Forrás: ItK, 2003/2-3, 205--209.
KISEBB KÖZLEMÉNYEK
PIENTÁK ATTILA
BABITS FELJEGYZÉSEI ARANY JÁNOSRÓL
Kézirat,
rekonstrukció, kiadás[*]
Horváth János a következő mondattal zárta az 1910-es évek első felében írt, de csupán a hagyatékból kiadott Babits-tanulmányát: „A színes, szabatos ábrázolások művésze ő, s egyszersmind az egyetlen társai között, kinek művészi gyakorlata Arany János közvetlen hatását, sőt tanulmányozását árulja el."[1] Különös megjegyzés ez: azt a gyanút kelti, mintha Horváth látta volna azokat a kéziratokat, amelyek a nagyon is intenzív „tanulmányozás" eredményeként születtek. Pedig nem valószínű, hogy látta: alig hihető, hogy olvasta volna Babits egyetemi szakdolgozatát; maga a költő pedig csak 1917-ben tudósított hajdani Arany-stúdiumairól Arany életéből című tanulmányában. Ám kétségtelen, hogy az irodalomtudós az igazság legközepébe talált.
A „tanulmányozás" igazán aktív ideje mintegy fél esztendő volt, mely 1904 ősze és 1905 tavasza közé tehető; néhány jel alapján pedig ez az intervallum körülbelül 1907-ig, ha bizonytalanul is, meghosszabbítható. Ennek az időszaknak négy írásos eredménye született Babits tollából, melyek mindegyike külön is figyelmet érdemel. E helyt azonban csak egyetlen írással foglalkozunk: az Arany mint arisztokrata című esszétöredékkel.
Ezt a szöveget számos félreértés övezi, közülük az a legelterjedtebb, hogy Babits szakdolgozat gyanánt írta. Röviden szükségesnek látszik tehát keletkezéstörténetének áttekintése, a félreértések tisztázása mellett azért is, mert különös jelentősége van. Babits 1904 őszén, ötödéves bölcsészként látott neki az Arany-életmű tudatosabb tanulmányozásának. Ekkortól kezdte gyűjteni azokat a feljegyzéseket, gondolattöredékeket, próbafogalmazványokat, illetve szakirodalmi utalásokat és bibliográfiai adatokat, melyek az Arany-írások előmunkálatait jelentették, s melyek nagyon jelentős része ugyancsak fennmaradt. Arany-írásokat említünk, ugyanis nyilvánvaló, hogy kezdettől fogva kettős cél vezette, vagyis egyszerre két szöveget szándékozott megírni. Ezek egyike lett a későbbi szakdolgozat, a -- szerzője által kreált kifejezéssel -- „pszichofilológiai" szemléletet érvényesítő Arany János az 1877. év második felében, mely csak töredékeiben maradt ránk. A másik pedig az Arany mint arisztokrata. A két szöveg körüli gyakori félreértésekben nyilván az is szerepet játszott, hogy Babits jó darabig, legalábbis az előkészületek fázisában, egyszerre dolgozott rajtuk. Számunkra azonban ott kezd érdekessé válni a keletkezéstörténet, amikor a szerző munkája a következő szakaszába érkezett. A szerencsére már kritikai kiadásban olvasható korai levelezés elsőrendű segítség a történtek megvilágításához. Babits 1904. november 24-én lelkesen újságolta Kosztolányinak: „<szak> s roppant ambicióval fogom készíteni dolgozatomat -- Arany Jánosról".[2] Itt szakdolgozatára gondolt. Alig egy hónap múlva hazautazott Szekszárdra, hogy otthon töltse az ünnepeket, és lázas munka vette kezdetét. Január 5-én Juhász Gyulának a következőket írta: „Jelenleg minden absurdum, nagy munkában vagyok... ostort fonok... lángostort [...] Hisz most én is, komolyan, írnék valamit, minden szabad időm<et>, s minden szabad erőm ráfordítom; de oly nehezen csurran minden betű a tollam alól, és oly fájdalmasan, mintha vérem volna. Meg kell tanúlnom, mit tesz kínnal szűlni. [...] írnom most absurdum. 4 nap mulva igen, 4 nap mulva Pesten leszek (hétfőn), 4 nap mulva kész lesz az <..> ostor; vajjon lángostor lesz-e?"[3]
Ez a valami azonban nem lett kész. Visszatért Budapestre s nyomban, január 11-én írt Kosztolányinak: „irjon, küldjön, Ön művét, még nyolc nap előtt. [...] Én nyolc nap mulva, ha csak lehet, már küldöm az igért tanúlmányt; roppant vajudással, két hónapnyi kínnal, füst és korom közt mint Ön mondaná, kicsinyes aggodalmak és naponkinti kétségbeesések után, kiráztam végre magamból ezt a rettenetes terhet. (25 oldal. Már csak gyalulom.) Maga ujjongani fog, mikor olvassa (amennyire ismerem); de el fog szomorodni, ha észbe veszi, míly szomoru sorsa az ember lelkesedésének: hogy mikor leírtam, már nem híttem e gondolatokban anyira, mint mikor gondoltam, s most hogy átdolgozom, már nem hiszek ugy, mint amikor «le»megírtam. Jaj szomoru is nekem, hogy -- kábító lassusággal és kínnal, mint a hektikás a tüdejét -- <kihá> végkép kihánytam (kiirtam!) lelkemből azt, ami hónapokon át egyetlen életem volt: tüdőm és levegőm egyszerre; hogy koporsóul kell gyalulnom azt, amit bölcsőnek faragtam és termékeny nászágynak."[4]
Babits tehát a téli szünidő alatt nagy erőfeszítéssel, de egyre csökkenő lelkesedéssel dolgozott valamin, ami azonban bizonyosan nem a szakdolgozata volt, hanem éppenséggel az Arany mint arisztokrata. Ha meggondoljuk, merész dolog volt ez a részéről, hiszen fenyegető tanulmányi kötelezettségei, magyar és latin szakdolgozata elől rabolta el az időt, amiből nem következik egyéb, mint hogy valamilyen okból nagyon fontos volt számára a szöveg megírása. Ez azonban nem sikerült neki.
Az Arany mint arisztokrata két változatban is fennmaradt, ma mindkettő az Országos Széchényi Könyvtár Babits-fondjának 1434-es számú palliumában található. Az első a szöveg vázlata: huszonnégy fóliónyi, rendkívül bonyolult kézirat. A második e vázlat nem egészen egyharmadának tizenhárom fóliónyi tisztázata. Nyilvánvaló, hogy a huszonnégy lapos vázlatra utalt Babits, amikor Kosztolányinak „huszonöt oldal"-ról tett említést 1905 januárjában. Az is nyilvánvaló továbbá, hogy nem csak a tisztázat befejezetlen, hanem maga a vázlat is -- vagyis Babits soha nem készült el ezzel az írásával. A januári levélváltások, vagyis az intenzív munka után egyhónapnyi csend következett, s Babits május 26-i szakvizsgájáig már csak és kizárólag a szakdolgozatára találunk utalásokat a levelezésben. Ez a szakdolgozat pedig, mint a szakvizsgálati jegyzőkönyvből[5] tudjuk, az Arany János az 1877. év második felében volt.
Összegezve tehát: 1904--1905 fordulóján Babits nagy tempóban készítette az Arany, mint arisztokrata fogalmazványát; ám mind nagyobb feszültséggel, kétségek között -- mint erről a Juhásznak írt január 5-i levél is tanúskodik. Valószínűleg ráébredt, hogy a téma túlnövi önmagát. Határidőt szabott magának az írás befejezéséhez, amelyet képtelen betartani; Pestre érkezvén folytatta a munkát, újabb határidővel. Január 11-i levelében Kosztolányinak jelentette, hogy elkészült a művel, árulkodó szóval: „kihányta" gondolatait. A „gyalulás" pedig vagy arra vonatkozik, hogy még végez apróbb simításokat a kéziraton, vagy arra (s talán ez a valószínűbb), hogy ekkor készíti a tisztázatot. Mindenesetre a január 11-i levél nagyjából az Arany, mint arisztokrata lázas készületének végpontját jelöli. Szó sincs arról, hogy befejezte volna -- csupán abbahagyta.
Ezen a ponton azt kell megvizsgálnunk, vajon alátámasztja-e maga a két kézirat az elmondottakat. Úgy látszik, igen. Kiindulópontunk a Babits-kéziratkatalógus egy tévedése, mely „24 f. (rektó)"-ként írja le az Arany mint arisztokrata vázlatát. Valójában azonban nem csupán számos verzón találhatunk rövidebb-hosszabb beékeléseket, de a szöveg keletkezése egyenesen a következőképpen történhetett: Babits egyhuzamban megírt tíz rektónyi szöveget, majd a későbbiekben a negyedik fólió verzóján elkezdett egy beékelést, mely egészen a tizedik fólióig folytatódott a verzókon, onnantól pedig a 11--24. fóliók rektóján. Vagyis a ma ismert kézirat első fogalmazványa mindössze tíz fóliónyi lehetett, a „betoldással" növekedett huszonnégy fóliónyira.
Mindehhez hozzá kell azonban tenni, hogy a kézirat helyes olvasásának nem ez az egyetlen csapdája. Arról van szó ugyanis, hogy a munka során Babits úgyszólván olvashatatlanná tette a fogalmazványt, rendkívül nagy mennyiségben alkalmazva a legváltozatosabb jelöléseket, beékeléseket, szabályos és szabálytalan lábjegyzeteket, nyilazásokat, áthúzásokat és felülírásokat, továbbá a számokkal való utalást, mely utóbbinak kellemetlen velejárója, hogy sokszor nem lehet eldönteni: a kézirat oldalszámára vagy a szöveg valamelyik számozott fejezetére utal. S ha ez nem volna elegendő, emlékeztetünk arra a már említett jegyzettömegre, amely az Arany-írások jegyzetanyagát tartalmazza, a szerző szokásának megfelelően nem cédulázva, hanem a legteljesebb kuszaságban, kutyanyelvekre róva, s mely jegyzetanyagban mindegyre további beékelendő részletekre bukkanunk.
Megemlítendő, hogy az Arany mint arisztokrata vázlata nem csupán mint kézirat viseli magán ezeket a jegyeket, hanem gondolatmenetében is. Úgy tűnik, a szerző képtelen volt megzabolázni saját ötleteit, képtelen volt szelektálni és követhető eszmefolyamba kényszeríteni azokat. Erre a talán még érdekesebb, ámde tartalmi kérdésre e helyt nincs mód kitérni.
Képzeljük tehát el Babits Mihályt 1905 januárjában, amint a koncentrált szellemi munkában kifáradva végigtekint saját vázlatszövegén, melynek túlburjánzó írását végre abbahagyta. Az most szinte mellékes, hogy mennyire volt elégedett a leírtak tartalmával, esetleg, hogy volt-e még valami mondanivalója. Immár az a nehéz feladat várt rá, hogy a kaotikus vázlatból használható tisztázatot készítsen. Nekikezdett tehát, de -- mint említettük -- mindössze tizenhárom oldallal készült el. Ez a tizenhárom oldal pedig pontosan megfelel annak a tíz oldalnak, amely a vázlatszöveg eredeti hossza volt, más szóval: a tisztázat éppen ott szakad meg, ahol a tisztázónak az említett betoldással, vagyis fogalmazványa -- úgyszólván -- áttekinthetetlen maradékával kellett volna szembenéznie.
A kézirat vizsgálata tehát ugyanarról győz meg, amiről a keletkezéstörténet: az Arany mint arisztokrata című írás nem más, mint kudarc, a fennmaradt szövegek pedig a kudarcba torkollott hatalmas szellemi erőfeszítés mementói.
Ha most, mindezt tudomásul véve, rátérünk a rekonstrukció problémájára, mindjárt egy megválaszolandó kérdéssel találjuk szemben magunkat: mi is az, amit rekonstruálni akarunk? A kézenfekvő válasz: egy olyan szöveget akarunk rekonstruálni, amely a lehető legközelebb áll a szerző kikövetkeztethető vagy feltételezhető szándékához. Ha azonban valóban elfogadjuk a fenti gondolatmenetet, újra csak kérdés merül föl: vajon szóba jöhet-e a szerzői szándék ott, ahol minden azt bizonyítja, hogy a szerzőnek vagy nem volt végső szándéka, vagy munka közben elfelejtette, esetleg egyszerűen letett a megvalósításáról? Ha szóba jöhetne, egyszerű lenne a feladat, hiszen az ultima manus elve alapján indulhatnánk el. Kétféle lehetőség adódnék ekkor. Első esetben a tisztázat gyöngybetűs tizenhárom fólióját kellene figyelembe venni, a vázlat temérdek textusát pedig afféle függelékként kezelni. Második esetben neki kellene látni a szerző vázlatszövegének, s követve az említett kusza utalásrendszert, letisztázni a kéziratot. Más szóval: azt a munkát kellene elvégezni, amitől a szerző visszariadt. Azaz: helyette kellene befejezni a művet.
Ez utóbbi lehetőséget nem azért gondoljuk elvetendőnek, mert a sajtó alá rendező túlzott beavatkozásától tartunk. Hanem azért, mert ezzel a szokványos textológiai tisztázó-aktussal éppen az vesznék el, ami az egész ifjúkori esszéből a legfontosabb. Megkockáztatjuk, a tartalmánál is fontosabb: az a mód, ahogyan keletkezett, a lázas igyekezet dokumentálása, Babits saját kavargó eszméivel való verejtékes küzdelmének illusztrációja. Ezért úgy véljük, a filológusnak itt éppen az anyag bősége miatt kell önként lemondania egy elképzelt, a lehetőségig tökéletes szerzői szövegváltozat rekonstrukciójáról, s a két változatot egyaránt tiszteletben kell tartani mint önálló szövegeket, úgy, amint vannak.
Ez az elméletileg -- úgy hisszük -- helyes és belátható következtetés újabb kérdéseket vet föl, ha az Arany mint arisztokrata nyomtatott szövegként való kiadásának problémájára tekintünk. Mégpedig két kérdést: mi az, amit ki kell adni? és hogyan? Az első kérdésre a válasz viszonylag egyszerű: véleményünk szerint minden egyes említett szöveget ki kell adni egymás mellett: így tehát a vázlatot, a tisztázatot és természetesen a vegyes feljegyzések anyagát is.
A másik kérdés azonban nehezebb. A tisztázat esetében nincsen különösebb nehézség, lévén az tisztázat. A vázlat kiadásakor viszont semmiképpen sem lehet megkerülni annak eldöntését, vajon mennyiben kívánjuk szövegkiadásunkat a genetikus kritika szellemében és gyakorlatában megvalósítani. Ragaszkodhatunk-e ahhoz a radikális gyakorlathoz, melynek során a bonyolult szerzői utalórendszert bonyolult saját jelölőrendszerre cseréljük? Ebben az esetben a sajtó alá rendező feladata nem több, mint hogy a lehetőségig pontosan kiolvassa a kézirat minden betűjét és a szerző intenciójára utaló egyetlen keze vonását se hagyja figyelmen kívül. Vagy pedig az az út követendő, hogy engedünk a genezis maradéktalan rekonstrukciójának igényéből, s bizonyos helyeken (elsősorban a hosszabb beékelt szövegrészek esetében) mégiscsak elvégezzük a szöveg helyreállítását, amiről persze a nyomtatott változatban nem tájékoztatják jelek az olvasót. Ebben az esetben a sajtó alá rendező a könnyebb olvashatóság kedvéért már belekezdene abba a munkába, amelyről az imént beszéltünk: szerzőtársául szegődne az ifjú Babitsnak. Itt azonban megint ingoványos talajra érünk: hiszen kidolgozhatók-e valamiféle alapelvek arra vonatkozóan, hol és mikor érdemes belenyúlni a szövegbe?
Mint látható, a kérdések számosak. Eldöntésre vár, mit tartunk fontosnak. Ha csupán a szöveg tartalmát, akkor tisztán olvasói szövegre kell törekednünk, csakhogy megfontolandó, a rendelkezésre álló változatok és töredékek közül mit és mennyit vonunk be ennek kialakításába. Ha csupán a szöveg genezisét, akkor genetikus szövegre kell törekednünk, és meggondolandó, mennyire terhelhetjük meg az olvasót annak következetes reprezentációjával. Ha pedig mindkettőt egyszerre, akkor azzal a kérdéssel kell szembenéznünk, hogy egy kéziratnak hányféle textológiailag kezelt variánsát lehet, hányat illendő egymás mellett nyomtatásban közölni? A sajtó alá rendezők szerencséjére ez utóbbi kérdést általában eldöntik egyéb szempontok és lehetőségek: ezek azonban kevéssé filológiaiak, annál inkább pénzügyiek.
Az írás keletkezési körülményei és a kézirat alapos vizsgálata meggyőzhet bennünket arról, hogy a pályakezdő Babits úgyszólván önmagával szembeni kötelességének érezte e mű megírását, amin nem változtat az, hogy szándéka kudarcba fulladt. Az imént úgy fogalmaztunk, hogy az Arany mint arisztokrata valamiért nagyon fontos volt neki. A „mi volt ez a valami?" kérdését azonban csak akkor válaszolhatjuk meg, ha tekintetbe vesszük a szövegek tartalmát -- mely szemponttól az előbbiek során szándékosan tartózkodtunk. A hamarosan megszülető és az előadott dilemmákkal számoló kiadás nyomán, remélhetőleg, erre a kérdésre is világos válaszok születnek majd.
[*] A Petőfi Irodalmi Múzeumban rendezett Naplók, levelezések című konferencián, 2001. szeptember 21-én elhangzott előadás szerkesztett változata.
[1] HORVáTH János, Babits Mihály, Studia Litteraria, V, 1967, 22.
[2] BABITS Mihály Levelezése 18901906, s. a. r. ZSOLDOS Sándor, Bp., 1998, 141.
[3] Uo., 145.
[4] Uo., 146--147.
[5] Közli RáBA György, Babits Mihály költészete 19031920, Bp., 1981, 620.