felvetni ebből az alkalomból, amelyeket oly sokszor hallottunk a város és vidék viszonyát illetően, mi ellene voltunk mindig a város és a vidék ilyeténvaló szembeállításának, sőt nem tudtunk azoknak sem igazat adni, akik szép fővárosunkat ”bűnös városnak" titulálták, azonban valami kis halvány igazság rejlett ezeknek a szólamoknak a mélyén."
Az természetes, hogy a nagyváros mindig jó búvóhelye a kétes egzisztenciáknak, hogy a városi proletariátus a televény talaja a forradalmi megmozdulásoknak és különösen nagy veszélyt jelent ebben a tekintetben az olyan időszak, amikor dekonjunktúra mutatkozik azokban a foglalkozási ágakban, amelyek sok munkást foglalkoztatnak. Ugyanígy veszélyes „a szellemi proletariátus, amelyből csakis egy nagyváros rendelkezik, különösen a főváros, ahol a zsidóság arányszáma oly nagy” [24] Ha választ keresünk tehát arra a kérdésre, hogy miért is nem kellett Nagy-Budapest mintegy huszonöt éven át a Horthy-korszakban, akkor ez is egyike a válaszoknak. A félelem Budapesttől, a bűnös, proletár és zsidó várostól. A félelem, amit sem bevallani, sem letagadni nem volt képes senki. „Valami halvány kis igazság” - írja a felsőház, a képviselőház, a megyei és városi törvényhatóságok szemléjének szerzője. Ahhoz épp elég, hogy a racionális cselekvésnek véget vessen.
S ezt figyelhetjük meg majd 1945 után ellenkezőjére fordulni, amikor a kommunista párt saját érdekeit látja megvalósulni Nagy-Budapest racionális igényében, s ezért támogatja azt az első pillanattól fogva.A hároméves tervben
Mindezeket tudva teljesen nyilvánvaló, hogy 1945-ben azonnal felmerült Nagy-Budapest létrehozásának kérdése. Ugyanúgy az is érthető, hogy miért is beszélt az MKP, később az MDP az első pillanattól fogva Nagy-Budapestről, már akkor így nevezvén pártbizottságát, aktíváját, midőn e közigazgatási egység még nem is létezett. De nem kellett kommunistának lenni ahhoz, hogy a hosszú ideje halasztott közigazgatási reform megvalósíthatóságának reményével nézzen valaki a jövőbe. Ezt tette Egyed István, aki a Városi Szemle első háború utáni számában fejezte ki reményét az új, demokratikus közigazgatás létrejötte, illetve a végre megalakuló Nagy- Budapest iránt. [25]
Ugyanakkor, s ugyanott Oszoly Kálmán is megfogalmazta Nagy-Budapest lehetséges területével és közigazgatási szervezetével kapcsolatos álláspontját, melyet annak bevezetésére irányuló szándéka mellett a nagyfokú óvatosság és fontolva haladás jellemez. Oszoly cikke már nem pusztán elméleti megfontolásokon alapult, hanem annak a bizottságnak a tevékenységére reagálva, amely a Budapesti Nemzeti Bizottság „ötös bizottságnak” 1945 január 28-i ülésének határozata nyomán jött létre, s amely a Közmunkák Tanácsának elnökévé Fischer Józsefet nevezte ki, melybe a pártok megfelelő arányban delegáltak tagokat. Így az MKP-t Apró Antal és Zentai Béla, a szociáldemokratákat Büchler József és dr. Farkas Zoltán, a kisgazdákat dr. Acsay László és Sáry Ignác, a Nemzeti Parasztpártot pedig Farkas Ferenc és Győrffy György képviselték, s meghívott tagként Harrer Ferenc is részt vett benne. [26]
Ettől a pillanattól fogva zajlik az a különös, ambivalens színjáték, amelyben ártatlan s gyakran mit sem sejtő férfiak, szociáldemokrata vagy pusztán tisztességes szakember-politikusok - Fischer, vagy épp Granasztói Pál - egy évtizedeken át halogatott reform bevezetésének harcosaiként dolgoznak, miközben gyakran nem voltak tisztában azzal, hogy miként is képzeli a törvényhatóságot és a főváros intézményeit az a kommunista párt, amely egyébként széles mellel kiállt Nagy-Budapest létrehívása mellett. Végre is nem kellett tudniuk, hogy a BNB (Budapesti Nemzeti Bizottság) nem a normális törvényhatósági intézmények beindulásáig, mintegy azok életbelépésig állna fenn, hanem gyakorlatilag azok helyett, s ami lényeges a fővárosban vagy azzal kapcsolatban történik, az a BNB pártközi egyeztetésein zajlik. Így aztán szinte természetes volt, hogy BNB a Fővárosi Közmunkák Tanácsának elnökét, azaz a szociáldemokrata Fischer Józsefet bízta meg Nagy-Budapest helyreállítási és újraépítési munkáinak vezetésével, s Csorba polgármester az általa ugyanezen feladattal megbízott Sáry Ignácot szinte természetesen felmenthette. [27] S amikor végre májusban megalakult az ideiglenes törvényhatóság, Szakasits Árpád vidáman elbúcsúztatta Csorba Jánost, majd hosszan szónokolt a szabadság és önkormányzat viszonyáról. Egyben hitet tett egy nagy és új Budapest mellett, s azt állította, hogy Budapest a szabadság metropolisza kell hogy legyen.
Még ezen év júliusában a belügyminiszter átiratot intézett a törvényhatósági bizottsághoz Nagy-Budapest ügyében [28], amelyben négy lehetséges alternatívát vetett fel a törvényhatósági rendezésre vonatkozóan. A szűkebb környék bekebelezésétől a környékbeli községek önálló várossá változtatásáig ívelő javaslatsorozat nem kis részben a háború előtti viták folytatásának is tekinthető, azonban - s ez volt az igazán elmulasztott, illetve a kommunisták által elrabolt esély - jelentősen jobb politikai körülmények között, immár a Horthy-rendszer közigazgatási gyakorlatáról leválva, egy új kezdet és szabad választás reményében. Az ekkor kiküldött 12 tagú különbizottság 1945 szeptemberében tette le első jelentését, amelyet - ki tudja hányadszor - részben Harrer Ferenc jegyzett. Harrernak így már módjában állott a Monarchia és a Horthy korszak közigazgatási állapotai után megismerkednie a kibontakozóban lévő demokráciáéval, amelyet az első pillanattól fogva létében fenyegetett a kommunista párt. Harrer 1945 szeptemberi terve azonban még nem a kommunista párt által elképzelt „önkormányzatiság” fogalmával dolgozik, hanem annak a tradíciónak felel meg, amelyben ő maga élte le életét, illetve újra és újra megfogalmazta fővárosa esélyeit és lehetőségeit.
1945. szeptember 14-i jelentésében Harrer Nagy-Budapestet társadalmi valóságnak nevezi, s az a tény, hogy ezzel a fordulattal élhet, nem kis mértékben összefüggésben áll a 30-as években, illetve a 40-es évek elején történt, fent vázolt, mégoly tétova, de részben mégis törvényi kezdeményezésekkel.
Végül az 1937. VI. év tc., a 33.1938. B.M. számú rendelet, ha puhán, s csak részeiben is, de kijelölte az új közigazgatási határokat, illetve megteremtette az illetékességi jogkört, amikor a még csak virtuálisan létező Nagy-Budapest feletti intézkedések bizonyos részét a Fővárosi Közmunkák Tanácsának illetékességi jogkörébe utalta.
A különböző „virtuális”, azaz egyes szabályozások tekintetében már létező Nagy-Budapestek sorában meg kell említenünk a háború után különösen fontos közellátási egység létét, melyet a 7640/1942.M.E. számú rendelet garantált, s amely a székesfővároshoz rendelte a mai Nagy-Budapest jelentős részét. [29] De ugyanígy segítette a háború utáni rendezés kialakítását, tervezését az ugyancsak a világháborús állapotokkal összefüggő 34.450./1943.Ip.M. rendelet, mely az egyes iparágakban való elbírálás azonosságát garantálja Budapesten és a város környékén. Végül itt kell megemlítenünk a 4940/1943. M.E. rendeletet, amely a rendőrség hatáskörét kiterjesztette a szomszédos megyei városokra, gyakorlatilag azonos illetékességi kört jelölve meg, mint a közellátásra vonatkozó rendelet.
A fentiek alapján, a belügyminiszter felvetésére válaszul, Harrer a következő javaslattal élt. [30]
Budapest fővárossal egyesítendőnek tekintette Csepelt, Albertfalvát, Pesthidegkutat, Csillaghegyet, Nagykovácsi Tisza István-kertváros telepét, Budafok Kelenváros nevű részét, végül a Budaőrshöz tartozó, de ugyancsak beékelődött Kamaraerdőt. Látható, hogy Harrer ekkorra radikálisan felülbírálta egykori álláspontját, s a székesfőváros korabeli állapotából, a háború utáni nyomorból, illetve a feltétlen megváltozott viszonyokból kiindulva több fokozatban tartotta elképzelhetőnek az egyesítést. Eszerint az elképzelés szerint magához Budapesthez csak a beékelődött területek tartoztak volna, s „Budapest-környéket” alkotott volna Nagy-Budapesttel együtt Újpest, Rákospalota, Pestújhely, Rákosszentmihály, Sashalom, Mátyásföld, Cinkota, Rákoskeresztúr, Rákosliget, Rákoshegy, Rákoscsaba, Kispest, Pestszentlőrinc, Pestszentimre, Pestszenterzsébet, Soroksár, Budafok, Budatétény.[kép] Ugyanakkor javaslatot tett egy Budapest-vidék létrehozására, amely nem pusztán a 40-es évek óta felmerült - a főváros elhárító mechanizmusa érdekében funkcionáló - védőgyűrű lehetett volna, hanem ugyanannyira szolgálta volna az ahhoz tartozó mintegy 80 falu fejlesztését is.[kép] Harrer a mai Pest megyéhez tartozó falvak java részét járási kötelék közbeiktatása nélkül kapcsolta volna Budapest-megyébe, és mint írta „még inkább mellőzendő úgy hatóságilag, mint önkormányzati testként egységbe foglalásuk, mert csak így várható a Nagy-Budapest eszmekörébe szánt szerepükbe való beleélésük.” Harrer 1945 szeptemberében úgy látta, hogy „három területi tagozatban kell tehát Budapest és környéke problémáját ma megoldani, úgy szervezetileg, mint közigazgatás-politikailag; ez utóbbi tekintetben úgy - ez természetesen minden oldalon az eszmétől való áthatottságot és áldozatkészséget is feltételez -, hogy a főváros és a környék városai között a szintkiegyenlítődés mielőbb és minél tökéletesebben bekövetkezzék; az agrárgyűrű felé pedig olyképp, hogy a szerep, amelyet a nagy-budapesti elgondolás az itt letelepültek számára a nagyváros javára, de meggyőződésünk szerint az ő javukra is juttat, őket kielégítse, sőt e sorsukkal megbarátkozzanak.” [31]
Harrer világosan beszélt. Budapest az adott pillanatban nem volt elég erős és terhelhető ahhoz, hogy egyszerre fogadja be a környék községeit. Ellenben épp az időben eltolt bekebelezés érdekében ezen községeket addig is meg kell fosztani a hagyományos önkormányzati önállóságtól, azaz mintegy parkolópályán kell tartani. Harrer nyilván nem véletlen emleget áldozatkészséget és az eszmétől való átfűtöttséget. Az érintett környék képviselőinek, azaz Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye nemzeti bizottságának radikális álláspontja nem is késett sokat, szeptember 28-án dr. Gorzó Nándor aláírásával megszületett az elutasítás. Túl azon, hogy a vármegyei nemzeti bizottság morálisan elítélendőnek tartja a bizottság munkáját, mely nélkülük kíván dönteni saját területük feldarabolásáról, melybe soha bele nem egyeznek, az elutasító állásfoglalás az alábbi érveket sorolja fel. 1. Budapest helyzete az ismét beszűkült határok között, a székesfőváros háború utáni állapota, az újjáépítés önmagában véve is hatalmas költségei. Nincs tehát semmiféle anyagi fedezete a bekapcsolásra szánt területek fejlesztésének. 2. Másrészt - állapítja meg a vármegyei nemzeti bizottság - mindez előnytelen a peremvárosoknak is, hiszen az adott anyagi viszonyok között azok egy metropolisz sötét külvárosának szintjére zuhannának le. 3. Végül kifejtik, hogy a vármegye gazdaságilag ellehetetlenül, ha elvesznek városi bevételei, épp ezért „Óriás-Budapestet” le kell venni a napirendről.
Mindezek után a kérdés mégsem került le napirendről. Granasztói Pál [32] több beszámolójában foglalta össze a Közmunkatanács által felkért bizottság munkáját, amelyben rajta kívül olyan építészek vettek részt, mint Fischer József, Preisich Gábor, Percel Károly, Málnai László, Zoldy Emil. A bizottság konkrét terveket készített az ipari területek, zöldövezetek, lakóterületek, különleges rendeltetésű területek elhatárolására, meghatározta a fajlagos beépítések számát és mértékét, forgalmi úthálózatot tervezett. Elgondolásaik, melyek a közigazgatás reformjára és nem államosításának elképzeléseire épültek, szorosan összefüggtek az újjáépítés kötelező programjával. E remek építészek úgy hitték, hogy a háború utáni fejlesztés és Nagy-Budapest programja összefüggésben állhat egymással. A város új korszakát jelentő terveik - melyek a Tér és Forma hasábjain láttak napvilágot - ma is szívet szorongató példái a mérnöki gondolkozás tisztaságának és magárahagyottságának, illetve a nagypolitikával szembeni kiszolgáltatottságnak.
Nagy-Budapest létrehozásának politikai feltételei szorosan összefüggtek az MKP elképzeléseivel. Ennek megfelelően a hároméves terv részévé tették Nagy-Budapest létrehozását. A fővárosból „kirekesztett” dolgozók képviselete pusztán propagandafogásnak is jó volt. Az olcsóbb elektromos áram, a jobb ellátás, a jobb közlekedés ígérete az MKP részéről természetesen értelmes befektetésnek bizonyult, hiszen sejthető volt - amint azt az 1947-es országgyűlési választások eredményei igazolták is -, hogy a bekebelezésre váró területeken leadott szavazatok döntőek lehetnek a jövőt illetően. Az MKP Nagy-Budapesti Pártbizottságának értékelése [33] tanúsítja, hogy az elemzők pontosan felismerték: a szociáldemokrata párt peremkerületekben létező tradicionális fölénye elsősorban akkor törhető meg, ha megváltoznak a feltételek, azaz a közigazgatási határok is. Épp ezért sürgették oly nagy erővel Nagy-Budapest létrejöttét, mely egyszerűen elmossa a tradicionális választói magatartartásokat fenntartó községi, településpolitikai feltételeket. Ugyanakkor az MKP nem érte be a tervezgetéssel, illetve a követeléssel. E korszakban is, azaz már 1945-49 között folyamatosan csökkent a fővárosnak mint önálló intézménynek az autonómiája, s az egymás után vesztette el jogosítványait, utóbb vagyonára is sor került. Már Kővágó József polgármestersége alatt is mindennapos gyakorlat lett a törvényhatósági bizottságok feje feletti átnyúlás, a pártok erőviszonyait is meghaladó mértékű agresszió jelenléte a mindennapi várospolitikában. 1947-től pedig, Bognár József polgármestersége alatt, kibontakozott a szalámitaktika. 1948-ra a főváros intézményeit gyakorlatilag teljesen államosítják, s így, mire kialakulhatott volna Nagy-Budapest, addigra a létező város gyakorlatilag mint autonómiával rendelkező közigazgatási egység megszűnt.
Pontosan látta az MKP, hogy Nagy-Budapest közigazgatási egysége lehetőséget teremtene a két munkáspárt hatalmának megerősítésére, s ezen belül az MKP túlsúlyának elérésére. „A csatlakozással a környék jobboldali szociáldemokrata elemei elvesztenék önállóságukat és a baloldali vezetés alatt álló fővárosi pártszervezet alá kerülnének. ”Így tehát - ha az MKP célja semmi egyéb nem volt, mint egy legyengített és szétvert Szociáldemokrata Párt bekebelezése - egyebek mellett Nagy-Budapest létrehozása, illetve már az azzal való fenyegetés és ígérgetés is remek eszköznek bizonyult a szociáldemokraták további szétzüllesztéséhez." A Széll Jenő [34] jegyezte kis elemzés a szabadságtól való búcsú egyik jelzéseként is felfogható, attól a szabad Budapesttől, amelyről pár éve Szakasits - aki miatt többek között érdemes volt a pestkörnyéki szocdemeket behajtani a fővárosba - oly szépen szónokolt. Ez után már nem volt más hátra, mint az 1949. évi XXVI. törvény „Budapest területének új megállapításáról.” S ehhez a Nagy-Budapesthez már nem kellett az eltérő övezetek taktikája, nem volt szükség a védőgyűrűkre, ugyanis a tanácsrendszer megszüntette azokat a közigazgatási tradíciókat, amelyek értelmes kérdéssé tették a kölcsönös előnyök és hátrányok vitáját. Ugyan kit érdekelt 1949 körül Magyarországon, hogy a „megye” jól jár vagy rosszul. Ez utóbbi ugyanúgy a centralizált ellenőrzés eszközévé züllött, mint a város.
Az a közigazgatási város tehát, amely létrejött, csak formális értelemben azonos azzal, amely oly hosszú évtizedeken át nem született meg. A Rákosi-Magyarország Nagy-Budapestjének tapasztalata is benne van bizony a forradalom utáni különös depresszióban született musical, az Egy szerelem három éjszakája nagy dalában, a Bíróné dalában.
„Isten veled Budapest te édes, Isten hozzád fényes éjszaka” - énekelte 1962-ben Sennyei Vera.
1993 azonban már nem az álmodozások kora. A kérdés ma az, hogy a szocialista Magyarország évtizedei után Nagy-Budapest egy tisztességes [35] autonómiákkal rendelkező önkormányzati egység városa lesz-e, vagy ismét - a nosztalgia okán - szétszakadhat.1. Források Budapest múltjából IV. 1945-1950, szerkesztette Gáspár Ferenc. Budapest Főváros Levéltárának kiadványa, Budapest 1973. 162. 507-508. o.
2. Lásd dr. Bene Lajos: Nagy-Budapest tervének kialakulása, Városi Szemle 1945. 1. 81-98. p.
A vármegye általi felterjesztés - 1874./1902 szám alatt - a következő községeket tartalmazza: Újpest, Rákospalota, a Cinkotához tartozó Mátyásföld, Almássy telep, József Főherceg telep, a Csömör községhez tartozó Puszta Szentmihály, Kispest, Erzsébetfalva, és Kossuth falva. Természetesen e lista nem önmagában, hanem a különböző további variációkkal, illetve a mai állapotokkal összevetve válik érdekessé.
3. Vö. id. mű 81. o.
4. Harrer Ferenc: Nagy-Budapest in. Városi Szemle, (Közlemények a városi közigazgatás és statisztika köréből) 1908. I. évfolyam I. sz. 24. p.
5. Harrer id. mű. 35. p.
6. Harrer Ferenc: Egy magyar polgár élete I. Gondolat 1968. 95-175. pp.
7. Másrészt - anélkül, hogy elmerülnénk a Közmunkák Tanácsának és a székesfőváros ügyosztályainak egymáshoz való viszonyában, a hatásköri kettőződések, át-átfedések egyébként igencsak izgalmas történetében - belátható, hogy Nagy-Budapest végül is a Közmunkák Tanácsának létét ássa alá. Ugyanakkor látjuk, hogy minden csak politikai kontextus kérdése hiszen 1945 után épp a Közmunkák Tanácsa Fischer József vezette csapata dolgozott a Nagy-Budapest terven a leglelkesebben. Igaz az is, hogy a Közmunkák Tanácsa épp ezekben az években is kijátszható volt a székesfőváros törvényhatóságai ellenében, azaz megeshetett, hogy az MKP kedve és stratégiai érzéke szerint játszott a megkettőzött intézménystruktúra adottságaival.
8. Lengyel Zoltán: A kétmilliós Budapest. Pesti Napló 1928. augusztus 5., illetve Nagy Párizs és Nagy-Budapest. Új Gazdaság 1930. január 18.
9. Harrer Ferenc: Budapest városfejlesztésének új irányelveiről. Vállalkozók Lapja 1935. dec. 11. 99-100. sz. 1. o.
10. Egyed István: Nagy-Budapest. Magyar Szemle 1936. XXVI. 341-348. o.
11. Pirovits Aladár: Telepítési politika és városfejlesztés. Városkultúra, 1935. május 31., illetve Uő., Budapest és környéke, küzdelmes harc a közigazgatási jog és a modern városrendezési technika között, Városkultúra 1936. február 29., illetve Uő., Megoldhatók-e, s hogyan Pestkörnyék problémái, Vállalkozók Lapja, 1935. 49-50. sz. illetve Uő., „Nagy-Budapest” fantomja a főváros költségvetésének közgyűlési tárgyalásán, Vállalkozók Lapja 1935. 91-92. sz.
12. Berzenczey Domokos: Válasz Pirovits Aladár kollégámnak. Városkultúra 1936. február 29. 135-137. o.
13. Berzenczey Domokos: Budapest környékének közigazgatási rendezése. Városkultúra 1936. március 31. 48-51. o.
14. sr. Szigeti Gyula: Nagy-Budapest terve pénzügyi vonatkozásban az érdekelt városok és községek háztartási előirányzatai alapján. Statisztikai Közlemények, 70. 1934.
"Az önkormányzati gazdálkodás egyes fontos ágazataiban azokkal a kiadásokkal szemben, amelyek a fennálló közigazgatási szervezésnél Nagy-Budapest területén felmerülnek... Nagy-Budapest tervének pénzügyi irányú előbbrevitelénél a lépésről-lépésre való, fokozatos haladás látszik ajánlatosnak. Most már az a kérdés, mely városok és községek volnának elsősorban a terv végrehajtási vonalába besorozandók. Vizsgálódásaink eredményei főképpen Újpest városra, aztán Albertfalva és Csepel községekre utalnak..." Azaz Szigeti pontosan kimutatja, hogy a Harrer által megfogalmazott csapda milyen kiméletlenül igaz, s hogy a köztisztviselői kar átállítása önmagában mennyibe kerülne.
15. A pontosság kedvéért emlékeztetnék arra, hogy a két világháború között azért konkrét bekebelezések is történtek, bármily csekély is legyen azok jelentősége. Az 1930. XVIII. tc. a budakeszi erdőt, illetve a csepeli szabadkikötőt, az 1937. III. tc. pedig a budaőrsi repülőteret csatolta a székesfővároshoz.
16. Harrer Ferenc: Nagy-Budapest. Városi Szemle XXXI. 1946. 1. sz. Harrer pontosan felidézi, hogy a kormányból kivált Keresztes Fischer után Kozma Miklós belügyminisztersége alatt végül Bessenyey Zénó, a Fővárosi Közmunkák Tanácsának elnöke segítésével milyen romantikus körülmények között csempészte be Nagy-Budapest gondolatát a városrendezési törvénybe, amely végül az 1937. VI. tc.-ként vált ismertté, és a fejlődés alapjává.
17. 1938. 33. B.M. számú rendelet szerint „Budapest székesfőváros környékének területéhez tartoznak: Újpest, Rákospalota, Kispest, Pestszentlőrinc, Pestszenterzsébet és Budafok megyei jogú városok, valamint Pestújhely, Rákosszentmihály, Sashalom, Mátyásföld, Cinkota, Rákoskeresztúr, Rákosliget, Rákoshegy, Rákoscsaba, Vecsés, Pestszentimre, Soroksár, Csepel, Albertfalva, Budatétény, Nagytétény, Pesthidegkút és Békásmegyer községek” Az 103.039.1938 B.M. számú rendelettel viszont Dunaharasztit, majd Dobogókőt a 88.310.1938. B.M. számú rendelettel, továbbá Budakeszit, Budaőrsöt, Törökbálintot, Nagykovácsit, Solymárt, Pilisborosjenőt, Ürömöt, Pilisvörösvárt, Pilisszentivánt, Pomázt, Szigetmonostort, Budakalászit, Csobánkát, Felsőgödöt, Alsógödöt, Alagot, Dunakeszit, Tótot, Csömört, Kistarcsát és Nagytarcsát az 122.549.1941. BM. számú rendelettel csatolták a székesfőváros környékéhez. Mindez annyit jelentett, hogy az eredeti 1938-as „határhoz” képest olyannyira felhígult a Közmunkák Tanácsa alá vont terület, hogy az már tényleg semmiképp sem jelenthette Nagy-Budapest alapját, de még egy ideális Duna vagy Budapest vármegyéét sem. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy mindez, amilyen módon nehezítette a konkrét előrehaladást, a régi kellő homogenizálódását már elősegítette.
18. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa 1939-1940, írta Harrer Ferenc, Budapest Athenaeum, 1941. 258-271. o.
19. Lásd: A korszerű közszolgálat útja 14. Magyarország közigazgatási beosztásának rendezése. Közzéteszi: Dr. Keresztes-Fischer Ferenc m.kir.t.t. belügyminiszter, összeállította Benisch Artur Bp.é.n. (1940)
A „cseh uralom alól felszabadult Felvidék visszatérése az anyaországhoz újra előtérbe tolta és a legrövidebb idő alatt megoldanó feladattá tette a közigazgatási területbeosztásunk újabb s most már általános rendezését” szól a tervezet indoklása, amely az új magyar vármegyék rendszerét rajzolja fel, s amely a túl nagy és túl súlyos Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye kettéosztására tesz javaslatot.
20. Szendy Károly: Tanulmány Nagy-Budapestről, megalkotásának előfeltételéről és lehetőségeiről, Budapest Székesfővárosi Házinyomda, 1942.
21. Id. mű. 24-25. o.
22. Csepeli Őrszem, 1942. augusztus 28. Vitéz dr. Endre László levele Nagy-Budapestről
23. Népszava 1942. 8. 28. 7. o. Büchler József: Nagy-Budapest. Érdemes egy pillantást vetnünk Budapest és környékének népességnövekedési adataira a századelő és 1941 között.
1910. 1941. Pestszentlőrinc 7824 42066 Mátyásföld 909 4573 Szentimre 1939 12057 Rákoshegy 1296 6867 Budafok 10954 24174 Kispest 30139 65139 Erzsébet 30970 76894 Rákospalota 24426 49035 Mindez változatlan területhatárok mellett. in. Oszoly Kálmán: Nagy-Budapest területe és közigazgatási szervezete. Városi Szemle XXXI. 1945. 1.
24. Magyar Törvényhozók Lapja 1942. aug. 1. 113-115. o. Nincs szükség Nagy-Budapestre
25. dr. Egyed István: A magyar közigazgatás demokratikus reformja XXXI. év 1945. 1. sz. 10. o.
26. Források IV. id. mű. 28. o. 9. sz.
27. Id. mű. 65. o. 34. sz.
28. Id. mű. 133. o. 57. sz.
29. Így Budafokot, Kispestet, Pesterzsébetet, Pestszentlőrincet, Rákospalotát, Újpestet, Albertfalvát, Békásmegyert, Budatétényt, Cinkotát, Csepelt, Mátyásföldet, Pesthidegkutat, Pestszentimrét, Rákoscsabát, Rákoshegyet, Rákoskeresztúrt, Rákosligetet, Sashalmot, Soroksárt és Vecsést. Vö. Oszoly Kálmán: Nagy-Budapest területe és közigazgatási szervezete. in. Városi Szemle 1945. XXXI. év. 1. sz. 39-51. p.
30. Részletek a törvényhatósági bizottság által kiküldött munkabizottság 1. számú jelentéséből, 1945. szeptember 14. in. Források IV. id. mű. 135-141. o.
31. Id. mű. 137. o.
32. Tér és Forma 1945. 11. sz., illetve 1947. 2. sz. valamint Városi Szemle, 1948. 1-2.
33. Források IV. id. mű. 363-370. o. 120/b, illetve 121. sz.
34. Források IV. id. mű. 386. 125. sz.
35. Arra utalnék, amire Magyary is utalt az 1942-es Szendy-féle terv indoklásaként írott tanulmányában, arra nézvést, hogy mire is vezet egy elhibázott autonómia. Magyary azt fejtegeti, hogy miért is nem lehetséges a fennálló állapot - azaz a rendezés előtti -, amelyben hat megyei jogú város, hét járásba tartozó községek, hét főszolgabíró intézkedik. „A helyzet nagyjából ugyanaz, mintha Budapest közigazgatási beosztását úgy csinálnók meg, hogy a belvárost vezetné a budapesti polgármester, a kerületek pedig önállóan haladnának a maguk útján. Ezt ma senki sem fogadná el...” id. mű. 260. o.
Úgy rémlik végül ez történt Budapesttel. Azzal a szerény különbséggel, hogy a mai törvények szerint Budapest főpolgármestere még a belvárost sem vezeti.
| EPA Budapesti Negyed 2. (1993/2.) Szerző | Sipos A.: Reformok (1920-1947) < > Dokumentum |