Nyilasy Balázs
IRÁNYZATOK A 19. SZÁZAD MÁSODIK FELÉNEK
ARANY-RECEPCIÓJÁBAN
A kortársak által leginkább méltányolt és legmélyebben megértett magyar költő alighanem Arany János. Amennyiben a századutó-századelő és az 1945 előtti időszak recepciós irodalmát is ideszámítjuk, nyugodt lélekkel elmondhatjuk, hogy a Riedl által a magyar történeti idők talán legnagyobb elméjének nevezett alkotó recepciótörténetének megírásához már addig is mérhetetlenül gazdag, értékes anyag gyűlt össze. Az írásokat összetartó, perspektíva-meghatározó fogalmi keret feltérképezésekor talán legelőbb és legállandóbban az Arany-művek magyarságához, nemzeti karakteréhez kapcsolódó gondolatkörökkel kerülünk szembe. A helykijelölést, az értékmeghatározást érthetően határozza meg a nemzeti létért és kultúráért való küzdelem forrongása a kortársi időkben, a már modernizálódott, gazdagodó, terjeszkedő ország öntudata, a "kultúrmagyarság" érzülete a századelőn és az elvesztett nagysághoz, a múltbeli nagy újjászületéshez való ragaszkodás Trianon után. "[...] A hazafiság és művészet becsvágya lelkesítette. Részt akart venni abban a kűzdelemben, mely újjá szülte a magyar irodalmi és politikai életet, s midőn veszni látszott, vígasztalni, éleszteni óhajtotta megtiport nemzetét, föltárva dicső múltját, megzendítve üldözött nyelve bájait, s a művészet nagyobbszerű alkotásaiban mintegy megtestesítve még meg nem tört szellemét. Ez volt élete czélja, éjei álma, napjai kűzdelme" - rajzolja meg a nemzetével esszenciálisan összeforrott alkotó portréját Gyulai Pál 1883-as, a későbbi recepciós gondolkozásra rendkívüli befolyással bíró emlékbeszédében. "[...] Egyaránt egész nemzetök költői tartalmát hordják lelkökben, mindazt, a mi tudásából és érzéséből, képzeletéből és törekvéseiből költői indítékul kinálkozik" - állítja egymás mellé a Szigeti veszedelem és a Toldi szerzőjét Beöthy Zsolt. "Minden alak utolsó csepp véreig magyar, egészen az elemezhetetlen vonásokig, melyeket csak érezni lehet, nem magyarázni. Úgy különböznek más irodalmak alakjaitól, mint a faji típusok az életben: első tekintetre is látni, végig részletezni lehetetlen" - állapítja meg az 1846-os nagy műről Voinovich Géza. Nem állítható, hogy a nemzetreprezentációra, a fajiságra központi vonásként utaló gesztusok között nem akadnak túláltalánosított, nehezen értelmezhető hitvallások, a nemzetjellemtan párájába, netán - a Trianon utáni évtizedekben - az irredentizmus ködébe burkolt megfogalmazások. "Arany mindenek felett magyar költő, szeretettel csüng népén, vére az ő vére, szíve nemzetével együtt érez" - állapítja meg túlzottan sok információt nem szolgáltatva Vincze József. "[...] Arany ősei között harcos katonák, hajdú-ivadékok voltak, a faji érzést, a faj szeretetét tehát volt kitől örökölnie Aranynak s így a vérség és családi hagyományok egyaránt termőföldjévé lettek annak az erőteljes, határozott és tiszta nemzetszeretetnek, mely Arany későbbi világnézetének egyik legjellemzőbb és legszilárdabb vonása lett" - fogalmaz ugyancsak nem sok konkrétumot nyújtva Ember Gyula. "A szabad ég, a szabad tér s éltető levegő e megható szeretetét már gyermekkorában szivja magába Arany. Természetes, hogy az alföldi rónák végtelenjének varázsa könnyen vert fészket a magasbatörő költő fiatal lelkületében s az első benyomások elhatározó ereje csak fokozódik a férfi lelkében is. [...] Az ős turáni puszták bélyege ez, mely a gyökeres magyar faj jellemzője s amelyből a magyarság hatalmas és elpusztithatatlan szabadságszeretete fakad, s amely még a bevándoroltak lelkében is talajra lel" - használja a nacionalizmus jellegzetes toposzait Bene Kálmán.
Szerencsére a szakirodalom túlnyomóan nagyobb és értékesebb része konkrétumokkal is szolgál. Az egyik gyakori, csaknem minden komolyabb Arany-értelmezőnél föllelhető konkretizáció irodalomtörténeti. A szalontai költő e gondolatmenetben - a valóságnak megfelelő tényként és valóban mellőzhetetlen, alapvető igazságként - irodalmunk önmagára találásának, önmagához eljutásának, originálissá, sajátszerűvé válásának kulcsfigurája. Annak a francia, antik, német hatásnak a leküzdéséről van itt szó, amely a 18. század utolsó harmadától fokozatosan újjászülető magyar költészetet jó ideig lenyűgözi. Gyulai Kisfaludy Károlyt, Vörösmartyt, Petőfit nevezi meg Arany harcostársaiként, a megmagyarosodásért vívott félszázados harc főszereplőiként, és mértékkülönbségeket nyíltan nem tételez köztük, Salamon Ferenc számára viszont nemcsak Berzsenyi költészete idegen formájú és nyelvében nem eléggé magyaros, de még a keletiesen új és magyar képzeletvilágú Vörösmartyban is konstatálja a másodrendű versmérték idegenségét. A primátus szerinte még Petőfihez képest is a Buda halála íróját illeti meg. Horváth János vele egyetértve Arany Jánost úgy teszi meg irodalomtörténetünk kulcsfigurájának, hogy elődei érvrendszerét elmélyíti, magasabb szintre emeli, gazdag konceptualizációval, koherens fogalmi hálóval látja el.
A nemzeti karakter konkretizációjának egy másik válfaját azok az okfejtések alkotják, amelyek (megint csak teljesen indokoltan) a Toldi szerzőjében a kárpát-medencei magyarság világának buzgó fölfedezőjét, teljességre törő kiaknázóját látják, a hazai tájvilág, a flóra-fauna, az életformaelemek, a jellegzetes szokások, a karakterek fáradhatatlan megjelenítőjeként tartják számon, s e nagy mimétikus és művészi erejű versbe foglalást a boldog ráismerés érzésével fogadva fölemelkedésként, létgyarapításként a nemzeti öntudatban megerősödve élik meg. "[...] Költészete egész irodalmunkban leghívebb jellemzése a magyar földnek és magyar népnek, s egyúttal valódi megdicsőítése a magyar nép gondolkozásának és nyelvének. Alig van költőnk, kinek olvasásánál oly teljesen és erősen átéreznők azt, hogy ez nekünk és csak nekünk van írva, hogy ezt csak mi érthetjük és élvezhetjük ily teljességben s a kinek olvasása ép ezért bennünket magyarságunk oly büszke és örömteli érzetével hatna át" - tesz vallomást az Akadémia 1917-es, nagy ünnepi beszédében Berzeviczy Albert. "Valahára az elbeszélő nemben eredeti magyar jellemet láttunk; valahára csendéletünk s tájképeink rajzain andaloghatunk" - sóhajt boldog megelégedéssel Gyulai Pál. "Ki más az ő Eteléje, mint pusztáink fia, vezérré, királylyá fejlődve, emelve? S vajon Etellak nem hasonlít-e némely alföldi városhoz, melynek házai megkövült sátrak s utczái sátorközök? Etele lakomája, minden királyi fénye mellett is, nem juttatja-e eszünkbe a magyar nép lakodalmi ebédjeit és Czerkó tréfái nem hasonlítanak-e vőfélyeink szokásaihoz? [...] Nagyobbszerű minden s lényegében mégis ugyanaz, a mit magunk is láttunk és tapasztaltunk. Ki más Toldi, mint udvarházaink valamelyikének elparlagiasodott szülötte, egy egész pórsuhancz, a ki nagyobb hivatást érez kebelében, elzüllik falujából s becsülettel tér haza? ?-sszeveszése bátyjával, bujdosása, búcsúja anyjától s az öreg cselédtől, mulatozása a csapszékben, nem újulnak-e meg sokszor falvainkban? Nem ismer-e Magyarország minden vidéke egy-egy Toldinét, egy-egy régi szabású nemes asszonyt, kinek szerető szíve folyvást remegve kíséri fia sorsát, a ki anyai hiúsággal öleli, csókolja, midőn sorsa jobbra fordul, s a ki egész szigorúsággal lép föl, őt korhely pajtásai között találva?" - ujjong ugyanő, véget érni nem akaró, diadalmas kérdéssorával a haza fölemelését ünnepelve. Különösen a Toldi bizonyul az elemzők számára a magyar életvilág kifogyhatatlan tárházának. "A küzködőkre fenséges nyugalommal néző hegyek, a vértől áradt folyók, a sátraktól és harczosoktól tarka mezők helyett beviszi cselekményének milieujéül az alföldet, végtelen pusztaságával, nádasaival, délibábjával s a magyar falusi életet, egy régi magyar udvarház képével - tehát a magyarságra legjellemzőbb környezetet" - rögzíti Kéky Lajos. "Előttünk áll az édesanya, a jó és az irigy testvér, a hűséges öreg háziszolga, az egész patriarkhális magyar világ, a magyar falusi úri háztáj, a puszta rekkenő hevének és nyári viharának hangulatával, a milyennek mindnyájan ismerjük [...]" - állapítja meg Négyesy László. Kétségtelen, hogy a nagy hősidill gyakran szolgál bázisként a tipológiateremtő készség számára is. Ilyenkor rendszerint a par excellence magyar műként vétetik lajstromba, a rendkívüli hős tulajdonságai pedig alapul szolgálnak a nemzeti karaktervonások megrajzolásához. A műveletet a kritikusok szívesen és változó színvonalon alkalmazzák. Voinovich a hős testi-lelki épségét, egyenes természetét, mély érzését, bátorságát, nagylelkűségét és tiszta erkölcsét emeli ki, mely vonások úgymond "virágukban mutatták a magyar jellem erényeit", Vincze József a népünket jellemző "pátriárkálizmus" mellett a szemérmet hozza fel lényegi sajátságként, s siet leszögezni, hogy "a romlatlan, tősgyökeres magyar jellem [...] a paráznát soha sem szívelte". A kétszáz Arany-figurát összeszámláló Riedl Frigyes szintén kedvvel szedi csokorba a magyar faj jellemző vonásait, s e célból nemcsak a Toldit, de más Arany János-i művek sorát is fölhasználja. Az évezredes államalkotó és katonai szerepet játszó magyar büszke (a májat visszalökő, szegény, hajléktalan Miklós és a Rózsa és Ibolya kántálásra nem hajlandó koldusa a példa reá), büszkesége jól megfér a gyöngédséggel (az illusztráció ezúttal Toldi óvó törődése édesanyja iránt), és a nyugati népekéhez képest jóval erősebb vendég- s hazaszeretet is jellemző rá (lásd a Családi kör szíves gazdáját, a közrendű Csuta Györgyöt őszinte, meleg szívvel marasztaló öreg Rozgonyit, a viszontszolgáltatást nem váró vendégelést törzsökös magyar szokásként számon tartó Pázmány lovagot, a paripát lopó s huszárnak álló negyvennyolcas betyárt és a halálos ágyán is az ország gondjaival-bajaival foglalkozó őszöreg Toldit). Salamon Ferenc már óvatosabb, körültekintőbb, a konkrét azonosítások helyett lappangó, eltemetett sajátságok továbbörökítéséről, ösztönös ráismerésről beszél Arany verses epikájával és a Toldival kapcsolatban. "A legrégibb nemzedékek szokásai, erkölcsei, tettei és művei ha elenyésztek is, ha még a monda sem tartá is fenn a feledékeny utókor számára, s az egész mintegy tenger alá sülyedt világnak látszik, tovább él öntudatlanúl is, s nincs egy uralkodóbb szenvedély, egy kiválóbb jellemvonás, egy általánosabb érzelem, melynek régi története ne volna, mint van házi eszközeinknek, dolmányunknak és süvegünknek. A nemzeti lélek fő tulajdonságainak látható történeti folyama megszakadhat, nyomát veszíthetjük, mint a sziklák alá tünő pataknak; de kiüti magát néha százados rabszolgaság után is a tett- és kitartásbeli hősiség, bizonyos hajlamok, képességek, indulatok és érzelmek. [...] Midőn Arany Toldi-ja 1847-ben megjelent, minden, ki magyar anyától tanúlt beszélni s öröklé a magyar lelket, e művet olvasván, önkénytelenűl felkiáltott: >>ez az valahára! ez aztán valódi magyar nyelv, hang, kedély, gondolkodás, ép lélek és észjárás, melyet ily valódiságában írva nem ismerénk<<."
A nemzettudat, a nemzeti karakter problémái igen gyakran szétbogozhatatlanul fonódnak egybe a népiességgel. A nemzeti a népiest és a népies az autochton nemzetit is jelenti a korszak Arany-kutatói számára. "[...] A népies eszme a mint nálunk kifejlett nemcsak pusztán naivságot jelent, de közel rokonságban van a költészet tisztán nemzeti fejlődésével [...]. A népies eposz sem több, sem kevesebb, mint a naiv, a nemzeti [...]" - szögezi le a "nép-nemzeti" terminust egyébként is előszeretettel használó Gyulai Pál. Más kérdés, hogy a "népiesség" többféle, többirányú gondolategyüttest takar, olyan metafora, amelynek hol egyik, hol másik asszociációs köre dominál. Tágabb - kultúrfilozófiai, kultúrszociológiai - értelemben az önmagához eljutó eredetiség bázisát jelenti, a nemzeti irodalom megteremtéséhez szükséges nélkülözhetetlen alapot, nem ritkán azonban a szó szűkös, technikai értelmében használják. Az utóbbi esetben a fogalom jelentéstartománya a népköltészet jellegzetes eljárásaival: a népmese szokásos motívumkészletével és -használatával, a népdalok versfejlesztő technikájával, természeti analógiáival, párhuzamosító tendenciáival azonosul. Salamon Ferenc, a terminus nagy ellenzője részben a gyakorta mechanikusan alkalmazott sematikus okfejtések és a technikai szemlélet miatt találja a népiesség fogalmát esztétikailag közömbösnek, és ítéli voltaképpen értelmetlen, sőt káros, az irodalmias gondolkozás érvényre jutását gátló terminusnak. "Midőn egy, akármely nemzetbeli műitész Petőfi vagy Béranger művét olvassa, nem az jut eszébe, hogy őket azon eszmék nagysága szerint itélje meg, melyek csak anyagát képezik a műveknek; hanem magát azon művészetet, azon alakító tehetséget, teremtő erőt veszi mértékül, mely az anyagot a maga illő formájába tudja önteni [...]"; "A franczia kritika legkevésbbé sem jött zavarba a >>népies<< szóra; hanem ezen műveit is [ti. Sand népéleti tematikájú műveit - Ny. B.] teljesen a művészi szempontok, a jellemek kivitele és a compositio szempontjából vette birálat alá; sőt pl. Planche igen helyesen s igen tisztán mondá ki, hogy az által legkevesebbet sem nyer egyik költői mű is, ha csupán a népies nyelv, a népies modor az, melytől szerzője a hatást várja" - szögezi le meglehetősen logikusan Arany János és a népiesség című 1856-os, híres dolgozatában, s az ugyanebből az évből való Arany János kisebb költeményeiben a népköltészet kultikus szemlélete és az ehhez társuló mechanikus értéktulajdonítás ellen is intelligensen, körültekintően érvel. "[...] A népdalok és mondák három kötetes gyűjteményében igen hajlandók voltunk sokat példányként tekinteni, mi legkevésbé sem szolgálhat példányúl. Az egész gyűjteményben rendkívül kevés mű van, mely compositio tekintetében a kritikát kiállaná! A nagyobb rész a szeszély és valódi költészet egyes pillanatainak tarka vegyülete, s nyilván több egyes műből összetoldozott mozaik. De még a >>népiesség<< uralkodó divateszme volt, ujdonságuk kedvéért e tarka-barka bokrétákat hajlandók voltunk valódi költészet gyanánt fogadni el. - Hogy külforma azaz verselés, melodia és nyelv tekintetében e gyüjtemény megbecsűlhetetlen, senki sem tagadja; de ideje volna népünk költészetének ez egyes virágaiban is a valódi szépet a költői kinövésektől megkülönböztetni, s nem csinálni népdalaink és mondáinkból a költészetben egy egészen másnemű s külön szabályok alá eső nemet".
Salamon Ferencnek sok mindenben igazat adhatunk, ám az is tagadhatatlan, hogy a korszak irodalomkritikusainál a népiesség szónak igen gyakran jól kivehető poétikai-elbeszéléspoétikai értelme van. A fogalom a frissesség, az élénkség, a konkrétság képzeteivel összefonódva egyféle intenzívebb poétikai erőtér garanciájaként lép fel, mely egyszerre kecsegtet az elvontan klasszicizáló költészettípus, a fogalmian fennkölt romantikus titanizmus és az érzelgős almanachlíra meghaladásának lehetőségével. Általában a népdalok frissessége, konkrétsága, idiomatikus gazdagsága ilyenkor a példa, de a gondolatfutamok időnként az epikum körébe is átvándorolnak; Arany János munkásságát vizsgálva ez nehezen is volna elkerülhető. "Arany balladáinak további sajátsága, a népiesség szintén szerves sajátság, nem külső mez. Nemcsak egyes szólásokban mutatkozik, például abban, hogy Ágnes asszony a hajdút így szólítja: galambom, a bíró pedig fiam Ágnes-nek nevezi. Nem ezekben, hanem a felfogásban, a jelenetek naiv, friss előadásában rejlik ez a szerves népiesség. Olvassuk csak a Vörös Rébék-et: a költő minden jelenetet a népbabona szemével néz" - jegyzi meg Riedl Frigyes jól érezve, hogy az elbeszélői perspektíva mélyebb megértése nélkül e frissességről sem tudunk sokat mondani. Salamon Ferenc is nyomatékkal használ perspektívajelző fogalmakat, körülírásokat. Hol a patriarchális szemléletre hivatkozik, hol az Arany-epikának a hegedősök naiv eposzával való rokonságát emlegeti, hol Vico "etnológiai költészettanához" s a romantika biológiai kultúrmorfológiájához kapcsolódva fejti ki, hogy "a nemzetek gyermekkorának költészetében a naiv közvetlenség, a képzelet minden felett uralkodó ereje oly mértékű, minő soha sem többé a műveltebb társadalmakban. Az egy költészet az, miben a gyermek mestere lehet a férfinak, a népeknél." A "naiv közvetlenség" kifejezés persze már erőteljes mértékben elbeszéléspoétikai és interakciós, kommunikációs fogalom. Olyan terminusok vérrokona, mint a "közvetlenség", az "őszinteség", a "természetesség", a "melegség", a "bizalmas, otthonos légkör", az "irodalmiság meghaladása", a "családiasság", a "szabályt kereső naiv természetesség". A felsoroltak voltaképpen mind ellenfogalmak: a "feszesség", az "ünnepélyesség", a "mesterkélt, tanszerű szabályosság", a "merev tartás", az "elkülönülő attitűd" ellenfogalmai, derék harcosok abban a nagy küzdelemben, amely Petőfi és Arany költői forradalma körül hullámzik. Az új művészi ideált, kommunikációs módot képviselik, amely "leveti a koturnust", és közel hajol az olvasóhoz, amely közvetlen, szíves indulattal, önmagából minél többet föltárva, átengedve, a beszédpartner egyenlőségét természetesnek véve, "igazi demokrata" módjára kommunikál. Ezt az új ideált tartja szem előtt Horváth János is, amikor a Toldi családiasságáról beszél vagy amikor az 1846-os hősidillt alsóbb- és magasabb rendű irodalmiság kettősségében fogja fel, s így ragadja meg az Arany-féle kommunikációs nóvumot. "A családot, otthont az elmélet (kivált Erdélyi Jánosé) a népköltészet saját tárgykörének jelölte ki már elébb, mert ez az egyesnek legelemibb, legtermészetesebb és mindenkivel közös viszonyítottsága, s másfelől, mert az otthon a teljes őszinteség hazája." "[ ...] Az avult és az új koncepció küzdelme egyúttal két különböző közönségfogalmat rejteget. Az az ősi, bámultató modor (ponyvamodor) voltaképp nem becsüli közönségét elég nagyra: nekivalót ad, de hit nélkül, s magát fölötte tudva közönségének." "Tagadhatatlan, hogy ezzel a régi magyar népszerű irodalmiság s az abból leszármazott ponyva-népiesség emeltetik fel valódi költészet rangjára, egyszerű álmélkodás, bámész népiesség helyett mélyen emberi átérzés és valódi lelki élmény színvonalára. Ez egyúttal a költő részéről minden addiginál tiszteletteljesebb megbecsülése a népnek, mint közönségnek, mert a leglényegesebb költészetet nyújtja, meri nyújtani nekik." (A meleg, egyszerű és a mesterkélt költészet szembeállítása időnként olyan hangsúlyokat is kap, hogy egyenesen kihívja a szociálpszichológia és művészetszociológia felől kiinduló értelmezést. A "szónoki, feszes hang" voltaképpen a reprezentációs gesztusokkal, ritualizációkkal, homlokzatépítő, jelmezalkotó elemekkel, a presztízshangsúlyozás, a presztízsépítés attitűdjével fonódik össze, a mesterkéletlenség pedig mindezek leküzdésével és a rituálémentes, bensőséges kommunikáció elérésével. Kéky "egy tulajdonképpen aristokratikussá fejlődött" irodalmi hagyomány áthatásáról beszél Arany verses epikájával kapcsolatban, Salamon hazafias dalaink, balladáink "szónoki feszes" modorát látja meghaladottnak Petőfi és Arany mesterkéletlenségével.)
A Petőfi és Arany megteremtette népiesség már a kortársak gondolkozásában is többnyire összeforrt egy kultúrszociológiai vízióval, az egy akaratú, egy érzelmű befogadás és hatás, a külön rétegekre nem szaggatott alkotói és befogadói kommúnió víziójával. Salamon Ferenc Hunyadi Mátyás történetírójának szavait nosztalgikusan idézve jeleníti meg ezt a látomást: ">>a magyarok akár nemesek, akár parasztok, majdnem ugyanazon szavakkal élnek s minden különbség nélkül szólanak; ugyanazon kiejtés, ugyanazon szavak, ugyanazon hangsúly mindenütt... Innen van, hogy a magyar nyelven szerzett ének parasztnak és polgárnak, közép- s alrendűnek egyformán érthető<<." Horváth János, akinek népiességfogalma három oldalról, a költő, a művészi tárgy és a közönség oldaláról is végiggondolt, kifejtett, Aranyra mint legfőbb instanciára alapozza egész nemzetiklasszicizmus-gondolatát. Az ő nemzetiklasszicizmus-víziója egy, az élettel és a hagyománnyal harmonikus, zavartalan csereviszonyban lévő irodalmi kultúra látomása, olyan kultúráé, amely eredményesen, expanzívan, széleskörűen hatja át az emberi világot. (E látomás normatívvá emelése egy részben idealizált, részben valóban reális létű pillanat és helyzet időtlenítése, megállítani akarása nála.) "Lángelme és nagyobb műveltség e lélekemelő korban nem kiröpülni vágyott természetes légköréből, hanem megmunkálni műveltsége hazai talaját. Teljes tudatossággal iparkodott magához nevelni közönségét, melyet a megelőző fentebb irodalmiság illetetlen hagyott. S bár művészi tökély és költői eredetiség tekintetében a legfelső polcon állott, meg tudta értetni magát az igénytelenekkel, a műveltség kisdedeivel is, a nagy lelkek erkölcsi érzékenységével hajolt le hozzájuk, hogy részeltesse önnön javaiból" - szögezi le Aranytól Adyig című könyvében.
A nemzet - így láttatja a korabeli Arany-kritika - a relativitások fölé emelkedő abszolútum, az erózió által nem kikezdhető, biztos pont, szilárd földdarab a szakadatlan változások tengerében, sarkcsillag, útjelző pont a bizonytalanul tévelygőnek. A recepciónak azonban mégiscsak szembe kell néznie a ténnyel, hogy a hazájához saját szavai szerint is "ezer szállal" kötődő szalontai alkotót mégis meg-megkísérti a kétely. A bizonyosság birtoklása, a távlatos létérzékelés, az elért egyensúly és a velük szembenálló biztonság-, távlat- és egyensúlyhiány elvileg és Arany munkásságára vonatkoztatva is különböző aránypárokat alkotva, más-más elvárásrendszert kirajzolva jelentkezik a szakirodalomban. Az egyensúlyhiány-tulajdonítás fogalomköreibe tartoznak a Visszatekintés szerzőjének alkati passzivitására, csüggeteg rezignáltságára vonatkozó megfogalmazások. Az Arany János-i emberi-költői karakter (a kettőt a kritika többnyire egybecsúsztatja) már Gyulai szerint mutat efféle vonásokat. "[...] Többet volt szomorú, mint vidám, mert gyöngéd lelke minden érintésre összerezzent, mélyen, sokáig érzett minden erősebb benyomást, de erőt vett magán s önmegadó türelemmel haladt végig az élet útjain; hallgatag és magánykedvelő volt, mert inkább álmodozásra született, mint cselekvésre, s otthonosabb volt a képzeleti, mint a való világban [...]." S a példákat szinte tetszés szerint lehet tovább sorakoztatni. Berzeviczy Albert a szelíd, csendes mélabúról mint az Ősszel írójának alaphangulatáról beszél, Négyesy László az ötvenes évek líráját elemezve vázolja fel a zsibbadt kedély, a túlérző fájvirág érzelemvilágát, és fejtegetéseit azzal zárja, hogy az érzelemkör éppoly jogosult, mint Petőfi nyíltszívűsége, sőt a tépelődő lelkiállapot, a bonyolult hangulat sok tekintetben közelebb állt a modern lírához. Császár Elemér Négyesyre mint úttörő elődre hivatkozva még részletesebben inszisztál e fájvirág-modernségen. A Kant filozófiájától is támogatott szkepszis, a modern ember gyöngesége, úgymond, ráfeküdt a lelkekre és belefúrta magát Arany kedélyébe is. "Az új kornak ez az életszemlélete kedvező talajra találván Arany lelki valójában és sorsának alakulatában, elhatalmasodott rajta, fölverte benne a szívgyötrő érzések egész raját" - írja, s e lírikumokat, a kétségeivel vívódó, csüggeteg lélek költészetét az 1930-as években élő, fölzaklatott idegrendszerű ember számára is rendkívül időszerűnek érzi.
Persze mind Négyesy, mind Császár megállapításai Riedl karakterológiai, alkattipológiai fejtegetéseire támaszkodnak. A sebzett, távlatvesztett, diszharmonikus Arany-alkat megrajzolásában a korszak tudományos, irodalomtörténeti munkái közül az 1887-es könyv megy el legmesszebb. "Arany tán legérzékenyebb a magyar költők közt", "nagyon érzékeny emberek rendesen nem alkalmatosak a cselekvésre: finom belső szervezetök kifárad a tervezésbe, az elhatározásba, még mielőtt a tetthez értek volna. Arany nem élt a jelennek és nem bírta élvezni [...]", "nagyon érzékenynek és gyöngének lenni, annyi mint szerencsétlennek lenni. E beteges érzékenység mind erősebben fejlesztette Aranyban a búskomor hajlamot, melyet még más körülmények is növelnek" - sorjáznak már az első kiadásban az idevágó, karakterizáló megállapítások. Igaz, az 1920-as, negyedik kiadásban a szerző a fájvirág-karakterológiát megrajzoló fejezetbe beiktat egy második részt is, s itt jelentős mértékben tompítja, enyhíti a fentebb mondottakat. A szerencsétlenségig érzékeny, csüggedésre hajló költő hirtelen-váratlanul a családnak, a hazának, a költészetnek elkötelezett, lelki egyensúlyát sikeresen megteremtő férfiúvá változik át. "Ilyen volt Arany belső élete: de ennek tragikumába, ennek borújába fényt lövellnek, mint a sarki jégvilág éjszakájába az északi fény koronája, fénykévéket vetnek eszményei: Isten, a haza, a család, a költészet. Ezek emelték ki élete tragikumából. Ezek vezetői az élet tömkelegében; ezek állítják helyre belső harmóniáját. Erőt, bizalmat öntenek szívébe, melyet a kétely reményétől, a tapasztalás ábrándjaitól megfosztott. Isten, haza, család, költészet - az ideálok eme csoportja: új élet a csüggedőnek, ruganyos erő a küzdőnek, gyógyulás és megváltás a roskadónak. [...] Téves volna azt képzelnünk, hogy Arany csak szenvedő idegszál-csoport volt, mely kínosan meg-megrezzen a külső hatásoktól."
S a Riedl-féle műveletre emlékeztető nyílt visszavonásokat, ellenpontozásokat, enyhítéseket Négyesynél, Császárnál is rendre megtaláljuk. "Olykor azt hiszi, hogy hiába volna biztatni a kidőlt fa ágát: virágozzék megint, de máskor a legélesebb fájdalom mögül is diadalmas erővel tör fel benne a hit, hogy feltámad az Ige, az Eszme. Bizalma folyton növekszik, a nemzet életakaratának üzenetét küldi a nagy világba [...]." "Az újszerű hangot Arany lírájából először Négyesy László hallotta ki. Úgy találta, hogy Arany megszólaltatja a meghasonlást [...]. A megfigyelés éles szemre vall, bár a >>meghasonlás<< talán a kelleténél erősebb szó, s megtévesztő mellékzöngék járnak vele. Arany nem hasonlott meg sem magával, sem a világgal [...], a sorsával elégedetlen, önmagában bízni nem tudó Arannyal szemben ott áll a másik Arany, az erős, a bízó, akinek szívében kiolthatatlanul lobog a hit nemzete jövőjében." A pályaív felvázolásakor is megegyeznek az elemzők abban, hogy az ötvenes évek elesettsége után a költő kilábal a válságból. "?-sszhangra törekvő lelke visszariad a meghasonlástól, melynek árjai közepett találja magát [...]. Kiemelkedve meghasonlásából, vígasztalja nemzetét is, melynek jövőjén majdnem kétségbeesett" - szögezi le emlékbeszédében Gyulai Pál, bár azt is hangsúlyozza, hogy a kiemelkedés, megnyugvás ellenére "[...] a letörűlt könnyek nyomai meglátszanak s az oszló kétely árnya még ott borong".
Gyulai portrérajzán, az összhangra törekvő lélek, az egyensúlyt kiküzdött, de a szenvedés nyomait viselő egyéniség karakterkijelölő vízióján mindenesetre érzik bizonyos normatív ideál, ám az korántsem látszik hajthatatlannak. A kritikusi eszmény - az affirmatív gesztusokból ez nyilvánvaló - a gyöngeségeit végül leküzdő, önmagát megfékező, személyiségét összerendező, közösségi-szellemi feladatot vállaló alkotó ember, de a gyengeség azért megengedett. S a vizsgált korszak Arany-irodalmára Gyulaitól, Szásztól Riedlen, Beöthyn, Négyesyn keresztül egészen Voinovichig, Horváth Jánosig nagyobbrészt ez az attitűd jellemző. Az egyensúlyos állapotot a korszak Arany-recepciója föltétlenül preferálja ugyan, de megengedő érzékenységgel vegyíti. Az elemzések terét általában nem tölti be valamiféle előírásszerű rigiditás, a szentenciózus, ideologikus megfogalmazásokat empatikus megengedések, sőt néha ellenirányú gondolatmozgások is ellenpontozzák. Négyesy, mint említettem, tételesen is kimondja, hogy a tépelődés jogosult emberi attitűd, Beöthy Zsolt az eltévelyedés- és anarchistagyanús Cigányokról állapítja meg, hogy "A mi a genialitás szikrázó erejét illeti: Arany összes művei között remekebb nincs ennél", a Bolond Istókról egész könyvet író Gróf István pedig minden egyensúlyteremtő, kiengesztelő normát félretéve helyesli a könyörtelenül őszinte, leleplező világlátást. "Arany kétségtelenül Shakespere tanítványa a jellemzés tekintetében, de sokban hasonlít Balzachoz is. [...] Az ő átható és könyörtelenül igaz jellemzése is erősen összefügg saját pessimismusával, mely nem akar leplezni sőt inkább leleplezni s bevilágítani az emberi élet és lélek fel nem kutatott zugaiba. Az igazságot akarja látni és azt mutatni. ?-nzőknek találta az embereket, honfitársait és ez lesz önalkotta személyei lelkületének, jellemének is a bázisa." Az egyensúlyteremtés, a kiengesztelés, a fölülemelkedés igénye az ismert, jelentős Arany-értelmezők közül leginkább csak Erdélyi János - fölöttébb ellentmondásos - fejtegetéseiben, imperatívuszaiban, ítéleteiben, stigmatizációiban tűnik rigidnek, hajthatatlannak, ideologikusan érvényesülőnek. "Mert ha tudjuk is lélektanilag, hogy ama sötétedő állapot nem esik a szellem körén kívül; elégnek tartsuk-e azt, hogy ezen igazság lélektani, arra, hogy művészeti igazsággá emeljük? [...] Mert ha van is szerepe mindennek, ami lélektani a költészetben, de a szerep hódolattal rendeztessék a végső kibékülés, kiengesztelődés alá. Eszköz legyen, ne cél. Tapodtassék el, mint a sárkány Szent György által, hogy megjelenhessék a győző feje felett a glória" - szögezi le, hogy aztán néhány szavas, fölöttébb meglepő versértelmezései után (A világ, Fiamnak, Visszatekintés, Kertben, A szegény jobbágy, Mint egy alélt vándor, Hiú sóvárgás, Évek, ti még jövendő évek) megállapítsa, megszilárdítsa a szentenciát: "Lelkünk egy átmeneti állapota végképivé van elszilárdítva [...] még azért, mert lélektani valamely mozzanat, nem egyszersmind művészeti is azonnal. Ott nem lehet, nem szabad megállapodni. Mintha fent maradna, mikor fölvettetett a kő; holott le kell szállania." (A kevésbé ismert kritikusok közül alighanem Podmaniczky Pálné autoriter vallásosságának szüleménye szolgáltatja a legszélsőségesebb példát a föltétlen normaállító, ideologikus, rigid művészetértelmezésre. Dolgozatában Arany mindenféle földi ténykedése, költészetszeretete, művészi hivatástudata bűnös eltévelyedésként, az Istentől való elfordulás vétkeként tartatik számon. A költő lelkében gyökeret vert a humánum fölmagasztalásának bűne, bibliai passzusai, bárha számosak, az elvilágiasodás bélyegét viselik, a Toldi-monda helyett az egyháztörténelem lapjairól illett volna vennie témákat, hogy azokból a Szentírás erői áradjanak. Hiába hát, hogy vannak bizonyos érdemei - a világ szennyétől be nem mocskolt erkölcsi tisztasága, a szerelemnek tiszta, egészséges, józan s mindig valami költői eszme szolgálatában álló ábrázolása -, az evangélium mérlegén híjával találtatott.)
A fentebb leírt létszemléleti kettősség, a biztosság, a kikezdetlenség, a távlatbirtoklás, a relativitásokon fölülemelkedő értékérvény igénye és az erózió, a kikezdettség, a relativizálódás erejének megtapasztalása nyomja rá a bélyegét a 19. századi humorelméletekre, s e dilemma uralkodik az Arany-recepció humorkoncepciójában is. A fogalomhasználat egyéni változataiban, körülírásaiban persze más-más oldalról jelenik meg e kettősség. A méltóságos-nevetséges, egyetemes-egyes, fenséges-véges, abszolútum-tökéletlenség, óriási-kicsiny, makrokozmosz-mikrokozmosz ellentétpárok a metafizikum, az antropológia jelentésköreiben helyezkednek el, a differenciáló ész és az egybeforrasztó szív dilemmája, az alany és a tárgy szétválásának, különneműsödésének érzékelése a holisztikus, mágikus világlátást fölváltó reflektív racionalitás gyötrő problémájában gyökereznek, a mindennapi emberi attitűd felől pedig olyasféle kategóriák ragadják meg a kettős szituáltságot, mint a sírás-nevetés, az édes-keserű, a csalódás-szeretet, a mosolygó könny, a kétségbeesett vidámság. Az elemzők nemegyszer kategorikusan ki is mondják, hogy a humor fogalma voltaképpen a régi, mindent az ég felől néző teológia ellenlábasa, az újkori modernség problémáinak gyűjtőfogalma. "Általában Arany műveinek tanulmányozása új adatot szolgáltat arra, hogy költő a humor eleme nélkül el nem lehet. Shakespeare, a költők legnagyobbika, a legnagyobb humorista is [...]", "valamint az ókor jellemét a kellem (a természet emberitése), a középkorét a fenség (az Isten emberitése) teszi; úgy teszi az újkor szellemét a humor" - utalnak a modernség szempontjából központi jelentőségre Szász Károly és Greguss Ágost, Hantz Jenő pedig egyenesen "[...] egy szabályozó középpontját elveszíteni látszó világ [...] botorságairól" beszél.
A humor azonban minden bipolaritása ellenére egyesítő, egységesítő, egyensúlyteremtő, harmonizáló erejű fogalom az Arany-recepció számára. Az ész szétválasztó munkáját sikeresen ellenpontozza benne a szív, az érzelem; az objektív tökéletesség és a szubjektív tökéletlenség kínzó dilemmája megenyhül, a válaszfalak mögül kitetszik, hogy a dolgoknak közös alapjuk van, alany és tárgy egymásba hatol, a világ ellentétei kiengesztelődnek, a gyötrő feszültséget nyugalom váltja fel. A humor "[...] az ellentétek egyik áramlatától sem engedi magát elragadtatni, hanem az alany, a maga reflexión átszűrt világnézetén szemléli a dolgokat. A gúny éle [...] a humorban megtörik; a pathos nem tör az egekre [...] a komikum a fájdalomba olvad" - teszi a hangsúlyt a kiegyenlítő igényre való törekvésre Hantz Jenő. "Látni az élet fonákságait, fájdalmat érezni miattok, de a tehetetlenség érzetében nem tenni ellene semmit, csak elmosolyodni, s ezzel felülemelkedni rajta: ez a humor. A szenvedés titkos győzelme a megbántás fölött. Könny, mely szivárványt vet. [...] Arany maga jellemzi legtalálóbban a permeteggel, mely közt átsüt a nap, a napfény és árnyék játékával a mezőn, s a magyar zenével és tánccal, melyben összefoly kedv és bánat. Könny és mosoly találkozik s ebben rendszerint megenyhülés van; kiengeszteli a világ dissonanciáit, mint Arany kívánja" - utal Voinovich számos elemzőtársa nyomán árny és fény, mosoly és könnyek együttélésére és harmonizációjára. (Az így felfogott humor az elemzők szemében a komikumnál jóval magasabb értékszinten helyezkedik el, a szatíra, az irónia, az elmésség, a tréfa, a vicc hozzá képest rendre alsóbbrendű fogalmaknak bizonyulnak. A szakférfiak hol a komolyságot nem találják elegendőnek bennük, hol az élcelődő alany fölényérzetét sokallják, hol pedig az egyesnek az egyetemeshez való viszonyát keresik hiába. Hantz Jenő egyenesen odáig megy el, hogy a komikumot egészen kizárhatónak tartja a humorból.)
A humor tehát elválaszthatatlan a fölülemelkedéstől, a harmonizációs igénytől, amelyet végső soron be tud teljesíteni: a "humorista" Arany Jánoshoz kapcsolódó gondolatfutamok egészükben rögzítettebbek, mint a költői alkat veszélyérzékelő-bizonyosságkereső, egyensúlyhiányos-harmóniateremtő gesztusait tágabb értelemben fölvető töprenkedések. S e fogalmi készlet, a komikum egész elméletét helyettesíteni hivatott humorelmélet szemmel láthatóan elégtelen az Arany János-i komikum kezeléséhez, csupán a Bolond Istók második éneke feleltethető meg neki maradéktalanul. Szász, Riedl, Szinnyei, Hantz, Voinovich írásai nem is igen tudnak megbirkózni a dilemmával. Az elveszett alkotmány mint egyoldalúan szatirikus mű tartatik számon, gazdag, sokrétű komikuma feltárására nem tesznek kísérletet, A nagyidai cigányok lényegesen bonyolultabb, érdekesebb karaktere a "kétségbeesett kacaj" szimplifikáló fogalmi zsákjában tűnik el, a Bolond Istók első énekének ellentmondásos jellege szintén elhalványodik, a lírai darabok elemzésekor pedig a koncepció elmaszatolódik, az elvi állványzat összeroppan, és többnyire a kuszaság zűrzavara lesz uralkodó. Hantz konkrét fejtegetései az elvi számvetéshez képest megdöbbentően kurták, laposak, Szinnyei a fölvázolt, szegényes fogalmi kerettel nemigen törődve gereblyéz össze mindenfélét Arany humora című írása gyakorlati elemző részében. Maga Riedl Frigyes sem ad könyve más részeihez mérhetően színvonalasat és érdekeset A tréfás eposzokról szóló fejezetrészben. Finom esztétikai érzékenysége ugyan bele-beleütközik a harmonizáló humorkoncepció szűkösségébe, de ilyenkor nem előre megy, hanem visszahátrál. A Bolond Istók bonyolult összetettségét például tisztán érzékeli. "Mily nyomasztó [...] a szalontai láthatár, mily kisszerű a tárgy, mily fanyar a szerelem (Bolond úr és Klárcsié), mily mély a költő lehangoltsága! [...] Minő társaság találkozik Bolond Istók epikus talaján! Vásott tolvaj cigányok, a csősz kétségesen szűz leánya, a csősz maga, ki csak megszokásból sajnálja meghalt feleségét, a csecsemőt az árokban felejtő pálinkás Pityeri Erzsók [...] mindezeken az a véghetetlen, mindent átható mélabú borong, amely Turgenyev némely novellájában elszomorít bennünket: egy ember, ki teljesen fölöslegesnek érzi magát, leírja szintén fölösleges embertársai boldogtalanságát és rosszaságát" - írja, de aztán észbe kap és mentegetőzik, hogy ez csak az első pillantás benyomása, Arany voltaképpen (a megmérgezett lelkű Byronnal szemben) hű hazafi, szerető családfő; hazájától, családjától soha semmi csapás el nem tántoríthatja, bármennyit hamvasztott is el a sors lelkében, az eszmények parázsa elfojthatatlanul ég a hamu alatt.
A létbizonyosság akarását, látjuk, a pszichikum és az esztétikum szintjén az ellentmondásokat föloldó harmonizáció igénye-kívánalma jeleníti meg a korabeli szakirodalomban. E harmonizáció fogalmi keretébe illesztetten jelenik meg Arany képzeletvilágának, epikus képességeinek a jellemzése is. A "fájvirág-lelkűséget", a tépett, diszharmonikus hangoltságot mintegy ellenpontozza ez a szilárdság, higgadtság, biztonság fogalmaival körülbástyázott s a költői karakter alapsajátságaként fölfogott attitűd. "Amennyire elkínzott, vergődő, izgékony, ellenhatások alatt vonagló az ő idegélete, annyira nyugodt, erős, biztos képzelete" - szögezi le Riedl Frigyes mintegy elöljáróban. "[...] Ahhoz a nagy tárgyilagossághoz, mellyel Arany mindent megfigyel, nyugodt szemlélődéséhez egy más sajátsága járul: megfigyelésének nagy pontossága. E két adománya: tárgyilagos szemlélődése és részletes megfigyelése mintegy fő tengelye költészetének, ezeken fordul meg egész tehetsége" - bocsátja ismét előre könyve harmadik fejezetében. A Képzelete címet viselő, negyedik részben aztán sokoldalúan, alaposan kidolgozza a gondolatkört, valóságos tárházát alkotva meg az Arany János-i szemléletre-szemlélődésre vonatkozó fogalmaknak, körülírásoknak. Mindjárt a fejezet elején szellemes ötlettel Vörösmarty, Petőfi és Arany képzelt viharleírásait adja, s az alapvető különbözőségek által törekszik jobban megértetni a Buda halála írójának képzeletvilágát. Vörösmarty képzelete hevesebb és ragyogóbb, a Petőfiében több a kellem meg a tűz, de azért legjobban a szalontai költő mérhetetlenül bőséges, gazdag és pontos szemlélődését csodálja az irodalomtörténész. "Arany megfigyelő tehetsége egyéniségében gyökeredzik. A nyugodt, beható kontempláció - mely költői tehetségének fő jellemvonása -, pontos megfigyelést eredményez", "Aranynak költői fő jellemvonását bizonyos szemlélődő, kontemplatív realizmusban találtuk; oly szemlélődésben, mely [...] rendkívüli fogékonysággal bír a valóság minden jelensége iránt" - állapítja meg.
E beható, nyugodt kontempláció rendkívül erős realitásérzékkel párosul Aranynál - tudatosítja lépten-nyomon a recepció már a kortársi tanulmányoktól kezdve. "Arany virágaira mindig tapad egy kis gyökérszálú termőföld is", "[...] nem szűri eszményileg a kasztáli forrás vizét, hanem minden földi és ásványi alkotórészestül issza" - összegez metaforikus, képes nyelven Riedl Frigyes. Más helyeken azután szinte kifogyhatatlan a nagyon is fogalmi körülírásokban s a tárgyszerű szövegvizsgálatokban. "A nagy szabatosság, pontosság a külvilág visszaadásában, meg Arany józansága és értelmessége [...] adja meg költészetének ama bizonyos realizmust, mely a valóságnak sohasem nyers, de mindig részleteiben is megkapóan hű feltüntetésében rejlik", "képzeletében is ez a realizmus uralkodik; Arany szemlélő hajlamainál és realitásérzékénél fogva erős megfigyelő; képzeletében is több a megfigyelés, kevesebb a képzelődés, a kombináció, mint bármely más kiváló költőnknél." "Pontosan részletesek Arany megfigyelései a tárgyak egyes sajátságaira nézve is. Ha valami jelenetet leír, olyan részleteket mond el, mint csak az szokott, aki jelen volt" - alkalmazza a realizmus címszavát e valóban rendkívül pontos, plasztikus költői láttatás jellemzésére. "Eddigi eposz-íróink nem merték volna műfajuk komoly méltóságát ily apró részletekkel tarkítani" - utal a költő "realizmusának" alapvető újszerűségére, hogy aztán hatalmas anyagismeretével valósággal ontsa az alkotói "részlet-érzék" megalkotta roppant példatár egyes elemeit, azokat a rendkívüli mimétikus erejű és szuggesztív művésziségű megfigyeléseket, amelyekkel az Arany-művek telis-teli vannak. Szóba kerül, hogy Bence szája mozog a nádasbeli ebédnél, míg a farkaséhes Miklós falja a hazait, hogy a szemből kitörölt könnycsepp a kézfejen és a kisujjon véges-végigcsorogva gördül a földre, hogy a Piroskát eljátszott Toldi a vadbőr-pokróc füleit marja elkeseredésében, hogy a gyűrű köve a kézcsóktól bepárásodik, a kriptába visszatérő szent teste verítékben úszik, hogy a terítéken fölhordott mindenféle étkek: fejes saláta, túrós lepény, friss lépes méz, kövér bárány mellett a borfajta megnevezésére is föltétlen gondja van az elbeszélőnek, s hogy e pontosság-víziós igény még a leírt tárgyak nagyságát is rendszerint számokra fordítja le.
Riedl fejtegetései érthetővé teszik, miért helyezi könyvében a hangsúlyt az epikus és a balladaíró Aranyra. E gesztus nem valamiféle konzervatív érzületből, a verses epikához való megingathatatlan ragaszkodásból fakad: úgy tűnik, a Toldi írójának képességeit, a természet és az emberi környezetvilág jelenségei általi mély megragadottságot, a rendkívül erős, plasztikus megfigyelőképességet, részletérzéket, a dolgokat kifogyhatatlan bőségben fölidéző emlékezőképességet, a mimétikus erőt és a művészi teremtő invenciót tartja ő olyan rendkívüli tulajdonságcsokornak, egyedülállóan komplex költői készségegyüttesnek, amely az epikában és a balladisztikában tud legteljesebben megnyilvánulni. Salamon Ferenc szintén finom esztétikai érzékkel veszi számba Arany János képességeit és eredményeit, de ezekhez ő már a verses epika elvi elsőbbségét bizonygató érveket is csatol. A későbbi történészprofesszor egyébként nyilvánvalóan robusztusabb, egységesebb irányultságú lélek, mint a sebzett érzékenység, sőt néhol már-már a létszorongás tartományaiban is otthonos Riedl. Salamon eszménye az egyoldalú introverzióval szemben a világ felé forduló, szubjektív érzelmi hullámzásait stabilabb érzületté rendező művészi attitűd. "Az emberi jellemet és emberi tetteket ábrázoló költészet a mellett, hogy az elme nagyobb világosságát, az érzelem egészségesebb voltát s többoldaluságát tanúsítja, egyszersmind a lelkesedés szabályozott energiájának szüleménye", "[...] a mi a nemzeti szellemben költői rész, kicsinyli a lyra szeliden andalgó, sőt a komolyabb óda magasztosb szárnyalását, mely utóbbihoz azonban már nagyobb vonzalommal viseltetik férfias jelleme: nagyobb mérveket, szélesebb látkört kiván, s ha nem is a földgömböt, de a hazát és egész nemzetet kivánja magába ölelni" - érvel a Daliás időkről szóló, 1862-es dolgozatában a "nagy forma", a verses epika mellett. Esztétikai indokait a líra, a lírizmus szerinte elégtelen "tárgylagos megtestesítő" ereje-lehetőségei köré csoportosítja. Az absztrakcióktól, a dagálytól e műnemben - úgymond - jobban kell tartani, mint a drámában és az epikában. "A szenvedélyek és érzelmek hosszas elemzése, s a lyrai és szónoklati elemek túlnyomósága mindig elvontságokra vezet a költészetben. Magában az, hogy külön elmélkedünk vagy ábrándozunk egy előforduló érzelem vagy lélektani igazság fölött, nem egyéb abstractiónál. [...] A költő így is tehet hatást, képei, leirásai ragyogása, a nyelv és vers zenéje által; de nemcsak hogy az ilynemű compositiót nem ismerjük el eposzinak, hanem oly hatásúnak, oly meghatónak sem tapasztaljuk, mint a minő a költészet azon neme, melyben maga a költő követően, s a szereplő egyének közvetlenül szólalnak meg; melyben a költő félrevonúlván, hogy saját tehetségének bámúltatása által ne rontsa illusiónkat, magát a fölvett tárgyat beszélteti ezen tárgynak egész naivságával. [...] Minél jobban képes a költő magát a tárgyat, magát a természetet beszéltetni, a helyett hogy a zenével rokon lyrát közbeszólaltatná, annál bizonyosabb lehet a hatásról, mert művészete törvényeihez hű maradt" - érint a dráma és az eposz műnemi elsőbbségét bizonygató érveléseiben olyan problémákat 1856-os Katalin-tanulmányában, amelyek jószerivel a 20. századi tárgyiasság dilemmahalmazához is odakapcsolhatók.
Arany verses epikájának és balladisztikájának a szó szoros értelmében vett lírával szembeni elsőbbsége egyébként a kor szakirodalmában mindvégig elfogadott, kétség alá nem helyezett s igen gyakran emlegetett tétel. "[...] Arany, még kisebb költeményeiben sem tulajdonképpen lantos költő, hanem folyvást elbeszélő, olykor elmélkedő, mindig meggondoló", "szépirodalmi tényül van elismerve, hogy Arany az elbeszélő lírában csinált fokozatot, fejlődési korszakot" (Erdélyi János). "Egészen epikusnak született s maga nem akart más lenni. Az ifjuság húrja, e leghangzatosabb lyrai húr, hiányzott lantján, s épen nem kívánt versenyezni Petőfi koszorújáért. Hajlamai, iránya, munkaösztöne ellenére ragadtatott a lyrai pályára is" (Gyulai Pál). "Petőfi lírai heve- s gyors képzeletével szemben Arany reálisabb, megfigyelő, részletező, a tartalomban több szálat fon össze, alakítása tömörebb [...]. Amennyire lírai az egyik, annyira epikus természet a másik" (Voinovich Géza). S az is tény, hogy a recepció a lírikust igencsak változó mértékben érvényesíti figyelemre. Beöthy Zsolt nagy irodalomtörténetének csaknem negyven oldalas portréjában alig több, mint egy oldalnyi terjedelem jut az egész Arany-lírára, s ez sem túlságosan gazdag konceptualizáló keretben foglal helyet: a fogalmi hátteret az önkényuralom korának nemzeti válsága, illetve az Őszikékben a végesség tudatával megbékélő, a halállal megbarátkozó emberi-költői attitűd adja. Voinovich szintén egyéni és közhangulat egybefonódását állítja a középpontba az ötvenes évek lírájáról írva. Terjedelmes, háromkötetes monográfiájában ő is csupán egy-két oldalt szentel a témának, s az egyes költeményeket illetően megelégszik egymondatos kommentárokkal. (Monográfiája utolsó kötetében az Őszikék lírai verseire is alig több mint két oldalt szán, aztán már megy is tovább az elemző a balladákra és a Toldi szerelmére.) Ha nem is túl részletesen, de legalább elismerő figyelemmel emlékezik meg a lírai költeményekről Gyulai Pál. Nóvumként utal az ötvenes évek verseinek esztétikus művésziségére, a retorikus lírahagyománnyal való szakításra, a dalforma kitágításának, az - ódává emelkedő vagy humorba átcsapó - elégia műfaji térnyerésének poétikai jelentőségére és a válságtudat, a meghasonlás, "az emberi élet nyomorúságai, a pesszimizmus, a kétségbeesés" elleni küzdelem mint vezérmotívum fontosságára. A zaklatott, egyensúlyhiányos költői attitűd irányába, mint említettem, Négyesy László és Császár Elemér már tesznek bizonyos lépéseket, Horváth János pedig kommentárjait az addigiakhoz képest kétségkívül a lírai versek szélesebb körére terjeszti ki (Szilveszter-éjen, Kertben, A világ, Visszatekintés, Ez az élet..., En philosophe), egészében azonban az ő írásaik sem sokat változtatnak azon az aránytalanságon, ami a két műnemi rész recepciója között fennáll, s ami az időszak recepciójának nyilvánvaló fogyatékosságaként tartható számon.
A korabeli Arany-irodalom empatikus érzékenysége, problémafeltáró ereje, esztétikai készenléte kétségkívül a verses epikára és a balladisztikára irányul. E területen azonban igen-igen hatékonyan működik. A kritikusok - mint Salamon tételesen is kimondja - nem restellnek beülni az iskolapadba és tanulni ettől a korábbiakhoz nem mérhető gazdagságú, tudatosságú és finomságú esztétikai gondolkozástól. Az Arany János-i művekben kibomló sokoldalú készségegyüttesen töprengve, e gazdag erezet legfontosabb vonalait, elágazásait feltárva problémalátásuk gazdagodik, fogalomkészletük egyre szilárdabb, kontúrosabb lesz. Riedlék világosan látják, hogy a Buda halála szerzője valóságos esztétikai robbanást idéz elő, hogy a magyar költészet esztétikuma általa hatalmas fejlődésen megy keresztül. E magasabb poétikus kultúrát gyakran a korábbi idők alacsonyabb rendűként számontartott, szónokias, retorikus költészetével összehasonlítva (attól elválasztva, attól alapvetően megkülönböztetve) jelenítik meg. Riedl "magas koturnus"-ról, "a tárgy elvont patetikus felfogásá"-ról, "hagyományos epikai pompá"-ról, "nagyszavú retoriká"-ról beszél, Négyesy az "érzelgősség"-gel és a "szónokiasság"-gal állítja szembe Arany munkásságát, Salamon Ferenc pedig egész "szónoki korszak"-ot különböztet meg a szalontai költőt megelőző hazai literatúrában.
Az új, finomabb, erőteljesebb, intenzívebb esztétikum érzékelése és a megragadásáért, feltárásáért folytatott erőfeszítés határozza meg a Toldi írója "eposzi munkásságát" körbehálózó gondolatokat. Az eposz elnevezés és helyettesítő fogalmai ugyan egyrészről egy alapjaiban pozitív műfajiságot jelentenek Gyulaiék számára: a "nagy formát", a nagyobb létkör lehetőségét, a közösségi, nemzeti érdekeltséget, a szubjektumon túllépő epikus tárgyiasság kibonthatóságát. Másrészt viszont a szó szorosabb értelmében vett eposszal szemben az elemzők tele vannak fenntartással, kétellyel, ellenérzéssel. "Az is igaz, hogy az epopoeia, a mint azt Virgil hagyta reánk gépeivel, csodáival, isteneivel, nem korszerű többé", "[...] el kell vetnünk a klasszikai eposz külső czafrangjait [...] a csodálatos csekély mértékben s csak annyiban használandó, a mennyiben kapcsolatban hozható az élő hagyománynyal vagy az illető személy lelki állapotával" - szögezi le Gyulai Pál. "[...] előkelő általánosságok szürke ködétől volt fátyolos [...] istenek nagyhangú tanácskozásait, hősök czikornyás párbeszédeit hallottuk [...]" - jellemzi a műfajt Kéky Lajos. Az eposzírók külsőleges, elnagyoló felfogásáról, halvány általánosságairól, Vörösmarty eposzi figuráinak megközelíthetetlenségéről beszél Riedl Frigyes, "nemes, epikus unalom"-ról, amelynek éppen Arany vetett véget. "Egyáltalán mennyi a konvenció még a Vörösmarty-Czuczor-féle eposzokban is! Múzsákhoz folyamodnak, isteneket léptetnek fel, kikben nem hisznek. Állandó jelzőket használnak (párducos Árpád), mint Homér, ámbár nem rapszodoknak költöttek, kiknek emlékező tehetségét a vissza-visszatérő jelzők, epitethonok támogatták. Még oly eposzokban is, melyek a török-magyar háborúkban történnek, hosszú párbeszédeket hallunk a csatatéren küzdőktől, ámbár a harc módja egészen más, mint Homér idejében" - sopánkodik ugyanő fölöttébb lekicsinylően, igaz, könyve jegyzetes, apró betűs szövegrészében. Az elutasított tradicionális eposz helyébe a Toldi írója valami mást állított. Ezt a valamit vagy az eposz, epopoeia utótag elé illesztett disztingváló jelzővel vagy egyéb - amúgy persze meglehetősen kusza egyveleget alkotó - elnevezéskísérlet-sorral igyekszik a kritika szemléltetni: népi eposz, magyar eposz, költői beszély, költői elbeszélés, hősidill, verses regény. A poétikai karakter másféleségét mindenesetre tisztán látják és részletesen, alaposan kirajzolják. "A cselekvény menetére nézve kölcsönözni kell valamit a dráma mozgalmasságából az újkori regény példájára", "a nyugalmas epikai hang, mely kerüli a lyrai hevületet és eldob minden szónoki ékítményt, az egyszerű, de erős cselekvény, az éles és eleven jellemrajz, a naiv eposzokra emlékeztetnek, de a fordulatok erősbülő drámaisága s a szenvedélyek fejlődésének beható, szabatos rajza az újkori művészt tanúsítják" - jellemzi e karaktert Gyulai Pál. "Az eposzírók külsőleges, nagyoló felfogásával szemben költői eljárása családiasan megközelítő, az egyéni életbe behatoló" - állapítja meg Riedl Frigyes. "Epikus hőstípus helyett is drámai, emberi érdekűt rajzol" - rögzíti Horváth János.
Már e fenti idézetek is fontos készségeket, karaktervonásokat ragadnak meg. Az "eleven jellemrajz", a "családiasan megközelítő, az egyéni életbe behatoló" kifejezések az Arany-művekben uralkodó lelki, pszichológiai, emberi érdekeltségre utalnak. Négyesy "pszichocentrikus felfogás"-nak nevezi e sajátságot, Horváth úgy definiálja, hogy Arany "[...] a legszükségesebb színhely- és eseményjelzéseken át gyorsan és folyvást az emberhez, a lélekhez igyekszik hozzáférkőzni [...]." Salamon a Buda halála ürügyén fejti ki, hogy alkotója "a szereplők hajlamaiban, szenvedélyeiben s egész jellemében keresi a megfejtést, s a száraz esemény így lesz világosan érthetővé s így lel lelket az oly adat, mely a történetben puszta tény; szoros összefüggést azon töredék, melyben a történész nem bír kapcsolatot mutatni ki." A jórészt eseménycentrikus korábbi epikával szemben háttérbe szorul itt az érdekességelv, a váratlanságra építő eseménysor helyét finomabb hatásmechanizmusok töltik be, s előtérbe lép a lélek állapotainak, változásainak pontos, beható rajza. E lélekrajzot a kritikusok szerint finom tapintatú jellemzési készség támogatja. Riedl két alapvető beszéltető módot különít el az epikus művekben: a retorikait és a lélektanit. A retorikus beszéltetés során a megszólaló szereplő logikusan, kapcsolatos rendben, ésszerűen beszél, mintha kérdésekre válaszolna. Arany bezzeg nem így beszélteti figuráit. A személy nem a helyzet logikája, hanem saját lélektana szerint nyilatkozik meg. Mikolt, a fiatal gyermeközvegy például nem helyzetét, hanem a maga gyerekes logikáját, gyerekes lelkét nyújtja át nekünk, amikor a Csaba királyfiban Attila véres holtteteme mellett azon sopánkodik, milyen szégyen, hogy mélyen elaludt, s az otthoni, testvéreivel űzött esti kötődésekre emlékezik, amikor szégyennek számított álomba esni.
A "drámaiság" (a terjengős, vonalszerű epikai forma meghaladásának e legfontosabb tényezője) persze a feszültség növekedését jelenti, e feszültség azonban természetesen nem a cselekmény fordulatosságából, hanem a lélekből származó feszültség, és megteremtése a komponálás, az előtárás, a láttatás magasrendű készségeivel függ össze. Arany drámai kompozícióhoz való hajlama eseménygócokat teremt, olyan kiemelkedő pontokat, amelyek rálátást biztosítanak a történtekre, a balladai párbeszéd nem technikai fogás nála, hanem "[...] a személyek izgalmának lélektani folyománya [...]" s az elbeszélés lázas lüktetése és hézagossága is a fölkavart rend, a szétzilálódó (vagy legalábbis erősen veszélyeztetett) normavilág, a tépett tragikusság "egyenértékese". (A balladák az eseménycentrizmust háttérbe szorító lelki érdekeltségnek már csak azért is iskolapéldái, mert bennük többnyire az esemény következményét látjuk, magát az eseményt csak egy-egy sugár világítja meg.)
A láttatás készségrendszerébe, poétikai hatásegyüttesébe illeszkedő implikáló, szuggeráló, utaló-megjelenítő tárgyiasság a szakirodalom tanúsága szerint voltaképpen Arany egész munkásságára jellemző. Horváth János ezen túl az egész népies költészet alapelvének tartja. A tárgy mögé húzódást, a közvetítést (amelynek során a tárgy eredeti jellege nincsen elejtve, de az első perctől fogva lelki érdekkel bír) - Salamonhoz hasonlóan - elsősorban az önuralom, a szubjektum-meghaladás, a kitárulkozás, a világbefogadás gesztusának látja. "Ebben a tárgya mögötti visszahúzódásban nagy önuralom, diszkrét előkelőség van, de egyszersmind a legtisztább epikaiságnak feltétele. Még amit valóban saját személyes tulajdonaiból ajándékoz is alakjainak, az is teljesen tárgyiasítva vesz részt a mű egészében" - írja. Riedl is az egész Arany-életműből veszi szép, szemléletes illusztrációit, de aztán a balladákhoz érkezve, úgy tűnik, mégiscsak bennük látja a tárgyiasság legragyogóbb példáit. "Aranynál is vannak völgyek, melyek megszólalnak, mint a Petőfi heggyel beszélő völgye, és vannak erdők, melyek megindulnak, mint Machbeth-ben a dunsinani. A déli szél süvölt és villámok cikáznak, midőn az esküszegő V. László lázas félálomban hánykolódik. Ködbe vész a nap sugára, vak homály ül bércen, völgyön, amint Bor vitéz örökre búcsúzik mátkájától. Szilaj szél zuhog, eső kopog, midőn László meggyilkolása előtt kedvesét, az egri lányt meglátogatja. A Tengeri-hántásban az elbeszélés minden mozzanatát a természet egy-egy szimbolikus jelensége szakitja félbe."
A balladisztika, úgy tetszik, a költő tömörítő művészetének csúcsát jelenti a recepció számára. Kritikustársai nevében is beszél Riedl, amikor könyve balladafejezetét (máig az egyik legnívósabb összefoglalást) azzal a mondattal kezdi, hogy: "Arany eposzi művészete balladáiban tetőzik". "A balladaköltés Aranyra nézve nem műfajkellékek alkalmazása, hanem lelkiéletéből természetszerűen kisarjadó termés [...], nagy érzéke volt a tragikum iránt, lelkiéletének tragikus diszpozíciója volt, hajlott az erkölcsi bonyodalmak komor felfogására, bűn és bűnhődés erkölcsi súlyának mérlegelésére [...]. Költői stílusának pedig amúgyis fő törekvése a tömörítés, a sűrűsítés, ami megfelelt a ballada előadásának, mely röviden, villámszerűen szeret megvilágítani izgatott jeleneteket" - fűzi hozzá mindjárt a következő könyvoldalon. Ez a balladisztika, az Arany János-i balladacsokor sokkal több, sokkal jelentősebb, mint elődei balladakezdeményei - már az első kritikai összefoglalást író Szász Károly érzékelteti ezt a felismerést. "[...] A magyar balladának nemcsak tökéletesítője, hanem valódi megteremtője lőn [...]" - írja. "[...] Tán épen e költői nemek szenvedtek leginkább a szónoklási betegségben (hol épen legkevesebb helyük volt), azok voltak leghiányosbak compositio dolgában, azokban uralkodott az álpathosz, a dagály s azokban volt legkevesebb drámai s legkevesebb adag a valódi költészetből" - ítéli meg a műfaji előzményeket Salamon Ferenc. "[...] Nem ott folytatta, a hol Garaynál találta" - fogalmaz lakonikusan Beöthy. Kölcsey és Kisfaludy német nyomon indultak, Garaynál a megyegyűlések hazafias basszusa hangzik ki a balladákból, Aranynál viszont "semmi fellengés, semmi hazafiúi kimelegedés, semmi retorikai fokozás [...]" - szögezi le Riedl. "Nálunk, Arany ideje előtt, a regeképeket rend szerint románczoknak, a románczokat rend szerint balladáknak nevezték, gyakran a költői elbeszélést is a ballada nevével ruházták föl, igazi balladáink pedig, kivált műköltészetünkben, nem is voltak [...]. Költőinket, először nevezetesen Kisfaludy Károlyt és Kölcseyt, Bürger, Schiller és Goethe regedalai indították balladaszerű alkotásokra, ezek azonban csak külső alakjoknál fogva mondhatók balladáknak, lényegök szerint költői elbeszélések és regeképek. Népies, de magyaros zamatjok sincs. Czuczor és Vörösmarty kisebb elbeszélő költeményei már magyarosak, de szintén inkább románczok, regeképek, vagy épen tiszta fajú epikai elbeszélések, mintsem balladák. Garay, a nibelungi strófa meghonosítója, kinek költészetén főleg Uhland hatása tapasztalható, legszaporább irónk a kisebb epikában, de ő is határozottan románczos. Bajza leginkább regeképeket, Eötvös, Erdélyi, Nagy Imre, Papp Endre, Sárosy, Tárkányi költői elbeszéléseket nyújtanak. A népies naivság hangja Tompánál és Petőfinél már tiszta eredetiségben megcsendül, de nincs bennök elég tárgylagosság és drámai erő hogy balladát alkothassanak, s epikai műveik nagyobbrészt költői beszélyek, életképek, regeképek. Az igazi magyar balladát a népballada alapján, Arany teremté meg [...]" - ad összefoglaló visszatekintést a balladáskönyve bevezető fejezetét záró Greguss Ágost, sokféle, tarka műfaji, poétikai, esztétikai fogalmat használva fel az Arany János-i balladisztika egyedülvalóságának érzékeltetésére.
A balladisztika is illusztratív példaként szolgál az Arany-recepció számára, ha a formatartalom sajátszerű összeszerveződéseit veszik számba. "Aranynál átalán minden tartalom megtalálja a maga kompozícióját [...]" - állapítja meg Riedl Frigyes és az V. László, Az egri leány, a Tetemre hívás, a Szondi két apródja más-más kompozíciós karakterének jelzésével illusztrálja állítását (kettős szerkezet, elvonuló képek sora, egyetlen hatalmas jelenet, ballada a balladában). De a réteg-összeolvasztás szervességét a kritikusok igazából a Zács Klára szerzőjének egész epikus munkásságára nézve jellegadó vonásként konstatálják, s olyasféle fogalmakban ragadják meg, mint a szerkezet műfaj- és tárgyfüggősége, szerkezet, hang, kifejezés, stílus, hang és tartalom egysége. "Aranynak szerkezete, azaz ama művészete, mellyel az egyes részeket egésszé olvasztja, éppen nem mechanikus, nem bizonyos minta után szabott: a szerkezet nála műfajtól és tárgytól függ; velök születik és velök együtt változik." "Nála az epikus mű szerkezete és stílusa, hangja mindig az illető tárgy szerint idomul; szerkezet és hang szoros egységben van a tartalommal. Amint változik a tárgy, megfelelő módon változik Arany stílusa és hangja. A tartalom mintha maga építené fel magának a szerkezetet és önhangján szólalna meg" - konstatálja ismét csak az 1887-es monográfia szerzője. "[...] Arany mindegyik művének saját jellemző egyénisége van [...] A hangból, a mű lelkéből fejlik ki a mű egész organismusa... Innen van, hogy nincs két egyforma hangú balladája, hanem mindegyik külön művészeti egyéniséget képvisel. Innen van, hogy nagy alkotásaiban is más-más a hang és a forma s a tárgyhoz és az író időszerű hangulatához igazodik" - szögezi le Négyesy László. "Gyors, minél szakadatlanabb menet lőn szükségessé, hogy az megfeleljen a tárgynak. S ez elv híven van megtartva egész művön át [...]. A tárgy, a cselekvény gyors menetéhez illően van választva a külforma. A vers nem csak rövid sorokba van szedve, melyek a hatalmas rövid vonásokra s a gyors menetre alkalmasak, hanem a rímelés is mintegy arra van számítva, hogy az olvasó ne egy hamar találjon nyugvó pontot. Katalin nincs versszakokra (strophákra) osztva, a sorok keresztül-kasul, néha párosan, néha hármasával rímelnek, néha a negyedik sorig kell várnunk a rím csattanására, s sokszor a csattanásnál sincs befejezve a mondat értelme; hanem nyugtot nem engedve, tovább-tovább fűződik a mesterkéletlen lánczolat [...] a bel-forma mintegy szükségessé tette a külső formát - a verselést" - utal az Arany János-i formakultúra szervességére konkrét példán keresztül Salamon Ferenc.
A réteg-összeolvadás gazdag szervessége, a forma eme individualitása más oldalról a változatok sokféleségeként írható le. Maga Riedl könyvében két ízben is katalógusszerű seregszemlét tart az Arany-nagyepika és versművészet sokféleségei felett. De igazából a szerves formára utaló passzusok rendre megragadják ezt az aspektust is: a dimenziók, a perspektívák, a hangnemek, a poétikai attitűdök rendkívüli sokféleségét. "[...] Aranynál amennyi vers, szintannyi alak" (Erdélyi János). "A tárgyak változatosságánál még sokkal gazdagabb a földolgozás, az alkotás, a hang" (Szász Károly). "De mind balladáit, mind eposzait együttvéve többről is meggyőződünk, hogy t. i. a hangulat oly különböző egyes elbeszélő költeményeiben, mint csak egy ugyanazon költőnél lehetséges, s nem kevesebbféle, mint ahányféle a tárgy, melyet megénekel" (Salamon Ferenc). "[...] Olyan nagy hangváltozatot találunk nála, a minőre epikusnál alig van példa valahol. Nincs két balladája, mely egy húron pendülne, s minden jelentékeny epikus költeménye máskép van hangolva" (Négyesy László). "Van azonban Arany művészetének [...] még egy jelessége, mely nem sok költőben lelhető fel és pedig a külső kifejezésnek teljes símulása a tartalomhoz. Valamint a zeneköltő váltogatja a hangnemet [...], úgy Arany is annyiféle nyelven ír, a hány a tárgy, a tartalom, a hangulat, a helyzet [...]. Igy változik minden költeményben magának az elbeszélésnek is a színe, jelleme: az Elveszett alkotmány bizarr olla potridája és a Toldi kristálytiszta egyszerűsége; Katalin izgatott nyugtalansága és Buda halálának ódon zamatja; Rózsa és Ibolya naiv átlátszósága és a balladák sejtelmes félhomálya, mintha nem egy írónak tollából eredtek volna." "Formát és tárgyat összhangzásba hozni - ez volt művészi vágya. Minden új tárgyához a szerint váltotta a hangot. Toldi után még közelebb hajolt hangban a népmeséhez a Rózsa és Ibolyá-ban; Murány-ban egy fokkal magasabb előadás volt célja; Katalin-ban a képek özöne, jambusok rohama megint más stílt kívánt; komikai tárgyaknál megint friss hangot üt meg" - veszi számba a sokféleséget, ha nem is a fentebb említett riedli katalógusok részletességével, mindenesetre Barta János sokkal későbbi dimenzióelméletét mintegy dióhéjban fölvillantva Tolnai Vilmos és Voinovich Géza.
Végül még egy fontos kérdéskör maradt hátra: annak megvilágítása, hogyan vélekedik az Arany-költészetről egészében, hogyan látja annak helyét, jelentőségét a magyar és az európai irodalom kontextusában a kor szakirodalma. Röviden azt mondhatjuk, hogy a mondottakhoz képest különösebb újdonsággal már nem szolgál, összefoglalja, újraismétli a legfontosabb fent említett sajátságokat. A kortársaktól persze többet nem is lehet elvárni, meglátásaik az időbeli közelséghez képest így is meglepően éleslátóak. Salamon Ferenc, akinek intelligens megfigyelései valóságos kincsesbányát jelentenek a mai értelmező számára is, szerényen elhárítja magától a korrekt helykijelölés, nagyobb összefüggésbe állítás igényét, lehetőségét. "Hiú elbizakodás is volna egy kitűnő költőről életében irodalomtörténeti szempontú itéletet mondani. A jelen embere csak félig itélhet történészi alapossággal. A múltból is csak annyi áll előtte, mennyit a még egészen ki nem derített közelmúlt homálya látnia enged, melynek elfogúltságai s netaláni szenvedélyei is fennmaradhattak. A jövő pedig, melybe a jelenkori tűnemények hatása esik, merőben ismeretlen, s mihelyt azokba kalandoz át az ember, nem történész, hanem jós akar lenni" - írja. Gyulai Pál emlékbeszéde végén már beiktat egy summázó, helykijelölő szentenciát. Egész gondolatmenete logikájával összhangban úgy látja, hogy "Arany egy új, fejlődő korszak költője, a kiben mintegy tetőzik költészetünk félszázados küzdelme, legfőbb vívmánya: a nemzeti és művészeti irány teljes összeolvadása." "Petőfivel együtt eldöntötte a magyar költészet eredeti, nemzeti irányának győzelmét [...]" - nyilatkozik vele egybehangzóan Négyesy László. Voinovich háromkötetes monográfiája végén szintén Gyulaiék gondolatát emeli ki az első helyen: a népies-nemzeti elem Aranynál olvadt egybe a tökéletes művészettel, a művésziségre koncentrálók előtte idegen nyomokon jártak. (?-sszefoglalása további részében a recepció legfontosabb téziseit, iránykijelöléseit hangsúlyozza: a Toldi szerzője korszerűsítette az eposzt, realista elemekkel dúsította fel, a lélektani elemzésben, a "lelki mélyrelátás"-ban jeleskedett.) A kérdéskörnek kétségtelenül Riedl Frigyes szenteli a legnagyobb terjedelmet és a legmélyebb figyelmet. Könyvében külön fejezetet szán a nagy költő jelentősége vizsgálatának. A költői nyelv gazdagítását, az epikus költészet újszerű művésziségét: a szerkezet, a stílus, a hang tárgy szerinti idomulását, a pszichológiai jellemzés erejét, az eposz, a ballada reformját és a magyar föld költészetbe emelését, pontos, hű megfigyelését emeli ki. A magyarság és az európaiság kérdését fölveti ugyan, de míg a nagyszalontai alkotó magyarsága jelzésére jó néhány passzust szán, európaiságát egy mondatban, az elemző realizmus specifikumára hivatkozva intézi el. "Arany magyar és egyszersmind európai költő. Magyar költő: a magyar lét és nemlét az ő fő problémája; eposzában világtörténelmi távlatban mutatja be a hun-magyarnak kűzdelmét az idegennel, lírai költeményeiben pedig a demokrácia által még fokozott magyar nemzeti érzésnek és a századközepi magyar fájdalomnak a költője. Magyar ő jellemeiben, magyar Toldijában, akiben elemi szenvedélyek hatalmát festi. Magyar talán még abban is, hogy a polgári rend, a városi élet műveiben alig szerepel [...]. Európai pedig abban, hogy átvezeti irodalmunkat a romantikus irányból az Európa-szerte uralomra jutó elemző realizmus felé."