SZEMLE
BENCZE IMRE: MAGYARI ISTVÁN SÁRVÁRI PRÉDIKÁTOR
ÉLETE ÉS MUNKÁI
Budapest, Evangélikus Országos Múzeum, 1995, 240 l.
Magyari István irodalomtörténeti összefoglalásaink állandó szereplője, még a kisebb terjedelmű munkák is szentelnek néhány sort személyének és műveinek. Úgy tűnik tehát, hogy munkásságának megvan a helye a magyar irodalom történetében. A róla szóló szakirodalom mégis meglepően szegényes: Pázmánnyal folytatott vitáját mélyebben még senki nem vizsgálta, a sárvári papról összefoglaló munka pedig legutóbb 1902-ben Kovács Géza tollából jelent meg. Az azóta napvilágot látott fontosabb tanulmányok: Turóczi-Trostler József forráselemzése (1931), Katona Tamás szövegkiadásában Makkai László írása Magyari politikai koncepciójáról (1978). Pázmánnyal folytatott vitájának a legpontosabb, ugyanakkor jellegénél fogva igen rövid és tömör elemzése Bán Imrétől olvasható az akadémiai irodalomtörténet első kötetében. Az utóbbi években pedig néhány - a lényeges képet nem befolyásoló és nem továbbgondoló - adatközlésen kívül érdemleges eredményről nem értesülhettünk.
Bencze Imre evangélikus lelkész, egyháztörténész könyve tehát régi hiányt igyekszik pótolni - sok pontján eredményesen, több helyen azonban kétségeket ébresztően. A szerző lelkiismeretes és alapos munkát végzett, hiszen - az irodalomjegyzék tanúbizonysága szerint - minden számba jöhető forrást és feldolgozást felhasznált, ami akár csak távolról is kapcsolatba kerülhet Magyari Istvánnal.
Ez monográfiájának fő erénye és egyik fő buktatója is. Nagy erény, mivel a kortársak, az események és az eszmék ismertetése segítséget nyújt ahhoz, hogy Magyarit jobban elhelyezzük korában. Ugyanakkor nagy hátrány is, mivel néhány esetben öncélúnak tűnnek a kortársi vonatkozású kitérők, nem épülnek össze szervesen az életrajzzal és az életmű ismertetésével. Egy ilyen terjedelmű munkában pedig talán nem szükséges ennyi mindennel foglalkozni: ahhoz, hogy e kitérők önállóan is értékesek legyenek, rövidek, "korfestésnek" viszont túl terjedelmesek.
Ez az egyik oka annak, hogy egy kicsit aránytalannak érzem a könyv szerkezetét. A monográfia érdemi része ugyanis két nagy egységre tagolódik: az egyik Magyari életével (A. fejezet), a másik műveivel (B. fejezet) foglalkozik. A probléma természetesen az arányokban rejlik: az életrajzról majdnem száz (7-105), a művekről pedig csak 80 oldal (107-185) szól. Magyari esetében ez azért különös, mert életéről mindössze néhány, sokat publikált és minden kézikönyvben megtalálható adat áll rendelkezésünkre, művei viszont a maguk több száz oldal terjedelmével bőven adnak témát az elemzőknek.
Ez az aránytalanság abból fakad, hogy a szerző fő céljának azt tekintette, hogy Magyarit kiszabadítsa az "egy-ügyüség béklyójából" és hogy "irodalomtörténeti értékének megfelelően állhasson elénk műveltségének s egyéniségének sokoldalúságával, sokszínűségével" (6). Véleményem szerint azonban komplex képet rajzolni meglehetősen nehéz egy olyan szerzőről, akivel kapcsolatban művein kívül szinte egyáltalán nincs információnk.
Bencze Imre ezeket a hiányzó adatokat párhuzamok és analógiák segítségével igyekszik pótolni. Magyari születésének idejénél ő maga is elismeri, hogy ez csak "kísérlet" (10). Más nem is nagyon lehet: ennyi adat alapján teljes bizonyossággal semmit sem lehet bizonyítani, ugyanakkor cáfolni sem. Bencze Imre azonban a későbbiekben olyannyira bizonyosságnak fogja fel saját feltételezéseit, hogy olykor nem alátámasztható - ám újra hangsúlyozzuk: nem is cáfolható - elképzeléseire munkájának további részeiben újabb következtetéseket épít. Ha igazak is lennének ezek a feltételezések, túl bizonytalanok ahhoz, hogy tovább építkezhessünk belőlük.
Bencze Imre szerint - elképzelései itt valószínűnek látszanak - a későbbi sárvári prédikátor 1565-70 táján született. Szülőhelyeként a csallóközi Magyar községet említi, szerinte ez a hely kellően közel van Sárvárhoz és a Nádasdy-uradalmakhoz, illetve valószínűsíti, hogy Magyari falujáról kapta nevét. A szerző szerint Magyari alapfokú tanulmányait a korábban feltételezett Magyar szülőfalu közelében, Zempen (Szencen) végezte. Bencze nem lát bizonyítékot arra, hogy Magyari Wittenbergben tanult volna, ezért a nagyőri iskolát feltételezi a felsőbb tanulmányok színhelyeként. Itt tanult meg latinul, valamelyest görögül, itt ismerkedett meg alaposabban a Bibliával, viszont németül nem tanult meg rendesen (20, 44, 148). (Bencze e kijelentése a későbbiekben súlyos ellentmondáshoz vezet.)
Az első biztos adat Magyariról az esztergomi hadjárat, amelyet Az országokban való sok romlásoknak okairól című főművében említ. Bencze ezt az adatot teljes bizonyságként fogadja el, érvei meggyőzőnek tűnnek: Magyari valószínűleg jelen volt 1594-ben Nádasdy Ferenc oldalán Esztergom ostrománál. A szerző feltételezése szerint Magyari István Nádasdy Ferenccel gradeci Horváth Gergely, a nagyőri iskola vezetője révén került kapcsolatba.
A következő biztos pont: a Formula Concordiae aláírása. Bencze Imre itt meggyőzően tesz rendet: a különböző aláírási listák alapján azt feltételezi, hogy Magyari csak 1599. június 9-én írta alá a nyugat-magyarországi protestánsok végleges szakítását előidéző okmányt. Szintén bizonyos, hogy 1600. augusztus 29-én már supremus seniorként dolgozott Sárváron.
Sárvári működéséből Bencze a fennmaradt zsinati jegyzőkönyvek és levelek alapján Magyari lelkészi tevékenységéről ír. Néhány apróbb esetet említ, valamint részletesen foglalkozik a supremus senior és a Nádasdyné Báthory Erzsébettel, vagyis a "csejtei rémmel" szemben felhozott vádak kapcsolatával. Következtetése szerint Magyari nem intette meg nyilvánosan Nádasdynét, a tíz évvel később ezzel kapcsolatban született tanúvallomásokat nem tekinti hitelesnek. Csupán annyit fogad el, hogy Magyari István 1602 húsvétján Darvolya Annát, a "sárvári női lakosztályba bejáratos személyt" intette meg, s talán rajta keresztül próbálta meg figyelmeztetni Nádasdy Ferencet és feleségét. Magyari életmódjáról és anyagi helyzetéről annyit jegyez meg, hogy nem lehetett túl módos, ugyanakkor kényelmesen élhetett, mert nem volt családja. A fejezet végén Bencze megpróbálja kikövetkeztetni Magyari halálának időpontját: 1605-06 környékére teszi.
Bencze Imre e meglehetősen sovány és bizonytalan adathalmazt - mint fentebb említettük - a korral kapcsolatos egyéb információkkal próbálja élőbbé, közelebbivé tenni. Talán egy kissé túlzott részletességgel mutatja be a Formula Concordiae aláírásának körülményeit (28-34), a megreformált egyház szervezetét (34-40), a Sopron megyei egyház működését szabályozó kánonokat (40-43), Báthory Erzsébet Magyari halálát követő sorsát (61-68), a nyugat-magyarországi eklézsia legrégebbi jegyzőkönyveit (69-71), a különböző ügyekben hozott szinódusi véghatározatokat (71-76). Megannyi olyan téma, mely ilyen terjedelemben nem kapcsolódik Magyari tevékenységéhez, és részletes kifejtésük nem illeszkedik szervesen Magyari "pályaképébe". Közöttük több olyan van - például az "ecclesia legrégebbi jegyzőkönyveit" bemutató fejezet -, mely a szerző egyéni kutatásain alapul. Mégis úgy érzem, hogy e kutatások eredményei nem illenek a Magyariról szóló monográfiába, talán egy önálló munka keretei között jobban érvényesülhetnének.
Azért tartom fontosnak többször is megemlíteni ezt, mert az életrajznál tapasztalt anyagbőséggel szemben a Magyari-kérdés valóban elemezhető és vizsgálható részénél, vagyis műveinek bemutatásakor viszont kifejezett hiányérzetem van.
Igazán jól Az országokban való sok romlásoknak okairól című könyvről szóló fejezetben láthatjuk ezt, de érzékelhetjük a Kézbeli könyvecske és a két prédikáció esetében is. A Kézbeli könyvecske tárgyalásakor (107-133) Bencze fontosnak tartja megemlíteni, hogy a Beust-mű fordítása - szemben a korábbi elemzők véleményével - nemcsak a benne közölt versfordítások miatt fontos, hanem magáért a műért is. A szerző azonban néhány dicsérő szón túl nem elemzi a Kézbeli könyvecskét, hanem ismerteti Magyarinak a mű elé írt bevezetését, Beust művének tartalmát, majd oldalakon (117-128) keresztül ő is a versfordításokat mutatja be: valamennyit újraközli - néhányat ő ismertet először - és megjelöli szerzőjüket.
A Magyari István főművéről szóló fejezet - az előzőhöz hasonlóan - szintén hiányérzetet hagy az olvasóban. Bencze Imre - mint említettük - sokféle szakirodalmat használt fel, nem tudta azonban koherens koncepcióba illeszteni őket, ami szükségszerűen önellentmondásokhoz vezetett.
Ezt érhetjük tetten a fejezet általános bevezetésénél is. Először azt olvashatjuk, hogy Magyari "csupán reagálni akart, választ adni akart azokra a vádakra, amelyek a reformáció tanítását és népét érték. Eközben hazájának, nemzetének sorsa, élete, megmaradása nyugtalanította" (133). Egy oldallal később pedig így ír: "...nem a hitvitán van a hangsúly, hanem a konkrét segítségen, ha úgy tetszik: a politikán. A teológiai kérdések csupán a létkérdés, a haza és a nép létkérdéseként kerülnek elő" (134).
Bencze Imre tudja tehát, hogy Magyari művének értékelésekor az egyik legfontosabb kérdés annak eldöntése, hogyan viszonyul egymáshoz a politika és a teológia a műben. A szerző azonban két véleményt fogalmaz meg, és egyik mellett sem foglal állást határozottan. Talán akkor járt volna közel az igazsághoz, ha második állításánál állapodik meg: Magyari műve elsősorban politikai tartalmú, és csak másodsorban vallási irat, mivel az ország bajaira keresett gyógyírt. Magyari István politikai természetű mondanivalóját fogalmazta meg a reformáció szellemében. Ettől azonban nem kell hitvitairatnak tartanunk munkáját.
Bencze Imre - alapkoncepciójának tisztázatlansága miatt - a továbbiakban néhány vitatható megállapítást tesz. Az "első magyar nyelvű hadászati szakkönyvnek" nevezi Magyari főművét, mert "a hitvédelem mellett hangsúlyosan nemzet- és hazavédelmi céllal írt alkotás, és mint ilyen, valóban az első magyar nyelvű hadászati szakkönyvnek tekinthető" (153). Ez a megállapítás egyrészt fordítva lenne igaz: a nemzet- és hazavédelmi célok mellett hitvédelmi célokat is szolgál. Ebből azonban egyáltalán nem következik az, hogy hadászati szakkönyvről lenne szó. Műfaji megjelölésként pontosabb talán a szélesebb tartalmú politikai röpirat elnevezés, mely a háborús helyzetben természetszerűen katonai tartalmú javaslatokat is tartalmaz az ország sorsának jobbra fordítására.
Hasonlóan a szakirodalom nem elég körültekintő használatából fakadnak a Magyari forrásairól szóló fejezet ellentmondásai is (148-151). Bencze megjelöli azt a két Aventinus-művet, melyet Turóczi-Trostler József említ (Annales ducum Boiariae, Das dritte Buch). Figyelmét azonban elkerüli, hogy Turóczi a másodikként említett művet tartja Magyari közvetlen forrásának. Olyannyira közvetlennek, hogy e vélemény szerint Az országokban... egy meglehetősen szabadon készített, magyar viszonyokra alkalmazott fordítás. Bencze Imre tagadja - mivel szerinte Magyari nem tudott németül -, hogy a sárvári pap felhasználta volna a Das dritte Buchot, vagyis a legfőbb mintaképet, melyben Turóczi-Trostler több helyen szó szerinti egyezéseket talált. Ezután Bencze mégis úgy ír, mintha lett volna egy ilyen mintakép: "A munka alaprajza és terve így készen állt számára, de a szöveget csak kezdetben követi szolgaian, majd csupán tartalmilag, míg végül egészen szabadjára engedte gondolatait" (148). Mi lehetett akkor ez a példakép? Az Annales ducum Boiariae semmiképp sem, hiszen annak szerkezete egészen más. A válasz a fenti kérdésre homályban marad. A fent idézett mondat egyébként majdnem szó szerint megegyezik a Turóczi-Trostler-tanulmány egy részletével: "Munkájának terv- és alaprajza kezdettől fogva készen áll..." (Turóczi-Trostler József, Az országokban való sok romlásoknak okairól, Bp., 1931, 12.)
A legfőbb kérdést tehát, vagyis Magyari István eredetiségét Bencze Imrének nem sikerül tisztáznia. A fejezet további részeiben Bencze felsorolja azokat a szerzőket, akiket Magyari még forrásaként jelöl meg, majd két és fél oldalon Magyari és Erasmus kapcsolatát elemzi. A békehimnusz Magyari művének csupán egy kis részletét teszi ki, így a többi rész kidolgozatlanságához képest aránytalanul hosszúnak érzem ezt az egyébként meggyőző fejtegetést.
Magyari és Pázmány kapcsolata szintén fontos kérdése a Magyarival foglalkozó kutatónak. Bencze Imre itt nem mutat fel új eredményeket: csupán az eddigi szakirodalomra támaszkodik. Pázmány Felelete születési körülményeinek ismertetése és a vita 20. századi tanulságainak bemutatása közepette mindössze másfél oldal jut (162-164) a vita tartalmi ismertetésére; az is csak általánosságban mozog. Bencze szerint - Bitskey István nyomán - a két vitairat kiegészíti egymást, hiszen mindketten a hazáért aggódtak, és mindkettejüket a kor problémái foglalkoztatták. A két mű alaposabb vizsgálata épp az ellenkezőt sugallja: Magyari a hazájával kapcsolatban tett javaslatokat, míg Pázmány - meg sem említve Magyari jobbító szándékú felvetéseit - csupán katolikus hitét védelmezte. Nyugodtan mondhatjuk tehát, hogy nem is volt vita közöttük, hiszen Pázmány elkerülte a valódi véleménynyilvánítást Magyari programjával kapcsolatban.
Magyari István harmadik művének, a Nádasdy Ferenc halálára írt két prédikációnak elemzésénél is hasonló aránytalanságokat láthatunk. A szerző gondosan kivonatolja a két prédikációt, és részletesen rávilágít vallástörténeti, teológiai vonatkozásaikra. Magyari - mint arra a prédikációk elé írt bevezetőjében utal - Pázmánynak szánt, kéziratban maradt és elveszett viszontválasza megjelenéséig e munkájában előlegezett meg néhány gondolatot a "gonosz jezsuita" számára. Bencze Imre azonban ennek a valóban fontos kérdéskörnek mindössze egy bekezdést szánt (176).
Véleményem szerint ennek az összefüggésnek a mentén helyezhetjük el a gyászbeszédeket Magyari életművében. Talán nem is lett volna alkalmasabb személy az egyháztörténész Bencze Imrénél, hogy összehasonlítsa a két szerző nézeteit a purgatóriummal és más vallási kérdésekkel kapcsolatban. Azért is különösen szomorú ez a hiány, mert a könyv számos értékes vallástörténeti, egyháztörténeti elemzést, megfigyelést tartalmaz. Bemutatja "Magyari István teológiáját" (179-184) és a temetési igehirdetések eredetét. Reméljük, a szerző egyszer sort kerít Magyari és Pázmány vitájának teológiai szempontú, alapos vizsgálatára.
Végezetül néhány szót kell ejtenem a könyv formai jegyeiről is. Azért érzem ezt különösen szükségesnek, mert ezeket a hibákat a legkönnyebb elkerülni, ugyanakkor - éppen ezért - az effajta hibák a leginkább bosszantóak. Az alaposabb kiadói előkészítés megkímélhette volna az olvasókat a fölösleges mérgelődéstől. Nagyon zavaró, hogy a szöveg meglehetősen következetlenül tesz különbséget a hosszú és a rövid magánhangzók között. Nem is érdemes hibajegyzéket készíteni, a könyv majd minden oldalán jó néhány van belőle. Egészen extrém eset például a purgatórium szó írásmódjának ingadozása, mert néhány oldalon belül háromféle változatban is felbukkan: purgatórium, purgatorium, purgatoríum (167-168).
Hasonlóan zavaró a központozás szertelensége. Megfigyelhető, hogy sorvégeken és zárójelet követően gyakran elmaradnak a pontok és a vesszők, a dátumokban pedig talán egyszer sem kerül ki a pont az évszám után (így szerepel: 1600 aug. 29.).
Bencze Imre többször tett tanúbizonyságot arról, hogy híve a pontos idézésnek, a pontos szövegközlésnek, hiszen maga is több téves közlést javított ki (117, 146). Mégis: meglepően pontatlanok mind idézetei, mind forrásmegjelölései (pl. 140). Az országokban... című műből való idézeteinek forrásait hol közvetlenül a szövegben (pl. 137-147), hol lábjegyzetben (pl. 151), hol pedig sehol sem (pl. 144) jelölte meg.
Tartalmilag egyértelműen pozitívum viszont az irodalomjegyzék, csupán néhány formai hibát említhetünk meg. Rendkívül gazdag tartalmával bővebb, mint a Nagyné Piroska Lilla szerkesztésében, Bencze Imre segítségével készült Magyari-bibliográfia (Sárvár, 1994). Jobbító szándékkal mindössze annyit mondanék, hogy helyenként kissé pontatlanok az utalások: némely folyóiratcikknél hiányzik az oldalszámra való hivatkozás, illetve egy cikk kétszer szerepel: Dézsi Lajos írását különböző címeken említi meg (az egyik az ItK-ban jelent meg, a másik tétel ugyanannak a különnyomata volt).
Jól segíti a tájékozódást a kötet végén elhelyezett kronológia és névmutató. A névmutatóval kapcsolatban csak annyit jegyeznék meg, hogy első pillantásra kissé rendezetlennek és Paul Anton Keller neve után teljesen szerkesztetlennek tűnik, ez azonban nem befolyásolja használhatóságát.
Minden kritikai megjegyzés ellenére azonban örömteli esemény e könyv megjelenése. Nemcsak azért, mert végre van Magyariról monográfiánk, hanem azért is, mert a benne található adathalmaz, szakirodalmi utalások jól hasznosíthatók a kutatók számára. Azért is fontos ez, mert ki kell jelenteni: Bencze Imre helyenként nem tudta egységes képpé alakítani az általa összegyűjtött értékes anyagot.
Úgy vélem, Magyari életéről ennél többet mondani újabb adatok felbukkanásáig nem lehet - teljes bizonyossággal talán még ennyit sem. Magyari István életművét ezért a jövőben nem az életrajzi adatokon keresztül, hanem írásainak új szempontú megközelítésével érdemes vizsgálni. Bencze Imre alapvetően egyháztörténeti megközelítésű monográfiája mellett mindenképpen helye van a történelmi, az irodalmi, az eszmetörténeti szempontoknak is. Mindezek mellett egy bizonyos: a jövőben, hibái ellenére, Magyari kutatóinak alapműként kell forgatniuk Bencze Imre munkáját.
Szerkesztette, a bevezető tanulmányt írta és a mutatókat összeállította Gángó Gábor, Budapest, Argumentum Kiadó, 1995 [1996], 326 l.
Eötvös Józsefnek a túlnyomórészt az MTA Irodalomtudományi Intézete birtokában lévő hagyatéki könyvtárához állított össze magyar és német nyelvű katalógust Gángó Gábor. Miként a bevezetésben a szerkesztő maga is írja, célja a 950 tétel szigorú bibliográfiai leírása volt. A könyvek Eötvös gondolkodására, politikai és irodalmi műveire tett hatását nem kívánja vizsgálni, e kérdésben, de a könyvtár történetéhez általában is gyakran hivatkozik Bényei Miklós munkáira (többek között: Bényei Miklós, Eötvös József olvasmányai, doktori értekezés, 1968). A más gyűjteményekben található, illetve elkallódott könyvek esetében több ponton helyesbíti vagy vitatja Bényei adatait. Ismerteti az Eötvös-könyvtár történetét, azt, mikor és miként adományozta Eötvös Loránd a könyvek többségét az Eötvös Collegiumnak illetve a Műegyetemnek, és onnan hogyan került a könyvtár nagy része az Irodalomtudományi Intézet birtokába.
Bár a mű címe, a bevezető, a függelék és mindhárom mutató kétnyelvű, a könyvek bibliográfiai leírása (és ez teszi ki a kötet kétharmadát) csak magyarul szerepel. Így kérdésessé válik, hogy külföldi kutatók tudják-e a katalógus adatait használni. A szerző, a cím és az impresszum feltüntetésén túl minden könyv rendelkezik tételszámmal (alfabetikus rendben), szak- és könyvtári jelzettel. A szakjelzet megnevezi a tudományágat, ahová a könyv sorolható, és elkülöníti a primér és szekundér irodalmat. A posszesszori bejegyzések és az ex librisek tényét közli a szerkesztő, de a jegyzetek szövegét nem, mert Bényei már ismertette őket, és a megjegyzések szerinte önmagukban úgyis semmitmondóak. Érdekes lehet pedig egy-egy hosszabb széljegyzet. Csupán a címet és az impresszumot közli a szerkesztő betűhíven, a szerző nevét nem. A tulajdonképpeni katalógus után a függelékben találhatók a más gyűjteményben lévő és kétes tulajdonú könyvek. Az első mutató megnevezi a könyvekben talált dokumentumokat, a második az anonim könyveket sorolja fel.
A szakjelzet-mutató egyben statisztikai adatbázisul is szolgál, így szinte kínálja magát egy rövid áttekintésre, ami komolyabb kutatások kiindulópontja is lehet. A 950 kötet közül 542 történelmi, 318 irodalmi mű. Ezenkívül földrajzi, művészettörténeti, pedagógiai, teológiai és filozófiai munkákat találunk kisebb számban. A történelmi könyvek közül 128 magyar, 120 általános egyetemes történeti témájú, az egyes nemzetek rangsorában a franciák vezetnek (87), majd a németek (57), azután az angolok, illetve az ókori szerzők (37-37). Sokkal különösebbek az arányok az irodalmi alkotások között. Legtöbb a klasszika-filológia (80), az élő nyelvek közül a német (70), majd a francia (65) és az angol (54). A magyar irodalmat a 318-ból mindössze 20 kötet képviseli.
Bár ezek a számok magukban is sokatmondóak, azt is érdemes megvizsgálni, milyen nyelven íródtak a könyvek (sajnos ez a szakjelzet-mutatóból nem derül ki). A könyvtár állományának közel a fele német nyelvű (401), viszonylag sok a francia (271), de a latin (121) és az angol (94) munkák száma is messze felülmúlja a magyar nyelvűeket (46). Tehát a magyar történelemre vagy irodalomra vonatkozó könyveknek pusztán a harmada magyar nyelvű, a többi - amint a katalógusból meg is állapítható - német és latin.
Az impozáns katalógust lapozgatva önkéntelenül is szembeötlik egy-egy nevesebb szerző és mű. Úgy tűnik, Eötvös különösen vonzódott a francia történelemhez, főleg a nagy forradalomhoz és előzményeihez. Colbert és Necker gazdasági írásai mellett megtalálhatjuk Rousseau, Sieyes és Mirabeau könyveit. A történeti feldolgozások közül itt van Lamartine, Thiers, de Louis Blanc munkája is. Az angol szerzők közül gazdaságelmélettel foglalkozik Locke és Malthus, de vannak nagyívű történeti áttekintések Gibbontól és Macaulay-tól. Eötvös gyűjtött antik műveket is (Hérodotosz, Arisztotelész, Thuküdidész, Tacitus, Cassius Dio), illetve régebbi magyar történetírásokat (Bél Mátyás, Bethlen Farkas). Kortársai közül könyvtárában találjuk Széchenyi István, Dessewffy Aurél, Horváth Mihály és Vámbéry Ármin könyveit, és persze saját műveit (hatot magyarul, egyet németül).
A szépirodalmon belül a legátfogóbb a német könyvek gyűjteménye. Ott találhatjuk a Nibelung-éneket; a felvilágosodást Klopstock, Pfeffel és Lessing, a klasszikát Goethe, Schiller és Herder, a romantikát Novalis, Tieck, Jean Paul és Uhland, végül a kortárs irodalmat Körner, Geibel, Platen, Gotthelf és Grün képviseli. Francia és angol könyvtára is reprezentatív: Abélard, Boileau, Montaigne, Voltaire, Hugo és George Sand, illetve Coleridge, Wordsworth, Byron, Swift és Scott műveit gyűjtötte. Hiányoznak viszont a magyar irodalomtörténeti kánon nagyjai, de megtalálható Fáy, Gvadányi, Mednyánszky, Pulszky, Rumy. Van persze még egy-két kuriózum, mint például Cooper indiánregényei vagy a Boszorkányok pörölye (Malleus maleficarum).
A katalógus tehát fontos eredménye a művelődéstörténeti alapkutatásnak. Ha bárki képet szeretne kapni arról, hogy milyen szellemi hatások érték báró Eötvös József vallás- és közoktatásügyi minisztert, korának egyik legműveltebb és nagy hatású liberális értelmiségijét, az bátran használhatja ezt a könyvet kutatásai kiindulópontjaként.
Debrecen, Csokonai Kiadó, 1996, 215 l. (Csokonai História Könyvek).
Bényei Miklós az utóbbi évtizedekben számos kötetet, főként biográfiákat publikált a reformkori művelődés- és irodalomtörténet tárgykörében. A szerző ezúttal is a téma sokoldalú, sok szempontú megközelítésére vállalkozott, minek következtében munkája az irodalmárok, a könyvtár-, a művelődés- és az eszmetörténészek, illetve az olvasásszociológia történeti aspektusai iránt érdeklődők figyelmére egyaránt számot tarthat.
A monográfia Bényei Eötvösre vonatkozó, több évtizedes kutatómunkájának eredménye, melynek fő előzménye az Eötvös olvasmányai című, 1972-ben publikált könyve. Mostani kötetében az azóta számos szaklapban - így az Alföldben, az Irodalomtörténeti Közleményekben, a Magyar Könyvszemlében, a Történeti Szemlében stb. - közölt, illetve önálló kötetekben megjelent, szám szerint tizenöt tanulmányát gyűjtötte össze, rendezte egységes kompozícióba. Bényei két fő szervezőelv köré sűríti írásait. Egyrészt eltérve a biográfiai tárgyalásmódtól, szakít a kronologikus szervezőelvvel, s nyitásként Eötvös könyvhagyatékával foglalkozik, ezzel is jelezve, hogy nem történeti, hanem problémaközpontú látásmóddal közelített témájához. Többnyire a hagyaték vizsgálata szolgál alapul a további tanulmányok filológiai vizsgálódásaihoz. Ezt az eljárásmódot a kötet első nagy tematikai blokkjában, tanulmányfüzérében alkalmazza, melyet Az olvasó címmel lát el. Másrészt a második és a harmadik dolgozatcsoportban (A gondolkodó és A politikus) főként a faktografikus adatokra helyezi a hangsúlyt, s életrajzi elemek köré gyűjti a vonatkozó irodalmi, filozófiai, társadalmi és politikai kérdésfelvetéseit. E két szervezőelv természetesen nem izolálja két, illetve három különálló egységgé a művet, hanem csak tendenciaként van jelen.
A kötet kompozíciójáról szólva meg kell jegyeznünk, hogy szinte mindegyik fejezet az életmű más-más aspektusával foglalkozik, így Bényei értelmezői-értékelői horizontja tág teret foglal magában. Ám ami a monográfiának interdiszciplináris témakezeléséből adódó előnye, az a recenzens legfőbb korlátja is, hisz nem lehet tizenöt tanulmányról azonos mélységgel és igénnyel szólni. Így a továbbiakban csupán a főbb orientációs pontokra térek ki.
A nyitótanulmány (Eötvös József könyvtára) a ma Eötvös Könyvtárként ismert hagyaték történetét vizsgálja: egyrészt az állomány kialakulását, melyhez szorosan hozzátartoznak gyűjtőjük olvasói szokásai, valamint annak kalandos utóéletét: szétbontását, majd újbóli egységesítését. Mint tudjuk, egy könyvtár kialakításában nem csupán a tartalmi szempontok dominálnak, hanem olyan unikálisnak tekinthető kiadványok gyűjtése is, amelyek könyvészeti értékkel bírnak. Bényei külön kitér az állomány elemzése kapcsán a hagyaték könyvritkaságaira, melyek közt Elzevír és RMK kötetek is vannak. De a könyvtár tartalmi elemzése túlmutat a biográfiai indíttatáson, a korszak könyvtártörténeti és olvasásszociológiai kutatásai számára nyújt hasznos információkat, amennyiben az ún. főúri könyvtárak tipikus példájának elemzésével foglalkozik.
Joggal merül fel sokakban a kérdés, mit adhat egy ilyen rekonstrukció az irodalomtudománynak. E kérdésre a monográfia további írásai válaszolnak. Az Eötvös József ismeretlen kéziratos feljegyzései című fejezet a kötetekben fellelhető glosszákat, bejegyzéseket gyűjti egybe illetve elemzi, s ezzel a filológiai munkával a szélesebb horizonton mozgó intertextuális kutatásokhoz járul(hat) hozzá. Az itt található feljegyzések nagy hányada aforizma is egyben, mely nemegyszer a forrásdokumentum szövegét gondolja tovább vagy legalábbis arra reflektál. Ugyanez igaz az Adalékok a Magyarország 1514-ben forrásaihoz című tanulmányra is, mely a regényhez felhasznált, Eötvös által nem hivatkozott, ám a hagyatékban meglévő történeti munkák forrásértékét hivatott bizonyítani. Az Eötvös világirodalmi olvasmányai című fejezet a - főként a könyvtárában szintén fellelhető - német, angol és francia nyelvű irodalom hatásvizsgálatára vállalkozik, a személyes megnyilatkozásokat, motivikus, tematikai egyezéseket, stilisztikai megfeleléseket is érintve. A kötet első harmadának záró tanulmánya, mely az Eötvös József magyar irodalmi olvasmányai címet viseli, mintegy átvezetőül szolgál A gondolkodó című, második nagyobb tematikai egységhez, amennyiben "a magyar szépirodalom és Eötvös József viszonyát" vizsgálja Bényei. Közismert ugyanis, hogy Eötvös a német után másodikként sajátította el a magyar nyelvet, melyben nagy segítségére voltak barátai, illetve az általuk ajánlott olvasmányok, melyek nem csupán ízlését, hanem egyben gondolkodásmódját is formálták. E fejezet - a címmel ellentétben - nem annyira a művek, a szövegek nyújtotta kapcsolódási lehetőségekre mutat rá, mint inkább a kor irodalmi életének hatására, illetve annak kiemelkedő tagjaival, így pl. Vitkovics Mihállyal, Virág Benedekkel, Szemere Pállal, Szalay Lászlóval, Kemény Zsigmonddal, Gyulai Pállal való barátságára, munkakapcsolatára.
A második nagy tematikai egységben filozófiai és eszmetörténeti áramlatok hatástörténetére helyeződik a hangsúly, amennyiben Bényei a francia felvilágosodás, illetve a kor szocializmusának szerepét vizsgálja Eötvös publicisztikai írásaiban. A paraszti szorgalom apoteózisa című dolgozat, mely tulajdonképpen a kötet egyetlen interpretációs igényű írása, e világnézeti elemek Eötvös szépirodalmi szövegeiben, főként regényeiben való jelenlétét fejti fel, ami szintén jó átvezetőül szolgál a záró egységhez (A politikus). Ám úgy véljük, nem túl szerencsés irodalmi elemzés motívumkutatásának tárgyául választani egy olyan ideológiai töltésű, ma már korszerűtlen kérdésfelvetést, mely nemcsak anakronisztikusnak hat, hanem amelyet a korábbi szakirodalom már bőven körüljárt, s amely erősen implikálja szerzője világnézeti attitűdjét.
A záró dolgozatfüzérben már a történeti aspektus válik uralkodóvá, hisz a közéleti ember kerül a vizsgálat előterébe: a modernizáló, a polgári átalakulást szorgalmazó, reformer Eötvös. Oktatáspolitikáját tárgyalva a vonatkozó szakirodalom jó összegzését kapjuk, de csupán azt. Bár a publicisztikai írásokat (Kelet Népe és Pesti Hírlap) bevonja történeti szempontú vizsgálataiba, hiányoljuk a szépirodalmi szövegek erre vonatkozó utalásainak alaposabb kifejtését, melyek csupán az említés szintjén maradnak meg. Műfajában legsikerültebbnek érezzük a hiánypótló Eötvös József művelődéspolitikája és a magyar könyvtárügy című fejezetet, hisz Eötvös kultúrpolitikájának egyik nem túl sokat emlegetett, de fontos csomópontja a könyvtárakra kiterjedő intézkedése. (S itt főként az Egyetemi, az Akadémiai és az Országos Széchényi Könyvtár támogatására, fejlesztésére gondolunk.)
?-sszefoglalásul elmondható, hogy Bényei írása alapos és sokoldalú filológiai elmélyültségről tesz tanúbizonyságot, melyben rendkívül meggyőző, színvonalas jegyzetapparátussal támasztja alá kutatásának tételmondatait. Továbbá számos olyan figyelemreméltó területet érint, amelyet a szakirodalom eddig csupán periférikusan kezelt vagy mellőzött, annak ellenére, hogy mind külföldön, mind nálunk lankadatlan érdeklődéssel foglalkoznak szerzőnk szerteágazó tevékenységével. A kötet erénye interdiszciplinaritása is, mellyel a témához nyúl, hisz tanulmányai, mint erre írásunk elején már utaltunk, több tudományterület tapasztalatait felhasználják. Ez a metodika annál is inkább helytálló, mivel Eötvös tevékenységterületei sem választhatók szét egymástól. Hiányzónak érzünk azonban egy összegző jellegű, bevezető tanulmányt, melyben eddigi kutatásainak főbb állomásait és eredményeit gondolná újra, mely az amúgy logikus, szépen átgondolt kompozíciót koherensebbé, zártabbá tehetné. Végezetül a recepciótörténetet, illetve az Eötvös Józsefről szóló szakirodalmat tekintve, a recenzens azt is hiányolja, hogy a közelmúltban nem született olyan Eötvös-monográfia, mely az író (s főként a szépíró) alakját helyezi előtérbe, illetve szövegközpontú közelítésre vállalkozik, s mindazt a történeti és elméleti tapasztalatot felhasználja, mely az életmű újraolvasásához segítséget adhat. Persze mindezt nem Bényei művének kritikájaként mondjuk, hisz alapvetően nem ilyen jellegű munkára vállalkozott. S amit ígért Eötvös könyveiről és eszméiről, azt színvonalasan megkaptuk.
Budapest, Magyar Néprajzi Társaság, 1998, 150 l.
TARI LUJZA: MAGYARORSZÁG NAGY VITÉZSÉG.
A SZABADSÁGHARC EMLÉKEZETE A NÉP DALAIBAN
Budapest, Magyar Néprajzi Társaság, 1998, 186 + [14] l.
VAJKAI AURÉL: 1848 EMLÉKEI A NÉPI DÍSZÍTŐMŰVÉSZETBEN
Budapest, Magyar Néprajzi Társaság, 1998, 43 + [44] l.
A Magyar Néprajzi Társaság alighanem megtalálta a módját, hogy a legméltóbb - mellesleg a társ- és rokontudományok számára (is) a leghasznosabb - módon ünnepelje a magyar polgári forradalom és nemzeti szabadságharc 150. évfordulóját: megkezdték az 1948-at megelőző centenáriumi gyűjtés anyagának közzétételét.
A félévszázados késés ideológiai okait könnyen megérthetjük: "Akármilyen nagy esemény csak jóval később érezteti hatását a szélesebb néprétegeknél, a népművészet különben is meglehetősen lassan és nehezen változtatja meg formáját. (...) ...népünk a nagy eseményeket a maguk teljes jelentőségükben képtelen volt átlátni." (Vajkai 9.) Az osztályharc éleződésének időszakában, amikor 1848 is csak ehhez szolgálhatott előképül, az ilyesfajta megállapításokra nem volt szükség. Vajkai a fentiek alátámasztására Arany Jánost és Táncsics Mihályt idézte. Az irodalomtörténész - egyetértő bizonyítékul - a kiképzőtiszt Petőfit citálhatja: "Ők az elvet hírből sem ismérik, / És a haza? Kemény mostohájok..." (Tiszteljétek a közkatonákat! Debrecen, 1848. okt.-nov.), meg a lapszerkesztő Jókai Mórra gondol, aki így jajdult fel az általa és Petőfi által szerkesztett Életképekben, 1848. május 21-én: "Mi magunkat igen hosszú ideig csaltuk. Azt hittük, hogy népünk van. Pedig nincs." És akkor még nem is említettük Az apostol élményalapját...
Vajkai idézett megállapításából az is következik, hogy az irodalomtörténet két kutatási területen tudja elsősorban hasznosítani a néprajzi gyűjtéseket: egyfelől annak a közköltészetnek vizsgálatában, amelynek módszerei, szöveganyaga és dallamkészlete már rendelkezésre álltak 1848/49-ben, másfelől a kultusztörténetben, amelynek központi költőalakja természetesen Petőfi.
A mai etnomuzikológus is okkal-joggal idézi a zseniális Kodály Zoltán jegyzeteit a Kossuth-nóta történetéről, aki annak egyes strófáihoz fűzte észrevételeit. Az "Esik eső karikára..." szövege "Barna ifjú kalapjára..." folytatással már Erdélyi János népdalkiadásában szerepelt (Népdalok és mondák, a Kisfaludy Társaság megbízásából szerk. és kiad. Erdélyi János, II, Pest, 1847, 267), de Kodály rögzíthette a francia háborúk idején keletkezett strófát is: "Beállottam katonának, / Ferenc császár huszárjának..." (Tari 28). Arra vonatkozóan pedig, hogy a dallam- és szövegalkalmazás (Erdélyi János szavával: a "fogd rá"-stílus) történetében 1848/49 nem hozott változást, két közismert és 1848-asnak tartott dal szolgálhat bizonyítékul. A "Kossuth Lajos táborában..." szövege 48 előtti katonadalból alakult, Bartók és Kodály gyűjtésében azonban már első világháborús nótaként, Ferenc József névvel szerepelt. A "Gábor Áron rézágyúja..." "negyvennyolcas" volta szintén idézőjelbe kívánkozik: a 20. század elejének új népdalstílusát képviseli, szövegváltozatai pedig (Ferenc József, majd Horthy Miklós nevére alkalmazva) mind a két világháborúra utalnak (Tari 48-51, illetve 125-129). Ilyen körülmények közepette vizsgálhatók a költői szövegek is, folklorizálódásuk folyamatában. "Megérte" 1848-at, sőt Kriza János népdalgyűjteményét (1863) Csokonai Vitéz Mihály verse, az "Estve jött a parancsolat..." kezdősorral. Petőfi versei közül a Hegyen ülök... és A virágnak megtiltani nem lehet... egyenesen egy színpadról folklorizálódott műdal dallamával hagyományozódott ("Kitették a holttestet az udvarra..." kezdősorral ismeretes); a Távolból ("Kis lak áll a nagy Duna mentében..." kezdősorral) német eredetű, máig énekelt melódiája pedig a "Garibaldi csárdás kis kalapja..." szöveggel (is) találkozott (uo., 24, 86-87, 111). Az irodalomtörténet számára ezek az adatok nélkülözhetetlenek; valljuk be, hogy - minden törekvésünk dacára - a kritikai kiadások rovatai közül a zenésítés-folklorizálódás-dallamra alkalmazás mozog a leginkább esetleges, ráadásul szűk körben. Az együttműködés elodázhatatlan.
Nem nélkülözheti az interdiszciplináris nyitást az utóbbi években önálló tudományággá erősödött kultusztörténet sem. 1848 író-szereplői közül egyedül Petőfi került át annyira a köztudatba, hogy a népi díszítőművészet motívumai közé is bekerültek szállóigévé lett sorai a Nemzeti dalból: olvashatók feliratos cserépedényen Veszprém, faragott boton Baranya, Somogy és Zala megyéből (Vajkai 23-24, 28-29). Nevéhez kötöttek kalapviseletet éppúgy, mint személyéhez használati tárgyakat (borjádi padja, úzdi csutorája) vagy tereptárgyakat (nagyari fája - lásd Vajkai 36-37; Dömötör 142). Ez utóbbiak elfogadtatásában és elterjedésében másodlagos hatás is érvényesült: a Petőfi-versek mintegy hitelesítő idézetei, amelyeket az iskola, az a mezővárosi-falusi értelmiség közvetített, amely Petőfiben "Csokonai redivivus"-t látott és láttatott, elősegítette gyors sikerét, részt vett a folklorizálódásban, majd a passzív ellenállás idején átmentette-hagyományozta költészetét és emberi alakját.
Ez utóbbiakból kötetnyit adott ki, szintén a centenárium idején és a követő évekből gyűjtve, Dienes András (A legendák Petőfije, Bp., Magvető, 1957). Dömötör Ákos is külön fejezetet szentelt a Petőfire vonatkozó centenáris gyűjtés történeteinek - mindössze két adatközlő személye azonos Dienessel (Dömötör 48-62). A mostani közlésnek nagy értéke még, hogy - mivel az időközben elhunyt közreadó nemzetközileg jegyzett mesekutató volt - a történeteket azonnal egyetemes kontextusba tudta helyezni, a bibliai példázatoktól a nemzetközi mesemotívumok indexén át a történeti mondák idealkalmazott jó néhány változatáig (Dömötör 10-14). E módszer hatékonyságát a János vitéz kritikai kiadása kapcsán már tapasztalhattuk (vö. ItK, 1994, 375-379). Az itteni példák a gyűjtésből és a hozzájuk fűzött kommentárok nem kevésbé érdekesek és hasznosak. Ahogyan az európai folklórban számos helyen megvan, Petőfi születésekor is maguktól szólaltak meg a harangok (ez a szentek születésére vonatkozó vallásos hagyomány profanizálása), aki - Szilveszter éjszakáján születvén - szerencsegyereknek tekinthette magát. (A nemzetközi mesemotívumok vonatkozó indexszámai: F960.1.4 és N203.) A hagyománynak ezt a részét - fűzzük hozzá a Petőfi körüli életrajzi kutatások tapasztalatait - maga a költő szintén ismerhette, sőt romantikusan felfokozott jelentőséget tulajdoníthatott neki, hiszen a nyilvánosság előtt mindig keresztelése napját, (1823.) január 1-jét, a Szilveszter napjáról Újévre virradó éjszakát vallotta születése időpontjának is. Erről a napról keltezte ?-sszes költeményei előszavát, kérte Kossuthtól katonai előléptetését stb. Mindezt tette annak fényében, hogy - amennyiben hihetünk az iskolatárs, Kemény (Jakubovics) Mihály emlékezésének - bizalmas, baráti körben december 30-i születését említette. És talán a Szendrey Júlia-szerelemnek, majd a házasságnak is motívuma lehetett, hogy a leánnyal hasonló volt a helyzet: 1828. december 29-én született, ám 1829. január 1-jén keresztelték.
Petőfit 1849. július 31-e, a fehéregyházi csata után senki sem látta élve. Dömötör Ákos értelmező adataiból most tényszerűen látható, hogy a bujdosó Petőfi mennyire a folklór terméke. Az oroszok elől a kútban meghúzódó költő a bibliai József történetét idézi, míg az álruhás Petőfi magyar Till Eulenspiegelként kópéságokat követ el, a betyármondák analógiájára évente felkeresi anyja sírját, igazságot oszt (Dömötör 13-14).
A Néprajzi Társaság három kiadványát az irodalomtörténész számára tehát Petőfi alakja fogja össze. Még akkor is, ha - igen ritkán, szinte csak mutatóba - felbukkan más írókhoz köthető, tárgytörténeti motívum, például a Jókainál megírt anekdota a Perczel Mórnak jósoló cigányasszonyról (Dömötör 15, 105).
Az évfordulók elmúltak - a három kötet azonban a miénk marad, a munka folytatódhat. Köszönet érte: felelős kiadóként Kósa László, szerkesztőként Kríza Ildikó jegyezte mindhárom kiadványt.
Nagyvárad, Literator-Charta Könyvkiadó, 1997.
Kelemen István húsz esztendeje távozott el közülünk, néhány hónappal azután, hogy családjával együtt Magyarországra költözött. Csupán negyvenhat évet élt. 1961-től 1977-ig a Nagyváradi Állami Színház irodalmi titkára, rövid ideig egyben a magyar tagozat vezetője is volt.
Kelemen történészi munkájának alapját a minden adatra kiterjedő, precíz forráskutatás határozta meg. Nem elégedett meg a már korábban kiadott monográfiák (K. Nagy Sándor, Náményi Lajos) kibővítésével, azok minden részletét igyekezett újra ellenőrizni; feldolgozta a Bihar megyei, illetve a Nagyváradi Levéltár teljes vonatkozó anyagát, a korabeli sajtót, a visszaemlékezéseket, a nyomtatott és kéziratos emlékeket, saját korának szakirodalmát, vagyis mindent, amihez az adott politikai-történelmi helyzetben hozzáférhetett. (A kutatás körét és mélységét a gazdag jegyzetapparátus és a névmutató jelzi.) Sajnos 1975 júliusában az összegyűjtött dokumentumok jó részét a titkosrendőrség megsemmisítette. A színház archívumának jelentős hányadát elégették, a szerző otthonában tartott házkutatás során pótolhatatlan feljegyzéseket, könyveket vittek el, a már elkészült kéziratok példányait ugyancsak elkobozták. Szerencsére egy másolat megmenekült, amit Budapesten, a Széchényi Könyvtárban őriznek.
A gépiratok alapján úgy tűnik, hogy Kelemen István kétféle monográfiát szándékozott kiadni. Az egyik, az alaposabb, részletesebb kötet a tudományos disszertáció anyaga, amely a kezdetektől a Fellner és Helmer tervezte színházépület felavatásáig tárgyalja Várad színháztörténetét. (A szerző előszava erre vonatkozik, a most kinyomtatott könyvben jól felismerhető, hol fejeződött be ez a kézirat.) A másik változat népszerűsítő formában a város teljes színjátszástörténetét bemutatja. Nyilván objektív és szubjektív okokból az 1900 és 1975 közötti korszakot nem is akarta ugyanolyan mélységben feldolgozni, mint az előző időszakot; annál is inkább, mert a kérdéses hetvenöt évből tizenötben Kelemen István, "a színházkutató író" aktív résztvevője, sőt formálója színházának mint dramaturg illetve társulatvezető, tehát munkájára nem is tekinthetünk pusztán a történész szemével.
De mindezek ellenére - sőt természetes "szubjektivitásával", lokálpatriotizmusával együtt - Kelemen István posztumusz kötete a legmegbízhatóbb és legjobb nagyváradi színháztörténeti monográfia. (Sajnos a legújabb kutatási eredményeket már nem tartalmazhatja, így az erdélyi hivatásos magyar színjátszás kezdetének dátuma itt még 1792. november 11. - a centenáriumi emlékbizottság kolozsvári elhatározásának megfelelően; hiszen csak Kelemen elhunyta után publikálták Enyedi Sándor tanulmányát a valós időpontról, mely 1792. december 17. A bicentenáriumot már ezen a napon ünnepeltük 1992-ben.)
Kelemen könyvének tudományos alaposságán és hitelességén túlmenően a másik nagy előnye, hogy nemcsak szakmailag figyelemre méltó, hanem olyan érdekes, szórakoztató, gördülékeny stílusban, élvezetes módon megírt olvasmány is, amely a széles közönség érdeklődésére szintén számot tarthat. (A folyamatos olvasást csupán az apró betűs szedés akadályozhatja.)
A bicentenárium tárgyát megelőzően is olyan színházi események kapcsolódtak a városhoz, amelyek Váradot általános művelődéstörténeti szempontból ugyancsak fontos kulturális központtá avatják. Természetesen a színház legrégibb gyökereiről csak analógiás hipotéziseket vázol fel az író a történelem tükrében, ám a reformáció propagandacéljainak köszönhetően az első tényleges adat 1573-ból származik: a Nagyváradi komédia című magyar nyelvű protestáns iskoladráma az antitrinitárius elvekről. Ettől kezdve a nagyváradi iskolai színjátszásnak mind gazdagabb emléktára maradt fenn. Nem kevésbé volt jelentős a latin nyelvű udvari opera fejlődése, amely reneszánsz látásmóddal rendelkező püspökeinek, főként a művészet- és pompakedvelő Patachich Ádámnak a nevéhez kapcsolható. Ez az egyházi elöljáró nemcsak nagy építtető (ő rendelte meg a híres Hildebrandttól a váradi püspökség épületét), de udvarában európai hírű és rangú művészi események zajlottak. Az itt tevékenykedő Michael Haydn és legfőbbképpen Karl Ditters von Dittersdorf emelkedik ki a muzsikusok közül. A német nyelvű vándorszínészet ugyancsak hatással volt Nagyvárad (illetve 1861-es újraegyesítéséig: Olaszi, Újváros, Velence és Vándorszőllős) színjátszástörténetére.
Az első hivatásos előadást 1798. augusztus 26-án, a Fekete Sas nagytermében, Nagyváradon is a kolozsvári úttörő társulat tartotta meg. A Körös-parti és a Szamos-parti városok között fennálló vetélkedésnek már történelmi gyökerei vannak. Kelemen István "igazi lokálpatrióta" módjára igyekszik bebizonyítani, hogy 1799-ben viszont a kolozsvári és a pesti társulatok maradékaiból verbuválódott, valóságosan nagyváradi, állandó társaság játszott az otthonában, nem pedig a válságban lévő kolozsvári együttes egy része volt vendégjátékon, ahogy ezt a színháztörténészek Ferenczi Zoltántól Enyedi Sándorig egyöntetűen állítják. (Igaz, az említett kutatók viszont kolozsváriak.) E tény kezelésekor azonban a "nagyváradi" jelző - sajnos - elsősorban névrokonának, Kelemen Lászlónak nem mindenkor abszolút hiteles feljegyzéseire támaszkodik. Igaz ugyan, hogy a Magyar Hírmondó 1799/28. számában megjelent bírálat Kelemen István állítását látszik igazolni.
Mindenesetre a kolozsvári Nemzeti Színház sokszor került szoros kapcsolatba Nagyvárad színi életével: 1877-ben léptek először színi szövetségre, továbbá 1888-tól 1890-ig három szezonon keresztül, 1896-ban s a váradi állandó színház megnyitása előtti két évadban Kolozsvárnak tapsol a Sebes-Körös-parti közönség, majd pedig 1930-tól Janovicsék, 1935-től a második bécsi döntésig a Thália Rt. érdekeltségéhez tartozik a partiumi város. A megvalósultakon kívül ráadásul több tervezet is született Kolozsvár és Nagyvárad színjátszásának összekapcsolására. (Például az első rendezőnek, a váradi születésű Molnár Györgynek is volt ilyen írásba fektetett elképzelése.) Az "ősi versengés" váradi aspektusai a monográfiából jól kiolvashatók. Kétségtelen, hogy a Szamos-partiak 1877-es érkezését megelőzően a konzervatív Magyar Polgár szerkesztője Erdély fővárosában sokat tett azért, hogy színházát Váradon ellenszenvessé tegye, hiszen az amúgy sem szívelt "arisztokratikus" kolozsvári fennhéjázást alaposan és sértő módon támasztotta alá. Ám a mesterségesen szított ellenségeskedéseken felül az is kitűnik, hogy a kolozsváriaknak mindig többszörösen bizonyítaniuk kellett, és a "Pece-parti Párizs" igényeit ők ritkán tudták kielégíteni, az Erdély fővárosából érkezőkkel szemben eleve nagyobb elvárásokat támasztottak Váradon, mint a többi színi szövetségessel, Debrecennel, Araddal vagy Szegeddel szemben.
A Kelemen idézte "bihari linkség" azért komoly eredményeket mutatott fel: mecénásokat szerzett (Rhédey Lajostól Leszkay Andrásig), megalkotta a kimagasló nagyváradi újságírást - Erdély és a Partium legrégibb napilapjának, a Nagyváradi Lapoknak 1868-as megjelenésétől kezdve, a sok-sok szellemesen vitriolos kritikát, ugyanakkor a gyakorló dramaturg-színháztörténész által türelmetlen szigorral ostorozott "ősi" operettkultuszt is. A sajátságos helyi "vonásoknak" köszönhető a Rhédey Lajos írta A nagylelkű herceg "technikás", látványos bemutatója 1799-ben; a kultúrszervező Sándorffy József állandósítási törekvése, aki Rhédey segítségével igazán figyelemreméltó együttest hozott létre, s megszerezte karnagynak Ruzitska Bélát, az első magyar opera zeneszerzőjét is; vagy az, hogy nem sokkal a Farkas utcai épület megnyitása után, már 1826-ban Várad is saját színházépületet akar. E terv a gáncsoskodó Lajcsák Ferenc püspök miatt meghiúsul ugyan, de ettől kezdve - a megvalósulásig - állandó téma és vita tárgya. 1857-ben részvénytársasági alapon a Szent László térre tervezik, de a részvényjegyzők lelkesedése mindjárt alábbhagy, mihelyt részvényvásárlásra kerülne sor. A második színházalapítási láz közepén egyébként egy vállalkozó gróf Radákné kertjében egészen csendben felépítette azt a nyári színkört, amely némi átalakítások után, de végeredményben negyvenhárom éven keresztül biztosította a nagyváradi színjátszás helyszínét. Az 1857 júniusában felavatott "átmeneti megoldás" a húszas-harmincas években második reneszánszát élte, és csak 1954-ben bontották le.
Újabb ellentmondás az, hogy míg a megépítendő színházépülettel kapcsolatos viták állandósultak, és csak a 19. század legvégére jártak eredménnyel, de akkor sem sima a megvalósulás útja (minderről Kelemen ugyancsak kiváló, dokumentumokkal, adatokkal alátámasztott, szinte napi részletességgel elemzett, élvezetes képet nyújt), az időjárásnak mindvégig kiszolgáltatott "bódé" pont azzal biztosít előnyt a váradiaknak, ami a hátránya. Hiszen az állandó társulatok, színidirektorok éppen nyáron érnek rá kimozdulni otthonukból, pénzt keresni, előbemutatókat tartani stb., vagyis Nagyváradnak - a bérleti szerződés és a színi szövetségek időszakában egyaránt - kivételes alkalma volt válogatni a mind nagyobb számú jelentkező közt, meghívni akár a legnagyobb művészeket is néhány fellépésre, vendégül látni külföldi együtteseket és hírneves színészeket is. Sőt a váradi érdekességhajhászó kultúrszomjnak köszönhető az a páratlan színháztörténeti esemény, amelynek a híre bejárta az európai sajtót is, és ennek eredményeképpen az első szabadtéri előadást ugyancsak Nagyváradon tartották. 1897. augusztus 15-én ugyanis Jászai Mari gondosan előkészített módon, az alkalomra rekonstruált görög színpadon itt, a Rhédey-kertben játszotta el egyetlenegyszer - jótékonysági céllal - legnagyobb szerepét, Elektrát. (A bevétel egy részét különben a kolozsvári Mátyás-szobor felállítására ajánlották fel.) Ezt az előadásrekonstrukciót érzem a részletekben gazdag, értékes Kelemen-monográfia csúcsának. (Kár viszont, hogy arról az állítólag 1877. október 9-i műkedvelő kísérletről nem tudunk meg többet - és amit megtudunk, az sincs forrásmegjelöléssel alátámasztva -, amelynek alkalmával a lezárt Körös utcában szekerekre épített, rögtönzött színpadon, "eredeti" 18. századi keretben játszották el helyi amatőrök Tóth Ede A falu rossza című kedvelt és divatos népszínművét. A címszerepet Rátkai József alakította, aki többször fellépett hivatásos együttesek vendégeként is, különösen népszínművekben.)
A Várad színészete szerkesztői tiszteletben tartották az elhunyt szerző minden sorát, így a két kézirat összevonásából származó, egyébként elenyésző számú, ám feltűnő ismétlésből sem húztak, noha az egyik elhagyása csak erősítette, nem csorbította volna az eredeti írói szándékot. (Lásd a két könyv határánál: a 171. oldal új fejezetének első, illetve a 177. oldal második bekezdését!)
Ám mindezek a kisebb-nagyobb figyelmetlenségek eltörpülnek Kelemen István igényes munkája mögött, és nem vonnak le semmit a dicséretes kiadói vállalkozás értékéből.
Budapest, Balassi Kiadó, 1993, 119 l. (Kortársaink).
A magyar irodalomtörténet talán legtöbbet emlegetett szakasza az a csaknem fél évszázad, amelyben a Nyugat, illetve előzményei és folytatói is megjelentek. Sokat tudunk ennek az időszaknak a művelődéstörténetéről, ugyanakkor változatlanul komoly adósságai vannak az e korszak irodalmával foglalkozó történetírásnak. Mindenekelőtt: nincs alapos Nyugat-monográfia, mint ahogyan sem A Hét, sem a Vasárnapi Újság, sem pedig az Új Idők évfolyamainak átfogó feldolgozása és bemutatása sem történt meg, hogy csak az akkori legolvasottabb szépirodalmi folyóiratokat említsem. A kisebb jelentőségűekről, valamint az almanachokról és a napilapok irodalomformáló szerepéről nem is beszélve.
Alapvető életrajzok is hiányoznak. Például Ignotusé, Fenyő Miksáé, Schöpflin Aladáré és még számtalan, ma már ritkábban emlegetett, azonban annak idején közismert íróé, költőé és kritikusé. Az idő sürget; fennáll a veszély, hogy a folyamatosan halmozódó anyag maga alá temeti őket, az ezredfordulós leltár pedig nem fog a jelentőségükhöz méltó figyelmet tulajdonítani nekik. A kellő távlat többnyire elősegíti a tárgyilagos vizsgálódást, ugyanakkor a feledés sűrűsödő porával is befedhet megőrzésre érdemes szerzőket és műveket.
Hatvany Lajost nem fenyegeti ez a veszély. Írásai jórészt az elmúlt évtizedekben is megjelentek, tanulmányok és visszaemlékezések értékelték életének egy-egy fontosabb állomását, 1993 óta pedig immáron egy monografikus áttekintést is a kezünkbe vehetünk Nagy Sz. Péter jóvoltából. Aki ezentúl Hatvanyval kíván foglalkozni, nem kerülheti meg ezt az alig több mint száz oldalas kiadványt.
Néhány szóval úgy lehetne értékelni, hogy élvezetesen megírt, forrásértékű olvasmány - az efféle munkák gyakori fogyatékosságaival.
Számtalan monográfia tanulság arra, hogy ha valamit nem lehet röviden megírni, akkor megbosszulja magát, ha a szerző nem ügyel témája alapos körüljárására. Természetesen a terjengősség ezeket is olvashatatlanná teszi, azonban a szükségszerűnél erősebben korlátozott terjedelem is könnyen csökkentheti a mű jelentőségét. Nagy Sz. Péter jól építette fel könyve szerkezetét, ám egyes helyeken a kelleténél szűkszavúbbnak bizonyult. Hiánypótló munkájában Hatvany Lajos életrajza a szervező elem, erre fűzi fel az irodalomtörténész számára figyelemreméltó momentumokat. Ám mintha talán túlságosan is ügyelt volna arra, hogy a biográfia részletezése nehogy az életmű bemutatásának rovására történjen. Csakhogy Hatvany irodalmi tevékenysége ismertebb, mint életútjának fordulatos története. Márpedig ez utóbbi nélkül az előbbi sem értékelhető fontossága szerint. Ezt ismerhette fel Nagy Sz. Péter, amikor az életrajz és az életmű párhuzamos bemutatására törekedett. Ha az életrajzra még nagyobb hangsúlyt helyez, a mostaninál egyértelműbben határozhatta volna meg a Hatvany-jelenséget, ezt a különös, huszadik századi irodalmunk legizgalmasabb eseményeivel, személyiségeivel és irodalmi teljesítményeivel érintkező életművet.
Azt is hibának érzem, hogy amíg azzal talán a szükségesnél is többet foglalkozott, hogy Hatvany honnan hová jutott el, jelentősége mibenlétét azonban nem tette egyértelművé. Ha nemcsak a mecénás és inspirátor Hatvany Lajos figyelemreméltó személyiség, hanem az író, a szerkesztő és az irodalomtörténész is, akkor félreérthetetlenül ki kellett volna jelölni helyét a huszadik századi magyar irodalom panoptikumában. Találó megállapítás ugyan, hogy "Magyarország egyik leggazdagabb bárója, a Budapesti Szemle és Gyulai Pál konzervatív köreitől egész a szociáldemokráciáig, sőt elveiben a szocialista mozgalom megértéséig is eljutott. [...] A bukás után az emigráció egyik legradikálisabb újságírója, s bizonyára ekkor közeledett nemcsak Kassákhoz, de általában a szocialistákhoz" . Ám legalább ilyen határozottan ki kellett volna mondani azt is, hogy a nagypolgár Hatvany valójában sohasem tudott eljutni hozzájuk, és ez a köztes állapot döntően befolyásolta írói és politikusi tevékenységét. Hogy valójában sem az irodalomban, sem pedig a politikában nem tartozott sehová. Hogy haláláig bennfentes outsider maradt, annak minden előnyével és hátrányával.
Voltaképpen oximoron e jelzős szerkezet, de éppen ezért fejezi ki jól Hatvany rendkívül ellentmondásos személyiségét. Asszimilálódó családja révén a korszak politikájának haszonélvezője, aki azonban szembefordul mindezzel, és olyanokkal kezd barátkozni, akiknek elképzelései éppen az eddigiek folytonossága ellen irányulnak. A költő Ady, a kritikus Ignotus vagy a szociológus Jászi bármennyire is aktívan politizáltak és képviselték radikalizmusukat a líra, a bírálat és a társadalomtudományok terén, magatartásuk mégsem annyira ellentmondásos, mint a gyáros- és bankárivadék, tehetős Hatvanyé.
Mindez Nagy Sz. Péter könyvéből is megtudható, igaz, az elszórt mozaikokból jobbára az olvasónak kell összeraknia a képet. Mivel e részletek illeszkednek egymáshoz, még így is szemléletes portré rajzolódhatna elénk, ha a szerző nem foglalna olyan határozottan állást Hatvany tetteinek helyénvalósága mellett. Monográfiája alapján úgy tűnik, hogy Hatvany Lajossal egész életében méltánytalanságok sorozata történt. Talán valóban így volt, de akkor azt is határozottan meg kellett volna állapítani, hogy mindezek a báró sajátos helyzetéből logikusan következtek.
Nagy Sz. Péter torzító elfogultságának szemléletes példája a Hatvany-Osvát-affér végkövetkeztetése, miszerint a Nyugat gárdája azzal, hogy magára hagyta Hatvanyt, hatalmas lehetőséget mulasztott el. Szerintem Fenyőék ekkor a politikaival szemben a folyóirat irodalmi jellege mellett tették le a voksukat, és az efféle dolgokba előszeretettel beleszóló mecénás ellenében léptek fel. Az általuk időben felismert tét súlyosságát jelzi, hogy érdekében az egymással egyébként nem mindenben egyetértő szerkesztők összefogtak, még az állandóan anyagi gondokkal küszködő kiadvány létét is kockáztatva. Tartottak ugyanis attól, amit Hatvany úgy fogalmazott meg, hogy " a Nyugat könnyen válhatnék a progresszivitás szemléjévé, ha kizárólagos esztétaságából engedne valamit. Kevesebb irodalom, több élet!" De hát az irodalmár Osvát Ernő nem ezzel a szándékkal indított folyóiratot, és közeli munkatársai, illetve "felfedezettjei" sem ezt tartották a legfontosabbnak a Nyugat esetében. Fenyő Miksa nyíltan Osvátot támogató, vagy Ignotus és a többiek tartózkodó magatartása sokkal beszédesebb, mint a viszályokban ingatag Adyé, aki a döntő pillanatban ráadásul ugyancsak szembefordult pártfogójával.
Hatvany és Osvát, illetve a Nyugat szakítása szerintem hasonlít a Társadalomtudományi Társaság kettéválásához, amikor is 1906 nyarán a mérsékelt szociológusok magukra hagyták a polgári radikálisokat. Miként ez utóbbiak ellen az volt a legfőbb vád, hogy összekeverik a tudományt és a napi politikát, úgy Hatvany és Osvát Ernő vitájában végül az állította az utóbbi mellé a folyóirat meghatározó személyiségeit, hogy szerintük is veszélyes lenne, ha a báró radikális áramlatok szócsövévé tenné a kiadványt. Vagyis mindenekelőtt a bizonyos társadalmi tendenciákkal elégedetlen, reformokat óhajtó, elsősorban irodalmár munkatársak jól felfogott, önös érdeke szólt Hatvany ellen, és csak másodsorban az őket Osváthoz fűző barátság. A kölcsönös szimpátia Osvát Ernő, Fenyő Miksa és Ignotus kapcsolatát alapvetően meghatározta, de az adott helyzetben sokkal döntőbbnek bizonyult, hogy Osváttal ellentétben, aki kezdettől fogva személyes ügyének tekintette a Nyugatot és általában a magyar irodalmat, Hatvany mindenekelőtt eszközt látott benne.
Nagy Sz. Péternek minderről más a véleménye. Szerinte " lehet, hogy Hatvanynak Osvát és a Nyugat megítélésében nem volt igaza. Igaza volt azonban abban, hogy 1911-ben helyesen érezte meg a második reformkor eljövetelét, és jól látta azt is, hogy a modern művészetnek és egy életesebb folyóiratnak is e reformkor körül kellene sokkal nagyobb intenzitással bábáskodnia" . Ezt nem értem. Ha lehet, hogy Hatvanynak nem volt igaza az előbbiben, akkor hogyan lehet igaza az utóbbiban? Ha elfogadjuk, hogy a Nyugat mindenekelőtt egy esztéta szerkesztő irodalmi folyóirata volt, akkor miként válhatott volna a progresszivitás szemléjévé? A kettő, ugye, kizárja egymást.
Szerintem az idő éppenséggel nem igazolta Hatvany álláspontjának helyességét. A Nyugatnak éppen azáltal lehetett korszakos jelentősége a magyar irodalom történetében, hogy Osvát "felfedező mániájában" élte ki írói-kritikusi meddőségét, vigyázva, hogy véletlenségből se tévedjen azon terepre, amelyen mondjuk a Világ vagy a Huszadik Század gárdája tevékenykedett. Vagyis Hatvany tévesen ítélte meg a helyzetet, ráadásul irányt, arányt és szerepet is tévesztett.
Nagy Sz. Péter nem így látja, és ehhez természetesen joga van. Könyvének vitathatatlan érdeme, hogy végül is megtalálható benne minden ahhoz, hogy az övével ellentétes vagy nálánál árnyaltabb vélemény is megformálható legyen.
A monográfia a szépíró és az irodalomtörténész Hatvany Lajos szemléletmódjának alakulásáról is képet ad. Szerzője részletezi Hatvany pályakezdésének impresszionista szakaszát. Az impresszionista kritikusok szerint a bírálat mindenekelőtt művészet és nem tudomány. Így az általuk írt recenzió nem megállapítás, hanem kinyilatkoztatás; a mű többnyire csupán ürügy a megszólalásra. S így a szubjektivitás felvállaltan elsődleges szempont az alkotó és munkája inspirálta kritikus számára. Hatvany a korai Én és a könyvekben egyenesen felhívja erre a figyelmet, mondván: "verjük a változó ítéletek szivárványhídját a művész változó lelkétől a mi változó lelkünkig".
A kötet tanúság arra, hogy mindez élete végéig jellemzi Hatvany irodalomszemléletét. Ugyanakkor Nagy Sz. Péter nyomatékkal figyelmeztet, hogy e szubjektivitás mind árnyaltabbá válik, mondván, Hatvany az 1921-ben kiadott Csendes napok és hangos estékben a művet már "hangsúlyosan mint életdokumentumot látja és értelmezi. Az írók személyes életének és mindannyiunk életének személyes dokumentumaként. Számára minden mű életrajz, portré, pszichológiai analízis tárgya". Sőt átfogó életrajzaiban a korábban avíttnak tartott filológia is rehabilitálódik, belátva, hogy a "kinyilatkoztatás" érvényét és hitelét a vitathatatlan tények kanonizálják.
Hatvany Lajos egyike volt az Ady-kultusz elindítóinak és tevékeny ápolóinak. Nagy Sz. Péter meggyőzően mutatja be jelentőségét az Ady-kutatásban, az anyaggyűjtéstől és -rendszerezéstől egészen az életmű értelmezéséig. A monográfia figyelemreméltó erénye továbbá Hatvany Lajos Petőfi-kutatásainak, valamint egyes szépirodalmi és irodalomtörténeti köteteinek ismertetése. Még akkor is, ha ezek esetében, főként a monográfia utolsó harmadában már nyilvánvaló az elnagyoltság. Mások vélekedésének alaposabb összegzése és saját véleményével való határozottabb ütköztetése azonban ezeknél a fejezeteknél is markánsabbá tehették volna Nagy Sz. Péter megállapításait.
Sajnos ez felemás módon történt meg. S így ez is erősíti a monográfiáról kialakult összbenyomásomat: Nagy Sz. Péter némileg túlértékeli Hatvany jelentőségét. Azét a Hatvany Lajosét, akit végső soron maga is "kozmopolita, tökéletesen művelt, az élet napos oldalán élő, életélvező, az irodalmat mégiscsak hobbyként, életfokozó menedékként űző zsidó bankár"-nak tekint. Vagyis bennfentes outsidernak. Ha így van, akkor nem erős-e a megállapítás, miszerint "az alatt a rövid másfél év alatt, míg Az Esztendő a Pesti Naplóval együtt meg nem szűnt, bizony már-már a Nyugattal egyenrangú folyóirattá vált"? S tanácstalanul állok az olyan értékelésekkel szemben is, hogy "kis túlzással: a második reformkor irodalmi Széchenyije ő, minden modernségével, de érzelmi túlzásaival együtt is".
Magam is vallom, hogy az elfelejtettek esetében a felvállalt elfogultság figyelemfelhívó lehet. Ám Hatvany Lajosra ez nem vonatkozik, hiszen mind a személye, mind pedig a szerepe ismert a korszak irodalma iránt érdeklődők előtt, mindeddig "csupán" ezeknek összegzése nem történt meg. Fontosnak érzem ennek megállapítását, mert úgy tűnik, mintha Nagy Sz. Péter a kelleténél jobban szeretné vizsgálódásának tárgyát. Ez természetes velejárója az efféle kutatásoknak, ám a megíráskor a mértéktartás elengedhetetlen feltétel. Különben a nyilvánvaló túlzások könnyen elterelhetik a figyelmet a kétségbevonhatatlan értékekről. S e veszély Nagy Sz. Péter Hatvany-monográfiáját is fenyegeti.
Kár lenne érte.
Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1997, 230 l.
Egyfajta generációs őrségváltás - mégpedig egyértelműen harmonikus és baráti -, de ugyanakkor egyfajta megőrzött folyamatosság tanúi is lehetnek Ferencz Győző verselemzés-gyűjteményének olvasói. Őrségváltásnak azért, mert a hatvanas évek méltán népszerű Miért szép? köteteinek elsősorban irodalomtörténeti szempontjai itt az irodalomelméleti megközelítés szempontjaival, eredményeivel egészülnek ki. A megőrzött folyamatosságot pedig a fent említett verselemző antológiák egyik szerzőjének-szerkesztőjének, Lator Lászlónak a személye képviseli, aki a nálánál egy generációval ifjabb poéta és esztéta jelen kötetének lektora.
Ferencz Győző elsősorban oktatási háttérkönyvnek szánt munkáját lapozgatva óhatatlanul eszünkbe jut - már csak a szerző civil hivatása, az anglisztikai oktató- és kutatómunka kapcsán is - a poézisnek és a poétikának egyaránt elkötelezett angolszász szerzők hosszú sora, Sir Philip Sidneytől T. S. Eliotig. Magyarországon sokkal kevésbé természetes, ha valaki e kettős hivatást vállalja; az illetőnek nap mint nap nem kevés gyanakvással, szakmai hitelessége megkérdőjelezésével kell szembenéznie. A filosztársadalom részéről igen gyakran a komolytalanság, a felületesség, a poéták oldaláról pedig az ihletszegénységből fakadó pótcselekvés vádjával.
A költészet mechanikájának versmegközelítéseit - éppúgy, mint a már említett Lator László vagy a szerző számára etalon-értékű Nemes Nagy Ágnes költészetelméleti írásait - pontosan azért tudjuk el- és befogadni, mert szerzőjük maga is gyakorló költő.
A kissé a harsdörferi tölcsért és a laputai akadémia versíró gépezetét felidéző kötetcímből és az azonos című bevezetésből kitűnik: Ferencz tisztában van a versek megközelítésének, megközelíthetőségének korlátaival. "A műveket ugyanis ritkán fogadjuk be a maguk teljességében, ha egyáltalán ilyesmi lehetséges... Műélvezet közben az olvasó felkészültségének, kultúrájának, szokásainak megfelelően mozgósítja ismereteit, támaszkodik tapasztalataira, közelít ösztönösen vagy kidolgozott elvek alapján az irodalmi alkotáshoz. De a versolvasás folyamata során semmiképp sem teljességében, hanem linearitásában fogja fel a szöveget... A vers töredékben létezésének egyik következménye az, hogy az olvasók más-más versélményhez jutnak ugyanannak a szövegnek a befogadásakor..."
A tanítási célokat (is) kiválóan szolgáló összeállítás tíz verset jár körbe; Csokonai Vitéz Mihály, William Wordsworth, Arany János, Robert Browning, Kosztolányi Dezső, T. S. Eliot, Babits Mihály, Szabó Lőrinc és Nemes Nagy Ágnes egy-egy költeményét, illetve egy olyan további Szabó Lőrinc-verset, a Hajnali rigókat, amelyet épp Wordsworth Táncoló tűzliliomokjának fordítása hívott életre. A kötetnek ez a darabja tehát azt illusztrálja, hogyan hat és munkál egy idegen vers a költő-műfordítóban, sokszor öntudatlanul.
Vázlatos ismertetésem ezen pontján engedtessék meg nekem egy vállaltan elfogult választás: a tárgyalt-elemzett versek sorából hadd emeljem ki T. S. Eliot korszakjelző, fanyar remekét, a J. Alfred Prufrock szerelmes éneke című nagy költeményt. E versnek számtalan elemzésével találkoztam. Ferencz Győző verziója az általam ismert legjobbak egyike. Legfőbb erénye, hogy elemzési egységenként (alcímenként) tud és mer stílust, hangot váltani, a vers boncolgatása tehát nem fullad monotóniába. Míg A címnek nevezett passzusban pedáns etimológiai magyarázatot ad a vers antihősének nevéről, addig A mottó című bekezdésben ilyen, nagyon is személyes mondatra vetemedik: "Viszonylagos testességével (ti. a Dantétől vett mottó) mindenesetre útjában áll a szerelmi líra spontán kiáradó érzelmeinek." A versben felbukkanó nagyszámú kitérések (digressziók) és a főmotívumok tanárosan alapos ismertetését követően A vers térképe címet viselő kis fejezetben ismét a személyes, az inkább poétai, mintsem esztétai hang erősödik fel, amikor ezt írja: "Olyan a vers, mint valami többválasztásos labirintusjáték. Prufrock vagy szerelmét, vagy magát, vagy az olvasót szólítja meg." Az Allúzióknak nevezett elemzési egység nyomon követi azokat a gazdag műveltségtartományokat - az Erzsébet-kor szerelmi lírájától a Bibliáig -, amelyek megjelennek az elioti allúziós technika egyik korai remekének számító Prufrockban. Különösen is fontos e felmutatott allúziók sorában a magyar versértők körében talán kevésbé széles körben tudatosodott Browning-Eliot-párhuzam. Az utolsó előtti elemzési egység a vers kettős szerkezeti vázát, az "egymásból elbomló motívumok lineáris láncát" és a dús allúziós hálót vizsgálja, hogy azután a Bedugult kommunikációs csatornáknak szentelt végszóban megadja a kulcsot ahhoz a rendezettséghez és kuszasághoz, amelynek együttesével a Prufrock számos olvasója-értelmezője tanácstalanul szembesül: "A teljes elbizonytalanodást csakis olyan szilárd vázakra szerelt műalkotásnak sikerülhetett rögzítenie, mint Elioté. A kommunikáció képtelenségét csakis ilyen szigorúan megszerkesztett kompozícióban lehetett maradandó érvénnyel közölni."
Talán már ennek az egyetlen verselemzésnek a követésével sikerült valamelyest érzékeltetnem, milyen fontos lenne, hogy Ferencz Győző könyve minél több középiskolai irodalmi fakultációs óra és egyetemi szeminárium hallgatójához, továbbá a verselemzés új útjai és lehetőségei iránt érdeklődő tanárhoz eljusson.