Az alábbi szöveg az Alföld című folyóirat első internetes archívumából származik, abban a formában, ahogy az a megjelenés idején elérhető volt. A szövegben található esetleges hibák, tördelési és központozási hiányosságok technikai okokból keletkeztek, nem tükrözik sem az EPA, sem a folyóirat minőségi elveit.
Tudományos igényű felhasználáshoz javasoljuk a nyomtatott változat használatát.
Borbély Szilárd
Az inverz Petőfi
Margócsy István: Petőfi Sándor
Azt írja Margócsy István Petőfi kultuszával kapcsolatban: "[A]z óvodában vagy
az általános iskola első osztályaiban pedig már jóval azelőtt megtanulják és
megszokják a gyerekek Petőfi figurájának és nevének kivételességét és a vele
kapcsolatos tiszteletadási kötelezettséget, mintsemhogy [!] verseivel vagy akár
életrajzával (azaz "erkölcsi példájával") találkozhattak volna..." (14. l.)
Egy nagyon rövid személyes megjegyzés erejéig - és talán egy korosztály közös
ismeretanyagát felidézve - csak arra szeretnék utalni, hogy jómagam, körülbelül
épp a '73-as Petőfi centenárium idején az akkoriban számomra adott "kortárs
csoporttól" informálódtam a Petőfi-kultusz ügyeit illetően. Mindez épp akkor
történt, amint a könyv is megállapítja, amikor az évforduló kapcsán "az
irodalomtörténet vezető és mértékadó tudósai majd mindnyájan megpróbálták
[...] valamelyest körvonalazni koncepciójukat Petőfit illetően" (135. l.), magam
pedig a középiskolába kerülve már az ekkor kialakított is népszerűsített
"képet" kaptam. De az az esemény, amelyre utalni szeretnék, még azelőtt
történt, hogy olvasni tudtam volna, vagy ha már tudtam is, semmiképp sem verseket.
Legfeljebb mesét, de azt is inkább úgy szerettem, ha felolvassák nekem.
Következésképp maga az esemény közvetítette - irodalmi alkotásnak vajmi kevéssé
tekinthető - "szöveg" a szájhagyomány útján terjedve érkezett el hozzám egy
versike formájában: "Petőfi Sándor haptákba / Bele.... a nadrágba / Felesége
bugyiba / Így mennek a moziba." Gondolom, sokak számára ismerős. Bizony, bár kínos
ciki (olyannyira, hogy a második sor, kipontozva hagyott, székelésre utaló igéjét
nem is mertem kiírni), ez volt első találkozásom a nagy költő nevével. Mert úgy
rémlik - már amennyire ezt így utólag meg tudom ítélni - azt, hogy Petőfi
költő, már akkor is tudtam. Bár az is igaz, hogy mindebből leginkább azt értettem,
hogy Petőfi.
Olvasva Margócsy István könyvét, az az érzésem, hogy az irodalomtörténet írás
is, mintha már egy ideje hasonló helyzetben lenne: sok mindent tud Petőiről, ám
keveset a költőről. Kimerítő életrajzok, közlemények születtek, szinte már-már
egy (dokumentum)film-forgatókönyv részletességét megközelítő pontossággal. Ami az
irodalomtörténetre vonatkoztatva azt jelenti, hogy az idő "felbontása" az
életrajz tekintetében már a napnyi egységen belülre ért; néhány ideológiai,
illetve politikai tekintetben preferált eseménnyel kapcsolatban az órányi egység
bontására is kísérletet tett, ami azért mindenképp jelentős teljesítmény.
Mindeközben az a különös helyzet állt elő, hogy van igen kiváló és kemény
Petőfi-filológia, ám nincs Petőfi-monográfia már régóta. Margócsy István könyve
sem az, tiltakozik is serényen a bevezetőben, bizonyos műfaji szabályokat azonban ő
sem tudott kikerülni, hisz a sorozat, amelynek a keretében megjelent - ha más nem -
mindenképp kötöttségeket jelentett. A hagyományos irodalomtörténeti műfaji
szabályok szerint valóban nem az, de amire kísérletet tett (ezt a szót külön
hangsúlyozva az alcím által), az a Petőfi körül kialakult helyzetben a leghelyesebb
döntés volt, és sokkal többet tehet a maga nyitott szerkezetével és szabadon hagyott
intencióival, mint egy óhatatlanul lezáró, a kutatás helyzetét a reprezentatív
feldolgozás gesztusával merev szerkezetté alakító - e tekintetben mindegy, hogy kis
vagy nagy - monográfia. A fiatal és forradalmi Petőfi az irodalomtörténet
ünnepélyessége által lett súlyos és konzervatív jelenség. Persze mindezt a
különféle politikai kényszerek alakították ilyenné, illetve az irodalomtörténetbe
idővel beépülő ideológiaképző "feladatvállalás". A politikai ideológiákkal
kapcsolatos implikációkat a könyv többször, kinyilvánított módon elutasítja, ám
létrejöttét - maga is tudja - mégis csak politikai eseménytörténettel hozza
összefüggésbe, és azt a szubverzív gesztust, amit mintegy "áruló módon"
elkövet a Petőfi-kép ellen, az úgynevezett rendszerváltozás e téren tapasztalható
(136. l.) elmaradásával legitimálja. És ebben az a figyelemre méltó, hogy (a
szerző) szükségét érzi annak, hogy kísérletét a műfaji önvédelmen túl még
más szempontból is védelmezze. Pedig ezt sem a könyv szakmai újdonsága, sem a
követett módszer következetessége, sem álláspontjának argumentáltsága, sem
írásmódjának ereje nem indokolja. Akkor vajon nem a kultusz ereje kényszeríti erre?
Ha igen, akkor a kultusz még akkor is hat, amikor már megszabadultunk tőle. És ez
elég súlyos következtetés, mert akkor sosem lehet tőle megszabadulni.
Margócsy István könyvének létrejöttében nagy szerepe volt a kultusztörténeti
kutatásoknak, amelyek segítettek tudatosítani a Petőfi-szövegeken túlmutató, az
élettörténetet strukturáló interpretációs modelleket. A kultusztörténet
kutatását azonban elkerülhetetlen módon befolyásolta a kultusz szocialista gyakorlata
is, amely az irodalomban is érvényesítette szokásrendjét, és ily módon a
kutatásokat keletkezésük idején az antikommunista szenvedély is lelkesítette.
Petőfi életrajza pedig paradigmatikus modellként szolgál a politika által mélyen
átjárt költői sorsértelmezésnek. A könyv öt fejezetének eredményei, noha más
és más metodika és értelmezői nyelv keretébe illeszkednek, mind visszavezethetők a
kultusz megtörésének, a leleplezésnek a (nyelvi) gesztusaihoz. Minthogy pedig a
leleplezésnek és a felforgatásnak a könyv az irodalomtörténeti szakma szabályainak
szoros betartása mellett kell hogy eleget tegyen, ezért a szerző egy retorikai
stratégiához folyamodik: a kifordításhoz.
Ha az Előszóban megszólaló szerzői vallomást immár ennek a retorikai gesztusnak a
jegyében olvassuk, és valóban vitairatként (vö. 6-7. l.) közelítünk a
könyvhöz, mint ami az adekvát műfaji stratégiája a szövegnek, akkor viszont
olvasatunk az irónia alakzatához kerül közelebb a Babitstól kölcsönzött mottó
esetében is: "Hol a szem, szemével farkasszemet nézni?" Az idézett verssor ugyanis
nem csak a bátorság vállalását jelentheti a megismerés szempontjából, de ha így
értelmezzük, akkor is jelen van a heroikus felnövesztés, a morális felsőbbrendűség
eleve való tulajdonítása és a mindenkori jelen megértő teljesítményének
elégtelensége. Ha a nagysággal való szembenézés lehetetlenségéről beszél ez a
mottó, akkor a könyv ennek épp az ellentétét kell, hogy végrehajtsa. A recepció-
illetve kultusztörténet által megképzett heroikus, felnövesztett alakot először is
emberméretűvé kell tenni, hogy valóban szembe lehessen vele nézni. Vagyis a
kifordítás elvének megfelelően: mi lenne, ha immár Petőfi nézne velünk szembe, és
nem mi azzal, akiről azt gondoljuk, hogy Petőfi? A könyv természetesen nem esik
azoknak a munkáknak a csapdába, amely az igazi jelzővel ellátott Petőfi-képek
előállításával voltak elfoglalva. Tudatosan vállalja, hogy konstrukciója egy
lehetséges értelmezése a jelenségnek. Magam pedig úgy gondolom, hogy mindeközben az
inverzió retorikai stratégiáját alkalmazza, amely stratégia által megszólaltatott
beszédmód éles eszű, ravasz, eszélyes - és épp a megfordítás alakzata miatt
ironikus. Ha kialakul, mint ahogy nem alakul ki egységes és monolit értelmezése
Petőfi alakjának a könyv résztanulmányaiból, az pedig az ironikus Petőfi.
Az egyes fejezetcímeket követve kijelölhetők azok a szempontok, amelyek a recepció-
és kultusztörténet idoljaival szemben a kifordítás radikalizálását szervezik.
Sorra véve ezeket a fejezetcímeket, belátható a kultusztörténeti eredete is a
könyvnek: A Petőfi-kultusz határtalanságáról című első tanulmány termékeny
módszertani ajánlata a recepciótörténetnek a kultusztörténet tanulságaival való
összekapcsolása. A kultikus beszéd retorikáját keresve mutatja be a recepció
történetét, az értelmezési hagyományban megképződő azon jelentéseket, amelyek a
Petőfi-olvasatokat szervezték. Mindez azért izgalmas, mivel a tárgyról való beszéd
ironikus modalitása leginkább ebben a megközelítésben válhat hatékonnyá. A
recepciótörténet Petőfi-interpretációit a monumentalizálás nyelvi stratégiája
működteti, a jelentésalakzatok kimerevítése és rögzítése ezért mutat sokszor a
túlzás retorikája irányába az irodalomkritikai hagyományban. Azonban az ironikus
kifordítás ez esetben is abba az irányba tolja el az értelmező nyelvet, hogy a
Petőfi szöve-gek nyelvi alakzatai szemantizálásának és tematikus-történeti
interpretációjának feszültsége óhatatlanul vezet a kultusz határtalansága
irányába, az öngerjesztő nyelvi stratégia miatt. Ez a tendencia viszont ellentétben
áll a monumentalizálás szándékaival, és a határtalanság kényszerének retorikai
uralására irányuló nyelvi teljesítményeinek rögzítésére tett szemantizálási
kísérletek a könyv által végrehajtott kifordítás következtében az ironikus
beszéd közegében válnak újra olvashatókká. Ezt az újraolvasást hajtja végre a
könyvnek ez a fejezete.
A Petőfi-paradigma retorikai stratégiáinak elemzésekor a leleplezés, a kifordítás
tanulságos és élvezetes példáival él a szerző, miközben szembesíti olvasót azzal
a csapdával, hogy a kultusz alapvető öngerjesztő logikája ott sem szenved furcsa mód
törést, ahol az interpetátorok bevallott célja épp egymással ellentétes szándék
jegyében történik. Azonban az a hipotetikus feltevés, hogy ezáltal a választott
értelmezői metodológia által sikeresen lehet "elő állítani" az igaz Petőfi
képet (vagy súlyosabb esetben az igazi Petőfit), minden, mégoly ellentétes
indíttatású szándékot is zátonyra visz. Horváth János és Pándi Pál
hatástörténetileg meghatározó súlyú értelmezési kísérletei diszkurzív
technikáikat illetően kerülnek Margócsy István olvastában egymás közelébe, noha
minden más tekintetben, de főként értékszerkezetüket illetően, egy világ
választja el őket egymástól - és válik láthatóvá ugyanaz a csapda, amelybe
mindketten beleestek (lásd 29-30. l.). (A szerepjátszás értelmezői hagyományban
kialakult ideologémája olyannyira súlyos kérdése az értelmezés- és
kultusztörténetnek, hogy a könyv a későbbiekben egy teljes fejezetet szánva a
témára fog még visszatérni.) Az identitás keresését mindkét értelmező esetében
az a makacs szándék vezette, amely a Pefőfi-filológiát meghatározó vagy csak
átszínező politikai ideológiák miatt a recepció- és kultusztörténet gazdag
hagyományát mindvégig arra kényszerítette, hogy monolit elvek és célok
érvényesítése irányába mutasson. Az ironikus Petőfi az indentitás
rögzítetlensége (rosszabb esetben rögzíthetetlen) miatt kényes; sőt neuralgikus
területe a kutatásnak, elegendő csak olyan kínos közjátékokra utalni, amelyek a
szerző fiziológia-genetikai önazonosságának barguzini diskurzusa révén tolakodott
be az irodalomtudománynál sokkal szélesebb nyilvánosság területére. (Az eset
parodisztikus jellegéhez méltatlanul sokkal tanulságosabb az a rejtett és újra
elnyomott feszültség, amelyre a nemzeti önazonosság szimbolikus kódjainak rejtett és
(újra) elnyomott feszültsége utal.)
Fontos összefüggések deklarálására kerül sor ebben a fejezetben, amely a
recepciótörténetben kialakult és tovább örökített Petőfi-kép megkonstruálását
érinti, miszerint Petőfi kanonizálása és a recepciót kezdetétől fogva szorosan
átszövő kultuszképzés szövegkorpuszát érinti: "[M]indez ugyanis akkor zajlik (az
1850-es években), amikor a Petőfi életműnek egy nagyon jelentős hányada még nincsen
kiadva, egy jelentős hányadáról pedig politikai okokból nem lehet vagy nem szabad
beszélni; a töredékes ismeretek elhallgatással és elfojtással párosultak." (38.
l.) Margócsy István elemzéséből kiviláglik, hogy nem csak a cenzurális, hatalmi
szándékok nem kívánták a kényelmetlen szövegek bevonását a kanonizálás
folyamatába, de épp így tartózkodtak ettől a korabeli irodalomkritika meghatározó
szereplői is. Mindennek tanulságaként megfogalmazódó következtetés azonban,
miszerint a "figura, jóval előbb lett kanonizálva, kultusza előbb lett megalapítva,
mintsemhogy [!] teljes [...] életműve részletesen ismert lett volna..." (39. l.),
elbizonytalaníthatja az olvasót, vajon a figura a recepció vagy a kultusz fogalmai
szerint értendő-e? Inkább azt gondoljuk, hogy épp a határterületen foglalnak helyet
az értelmezés további megállapításai. Így a fejezetzáró megjegyzések
értelmezési alakzatai azért látszanak elbizonytalanodni: "Petőfi életműve,
másfélszázéves >életében<, hatásában, olvasataiban, amint elszenvedi a
kultusz mechanizmusát és rítusait, maga is állandóan újrateremti és működteti azt
- ezért is tűnik kilátástalannak, hogy szétválasszuk: mikor van vagy lehet szó
Petőfiről, figurájáról, költészetéről vagy kultuszáról." Az itt jelzett
problémagóc a bizonytalanságot épp a rendszer önmozgó, öngerjesztő retorikai
stratégiáink kultusz (és recepció) történeti megelőzhetetlenségéből látszik
származtatni. Már megint bementünk a csőbe, az a gyanúm.
Azonban Margócsy István továbbra is a kifordítás eszközét használja, és az
előző bekezdés és az első fejezet végén sejtett kérdésből, mely szerint ki
vagyunk szolgáltatva annak a mechanizmusnak, amely a kultusz retorikája, van kiút. Erre
válaszol könyve talán leghatásosabb, leginkább kezdeményező fejezetében: Petőfi
és az irodalmi gépezet című fejezetben. Az alcíme szerint Petőfi mint modern
polgári író mindenképp a legfrissebb része a könyvnek, mivel a legkevésbé terhelte
meg a Petőfi-filológia fogalmi hagyománya és idoljainak buja szövedéke, és egyben
magával ragadó olvasmány is. Sikerül benne közelebb kerülni ahhoz a kérdéshez,
amely a kultuszkutatás és az irodalomtörténeti kutatás nehezen tud választ adni,
hogy miként érvényesül a kultusz aktív szerzői támogatása (lásd 41. l.).
E fejezetnek az is megkülönböztető jegye a könyvön belül, hogy itt részben más
fogalmiság, más retorika és másfajta metaforika lép működésbe: erőteljesen van
jelen a fogalmak hermeneutikáját figyelve a jogi és közgazdasági nyelvezet szótára.
Az tapasztalja itt az olvasó, hogy radikális kifordítás áldozatává vált az
irodalom szentéje: a szerző egyszeriben termelő lett, a zsenialitásból innováció,
az olvasói elvárás helyébe kereslet lép, stb.; megjelenik a reklám, a promóció, az
imágó (vagyis imázs), stb. Mindjárt különös ellentmondással találja szemben
magát e fejezet olvasója, miközben egy másfajta metaforika "nyelvjátékának"
közegébe próbálja átalakítani a megszokott irodalmi beszédet. A feszültség, a
különbség tudatosítása, a kifordítás intellektuális tevékenysége, ami eközben
energiát szabadít fel, arra ösztönzött - engem mindenképp -, hogy
megkíséreljek az irodalomra kívülről rátekinteni. Mihez képest kívülről? -
tehető fel joggal a kérdés. Ha erre lehetséges a válasz, akkor az is lehetséges
volt, hogy az irodalmat és ami rajta kívül van, egyszerre lehetett mozgásban tartani.
Különös szerep vár ebben az elbeszélésben a "lánglelkű költőre", aki
hirtelen a szerző furcsa szeszélyéből következően irodalmi "iparlovaggá"
változik által. Bármi is legyen ez a sajátos szóösszetétel, eléggé - a szó
köznapi értelmében immáron mindenképp - "romantikusan" hangzik. Azonban az
irodalomtörténeti elbeszélésből az tűnik ki, hogy saját korában nem jelölt semmi
romantikusat az idézett metafora, sőt, annál inkább negatív értékítéletet
hordozott magában. A "korakapitalista" piac törvényei között - tudható ez a
mar-xista elméletekből csakúgy, mint jelenkorunk mindennapjaiból - bizony kemény
szabályok, szigorú törvények uralkodnak. Tehát e fejezet elbeszélésének hőse,
mint "forrófejű" ifjú (furcsamód becsúszik egy ilyen régi metafora a könyv
szövegébe, 65. l.) számító alakká kénytelen válni, és láthatóvá lesz, miként
vesz részt saját kultuszának alakításában: ez pedig elválaszthatatlanul
összekapcsolódik itt a piac működésével. Az nem elég, hogy a kereslet-kínálat
oppozíciója által árussá válik, az sem elég, hogy felismerve ezt a logikát arra
törekszik, hogy állandó keresletet gerjesszen, ha kell mesterségesen tartva fenn ezt.
Az sem elég, hogy ennek érdekében nem másra törekszik, mint feltárni a fizetőképes
kereslet álmait és vágyait, és mint a modern piac ügyes vállalkozója, saját
idoljaikat se restellje eladni vásárlóinak. Az sem elég, hogy a tisztességtelen
reklám eszközével élve lejáratni igyekezzék a konkurenciát, sem az, hogy igyekezete
arra irányuljon, hogy korlátozza a versenyt és kartellt hozzon létre. Mintha mindez
nem lenne elég, de az irodalom respublikájának meghirdetett eszményi társasága
helyett bizony kénytelen a kizárásra törni. Ez pedig már Vachotnak is sok, aki
kénytelen rendre utasítani a fiatal szerkesztőt, aki - tulajdon ide, szerzői jog oda
-, egyszerűen grammatikailag eltulajdonítja a lapot, sajátjának nevezve azt.
A fejezet leleplező elbeszélése bemutatja a Petőfiről hagyományozódott kép -
amelynek megalkotásában maga az érintett is tevékenyen részt vett - ellenkezőjét:
nem a magányos, heroikus hős lesz monumentummá, hanem egy gépezet fogaskereke maga is,
ám arra törekszik mindvégig, hogy a legfontosabb kerék legyen a rendszerben. A
kizárásra törekvés piaci technikája elvileg ellentétes a demokratikus
játékszabályok tiszteletével. A köz hasznára irányuló magánbűnök azonban a
liberalizált piac keretén belül szabályozni képesek egymást. Az eszmék piacán
akkor van vészhelyzet, ha a piac önszabályozó mechanizmusai nem érvényesülhetnek.
Azonban a szerző Petőfi politikai meggyőződéseinek ingékony és meglehetősen
esendő alakulása nem vall mélyebb politikai tudatosságról. És mint a könyv utolsó
fejezetében (A szabad elvű Petőfi) egy rövid, ám annál radikálisabb felforgató
bemutatása jegyében, mely maga is vitairat - meg kell jegyezni, nem annyira Petőfi
ellen, mint inkább a recepció- és kultusztörténet annál rosszhiszeműbb értelmezői
ellen - Petőfi műveinek és elemzői által vélt és neki tulajdonított nézeteinek
aktualizálói ellen. Ez a fejezet széles horizontot nyit az eszmetörténeti-filozófiai
indíttatású interpretációk számára, annál is inkább mivel Margócsy István itt
annak az Eötvösnek a példáját vonja be Petőfi értelmezésébe, akinek a jelenléte
Petőfi pályáján mindvégig tapinthatóan, és igen nagy súllyal érvényesül. A
szerző - mint annyi más helyen is - csak felvillant lehetőségeket, az értelmezői
munka jövőbeni feladatait jelöli ki csupán. A könyv itt gyorsan ér véget, a szerző
ebben a fejezetben a különféle ideológiai-politikai elkötelezettségű
interpretációk kifordítását a negáció általi meghatározás eszközével éri el,
nyitja meg és hagyja nyitva az értelmezés lehetőségeit. (Bár itt azt is meg kell
jegyezni, hogy talán túlzott naivitás lenne azt remélni, hogy ezáltal az elemzés
által immáron elérkezett volna a tisztánlátás kora, és a politikai
(félre)értelmezések ideje végképp leáldozott volna.)
Visszatérve az "iparlovag" Petőfit bemutató elbeszéléshez, e szép fejezet azzal
a szomorú belátással ér véget, hogy Petőfi számára - akárcsak az irodalom más
"iparlovagjai" számára is bebizonyosodott, hogy a forradalom nem üzlet. Ekkor
elérkezett az udvari beszállítóknak, a hadtápellátás kielégítőinek, a hitelt
kínáló pénzembereknek az ideje, az ekkor keletkezett hatalmas vagyonok történetének
elbeszélésből az irodalom csak később, évekkel az események után tudott ismét egy
kis pénzt csinálni. (De ez egy másik történet, amelynek sikeres nagyvállalkozója
Petőfi hű (vagy más elbeszélések szerint hűtlen) barátja lesz: Jókai Mór. Ehhez
kapcsolódóan nagyon szép számításokat olvashatni Kukorelly Endrétől, aki e
témában igen komolyan spekulált, ezen cím alatt: Pénz, Kritika 1999/9., 48. l.
(Tanulságos megolvasni; bár hogy "nemzetgazdaságilag" hiteles-e, hát, Isten
tudja...) A háború kínálta szereplehetőség a politikus és a katona; és minthogy
"szabadszállási kiskunokhoz intézett fatális választási beszédnek csodálatosan
naiv és balga antitaktikussága" miatt a politikusi próbálkozás nem jött be,
Petőfi számára sem maradt más, mint a katona szerep. Az itt kínálkozó különféle
halálnemekkel kiegészítve, amelyeknek irodalmi analízisét nagyszerű szövegekben
körültekintően el is végezte Petőfi - mondhatnánk némi cinizmussal. Ám élet és
irodalom egységére soha jobb alkalom nem kínálkozott, és úgy tűnik, mintha itt
végre fel is oldódott volna a szerepek körüli habozás és az utókort állandó
zavarba hozó vacakolás.
A következő két fejezet (Petőfi szerepdilemmái, A romantikus Petőfi) ahhoz a már az
első fejezetben is érintett problémához tér vissza (az identitás kérdése), amely a
szerepek metaforájának bevezetésével kognitív értelmezői stratégia jegyében
oldódott fel Horváth János interpretációjában. Ugyanakkor Horváth János egyúttal
az irodalmi népiesség sajátos értelmezői alakzatában is fontos helyet jelölt ki
Petőfinek, amely pozíció viszont más pályára terelte Petőfi kapcsán a romantika
értelmezést, mintsem azt az "irodalom fejlődéstörténetének" európai modellje
lehetővé tehette volna. A Horváth János által kidolgozott értelmezői keret tartja
fogva azóta is a hagyományt. Margócsy István értelmezői stratégiája, amely a
kifordításra alapozódik, itt is kezdeményező erejűvé válik, bár érezhető, hogy
saját értelmezői nyelve is a leghatározottabban ezekben a fejezetekben válik
kiszolgáltatottá az irodalomtörténet által kidolgozott különféle konstrukcióknak.
Az újraértelmezés izgatott szándéka hatja át e fejezetekben határozottan
vitairatként működő írások stratégiáját. Az Előszó külön hangsúlyt helyez
ennek kinyilvánítására: "...bizonyos értetlenséggel nézem azt a roppant erősen
élő és működő hagyományt, mely bármely romantikus jellegű gesztussal vagy művel
szemben eleve bizalmatlanul lép fel, s eliminálásukra vagy legalább
megszelídítésükre mindent kész megtenni; ezért javaslom radikálisan
átértelmezendőnek azt a stratégiát, mely Petőfiben csak vagy elsősorban egy
speciális magyar népiességnek és népies realizmusnak látná megtestesülését."
(7. l.) Margócsy István Petőfi-könyve ezzel az értelmezéstörténeti hagyománnyal
folytat vitát; a szerző egy kritikájában is az irodalomtörténetírás egyik
legfontosabb feladatát a 19. századi kánon újragondolásában jelölte meg:
"alighanem e téren történtek ugyanis a legintenzívebb politikusi-ideológusi
manipulációk, ráadásul oly súllyal, hogy némely klasszikusnak revíziója
majdhogynem reménytelennek látszik (példának talán elég arra utalni, hogy a talán
legpolitiku-sabb magyar költőnek, Petőfinek, éppen politikai elemzése vált szinte
lehetetlenné a már százötven éves politikai-hatalmi kisajátítás okán, s ama
kutatások, melyek az utolsó félszázadban az ő eszmerendszerét próbálták
körüljárni, filológiai eredményeik mellett is fogva maradtak a kérdésfelvetés
korlátozottsága okán..." (Változatok hatalomra, írásra. Dávidházi Péter: Per
passivam resistentiam. Változatok hatalom és írás témájára - Alföld, 2000/5.,
104. l.)
Horváth János interpretációs ajánlatának ideologikus volta épp olyan mértékben
figyelmen kívül hagyta a szövegek nyelvi-poétikai teljesítményét, amint azt az 1945
utáni értelmezők - sok esetben direkt - politikai szándékú értelmezései. A
romantika kerülése Petőfi költészet megítélése kapcsán (vö. 142-143. l.) az
értelmezői hagyományban szorosan összekapcsolódni látszik azzal az értelmezői
alakzattal, amely Petőfi "rendszertani helyét" épp a sajátosan magyar fejlődési
útként tekintett "irodalmi népiesség", vagy a 45-utáni irodalmi diskurzusban
kitüntetett helyre kerülő "realizmus" lírai jelzővel ellátott alváltozatába
sorolta be. Megjegyzendő, hogy Margócsy István könyve szerint Horváth János
kanonizációs erejű monográfiája ebben a tekintetben súlyosan elmarasztalható (vö.
157. l.). A könyv e fejezeteinek legizgalmasabb eredménye épp a Gyulai-Salamon-Horváth
nevekkel jelölhető, a későbbiekben is hagyományozódó értelmezési alakzatok
morfológiájának feltáró elemzése és lebontásukra tett javaslatok.
Margócsy István a szerepek elemzése kapcsán felvázol egy hármas tipológiát, mely
szerint Petőfi "a romantika által kínált nagy költőszerepek közül hármat
fogadott el, tett magáévá és mondott ki vereseinek beszédszólamaiban" (104. l.).
Az itt felállított hármas szerep-tulajdonítás - ennek az értelmezései módnak és
az így felállított tipológiának a vitatása nélkül - ellene dolgozik a könyv
által képviselt és kifordításként körül írt értelmezői stratégiának. Ezen a
ponton Margócsy István foglyává válik egy rövid időre annak az értelmezői
stratégiának, amelynek a lebontásán dolgozik. Ennek okát abban vélem megtalálni,
hogy Petőfi kapcsán nehéz kikerülni annak a nyelvi begyökerezettségnek a
csapdáját, amelyre ennek az írásnak az elején ironikusan szerettem volna utalni. Azt
tudniillik, hogy Petőfi a költő. A könyvnek ezen a pontján érzékelhető az, hogy
ezzel az egyetlen, a kultusz mélyen begyökerezett mozzanatával kapcsolatban nem
alkalmazta a megfordító felforgatás eszközét: maga Margócsy István is elfogadta
azt, hogy Petőfi par excellence költő. Talán a lehetségesnél kevesebb súly esett a
prózaírói, a drámaírói stb. részére ennek a lírai darabokban kétségkívül
leggazdagabb korpusznak. Azt természetesen nehéz volna tartható módon vitatni, hogy
Petőfi nem elsődlegesen költő. De Margócsy István könyve épp annak a recepció-
és kultusztörténetben állandósult értelmezői alakzatnak a kezdeményezően éles
eszű - ha kell, kellően rosszindulatú - és meggyőző írás-stratégiát követő
vitatója, miszerint Petőfi lenne maga a költő a magyar irodalomban. Ennek az immár a
priori-nak tűnő ítéletnek a kimozdítása a 19. század korszakértelmezése
tekintetében is döntő fontosságú, mivel - különösen a líra területén -
minden jelenség, esemény, fejlemény, stb. Petőfin méretik le. Némi rossz indulattal
azt a gonosz megjegyzést lehetne ehhez hozzáfűzni, hogy Arany ennek súlyát felismerve
maga is épp arra törekedett, hogy Petőfi lírája "üvegtisztán" áttetszővé
váljék. Ebben a szándékban saját költészetének láthatóvá válása miatt is
érdekelt volt. A Petőfi költészetét eltakaró költő "imágó" (Margócsy
István többször előforduló szóhasználata) vagy idol nem csak Petőfi költészetét
homályosította el az értelmezés számára, de bizony rossz fényt vet a magyar
irodalomra is. Mivel a túl sok fény nem megvilágít, hanem inkább elvakít. (Korona)