Így van-e jól, ó, isteneink, hogy senki se áll ki
Pannoniáért, mely végül is összeesett?
És ha ki egyszer földre esett, soha talpra ne álljon,
Égbeli isteneink, nincs ki segítse fel őt?
Láttam tengeri zátonyokon megakadni hajókat,
Másnap azonban már újra hasít a vizen,
Láttam már kivirulni kemény tölgyfákat az erdőn,
Bárha előbb villám éri a lombkoronát.
Van, ki betegségtől hetekig sorvadva erőtlen
Volt, de utóbb gyógyult, s íme a teste erős.
Épp csak Pannoniánk lesz képtelen újra felállni,
S elvesztett erejét visszaszerezni megint?
Hej, van-e még, van-e ott a hajót kijavítani ember?
És van-e ember még majd felemelni hazát?
Nincs, a vezérek mind elhulltak kint a csatában,
Hős lett mind valahány, sírjuk az otthoni föld.
Ó, de sokan haltak már gyászos Várna falánál,
Mennyi, de mennyi ezer ott a mohácsi csatán!
Hős Ballassi is ott hullt el, szívében a dárda,
Meghalt és leesett, gyors lova nem viszi már.
Hulltak el ott más férfiak is harcolva hazáért,
Forgatták mindíg bátran a fegyverüket.
Elhunyt ott a király, népének a csillaga szintén,
Hősi király, akitől kapta az életet ő.
Azt a királyt a Dunán a habok könnyezve siratják,
Míg emezért nálunk Visztula kék vize sír.
Istenek azt mondták, ez az ifjú itt ne maradjon,
Hogy ne reménykedjen vad török egyre tovább.
Istenek, így mondtam (többjükkel szembekerült ő,
Ő a magyar földnek dísze, virága ki volt).
Elhunyt Zrínyi, ki még veszedelmes volt a töröknek,
Szláv nép Marsának vére, a gyermeke bár.
Fegyveresek még vannak ugyan sokan, ámde közöttük
Nincs Mátyás, Hunyadi: síri lakó valahány,
Mind, aki felfogná rogyadó, zuhanó haza testét,
Vagy fegyverrel a bősz trákot a földre veri.
Mind-mind már odavan, s a sötét éj árnyai ők már,
S még ami tán maradék: por vagy a szürke hamu.
Már a magyar népnek bizodalma, reménye Balassi
Volt egyedül, honi hős, csillaga fent ragyogott.
Ám nemrég a halál, sajnos, már nem könyörült, és
Meghalt, elhagyván földet, a földi nyomort.
Meggyűlölve halált, megvetve a semmi világot,
Csillagos égbe repült, lakhelye csillagos ég.
Meghaltál, ki a vad csapatok közt élve maradtál,
Sűrű harcokban kard soha nem sebesít.
Még a török sem, hej pedig, ott a te jobb kezed aztán
Sok-sok ezert küldött Sztüx vize mélye alá.
Ömlik a vér, patakokban fut tova már a török vér,
Szerte a csontoktól szinte fehér a mező.
Míg éltél, de sokan törtek földedre e hordák,
Bűnös horda bizony, véres az arcuk, a kéz.
S bár a te drága hazád tőled, balsors!, elorozták,
Várakat is, fegyver? sokszor a csel, nem a kard:
Mégis hogy remegett tőled mind, már a nevedtől,
Úgyhogy e hordának rémteli volt a neved.
Nem csoda: nem pihekönnyű volt diadalmuk e földön,
Mert iszonyú sok vért áldoz e győzelemért:
Példa, mikor győztesként hullahegyekre tapostál,
S gyors lovadon vertél földre egész csapatot.
Ámde az isteni végzés más: felvittek az égbe,
Már nem fél a török, nincs ki ijessze meg őt.
Bűntetlen portyáz szanaszét a te földeiden már,
S gyászol máris a nép távoli földre ha lép.
Minden lángba borul, nagy a kár, pusztít vele kard is,
Nyugtalan itt minden, félelem itt ma az úr.
Hogyha Balassi te, még élnél és Éliziumban
Nem volnál szomorú, ottani árnyjövevény,
Így őrjöngeni félne, tudom, Mohamed követője,
És a neved hallván messze szaladna tovább.
Ámde halott vagy, s véled ment el már a remény is,
És Magyarország ím: élne, de szinte halott.
Vad Pannónia szomszédok számára halott már,
És első az eset: dísztelen, árva maradt.
Nincs már semmi remény, Pannónia csak hamu, árnyék,
Egykori pannón gőg már megalázva szerény.
Mondd, a keresztény felségek most mért vonakodnak
Adni segítséget? Hisz beteg, illene hát.
Tétlenül elnézték, aranyalmát hogy leszakítsa
Vad török, és ez a bűn, fájdalom, égbe kiált.
Nem látják, hogy a szomszéd nagy baja nékik is az lesz,
S ég ha a szomszéd ház, éghet a legközelibb.
Ó, de sokan nézték eme szörnyű lángokat, ámde
Oltani már nem akadt senki, ki hozna vizet.
Lesz még, él a remény, aki majd a magyar kikötőben
Vesztegelő bárkát újra a vízre viszi.
Lesznek még nagyurak, rendbéli királyok, akik majd,
Isteni óhajból, végre segítenek is.
És a közellenséget a földre verik, hogy a farkas
Rablott zsákmányát adja ki karmaiból.
Űzze Vörös-tenger vizein túl, Ázsia belső
Vad részébe, ahol élt, mielőtt idejött.
Akkor harsányan dalolom, mit a hősi vezérek
És a keresztények nyertek, a nagy diadalt.
Végül a versem még a minap hunyt hősi Balassit
Búcsúztatja el itt sírva, de így köteles.
Bár röviden szólok, de az érzés (Múzsa, segíts majd!)
Nagy legyen itt, mert nagy férfi dicsérete lesz:
Messze kerülje a múlás, “éljen" a végtelenig még,
Bárha a csontjai itt leltek alant nyugovást.
Jámbor volt, igaz ember, hős mint férfi Balassi,
És az igaz vallás hű követője maradt.
Jelleme éppoly erős, mint benne a testi erő volt,
S pannoni rabságtól kapta a híre nevét.
Régi latin költészet, a költők... Tiszteli őket,
Művelt főt kisegít, ez honi régi szokás.
Hogyha ügyét intézte, a bölcs terv volt a vezére,
És ha tanácsot adott, példa a püloszi bölcs.
Éppen ezért mindig kedvelték őt a királyok,
Mindig csak szeretet ment vele mint utitárs.
Ámde a sorsa kemény balsorssá változik olykor,
Érzi az istennő Fortuna fegyvereit!
Vad török elvett tőle vagyont, el földeket is még,
S barbárul mindent birtokaként kezel is.
Két fia sorsával, bölcs tett!, megbízta Balassi
Andrást, hűséges gondviselő rokonát
(Mert közelibb rokon és igazabb ember van-e nála?),
S földi helyett választ csillagos égi hazát.
Krisztus urunk révén most fent szemléli az Istent,
S nagy szeretetben már mennyei karban a társ.
Ment már gyötrő, földi bajoktól, s várja a végső
Napkeltét, amikor fény hona lesz a világ.

Íme e pároszi márvány zárja magába Balassi
Jánost, Pannoniánk fénye, ki csillaga volt.
Egykor a zsarnok réme, a mennyköve volt a töröknek,
Most már csak kicsi föld, egy marok, ennyi maradt.
Bárki ha vagy, s vándorként eljutsz egyszer e sírhoz,
Mondd el a hősünkért térdre borulva imád.
Kérd, hogy a föld puha, lágy takaróként fedje be testét,
És ne legyen soha nap, mely ha nevét feledi.

Ismert, egyazon év tett téged a trónra, Rudolf úr,
És ugyanaz vitt fel égbe, Balassi te hős.