Tartalomjegyzék [Irodalomtörténeti Közlemények 1999. 5/6.sz.] Kezdőlap

+ betűméret | - betűméret   

Amit mondandó lennék, nem annyira kiérlelt összefoglalás, mint inkább prolegomenák egy nagyobb tanulmányhoz; ugyanis a szerkesztett verskötet, a versciklus - a kettő között én nem tennék különbséget - megjelenése és útja az európai költészetben igen szerteágazó és bonyolult dolog, amint azt remélem, be tudom majd mutatni. Egyben sajátos értelmezési problémákat is felvet: a szerkesztett kötet a versnél nagyobb mű, ami nem szünteti meg a kötetet vagy ciklust alkotó egyes részek önállóságát, de mégis olyan keretbe foglalja, amelyik többet mond, mint a ciklust vagy a kötetet alkotó versek külön-külön, többet és mást. És egyáltalán nem könnyen belátható, hogy ilyennel különösebben számolnia kellene az irodalomtudománynak, főleg azért, mert nagyon sokáig valóban nem is vették tekintetbe. A szerkesztett verskötet régen létező valóság volt a költők műveiben, amikor érdekes módon az irodalomelmélet, a retorika egyáltalán nem foglalkozott ennek szabályszerűségeivel, formáival, törvényszerűségeivel. A reneszánsz poétikák például teljesen figyelmen kívül hagyják a kötetszerkezeteket. Miközben tehát az egyes szövegek felépítése és a műfajok mibenléte nagyon fontos eleme volt a retorikai és poétikai traktátusoknak, a nagyobb egységek egyáltalán nem foglalkoztatták a korszak teoretikusait.

Külön hangsúlyozni kell azt is, hogy a kötet egysége átdolgozásoknak, változtatásoknak, egyes versek kihagyásának, más versek beemelésének különösen ki van téve. Állandósága tehát még sokkal kevésbé szilárd, mint az egyes verseké, melyekről szintén tudjuk, mennyire ki vannak téve a változásoknak, és milyen nehéz is néha megtalálni a mű önazonosságát.

A szerkesztett verskötet, a ciklusok, úgy tűnik, a hellenisztikus korban jelennek meg, elképzelhető, hogy Kallimakhosz az első, aki jambusait ciklusba szerkesztette; nem egészen bizonyos. De biztos tudásnak tekinthető, hogy a későbbi görög ciklusokat időnként már szerkesztették. Csak utalnék itt az Antik Tanulmányok egyik kötetére, ahol Szepessy Tibor és Bollók János egy, bizonyos joggal Theokritosznak tulajdonítható epigrammagyűjteményt elemeznek. Szepessy tanulmánya metrikai és tartalmi összefüggéseket állapít meg az epigrammagyűjtemény egyes elemei között, Bollók tanulmánya pedig numerikus összefüggéseket és asztrológiai szimbolizmust. Mind a kettő egyébként olyan típusú szerkesztési elv, ami nemcsak az antikvitás későbbi korszakaiban, hanem a reneszánsz verskötetekben is tanulságos lehet.

Nagyjából egységes a szakirodalom abban, hogy a római költők szerkesztették köteteiket. A szakirodalom háromféle eljárást különít el. Az egyik a szerkesztésnek a varietas elvén alapuló módja, tehát hogy nagyjából azonos címzetthez szóló, azonos tartalmú, vagy azonos metrumú versek nemigen kerülnek egymás mellé. Két ilyen módon hasonló vagy összetartozó vers közé ékelődik aba alapon egy másik szöveg, hogy a változatosságot megteremtse. Másik lehetséges eszköz lehet viszont a különböző verscsoportok éppen a hasonlóság alapján történő egymás mellé helyezése. És végül létezik egy gyűrűs szerkezet, ami valamiféle szimmetrikus elv alapján szerkeszti meg a ciklust vagy a kötetet, úgy, ahogy egy kicsit túlságosan szigorú és saját elméletében talán túlságosan hívő filológus szerint Horatius ciklusai épülnek; a carmenekben ilyen szimmetrikus alapon az I. kötet ötödik versének a III. kötet huszonhatodik verse felel meg, azonosság, párhuzam, ellentét, azonos téma vagy éppen az antitézis folytán, míg az I. kötet hatodik versének a III. kötet huszonötödik verse, az I. kötet hetedik versének a III. kötet huszonnegyedik verse és így tovább; tehát a két szélső könyvben ilyen visszafelé ható szimmetriát érvényesít.

Nem is múlt el a verskötetek megszerkesztésének szokása az antikvitással. A keresztény liturgia költészete, a himnuszköltészet himnuszkönyvekbe (liber hymnarium) szerkesztődik, melyek a liturgiai év által mutatnak bizonyos szerkesztettséget. Az egyes költők a maguk speciális érzékenysége és problémalátása szerint a liturgiai év különböző eseményeinek különböző aspektusait hangsúlyozhatják. Wolfgang von den Steinen Notker Balbulus himnuszkönyvét rekonstruálta és elemezte, kimutatva azokat a rendkívül finom párhuzamokat, belső összefüggéseket, amelyek szerkesztett verskötetet formálnak ebből a himnuszkönyvből.

Az én tulajdonképpeni témám az európai költészetnek egy sajátos és úgy tetszik, a középkori Európában létrejövő versgyűjtemény-típusa lenne, a fiktív önéletrajzot imitáló vagy szimuláló versgyűjtemény, amelynek első nagy mestere nyilvánvalóan Petrarca. De előre kell bocsátani, hogy ez az antikvitásból kiemelkedő Európának nem az egyetlen kötettípusa. Már a középkori Itáliában létrejönnek egészen másféle versciklusok - például Folgore di San Gimignanónak a 12 hónapra és a hét 7 napjára vonatkozó szonettciklusai, amelyek egészen más hangütésűek. Folgore az udvari és a vágáns hangvétel között áll, az udvari élet jellegzetes eseményeit és az udvari jómódot verseli meg, de nem ennek az etikai, hanem inkább az epikureus és életélvező oldalára helyezve a hangsúlyt. Feltétlenül meg kell említeni Villon Testamentumának talán vágáns eredetű és egyáltalán nem petrarkista jellegű kötetét. Nyilvánvalóan szerkesztett mű és nemcsak a végrendelkezés aktusa szervezi azzá: az Ubi sunt témájával kezdődik, aztán a személyes elmúlás versei következnek, a Fegyverkovácsné balladája stb.; aztán jön a Könyörgés az Istenanyához és a Jehan Cotard lelkéért való könyörgés; majd a bűn versei, mint a Vastag Margó stb. stb. és a végén az irgalomért való esdeklés. Villon kötetét elsősorban nem az különbözteti meg Petrarcáétól, hogy témája nem a platonista keretben kibontakozó és ascensióval befejeződő szerelmi történet, hanem főleg az én felfogásának eltérő módja, mely itt még példázatszerűbb és még általánosabb síkon szól, mint Petrarcáé.

A humanista latin költészet felújítja az antikvitás ciklustípusait, némi petrarkista beütéssel. Ez azonban nem erős, elsősorban inkább a szóképek szintjén jelentkezik. A ciklusépítés nem követi a petrarcai szerkezet platonista jellegét. A humanista latin vers nagyon jellegzetesen nem keveredik a népnyelvű költészet típusaival. Hogy olyan költőt válasszunk, akinek mind népnyelvű, mind latin oeuvre-je jelentős, Sannazzaro latin és olasz gyűjteményei között szerkesztési elveikben és a költői gyakorlatban is óriási távolság van. És ez nemcsak az olyan apróságokra vonatkozik, mint például az Ad Ninam című epigramma, amelynek elég merész erotikája aztán Johannes Secundus Csókok című ciklusának szolgált forrásául, hanem - egyáltalán - a kötetek szerkesztésére és a bennük megmutatkozó sorstípusokra.

Külön dolog az eklogák, megint külön dolog a későreneszánsz és a barokk meditációs típusok, a verset prózával keverő ciklusok, mint La Ceppede Teorémái, vagy Lope de Vega Magányos lélek monológjai az Istenhez című kötete, valószínűleg Rimay tervezett gyűjteménye is; az emblémás verskötetek, amelyeket különösen a holland barokk költők kedveltek, például Jan Luyken, a misztikus meditációs gyűjtemények, mint George Herberté, Donne-é vagy Angelus Silesiusé, azok a nagyon humanista ciklusok, mint Spenser és Ronsard himnuszai, amelyek a személyes léttörténet helyett inkább elmélettel, a kor filozófiájának, gondolkodásának valamilyen szintézisével foglalkoznak. És végül ne felejtsük el a zsoltárciklusokat és a zsoltárokról való meditációkat, zsoltár-parafrázisokat, amelyek a későreneszánsznak és a barokknak Európa-szerte kedvelt és gyakori ciklustípusai. Megint külön foglalkozást igényelnének az antológiák, a késő középkor nagy versgyűjteményeitől egészen a barokkig.

Tulajdonképpeni témánk azonban egy olyan verskötettípus, amely az európai költészetben nem antik vagy középkori latin (liturgikus vagy vágáns) hagyomány. A személyes léttörténetet bemutató verskötetre gondolok, amely minden bizonnyal a trubadúrköltészet egy kései fázisából ered. A középkori, majd nyomában a reneszánsz költészetben a bemutatott önéletrajz általában szerelmi önéletrajz, de a modern európai költészet számos szerkesztett kötetében a szerelmi téma középpontba állítása nélkül is fontos szerepe van az autobiografikus elbeszélésnek - az egyes versek egy önéletrajz állomásainak metaforikus képei lettek (például Ady).

E kötettípus kialakulása hosszas fejlődés eredménye. Az első ciklusok trubadúrok művei. Létezik 1201-1202 körülről Peire Vidalnak egy 16 versből álló ciklusa. A kéziratos hagyomány elég egyértelmű, a végén minden bizonnyal a költőnek egy maga kezével írott költeménye állt. Jeanroy és Salverda de Grave feltételezik, hogy Uc de Saint-Circ (aktív kb. 1219-1253) verseiből egy szerelmi regény rekonstruálható, amit egy razo is megerősít. (Esetleg ugyanúgy járnak el, mint általában a razók szerzői, akik a versek utalásait formálják történetté?) Mindenesetre ebben az esetben néhány figyelemre méltó szempontot találunk: 1. A razo történeteit megerősíteni látszanak a történet két női szereplőjétől, Clara d’Anduzától és Azalais d’Altiertől ránk maradt versek. 2. A történet ugyan nem látszik ritkának a trubadúroknál, de Topsfield is úgy gondolja, hogy Uc talán tudatosan mintázza irodalmi (lírai) autobiográfiáját más trubadúrok, például Raimon de Miraval verseire, 3. ami annál is könnyebben elképzelhető, mert Uc maga is vidák és razók szerzője volt (kettőről biztos, hogy ő írta, Jeanroy pedig ennek alapján feltételezi, hogy bizonyára a sajátját is, ami a költői persona tudatos alakítását jelentené), sőt Panvini - bizonyára túlzó - elméletében azt állítja, hogy a vidák és razók nagy részének Uc a szerzője, többek között Miravalénak is, a magam részéről azonban ezt már a fantázia indokolatlan működésének gondolom.

A legkésőbbi nagy trubadúr, aki már Dante idősebb kortársa volt, Guiraut Riquier. Az ő versei egy bizonyára autográf összeállítású versgyűjteményből ismeretesek, amelybe a költő maga jegyezte, mégpedig műfaji bontásban és kronologikus rendben a verseket. Ez tekinthető a szerkesztett verskötet kialakulása közvetlen előfázisának. De meg kell jegyezni, hogy született olyan elemzése Guiraut Riquier kötetének, amely a műfaji szétbontás és kronológiai rend ellenére azon túlmutató szerkesztettséget vél felfedezni a kötetben (tehát a költő kronológiai elrendezésének tulajdonít fiktív, utólagos jelleget), és némi meggyőző erővel rendelkezik is. Ez arra is figyelmeztet minket, hogy a szerkesztési elvek megállapításánál igen óvatosnak kell lennünk, mert ha az ember nagyon akarja, tulajdonképpen mindent mindenből ki lehet elemezni. Az elemzői kreativitásnak is megvannak a maga csapdái. Ilyen típusú, műfajok szerinti bontású és kronológiai elrendezésű gyűjtemény a késői középkorban is előfordul. Ilyenek Charles d’Orléans vagy Oswald von Wolkenstein kötetei is.

Hogyan alakul hát ki a szerelmi önéletrajzot bemutató kötet? Számunkra ezek a típusú művek évszázados megszentelt hagyományt jelentenek, és magától értetődőnek tűnnek. Mégsem magától értetődő dolog az, hogy a költők önéletrajza és szerelmi önéletrajza az olvasókat, a versek befogadóit, publikumát egyáltalán érdekli, és nem is volt ez mindig így. A trubadúrköltészet klasszikus korában például a közönség teljesen közömbösnek tűnik a szerelmi költészet életrajzi háttere iránt, és ilyenfajta ciklusok senkinek sem jutottak eszébe; későbbi megjelenésük, meggyőződésem szerint, az olvasói attitűd jelentékeny megváltozásával, az olvasói elvárások nagyfokú átrendeződésével függ össze.

Azokban a nagy antológiákban, amelyekben a trubadúrok költészete ránk maradt, a trubadúrokat rövid kis életrajzok, úgynevezett vidák mutatják be, az egyes versek életrajzi hátterét kis magyarázó szövegek, úgynevezett razók világítják meg. A vidák, az életrajzok általában megbízható történeti ismeretekkel rendelkeznek a költőkről, kivéve szerelmi ügyeiket. A razók, a versmagyarázatok viszont teljesen fantasztikusak, és általában a versekből kiolvasott információkat tartalmaznak, ami azt mutatja, hogy eredetileg a költők érzelmi életéről, verseik címzettjéről nem voltak megbízható információk, amik az antológiák összeállítóihoz eljuthattak volna. Ezek ugyanis nem voltak érdekesek. A versek a szerelemről mint elméleti dologról szóltak. Akármennyire is hangoztatták a költők az őszinteségüket, műveik teoretikus költemények voltak a szerelem lényegéről, az "udvari szerelem" mibenlétéről. Lehet persze, hogy ez az általánosítás túlzó és egyoldalú. Bizonyára voltak ilyen versek is, és voltak hús-vér nőkhöz írott versek is. Mégis, nehéz megmagyarázni, hogyan lehetséges, hogy az életrajzok írói körülbelül a krónikák megbízhatóságával bíró információkat adnak a költők életéről, származásáról, szociális helyzetéről, patrónusairól, utazásairól, esetleges későbbi vallásos fordulatukról, csak egy dologról nem tudnak: a költészetük lényegét tekintő szerelmi ügyekről. A trubadúr-költészet lényegi elemét jelentő celar, a rejtegetés, a diszkréció követelménye nem elégséges magyarázat. Az a társadalom, amelyben ezek a költők mozogtak, kis és zárt társadalom volt - és egyébként is, nincs az a diszkréció, ami az érdeklődés bizonyos intenzitásának ellen tudna állni. Tehát akárhogy is: az információk hiánya a trubadúrok szeretteiről arra utal, hogy az aranykor közönsége egyszerűen nem tartotta fontosnak a versek mögötti autobiografikumot, vagy magától értetődőnek vette, hogy a szerelemről szóló énekek mögött nem feltétlenül áll konkrét hölgy.

Az, hogy a 13-14. századtól, amikor ezek a trubadúrverseket ránk hagyományozó nagy antológiák készültek, az életrajzi elem fontossá válik, tehát az embereket elkezdi érdekelni, hogy ki volt az illető domna, és mi történt a költő érzelmi életében, ami a verset diktálja, a költészet közönsége ízlésének és elvárásainak bizonyosfajta átrendeződését jelenti. Valami hasonló a francia költészetben is lejátszódott. A Châtelain de Coucy nevű trouvere-hez nemcsak hozzákapcsolódik a "megevett szív" regényes vándormotívuma, mint a trubadúr Guilhelm de Cabestanh-hoz és a Minnesänger Reinmar von Brenneberghez is. A Châtelainról azonban, akinek hiteles életrajzáról már csak azért is keveset tudunk, mert megbízhatóan azonosítani máig nem sikerült, egy Jakemés nevű költő verses regényt írt a 13. század 80-as éveiben (A Châtelain de Coucy szerelmei Fayel úrhölgyével), amelyben az epikai történés illusztrálására idézi a költő hiteles verseit, tehát, ha úgy tetszik, a regény mint razo funkcionál. (A késő középkor francia költészete, Machaut, Christine de Pizan, Froissart egyébként az elbeszélő versciklusnak egy, a petrarkistától elütő változatát dolgozta ki.)

És ez az átrendeződés némiképpen óvatosságra inthet bennünket irodalomtudományi mítoszainkkal szemben, amelyek a régi költészet személytelenségét hirdetik, szemben az újabb költészet személyességével.

Könnyen lehet, hogy a folyamat összefügg a szövegvers kialakulásával is, és nyilván az sem véletlen, hogy a vidákat és razókat tartalmazó antológiákat főleg Itáliában készítették. Dante Új élet című műve sem más, mint razók, versmagyarázatok és versek sorozata, mely szerelmi önéletrajzzá, narratívává formálja a verseket. Ezt követi Petrarca kötete, amely teljes egészében eltekint már az életrajzi magyarázatoktól, és nyilvánvalóan megszerkesztett, egymással különböző módon összefüggő, tematikus kapcsolatban álló versekből (főleg, de nem kizárólag szonettek) álló ciklust képez, amely 366 versből áll, ami önmagában is jelentést sugall. S jóllehet címe Népnyelvű dolgok töredékei (Rerum vulgarium fragmenta), a kötet minden, csak nem töredékes. Hosszú szerkesztő munka eredménye, és lényege éppen az udvari szerelem jellegéből következően is - amelynek örököse - a platonista ascensiós szerkezet, ahol a földi és az égi szerelem egymással közvetlen kapcsolatban van. Invokációval kezdődik a kötet és a Szűzanyához intézett verssel fejeződik be.

Ez az a szerkezet, amit a reneszánsz megörököl, némileg már a 15., de elsősorban a 16. század, mégpedig főleg Bembo tevékenysége révén. A petrarcai műfaji mintát is átörökíti a 16. századra, tehát a kötetek elsősorban szonettekből állanak, amelyeket azonban canzonék, ballaták, madrigálok, sestinák színeznek. A 16. század azonban nemcsak megörökli, hanem mindjárt fel is robbantja a petrarkista szerkezetet és erre szeretnék röviden néhány példát bemutatni.

Az egyik Ronsard Szerelmek könyve című versciklusa, amelyik két részből áll: a Szonettek Cassandrához és a Szonettek Marie-hoz, és amely voltaképpen csak első része a tágabban felfogott Szerelmek könyvének. A Marie-ciklus önmagában is két részből áll, a Marie életében és halála után írott versekből. Későn kialakult ciklusról van szó, először Ronsard műveinek 1560-as kiadásában szerepel. Előbb a Cassandra-ciklus jelent meg, azután a Continuation, a Folytatás, aztán az Újabb folytatás. A Folytatás és az Újabb folytatás képezi majd a Marie-ciklust. Ronsard versei és ciklusai egyébként is illusztrációi lehetnek a folytonos átdolgozások során mindig új arcot öltő műveknek. Ahogyan a versszövegek változnak, változnak a ciklusok is: kihagy verseket, beemel verseket, és különböző köteteit egységes szerkezetbe dolgozza össze. A szövegkiadások állandó problémája, hogy a versszövegek eredeti vagy legutolsó változatát szerepeltessék-e, és hogy az egyes verseket melyik ciklusszerkezetben mutassák be, hová tegyék például a kihagyott verseket stb. A Szerelmek első és második könyve nyilvánvalóan összefügg. A Cassandra-ciklus petrarkista jellegű. A Marie-ciklus Marie életében című első része szerkezetileg három elégián nyugszik. Az első a Könyvemhez című, amelyben éppen a petrarkizmusnak üzen hadat Ronsard. A szerelmek változékonyságáról, az egy szerető melletti kitartás ostobaságáról és hasonlókról értekezik. A középső elégia popularizáló hangú, amelyben Baif és maga a költő Thoinet és Perrot néven jelenik meg, és egy kalandjukat írja le. Az utolsó az Elégia Marie-hoz, és a második kötetben nagyon jól megfér az érzékiség hangja a platonista típusú szonettekkel. Végül is úgy üzen hadat a petrarkizmusnak, hogy tulajdonképpen átveszi Petrarca kötetbeosztását, a Marie életében és a halála után írott versek elválasztásával. A Marie halála után írott versekből viszont hiányzik az ascensio, a megdicsőülés és az égi szerelem motívuma. Ehelyett egy antikizáló halálkép az, ami Ronsard kötetére jellemző lesz, különösen a Helena-versekben. A Marie-ciklus utolsó verseiben elindul ugyan az ascensio motívuma felé, de nem viszi végig, mindig a földi szerelem szavai jelennek meg újra.

Egészen más jellegű Du Bellay Megbánások című ciklusa. Nagyon röviden: a petrarkista L’Olive után a Megbánások nem szerelmes ciklus, viszont önéletrajzi, amelyben az első rész, különböző alfejezetekkel, elégikus, a második pedig szatirikus és politikai. Az utolsó szonett zárlatát idézném; a petrarkista, vagyis platonista ascensióból itt egy, az uralkodóhoz való könyörgés lesz:

A petrarcai ascensio motívuma itt teljesen ironikusan, deformálva jelenik meg.

Az első francia petrarkista kötet Maurice Sceve Délie avagy a legmagasabb erény című ciklusa, amely viszont hermetikus és számszimbolikai irányban deformálja az örökölt sémát. Nem szonettekből áll, hanem 449 dizain-ből (tízsorosból), amit egy 8-soros vezet be, tehát összesen 450 versből, amit 50, kulcsszereppel bíró embléma vagy inkább impresa tagol kilences egységekre. Itt csak számmisztikai szerkezetére szeretnék utalni, Albert-Marie Schmidt nyomán, aki elemezte hermetikus vonásait. Szerinte a szerkezet 5 + (9 - 49) + 3. Az 5-ös az inkarnálódott embert jelenti, a 9-es a végső reintegráció, a 49-es a magányos beavattatás lépcsőfokai, az 50-es a legfelső megvilágosodás, a 3-as pedig természetesen a trinitásban megmutatkozó istenség. Számszerű összefüggések egyébként többször is előfordulnak reneszánsz kötetekben, van, aki szerint Sidney Astrophil és Stellájának szerkezetét is ez határozza meg.

Utolsó példám D’Aubigny Tavasz című ciklusa, amely önmagában 3 részből áll. Az első részt száz szonett alkotja (ismét számszimbolikai összefüggés): Hekatomba Dianának. A hekatomba a száz bikából álló áldozat, amint ez magából a kötetből is kiderül. A kötet apoteózisa is erre fut ki. Sajnos a második és a harmadik résszel, a Stanzákkal és az Ódákkal való összefüggése nem elég világos, mert ezek nem maradtak ránk teljes egészükben, és hiányos ciklusból nem lehet következtetéseket levonni a ciklus szerkezetére nézve. Viszont nagyon érdekes és a szerkesztett verskötet státusára - mint olyanra - érdekes következtetést enged meg, hogy D’Aubigny később, öreg korában írt egy Tél című, nagyon rövid, mindössze hét versből álló ciklust, amely nyilvánvalóan visszautal a Tavaszra, a szerelmi ciklusra, mégpedig nemcsak abban, hogy a cím utal a másik évszakra, hanem abban is, hogy ebben a Tél című versből, négy imából, egy Ébredés és egy Eksztázis című versből álló ciklusban az utolsó vers, az Eksztázis már a Tavasz a Bibliotheque Nationale-ban őrzött szerzői autográf kéziratában szerepel. Ebben a Tavasz, a Hekatomba 70. szonettje után olvasható az Eksztázis kezdő sora azzal a megjegyzéssel, hogy "ezt ide mint a kötet utolsó versét". És amit valamikor a Tavasz utolsó versének szánt D’Aubigny, annak egy kicsit deszekularizált, egy kicsit jobban az isteni szerelem irányába átdolgozott, de mégis kevés szövegszerű változást tartalmazó változatával fejezi be a Tél című ciklust. Tehát nyilvánvaló, hogy nagyobb egységek is elképzelhetők a költői életrajzon belül.

Befejezésül meg kell azonban jegyezni, hogy a 16-17. század európai irodalmában elterjedt dolog a kötetszerkezet, de egyáltalán nem általános. Bár más irodalmakban is előfordul, igazán csak az olasz és a francia költészetben terjedt el. Ez bizonyára összefügg a költők irodalomszociológiai státuszának különbségével az egyes irodalmakban. Nagyon sok költő nem írt versesköteteket, vagy nem gyűjtötték össze verseiket, vagy elvesztek regényes körülmények között, mint Herrera kötete, ahová életében a verseit gyűjtötte; mint Rimay fiatalkori kötete, amely a Tiszába esett; Camoesnek A Parnasszus című gyűjteménye, amely romantikus körülmények között a Távol-Keleten, ahol katona volt, szintén a folyóba esett és elveszett; és nagyon sok költő nem tartotta fontosnak, hogy verseit összegyűjtse, egy kötetbe rendezze, mert a szalonszerű, udvari irodalmi életben ez nemcsak hogy nem volt feltétlenül szükséges, hanem nem is volt feltétlenül elegáns dolog. Sok költő posztumusz köteteiről nem igazán világos, hogy szerkezetük a költő vagy a sajtó alá rendező (esetleg egy titkár vagy tanítvány) szándékait tükrözi-e. Tehát amennyire elterjedt a kötet a 16. század francia és olasz költészetében, annyira nem mondható ez el a spanyolról és az angolról. Az angol költészetben vannak verskötetek, de nagyon sok költőé csak posztumusz jelent meg, még az egyik legfontosabb kötet, Sidney-é is.

Tartalomjegyzék [Irodalomtörténeti Közlemények 1999. 5/6.sz.] Kezdőlap

+ betűméret | - betűméret