Márton László

Jacob Wunschwitz igaz története

9. rész

Másnap, Nagypéntek reggelén a városban rekedt polgárok néhány lovast vettek észre a Mückenberg oldalában, ott, ahol történetünk befejeződése után egy hónappal a tudós Leutinger fog felkapaszkodni, Petrarca példáját követve, a hegytetőre, hogy onnét körülnézve majd kijelentse: őt Guben és környéke derűsebb délszaki tartományokra emlékezteti; de bármennyire meg fogja is nyerni vélekedésével a nagyméltóságú városi tanács tagjait, fáradozásának annyiban vajmi kevés haszna lesz, hogy a tanács a megújított városi rendtartást, amelynek ötvenegy pontját még a szerencsétlen Jacob Wunschwitz vetette, Drezdában időzésekor, éppen Leutinger egyetértésével, papírra, majd csak őkiválósága Promnitz báró fenyegetőzése nyomán fogja, miután Leutinger közvetítése nem hozott eredményt, elfogadni 1604 kora őszén.

A lovasok megálltak; nézték az árvizet, amely körülvette a várost és lehetetlenné tette lakóinak a menekülést, de annak is igencsak megnehezítené a dolgát, aki várost, ha a zendülő polgárok fegyveres ellenállásra készülnek, ostrommal akarná elfoglalni; és hallgatták a domboldalakról innen is, onnan is felhangzó, szokatlanul gyötrelmes disznóvisítást, annak bizonyítékát, hogy az állatokat nemcsak szolgálni és hasznot hajtani, hanem őszintén szenvedni is csak az ember taníthatja meg. Néztek és hallgattak a lovasok, aztán visszafordultak. Egyszerre csak egy fogat bukkant elő a gyümölcsfák közül; négy ló vontatott nehezen haladva, meg-megállva egy sötét és alacsony tárgyat; majd azon a kissé kiugró, teraszos részen, ahol az imént a lovasok voltak láthatók, megálltak ők is. Most már világosan látszott, miféle tárgyat vontattak a lovak; vastag, öblös ágyú volt ez a tárgy, és a csöve a város felé irányult. Figyelték a polgárok: ugyan vannak-e ágyúk máshol is, például a környező dombtetőkön és -oldalakon, ahol az árvíz miatt kívül rekedt gazdák, alig győzvén a lentebbi házakból kimenekített bútort és ruhaneműt biztonságba helyezni, és biztosak lévén benne, hogy a Nagypéntekre meghirdetett igazságtétel úgyis elmarad, a lehető legbékésebben végezték a malacok herélését; másik ágyút azonban, ezen az egy öreg ágyún kívül, nem láttak. Ágyúk helyett láttak tarkabarka ünneplő ruhába öltözött, szakállas férfiakat, akiknek szájából, miközben parancsokat osztottak és adtak tovább, gőzoszlopok szálltak fel a csípős koratavaszi levegőbe; láttak jólismert zászlókat emlékezetes címerekkel; gazdagon redőzött kelmével beborított lőszeres ládákat, felpántlikázott puskacsöveket; látták a környék összes lövészegyletének felvonulását.

Látták, amint a Mückenbergen felállított ágyú körül piros dolmányos emberek sürögtek; láttak egy villanást és egy füstgomolyt, és látták a dörrenés elhangzása után, hogy az ágyúgolyó a városháza tornyába csapódott be, és hogy sötét üreg tátong a toronyóra számlapja helyén. Látták, hogy a város kívül került az időn, vagy hogy, éppen ellenkezőleg, polgáraival együtt foglyul esett a város az összezúzott pillanatban; és ha nem hazugság, hogy saját ésszel és akarattal rendelkező, szerves közösségként gondoljuk el a várost, akkor csakis üres káprázat lehet, hogy az első és egyetlen ágyúlövés pillanatát újabb, másik pillanat fogja követni.

Ebben az újabb, másik pillanatban fölrebbentek a galambok, ahányan csak voltak a város falai közt. Riadtan keringtek a házak fölött, amíg a dombokon körös-körül felsorakozott lövészegyletek, amelyek tagjai számára jutott idő a puskák megtöltésére, le nem lőtték mindet; szépen látszottak föntről a véres tollcsomók a sötétbarna zsindelytetőkön.

Eljött őkiválósága Promnitz báró, hogy igazságot szolgáltasson.

Őkiválóságát nem lehetett látni sem a városból, sem a várost körülfoglaló dombokról, mert őkiválósága, miután alkalmas helyen, amelyet az áradás miatt nem volt könnyű találni, átkelt a folyón, és megállapította, hogy a kérvényhársfát, ahol fogadhatná a város hódolatát az uralkodó megbízottja, a polgárok önhatalmúlag megrongálták, így tehát azok sem tudják hódolatukat nyilvánítani, akik esetleg hajlandók volánnak erre: ezek után visszahúzódott a kolostor mögé, arra a Herceghant nevű magaslatra, ahol állítólag egy tatár herceg van eltemetve, és ahol a Carl Gottlob Wilke-féle kalapgyár épült a múlt század közepén, amelynek terjeszkedése miatt néhány évvel később le kellett bontani a kolostort, és ahol Jacob Wunschwitznak négy polgártársával együtt minél hamarabb meg kellett volna jelennie, hogy ünnepélyesen átadják ne csak a malomkulcsokat, hanem a város kulcsait is.

A város kulcsainak átadására főként Leunclavius biztatta Wunschwitzot: ezáltal nemcsak a lázadás (most már, sajnos, alaposnak mondható) gyanúja alól mentesülnének a polgárok, hanem személyüket és ügyüket egyszersmind őkiválósága legkegyelmesebb oltalmába is ajánlanák; rögtön kezébe is nyomta Wunschwitznak a város kulcsait. Stanislaw Dubagk azonban ellene vetette, hogy: ily módon ők, polgárok szolgáltatnának bizonyítékot a lázadásra, vagyis arra, hogy kezükbe ragadták a város irányítását, és arról, ezek szerint, csupán az erőszak nyilvánvaló jeleitől meghunyászkodva hajlandók lemondani. Leunclavius megnyugtatta őket: majd ő tanúsítja, hogy nála volt mind a három kulcs; hiszen egy órája sincs még, hogy megkapta őket Christoph Richter főpolgármester úrtól. Arra a kérdésre azonban, hogy hol találkozott a főpolgármesterrel, nem egészen egy órája, és hogy jelenleg hol tartózkodik a főpolgármester, már nem válaszolhatott, mert a selchowi molnár, Cicero Seleschk, aki eddig hátul hallgatott, most egyszerre csak előrelépett, és rátámadt az ügyvédre: hát már nemcsak a malom kell neki, már az egész várost el akarja úsztatni a sikamlós bőrű hímsellő? Hogy ő, Cicero Seleschk földönfutó lesz, abba már beletörődött; no de hová meneküljön ennyi sok ember, és ki telepszik majd a helyükbe? Az ügyvéd, mintha nem is méltatná válaszra, Wunschwitzhoz fordult: lesz rá gondja, hogy a selchowi molnár ne legyen földönfutó, s hogy hátralevő hosszú élete során se módja, se szüksége ne legyen rá, hogy elköltözzék a malomból; de ha most Jacob Wunschwitz és négy társa - Gabschicgk, Dubagk, Budach, Kammunik - most rögtön el nem indulnak, és még a Neisse túlpartján át nem adják őkiválóságának a város kulcsait, akkor őkiválósága nem a városkapuk egyikén, hanem azon a helyen, ahol majd jónak látja leromboltatni a falat, fog a város belterületére lépni, és bizony nem a béke olajágával a kezében, hanem tűzzel, vassal. Minden szem Wunschwitzra szegeződött; ha pedig a városfal egyszer már le van rombolva, fűzte hozzá az ügyvéd, nem biztos, hogy szabad lesz újjáépíteni.

Wunschwitz és négy társa először a Kolostori-kapu alatt, ahol a mindvégig szolgálatban levő kapuőrök szó nélkül kiengedték őket, kereste, de mivel nem találta meg a "vízi mesterséghez" tartozó csónakot, ezért elindultak, nem a Neisse-parton, hiszen az víz alatt volt, hanem azon a dorongokkal megerősített, félkörben futó töltésen, a Knüppeldammon, amely a Werder gazdagabb részét védte, és amelyen egy kis kerülővel meg lehetett közelíteni Tewess Gabschicgknak azt a sógorát, akinek volt egy kis halászcsónakja; és, noha mindössze ketten vagy legfeljebb hárman ülhettek volna ebbe a csónakba, mégis úgy döntöttek, hogy egyszerre kelnek át mind az öten, és majd, hiszen a kolostorhoz képest, ahol ki szerettek volna kötni, mintegy hét és félszáz lépésnyire voltak a folyón fölfelé, nagyon óvatosan eveznek.

Így történhetett, hogy Tewess Gabschicgk sógorának túlterhelt halászcsónakja éppen a Neisse közepén találkozott azzal a hajóval, amelynek fedélzetén őkiválósága Promnitz báró hajtott végre folyami átkelést, kilenc mesterlövész és tizenöt helytartósági törvényszolga kíséretében, a kolostor felőli partról az innenső partra. Őkiválóságával többen is megpróbálták elhitetni, hogy a gubeniek harcra készülnek; valaki még azt is tudni vélte, hgoy felszedték a kövezetet. Ezt a báró nem hitte el, mivel tudta, hogy a város utcái nincsenek is kikövezve; de azt elhitte, hogy kóbor vallonok és horvátok is vannak odabent, akik értenek az ostromlott várak és városok védelméhez; arra számított, hogy sérültek és halottak lesznek mindkét oldalon, s hogy példás megtorlást kell majd alkalmazni. Dülledt szemmel, kivörösödve fújtatott a hajón, amelyet Gregor Kökritz, Michael Zeumann és Martin Bobertag hajósok irányítottak, és amelyet az említett hajósok az áradás előtt néhány nappal vontattak fel az Oderán és a Neissén, finomításra váró sóval és egyéb, számukra hasznos árucikkekkel megrakodva; mivel pedig értesültek róla, hogy közeledik az árhullám, a hajót nem a szokásos helyen kötötték ki, nem a Neisse-híd alatt, hanem följebb vontatták, és a kolostortól kilencszázharminc lépéssel fölfelé helyezték el egy védett kis öbölben, ahonnét most kényelmes evezőcsapásokkal, harántirányban szállították őkiválóságát, aki pontosan a délutáni három óraütést (mert már kora délután volt) elhangzásakor óhajtott nekifogni a bosszú művének, az innenső parti hídfőhöz. Csakhogy aznap sem három, sem több vagy kevesebb óraütés nem hangozhatott el, mer tőkiválóságának tüzérei szétlőtték az időt; és Promnitz báró sértődött rosszallással meresztette szemeit arra a vészesen billegő csónakra, amely egyre közelebb és közelebb sodródott az ő hajójához, és amelyben egy híján féltucat lázadó polgár tartózkodott. Parancsot adott, hogy csáklyával borítsák fel a vízialkalmatosságot; "Még egy szó, és téged is közéjük dobatlak!": így vagy ilyesformán kiáltott az egyik hajósra, aki azt bizonygatta, hogy ezek tekintélyes polgárok, és bizonyára nem áll szándékukban sem az, hogy a rendkívüli állapot parancsait és tiltásait felrúgva megszökjenek, sem pedig, Isten őrizz, hogy merénylettel próbálkozzanak. Ezalatt sikerült is erősen oldalba taszítani a csónakot, majd egy nagyot rántani rajta; a csónak azonban, éppen túlterheltsége miatt, nem borult fel, és a víz is, ami belefolyt, kevés volt ahhoz, hogy elsüllyessze.

Viszont Stanislaw Dubagk pékmester, akinél a város kulcsai voltak, miközben felállt, állítólag a kulcsokat akarva felmutatni, elveszítette az egyensúlyát, és belezuhant a vízbe; Wunschwitz és társai pedig, miután újabb erőteljes lökés érte a csónak oldalát, és a lövészek nekiálltak, hogy megtöltsék puskájukat, igyekeztek minél gyorsabban eltávolodni a hajótól és behúzódni a Kolostori-negyed félig-meddig elöntött házai közé, ahol végül sikerült is kiszállniuk egy keskeny, favázas építménytől takarva, amelynek emeletén egy özvegyasszony lakott a lányával, aki biztos volt benne, hogy ő okozta az árvizet, ezért, bárhogyan biztatták is, már második napja nem volt hajlandó a kisdolgát elvégezni, és ahol történetünk után százötven évvel a szegényház fog majd felépülni, majd egy másik évszázadban a szegényház helyére kerül a vágóhíd és közvetlenül mellé a dögfeldolgozó telep, ezért joggal hihették a város akkori lakosai, hogy: "Elmúlás és keletkezés a két intézmény közelsége révén képezi a messzetekintő népegészségügy önmagába záruló és önmagát kiegészítő körfogását". Wunschwitz és társai hálát adtak Istennek, amiért kimentette őket a veszedelemből, aztán döbbenten összenéztek; biztosra vették, hogy a város kulcsai a Neisse fenekén hevernek az iszapban, hogy Dubagk belefulladt vagy belefojtódott a vízbe, és hogy őkiválósága, ötük ügyetlensége és gyávasága miatt, szigorúan megbünteti a várost. Minthogy azonban sem lövéseket, sem jajgatást nem hallottak a túlsó (a mi nézőpontunkból az innenső) partról, összeszedték bátorságukat, és újból csónakba ültek; erőteljes evezőcsapásokkal haladtak a Kolostori-kapu felé, ahová mégis jóval később érkeztek, mint remélték.

Igaz, hogy a csónak nem volt annyira megterhelve, mint az imént, viszont megfeneklett, mivel már levonulóban volt az árhullám, a Neisse-híd korlátján, és részben ezért, részben a hídfő környékén feltorlódott árvízi sodralék miatt csak üggyel-bajjal tudtak a szárazra vergődni. A kapuőrök elmondták nekik, hogy a város kulcsainak átadása megtörtént, hogy őkiválósága bevonult a városba, hogy odabent elkezdődött az igazságtétel, és hogy, leszámítva két asszonyt, akikre törmelék hullott a városháza tornyából, senkinek nem esett bántódása; mire Wunschwitz és a másik három polgár futva igyekezett a városháza felé.

Stanislaw Dubagk erősen szorongatta mind a három városkulcsot, sőt az egyiket állítólag a szájában tartotta, amikor kihalászták a törvényszolgák; és első dolga volt, miután hálát adott Istennek, amiért kimentette a veszedelemből, polgártársai nevében hódolatot nyilvánítva, átnyújtani a város kulcsait; így hát őkiválósága Promnitz báró, amikor két vagy három perccel később kiszállt a partra, már egy meghódolt város kapujában állt.

Mondta is a városháza előtt összegyűlt sokaságnak, hogy: nem véreskezű bosszulóként jön, de mint édesapa látogatja meg a gyermekeit, nem tűzzel-vassal, hanem a béke olajágával a kezében, és hogy: amennyiben a polgárok az elorzott malomkulcsokat ugyanúgy átadják a nagyméltóságú városi tanácsnak, miként nekünk, Promnitz bárónak átnyújtották a város bitorolt kulcsait, úgy a mi kiválóságunk nemcsak a polgárok valóságos vagy vélt sérelmeit fogja figyelmesen tanulmányozni, nemcsak orvosolja mindazt, ami a jogrenddel összhangban jóvátehető avagy jobbítható, hanem, hogy a jövőben hasonló sérelmekre minél ritkábban kerüljön sor, a mi kiválóságunk hajlandó módosítani, veletek és a nagyméltóságú városi tanáccsal egyetértésben, civitásotok vagyis polgári közösségetek rendtartásának egészét, és ha kidolgoztatok erre nézve olyan tervet, amely semminél több valami, úgy ezt a mai tárgyalási napon készen vagyunk megvitatni és végleges formába önteni.

Mire azonban elmondta mindezt, elsötétült az ég, mintha éjszaka lett volna, pedig az idő múlása szerint, ha sértetlenül forgott volna tovább a városháza tornyában az idő, fényes nappalnak kellett volna lennie, és a következő pillanatban, éppen amikor Wunschwitz és három társa, Gabschicgk, Budach és Kammunik a főtér széléhez érkezett, akkora felhőszakadás zúdult a városra, hogy a polgárok, minden tiszteletük és kíváncsiságuk, sőt jól felfogott érdekeik dacára szertefutottak, olyannyira, hogy maga Wunschwitz is kénytelen volt behúzódni egy kapu alá, és ötvenegy pontból álló szabályzattervezetét, nehogy elázzék, mielőtt őkiválóságának átnyújtaná, köpönyegének belső zsebébe rejteni; majd rögtön magasba emelte azt a selyempárnát, amelyen a kifényesített malomkulcsok feküdtek, és kilépett a kapu alól; de addigra már Promnitz bárón kívül senki sem volt látható a városháza előtt.

Őkiválósága volt az egyetlen, aki az egészségtől majdnem szétrepedő, pompás termetét szembe tudta szegezni a lezúduló víztömeggel. De még ez is kevés volt.

Mert amikor őkiválósága húsz vagy huszonöt lépésnyit előregázolt (mintha a nem is előle menekülő polgárokat vette volna üldözőbe), lassan kettéhasadt a városháza tornyának ágyúgolyóval rontott, esővízzel teleszívódott fala, és tompa robajjal zuhant egy másfél ölnyi faldarab, közvetlenül őkiválóságának háta mögé; amikor pedig őkiválósága hátrafordult, nemcsak az omladékot vette észre, hanem az omladék mellett azt a férfit is, aki a bal kezében valami tömött zacskót vagy vánkost emelt a magasba, jobb kezével pedig fenyegetően szorongatott a köpönyege alatt egy ismeretlen tárgyat. És noha nem volt egészen biztos benne, hogy a faldarabot ez a férfi próbálta ráomlasztani, sőt azzal, hogy megparancsolta, kutassák át a városháza tornyát (amelyben kívülről most már látszott az összetört óraszerkezet, közepén az ágyúgolyóval), maga szabott józanabb irányt az egyébként makacs gyanúnak; mégis, amikor Leunclavius a fülébe súgta, miközben a szintén elősiető Gideon Kindler titkár hálát adott Istennek, amiért megmentette őkiválóságát az idő előtti haláltól, hogy: ez az ember a lázadók vezére, Jacob Wunschwitz, akkor őkiválóságának a maga módján éppúgy elsötétült az arca, mint az imént az égbolt. Kijelentette, és mintha pillantásával félre akarta volna söpörni Wunschwitzot a sárban heverő faltörmelékkel együtt, hogy: a malomkulcsokat, mivel a malmok nem az ő kiválóságának tulajdonát képezik, nem illetékes átvenni, azokat vegye át, ha úgy látja jónak, a nagyméltóságú városi tanács, és hogy: kiválóságunk most pedig távozik a város falai közül, és a tárgyalási napot a Neisse túlsó partján fekvő, jelenleg sóhivatalként működő kolostorban folytatja, ahol kijelöltük szállásunkat, és ahol egy órán belül, mert ha nem, akkor távolmaradásuknak gyászos következményei lesznek, tartozik megjelenni az a harminctagú tárgyalóbizottság, amelynek ez év Gyertyaszentelő napjára szóló, de jelenleg is érvényes oltalomlevélben szólásszabadságot biztosítottunk. További kérdéseknek, ellenvetésnek nincs helye.

Képzelhető, hogy ilyen rövid idő alatt (ami annál is rövidebb volt, mivel a rendkívüli állapot miatt nem volt mérhető) nehezen csődült volna össze a harminc tagú tárgyalóbizottság, ha nincsenek ebben segítségére a város utcáin cirkáló helytartósági törvényszolgák, akik most már legalább hatvanan lehettek, és akik, névjegyzékkel a kezükben, sorra bezörgettek a tárgyalóbizottság tagjaihoz: készülődik-e már, jóember, a Neisse túlsó partjára? Arról nem szólva, hogy volt a tárgyalóbizottságnak öt olyan tagja, Wunschwitzcal az élen, azonkívül Gabschicgk, Budach, Kammunik, és Dubagknak is kár volt megszárítkoznia, mert lám csak, megint vizes lett a főtéren az imént, akik máris ott álltak a hídfőnél, törvényszolgáktól közrefogva; erről pedig Wunschwitznak eszébe jutott a világtalan Cupido Schütz jóslata, amely szerint addig nem fog bántódása esni, míg a városfalakon belül marad, és valamiért eszébe jutott az a tegnapi szolgáló is, akinek mázas korsói összetörtek a kútnál; sehogyan sem értette, mit keres egymás mellett e két, össze nem tartozó dolog. Így hát kevéssel azután, hogy Bobertag, Zeumann és Kökritz hajósok átszállították őkiválóságát, a harminctagú tárgyalóbizottság is átbotorkálhatott azon az elkobzott halászcsónakokból kialakított ideiglenes hídon, amelynek építését a zivatar ellenére sem szakították félbe az önkéntes munkára kirendelt külvárosiak, zömükben a Crosseni negyed szegényebb lakói.

A kolostor kapujában azt mondták a harminc férfinak, hogy: legyenek egy kis türelemmel, néhány percről van szó csupán. Aztán amikor sötétedni kezdett, és közben elvonultak a zivatarfelhők, úgyhogy néhány percig látni lehetett a lenyugvó napot, kinyílt a kolostor kapuja, és ők bemehettek az egykori kerengőbe, amelynek közepén feltornyozva álltak a sószállításra használt hordók, és gabonaszemek csíráztak a sárban; itt-ott egészen sok el volt szóródva belőlük. Ezt kellene őkiválóságának látnia: hogy nemcsak idegen földre szállítják, hanem el is pocsékolják a szegény városi nép kenyerét!, így kiáltottak, de hiába, mert Promnitz bárónak az a legkisebb szolgája, aki felé fordulatok a méltatlankodók, és aki tűzifát hasogatott egy tuskón, még csak rájuk sem hederített. Aztán, amikor már egészen sötét volt, valaki, üvegezett lámpással a kezében, előjött a belső termekből, és értésükre adta: ma már késő van ahhoz, hogy folytatni lehessen a tárgyalási napot, ezért őkiválósága, aki mindaddig itt marad, amíg az összes vitás kérdést közmegelégedésre nem rendezi, arra kéri őket, hogy most menjenek haza, és jöjjenek vissza holnap reggel, ha lehet, minél korábban. Mielőtt azonban a tárgyalóbizottságot kieresztették volna, jött egy másik ember, ugyanolyan lámpással, mint az előző, mondván: őkiválósága nem óhajtja, hogy teljesen kárbavesszen a mai nap, ezért azt üzeni, hogy: válasszák ki az itt megjelentek azt az öt férfiút, akiben a leginkább megbíznak; őkiválósága velük óhajtana társalogni.

Mire Wunschwitz megkérdezte: ha a báró úrnak ahhoz késő van, hogy tárgyaljon velük, harminc becsületes polgárral, úgy ahhoz miért nincs késő, hogy ötükkel társalogjon? Erre föl: kuss legyen, hangzott a válasz; hallottátok a parancsot vagy sem?! Ne olyan durván, Zacharias, avatkozott közbe az előbbi lámpás ember; nem a lovászfiúkkal beszélsz; finomabban, finomabban! Őkiválósága nem szeretne semmi döntést elhamarkodni; és miután az eddig történteket egy bizonyos nézőpontból már ismeri, szívesen megismerkedne a másik változattal is, a polgárokéval, hogy majd a változatok összevetéséből kihámozza azt, ami legvalószínűbbnek és legigazabbnak fog bizonyulni. Erre pedig a szűkebb körű, bizalmas beszélgetés alkalmas. Így aztán őkiválósága fel tudna készülni, mert mostanában vajmi keveset alszik, az álmatlan éjszaka folyamán, a szempontok és ténykörülmények legbölcsebb mérlegelésére.

Jött ekkor egy harmadik ember, az ő kezében is volt egy üvegezett lámpás: akármelyik öt polgárra esik is a többiek választása, Jacob Wunschwitz kelmefestő mindenképp legyen köztük! Bizonyára kevéssé fog meglepődni az olvasó, ha történetünknek ezen a pontján úgy találja, hogy a Jacob Wunschwitz mellett kiválasztott négy férfiú Gabschicgk, Dubagk, Budach és Kammunik volt; magukra maradva, tréfásan kérdezgették egymást, készítettek-e már végrendeletet. Egyelőre azonban semmi komolyabb oka nem mutatkozott a gyászos hangulatnak; egy törvényszolga lépett közéjük, és tudomásukra hozta, hogy: őkiválósága szeretné összekötni a kellemeset a hasznossal, ezért, hacsak az urak vissza nem utasítják meghívását, szívesen látja őket vacsorára.

Fényesen kivilágított szobába vezette őket, ahol már csak a teríték és az étel hiányzott az asztalról; de Gideon Kindler, aki ott állt az egyik sarokban, és éppen egy ferdén álló gyertyát igazított meg a gyertyatartóban, biztosította Wunschwitzot: ne aggódjék, rövidesen terítenek és tálalnak, még mielőtt őkiválósága ideér. Sőt, hogy minél kevesebbet kelljen várakozniuk, ő, Kindler máris megy és intézkedik; majd meglátja Wunschwitz, milyen hamar itt lesz a vacsora!

Bármit ígért azonban Kindler, ebben a szép szobában, és ez látszott a gyertyák rövidülésén, tovább kellett várakozniuk, mint a kolostor előtt és a kerengőben együttvéve; talán éjfél is elmúlt már. Egyszerre csak Dubagk felállt az asztal mellől, ahol addig ült a többiekkel szótlanul, és odament az ajtóhoz: nincs-e rájuk zárva? Tévedett; nem volt rájuk zárva, kinyílt. Ott állt a küszöbön a törvényszolga, és jókedvűen kérdezte Dubagktól, hogy: miben siethet a segítségére? Nem volt azonban egyedül; ott állt mögötte Kindler, és közölte a polgárokkal; akiknek a lelki állapotát könnyebb elképzelni, mint leírni, hogy: őkiválósága nem érzi teljesen jól magát, ezért arra kéri az urakat, szíveskedjenek emeleti lakosztályába fáradni, mert ott szeretné, hogy ma már ne kelljen felserkennie nyugszékéből, vacsoráját az urak társaságában elkölteni.

Ennek hallatára Valentin Budach, aki már öreg ember volt, megkérte a titkár urat, ugyan szíveskedjék egy pillanatig a földre világítani, hadd láthassuk a kifelé vezető lábnyomokat; mert azokat a nyomokat, amelyek befelé vezetnek az oroszlán barlangjába, lehunyt szemmel is kitűnően látjuk!; Dubagk pedig egy furcsa kifejezésre lett figyelmes. Ejnye, mit ért azon Kindler titkár úr, hogy őkiválóságának ne kelljen felserkennie? Nem azt hallottuk néhány órával ezelőtt, hogy álmatlanul tölti az éjszakát? Mire Kindler gúnyosan elmosolyodott: nem kell a szavakon lovagolni. Ő, Kindler Westfaliában született és nevelkedett, Osnapbrück mellett, és amire ő gondol, azt ott úgy mondják, hogy felserkenni; de csak annyit jelent, hogy felállni, felkelni székből vagy ágyból vagy a puszta földről vagy felőlem akár a föld alól is.

Elsápadtak e pimaszság hallatára; mindannyian tudták, hogy hol született és nevelkedett Kindler, és ki az apja; Kindler pedig tisztában volt vele, hogy tudják. Nézett rájuk, és várta az ellenvetéseket, ám ellenvetések nem hangzottak el. Kindler megint elmosolyodott, ezúttal már inkább szánakozva. Szólt a törvényszolgának, hgoy kísérje fel az urakat, majd hirtelen karonfogta Wunschwitzot, és a fülébe súgta, hogy vele négyszemközt kíván szót váltani.

Mire Wunschwitz azt felelte, hogy: neki nincs négyszemközti beszélgetnivalója semmiről senkivel; mindaz, ami rá tartozik, ugyanígy tartozik négy társára, valamint az egész városra is. Kindler elmosolyodott, most már harmadszor: ez nagyon szépen hangzik, és ő, Kindler, lenne a legboldogabb, ha igaz volna; csakhogy van itt egy bizonyos dolog, amit a városnak mégsem kellene most azonnal megtudnia. Happenrodt mostohaleánya, Rosalie kitűnő egészségnek örvend; hát ehhez mit szól, Wunschwitz úr? Én sem szólnék semmit a Wunschwitz úr helyében; no és Wunschwitz úr nem kívánja látni őt? Én sem kívánnám; de mi lesz, ha majd ő kívánja látni Wunschwitz urat? Felelte Wunschwitz: nekem semmi közöm kendhez, ahogy kendnek sincs ehhez a dologhoz a világon semmi köze. Legyen szíves, vezessen a többiek után!

Hát így állunk, szólt a titkár halkan, csaknem szomorúan; hogy a világon semmi közöm ehhez a dologhoz. Hogyan is lehetne köze hozzá egy szerény fiatalembernek, aki még tréfából sem állíthatja, hogy Osnabrück mellett született és nevelkedett, még akkor sem, ha a császári udvarban tárgyalhat helytartói felhatalmazással országos jelentőségű dolgokról, nemcsak éhenkórász polgárok hőzöngéséről és végképp nem a helyettes polgármester mostohaleányának arról a testrészéről, amely a vállalkozó szellemű férfiak előtt nyitva áll! Mire Wunschwitz: "miután a titkár úr", így szólt, "vér szerinti apjától csak a vállalkozó szellemet örökölte, a címet és a rangot nem, ezért aligha fogja méltóságán alulinak tartani, hogy végre nyilatkozzék szándékairól." Kindler meghökkent vagy meghökkenést színlelt: "csak nem képzeled", hirtelen tegezni kezdte Wunschwitzot, "hogy feleségül veszem?" Hát igen, be kell vallania, hogy bizony feleségül venné még most is, még így is, ha fél évvel ezelőtt, amikor megkérte a kezét, nem tesz a mostohaapa a visszautasításon túlmenően egy őrá, Kindlerre nézve durván sértő kijelentést, és ha ugyanez a mostohaapa, aki akkor még ragyogóan látott, el nem sikkasztotta volna a hozomány legnagyobb részét. Majd egyszerre csak a homlokára csapott: "Vagy úgy; hogy veled mik a szándékaim, Jacob Wunschwitz?!"

Ugyan már, mik volnának a szándékaim? Felkísérlek az emeletre őkiválóságához, aki társalogni óhajt; nem mintha kíváncsi volna rád vagy a véleményedre, hanem csak azért, mert nem tud aludni a rettegéstől, és megkívánja, hgoy hajnalig legyen a társaságában valaki, akinek hangjától és emberi közelségétől (reményei szerint) elriadnak az éjszaka rontó lidércei; reggel hazaküldünk, és akkor végre megkezdődnek a tárgyalások, majd meglátjátok, hogy milyen eredménnyel. Kis ember vagyok én ahhoz, hogy különálló szándékaim lehessenek.

Illetve mégiscsak vagy egy aprócska szándéka neki, Gideon Kindlernek: szeretne valamit megkérdezni. Vajon tudja-e Wunschwitz úr, mit történt annak idején Melchior Bononiusszal? Melchior Bonoiust kisgyermekkorában, kevéssel azután, hogy Wunschwitz úr Meissenbe költözött, sajnálatos baleset érte: átmászott egy kihegyezett karókból álló kerítésen, és amikor átemelte a lábát, megcsúszott, úgyhogy szerencsétlenül járt. Ezt eddig nem tudta Wunschwitz úr? Fő, hogy most már tud róla; akár mehetünk is a többiek után.

Kiemelte a gyertyatartóból az egyik gyertyát, a másikat Wunschwitz kezébe adta. Maguk mögött hagyták a kerengőt, ahol az iménti törvényszolga már megint fát hasogatott, olyasféle mécses fényénél, amilyet azelőtt másféle, kegyesebb célra használtak itt, a kolostorban; átmentek az egykori konyhán, ahol most a sószárító kemencék álltak, és egy lángoló fahasáboktól megvilágított, oldalsó zugban valamiféle gép vagy készülék csattogása hallatszott: ez volt a helytartóság tábori nyomdája, és a nyomdász (görnyedt ember, akiből jóformán csak hosszú, fehér haja látszott a sötétben) éppen egy hirdetménynek látszó iratot sokszorosított. Wunschwitz lehajolt az egyik, még nedves lapért, ám ekkor: "Ez egy elrontott lap", és mintha valaki ráfújt volna, kialudt a kezében a gyertya, "nincsen rajta semmi böngésznivaló!"; és Kindler, akinek nagyon is égett a gyertyája, kikapta Wunschwitz kezéből a papírost, amely már nem is volt nedves, mert a gyertyalángtól egy szempillantás alatt izzó pernyévé foszlott.

Beléptek egy ablaktalan, hosszúkás helyiségbe, amelynek túlvégén egy másik ajtó vezetett volna tovább, ha nem lett volna bezárva; ejnye, kiáltotta Kindler, észre sem vettem, hogy már ilyenkésőre jár! Ezt az ajtót éjfél előtt fertályórával bezárják; most aztán vissza kell mennem a kulcsért! Kérte Wunschwitzot, hogy ne mozduljon erről a helyről, várja meg, mindjárt visszajön. Illetve mégsem; inkább jöjjön csak velem Wunschwitz úr. Unalmas volna itt egyedül; s ha még egyedül érezhetné magát az ember, csakhogy ebben a kolostorban patkányok is vannak ám!

Mire visszaértek, pedig Wunschwitznak úgy rémlett, hogy ez egy vagy két percbe, nem több időbe telt: a nyomdász alighanem végzett a munkával, mert vaksötét volt a kemencék mögött, a sajtó pedig hallgatott. Kindler odavilágított; a falnak azon a részén csakugyan kulcsok lógtak. Látod-e Wunschwitz, mennyi kulcs; és a legtöbbjükhöz már nincs meg a zár, amelyet valaha kétségkívül nyitottak. Itt lógnak egymás mellett sorban, mint valami soha nem látott fűszernövény füzére; de aki abból a levesből eszik, amit ezzel kéne fűszerezni, annak ám beletörik a foga! A rejtélynek, ha nincs tartalma többé, hiába van kezünkben a nyitja!

Wunschwitz, akinek nem volt ínyére a kétértelmű beszéd, megkérdezte, hogy: mégis, miről van szó abban a hirdetményben, amelyet neki nem volt szabad elolvasnia? Vagy talán olyan titok van benne, amely nem jöhet idő előtt a napvilágra? Kindler nagyot nevetett: napvilágot emlegetni még egy kicsit elhamarkodott volna! Az a hirdetmény arról tudósít, és ez korántsem titok, hogy Jacob Wunschwitzot felségsértés miatt kivégezték, hahaha! Meg is volt bántva kissé, amiért Wunschwitz nem nevetett, legalábbis nem eléggé felszabadultan.

Leakasztotta az egyik kulcsot, majd karon fogta Wunschwitzot, és visszakísérte abba a hosszúkás, ablaktalan helyiségbe, amelynek túlsó ajtaja be volt zárva. Ám ezt a bezárt ajtót, szomorúan kellett Kindlernek tapasztalnia, nem tudta kinyitni a magával hozott kulcssal. Ejnye, kiáltotta, hát nem eltévesztettem a kulcsot! Elnézést kért Wunschwitztól: egy pillanat, és mindjárt hozza a másikat, az igazit! Azzal sarkon fordult, kiment, és becsukta maga után az ajtót, amelyen az imént bejöttek. Wunschwitz odarohant, ám elkésett; az ajtó be volt zárva.

Másnap reggel a tárgyalóbizottság harminc tagjából azzal a huszonöttel, akik megjelentek a kolostor bejárata előtt, közölték, hogy: őkiválósága még alszik, nem lehet zavarni; várják meg, amíg felébred. Kérdezték annak a négy férfinak a hozzátartozói, akik Wunschwitzcal az élen az előző nap ott maradtak a kolostorban: hát ők öten hová lettek, miért nem térhettek haza? Erre azt a választ kapták, hogy: a szóban forgó személyek pihenésre vannak szorulva; és a növekvő nyugtalanság láttán kijelentették a helytartósági törvényszolgák, hogy: csak a tárgyalóbizottság tagjai voltak iderendelve a kolostorhoz, a többiek (mert már legalább négy-ötszázan tolongtak a kérdezősködők mögött, és egyre többen jöttek át a csónakhídon, sőt, mivel a víz már annyira leapadt, hogy felszíne fölé került a Neisse-híd is, a város jobbágyai nekiálltak letisztítani az iszapot róla) azonnal menjenek vissza.

Mire a nép kijelentette, hogy: addig nem tágítanak innét, amíg viszont nem látják azt az öt polgártársukat, akikben a leginkább megbíznak. Egyre többen voltak és egyre hangosabbak, de akkor kinyílt a kolostor kapuja mellett egy kis ajtó, és azon kilépett Stanislaw Dubagk.

Látva a tömeget, megtorpant és zavartan motyogott valamit, amit nem lehetett érteni, mert mindenfelől kérdésekkel ostromolták; utóbb kiderült, hogy egész éjjel be volt zárva egy cellába, amelynek falán még látszott a feszület helye; majd pedig szóltak neki, hogy keljen fel, és kiengedték azon az ajtón, amely előtt állt még ebben a percben is. Többet és különbet Gabschicgk, Budach és Kammunik sem tudott mondani, akiket mintegy másfél óra múlva szintén kiengedtek; őket hármójukat valamilyen okból közös helyiségbe zárták, és nemhogy nem esett bántódásuk, de még sört és kenyeret is kaptak. Amikor azonban sürgetően kérdezték odabent, hogy végülis óhajt-e velük tárgyalni vagy akár társalogni a helytartó, azt kellett hallaniuk, hogy: nem, egyelőre nincsen szükség rájuk; elmehetnek. Ők hárman, ahogyan becsületes férfiakhoz illik, érdeklődtek Wunschwitz és Dubagk felől is, mielőtt a kolostorból távozhattak volna, "ők ugyan hová lettek?"; nos hát, az egyiket kiengedték, ez Dubagk, a másikkal, mint mondták odabent hármójuknak, még "akad egy kis eligazítanivaló". Ne aggódjanak, mindössze arról van szó, hogy őkiválósága négyszemközt akar beszélni Wunschwitzcal.

Mire Wunschwitz felesége, Bettina, aki szintén ott állt három gyermekével a sokaságban, felkiáltott: aki ezt állítja, valótlant állít! Az ő férje miről is volna hajlandó tárgyalni polgártársai háta mögött a helytartóval? Hát nem veszitek észre, mi történik? Először kiválasztanak a polgárok, az őr parancsukra, harmincat maguk közül, majd ez a harminc választ ötöt, akit beküld az ellenség közé; visszatér négy, bentmarad egy az ő kezükben: meglátjátok, ő lesz a bűnbak!

A polgárok és polgárasszonyok közül néhányan, miközben a többség ütemesen kiabálva követelt, hogy Wunschwitzot engedjék szabadon, igyekeztek megnyugtatni Wunschwitznét, akit az elmúlt néhány hónap alatt nemigen fogadtak be maguk közé, de akit most, a küszöbön álló események előérzetében egyik pillanatról a másikra mégiscsak megszerettek, és akit azóta, gyermekeivel együtt, számtalan apró figyelmességben részesítettek; és Wunschwitzné már-már hajlandó lett volna belátni, hogy aggodalmai, legalábbis egyelőre, túlzottak, amikor törvényszolgákkal kísérve megjelent a kolostor előtt Promnitz báró titkára, Gideon Kindler, és köntörfalazás nélkül elmondta, hogy Wunschwitzot azért nem engedik ki a kolostorból, mert ő a lázadás vezére; és noha őkiválósága nem alkalmazza a várossal szemben a megtorlás eszközeit, sőt Wunschwitz ellen sem indít eljárást, mégis jónak látja Wunschwitzot mintegy kezesként vagy túszként fogva tartani mindaddig, amíg a békesség annyira meg nem szilárdul, hogy fel lehet oldani a rendkívüli állapotot.

Ekkor Bettina odalépett a titkárhoz, és remegő hangon megkérdezte tőle: ha így áll a dolog, akkor tőle, Wunschwitz feleségétől ugye nem fogják megtagadni azt a kedvezést, hogy felkeresse férjét a fogságban, és néhány szót válthasson vele? A titkár nem minden érdeklődés nélkül nézte az asszonyt: egy szép nőt, úgymond, sokféle kedvezésben lehet részesíteni. De hiszen akit halálra ítéltek, még ahhoz is bebocsátják a feleségét és a gyermekeit, hogy utoljára láthassa őket; ha tehát Wunschwitzné most nem léphet be a kolostorba és nem találkozhat a férjével, ez csak annak a jele, hogy Wunschwitznak nincsen semmi baja, és hogy aggodalomra semmi ok.

Látva azonban, hogy ezzel csak felszította az asszony elkeseredését és a többiek felindultságát, gondolkodóba esett: miért is van Wunschwitz fogságban? Azért, mert őkiválósága tudomása szerint Wunschwitz a gubeni polgárlázadás vezére; ám ha őkiválóságát megingatnátok e szilárd meggyőződésében, például azáltal, hogy egy tanúsítványban, amelyet mindannyian alá kell írnotok, ünnepélyesen kijelentitek, hogy Wunschwitz nem a ti felhatalmazásotokból cselekszik, és nincs is rátok semmi befolyással: akkor őkiválóságának bizonyára nem lesz oka rá, hogy továbbra is fogvatartsa Wunschwitzot. Őkiválósága rövidesen átvonul a város falai közé, hogy ott folytatódjék az igazságtétel; addig vessétek papírra ezt a tanúsítványt, írjátok alá, és nyújtsátok át neki! Míg a titkár mindezt elmondta, egy törvényszolga igyekezett keresztülnyomakodni a kolostor előtt összegyűlt polgárokon, hóna alatt egy köteg papírossal; és néhány kíváncsi, aki odahajolt, bizonyára ki tudott volna betűzni valami fontosat a papírosok nyomtatott szövegéből, ha a kolostor kitáruló főkapuja láttán a sokaság félkörben szét nem húzódik, és az eddig hiába keresett városi tanács kíséretében színre nem lép őkiválósága Promnitz báró. Megállt és körülnézett, mintha keresne valakit; majd megakadt a szeme Wunschwitz feleségén, közelebb lépett hozzá, és megkérdezte: ő az özvegy?

Mire Bettina összerogyott, és moraj hallatszott a tömegből.

A báró összevonta szemöldökét: most már végképp nem érti, miért viselkedi így a nép! Ő a legnagyobb jóakarattal indul az egyszerű emberek közé, azok pedig olyan elszörnyedéssel fogadják, amilyet véres kezű zsarnokok és gyilkosok érdemelnek; mikor ő jót akar tenni Samuel Tschörtner ötvösmester özvegyével!

Valaki megpróbált véget vetni a félreértésnek: Tschörtner özvegye nem számított rá, hogy őkiválósága máris fogadja, és azért nem jelent meg a kolostor előtt, mert egyetlen lánya, miután azt álmodta, hogy hatalmas folyam ered a combjai közül, abban az őrülettel határos tévhitben ringatózik, hogy miatta áradt meg a Neisse, és ezért egy ideje, tisztességgel szólva, nem hajlandó vizelni; ez az asszony viszont, aki magához tért az ájulásból, és három gyermekével együtt letérdel őkiválósága elé, legjobb tudomásunk szerint nem özvegy, mert az ő férje a letartóztatott Jacob Wunschwitz, és annak szabadulásáért könyörög.

Őkiválósága megparancsolta, hogy vezessék elé Tschörtner leányát és az anyját; ő a Tschörtner-leányt most azonnal meggyógyítja! Aki attól fél, hogy az ágyéka miatt megárad a Neisse, az költözzék el a Neisse közeléből; ugyanis Bécsújhelyen Tschörtner után tekintélyes vagyon maradt, amelyből anya és leánya még a gubeni városi tanácsot illető tartozások kiegyenlítése után is jómódban élhet; majd őkiválósága elmosolyodott, és a Tschörtner-leány fülébe súgott valamit, akinek szenvedő vonásai mintha kisimultak volna, és kacsázó léptekkel, arcát kezébe temetve félrevonult, hogy majd csak órák múlva kerüljön elő. Őkiválósága fölsegítette és kegyesen elbocsátotta Tschörtner özvegyét, és körülnézett: ugyan van-e még valami elintéznivalója itt a kolostor előtt?

Látva, hogy minden szem várakozóan szegeződik rá, felült lovára, és onnét mondta Bettinának, aki a három gyermekkel együtt még mindig térdepelt: a lázadók vezére, Wunschwitz igazság helyett, még ha mást érdemelne is, kegyelemben fog részesülni, és bármi történjék, fogsága még a mai napon végetér.

Lépésben haladt át a Neisse-hídon, amelyet a városi jobbágyok időközben megtisztítottak az iszaptól; majd a Kolostori-kapu előtt leszállt a lóról, kézenfogta Christoph Richter főpolgármestert és a világtalan Cosmas Damian Happenrodt helyettes polgármestert; és híveitől, bizalmasaitól, szolgáitól kísérve, zeneszó mellett vezette vissza a városba az elveszettnek hitt nagyméltóságú tanácsot.

A városháza előtt, mellőzve az ilyenkor szokásos hosszabb szónoklatot, átnyújtotta a főpolgármesternek a város kulcsait, Gideon Kindler kezéből pedig az oly sok bajt okozott malomkulcsokat is átvehették a tanácsurak, akik életük hátralévő részében sohasem fogják elbeszélni, hogy merre jártak és mit csináltak József napjától Nagyszombatig; mert az, hogy Promnitz bárónak a várossal szemben fennálló tartozásairól többé nem esett szó, legföljebb arra a jelentős adókedvezményre szolgál magyarázattal, amelyet őkiválósága váratlanul mégiscsak hajlandó volt megadni Guben városának, valamint arra, hogy a tartomány többi városait a korábbiaknál is nagyobb terhekkel volt kénytelen sújtani.

Őkiválósága hangot adott azon szándékának, hogy a városháza toronyóráját és a torony sérült falát a saját költségén javíttatja ki, azonkívül fájdalomdíjat fizet annak a két asszonynak, akit megsebesített a leomló törmelék. Mire Christoph Richter főpolgármester a városi tanács nevében köszönetet mondott a helytartónak, amiért helyreállította a békességet és a rendet; kérte, hogy pártfogó tekintetét őkiválósága ezután se fordítsa el róluk, és kegyeskedjék mélyreható bölcsességével átvizsgálni a megújítandó statútumokat; végül megígérte, hogy a gubeni borokat legközelebb majd előnyösebben lehet eladni, mint az elmúlt alkalommal, mivel a borszállítást, a szőlősgazdák saját kérésére, a városi tanács fogja megszervezni saját hatáskörén belül. Ekkor előlépett néhány polgár, és bizonytalan hangon felolvastak egy nyilatkozatot, amely szerint sajnálják a maguk részéről, hogy felbomlott a békesség és a rend, és inkább lemondanak jogos követeléseik egy részéről, semhogy átlépjék azt a határvonalat, amely a törvénytelenségtől választja el a jogokhoz való túl makacs ragaszkodást. Továbbá a Jacob Wunschwitz nevű meisseni kelmefestőnek sohasem adtunk arra felhatalmazást, hogy az érdekeinket képviselje fejedelmi udvarokban, vagy hogy nevünkben egyéb módon léphessen föl; mégis arra kérjük te kiválóságodat, hogy ítélje meg az esetet nagylelkűen, és legmagasztosabb kegyelmét az említett kelmefestőre is terjessze ki.

Őkiválósága elégedett volt. Az elhangzottakból kiviláglik, hogy helyreállt és már majdnem teljesen megszilárdult a törvényes rend, így tehát nem a nagylelkűség vagy az irgalom, hanem a józan ész diktálja, hogy mielőtt a rendkívüli állapot a mi kiválóságunk távozásával végetér, az itt jelenlevők összes múltbeli tetteire fátylat kell borítani. Távozásunkra és a rendkívüli állapot feloldására, fűzte hozzá Promnitz báró, miközben a helytartósági törvényszolgák valamiféle hirdetményt ragasztgattak fel a főtér házaira, ám a főtéren összesereglett gubeniek nemigen törődtek a betűkkel, amikor őkiválóságának élő szavai hangzottak el: még a mai nap folyamán sor kerül, mivel holnap reggel Krisztus feltámadását már székhelyünkön, a soraui kastélyban kívánjuk ünnepelni. És az imént említett fátyol, amely nem a jócselekedeteket, hanem a bűnöket van hivatva eltakarni, csak az itt jelenlevők tetteire boruljon; a távollevő bűnösökkel szemben sem irgalomnak, sem pedig nagylelkűségnek nincs helye, mert a nagylelkűséggel kezdődik a jogrend pusztulása.

Ekkor valaki felsikoltott. Azt hitték, hogy Wunschwitzné volt az, de Wunschwitz felesége nem is volt ott a főtéren, ahol Promnitz báró beszélt.

Most pedig, minthogy fejünk fölött úgyis mozdulatlanul hever az összeroskadt idő, hozzuk előre a húsvétot, nagyméltóságú Tanács uraim és ti derék polgárok! Vonuljunk át a városházára, ahol a törvényszolgák már megterítették az asztalokat; legyetek vendégeim saját falaitok közt! Mert nemcsak általában igaz, hogy minden jó, ha vége jó, hanem ebben az esetben azt is elmondhatjuk, hogy szívesebben fogunk visszagondolni a szerencsésen végződött veszedelemre, mint hosszan tartó jódolgunk egyhangúságára.

Mintha végszóra érkezett volna, ebben a pillanatban lakodalmas menet kanyarodott a főtérre. Happenrodt helyettes polgármester leánya volt a menyasszony, akinek, tekintettel a világtalan apára és egyéb fontos körülményekre, még az eklézsiát sem kellett megkövetnie, és azt leszámítva, hogy hiányzott az arcáról a fátyol és a homlokáról a koszorú, nem is volt része megszénegyítésben; mert az, hogy alakján és járásán egyértelműen látszottak a közelgő anyaság jelei, a történtek után (legalábbis az esketést végző Myrus lelkipásztor véleménye szerint) inkább örvendetes, mint szégyenletes, aminél talán csak az volt örvendetesebb, hogy őkiválósága nagy kegyesen fölsegítette az eléje térdeplő párt, és erélyes unszolására végül a vak öregember is kénytelen volt átölelni és megáldani őket; a vőlegény pedig Melchior Bononius volt. Rosalie-nak már csak azért is minden oka megvolt az örömre, mert a most lezárult igazságtétel és rendteremtés közepette, miközben emberéletet eddig talán egyet sem oltottak ki a törvényszolgák és a lövészek, a városban, sőt annak egész környékén is agyonlőtték az összes galambot, úgyhogy ő nemcsak most, hanem még nagyon sokáig járhat-kelhet fényes nappal a szabad ég alatt.

Az esküvői szertartáson, amely, valljuk meg, nem tartott valami sokáig, őkiválósága is jelen volt a városi kisebb és nagyobb urakkal együtt, majd a vásárcsarnokban hatalmas lakmározás vette kezdetét, amelynek során, hogy milyen hatalmas becsülettel álltak helyt a gyomrok és gégék, hosszan beszélhetnénk róla, és csak azért nem erről beszélünk, mert inkább azt a sokak szemében alighanem hihetetlennek rémlő tényt kellene megmagyaráznunk, vagy legalább valószínűre festenünk, hogy Promnitz báró hirdetményét, amelynek számos példánya ki volt a főtéren függesztve, nem olvasta el senki. Ez a hirdetmény a következőképpen hangzott.

Jacob Wunschwitz kelmefestőt, a gubeni polgárlázadás vezetőjét, aki megrágalmazta a gubeni városi tanácsot a mi kiválóságunk előtt, aki a legszigorúbb tilalommal dacolva panaszos beadványt intézett idegen udvarokhoz, akinek legnagyobb szerepe volt a polgárok egy részének fellázításában és erőszakra bujtogatásában, aki a lázadókat a városi tanács tulajdonában levő malmok erőszakos elfoglalására buzdította, irányította és vezérelte, majd miután kiválóságunk méltóztatott nagy- és fénylő-személyesen a város előtt megjelenni a felmerült nézeteltérések békés úton való kiegyenlítése végett, Wunschwitz kelmefestő a legelvetemültebb módon fegyveres ellenállásra készülődött, ezért kiválóságunk, miközben a békességet és a rendet egyeztető tárgyalásokkal valamint LXXX főnyi fegyveres őrség folyamatos cirkáltatásával biztosítja, föntebb mondott kelmefestőt őrizetbe vette, a rendkívüli állapot értelmében rögtönítélő bíróság elé állította, majd felségsértés, valamint a közbéke megbontása miatt pallossal kivégeztette.

Kelt a gubeni kolostorban, 1604 Nagyszombat napján.

Báró Anselm S. W. Promnitz teljhatalmú császári megbízott.

Gideon Kindler titkár.

A lakmározásról széledező polgárok előbb lettek figyelmesek, semhogy a Promnitz báró által kibocsátott hirdetményt elolvasták volna, arra a fejre, amely ott volt póznára tűzve a Crosseni-kapu előtt, és amelyhez oda volt kötözve, nehogy elfújja a szél, Jacob Wunschwitz kalapja, és ugyanekkor látható volt a fejtől különválasztott test, amely egy kicsit messzebb,a Kutya utcai ház előtt egy karosszékben ült, beburkolva Jacob Wunschwitz köpönyegébe, "amely rettentő látvány", így olvastuk az eset egyik (igaz, jóval későbbi) leírásában, "véglegessé tette a város nyugalmát".

A további fejleményekről már nincs túl sok mondanivalónk. A jobb érzésű polgárok megvesztegették a tetemet őrző törvényszolgákat, így másnap sor kerülhetett Jacob Wunschwitz temetésére, amelyen ott volt az egész város, miután őkiválósága Promnitz báró, erős őrséget hagyva Guben falai közt, a sikeres rendteremtők büszkeségével tért vissza székhelyére, Sorauba. Még 1604 nyarán érvénybe lépteti a megújított városi rendtartást, amelynek megfogalmazásáért és átnyújtásáért kivégeztette Wunschwitzot, és ezek a "Promnitz-féle statútumok" több, mint kétszáz évig fogják a városban a békesség szilárd alapját képezni, egészen 1814-ig, amikor Guben porosz kézre kerül, és az új államhatalom, szétszaggatván az avult jogok áttekinthetetlen szövedékét, porosz mintára fogja átszervezni a városi közigazgatást.

Wunschwitz özvegye, nem sokkal a történtek után, panaszos beadványt intézett a császárhoz. Hogy kapott-e rá választ, és ha igen, akkor mifélét, nem tudjuk. Tudjuk azonban, hogy Wunschwitz fiai a császári udvarba kerültek, ott később nemességet kaptak, ivadékaikból bárók és grófok lettek, úgyhogy Wunschwitz egy előkelő és még sokáig virágzó családnak lett az őse.

És most, hogy idáig eljutottunk, akár befejezettnek is tekinthetnénk történetünket. Számot kell azonban adnunk valamiről, amit az eddig elmondottakon túlmenően tudunk, még akkor is, ha részint az az elhitetés nehézségeivel rendítjük meg az olvasó belénk vetett bizalmát, részint azzal, hogy az elbeszélés irányítójaként lemondunk eddigi pártatlanságunkról.

Jacob Wunschwitz ugyanis nem halt meg, legalábbis nem akkor és nem úgy, ahogy a város lakói hitték.

Andreas Myrus nagytiszteletű úrhoz, aki a másnapi temetésen szenvedélyes halotti búcsúztatót mondott: az antikvitásból és a Szentírásból vett példákkal szemléltette a mindenkori elnyomás ormótlan törékenységét, magasztalta Sámson rendületlenségét és a Gracchusok önfeláldozó népszeretetét, mivel az emberélet értelme itt a földön a közösség szolgálata, ami egyszersmind Isten szolgálatát is jelenti, s nem mulasztotta el, hogy kitérjen a fegyverrel szétzúzott és visszájára fordított időre, amelynek megzavart folyamában gyásznapon kell tartani menyegzőt és a Feltámadás napján temetést, hogy végül kijelentse: bár temetni jöttünk azt a férfiút, akiben reménykedtünk mindannyian, szóljon ez a nap mégis a feltámadásról, mert hamarosan elkövetkezik reményeink feltámadása: Myrus nagytiszteletű úrhoz néhány órával a temetés után eljött Pankratz Kammunik, mert eddig tartott, amíg eldöntötte lelki tusáját, és belátta, hogy jobb lesz, ha nála okosabb ember is tudomást szerez arról, aminek mégiscsak titokban kellene maradnia.

Azt ugyanis tudnia kell a nagytiszteletű úrnak, hogy én szedtem le a fejet a póznáról az éjszaka, mert az a két másik törvényszolga, aki a testet őrizte nyaktól lefelé a Kutya utcában, elmagyarázta nekünk, hogy az őrparancsnoknak, akit Albrecht Kolowrathnak hívnak és jólelkű ember, nincs megengedve kiadni a földi maradványokat a hozzátartozók számára, viszont ha már egyszer kijátszottuk az őrök éberségét, és a maradványok eltűntek a helyükről, vagyis a Crosseni-kapu előtti póznáról és a Kutya utcai karosszékből, akkor ő már nem köteles felkutatni és a helyükre visszailleszteni a maradványokat, és nem köteles megkérdezni,a mikor majd engedélyt kérünk (ahogyan kértünk is ma reggel) a temetésre, hogy vajon kinek a földi maradványait illeti meg a jogos végtisztesség.

Egyszóval tehát, mert az, hogy miként alkudoztam a Crosseni-kapu előtt álló törvényszolgával, hogy mennyit fizettem vagy fizettünk neki, s hogy honnét szereztem létrát éjnek idején, ezek a dolgok nem tartoznak mondanivalómhoz, csupán annyi tehát, hogy: lehoztam a fejet a póznáról, és odalent rávilágítottam, és akkor annyira megijedtem, hogy elhajítottam a lámpást. Mert azt a fejet, amelyen csupán a kalap volt Wunschwitzé, a szerencsétlen Blasius Pohle hordozta a nyakán, amíg le nem vagdosták onnét; úgyhogy az a személy, akit koporsóba tettünk sötét éjszaka, nem azonos azzal a személlyel, akit a nagytiszteletű úr elbúcsúztatott fényes napvilágnál. Már ne is haragudjék a nagytiszteletű úr, amiért hiába mondott annyi sok szépet és jót; nem azért jöttem, hogy utólag megtépázzam dicsőségét, hiszen az, amit elmondtam, hacsak a nagytiszteletű úr másképp nem kívánja, kettőnk titka maradjon, hanem azért, mert hiszem és reménykedve úgy sejtem, hogy vezérünk, Jacob Wunschwitz nem halt meg, él!

Erre Myrus azt felelte, hogy: "Tudom".

És elmagyarázta Kammuniknak, aki most bizonyára megint eldobja, ha ott lett volna kezében, az éjszakai lámpást, hogy: Promnitz báró az utolsó pillanatban úgy döntött, hogy mégsem öleti meg a kelmefestőt; minthogy pedig a rendkívüli állapot még tegnap végetért, Wunschwitzot vagy szabadon kellene bocsátani, vagy szabályos bírósági eljárást kell indítani ellene. Annak, hogy akár az egyikre, akár a másikra sor kerüljön, egyetlen akadálya van, az, hogy a Wunschwitz haláláról szóló hirdetményt őkiválóságának egyes beosztottjai rögtön, amikor Wunschwitz megöletése még csak szóba került, papírra vetették és túlbuzgóságból, mire Promnitz báró megváltoztatta döntését, már nyilvánosságra is hozták.

Ő, Myrus nem kívánja hosszan ecsetelni Promnitz báró szorult helyzetét, amelyben nemcsak az a veszély fenyegeti, hogy a császár kegyvesztetté nyilvánítja, hanem az is, hogy magára vonja a szász választófejedelem haragját. Már Kittlitz tisztázatlanul maradt halála is neheztelést ébresztett iránta Drezdában; és ha őkiválósága megöleti Wunschwitzot, aki meisseni polgár lévén, szász alattvalónak számít, azzal oly mértékben ellenségévé tenné a szász udvar hatalmasságait, mindenekelőtt Nicolaus Crell egykori kancellárt, akinek ügyében épp a mai napon, Húsvét vasárnapján hirdetnek ítéletet, és aki, semmi kétség, szabadságával és rangjával együtt hivatalát is visszakapja még ma, hogy ezzel az éppoly kegyetlen, amilyen ostoba és éppannyira törvényellenes, amennyire fölösleges lépéssel őkiválósága, aki azonban sokkal okosabb annál, semhogy ezt megtegye, minden valószínűség szerint saját bukását okozná.

De hát miért is beszél ezekről Myrus, hiszen a politikai kombinációk úgysem érdeklik a fajankót, vagy ha mégis, akkor meg maradjon a kaptafánál!

Éppen ezért, kedves Pankratz Kammunik, ugyanarra kérlek, amire te kértél engem az imént: hogy amibe most beavattalak, az maradjon a kettőnk titka! Inkább higgyék halottnak Wunschwitzot, inkább oktalanul sirassák özvegye és árvái (bár az asszonynak, ha kell, időben szólok, nehogy eszébe jusson újból férjhez menni), inkább éljen álnéven Szászországban, ahová Promnitz báró, és erre határozott ígéretet kaptam, rövidesen kiengedi, és ahonnét majd emelt fővel (ha majd a tartomány szász fennhatóság alá kerül) a szabadság hőseként és a régi Jacob Wunschwitzként visszatérhet, semhogy azzal a híreszteléssel, miszerint életben van, vesztét okozzuk. Most pedig eredj a dolgodra; terhemre van a sok beszéd.

Azokban a percekben, amikor Pankratz Kammunik elhagyta Myrus hajlékát, Wunschwitz valóban élt még. Ott ült a kolostornak abban a hosszúkás, ablaktalan helyiségében, ahová belépni láttuk őt, mielőtt az ajtót rázárta Gideon Kindler; és miközben annak a hirdetménynek, amely állítólagos bűncselekményeiről és kivégzéséről tudósított, egy széthajtogatott példányáról szalonnát evett vacsorára hagymával és kenyérrel, egy ajánlaton gondolkodott.

Az ajánlatot a városi tanács által felfogadott ügyvéd, Leunclavius-Löwenklau tette, és az volt a lényege, hogy hajlandó volna Wunschwitzot kiszöktetni, bizonyos könnyen teljesíthető feltételek árán. Ezekről a feltételekről és a velük összefüggő politikai konstellációról még annál is bővebb és találóbb magyarázattal szolgált, mint amilyet a nagytiszteletű Myrusnak adtunk az előző lapokon a szájába; most azonban legyen elég annyi, hogy az ajánlat őkiválósága Promnitz báró közelgő bukásával és Mátyás főherceg hatalmi törekvéseivel állt összefüggésben, és a kelmefestőnek egy még csak ezután felgöngyölítendő összeesküvés perében kellett volna tanúskodnia.

Wunschwitztól, aki harapott a szalonnából, mert nem volt nála kés, aztán harapott a kenyérből és a hagymából is, türelmét vesztve követelte az ügyvéd, hogy árulja már el, miképpen határozott, mivel sürget az idő; rövidesen itt lesz egy futár, aki fontos hírt hoz Drezdából, és addigra meg kell beszélnünk a szökés részleteit. Wunschwitzot aznap délután titokban, de bizonyára nem Promnitz báró tudta és beleegyezése nélkül, fölkereste Andreas Myrus; így a kelmefestő nemcsak arról értesült, hogy hatalmi szóval megrágalmazták, hogy halálhírét költötték, hogy polgártársai és szerettei elhitték ezt a hazugságot és belenyugodtak, és hogy barátai közös nyilatkozatban megtagadták, hanem arról is, hogy már megvolt a temetése, s hogy mennyi szeretettel és tisztelettel búcsúztatták, továbbá, hogy feleségét, Bettinát a szomszédok, sőt a messzebb lakó polgárok és polgárasszonyok is egymással versengve, minden lehetséges módon igyekeznek gyámolítani, tehát nem marad támasz nélkül szegény asszony, végül pedig, hogy kisebbik fia, Sigismund már majdnem teljesen meggyógyult, sőt egy arasznyival meg is nőtt a betegség folyamán, úgyhogy értelmes, nagy fiú benyomását kelti; hátha viszi még valamire. Ami pedig a legfontosabb: az egykori szász kancellár, Crell ügyében is Húsvét vasárnapján, vagyis ma hirdetnek (tizenhárom év törvénytelen fogság után) ítéletet, vagyis jóvátételt; Crell pedig, mihelyt visszakerül a kancellári székbe, lépéseket fog tenni Wunschwitz kiszabadítása érdekében.

Ha ez valamilyen oknál fogva nem sikerül oly hamar, mint kívánatos volna, vagy ha éppenséggel, mert föl kell készülnünk a legrosszabbra is, kudarcba fullad Crell kísérlete: nos, az áldozat meghozatott és a remény, ha elfojtva is, parázslik. Jacob Wunschwitz igaz története, ha testi értelemben talán folytatódik is, a szó lelki értelmében lezárult, egyszersmind kitéphetetlenül beleszövődött a város és a tartomány, végső soron a német nemzet igaz történetébe. Ha nem hiszi a kelmefestő, hát nézze meg a Promnitz báró által kibocsátott hirdetményt, vagy azt a császárhoz intézett panasziratot, amelyet ő, Myrus fogalmazott az elmúlt éjszaka Jacob Wunschwitz özvegyének nevében. Így hát amikor Leunclavius karon ragadta Wunschwitzot, mondván: itt az utolsó pillanat, amikor még elmenekülhetsz!, Wunschwitz azt felelte, hogy: szeretne még egyszer, utoljára nyugodtan vacsorázni, és egyedül kívánja élvezni azt a néhány percet vagy órát, ami még hátravan.

Ám a hátralevő időt nem jól mérte fel: órákról vagy akár percekről beszélni túlzás volt. Belépett egy ember, akinek sáros ruháján és izzadt homlokán a gyertyaláng mellett is meglátszott, hogy messziről jött, sietve; félrevonta Leunclaviust, és a fülébe súgott valamit. Azt súgta neki, hgoy: megtörtént. Mire az ügyvéd sarkonfordult, és anélkül, hogy még csak rá is pillantott volna Wunschwitzra, az imént érkezett férfival együtt kisietett, és kintről bezárta az ajtót, ezért a kelmefestő sohasem szerzett róla tudomást, hogy mi történt meg; mi azonban (hiszen úgyis lemondtunk róla, hogy kevesebbet tudjunk szereplőinknél és többet az olvasónál) nem hagyjuk említetlenül.

A prágai egyetem jogi karán alakult ideiglenes jogorvoslati bíróság Nicolaus Crell egykori szász kancellárt államellenes összeesküvésben való részvétel, francia megbízásból folytatott, különösen súlyos kárt okozó kémtevékenység és eretnekpártolás miatt halálra ítélte; az ítéletet végrehajtották.

A következő pillanatban páncélba öltözött férfiak siető léptei hallatszottak. Az érkezők, akiknél eszerint nem volt kulcs, baltával törték fel az ajtót, ami viszonylag sokáig tartott, így Wunschwitznak volt ideje rá, hogy az utolsó falatot is megrágja és lenyelje, s hogy fenékig ürítse azt a borospoharat, amelynek talpa nedves karikát hagyott a haláláról szóló tudósításon. Ebben a pillanatban nyomultak be a pribékek; megragadták és vonszolni kezdték Wunschwitzot a kerengő felé, ahol már fel volt állítva egy jókora tuskó, amely mellett Wunschwitznak, a haláláról szóló tudósítást utólag megerősítendő, pallos által kellett volna kiszenvednie. Mivel azonban a pallost, bárhogyan keresték is, éppúgy nem találták, ahogy az imént a kulcsot sem (elvégre könnyen elkallódhat egy pallos a homályban és a zűrzavarban, sőt azt is elképzelhetőnek tartjuk, hgoy a gubeni apácáknak, pallosjoguk nem lévén, pallosra sem volt szükségük), ezért Wunschwitzot visszavitték abba a helyiségbe, ahonnét kivonszolták egy pillanattal ezelőtt. Egyikük magasra emeli a baltát, amelynek élévek az ajtót hasogatta szét; most azonban az élét fordítja fölfelé, s a fokával készül lesújtani. De ha kiolthatta is a valóságban a kelmefestő életét, erre történetünkben aligha lesz már módja, mert ebben az utolsó pillanatban

végetér

Jacob Wunschwitz igaz története