Bényei Tamás

Archívum: a világirodalom helyei
 

Azzal a kérdéssel foglalkozom itt, hogy az én nézőpontomból tekintve (vagyis a "modern filológiának" nevezett szakma egy képviselőjének nézőpontjából tekintve) milyen hely a "világ" a "világirodalom" kifejezésben, másképpen fogalmazva azzal, hogy milyen jelentősége, milyen tétje van a jelenlegi magyar irodalmiságban "világirodalomról" beszélni. Két-, talán háromféle beszédre vagy beszédhelyzetre térek ki röviden:
1. A világirodalmi hivatkozások helye olyan irodalomtörténeti szövegekben, amelyeknek valódi tárgya (vagy ha tárgya nem is, valódi tétje) a magyar irodalom.
2. Azoknak a szövegeknek a helye a magyar irodalmiságban, amelyeknek tárgya a világirodalom; ezen belül egyrészt az esetlen elnevezését hivatalosan még mindig őrző "modern filológia" megszólalásának módja és tétje a magyar irodalomértés kontextusában, másrészt a kortárs világirodalom recepciójának módjai, a kortárs világirodalom horizontként való állandó és törvényszerű jelenléte a magyar irodalom önmagáról való beszédében, illetve ennek legjellemzőbb tünete, az a visszamenőleg, az irodalomtörténeti diskurzusban is tapasztalható jelenség, amelyet "korszerűségi neurózisnak" nevezek. Ezzel kapcsolatban nagyon röviden kitérek a világirodalmi kánon vagy archívum közelmúltbeli nyugati átalakulására és az ebben rejlő esetleges lehetőségekre.
Mindegyik kérdésről csak vázlatosan beszélek, s mindegyik esetben inkább kérdéseim vannak, mint téziseim.
Az első kérdésem a következő: mi a funkciója a világirodalomra való utalásoknak egy magyar irodalomtörténeti szövegben? Az erudíció láthatóvá tételének kissé talán gyermeteg, ám kétségbevonhatatlan örömén kívül miért érzi önmagát teljesebbnek a nemzeti irodalomról megállapításokat tevő irodalomtörténeti elbeszélés, ha világirodalmi párhuzamokkal világíthatja meg egy-egy szöveg vagy életmű helyét? Nyilvánvaló tehát, hogy a kérdés a világirodalmi hivatkozások retorikájára vonatkozik.
Egyetlen szöveghelyből indulok ki, amely Szegedy-Maszák Mihálynak a harmincas évek prózairodalmáról írott tanulmányában található.1 Szükséges előrebocsátanom egyrészt azt, hogy eszem ágában sincs vitatkozni az idézett szöveggel, hiszen olyan módon ragadok ki belőle egy idézetet, mintha egy vers valamely mondatáról beszélnék, vagyis nem merül fel az a kérdés, hogy az illető mondatnak mennyire van igaza, másrészt pedig azt, hogy semmi olyat nem mondok itt, aminek a hivatkozott írás ne volna teljes mértékben tudatában (az érdekes az, hogy épp ezek a belátások csakis a szöveg más helyein válhatnak tudatossá, elmondhatóvá), amint ez nyíltan ki is derül a tanulmány végén tett önértelmező gesztusokból: "Magyar s nem magyar regények összehasonlításakor nem szabad azt hinnünk, hogy létezik a huszadik századi elbeszélő prózának olyan kánonja, amelyhez a magyar műveket viszonyítani kell" (35); nem beszélve arról, hogy Szegedy-Maszák Mihály a komparatisztikával, irodalomtörténettel kapcsolatosan egyáltalán feltehető kérdések túlnyomó részét feltette egy másik, az előbbi szkeptikus kommentárjaként is olvasható kitűnő tanulmányában.2
A mondat a következő: Márai "fejlődéstörténeti értelemben nem igazán huszadik századi író - ahogyan Evelyn Waugh sem az" (26).  A megállapítás igazságára vagy vitathatóságára vonatkozó kérdést szeretném zárójelbe tenni, hiszen Evelyn Waugh helye érdekel mindössze (s ami a mondatnak ezt a világirodalmi felét illeti, gyorsan megjegyzem, bár ez nem különösebben fontos, hogy a szerzőnek az általa elmondott történet keretében tökéletesen igaza van Waugh-val kapcsolatban). Számomra kizárólag az fontos itt, hogy miképpen jutott el a szöveg eddig a mondatig, és hogy mennyibn tekinthető tipikusnak a mondat - és benne a világirodalmi utalás - retorikai szerepe, helye a hasonló témájú szövegekre nézve (mennyiben eredendően retorikai hely, toposz a világ a "világirodalom" kifejezésben).
Szegedy-Maszák Mihály alapvetően az európai regénnyel foglalkozó tanulmányát főképpen a "maradi" regényírók (19) és a "kezdeményező erejű" prózaírók között létrehozott ellentét szervezi (később: "értékőrző" és "kezdeményező" - 28); hangsúlyozom, szükségképpen így van ez, hiszen a tanulmány célja bevallottan az, hogy kontextust adjon, hogy egyes jelenségek történeti értékén tűnődjön, jelezze, egy bizonyos kérdező horizontról nézve melyek a korszak prózájának "megszólító erejű" (többek közt Kulcsár Szabó Ernő használja a kifejezést) prózai szövegei. Ezt a célt pedig lehetetlen úgy megvalósítani, hogy a Szegedy-Maszák Mihály által "a vonalszerűség eszményének" vagy "ábrándjának" ("Kánonok", 85, 87) nevezett narratív és retorikai szervező elv ne legyen hangsúlyozottan jelen a szöveg bizonyos helyein.
Evelyn Waugh a harmincas évek angol regényének kapcsán kerül szóba; az új írónemzedék (az említett írók Huxley, Hughes, Waugh, Orwell, Isherwood, Greene, Powell, Snow), írja Szegedy-Maszák, "nemcsak Joyce és Woolf, de még James és Conrad újító törekvéseinek is hátat fordított" (22), ami a szöveg kontextusában anyit tesz, hogy Waugh generációja a beszélő pozíciójából tekintve nem mutatkozik hagyományteremtőnek. Waugh például "kis művész volt", de ezen belül olyan író, aki "általában jól ismerte képességének korlátait. Más maradi írókkal ellentétben tudomást vett" a modernista regény belátásairól (22). Ezután Szegedy-Maszák Mihály egy kiváló, igen hosszú részletet idéz Waugh második regényéből (Vile Bodies - "Nyomorúságos testek"), melynek kapcsán az írónak komoly és korszerűnek tetsző nyelvfilozófiai belátásokat tulajdonít (25), ezt azonban annak a korábbi megjegyzésnek a fényében kell látnunk, miszerint e belátásokat Waugh megpróbálta összeegyeztetni a hagyományos regényszerkezettel (23). A következő, klasszikus szerkezetű összehasonlító mondatban derül fény Waugh szerepeltetésének valódi tétjére: "A korszak magyar regényében a nyelv éppúgy mérsékelten kitüntetett szerepet játszik, mint Waugh 1930-ban megjelent könyvében" (25), amelynek részletét Szegedy-Maszák Mihály épp a nyelv központisága miatt idézte. A Waugh-ról elmondott irodalomtörténeti mondatsor tétje tehát nem önmagában van, hanem, parabola révén, rajta kívül. A szöveg tulajdonképpen nem akar Waugh-ról beszélni, csak Waugh által, Waugh révén. Ezen a ponton válik Evelyn Waugh trópussá, s ezek után (egy oldallal később) érkezik el a szöveg ahhoz a mondathoz, ahol Waugh immár kizárólag mint trópus szerepel, s amely Márai elhelyezésében játszik szerepet: Márai "fejlődéstörténeti értelemben nem igazán huszadik századi író - ahogyan Evelyn Waugh sem az" (26).
Igazi összehasonlító mondat ez is, a hasonló mondatokra jellemző elkerülhetetlen kétarcúsággal: Márai olyan, mint Waugh, mert művészete valamilyen sajátossággal bír, amelyet Waugh esetében már korábban kimutatott a szöveg. Vagy, a másik lehetséges olvasás szerint, Márai művészete valamilyen sajátossággal bír, hiszen - legalábbis ebből a szempontból - olyan, mint a korábban már jellemzett, irodalomtörténeti szempontból elhelyezett Evelyn Waugh. Az összehasonlító mondatban szereplő "ahogyan" mögött mindig, elkerülhetetlenül ott rejlik egy másfajta logikai viszony kulcsszava, a "mert". A megállapítás tétje nyilvánvalóan Márai "maradiságának" kimondhatóvá tétele. Mit keres akkor a mondatban Evelyn Waugh? Másképpen fogalmazva: mit keres Evelyn Waugh-ban a mondat? Miért jobb Márai minősítését, értékelését úgy elvégezni, hogy Márai ne egyszerűen "maradi" író legyen, önmagában, hanem "maradi, akárcsak Evelyn Waugh"? Rászorul-e valóban az adott kontextusban teljesen védhető megállapítás Evelyn Waugh szolgálataira? Természetesen nem, és nem is él velük a mondat, csakis Evelyn Waugh, a trópus szolgálataival. Waugh-ra a szövegnek kizárólag retorikai okokból van szüksége, ezért nincs is rá igazán szüksége - vagy ezért van rá szüksége igazán. Ekként nem biztos, hogy a tanulmánynak ezen a pontján emlegetett Waugh-ra hatással lehet az, amit Evelyn Waugh angol íróról elmondhatunk, s ha itt mégis mondok valamit, akkor ezt csak azért teszem, hogy kikezdjem a szövegnek ezt a trópussá válva megszilárdult helyét.
Ismétlem, nem vitatkozni kívánok a tanulmány állításaival, vagy számonkérni rajta olyasmit, ami nem is állt szándékában (nyilvánvaló: ahhoz, hogy valami általában véve igazán elmondható legyen Waugh-ról, előbb egy monográfiát kellene írni). Nekem részben más a véleményem Waugh-ról és az egész harmincas generációról (amelyhez a Szegedy-Maszák Mihály által felsoroltakon kívül hozzátartozott még az ő története szerint is  nyilvánvalóan "kezdeményező" Henry Green, Ivy Compton-Burnett, Jean Rhys, Elizabeth Bowen, Joyce Cary, Lawrence Durrell, Malcolm Lowry és mások). Az tény (és Szegedy-Maszák Mihály, hangsúlyozom, soha, itt sem követel álláspontjának kizárólagosságot), hogy létezik a jelen kérdezéshorizontjából is (tehát nagyjából a Szegedy-Maszák Mihály történetének teleológiáját megtartó horizontból is) olyan elmondható (irodalom)történet, amelyben Waugh, Isherwood és Powell túllép a nálunk főként Joyce és Woolf által jelképezett angol modernista prózának a nyelvre és a szubjektumra vonatkozó belátásain. Például elmondható úgy is a történet, hogy a Woolf-féle regénymodell deklarált szándékai szerint is a nyelven kívüli valóságnak az addiginál teljesebb megjelenítésére törekszik, míg Evelyn Waugh regényművészete leszámolt a referencialitás illúziójával csakúgy, mint a Woolf regényeire és az Ulyssesre is jellemző művészetbeli totalitás- és mélységkultusszal; Waugh regényeiben (leszámítva Az utolsó látogatást) szétfutó, a felszín-mélység kettősségen már "túl lévő" textust teremt; a történetszerűséghez és befogadhatósághoz való látszólagos visszatérés voltaképpen egy ismétléseken alapuló, minden előrehaladást és lezárást nélkülöző, különféle funkciójukat vesztett nyelvdarabokból "összedobált" szövegvilágot eredményez, amely már lemondott a távolibb szövegrészek közötti kapcsolatokat létesítő metaforizációs technikáról (Szegedy-Maszák Mihály tanulmányában ez a tárgyalt korszak kezdeményező típusú prózaíróira jellemző, irodalomtörténeti értékkel ellátott vonás) vagy a mítoszi történetmodellek felértékelő használatáról. Az is tény, hogy Waugh egy a világirodalmi áramlatok szempontjából nemzeti sajátszerűségei miatt talán kevésbé befogadható komikus regénybeszéd hagyományához csatlakozik (Peacock kulcsregényei mellett Wodehouse, Firbank és a korai Huxley is fontos), és hogy nemcsak az angol regény későbbi képviselői találtak benne folytatható hagyományra, de a hatvanas évek amerikai posztmodern regénye is: elsősorban Heller és Vonnegut apokaliptikus fekete humora.3
Folytatni lehetne azoknak az alternatív történeteknek a sorát, amelyek mind azt bizonyítanák, hogy az "Evelyn Waugh" nevű retorikai alakzat, amely egy nemzeti irodalom egy generácójának, illetve a harmincas évek (az egész huszadik század) lélekben tizenkilencedik századi íróinak szinekdochikus jele, lényegében a történetszerűség kényszere által létrehozott "rövidítés", s mint ilyen, - ez itt a lényeg - számtalan ponton szétbontható és megkérdőjelezhető, számtalan olyan történetban való  megjelenésre is alkalmas, amelyek ellentmondhatnak az általam idézett tanulmányban felvázoltnak, s így elbizonytalaníthatják Waugh retorikai funkcióját, végső soron az egész összehasonlító szerkezetet.
Mindezzel természetesen nem mondtam semmi olyasmit, amiről az általam itt olvasott szöveg nem tudna (például teljes joggal teszi fel Wyndham Lewis jelentős életműve kapcsán a modernség irányára vonatkozó kérdést - 35); csak éppen, mint már utaltam rá, pontosan erről a szöveg önmagának csak más helyein tudhat. Szegedy-Maszák Mihály szövege azt jelzi, hogy a világirodalomról való ilyesfajta, utalásszerű beszédben a legnagyobb elméleti és módszertani tudatosság mellett is működnek egyes törvényszerűségek. Bizonyos helyzetekben, ha nem akarjuk, hogy a szöveget szétfeszítse az önreflexív gesztusok sokasága, nem lehetséges másképpen hivatkozni a világirodalmi kontextusra. Egyszerűen arról van szó, hogy ha egy bizonyos tárgyat közelebbről szemügyre veszünk, azt azért tesszük, hogy (legalábbis kezdetben) mozgásba hozzuk, hogy addigi rögzítettnek látszó pozíciójából kilendítsük és lehetőség szerint új pozícióban hagyjuk ott. Hogy ez lehetséges legyen, ahhoz a tárgyat körülvevő területet gyakorlatilag rögzítettnek kell tekinteni, hogy egyáltalán beszélni legyünk képesek valamiről: rendkívül banális észrevételem az, hogy ennek a körülvevő rögzítettségnek a helye a végső soron a magyar irodalomról beszélő irodalomtörténeti szövegekben a világirodalom, s ez a helyzet magyarázza a világirodalmi hivatkozások kétarcú retorikai funkcióját a legplurálisabb, legfelvilágosultabb és legkorszerűbb irodalomtörténeti szövegekben is. A világirodalmi utalások (pl. Evelyn Waugh névvé zsugorítása) azok a szilárd pontok, amelyekben a voltaképpeni tárgyról beszélő szöveg (történet) megkapaszkodhat, ahol az önmaga kérdéseinek és történetmondói pozíciójának többszörös meghatározottságával tisztában lévő szövegbe is törvényszerűen visszacsempésződik egyrészt az értékelés logikája, másrészt az ezáltal előhívott teleologikusság. A világirodalmi hivatkozások azok a trópusok, amelyekbe az öntudatos irodalomtörténeti szöveg száműzi önnön teleologikusságát, s nehéz is más logikáját elképzelni az effajta utalásoknak: egy külföldi író ekként megjelenő neve elkerülhetetlenül kilométerkővé válik. (Még három példa Szegedy-Maszák Mihály tanulmányából arra, hogy a világirodalom, a komparatív szándék bevonása törvényszerűen a vonalszerű fejlődés képzetét és az ehhez kapcsolódó történeti értékkoncepciót vezeti be: a Feleségem története és az Ulysses párhuzamba állítása, felértékelő gesztus (32); a Prae és Joyce párhuzamba vonása (fejlődéstörténetileg Szentkuthyt leértékelő gesztus, 32-3); Sőtér Fellegjárásának összevetése Joyce-szal és Prousttal a metaforizáltság tekintetében (Sőtérre nézve leértékelő gesztus, 31). Mindegyik esetben a magyar szerző vagy mű az, ami mozog, ami a komparatív-retorikai szerkezetben helyére kerül, s amelyről ezek után nem mondhatók már helytelenségek.4
A világirodalmi utalások egyrészt azok a helyek, ahol az irodalomtörténeti szöveg saját felsőbb, az összehasonlítást elvégezni képes perspektíváját megalapítani képes, vagyis a legszélesebb "belátások" vagy "kilátások" pontjai. Ugyanakkor viszont a világirodalmi hivatkozások mint alakzatok a szövegnek azok a pontjai, ahol a nemzeti irodalmat tárgyául választó szöveg, hogy valódi tárgyáról beszélni tudjon,  lerögzíti magát, és ahol minduntalan visszacsempésződik a tudatos gesztusok során elvetett vonalszerűség-metaforika, a méricskélés-alapú összehasonlítás és végső soron a teleológia. A világirodalmi hivatkozások retorikai funkciója ekként az előbbiekben felismertnél is tágabb: minden világirodalmi utalás (névzsugorítás) a világirodalomnak nevezett hely szinekdochikus jele: arra utal, hogy van egy olyan hely, amelyet lehet ismerni, amelyről bizonyosságok tudhatók és mondhatók el. Az effajta utalások az irodalomtörténeti beszédet rögzíteni hivatott pontok (egy az irodalomtörténeti beszédet körülölelő állandó, mozdulatlan hely egyes pontjaira mint ennek a helynek részeire való utalások), amelyek azonban csak alakzatokként kikezdhetetlenek; Evelyn Waugh viszontagságai számomra azt jelzik, hogy ezek az összehasonlítások túlsó oldalán szereplő nevek a szöveg legkevésbé szilárd pontjai, hiszen az olvasás tárgyává válva egy-egy ilyen név előbb-utóbb számtalan, egymással összeegyeztethetetlen történetté fut szét; ezeken a pontokon a szöveg beomlik (vagy potenciálisan beomlasztható), a rögzítettség miatt egy-egy pillanatra öntudatlanná válik, s a tulajdonképpeni tárgyat illető belátásai e pillanatnyi vakságnak köszönhetők.
A világirodalmi hivatkozások kétarcúsága a világirodalom általában vett funkciójának kettősségére is utal. Talán nem állok messze az igazságtól, ha úgy fogalmazok, hogy a világirodalomnak mint egy nemzeti irodalmat egyszerre körülvevő és magába foglaló horizontnak a működése Foucault archívum-fogalmának feleltethető meg. Az archívumról való beszéd "kiváltságos területet igényel, olyat, amely egyszerre közel van hozzánk és különbözik jelenben való létezésünktől; nem más ez, mint az az idő-határ, amely körülveszi jelenünket, amely fölébe emelkedik, s amely önmaga másságán keresztül mutat rá; nem más tehát mint az, ami, rajtunk kívül lévén, behatárol bennünket" (130). Az archívum kétarcúsága Foucault-nál is nyilvánvaló: egyrészt a törvény nyelve (vagy a törvény által teremtett nyelv-közeg), a történelem mint szöveghalmaz elraktározása és az elrendezés módozatainak rendje (a kimondhatóság rendszerét meghatározó beszédrend5), vagyis, ha élünk a metafora adta lehetőséggel, az irodalomtörténeti szöveget önmagához, önmagában lerögzítő olvasásalakzat, amely véget vet a helytelenségeknek; másrészt viszont az archívumba (nem a kánonba!) való belépés (a világirodalmi összehasonlítás ennek gesztusa vagy rítusa) potenciálisan felforgató is, amennyiben az írás-logika szerint működik. Az archívum (és az arról való beszéd, az archeológia) aláássa az időbeli előrehaladás rendjét: "megfoszt bennünket folytonosságainktól; felbomlasztja azt az időbeli önazonosságot, amelynek keretében oly szívesen látjuk önmagunkat, amikor a történelmet diszkontinuitásaitól kívánjuk megszabadítani" (131). Vagyis: a világirodalmi hivatkozások egyrészt az irodalomtörténeti szöveg narratív, törvényes biztonságának, rögzítettségének retorikai alakzatai, másrészt viszont az irodalomtörténeti szövegnek azok a pontjai, ahol a szöveg, számtalan irányba szétszaladva, elveszti narratív folyamatosságát, és kizárólag pillanatnyi vakság révén képes továbbhaladni. Egy egészen más, de Foucault nyelve által implikált metaforarendszert kölcsönvéve: mondhatjuk, hogy a kánonként, rögzítettségként, már elmesélt, ezért mozdulatlan történetként vagy helyként felfogott világirodalom a nemzeti irodalmaknak valamiféle felettes énje, ekkor azonban (az írás-archívum másik jelentését alapul véve) nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a freudi felettes én (én-ideál) részben tudattalan, sőt, születésekor a tudattalan vágytörekvéseinek képviselője az énben: az elérhetetlen vágytárgy belsővé tétele, az id nagyhatalmú ügynöke az énben.6
S ha e metaforákat érvényesnek tekintjük, akkor a felettes én kétarcúságával is leírható világirodalom-hely metaforikus pszichés rendellenességek helyeként is felfogható. Ezek egyike a korszerűségi neurózis.
A világirodalmi hivatkozások említett kétarcúsága, törvényszerű vaksága és kikezdhetősége a nálunk használatos világirodalom-modellre is jellemző. Két, egymással összefüggő probléma érdemel figyelmet: egyrészt szűknek gondolom azt a világirodalmi horizontot (centrumot), amely jelenleg az általam látható színvonalas magyar irodalmiságban működik, másrészt ez az egész kérdés bizonyos szempontból nem releváns, hiszen egyes, fontosnak tűnő helyeken (centrumokat akartam mondani) elavulóban van maga a centrum-periféria ellentét. (A két kérdés így is szólhatna: hol van valójában a centrum, illetve melyik a példaként szolgáló centrum, és ha megtaláltuk, miért kell felismernünk, hogy nincs centrum?) Legkiválóbb irodalomtörténészeink hivatkozásaiból kiviláglik, hogy még az egyébként számomra is valódi alternatívaként kínálkozó "integratív irodalomtörténetírás"7 is alapvetően a hagyományos centrum-periféria kettősségen alapul, ahol az (irodalom)történet mozgásainak narratív jelentése csak e kettősség kontextusában ölthet testet, és ahol a magyar irodalmiság mindig a centrumba áhítozó, annak peremén található jelenségként láttatik és látszik. Természetesen nem gondolom, hogy a hagyományos európai centrumokban született vagy születő művek nem jelentősek, meg kell azonban jegyezni, hogy a kortárs magyar irodalomról való beszéd horizontjaként megjelenő kortárs világirodalom-képnek komoly következményei vannak, hiszen e kép törvényszerűen jelen lévő értékelő elemei mindig rendelkeznek felhívó, hazai-nemzeti vonatkoztathatóságot sugalló mozzanatokkal, mint ahogy az a magyar irodalmár, aki bármilyen világirodalmi témáról ír, megszólalása okán elkerülhetetlenül, azonnal komparatistává válik, akkor is, ha egyetlen utalást sem tesz a magyar irodalomra. Vagyis a világirodalomról való beszédnek mint a (kortárs) világirodalom recepciójának felelősségéről, tétjéről van szó.
Az én pozíciómból meglepő, hogy a hagyományos európai centrumokat tekintve mennyire német-központú az a világirodalmi horizont, amelyhez képest a kortárs honi irodalom jelenségei párbeszédképesnek mutatkozhatnak; félreértés ne essék, semmi kifogásom az ellen, hogy például Thomas Bernhard implicit módon követendő példaként állíttassék irodalmiságunk elé. Nem arról van szó, hogy kevesebbet kell beszélni Bernhardról, csak arról, hogy a magyar irodalmiság közegében (vagyis nemcsak általában véve) többet kellene beszélni más hagyományokról is. Ez részben persze személyiségek kérdése, és amíg a kortárs magyar irodalmat lemarkánsabban és legizgalmasabban beszéd tárgyává tevő, ugyanakkor a világirodalmi archívumra a gesztusértékűnél jelentékenyebb hivatkozásokat tevő tudósok jelentős része részben vagy egészben német orientáltságú, addig értelmetlenség a kérdéssel foglalkozni. Nem ebből van túl sok, hanem másból van túl kevés. Valamely világirodalmi hagyomány elmaradt recepciója jelen esetben (hiszen, remélhetően, már nem politikai természetű problémáról van szó) természetesen nem azoknak a rovására írható, akik közben sokat tettek egy másik hagyomány releváns recepciójáért. Az a feltevésem ugyanakkor, hogy bizonyos magyar szövegek látszólagos beszédképtelensége oldható volna egyes világirodalmi ("centrális" vagy "periférikus") hagyományok a magyar irodalmiságba beépülni képes recepciója révén. Mondanom sem kell, hogy természetesen már egy ideje a modern filológia problémájáról beszélek, amely többrétegű, szakmai és intézményes természetű.
Van egy különös, ellentmondásos provincialitás a magyar irodalmiságban; azért ellentmondásos, mert míg saját tapasztalatom szerint a külföldi irodalomelméletekkel kapcsolatos szövegekből nem lehetne eleget írni, akkora rájuk a vélt vagy valós igény, addig a kortárs külföldi szépirodalom jelenléte a magyar irodalmiságban elszomorítóan csekély. Ennek csak egyik oldala a magyar irodalommal foglalkozó tudósok esetleges tájékozatlansága vagy érdektelensége, és engem nem is ez foglalkoztat, hanem a másik oldal (a modern filológia oldalának) felelőssége.
Meg kell azért jegyezni, hogy nem lehet minden felelősséget a modern filológusok nyakába varrni. Nem kívánom részletezni a világirodalmi könyvkiadás esetlegességét, s nem is tudom, ki tehet pl. arról, hogy az utóbbi tíz-tizenöt évben a két bejáratott nagy név (García Márquez és Vargas Llosa) kivételével gyakorlatilag leállt a latin-amerikai irodalom fordítása, s az 1945 utáni nagyregények kilencven százalékának a magyar irodalmár hírét sem hallotta (Cabrera Infante, Donoso, Onetti, Pi?era, Sarduy, Lezama Lima, Fuentes, Roa Bastos, Puig, Cortázar [1955-ös!] Rayuelája, és az újabb generációkról nem is beszéltem); arról, hogy az angol irodalom két-három generációja ismeretlen nálunk, vagy arról, hogy Pynchon nagyregényei miért nem olvashatók magyarul (hozzáteszem, egészen más kép élne a posztmodern prózáról, ha Pynchon, Barth, Barthelme, Hawkes, Gaddis stb. regényei olvashatóak lennének magyarul, esetleg a huszonnyolcadik Updike- vagy Philip Roth-regény helyett). Mindazonáltal most inkább a saját szakmám felelősségéről szólnék.
Egyrészt a modern filológusok nagy része mintha szándékosan elgettósítaná magát és tudományát, mert: 1, olyan témával foglalkozik, amely (bár kockázatos ezt ma kimondani) látványosan kívül esik a magyar irodalmiság számára relevánsnak tűnő területek körén, 2, nem ír magyarul, 3, a modern filológusok többségét meglehetős elméleti naivitás vagy öntudatlanság jellemzi, aminek oka egyrészt az idegen nyelvi tanszékek alapvetően irodalomtörténeti beállítottsága és tanrendszere, másrészt a modern filológiában szinte elkerülhetetlen ismeretterjesztés csábítása (leszámítva néhány abszolút klasszikust, nálunk minden világirodalmár elsőként beszél tárgyáról, még akkor is, ha nem ő az első magyar megszólaló, hiszen az előző megszólalás vélhetően egészen más beszédrenden belül történt meg, s ezért az újabb megszólaló számára vagy nem igazán releváns, vagy elutasítandó, párbeszédképtelen recepciós hagyományként jelenik meg: a legtöbb esetben nincs folytonos hagyománytörténés, s ez gátolja a beszédet: a megszólalás tényét újra és újra indokolni kell, s ez erősen megváltoztatja az egész szöveg retorikai felépítettségét). Amikor a kortárs magyar irodalom recepciója elméleti tekintetben rendkívül igényes tanulmányok sorában fogad (vagy legalábbis tárgyal) be egyes hagyományokhoz tartozó új hazai szövegeket, akkor haszontalan dolog azt remélni, hogy másféle világirodalmi tradíciók ismeretterjesztő ismertetése, katalógusa stb. bármiféle hatással lehet a magyar irodalmiságra.
(Ezen a téren egyébként - vagyis a modern filológusok elméleti felkészültségében -, legalábbis a hazai anglisztikai konferenciákat látva, jelentős javulás tapasztalható; az más kérdés, hogy nagyon kevesen írnak magyar- és viágirodalomról egyaránt. Úgy sejtem, az anglisztika felől legalábbis a feminista kritikai és elméleti nyelvnek előbb-utóbb fontos szerepe lehet a kapcsolat létrehozásában.)
Egy példa a nehézségekre. Nyilvánvaló például, hogy a kortárs magyar irodalom hazai recepciója elméletileg jóval magasabb színvonalon áll (helyesebb úgy fogalmazni: egészen másfajta hagyományt követ), mint pl. a kortárs angol irodalom szigetországi fogadtatása. Ez se nem jó, se nem rossz, az viszont tény, hogy az angol regényről beszélő világirodalmár csakis akkor remélheti, hogy mondandója integrálódik a magyar irodalmiságba, ha elsajátítja ennek az irodalmiságnak legalább valamelyik használatos nyelvét is. Vagyis egyfelől igaz, hogy pl. több magyar folyóirat csak jóindulatú leereszkedéssel viseltetik a világirodalom iránt, és míg egy közepes magyar regény fogadtatására elképesztő szellemi energiák fordítódnak, addig pl. Golding minden korábbi művénél jobb trilógiájának magyarországi megjelenése még csak eseményecske sem volt, másfelől viszont az is igaz, hogy modern filológusaink szövegeinek túlnyomó része (s ez megint se nem jó, se nem rossz, csak tény) fogalmiságát, elméleti tudatosságát tekintve kilógna a színvonalasabb magyar folyóiratokból. Vagyis a kapcsolatok hiányáért, a releváns recepció elmaradásáért nemcsak a "provinciális" (az előbb jelzett értelemben az) vagy egyetlen hagyományba belefeledkezett magyar irdalmiság a hibás, hanem legalább annyira az a modern filológia, amely egyszerűen nem tesz eleget, nem tesz meg bizonyos, valóban munkaigényes gesztusokat.
Ez a recepció-bővülés pedig egyre sürgetőbbnek tűnik, mert pl. a kortárs angolság irodalmiság fényében (az persze nem biztos, hogy ebben a fényben kell látnunk, de én csak ebben látok) egyre elavultabb a hagyományos európai centrumok bűvöletében létező világirodalom-kép. Számosan bejelentették már a világirodalom központjának vagy súlypontjának áthelyeződését például Latin-Amerikába, ám ez a tény önmagában az elmozdulások ellenére megőrzi a centrum-periféria ellentét szervező erejét (Fuentes szerint az európai író csakis úgy kerülhet a középpontba, hogy számot vet önnön marginalitásával). Újabban azonban a középpont és periféria ellentéte teoretikus eszközökkel kiküszöböltetett, a centrum nem áthelyeződött a hagyományos európai és észak-amerikai színterekről máshová, hanem szétporladt, elméletileg elgondolhatatlanná vált mint a nyelvet használó szubjektumok lehetséges pozíciója.
Én gyakorlatilag csak az egyik hagyományosan nagy nyelv egyik hagyományos centrumából látok valamit, illetőleg abból, hogy ebből a centrumból mi látszik fontosnak. Ez a centrum London, amely a kortárs irodalomban a bennszülött angol szerzők szövegeiben kísértetlakta fantomvárossá változott (Peter Ackroyd, Iain Sinclair, Martin Amis), másrészt megsokszorozódott, hiszen Londonról (meg az angol világról) újabban V.S. Naipaul, Salman Rushdie, Hanif Kureishi vagy Timothy Mo szövegeiben is olvasunk. Az is tény, hogy az utóbbi évtized londoni irodalmi közhangulatát figyelve a mienktől teljesen eltérő kép rajzolódik ki (nem jobb, nem rosszabb, de az biztos, hogy nyitottabb): az igényes irodalmiság könyvsikerei a helyi szerzők mellett indiai, ausztrál, Karib-szigeteki, kanadai regények, valamint egy-egy spanyol, latin-amerikai, kelet-európai regény; az utóbbi évek legnagyobb sikerei közé tartozott a dán Peter Hoeg több regénye (elsősorban a 'Smilla kisasszony különös érzéke a hó iránt') vagy a baszk Bernardo Atxaga Obabakoak című könyve. A külföldi könyvek gyakorlatilag ugyanúgy (nem sokkal kevesebb teret kapva) kerülnek be az irodalmiságba, mint az angol szövegek. Ezzel kapcsolatban most felesleges részletekbe bocsátkoznom; az tény, hogy Londonból nézve (helyesebben: az innen, általam nézett Londonból nézve) a "világirodalom" szó jelentése egyre inkább olyanná válik, mint a "világzene": egy meghatározhatatlan forrású, se nem a központből, se nem a perifériáról eredő szövegegyüttes, amely egy kettős folyamat terméke: egyrészt a nemzeti irodalmokon belüli szétforgácsolódásé, másrészt a paradox módon ezzel összefüggő új, ha úgy tetszik, posztmodern univerzalizmusé vagy univerzalizálódásé.
Ezzel a jelenséggel előbb-utóbb számot kellene vetnie a magyar irodalomértésnek is. Bizonyosan nem véletlen az (kíváncsi volnék, más közép-kelet-európai országolban mi a helyzet ezen a téren), hogy a centrum-periféria ellentét történetszervező erejéhez látszólag épp azokban az országokban ragaszkodik leginkább az irodalmiság, amelyeknek centrumhoz való tartozása kérdésesnek mutatkozott, vagyis épp azokban az országokban, amelyek az elmozdulások által esetleg megszabadulhatnának a saját irodalomtörténetüket  neurotizáló centrum-periféria ellentéttől. Vagyis épp ott a legszívósabb az ellentét továbbélése, ahol vélhetően a legtöbbet nyerhetnék az ellentét teoretikus felszámolódása révén. Lehetne most mutogatni például az írekre, akik mindenféle hagyományos centrumelvű világirodalmi kánonban jelen volnának (Yeats, Joyce, Shaw, Heaney, stb.), s mégis egyre inkább a posztkoloniális elmélet belátásainak fényében kezdik újragondolni irodalomtörténetüket is - de természetesen ez a hivatkozás, mint sajnos minden összehasonlítás, részben hamis volna, hisz az íreknek épp a szomszédos centrumtól való már mindig is meglévő különbség kimutatásához fűződhet érzelmi érdekük, s ráadásul Joyce fontosságát senki nem fogja elvitatni akkor sem, ha történetesen kiderül, hogy ő voltaképpen posztkoloniális író (ugyanez vonatkozik az Egyesült Államok irodalmának kezdettől fogva való poszkolonialitására).
Nem hinném, hogy most váratlanul rá kellene döbbennünk arra, hogy a magyar irodalom mindig is posztkoloniális volt. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy a posztkoloniális irodalom és elmélet (talán inkább, leginkább, olvasási szituáció) egyes jelenségeinek és belátásainak fényében a centrum-periféria viszony visszamenőleges átértelmezhetősége, felnyithatósága válik láthatóvá, s ekként talán a magyar és a közép-kelet-európai irodalmon belül is a jelenleg domináns tradíciók mellett (nem helyett) más szövegrendező elvek és főleg olvasási alakzatok válhatnának beszédképessé. Egy lehetséges posztkoloniális indíttatású teóriának mindenképpen rendkívül érdekes problémát jelentene a közép-kelet-európai irodalom és irodalomtörténet teoretizálása, hiszen egyértelmű, hogy sem a latin-amerikai, sem a fehér bőrű telepesek által lakott gyarmati és posztgyarmati (ausztrál, kanadai stb.), sem az egyéb létező posztkoloniális modellek nem alkalmazhatóak módosítások nélkül erre a régióra. Ehhez persze szükség lenne többek között egy olyan Edward Said-i olvasásmódra, amely a volt centrum szövegeinek Közép-Kelet-Európáról alkotott képét elemezné (mindenképpen figyelemre méltó, és  "erről az oldalról" is feldolgozandó jelenség ebből a szempontból például az 1945, sőt, 1930  utáni angol irodalomban tapasztalható Közép-Kelet-Európa-neurózis, amelynek legújabb nevezetes szövegei közé tartozik Kazuo Ishiguro The Unconsoled [‘A vigasztalhatatlan'] című regénye vagy Ian McEwan jelentős regényei). Közép-Kelet-Európa (illetve a régió által létrehozott megszólalási pozíció) bizonyosan értelmezhető volna a volt centrum és a volt periféria közé szorult teoretikus hely gyanánt, s ekként a régió posztkoloniális elbeszélhetőségének emblematikus jelzéseként is felfogható a posztkoloniális irodalom egyik gurujának, a holland nevű, ceyloni származású kanadai Michael Ondaatje-nak gesztusa: Az angol beteg című regényben a hagyományos központ (London, Olaszország) és a hagyományos, abszolút periféria (a szemiotizálhatatlan tér, a sivatag, illetve azt ezt olvasni, belakni képes nomád törzs) között helyezkedik el a regény főszereplője, a többszörösen identitását vesztő, ugyanakkor az európai szöveghagyományban mintegy feloldódó Almásy gróf. Almásy gróf sokáig homályban maradó, "olvashatatlan" magyarsága a szereplő eldönthetetlenségének, közöttiségének sajátos, kulturálisan kódolt jele - s talán annak is, hogy a magyar irodalom ebben a tekintetben még mindig közöttes, eldönthetetlen tér, úgy is mondhatnánk, senkiföldje.
 

Jegyzetek

1. "Felmagasztosítás és tönkretétel: nyelv a két háború közötti regényben". Kabdebó Lóránt és Kulcsár Szabó Ernő (szerk.), "Szintézis nélküli évek" - Nyelv, elbeszélés és világkép a harmincas évek epikájában. JPTE Egyetemi Kiadó, Pécs, 1993, 13-36. Szegedy-Maszák Mihály tanulmánya azok közé az irodalomtörténeti szövegek közé tartozik, amelyeknek tárgya csak részben, valódi tétje azonban mindenképpen a magyar irodalom egy korszaka, az erről való beszéd.
2. "A kánonok szerepe az összehasonlító kutatásban". Kabdebó Lóránt és Kulcsár Szabó Ernő (szerk.), Az irodalomértés horizontjai - Párbeszéd irodalomtudományunk modern hagyományával. JPTE Egyetemi Kiadó, Pécs, 1995, 72-113. Az is Szegedy-Maszák Mihály tanulmányának "felhasználása" mellett szól, hogy itt a világirodalmi nevek említése, esetleg felsorolása valódi erudíción alapszik, nem pusztán díszítősor, átvétel; könnyebbség, hogy ez a kérdés a választott szöveghellyel kapcsolatban nem merül fel.
3. Többszörösen ironikus, hogy Szegedy-Maszák Mihály saját értelmezését alátámasztandó Waugh-nak épp abból a szövegéből (The Ordeal of Gilbert Pinfold - ‘Gilbert Pinfold kálváriája') idéz egy az író konzervatív, antimodernista ízlésére vonatkozó bekezdést, amelyet jó néhány kritikus - megítélésem szerint tévesen - Waugh "posztmodernségének" bizonyítékaként mint metafikciós regényt emleget. Itt Szegedy-Maszák Mihály, noha esze ágában sincs vitatkozni a Waugh-t posztmodern íróként láttatókkal, mintegy melléktermékként egy elég közkeletű félreértelmezésnek mond ellent.
4. Bizonyosan nem teljesen mindegy, hogy a világirodalmi párhuzam rögzített-rögzítő oldalán egy nálunk viszonylag kevéssé imert név (pl. Waugh) szerepel, vagy egy hivatalosan rögzített pozíciójú, már évtizedekkel korábban névvé (trópussá) változott szerző (mint Proust vagy Joyce). Ugyanakkor azonban (nyilván a Waugh esetében bemutatottnál jóval "perverzebb" irodalomtörténeti műveletek révén) Proust vagy Joyce ilyesfajta rögzítettsége is feloldható, az ő nevük is beírható olyan történetekbe, amelyek által az itt megjelenő név nem a téttel rendelkező (magyar) oldal rögzítését, hanem váratlan kilendítését eredményezheti. Másfelől elképzelhető, hogy a rögzült trópusként való nevekben, utalásszerű világirodalmi hivatkozások "túloldalán" megjelenő, önmagukban mindig kikezdhetetlen Joyce-ok és Proustok összeillesztése radikális, irodalomtörténeteket átíró Joyce- vagy Proust-képhez vezetne.
5. Michel Foucault, The Archeology of Knowledge, London: Tavistock, 1972, 129.
6. Vö. Sigmund Freud, "The Ego and the Id", On Metapsychology (Penguin Freud Library 11), Harmondsworth: Penguin, 1991, 376.
7. Vö. Kulcsár Szabó Ernő, "Az irodalmi modernség integratív történeti értelmezhetősége", Beszédmód és horizont, Budapest: Argumentum, 1996, 13-19. Egy a jelen írás szempontjából tipikus mondat: "Az interakciók sokfélesége azonban kétségkívül tartalmazni fog olyan nyelvi magatartásokat, amelyeknek - az adott kor szellemi helyzetét tekintve - elementáris, parciális, vagy kifejezetten elhanyagolható az esztétikai megszólító ereje" (18). Kulcsár Szabó Ernő tanulmányaiban, amellett, hogy az irodalomtörténet beszédaktusának pozicionáltságára utaló önreflexív gesztusok is megtétetnek (19, 27, 30 - utóbbiak "A kettévált modernség nyomában [A magyar líra a húszas-harmincas évek fordulóján]", Beszédmód és horizont), egy számomra rendkívül rokonszenves irodalomtörténeti modell kifejtése történik meg (e modell segítségével például olyan módon volna újragondolható a huszadik század harmincas éveitől kezdve az angol próza története, ami a szigetországban elfogadott és bebetonozott narratíváknál megítélésem szerint sokkal plurálisabb és nyitottabb irodalomtörténeti elbeszéléseket eredményezne), ugyanakkor azonban, amint belép az érték-mozzanat, a szöveg egyszerűen kénytelen a világirodalmi vonatkozásrendszert egy pillanatra lerögzíteni, és visszahozni a teleológiát, akármilyen feltételesen is: "ha az irodalmi modernség történetét ma az Eliot-féle klasszicitás logikája szerint, illetve a Musil jelölte irányban látjuk lezárulni..." ("Törvény és szabály között [Az elbeszélés mint nyelvi-poétikai magatartás a harmincas évek regényeiben]", Beszédmód és horizont, 64). Ugyanez mondható el egyébként Kulcsár Szabó Ernő 1945 utáni magyar irodalomtörténetéről is, amely természetesen nyíltan vállalja, hogy egy bizonyos irodalmi és bölcseleti hagyomány perspektívájából láttatja a korszak irodalmi jelenségeit. Számomra ebből most mindössze annyi érdekes, hogy a teleologikusság egyik legfontosabb, kivetült helye a szükségképpen gesztusszerű világirodalmi hivatkozások sora (A magyar irodalom története 1945-1991, Budapest, Argumentum, 1993: lásd pl. 15, 16, 35, 38, 40, 49, 63, 64, 74, stb.)