_________
FÁBRI ANNA
Az előbbi írást - talán a legelsőt, amelyet ekkora terjedelemben az Andrássy útnak szenteltek - nem szerzője személye, hanem tárgya érdemesíti megkülönböztetett figyelemre. A közönség előtt főként Porzó néven szereplő szerző, a maga korában népszerű szerkesztő, humorista és tárcaíró: Ágai Adolf, e jó tollú publicista, a pesti élet nagy ismerője és megörökítője, írásművészetben nem versenyezhet nagy kortársaival, akiknek szavait közel egy évszázad sem fakította meg. Hogy mégis elevennek érezzük közvetlen benyomások százait rögzítő tárcaciklusát, arra, minden bizonnyal, az írások sajátos nézőpontja a magyarázat.
Porzó otthona: egy harmadik emeleti Andrássy úti lakás ablakából szemléli az új sugárutat, a főváros büszkeségét. Felülnézet ez, de nem madártávlat. Innen, akár egy színházi páholyból, nyomon követhető a nagy előadás: a napról napra, évszakról évszakra, évről évre változó utcakép. Az épületek homlokzata, a fák lombkoronája szemmagasságban van, a kitárt ablakokon át nyaranta idegen életek válnak ismerőssé, míg alant fogatok robognak, kirándulók igyekeznek a Városligetbe, hullámzik a tömeg, munkája után siet a tejeslány, az újsághordó, szorgosan - és többnyire értelmetlenül - működik az utcaseprő. Eleven, színes jelenetek ezek: a szemlélő örömét leli az ismétlődésekben - így lesz az övé az árnyas, palotás, szökőkutas Andrássy út. A pillanatnyi látványra rávetülnek az emlékképek: az 1885-ös országos kiállításra tartó királyi menet pompájába egy költöző család cókmókjaival belekeveredett fuvarosszekér, az építkezések körül szállongó por, a mutatványosok gyorsan elfelejtett sátrai, a legelésző tehénkék a kertekben...
Porzó - ifjúsága nagy példaképeinek útmutatását követve - igazi életképsorozatot írt lakóhelyéről, az Andrássy útról. Tárcaciklusa az előkelő, sugáregyenes út folytonosan változó, nagyvárosiasságba forduló mindennapi életét örökíti meg: dédapáink életét és korát.
Az ifjú Andrássy út krónikása érthetően nem beszélhet még róla, de tény, hogy nemigen akad Pestnek még egy olyan utcája, útja - legyen bár akármilyen régi, vagy akármilyen hosszú -, amelyhez a művészeti élet több emléke fűződnék, mint ehhez. Ha régi fővárosi címjegyzékekben lapozgatunk, láthatjuk, itt egyaránt otthonra talált a zene, a festészet, a szobrászat és az irodalom. Az Opera, a régi Zeneakadémia, a Képzőművészeti Akadémia mellett szerkesztőségek alakultak, a kávéházakban és vendéglőkben társaságok, társaskörök formálódtak.
 |
| Singer és Wolfner könyvesháza az Andrássy út 10-ben. Ebben a házban szerkesztették az Új Idők, a Magyar Lányok és az Én Újságom című lapokat (1912.) „Wolfner, a kitűnő tarokk játékos csak akkor mutatkozott hajlandónak a Mikszáth állandó tarokk partijából hosszasan hiányzó negyediket helyettesíteni, amikor az író megígérte, végre elkezdi írni a rég tervezett regényt, s hetenként elkészül egy-egy folytatással.” |
A Károly körúttól az Oktogonig egymást érték a könyvesboltok. A 4. szám alatt Zippser és Kőnig, a 10-ben Singer és Wolfner, a 21-ben Wodianer utóda: Lampel Róbert, a 31. szám alatt Eisler, a 33-ban Mandel Mórné, a 37-ben Sachs és Pollak árusítottak könyveket. Mandel Mórné boltjában a század első éveiben a legnagyobb hazai magán- kölcsönkönyvtár működött: százezer kötettel állt a közönség rendelkezésére, a magyar mellett német, francia és angol nyelvű irodalmat kínált a higiéniát sem mellőzve: „a naponként visszaérkező könyvek szagtalanul fertőtleníttetnek, ami mindenki által ott megtekinthető.”
A könyvesek közül kettőnek: Lampelnek valamint Singer és Wolfnernek kiadóvállalata is volt, s a boltok fölött, az emeleten szerkesztőségek is működtek.
„A boldog békeidők” egyik legsikeresebb kiadóvállalata, a Singer és Wolfner cég nemcsak könyveket jelentetett meg, hanem több népszerű hetilapot és folyóiratot is. Az 1880-as évektől fogva (amikor az Egyetemes Regénytár pirosvászon kötésű kötetei meghódították a közönséget) az egyik legnagyobb és legjelentősebb magyar kiadónak számított. A gyermekek, az ifjúság számára két lapot is alapított: a tüneményes sikerű Én Újságomat és a Magyar Lányokat. (Az előbbit Pósa Lajos, az utóbbit Tutsek Anna szerkesztésében.) Közben A Hét versenytársaként elindította az Új Időket, amely a szépirodalom, a művészet és a társadalom területéről tudósította olvasóit. A kissé konzervatív szemléletű középrétegek érdeklődésére számot tartó hetilap munkatársai között találjuk Gárdonyi Gézát, Malonyai Dezsőt, Sebők Zsigmondot, Bársony Istvánt, Tábori Róbertet, Lyka Károlyt és számos kitűnő képzőművészt.
A főszerkesztő, Herczeg Ferenc a lap megindulásának 30. évfordulóján biztos öntudattal állapította meg: „A nemzeti irodalom nem egy remekműve jelent meg először az Új Időkben és ezen remekművek létrejöttében a szerkesztőnek és kiadónak több része van, mint a legtöbb olvasó hinné. Mikszáth Kálmán talán sohasem írta volna meg a Szent Péter esernyője című regényét, ha az Új Idők szerkesztője és kiadója, de főleg a kiadó blokád alatt nem tartják a nagy palócot”. (Wolfner József előadásából tudjuk, hogy a „blokád” valójában finom zsarolást jelent: Wolfner, a kitűnő tarokkjátékos csak akkor mutatkozott hajlandónak a Mikszáth állandó tarokk partijából hosszasan hiányzó negyediket helyettesíteni, amikor az író megígérte, végre elkezdi írni a rég tervezett regényt, s hetenként elkészül egy-egy folytatással.)
Az 1888-tól évente megjelenő Mikszáth Almanachok kiadója is a Singer és Wolfner volt: ezek számára írta Mikszáth híres „Almanach-előszóit”, amelyek megjelenése valósággal eseményszámba ment: az Előszókat az összes jelentős budapesti és vidéki lap egy napon közölte.
 |
|
Művészek asztaltársasága a Japán kávéház teraszán. Balra, világos felöltőben Szinyei-Merse Pál, jobbra, sétapálcával Rippl-Rónai József 1912. „...valósággal beköltöztek a kávéházba, egész napjukat ott töltötték...” |
A kiadó legbensőbb háziszerzőjének azonban egyértelműen Herczeg Ferencet tekintették. Nemcsak azért, mert az Új Idők címlapja főszerkesztőként nevezte meg, s mert a lapban a maga neve mellett mint Horkayné is publikált hétről hétre (a lap kedvelt rovata volt ez, amelyben Herczeg egy asszony szerepében - akár Ignotus A Hétben - mondott véleményt hétről hétre az időszerű eseményekről), hanem mert könyveit is rendre itt jelentette meg.
Mikszáthon és Herczegen kívül Gárdonyi is a kiadó kedvelt szerzői közé tartozott - már csak azért is, mert a Göre Gábor történetekkel a cég sikert sikerre halmozott.
Singer és Wolfner volt a maga korában igen népszerű Bródy Sándor műveinek kiadója, köztük a legkülönlegesebbnek, „a legmerészebb magyar irodalmi vállalkozások egyikének”, a Fehér könyv tizenkét kötetének is. E sajátos könyvsorozat egyetlen esztendő eseményeinek egyéni interpretációja: naplóírói vallomásosság, újságírói lendület, és életcsalódásokból sarjadt bölcselkedő hajlandóság megnyilvánulásainak különös keveréke.
Az Andrássy út 10-ben a már említetteken kívül sok más jelentős író, költő, tudós és művész fordult meg, köztük Mednyánszky László, Heltai Jenő, Krúdy Gyula, Csathó Kálmán, Surányi Miklós, Tormay Cecil, vagy a harmincas évek könyvsikereinek szerzője, Gulácsy Irén.
A hetilapok mellett két fontos folyóirata is volt a kiadóvállalatnak: a Lyka Károly szerkesztésében megjelenő Művészet, amelynek előfizetői - némi ráfizetéssel - a lapot támogató Képzőművészeti Társaság tagjainak mondhatták magukat, valamint a Magyar Figyelő: Tisza István lapja.
A képzőművészetek, elsősorban a festészet és grafika iránt talán egyetlen korabeli kiadó sem tanúsított akkora érzékenységet, mint a Singer és Wolfner. Egy-egy díszkiadású kötetet (mint például Bródy Ezüstkecskéjét) nemcsak az igényesen válogatott illusztrációk avatták könyvművészeti alkotássá, hanem az egész: kötés, címlap, tipográfia, képszerkesztés gondos megformáltsága. Mikszáth nagy sikerű tárcaköteteinek Jankó János, Mühlbeck Károly és mások rajzaival közreadott kiadásai is a kiadót dicsérik. A hetilapok és folyóiratok fedéllapja és egész megjelenése ugyanerről a biztos jó ízlésről tanúskodik. Az Új Idők és a Művészet rendszeresen közölt művészi reprodukciókat. A látvány iránti érzékenységét a cégnek csak fokozta, hogy a tulajdonos, Wolfner József fia képzőművészeti tanulmányokat folytatott, s Farkas István néven már rég elismert festő volt, amikor 1932-ben - apja halála után - átvette a kiadó irányítását.
A nagyszerű Andrássy út, a főváros legszélesebb és legnagyvárosiasabb útja azonban nemcsak foglalkoztatta és terjesztette az irodalmat, hanem magába is fogadta. Fényes és kevésbé fényes kávéházai, vendéglői és kocsmái az alkotás és a társasági együttlétek színtereiül egyaránt alkalmasnak bizonyultak. Sőt, úgy tetszik, különlegesen ihlető kisugárzása volt ezeknek a szivar- és cigarettafüstben valamint szóözönben úszó helyiségeknek, amelyek egyszerre zárták ki (tükrös ablakaikkal) és formálták át (az állandó róla való beszélgetésekkel) a való élet tényeit, eseményeit.
A Singer és Wolfner cég mellett, a 121 szám alatt, az eleinte Salamon, majd Magyar Korona néven működő kávéházban gyakorta találkoztak egymással az írók. Néhány évig (az 1920-as évek második felében) ténylegesen - de nem hivatalosan - itt működött a Nyugat szerkesztősége: Osvát Ernő és Gellért Oszkár vigyázó tekintetét magukon érezve itt dolgoztak napszámra magányos asztalaiknál a törekvő ifjú munkatársak.
Az Operaház kávéház kapubejárójának jobb oldalából kisebb, füstös helyiségek nyíltak: ez volt a Három Holló bodega, amelyben Ady és társasága tanyázott a tízes évek elején. (Vele szemben az út túloldalán - ahogy Krúdytól tudjuk - ülésezett az Auróra Társaság, amelynek tagjai, a főváros előkelő hölgyei, személyes ismeretséget óhajtottak kedves íróikkal.)
 |
|
Herczeg Ferenc egy könyvnapon, 1930-as évek Magyar Film Iroda Rt. felvétele Legújabbkori Történeti Múzeum „...mint Horkayné is publikált hétről hétre...” |
Az Andrássy út és a mai Liszt Ferenc tér sarkán állt a Japán Kávéház, amelynek falait - a századvég mikádó- és gésakultuszához, valamint a japán fametszetek divatjához csatlakozva - japán porcelán faliképekkel díszítették. Bár ez a hamisítatlan művészkávéház csaknem egyidős volt a nevezetes könyvescégekkel, vendégköre mégsem szorítkozott az írókra.
A japán csempeképek mellé az évek során a törzsvendégekről törzsvendégek által készített karikatúrák is felkerültek, míg az Andrássy úti oldalon, a cégtáblán Tinódi Lantos Sebestyén képe volt látható (félreérthetetlenül célozva a háborús években odakerült új üzletvezetőre, Lantos Adolfra). A kissé vegyes dekoráció senkit sem zavart, pedig a törzsvendégek körébe a legkényesebb ízlésű képzőművészek is beletartoztak: ők alkották a nevezetes Munkácsy-céh asztalt, amelynek kiválóságai az Abbáziából idepártolt Lechner Ödön mellett Szinyei Merse Pál, Rippl-Rónai József, Ferenczy Károly és Kernstock Károly voltak. Némelyek közülük, mint a közkedvelt ifjú rajzoló és karikaturista, Pólya Tibor, a szó szoros értelmében a kávéházban élt: a nap 24 órájából legalább tizenkettőt itt töltött el.
Írói törzsasztalok csak később alakultak ki, noha Molnár Ferenc, Bródy Sándor, Szép Ernő, Tersánszky Józsi Jenő, Hunyady Sándor rendszeres vendégek voltak itt: némelyikük órákon át dolgozott valamely félreeső asztalnál, másikuk a beszélgetés, a békés szivarozás, vagy a jóízű vacsora kedvéért látogatta a Japánt.
A 20-as években a fiatal, kevés pénzű írók valósággal beköltöztek a kávéházba, egész napjukat ott töltötték, mint Nagy Lajos vagy József Attila, akik a napi irodalmi penzum után megosztoztak egy tányér ételen, majd sakkoztak, beszélgettek, vagy dolgoztak tovább. Egyetlen csésze kávé mellett is el lehetett egész nap üldögélni (a fekete minőségét ugyan sokan vitatták, ám a tejeskávéval általában elégedettek voltak) vagy választani egy-két szemrevaló péksüteményt az asztalra tett bőséges kínálatból.
A kávéházi emberek olykor cserélgették törzshelyeiket, de még ha hűségesek voltak is, gyakran kalandoztak el idegenbe, az Andrássy út más kávéméréseibe, a körúti helyekre, elsősorban a New Yorkba, sőt nem egyszer Budára is, elsősorban a nevezetes Hadik kávéházba.
A Japán nagy vetélytársa egy időben egy másik Andrássy úti kávéház volt: az Abbázia, amelynek nevezetességei a Brüsszelből hozatott tükörcsodák, a pompás örökzöldek és a választékos berendezési tárgyak éppúgy vonzották a közönséget, mint a hatalmas terasz, amelyről szemlét lehetett tartani a forgalmas kereszteződés, az Oktogon közönsége fölött. A politikusok (az ifjú Vázsonyi Vilmos és társasága) valamint a képzőművészek (Lechner és társai) kedvelt helye ez a századfordulón, de a legnevezetesebb vendég itt mégiscsak a kiterjedt asztaltársaságot maga köré vonzó nagy adomázó: Eötvös Károly, „a vajda”. A tiszaeszlári perben a védelem vezetőjeként országos, sőt bizonyos világhírnévre emelkedett egykori „veszprémi fiskális” ekkortájt aratta nagy irodalmi sikereit. Több oka is van tehát, hogy számos Pesten időző külföldi nagyság is megfordul e nevezetes asztalnál, amelyet a közéleti hírességek és az ifjú pályakezdők vegyesen ültek körül.
Miért jártak az írók kávéházba? Főként azért, amiért mások is. Egyszerre menekültek és közeledtek az élethez, amikor helyet foglaltak egy-egy márványlapos asztalnál, átfutották az újságokat - köztük a számukra elérhetetlenül drága luxuslapokat és folyóiratokat is -, a nagy, utcára nyíló üvegablakokon át belülről figyelhették a kinti világot, de ha akarták, elkülönülhettek a bentiben is. Társakra is lelhettek: a századforduló és az új század első évtizedei a narkotikumok, az izgató - s egyben felejtést kínáló - szerek nagy divatjának évei, s a koffein, a nikotin, az alkohol rabjainak testvéries szövetségébe természetesen kapcsolódott be a kávéházi közönség nagy része.
Az irodalom elsősorban saját, önálló életét kívánta élni a kávéházakban: a maga módján, a maga törvényei szerint. Az írók itt olyan emberekkel találkozhattak, akiket a polgári élet kivetett magából vagy ők vonultak ki belőle; megismerhették az éjszaka fényes szereplőinek elkopott, halvány, hajnali énjét, elzüllött lányok tiszta érzelmeit, különc műkedvelők semmire nem használt, öncélúan gyűjtött hatalmas tudását; egy pillanatra sem maradtak magukra, s mégis: sehol sem lehettek sajátabb társaságban, mint a kávéházban, ahol egymás között voltak. Itt határozták meg a valós irodalmi értékrendet: egy-egy kávéházi vélemény többet nyomott a latban, mint a hivatalos társaságoké, kijelölt kritikusoké.
Az írók tehát elsősorban az irodalomért, az írásért magáért jártak kávéházakba. Műhelyt, bíráló fórumot, kaszinót és kocsmát, némelykor pedig majdhogynem otthont találtak itt, és valami mást is, ami talán mindennél fontosabb volt számukra: ihletet és témát.
Ady, aki inkább a kocsmai hangulatokat kedvelte, a szemtanúk szerint számos versét írta Három Holló-beli törzsasztalánál, ahogy Lechner Ödön nemegyszer rajzolta föl a Japán Kávéház márványlapos asztalára legújabb építészeti terveit. József Attila, Szép Ernő, Molnár Ferenc, Nagy Lajos rendszeresen a Japánban dolgoztak, ez utóbbi a Menekülő ember című könyvében pontos leírást ad a hosszú, L-alakú teremről, a tulajdonosról és a felszolgált kávéról.
Ő az, aki egész regényt szentelt a kávéháznak, mint egy légüres társadalmi térből kinövő világ -, de inkább életforma szimbólumnak: Budapest Nagykávéház címmel. E könyv valójában a nagyváros regénye, amely egy kávéház világában a modern élet zűrzavaros egészét ábrázolja. Andrássy úti kávéház, az Abbázia a színtere (s talán valamelyest igazi főszereplője is) Zsolt Béla Oktogon című színdarabjának. Noha egy fanyar, szkeptikus filozófus is van a szereplők között, mégsem a szellemi élet, hanem a kallódó pesti kispolgárok problémái töltik be a kávéházi teret. Az író, miközben néhány Molnár Ferenc és Szép Ernő által is megkedveltetett cselekménymotívumra építi a történetet, szinte oktatói célzatossággal ismétli meg az előtte járó nemzedék néhány nagy írójának, Adynak, a Cholnoky fivéreknek, Krúdynak a gondolatait a való életen kívüli életszintérről, a kávéházról (a régebbiek még főként kocsmáról beszéltek), az alkalmazottakkal szembeni hatalmaskodás jóleső önelégültségéről, a hasztalan, de mámorító verbalizmusról.
E regényeken és színdarabokon kívül memoárok, kisebb visszaemlékezések, rajzok, karikatúrák tucatjai örökítették meg az Andrássy úti irodalmi kávéházak, kocsmák és vendéglők életét s gondos kezek kötetbe gyűjtötték a nevezetes vajda Abbázia-beli törzsasztalának adomáit, s emléktáblákkal jelölték meg a nevezetesebb falakat. Ám nem véletlen, hogy az Andrássy út legmaradandóbb művészi emlékeit éppen Krúdy Gyulának köszönhetjük. Annak a magyar írónak, aki egyszerre volt Pest és a magyar vidék (kritikai) rajongója.
Krúdy leírásaiban (regények, tárcák, novellák tucatjaiban), legyenek azok akár az út történetének, akár a hajdani Operabáloknak, a kávéházaknak, kocsmáknak, a jellegzetes hangoknak és szagoknak, vagy a hullámzó tömeg látványának szentelve, kiteljesedik a publicista előd: Porzó egészet átfogni kívánó akarata. Ha részletekbe feledkezik, akkor sem kicsiségekkel bajlódik, világosan a tudtunkra adja, hogy az út az ő szemében az új, nagyvárosi Budapest szimbóluma, s igazi varázsa abban rejlik, hogy mégiscsak őrzi a kisvárosiasság, sőt a vidékiesség emlékeit, a XX. században is XIX. századi viselkedésformákat, álmokat és reményeket. Krúdy nézőpontja sem közeli - sajátosan történeti nézőpont ez: az emlékezőé. Mert akármikor is ír az útról, megálmodójáról és kivitelezőiről, kávéházairól, kocsmáiról, ezek vendégeiről, az ott lakókról és az oda kirándulókról - a jelenben élő múltról ír. A vidékies XIX. századi Magyarországról, amely modern európai fővárost teremtett magának, s a XX. századi nagyvárosról, amely ezer apró jelben, tényben, gesztusban s az emlékezők emlékeiben a régi maradt.