Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


BORBÉLY SZILÁRD

Ámor & Psziché-szekvenciák

XXVII.

Az istenek között nem egy gyilkos
tisztelete túlélte az áldozatokét,
akikről többé szó sem esett,
ha csak nem, mint a kéjvágy
vagy a bosszú tárgyairól. A pillangó
szárnyainak verdesése a Földközi-
tenger fölött éjjel és nappal ilyen,
míg Egyiptomból görög földre ér,
hol az istenek már várják. Az Éj
újra leszáll, és a Szél megilleti őt.
Tojásait A dolgok kezdete szentélyébe
rakja. Az első, aki kikelt, Phanés
volt, majd a gyilkos Khronos. És
Aithér, a nappali ég halálos fénye.

XXVIII.

A gyilkos szerető nem hagyott
nyomokat maga után. Az istenek
a rettenet közelében éltek, amit
a halandók sorsnak neveztek
el. A gyilkosság bevett gyakorlat
volt közöttük, a korai vaskor
bárdolatlan eszközeivel végzett
piszkos munka. Dühükben egymást
megették nyersen, és a költők nem
győzték szubtilis magyarázataikkal
távol tartani kortársaikat az istenek
ismerős dühétől. Olyanok ők, mint
bárki közülünk, mondták, és megölték
szeretőiket a kéj csúcspontján.

XXX.

Akkor mint Orpheusz dalolt,
a megvakított. Még nem isten,
de már túl azon, mit ember
még elviselhet. Akárcsak itten
énekét a holtak, kiket Ámor
ölt meg, a rettenetes. Kinek
négy szeme s négy szarva volt;
hátul nő és elül férfi. Szíve hideg,
szárnya arany, kiáltása dühös bikáé.
Dalolt Orpheusz, a megvakított. Húsát
letépték, mert ismerte a lélek ritmusát.
Betört szájából ferde fogsor áll ki,
mely arcába harap, ahányszor csak kiált,
s ha kérdezik, nem mondhat semmi mást.

XXXVI.

Arcunkba hó, szél, hallgatás
csapott, míg átértünk oda,
hol a már remélt folytatás
következett, s mint a csoda,
mely összetörte életünk,
s felismerésként ért a léha
én-tudat amelyből vétetünk
magunk, s Gorgók is néha
véresen nyúltak felénk
a semmiből, csapott ki habja,
ág vagy kés szúrta ki szemét
folyt végig arcán, a fény szaga
csapott meg, szárnya tán, de még
élt akkor is, szállt mellettem el szava.

XXXVII.

Nem volna szabad szólni, tudta,
sem lámpát gyújtani, kopott
lépcsőkön járt, hátulról dugta
az anusát, mikor lopott
kéjjel arcát párnába fúrta,
és hallgatott száját szorítva.
Két ujjal tapintotta ki, kurta
együttlét után vonítva
élvezett el. Érezte, szőr borítja
arcát is, mikor tarkóját harapta
vér serkent ki, düh torzítja
el, a vaksötétben megalázta
a szűz szerelmét. mikor szorítja,
fájdalmat érez. Ellazult a lélek. S újra várta.

XXXIX.

A gyilkos Ámor teste élvezett,
mikor megölte azt, akit szeret
a fény, amely az ajtórés alatt
szivárgott ki. A téli éjszakába
felolvasztott egyetlen csepp havat
a kilincsen. Gondolkodott, hogy
essen-e, a kőre le, amely alant
piroslott a cipőkre ragadt
vértől, amit járás közben
széthordtak. Néhány tárgy
mintázatát rajzolja majd a reggel
ki. A vízcsepp már egy kilincsvégi
könnycsepp, fagyba dermedt
érintése halott szemén egy hópihének.