Tandori Dezső

Két statisztikai adat. Az első: emlékezetből.
Honfitársaink iksz százaléka (hatalmas) egyáltalán nem utazik nyaralni. Nem az, hogy külföldre. Utazni, különben is, mi az, úgy pontosabban, közelebbről?
Villamos, busz, helyiérdekű, fekete s más vonat stb. Taxi, Trabi, nyugati kocsi, állami gépjármű, luxusautó etc.
Utazunk, mégsem utazunk, értsd: nem érkezünk meg sehova. Ingázunk.
Ennyit arról, hogy utazósdi. Majd mindjárt elmondom, mit értek azon, hogy ósdi.
A másik adat: alsóiskolai tanárok, tanítók évi átlagfizetése dollárban. Kocsmárosom nyomja kezembe a statisztikát; riportot készítek régi haverommal (tanár), igazolja az adat helyességét. Pár apró részlet:
Amszterdam évi nettó 22.300 dollár
Dublin u.e. évi 24.700
Frankfurt 32.200
London 23.800
Luxemburg jó 44.000
Zürich 51.700
És így tovább.
Ja, Budapest: évi 1800 dollár, Prága 3400, Varsó 2500, Moszkva 800, Isztambul 3700.
Ósdinak azért nevezem az utazósdimat, mert hajdankori úticélokat látogattam sorra. Ha ennek az írásnak folytatása lesz, Rotterdam, Párizs, Köln és vidéke, München, szélső értékkén Koppenhága következhet.
Amerikában nem jártam, nem is fogok - de erről később.

II.
Születhettem volna amerikainak?
Nagyapámtól, aki a múlt század végén járt a Nagy Vízen túl, egy üres utazóláda maradt ránk. Még anyám születése előtt hazatért az Emőd nagypapa, tehát...?
Járhattam volna Amerikában? Ma már nem nagy eset. Járhattam volna. Japánban? Dél-Afrikában? Bőséggel, ez utóbbi helyen akár a magam pénzén is, amikor egy johannesburgi repülőjegy (négy éve kb.) feleannyiba volt, mint ma egy írországi.
A háború előtt (1938-ban születtem) apámék a Balatonra vittek le, az utazás sokáig ezt jelentette nekem: Lelle és környéke. De még az ostrom után, amikor szüleimnek nem futotta nyaralásra (és grízgombócot ettünk túrógombóc helyett, sok nokedlis paradicsomlevest és még több kelkáposzta-főzeléket), gondoskodtak róla, hogy napi tíz forintos ellenszolgáltatásért - továbbra is Lellén - két és fél hónapra a házába fogadjon egy jóbaráti család. Ott tanultam meg a magányt, az egyszemélyes sportjátékokat (atlétikai olimpia, de még foci, golf is!), tizenkét éves koromig tudtam vitorlázni, elvezettem egy kalózt, 14-es jollét, ha muszáj volt, ha kedvem volt hozzá, ha kicsit dirigáltak nekem. Mindebből a gombfoci maradt már, az is alig.
Vagy ez nem is egészen igaz?
Azok a régi lellei házak! Angliában, Bécsben látni (főleg lóversenypályákon) efféle viktoriánus, múlt századi épületeket. Vagy Révfülöp! (Átvitorlázások) Budapest; és tisztázzuk itt, Budapest az nem "Buda", Ottlik ide vagy oda, s más újabb fejlemények, Budapest, ép nyelvérzékkel, az "Pest". Bár hát "budai gyerek vagyok", az más, mint hogy "pesti gyerek vagyok", satöbbi. Magam a Sportkórházban (akkor: a Vöröskereszt Kórháza) születtem, itt a Lánchíd utcában szakadt ránk az ostromban a fél ház, pusztult el mindenünk, itt élek szent-ugyanazon-a-helyen, ahová a kórházból hazahoztak december 9-én.
Divatból vágytam volna csak elköltözni innen, akkortájt méghozzá, amikor egyetemre jártam, és első igazi külföldi utaimat "tettem", bár azok azért nem voltak olyan igazi külföldi utak, mert idegenvezetőként, tolmácsként az NDK-ba vezettek, jó, hát ma az "Németország", s ha úgy tetszik, a klasszikus Nyugat-Németország 20-22 városa mellett 20-22 helyen a keleti vidéken, az új országrészekben is jártam. De francia szakos egyetemista társaim némi sajnálkozással néztek ránk, "németesekre"; nekik, a körülményeik sokféleképp szerencsésebb alakulása révén már 1961 körül nyitva állt például Párizs.
Válhattam volna "németté" is: idősebb íróbarátom gyakran biztatott, még egyetemista koromban, próbáljak szerencsét, menjek ki Nyugat-Németországba (mehettem volna), álljak be nyárra dolgozni, fene tudja, valami szőlősgazdához a Rajna mentén, aztán járjam ki, hogy felvegyenek, itteni egyetemi időmet beszámítva, avagy sem, igen, vegyenek fel valami ottani felsőfokú tanintézetbe. Ez, mint azt mondanom sem kell, teljes egészében elmaradt. Német felsőoktatási tanintézettel egyetlen egyszer kerültem közelebbi kapcsolatba: Kölnben majdnem elütött az egyetemi épületek közelében két biciklista.
Az utazás nem maradt, nem is maradhatott bűvölet a számomra: reális pénzkereső foglalkozás volt (idegenvezetés), amelyről apám meglehetős megvetéssel nyilatkozott, mondván, majd meglátnám, hogyan élnék meg havi 1200 forintból. (1963-at írtunk).
Állami állásban utoljára 1971 tavaszán tevékenykedtem, azóta írásból és fordításból élek. Akkori 2400 forintos havi fizetésem mai értékét ne is számoljuk. (Lásd a csavargók által lelt betétkönyveket: 40-szeres névérték lett az 1965-67-es pénzből. Szóval az 1200 forint ma kb. 60.000 forint lenne, ha valakinek módja lett volna betenni a bankba?) Tény, hogy feleségemmel mi 1967-ben, összeházasodásunkkor 10.000 forint "lakásra-pénzzel" indultunk, kiutalásos fedél szerzésére halvány reményünk sem volt, ezt fordítással kellett összekeresni, hivatallal, kemény takarékoskodással. Gyorsan hozzáteszem: Töredék Hamletnek c. első verskötetemért akkor botrányosan csekélynek látszó 14.000 forintnyi összeget kaptam, szorozzuk be, az ma... Nincs az a könyvem, melyért ennek megfelelő honoráriumban lenne részem. Igaz, akkor 5 évet kellett várnom a második kötetre. Még igazabb: voltam olyan őrült, hogy a szerződésben leszögezett előleget keményen behajtottam a hivatalon (be lehetett). Mindezeknek az utazósdihoz semmi köze nem volt.
Az utazósdi a feleségemmel kezdődött 1967-ben, ám előbb még el kell mondanom valami nagyon jellemzőt.
1964-ben, remélem, jól mondom, az Erzsébet-híd elkészültének évében "utazásilag megvadultam".
Negatív előjellel.
Apám, akivel történetesen épp nagyon jó kapcsolatban voltam, hosszú sétákat tett velem, s meggyőzött, a felvállalt "német utat" még csináljam meg, s ha ennyire elemi erővel (evidencia) lett elegem az idegenvezetősködésből, hagyjak fel az egésszel.
Ezt történt. Miért érdekes a dolog? Mert azóta is ugyanilyen elemi erővel nem akarom csinálni, amit nem akarok csinálni (amit - evidencia! - nem akarhatok! mert az vagyok én, az is vagyok, amit nem és nem akarok; ld. közszereplés, megjelenés valahol stb.), és kész.
Jártam párszor Lengyelországban, már a nagy divathullám csitultával; láttam Varsóban az amerikai atlétacsapatot, ezt elmeséltem Ottlik Gézának, aki lelkesen "itta" minden szavam; sokat jártunk Pesten atlétikára (és Budán, a Vasas SC pályájára). Szerettem "Cipitől" (Ottlik baráti neve) elköszönni mindazonáltal a verseny - s kis kávézás, spriccerezés - után és magam csatangolni még egy darabot. Ahogy Lellén is hamar abbahagytam a templombajárást, egyszerűen sajnáltam ilyesmire az időm, nem voltam hajlandó tűrni, hgoy nekem megmondják, mikor hol kell lennem. Emlékszem, mikor utolsó egyetemi évem elején kiderült, tanítási gyakorlatok következnek - addig 80 százalékban az egyetem mellé jártam, presszókba, kószálni stb. -, kétségbeejtő volt az egész. Búcsú a Balatontól... egy nagy őszi csatangolással Füred és Tihany közt, haza a szántódi rév felé. Aztán ahogy a versenyszerű gombfocizásnak vége szakadt: be kellett állnom portásnak ("nevelőtanár") egy iparitanuló-otthonba (Illatos út).
Mindezt nem azért mondom el, hogy hátteremet, az utazások hátterét (netán) ismertessem.
Elmehettem volna én már 1948-ban Hollandiába úgy, hogy talán vissza se jövök. (Visszajöttem volna.)
Előfordul manapság, hogy mindenféle szereplésre "köteleznének" (csak erkölcsileg, de az is elég), igen, hogy ott kell lennem "mégis" a filmem bemutatóján etc. Miért kellene?! Ha egyszer abban egyeztünk, hogy nem leszek ott. Jó, de közben én is azt hittem, engedhetek... s azt mondtam, oké, ott leszek. Hát nem! Mert a körülmények nem ugyanazok. Nem ülhetek meg csöndben a feleségemmel egy hátsó zugban, hanem fogadás etc. Nem! Ha 1948-ban a piaristák vagy ferencesek udvarából elvonszoltam anyámat (holott a távoli kanonok nagybátyám már lajstromoztatott jó protekcióval), nem és nem, én nem megyek mégse Hollandiába... hát engedtessék meg akkor, hogy ha nem sértek köztörvényesen (erkölcsileg) senkit, ne menjek el valahova, lehessen nem és mégsem elmennem.
Az anti-utazósdi mintegy "jellegképet" rajzolt rólam amaz 1948-as évben. Egy év Hollandia maradt el. De hát Korniss Dezső piktor úr is hazajött Hollandiából 1959 táján, jó egy év után. Vannak ilyen dolgok, vannak ezek.
Feleségem húszéves kora körül járt Franciaországban. Nem olyan szerencsés körülmények közt, mint egyetemi társaim, de hasonlóképpen otthonosan. Egy magánlevelezés folyományképpen; s utazósdim történetében ennek a körülménynek 1986-ban még szerepe lett.
1967-ben Jugoszlávia jutányos és vonzó uticél volt a magyarnak. Bár hát trükközni kellett, értsd: vállalni a szegényes körülményeket, októbert választani, Belgrádot szeretni, konzervet cipelni. Némi kis irodalmi kapcsolatot ápolni, effélék áldásait élvezni. (Akkoriban a jugoszláviai magyarok tudtak segíteni rajtunk, nem fordítva volt az ügy; nagyobb volt bizonyos szellemi szabadságuk.) Vonatoztunk Belgrádba, meglaktunk szép kertvárosában (beázó mennyezetű diákszállóban), ettük a pirított májat (idehaza, vicc, akkoriban nem nagyon lehetett májat kapni; igaz, ami az én "monó" alkatomat illeti, Bécsben is képes vagyok barátaimmal vagy egymagam órákat mászkálni, ha netán nem akad már "májas-gombás hely"), kicsit még vásárolhattunk is. (Máig azokban az öltönyökben megyek - szerencsére ritkán - jobb helyekre.) Hvar szigetén, Jelsa falujában, a falu szélén (egy asztalosműhely felett) béreltünk szobát; mit mondjak, olcsó volt, olcsó, olcsó! A címet véletlenül kaptuk egy ottani magyartól az éjszakai vonaton.
Vasúttal átkanyarogni fél Bosznián-Hercegovinán, vagy hol, hát az akkoriban sem volt nagy életbiztosítás, de mindig megúsztuk. Istenem, Split állomása és kikötője! Közel egymáshoz. Pálmák. Bűvölet. Ennél szebb élményem ily tárgyban csak az volt, mikor most a télen Déry-írásokat fordíthattam, D. T. merőben a megélhetés miatt firkantgatott ilyesmiket, lenyűgözően kellemes hírlapi kalandtárcák (németül!), s a mediterrán helyek szakasztott ráismertettek azokra a partvidékekre, melyeken (vagy melyekhez hasonlókon) a hatvanasok-hetvenesek éveiben járhattam (jártunk).
Boldogság volt az átkelés is, a hajó, a delfinek, a már ismert szigetek. Jelsa alkonyi piactere. Elhelyezkedés a szobában. Jobb szobát kapunk-e, mint tavaly? Ugyanazt? Ódon szekrényekben naftalinos télikabátok. Másnap: konzervrotyogás a kis villanyrezsón, leplezésül nagy rádiózaj... de a műhelyben sem voltak éppen csöndesek. Szállt a fűrészpor, csaknem betemette a házat őrző kutyát. Vendéglőbe, lugasokba csak borozni jártunk esténként. Nappalra gazdáknál vettünk egy-egy liter fehéret, netán "crno vinó"-t, vagy mit. Elszemtelenedtünk: 1967, 1969, 1970, 1971, 1972, 1974... Jártunk "Jugó"-ba. 1974 különös évszám volt.
Talán túl ismert történet (többször elmeséltem): anyámék a háború előtt meglehetősen sokat utaztak. Apám a MÁV-nál dolgozott, volt szabadjegye, kapott kedvezményt stb. A hivatalos utakról nem szólva, minden tavasszal, nyáron (ősszel?) elmentek valahová Észak-Olaszországba, az Alpok vidékére. Tömérdek "prospektus" őrizte ezeknek az utaknak nyomát. 1945 után, amikor halvány reménye sem derengett semmiféle utazósdinak, anyámék nosztalgiával mesélték emlékeiket. Como... Bellaggio... etc. Rapallo! Nem annyira Ravenna, Siena... jóllehet a maguk módján igen kifinomult, "művelt" emberek voltak. De főleg a klasszikum dolgaiban. Érdekes, az utazás, egészen a tolmácskodásig, merőben absztrakt ügy maradt nekem is. Iskolai lógások, betegségek és ál-betegségek témaköre. Ágyam körbe volt rakva a prospektusokkal. (Pár éve eljutottam én is Észak-Olaszországba. Az élménynek semmi köze nem volt az anyámékéhoz... És mégis.)
Gyerekkoromban hamar megtanultam gombfocizni, ráadásul pontosan ugyanazzal a (nálam idősebb) jóbaráttal "gyakorolhattam" a játékot (jól elpáholt mindig), akitől első novellista-leckéimet is vettem. Igen, bár helyesírást sem tudtam, elkezdtem írni, és tízéves koromra holtbizonyos titkom volt: csak és csak író lehetek, más én nem leszek. Leírtam egy-egy irkaflekken egy-egy "lellei utazást", ám megtoldottam tárgyamat, egészem "Fiume" célpontig (Rijeka). Anyám mérges volt: "Hiszen Nagykanizsán se jártál!" Így háborgott. (Naiv konzervatív.) Sebaj. S amikor 1974-ben a halálán volt már, nem mertünk lemenni feleségemmel a szigetünkre, Jelsánkba. Rijeka - Crikvenica... ilyesmi út lett a dologból. S hazafelé az utolsó nyaralóexpresszel jöttünk. (Vicc, de hálókocsival! Csak a rendes jegyet felejtettem el megvenni... azt hittem, ilyen olcsó a buli, a hálókocsi-pótlék ára. Már nem is tudom, hogyan oldódott meg a dolog, sebtén, az esti Keletin. Valakihez elszaladtam pénzt kölcsönkérni. Életem ritka kölcsöneinek egyike, ha volt több egyáltalán.) S a vonat farán, az utolsó kocsin (a fiumei vonat!) volt egy idényzáró lámpa. Hát nem? S ahogy hazaértünk, pár hétre rá meghalt anyám. (Már akkor se volt egészen tudatán-öntudatán, mikor hazaértünk. Nagyon féltett minket a cápáktól.)
1977 nevezetes év volt. Teljesítettük előtte a penzumunkat, elegyes sikerű "nyugat-európai" útra vállalkoztunk (feleségem és én), s persze, Belgrádon át jöttünk haza. Vicc, mekkora szerelem volt akkor ez a(az a) Belgrád. 1977-ben, a hajdani szabályok szerint, nem utazhattunk volna "tőkés-féltőkés relációban". Valami protekcióval (meghívólevél) sikerült megszerveznünk: Hvar, Jelsa!
S akkor jött hozzánk az első veréb. De ez túlságosan ismert történet. Mondjak róla pár szót mégis?
Tanáromtól, Nemes Nagy Ágnes költőtől megtanultam: van az a híres-nevezetes "kibeszélhetetlen én". Életének alapvonalait, fő szabályait, "evidenciáit" (mi csak úgy lehet, nem másképp) senki ne is nagyon próbálja megmagyarázni. Jobb ilyenkor a szerencsére hagyatkoznunk. Aki érti, annak jó lesz úgyis. Aki nem érti, annak jó lesz így is.
Ha madár költözik az életedbe, az sokféle következménnyel járhat. Esetleg elköltözik megint. Meghal. (A ló is meghal.) Mondjuk, elpusztul. Jobb létre szenderül.
De ha az istenség (a madarak istensége például), a "sors" stb. esetleg úgy rendeli, hgoy neked pedig madarak társaságában kell eltöltened életedet (életed jó részét azután), akkor nincs mese.
Szpérót, tulajdonképp második madarunkat, sikerült megmentenünk, kutya-közvetlenségű társunk adódott, jött még Némó veréb, és ott voltunk a legnagyobb bajban. Mi lesz a szeptember végére "összesikerített" hvari-jelsai úttal?
Szpérót akkor hagytam el életemben utoljára, egyetlenszer. Szerencsére, őt élve viszontláttam. (Neki fontos szerepe lesz még az én utazósdimban.)
A minap megkérdezte riporter barátom: mi az, amit életemben szégyellek? Sok mindenre mondhatnám, hogy röstellem igencsak, de azok a dolgok mind olyan kuszák. Okuk lehetett mások fura viselkedése, a saját pillanatnyi "beszámíthatatlanságom", a balszerencse, mondom, szinte bármi. De hogy ott, az elutazásunk napján akkorát hibáztam, az jellembéli vétségem volt, alkati hiba. Szégyellem a mai napig, hogy "odadobtam Némót".
Ez azért bonyolultabb ügy volt. Szomszédaink, lelkes madárbarátok, vállalták három heti távollétünk idejére a két szárnyast. De én megkértem őket, tartsák be "utasításaimat". Fedjék le a tükröket... legyen elfüggönyözve mindig minden ablak... a madarak összetörhetik magukat az áttetsző felületeken. Ráadásul: sose engedjék szabadon mindkettejüket.
Mikor - fájdalom! - negyedóra múltán arról győződhettem meg, hogy mintegy új tulajdonosként maguk akarják megszabni, hogyan legyenek Szpéró és Némó dolgai, "kiborultam". Mert túlságosan hajlok a kérdések "egyszer s mindenkori megoldódására" (nem magam akarok, persze, végső megoldásokat; csak elvárnám, legyen "kevesebb bábu, kevesebb gond"; rossz sakkozók módjára), azért mondtam, jó, ha nem megy az együttlét, eresszék el - Némót.
Ha egy fióka nálad nevelkedett, megszokta, hogy ellátják stb., már kevéssé alkalmas a kinti világ "viszonyaira".
Félő, az első áldozatok közt lesz, ha oda jut a dolog. (Esők, hidegek; ragadozók, kutya, macska etc.)
Túlélte-e Némó az elengedést? Nem tudom. Ekkor alakult a "második Hollandia" alapképlete. Én Szpéró mellől, amíg él, el nem megyek.
Aztán mégis majdnem elmentem. De ez kicsit későbbi történet (mindjárt elmondom, persze).
Az itthonlét hosszú évei következtek...
Előbb még valamit: gyerekkori élményről lesz szó. Mindig volt bennem valami rendszerszervező hajlam.
Ezért is, hogy eléggé idegenek maradnak számomra a külső-világi rendszerek. (Családtól hivatalon át a magasabb szerveződésekig; pontosabban, kívánalmaiktól irtóztam megannyiszor. Majd én!)
Így voltak vége-hossza bajnokságaim, így van ma is, 27 éve, feleségemmel két-ligás kaszinó-kártyabajnokságunk (20-20 klub, medvék és madarak és mások neveivel a klubok neveiben)...
Esténként, mondom, még gyerekkoromban, képzeletben mindig "behajóztam" játékállataimat. Irány a Sziget.
Anglia?
Alighanem így jött London.
De még további előzményeket is említenem kell.
1975-től viszonylagos rendszerességgel jelentek meg könyveim; a fordításból több, mint rendesen megéltünk.
Ennél jobb korszakom csak a korai 1990-es években kezdődött. Igaz, 6-7 vastag kötetnyi könyvem (nyomdai és papírügyi viszonyok) bedöglött, egyelőre kiadatlan, de ezt is túléltem, "lelkizni" csak pillanatnyi, heves veréb-haraggal tudok, aztán elmúlik... igen, ennek ellenére: az 1988-ig megjelenteknek (darabszámra) szinte duplája a könyvem, kiállítási (katalógusos) füzetem etc. Viszont a fordítói ipar eléggé hullámzó: kétszer is fenyegetett teljes munkanélküliség, az egyik épp nemrég.
Nos, ezer mindent lehet rám mondani (passzivitás, túlzott óvatosság, túlzott aktivitás, fölösleges heveskedések, meggondolatlankodás, számítás, hm), de azt nem, hogy 1990-ig túl sok irodalmi, politikai, közművelődési, politikai stb. rendezvényen (de randa szó) vettem volna részt. Csoda, de ki tudtam vívni, hogy ilyen értelemben csak rámlegyintettek, nyilván bolond elefántcsonttorony-lakónak tartottak, én nem tudom.
De: az államilag (minisztérium Írószövetség stb.) utazások lehetőségével sem éltem.
Egyrészt Ottlik Géza, főleg Ottlik Gézáné véleményével értek egyet: író számára a magányos utazás az egyetlen szerencsés irodalmi-forgolódási-forma.
A feleségem nélkül nem akartam volna utazni. A madarainkat szerencsére eleve nem lehetett volna itthagyni. Már tízen voltak, aztán tizenöten... Most nem beszélek a sok halálról... új jövevényekről... írtam erről könyvet nem is olyan rég; És megint messze szállnak, Liget Kiadó, talán ez a legtömörebb összefoglalás.
Nem utaztam Japánba, az Amerikai Egyesült Államokba, hollandiai költőfesztiválra, Németországba (!), Ausztriába, portugáliai bűnügyi regényírói kongresszusra etc.
1986-ban feleségem aggódni kezdett, hogy öreg francia barátai meghalhatnak (egy házaspárról van szó), látni szeretné őket még egyszer. (Hála az égnek, ma is élnek.) 1986 fordulópontot hozott.
Vagy inkább 1984? Hogyan éltünk madarainkkal, jól jellemzi feleségem kórházi esete.
1984 nyarán kiderült, hogy (sokszoros orvosi hanyagság, tévesztés következtében) Tandori Ágnes egyik veséje menthetetlen, ki kell venni.
"De főorvos úr, hogyan menjek én kórházban a madaraink mellől?" Így kiáltott feleségem. Nem részletezem a dolgot. Nekem akkoriban egyszerre voltak roppant kínos éveim (egy időre, a sok megjelenés ellenére, mintha kimentem volna az "irodalmi divatból"; ezt ösztönösen is megsínylettem, talán a nagyon sok munkát is), kínos évek voltak, de közben csúcsteljesítményes évek is. Feleségem fél vesével hazajött, hosszan lábadozott. Volt tizenvalahány madarunk, iszonyú munka az ellátásuk közben Nat Roid regényeket írtam... dzsesszt hallgattam, magam is zenéltem, mindezt hajnalonta, reggelente. Négy-öt óra alatt, délelőtt tízig talán három-annyit "gyötörtem magam", mint más éjfélig.
Ám a szörnyű kórházélmény is arra biztatta feleségemet nagy titkon (s nem is oly titkon), hogy Párizsba utazzon.
Tandori Ágnes legalább olyan lelkesedéssel imádta és imádja madarainkat, mint én. Sőt. De sokkal józanabbul. (Nem olyan "fundamentalista", mint én. Nyilvánvaló.)
S elutazott Párizsba, de előtte kiharcolta, utazzam én is valahová.
Jött a "hollandiai-avagy-lemondási" szindróma. A klasszikus tünetcsoport. Tudat alatt is ráemlékezhettem a Szigetre, s így lett nekem London "A Nagy Uticél". Rámenős, amilyen (olykor) vagyok, megleltem a legjobb lehetőségeket idehaza... még 1986-ot írunk, vigyázat! nem hemzsegtek az utazási irodák, ajánlatok... igaz, megfizethetőbb is volt minden, nekem feltétlenül az. Erről majd egyszer, de nem ma, beszélek még.
Összeszerveztem hát, centire, "Londonomat". És akkor...
... Jöttek gyötrelmeim. Nem és nem hagyhatom itt Szpérót. Hozzáteszem: titokzatos ügy volt ez. Feleségemre nyugodtan itthagyhattam volna. (Később sokszor hagytuk is egymásra a kis jónépet.) Veréb bele nem hal ilyen barátjának ilyen távollétébe.
Kaptam egy kisebb szívroham-félét. Orvosi igazolással ekképpen is "mentettek fel" az utazás alól. Szép kifejezések.
Mindent visszakaptam, anyagi veszteség érdemben nem volt. Reszketve voltam büszke. Ennek így kellett történnie.
Persze, hgoy ezután végképp nem utaztam semmi meghívásra. Persze, hogy fel voltam háborodva azon is: mit kell nekem nagy mártír költő emlékestjén Pesten szerepelnem, mit kell akár Szép Ernő síremlékét is felavatni-segítenem?
Jó, hát nem volt mit tenni. De ez az alapképzet-képlet máig sem változott.
Aztán 1988. június 5-éről 6-ára éjszaka (ötről a hatra?!) meghalt Szpéró. Feleségem figyelt fel a kis zajokra. (Barátnénk - mert Szpéró tojó volt, sőt, iszonyú mennyiségű tojást rakott, csak úgy, s ez gyengítette le végső soron - ott lógott fejjel lefelé a rudacskájáról.) A kezemben hal meg, iszonyú görcsök közepette. (Urémiát diagnosztizáltam. Valami elpattant benne.)
Mondjam-e, bennem is? Hamarosan megterveztem és végre is hajtottam első londoni utamat. Erről is mesélek legközelebb. London volt - az 1976-os "nyugati" út után az első efféle város, ahová eljutottam. Olvasóm meg fog döbbenni: utána, 1989-ben, jó ötvenévesen utaztam életemben először Bécsbe! De, mondom, ez már egy másik történet; vagyis ennek FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.

"London és Bécs", folytatás - "Párizs"

I.
A máig legnagyobb viccek egyike az egész utazósdi-tervezésben Newcastle és az ő hídjai.
A Lánchídon mentem. Kezemben könyvlapok.
Térképek az "Anglia-könyvből".
1988 késő ősze... most már el nem halasztható, meg nem úszható nagy (mindmáig, ha úgy tetszik, legnagyobb) londoni utamat tervezem.
Legnagyobb? Kifelejtettem a múltkor így is valamit.
Manapság szinte semmi az - egyetemi, irodalmi, művészeti, tudósi, pénzügyes, képzőművész stb. körökben, meg egyáltalán -, hogy valaki elmegy fél év ösztöndíjra Amerikába, ott beiratkozik családostul New York-ban élve pl., az egyetemre... rendszeresen visszajár Indiába, Dakarba, Montrealba, akármi. Lappföldre.
1978-ban veszett jó avantgárd irodalmi hírem lehetett Németországban (többet ér: hogy pár lefordított könyvem révén ma, ha szűk körben is, komoly írói becsületem van, vegyük hozzá a rajzolásokat etc.), mert csaknem az első között, mondjuk, az elsők után hívtak (volna) meg Nyugat-Berlinbe, a DAAD féléves-éves ösztöndíjára. Komoly márkajavadalmazás, olcsó lakás, tömérdek művészeti - és utazósdi - lehetőség; Szpéró és Samu nálunk élt már, egyszerűen nem jött számításba a dolog. "Halasztást" kértem. Nemrég újra támadt volna lehetőség. Alíz, még mindig Samu... most Totyi... Kész, vége, "csüssz", ahogy a németek elköszönnek.
Hát szóval, hogy az a 22 nap "nagy" londoni tartózkodás lett volna...
Nekem nagy volt, abszurdul hosszú.
Senki ne várjon tőlem itt útirajzokat... alapos beszámolót, turisztikai ismertetőt egyetlen városról sem, sőt, még "egy író útinaplóját" sem ígérhetem. Írok valamit, kikerekedik valamivé, remélem.
Ósdi utazósdi nekem maga ez az írás is. Nem áramvonalas, nem "komputer-grafikás", nem magas körökben, különleges emberek közelhozott világában játszódik. Egy illetőről szól, aki én voltam egykor, aki én maradtam, gondolom, még egy kis időre.
Október 13-a (ha nem is péntek) benne volt az utamban.
Október 15-e, a Fehér Bot Napja.
Október 23-a.
Anyám, apám halála napja (október 26. és 27.), a feleségem születésnapja (október 28., ilyen sablonokra, hogy pont akkor ünnepeljünk, nem adtunk már egy ideje), Halottak Napja és Mindenszentek, november 4-e, november 7-e, rémhahaha; sic. a levegőben voltam, hazafelé, mikor Bush elnököt választották.
De vissza Newcastle hídjaihoz.
Dunánk szélességét szoktam meg, ha már folyó. Rendben, a Waterloo-hídnál a Temze se sokkal keskenyebb, ám a londoni "Lánchídnál", a Hammersmith Bridge-nél igencsak vidékies a folyó, partja jószerén kiépítetlen, hangulatos-színes házsorok az egyik oldalon, no meg a Riverside Filmstúdió, melynek ajtaján szinte kilépni látom Beckettet, az írót - egy képes albumban láttam őt így; azt mondja: "Én sosem utazom sehová, én mindig csak úton vagyok éppen"; lásd Ósdi utazósdi, így is értem én ezt... semmi trófea, semmi "Láttam Én Az Eiffel Tornyot Láttam Sok Csodát" -, eminnen park, lombjai közül berregtette kameráját Béla barátom, mikor sok évre rá, 1997-ben úgynevezett életrajzi filmem készült ott... igen, ez lett Londonból, "Pestté vált", és a többi. Mentem a mi Lánchidunkon, néztem Newcastle hídjait a kis térképen, a Tyne folyót szélesnek képzeltem, terebélyesnek, a hidakat pompázatosnak... aztán rájöttem, keskeny vizecske lesz az, hát a hidakra nyilván lombok borulnak, szerény, de ódon kő íveikre...
S még mindig oly távol jártam a valóságtól! A Tyne folyó: mint egy külszíni szénfejtés szakadéka, bitang mély, de vize eléggé sekély... a hidak meg? "Gótikus horror"! Berácsozva, nyilván, hogy ne ugráljanak róla az emberek, rossz pillanataikban, le ne szédüljenek, vagy én nem tudom... és eleve botrányos esős napon mentem Newcastle-ba, a múzeum épp zárva volt (Schwitters képzőművész úr utolsó munkáját szerettem volna látni... Hannoverből Norvégián át menekült a nácik elől Felközép-Angliába, s ebbe a múzeumba hozták át bonyolult alkotását-alkotmányát... máig nem láttam, oda-vissza 960 kilométer Londontól Newcastle, ma Oxfordig alig van lelki erőm elzötyörögni), nyirkossá ázott a trikóm is, igaz, visszafelé kiszálltam Durhamban (csuda kis hegyen áll a vára, pár temploma) és Yorkban, ahol (Shakespeare ígérete szerint) kisütött a nap (lásd a Richard-drámák híresebbikét, ahol erről szó van; tündöklő nyár nem lett, de nekem jó kedvem támadt, és York eleve elragadóan szép hely).
Elképzelni se tudtam. Ahogy a hidakat se. Bármi utazósdinak épp ez a lényege: látni, hogy több dolgok vannak földön és égen, szintén Shakespeare-t idézem, mintsem bölcselmünk felfogni képes. És a légi semmit, költők mi magunk, állandó alakkal, lakhellyel és névvel ruházzuk fel, ha idegen tájakon járunk, úgy hirtelen.

II.
Londonban nem ugyanaz a szálloda várt, amelyikbe két évvel azelőtt (1986-ban) utaztam volna, de ott volt attól - és a British Museumtól, a belváros bizonyos részeitől, a Temzétől stb. - egy macskaugrásnyira, legföljebb az döbbentett meg, hogy tágas méretű, fürdőszobás szobám minden zuga olyan zord, eleve az udvarra néz, ahonnét a konyhai szagok az ötödik emeletre is felhatolnak.
Bűvölete van az utazások előtti napoknak is mindig, mit veszel, mit viszel... átalakul akkor az indulás helye is egy kicsit, a jelen esetben Pest.
Milyen volt az 1980-as évek végének Pestje? Meg nem mondhatom... jóllehet sok mindent mesélhetnék róla. Függenek benyomásaink mindig attól is (de mennyire), életünk miféle kis korszakát éljük. Rabszolgamunkát végzünk? Nagy erővel törekszünk valami (anyagi, egyéb) cél elérésére? Netán vergődünk, lötyögünk, kalandozunk, lázadunk, menekülünk, szerencsétlenek vagyunk, könnyelműek, nem sorolom.
Három hetes meg még pár napos útra mit csomagoljak? Istenem, de régi, ma már mennyire nem aktuális kérdés; amikor 4-5 napnál hosszabb időre, mint mondtam, se szívem, se kedvem elmenni többé! Hagyom most a csomagolás rejtelmeit és részleteit (itt inkább a hazaút volt bonyodalmas: azt hittem, soha többé nem utazom Angliába, ráadásul nagy képzőművészet-mániás voltam akkoriban, s mert "plusz-pénzeink" jelentős részét kultúrára fordítottuk, emek külhoni újságokat járattunk 1978-1980 között, amíg futotta effélére, megismertük napra készen az európai, amerikai stb. festészetet és vidékét, de olyannyira, hogy máig tudok cikkeket, frissnek ható, sőt, valóban friss "anyagokat" készíteni, összeállítani e tudományomból, tudtam, milyen könyvekre vágyom, ezeket megvadásztam, amennyire ment, és minden múzeumba ötször elmentem, pláne mert akkoriban jószerén minden belépés ingyenes volt, mondom, hazafelé csak úgy roskadoztam az "átoksúlynak" is nevezhető kötetek, a Christie's Aukciósháztól, magángalériáktól szép-ingyenbe kapott pompásnál pompásabb katalógusok súlya alatt), hagyom a ruharészleteket, inkább...
1988 táján Pesten kezdtek újféle üzletek megjelenni. Nem azt mondom, hogy engem a divat, a drágább tárgyi javak világa valaha is érdekelt, igazából érdekelhetett volna, de a Hild téren fölfedeztem az azóta rég megszűnt pompás Palackos Italok Boltját, s vásároltam két karcsú üveg szilvapálinkát. Ez az italmennyiség londoni ottlétem harmadik reggelére, ha nem a másodikra, bőven elfogyott, sőt, összekeserveskedtem egy üveg bort is - nagyon drága Londonban! igaz, ott minden bor jó, nem úgy mint Pesten, Párizsban, Bécsben - s hirtelen rádöbbentem: nem inni jöttem én ide! Akkor egyik pillanatról a másikra abbahagytam, s csak hazafelé a repülőn kóstoltam bele újra a jobbfajta nedűkbe.

III.
Ha nem folytattam is anyámék utazási hagyományait (Észak-Olaszország, Alpok stb.), az biztos, hogy az újmódi "köznépi" divatot sem követtem (Kréta, Göröghon fentebb részei, Szicília, Olaszország, "spanyol"), berohangáltam először is Angliát (a csudálatos "körjegyemmel", melynek névérték-árán ma egy kedvezményes bécsi oda-vissza turistabiléta sem vásárolható már), s erről a szigetországi városjárásról, meg egyáltalán, első ottlétemről mindjárt folytatom beszámolómat.
Nagy kanállal akartam meríteni az ismeretekből - lerohantam hát a célállomásokat. Különös tekintettel, mint mondtam, a múzeumokra. Newcastle, York... és jött Manchester, Liverpool (a londoni Tate Gallery "lerakata" található ott a tengeri csatorna partján az úgynevezett Albert-dokkban; szürrealisták évszázados jelentőségű dolgaiból láttam kiállítást, Max Ernst műveivel az élen; megjegyzem, Max Ernst kései munkáiból a Marlborough Galleryben is elkaptam még egy gyűjteményecskét az utolsó napon, s mert pénzem nem nagyon volt már, lásd könyv- és képeslapvásárlások, kikunyeráltam a 15 fontért vesztegetett katalógust, nem is kellett nagyon kunyerálni, hitelesek lehettek lelkes szavaim), Leeds, Birmingham, Coventry (építészeti élmények inkább), Norwich (jó könyvesboltokkal, kedves csatornákkal, szépen tagolt városközponttal), Bristol és Bath (1 óra 50 perc alatt száguld oda veled a vonat, tébolyító sebességek vannak a - ma már borsosnak számító - "normál" árért), a déli parton Southampton, de megvolt Cambridge is és a katedrálisos Ely (sajnos, a cambridge-i múzeumot renoválták). Southamptonban volt egyébként a jellemző "Tandoori-élményem". Unalomig hajtogatták Nyugat-járó barátaim már 1988-ig is a nevezetes Tandoori-éttermek hírét... nemrég derítettem ki, hogy a szó "rost, roston sült" jelentést hordoz. Ezzel együtt, hogy családunk XVI. században felbukkanó neve itáliai vagy ázsiai eredetű-e, eldöntetlen kérdés. Southamptonba a már említett kis térképlappal kezemben érkeztem, s fura mód mégsem akartak stimmelni a dolgok. Indultam volna az állomásról a múzeum felé - de arra semmiféle kulturális centrum nem ígérkezett. Mi ez? Akkor felpillantottam, s megláttam egy étterem cégérét: Lucky Tandoori. Szerencsés Tandori. S abban a minutában villant belém: itt csak egy megoldás lehet. Így is volt. Southamptonnak két olyan állomása van, ahová londoni vonatok érkeznek, és én "a másikra" futottam be. Aztán még egy perc, s ott volt az orrom előtt a múzeum épülete. (Ahol egyébként egy "fehér-kutyás-képet" láttam, akár Bristolban. Itt nem volt olyan szomorú története a mi Szuszi ebünkre hasonlító fehérbozontos bundásnak. Mert a bristoli kutya gazdája polgárháborúba ment. A kutya hetekig, hónapokig bámult utána. "Visszatér-e? Ez a kép címe. A teremőr maga ajánlkozott elmagyarázására. "És nem jött vissza.")
Londonban napi átlag 25-30 kilométert gyalogoltam naponta, mármint hogy oly napokon, mikor nem a kiállítótermekben, templomokban, hidakon, parkokban álldogáltam-üldögéltem el hosszabb időt. Ám mint mondtam, nem leszek útikönyvpótló, londoni - s bárholi - útjának időbeosztását, súlypontelosztását boldogan ráhagyom kire-kire. Megjegyzem csupán: lóversenynézésről egészen 1991 februárja-márciusáig szó nem volt. A lóversenyt 1990 nyarán Bécs hozta - de még nem tartunk ott -, érdemben 1989 végén "előködlő" műfordítói munkanélküliségem réme; gyakorlatilag a bécsi ösztöndíjacska, kétszer két hét... mikor is minden lehető múzeumot, kiállítást háromszor megnéztem... például Egon Schiele műveit, akkor indultak Európát-hódító diadalútjukra, és Münchenben más rendezésben láttam pár hónap múlva ugyanazt a matériát, Wuppertalban meg 1990 telén épp csak lekéstem. Németországra azonban aligha jut hely mostani mesélésem során.
Persze, a Hyde Park... a Kensington Gardens (közelítünk Károly hercegék palotája felé, de ezt hagyjuk!)... a Regents Park... a Victoria Park... a St. James Park... a Green Park... és sorolhatnám. A Battersea Park. A hidak: a már említett Hammersmith Bridge (kár, hogy tarkaságát azóta tábori-zöldre mázolták át), az Albert Bridge (talán a legelbűvölőbb londoni híd), nagy "maratongyaloglások". Például felmentem - a Mayfair és a Soho érintésével, két ellentétes belső negyed, elegancia és kalandos szakadtság összeszikrázása a Regent Street két felén, kétféle bolyongás lehetősége - a Cityn át a Towerig, sőt, az aldgate-i Whitechapel Galleryig (akkor már egészen határozott vadászcéllal: ezt és ezt a kiállítást akartam látni, ilyen és ilyen könyvek megvételén szerettem volna tűnődni), s bár templomjáró nem vagyok, elmentem rock-istentiszteletre, vagy mire, sőt, két hét múlva vissza is tértem, s élveztem a közeli piacok vasárnapi zsongását, nem messze a sikátoroktól, ahol egykor Hasfelmetsző Jakab működött... Aztán a Tower Bridge-től a túlpart érintésével, a Parlament hídján visszatérve a közismertebb Temze-partra, lementem Chelsea-n és Belgravián át, majd Fulhamen keresztül az "ottani Lánchídhoz", végül a Holland Park (újabb park, íme) alkonyzöldjei mellett, szalmakrumplit rágcsálva feljutottam a szép fasoros útra (kis dombmászással), másnapra hagytam Notting Hill utcarengetegét (szombatra a Portobello Zsibpiacot, ajánlhatom, de a mi zsebünknek drága), és hazaérve ágyba zuhantam. (Még két óra volt a hazavánszorgás a Hyde Park boldogtalanabbik végétől!)
A British Museumban kialakultak "erősorrendjeim": kedvenc kis kakasom lett az asszír-babilóniai részlegben, látogatására mindig a hátsó kapun át érkeztem, míg ha fáraóhieroglifákat, egyiptomi vízimadár-véseteket akartam látni, "elölről". Nem voltam rest, többször is elzarándokoltam a Victoria és Albert múzeumba, kultúratörténeti régiségeket nézni. Azért nagyon jó, ha tűrhetően megismersz egy várost, mert később, amennyiben szerencséd odasodor még, válogathatsz: mit hagysz ki, hol próbálod újrázni az élményt... Későbbi londoni utaim során is mindig akadtak egész negyedek, melyek újdonságnak bizonyultak. Főleg kertvárosok, dombok (Hampstead), csatornák (a Royal Canalnak pl. a költő-elnevezte Little Venice nevű szakasza, lakóhajókkal). Ez azonban már az utóbbi évekbe röpítene előre. (A költő arcképe, mint cégér!)
Valahogy elszerencsétlenkedtem a téli időt, jött 1989 eseményes tavasza, átvonultam én is a Lánchídon, ezúttal embersokaságban; pénzem nem nagyon volt ily célokra, hát London szóba sem jöhetett. Feleségemnek viszont az az ötlete támadt: mennék Bécsbe! Nem rossz. 50 éves múltam, s még nem jártam Bécsben, ez sem csekélység. Ügyetlenkedik az ember, ha rögtönöz - így választottam én is aránytalanul drága szállást, igaz, csak három napra; évekbe telt, sok szerencsés körülmény összejátszására, hogy zsebemnek jócskán megfelelő szobát találjak. Hanem hát Bécs a maga fura módján épp eléggé meghitt, lenyűgöző, mindenféle igényt kielégítő kis uticél volt elsőre. Vásároltam két japán-zenés hanglemezt, pár katalógust, néhány könyvet (fordításra, akkoriban azt hittem, majd én javasolgathatok a "szabadabb piacon" ilyen-olyan kiadóknak német könyveket, melyeket jó lenne lefordítani; mekkorát tévedtem! jószerén 3 művet se tudtam így elpasszolni, azt fordítottam nyolc éven át, amit adtak, legföljebb én hoztam meg a példányt, a magamét), ez volt "az anyagi vonzat". Fogalmam sem volt Bécs városszerkezetéről, későbbi odalátogatásaim során mosolyogva emlékeztem vissza: aha, ez "volt" az én Schottenringem, ez az utca ide és ide vezethetett volna el... s a többi. Mókás, hogy Musil utcáját milyen későn fedeztem fel (Musil 2000 oldalas regényét még az ántivilágban, 1970-es szép könyvkiadós éveim során fordíthattam), de adódott más élmény. Adódtak új fordulatok: például Doderertől A Strudlhof-lépcső. Akkoriban kiadatlan hevert ez a mintegy 1000 oldalas fordításom, azóta megjelent, de most én már hosszú ideje mindig a Strudlhof-lépcső közelében lakom (persze, nem a méregdrága Strudlhof Hotelben). Ha Bécsben vagyok, nap mint nap ott járok Doderer környékén, az ő kiskocsmáiban stb. Ez nem is jut mindig az eszembe, de épp ettől az írótól, századunk egyik nagy prózamesterétől tanultam meg, milyen fontos "a hely szelleme".
És persze a madarak, mindig és mindenütt. De hát Pilinszky is írt erről Van Gogh elképzelt imájában. "Madarak, nap és megint madarak..." S hogy "estére mi marad belőlem". Estére az ismerős, idegen lámpasorok villódzása, való igaz... a fák árnyai... surranó hazatérés a falak mentén, beugorva esetleg egy pohár, a nevezetes 1/8 vagy 1/4 savanyú borra. Még egyszer átlapozod a lejárt újságot, alszol.
Lehet trükközni az útibeszámolók anyagának adagolásával, megoldható a bőség zavarából adódó némely gond is, ennek ellenére: örökké önelégületlenség jár át, fanyarra húzod a szád, hát tessék, beszélsz csak, beszélsz, mégsem tudod elmondani azt, ami - te ne tudnád? - "a lényeg" volt. Hanem hát: van ilyen?
Olvasóm, nyilván alakul benned valamiféle kép, amelyről meg nekem nincs, nem lehet halvány sejtelmem sem.
Az írásnak megvannak a maga bűvészinasi törvényei. A mű nagyon sokszor kicselezi mesterét. S nem azért csupán, mert a mester nagyon is gyarló. (Az.) Ha szabadjára engedsz egy Emlék Várost, már nem te kóborolsz benne, az kezd bolyongani, kísérteni, csábítani mások képzeletében.
S mi egyebet is akartál volna titkon?!
Viccesnek nevezhető, hogy Londonba azután 1991-ben jutottam el legközelebb az iraki válság jóvoltából. Üresek voltak a repülőjáratok, kongtak a nagyobb szállodák. Sokan emlékezünk vissza rá cinkos hunyorítással: az iraki válság Londonja! Bizony, nevetségesen olcsón adták az Oxford Streeten a lakosztállyal felérő szobákat, ahol ágyba hozták (ajtódig tolta az inas) a reggelit.
Soha nem volt olyan pompás íróasztalom külföldön, mint akkor a Mount Royalban. Mert el ne feledjem: utazásaimra egészen tavaly decemberig magammal vittem kis írógépemet, most is ezen írok, Royal 200 (nem 2000!), "megágyaztam" a masinának, ne dörögjön annyira (kínos még nappal is, engem feltétlenül befolyásol a gondolat, hogy netán szomszédokat zavarok, holott épeszű ember Londonban, Kölnben stb. nem ücsörög nappal három-négy órát a szobában), mintha kalodába ülnék be, lábam az ágy alá toltam, balra odakerültek a fénymásolt lapok, a fordítandó könyv lapjai, középen voltam én, jobbra gyűlt szépen a lefordított oldalak sora. Mindig megkerestem így, amibe egy-egy út került. Mostanság, hogy már így van: ha megyek, ritkán eleve, s akkor is csak 4-5 napra, itthon hajtanék rá, pótoljuk "a kiesett időt". De nincs annyi fordítás, mondom, nincs.
Éljen a szabadság új formája!
Az iraki válság révén jutottam ki Londonba, ismerkedtem meg a fogadóirodák világával, sőt, három versenypályán is jártam. Tapasztalhattam, hogy a pályalátogatás nekem túl drága. Londonban "nincs lóverseny". A szigetország jó 55-60 pályája mind másutt lelhető. Igaz, vonattal nem nagy út a fővárostól némelyik, mégsem könnyű kimenni. A belépők: fontban számolva annyi egy-egy alkalom, mint a németeknél márkában! (Micsoda különbség.) Akkoriban még jócskán hódoltam a sörözgetés áldásainak, ám ahogy vészesen hízni kezdtem, tudnom kellett: ez nem mehet így tovább. Mégis "rádobtam" még jó két németországi (müncheni, kölni stb.) "sörös évet", és a véletlennek köszönhettem, hogy a rendes súlyomhoz (bőven) visszataláltam.
Ez Párizsban kezdődött.
Mert Párizsban nem maradhatott ki az úti célok sorából. Eleinte itt is oda mentem, ahová tudtam, amiről tudtam, amit ajánlottak. Rettenetes szobákat laktam meg! Volt, ahol bokáig érő víz várt este, hogy hazaértem. Folyni kezdett a zuhany. Másutt minden ragadt, csótányok mászkáltak a falon. (Efféle élményeim Londonban is akadtak, bár nem jellemzőek.) Magam vettem kezelésbe a kérdést, egy szép nap nekivágtam ("Megküzdök veled, Párizs", idéztem szabadon a balzaci hőst, Rastignacot), s kitartó igyekezetemet siker díjazta. Megleltem életem egyik Igazi Hoteljét, melynek ára 1993 óta egy frankot sem emelkedett, sőt, a műintézet egyre csinosodik, s így tovább. (Egy algériai arab család viszi a boltot. Igazi távjóbarátok.)
Párizsban is múzeumokkal kezdtem (1990 áprilisában). Van ám efféle látnivaló. Kevesen tudták a közepesen tűrhető Párizs-ismerők közül is, hogy létezik Marmottan múzeum (nem messze a Ranelagh tértől), s ott fantasztikus impresszionista és posztimpresszionista képek várnak, Olvasóm. S közel vannak a Bois de Boulogne csudás tavai, más mindenféle dolgok. Vagy a Montmartre-nak van kis múzeuma. Nem szabad kihagyni az Orangerie-t (a Concorde térnél): Monet Tavirózsa-együttesét... a vámos Rousseau "álnaiv" képet stb. És Párizs a sétálni vágyó, a gyalogolni szerető utas leghihetetlenebb terepe. Nekem a lópályák később elemi lehetőséget adtak a napi 35-36 kilométeres járásokra. De ez most nem tartozik ide. Mégis, hogy tribünökről egyszerre körkilátásod nyílik (az Eiffel toronyra, a modern felhőkarcolók széprút negyedére, Párizs nevezetes háztetőire) - nem csekélység. Persze, Utrillo világát sem hagytam ki, volt nap, hogy kétszer is felkapaszkodta a rue Mulleren, egyebütt, és néztem a Várost.
Vagy a Canal St. Martin mellett üldögéltem. Szpéró madaramnak volt egy "Martin" álneve is egykor. De Samu még élt, sokáig életkori rekorderünk is volt ő, és Samu napján történt valami nagyon fontos dolog.
Túlzásba vittem pár dolgot már úgy életemben, de ami tényleg sok, az sok: s a sör, a bor 1993 tavaszára az lett. Voltam vagy 90 kiló már! És egy nap, mondom, épp azon a napon, melyen (csak nem márciusban, hanem augusztusban) Samut hozták nekünk, elhagyott az ital. Ismert történet, Olvasóm, mégis megemlítendő itt, mert az én Párizsommal összefügg. A Canal St. Martin partján ültem, nagy borús ég alatt, és nem akart lecsúszni a kortyra korty, a végén este öntöttem a mosdóba a piros levet, és sörrel is hiába kísérleteztem, a végén ott kellett hagynom poharam a pult sarkán az ismerős műintézetben, csak néztek. És 1000 napig nem ittam szeszt! Igaz, 7000 napot fogadtam, de a jelek szerint így is "sok, ami sok".
Később egyszer, már itthon, négy hónapra elhagytam (akkor én, akaratlag, elszántan) a fehér és piros nedűket, mert túl nehéz fordításon dolgoztam. Szerencsém volt: akkor halt meg (1996 augusztusában) Szpéró és Samu utáni legkedvesebb madaram, Alíz. Bár mind kedvesek voltak ők, ma is azok megannyian. De ha iszom, nem bírtam volna el még csak ennyire is ezt a bánatot. Valahogy - azt is tudom kicsit, miért épp - Párizsnak köszönhettem az 1993-as kedvező fordulatot, a Nagy Szárazság kezdetét, s hogy 58 kilóra fogytam le. Mostanság meggyőződés nélkül iszogatom a napi fél litereket, háromnegyedeket, de bármelyik nap abbahagyom, és ha itthon ülhetek, nem hiányzik, a cigaretta még annyira se.
De látod, Olvasóm, ha az "utazósdi" jön, akár csak a gyaloglósdi is Pesten, már elfog valami nagy magányérzet. Dögunalom, így is mondhatom. Hatvanéves vagyok, elvégeztem pár munkát, röstellem is elmondani, mennyit. Tehát kínszenvedés nekem, ha örökké a magam oly nagyon jól ismert gondolatainak társaságában kell lófrálnom.
Nálam nem igaz a bölcsesség, hogy "a legjobb társaságban vagyok - a magaméban". Szeretem azzal az átok pohárnyi lével, azzal a pár szál bűzrúddal megkettőzni, megháromszorozni Becses Személyemet. Külföldön főleg rémes, ha aszkéta életet tűzök ki célul. Egyebekben úgyis így élek. A külhoni lét nekem a csendet, magányt hozza meg. Dehogy érintkezem ott bárkivel. Néha legföljebb Bécsben, Pár régi baráti szóra, ha irodalmi jellegű a kintlét alkalma.

V.
Ezért nem mondhatom hát, nem merem mondani, nincs jogom hozzá: Olvasó, a külföldi városok, de úgy egyáltalán, más hegyek-völgyek, folyók, Magyarországon is - íme, megkettőzik lényed, megkönnyítenek, nem kell, úgy érezheted, egymagadban hordanod mindennapjaid megannyi gondját, nyavalyáját. Nem mondhatom ezt, mert én, sajnos, Londonban is rászorulok a borra, mint valami gépies cselekvésre... egy-két lóiroda meglátogatására... sült krumpli majszolására. Mit tegyek, ha a legnagyszerűbb Times se tud lekötni, túl sok volt életemben már "a betű", és száraz torokkal nézelődni, mindent élesen látni (s nem kis füstökön és ködökön át) nekem enyhe gyötrelem? Mit tegyek!
Próbálok, most a Totyi madarammal, feleségemmel, kutyánkkal (éljen soká!) jól meglenni minél többet itthon. Ha többre nem nyílna mód, nekem már Bécs is elég, de mennyire. Nem lenne teljesebb a világ, ha jártam volna Amerikában, Ausztráliában (most hárítottam az utolsó kedves hívást, nem megy!), Japánban. Már öreg vagyok én ahhoz, nyugalomra vágyom, s a külhon így nem a kaland, hanem a meghittség színtere nekem - kicsinyke izgalmakkal.