Fried Ilona
A “FIUMÁNER" DALLAM
Antonio Widmar - Vidmar Antal a kultúrában és a politikában
“Antonio Widmar, régi kedves ismerős, minden magyar író, minden magyar írott betű lelkes híve és barátja. Pompás magyar beszédében az enyhe “fiumáner" dallam és ritmus külön kedves zamat. Ő a budapesti olasz követség sajtóattaséja - mióta? Azt hiszem, amióta ez a követség fennáll. Mintha nem csupán föllebbvalóinak rendelkezésére, hanem a magyar íróvilág bizalmából is töltené be ezt az állást, annyira odavaló. Személy szerint vonzó, egyenes, érdekes ember a mi Widmarunk... Az az érzésem, ezt a Madách-kötetet lapozgatva, hogy kitűnő író és poéta is." Így recenzeálta Lányi Viktor 1936ban a Nyugatban Az ember tragédiája olasz fordítását.
Widmar igazán elégedett lehetett, nem sok sajtóreferens büszkélkedhet ehhez hasonló méltatással. Pedig nem volt könnyű helyzetben: beosztásánál fogva a hivatalos olasz kultúrpolitikát képviselte, másrészt személyes érdeklődése, így például a Nyugat iránti elismerése vagy a Népszava-kör olyan irányba vonzotta, amely kevéssé vagy egyáltalán nem felelt meg a politikai elvárásoknak. Írásaiból, feljegyzéseiből rendkívül ellentmondásos személyiség képe bontakozik ki. A kutató kénytelen állításait minduntalan ellenőrizni, hiszen az emlékezésekben a valóság a fantáziával keveredik; Widmar irodalmi ambíciói saját életének újraköltésében is megmutatkoznak. 1924 és 1945 között élt Budapesten, e szövevényes kor fontos résztvevője és tanúja, az olasz és a magyar kultúra képviselője. A filológiai adatok bonyolultsága, illetve hiányosságai miatt is érdekes ellentmondásos alakjának tanulmányozása.
Fiumében született 1899ben, ahol a négy beszélt nyelv közül, mint köztudott, az egyik a magyar volt. Ezt az olasz iskolában is kötelezően tanították. Az első világháborút követő évek, Widmar fiatalsága, felnőtté válása, irodalmi működésének kezdete a soknemzetiségű és -kultúrájú Fiume történelmének fordulópontjára esik; ekkor dőlt el a város hovatartozása: a “Magyar Korona ékköve", a kivételes helyzetű kikötőváros a fasiszta Olaszországnak lett része, s az elkövetkező években (ekkor Widmar már Magyarországon élt) határmenti kisvárossá vált.
Pályájának indulása befolyásolta későbbi tevékenységét is. Jellemző módon tanulmányait sem lehet egyértelműen rekonstruálni: egy 1969es interjújában azt állítja, hogy három évig a bolognai egyetemre járt, ahol Carduccit, az ünnepelt költőt szerette volna tanárának, de az akkorra már meghalt. Widmar megjegyzése eléggé különös, ha figyelembe vesszük, hogy Carducci 1907ben halt meg, így csak nyolc éves koráig lehetett volna hallgatója. Egy másik megjegyzése szerint az első világháborúban az olasz hadseregben harcolt. Természetesen más fiumei olaszokhoz hasonlóan ő is átszökhetett az olasz oldalra, ez azonban időben nagyjából egybe kellett hogy essen az említett bolognai tanulmányokkal. A fiumei megszállás idején (1919. szeptember-1921. január) D’Annunzio külügyi irodáján működik. Az is elképzelhető, hogy nem annyira politikai állásfoglalása vitte a “kalandba", inkább csak belesodródott. Patrizia Hansen róla szóló tanulmányában Kochnitzkyt, az iroda vezetőjét így idézi az akkori Widmarról: “fiatal elégikus és szentimentális költő, aki nem érti a helyzetet, amikor szülővárosába oly sok argonauta érkezik." Widmar D’Annunzióhoz való viszonyát nehéz megfejteni: egyik cikkében a legnagyobb olasz költők között említi Pascoli és Carducci mellett, ugyanakkor idős korában megvetéssel emlékezik rá. Ekkor semmi jelét nem adja, hogy saját fiatalkori énjét, politikai tevékenységét a legcsekélyebb mértékben is vállalná. 1919-20ban tájékozódása nem lehetett könnyű, sokféle ellentmondásos nézettel találkozhatott Fiumében, akár még D’Annunzio katonái között is: a döntően fasiszta beállítottság mellett a külügyi hivatalban többen is szocialista, anarchista, szindikalista eszméket követtek, így a már említett belga származású újságíró Kochnitzky is szocialista beállítottságú volt. A város kereskedő- és iparos rétegei döntően önálló Fiumét akartak, melyben tágabb gazdasági lehetőségeket láttak. Ezt tükrözik az 1921es választások, amelyeken Zanella pártja nyert az autonómia programjával. Widmar feltehetőleg a kisebb számú irredenta, részben fasiszta értelmiség körében mozgott, akiknek célja az Olaszországhoz való tartozás volt, ami 1924re valósult meg.
Widmar irodalmi érdeklődése ekkorra már kialakult: írásai, fordításai egymás után jelentek meg a különböző irodalmi folyóiratokban, többek között az 1921ben, Fiume rövid függetlenségi korszakában kiadott La Fiumanella című folyóiratban is publikált. A La Fiumanella című lap mögött feltételezhetően politikai érdekcsoportok is voltak, fontos szerepet játszott benne például Gino Sirola, aki az irredenták képviselője volt. A folyóirat ettől függetlenül a város kultúraközvetítő szerepét hangsúlyozta, ezért adott ki külföldi irodalmat, így magyart is (Mikszáthot és Adyt). Widmar saját jelentőségét 1969es interjújában valószínűleg eltúlozza. Arra hivatkozik, hogy ezt a folyóiratot a maga pénzén ő alapította. A La Fiumanella főszerkesztője a fennmaradt számok fejlécén Hollaender. Nincs arra utaló adat, hogy Widmar egyáltalán tagja lett volna a szerkesztőbizottságnak.
A Fiume és Budapest közötti szoros kapcsolat eredményeképpen a Corvina folyóirat 1922es július-decemberi száma már közölte a 23 éves Widmar fordítását, Reviczky Gyula Pán halála című költeményét. A Corvina a Berzeviczy Albert elnökletével működő Corvin Mátyás Olasz-Magyar Baráti Társaság, azaz a hivatalosan is támogatott italianisztika folyóirata, Widmar tehát már ekkor kapcsolatban volt evvel a körrel. 1923ban a Petőfi Társaság meghívására Pestre látogatott. Későbbi elmondása szerint Balláéknál lakott, s talán éppen az író-újságíró Balla Ignácnak köszönhette a meghívást is, aki a társaság tagja volt, s igencsak érdeklődött az olasz kultúra iránt. (Később Widmar recenzeálta Balla művét a Delta című fiumei folyóiratban.) Arra is alkalmat talált, hogy Babitscsal és Kosztolányival megismerkedjen. Ekkoriban még nem tudhatott tökéletesen magyarul; hazatérte után olaszul írt Babitsnak. Gratulált Dante fordítójának (Babits ekkor fejezte be az Isteni Színjáték fordítását), s személyes találkozásuk feletti örömét fejezte ki. A kapcsolat, legalábbis a 20-as években, barátsággá vált, a családi legenda szerint Babitséknál ismerkedett meg későbbi feleségével, a Nyugat felfedezettjével, Sziráky Judittal. Esküvői tanújuk maga Babits volt.
1924ig Widmar még Fiumében marad, a Delta, az 1923-24ben ott megjelenő “interkulturális" folyóirat egyik szerkesztője, ez egyben fiumei éveinek legkimagaslóbb teljesítménye. A lap programja szerint “Olaszország és az adriai országok szellemi cseréjét mozdítja elő". Szponzora a Fiumei Lloyd Bank. A kultúra iránti rokonszenv mellett az említett régiók, illetve a Duna menti országok felé való nyitás a banknak, akárcsak a stagnáló fiumei gazdaságnak, elemi érdeke volt. A gazdasági, a politikai és a kulturális érdekek összefonódását az irodalmi folyóirat főszerkesztője, Arturo Marpicati az 1924es évfolyam bevezetőjében világosan ki is mondja, amikor azt hangsúlyozza, hogy a kultúra lehet a politika előkészítője. Az irredenta, fasiszta körök Fiumének - mint a jövőben Olaszország részének - földrajzi helyzeténél fogva fontos gazdasági és politikai szerepet szánnak.
Widmar D’Annunzióval kapcsolatban később azt nyilatkozza, hogy nacionalizmusa igencsak távol állt tőle, azonban a Delta első számában olvasható recenziója nem erre enged következtetni. Marpicati könyvének címe: Fiumei irredenták arcképei - Mario Angheben, Ipparco Baccich, Annibale Noveri. Angheben, Baccich és Noveri fiumei önkéntesek voltak, akik az első világháborúban Olaszország oldalán estek el. Mivel ekkor folynak a tárgyalások Fiume Olaszországhoz való tartozásáról, Widmar szavainak félreérthetetlen politikai kicsengése van: “Mi, fiumeiek, akik az elnyomás és a zsarnokság tanulságait levontuk, miért nem ismerjük most azt a csendet, amely szenvedélyünk kiáltását követi, amivel a világ elé álltunk? Miért nem próbáljuk Olaszországot érezni magunkban...? Olaszként kell gondolkodnunk, olaszként kell napi munkánkat végeznünk..." Saját nézeteiről így számol be: “Nem vagyok egyik párt tagja sem, s Fiume érzékeny légkörében fontosnak tartom, hogy ezt deklaráljam is, különösen ennek a három léleknek a dicsőítésekor, akik mindig előttem voltak ezekben a kínlódással, gyötrődéssel teli években. A mi missziónk, most, hogy Olaszország megmásíthatatlanul velünk van, s már senkitől sem kell félnünk, a béke és a munka. Ez az a cél, amelyet Mazzini mutatott fel a haza számára, annak a hazának a számára, ahol, akárcsak az általunk lakott szép és nyomorult földön, végzetesen keverednek fajták és a nyelvek." - A Mazzinire való hivatkozás nem véletlen: a fiumei politikában és kultúrában a Risorgimento eszméi, illetve azokon belül is a mazziniánus eszmék mindvégig erőteljesen hatnak, akárcsak az irodalomban a romantika. Widmar írása láthatóan egybecseng a fiumei irredenta körök álláspontjával, D’Annunzio korábbi támogatóiéval.
A folyóirat megjelenésének két évében a számok felerészben az olasz irodalommal, a másik felük pedig egy-egy más nemzet irodalmával foglalkozott - sok igen színvonalas mű jelent meg itt. A két magyar számot Widmar szerkesztette; többféle áramlat került egymás mellé: főleg a nyugatosokat közölte, de a Pesti Hírlap és a Napkelet köre is képviselve volt Rákosi Jenő, Bethlen Margit, Tormay Cecil írásaival. A folyóirat kulturális és politikai nyitottságát jelzi több fordítás és cikk is. A D’Annunzio kapcsán már említett Kochnitzky például 1923ban Bartók párizsi koncertjéről ír rendkívül elismerően. Úgyszintén ő recenzeálja Hatvany Lajos 1921es, németül kiadott Das verwundete Land című könyvét. Politikai állásfoglalása egyértelmű: sajnálkozik, hogy Hatvany száműzetésbe kényszerült.
Widmar íróként, költőként is jelentkezik: egy novellája és egy verse olvasható a folyóiratban. A galamb című, egy beteg kisgyermek vízióit ábrázoló elbeszélése a dekadencia jegyében íródott, Pascoli hatására enged következtetni. Hasonló fogantatású verse, a Káin dala, mely az 1924es Venezia Giulia regionális számban jelent meg a trieszti irodalom néhány legjobbja mellett.
A folyóirat - politikai céljaitól függetlenül - a különböző irodalmak és irodalmi irányzatok közvetítésével vitathatatlanul a város határain messze túlmutató, különleges kulturális küldetést vállalt. Widmar joggal lehetett büszke erre a teljesítményükre. Marpicatiról mint egyszerű déli származású tanárról szól, aki Fiuméből való eljövetele után átvette tőle a lap főszerkesztését, de mindössze két számot tudott megjelentetni. Marpicati valójában bresciai születésű, aki, amikor 1919ben tanárként Fiuméba került, már köztudottan fasiszta, Mussolini barátjaként ismert - később fontos politikai pályát futott be: az olasz akadémia kancellárja, a fasiszta párt titkára lett. Erőteljes irodalmi ambícióit jelzi számos írása a Deltában, ugyanakkor széles körű irodalmi kapcsolatokkal is rendelkezett, mint arra a Prezzolinivel való levelezése is bizonyíték. Prezzolini a firenzei Voce-kör központi alakja, a kor egyik legjelentősebb irodalmára. Egyik levelében beszámol Prezzolininek a folyóirat alapításáról: “két fiatal is van velem, az egyik igazi költő". Widmart tehát tehetségesnek tartotta és nagyra becsülte. A már idézett recenzió arra enged következtetni, hogy Widmar hasonlóképpen viszonyulhatott Marpicatihoz. Elképzelhető, hogy Marpicati későbbi leszólása mögött történelmi okok húzódnak. Kellemetlen lett volna bevallania, hogy egykori főszerkesztője már akkor is deklaráltan fasiszta beállítottságú ember volt, aki később a fasiszta politika és kultúra egyik fontos személyisége lett.
Widmar 1924ben érkezik Budapestre, éppen amikor Fiume Olaszországhoz kerül. Riccardo Gigante ajánlólevelével megkapja a követség sajtóreferensi munkakörét. Riccardo Gigante a fiumei irredenta körök egyik legjelentékenyebb személyisége, a város későbbi polgármestere, aki szoros kapcsolatot tarthatott fenn Magyarországgal. Giganténak talán jól jöhetett a megbízható fiatalember pozícióba kerülése. Widmart pedig bizonyára vonzotta - a jó álláslehetőség mellett - a kisváros után a nagyvárosi élet. Valószínűleg egyébként sem bővelkedett az ajánlatokban, egy korabeli levele szerint majdnem Toszkánába utazott, hogy valami munkát találjon. Igaz, 1969es visszaemlékezésében úgy tünteti fel, hogy a római külügyminisztériumban kérték fel budapesti állás betöltésére. Erre azonban nincs máshol utalás, s itteni státusa sem tette ezt szükségessé.
Számos olyan tudós működött itt, aki szoros kapcsolatban állt Fiuméval: Luigi Zambra, fiumei olasz tanár akkor már az egyetem olasz professzora. Korábban ott tanító magyar tanárok, mint például Fest Aladár, Kőrösi Sándor pedig 1920ban részt vesznek a fentiekben már említett Corvin Mátyás Társaság megalapításában és közreműködnek a társaság folyóiratának szerkesztésében. Widmarnak magyarországi tartózkodása idején is jelent meg cikke a Corvinában, például Az olasz irodalomról Magyarországon címmel, mely a fasiszta Olaszország jobb bemutatását kéri számon, hiányolja kultúrájának megismertetését, azaz pontosan megfelel az adott kor politikai elvárásainak, Widmar hivatalos funkciójának.
Budapestről is dolgozott olasz folyóiratoknak, kiadóknak, valamint továbbra is jó viszonyt tartott fenn a fiumei értelmiségiekkel is. Magyar műveket ajánlott kiadásra. Több korábbi vezető irredenta, pályájának elindítója (Gino Sirola, a már említett Riccardo Gigante testvére, Silvino Gigante, Enrico Burich) a magyar irodalom fordítója lett. A két világháború között, a magyar vígjátékok és a szórakoztató irodalom rendkívüli népszerűsége idején például Molnár Ferenc, Körmendi Ferenc több műve is az ő fordításaik révén jutott el az olasz közönséghez.
Fennmaradt levelei, fordításai, tanulmányai arról tanúskodnak, hogy Widmart Magyarországhoz is erős szálak kötötték, itt is publikált. Még 1925ben megjelent egy tanulmánya a Nyugatban a kortárs olasz színházról. Érdekes módon ez az írás szinte szó szerinti fordítása Adriano Tilgher, a kor egyik legjelentősebb olasz színházesztétája korábban a Deltában megjelent cikkének. Ha Widmar saját nevén ki merte ezt a munkát adni, az azt jelenti, hogy a fiumei folyóiratot nem ismerték Magyarországon, Fiumében pedig nem olvasták a Nyugatot.
Egy recenziójában, szintén a Nyugatban Rosadi Jézus pöre című regényéről írva Widmar kiemeli, hogy az író a firenzei Voce-körhöz tartozik. Eszerint Widmar hű maradt a század elejétől meglévő, hagyományosan jó firenzei-fiumei kötődésekhez. Több trieszti és fiumei értelmiségi tanult akkoriban Firenzében és lett a Voce-kör tagja. A Prezzolinivel való kapcsolatra már a fentiekben utaltunk.
1925ben házasodott össze Sziráky Judittal, a kapcsolatukról Babitsnak beszámoló levelezőlapjai, levelei nagy szerelemről tanúskodnak. Házasságuk azonban hamarosan megromlott, külön éltek, Lucia lányuk pedig az édesanyjánál nevelkedett. Feleségét, családját feljegyzéseiben nem is igen említi, még idős korában sem. Nem zárható ki, hogy a családi viszály csökkenthette Babits rokonszenvét Widmar iránt, hiszen Sziráky Juditot igen nagyra tartotta.
1925ben a nászútjáról, Milánóból arról számol be Babitsnak, hogy aznap este találkozik Pirandellóval. Hogy valóban létrejött-e ez a találkozás, arról a későbbiekben nem tesz említést, mindenesetre még 1925ben az Újságban megjelent Pirandello műve, a Gályaisten ünnepe, Widmar fordításában. 1926ban Widmar írt néhány sort Stefano Pirandellónak, az író fiának; ebben javasolja, hogy a szerző és társulata jöjjön el Budapestre. Az év decemberében meg is történt ez a látogatás, a három előadásról a barát Kosztolányi is beszámolt a Pesti Hírlapban. Widmar Pirandello kapcsán is kissé túldimenzionálja saját fontosságát: több mint negyven évvel később már úgy emlékszik, hogy Pirandello fordult hozzá, hadd jöjjön el társulatával Budapestre. Mindenesetre valószínűtlen, hogy a világhírű szerző ilyet kért volna.
Widmar személyiségét, emberi kapcsolatait részben leveleiből ismerhetjük meg: Babitshoz intézett, igen meleg hangú írásaiból a tisztelettel évődő fiatalember képe rajzolódik ki, aki minden bizonnyal érdekes egyéniség és szórakoztató, figyelmes társalgó. Kosztolányi maga számol be Balla Ignácnak Widmar iránti elismerő véleményéről. A Néro, a véres költő olasz kiadásához Kosztolányi Balla Ignác közreműködését kérte, aki akkor már Olaszországban telepedett le. Mivel Widmar 1923ban elkészítette a mű fordítását a Delta tervezett regénytára számára, Kosztolányi őt jelölte meg műve fordítójaként. “A fordítás Antonio Widmar barátunk munkája, ahogy írtam: barátunk. Tudom, hogy köztetek a viszony feszült. De ő szíves örömest kezet nyújtana neked s meg vagyok győződve, drága Ignazio, hogy te is szereted ezt a galamblelkű, szőke taljánt." Balla nem lehetett haragtartó, mert hat nappal később Kosztolányi már a békülésére reagál: “Örvendek, hogy W és közted el fog símulni a kis idegenkedés, vagy mi. A testemen, a könyvemen keresztül."
Hogy Widmar tényleg “galamblelkű" volt-e, kérdés. Egyéniségének, tevékenységének mindenesetre keményebb vonásait mutatják azok az olasz nyelvű levelek, amelyeket ő küldött Ballának: “Kedves Balla! Nem igaz, hogy nem válaszoltam, mint ahogy írja Di Francónak. Azon kívül úgy gondolom, kedves Balla, nem érdemes aggodalmaskodnia, ha néhány napig ... hallgatok. Hallgatni arany." Balla “aggodalmaskodása" egyébként annak szólt, hogy már talált olasz kiadót Kosztolányi regénye számára, ehhez azonban szükséges lett volna, hogy Widmar átnézze és kijavítsa korábbi fordítását. Ő azonban, mint a fentiekből is kitűnik, nem végezte el a munkát a kért időre. Hallgatásával valószínűleg megakadályozta, hogy a mű Balla közreműködésével kerüljön az olasz olvasókhoz. (A regény négy évvel később, 1933ban jelent meg a Genio Kiadónál, valószínűleg Balla közvetítése nélkül - talán éppen ez volt Widmar célja.)
Eközben a Delta egykori főszerkesztője, Arturo Marpicati Magyarországon már politikusi minőségben jelent meg: bresciai konzulként, a fasiszta direktórium küldötteként érkezett Budapestre 1929ben, a magyar-olasz közeledés egy látványos pillanatában, arra az ünnepségre, amelyet Alessandro Monti bresciai származású kapitány tiszteletére rendeztek. Az 1848-49es magyar forradalom és szabadságharc olasz tisztjéről való megemlékezésen magyar részről nem kisebb személyiségek vettek részt, mint Horthy, Bethlen, Walkó külügyminiszter, Klebelsberg, Apponyi. A kapitány ilyen magas szintű megbecsülésének az 1927es barátsági szerződés megkötése után nyilvánvalóan politikai céljai voltak. Nem tudjuk, Widmarnak állásánál fogva volt-e szerepe az ünnepség előkészítésében, illetve Marpicati meghívásában. Tóbiás Áron 1969es interjújában más összefüggésben szerepelt Marpicati: Widmar arra a kérdésre, valóban ő járt-e közben 1940ben Babits San Remo-díja érdekében, azt válaszolta, hogy Arturo Marpicati révén szerezte meg a díjat a már nagybeteg Babitsnak. Ugyanakkor nem említi Marpicati kapcsolatait Magyarországgal, és azt, hogy Marpicati többekkel ismeretségben lehetett.
Nehéz eldönteni, hogy Widmar magánélete befolyásolta-e színházi érdeklődésének erősödését, avagy fordítva: hiszen 1932-37 között a Scenario, a kor egyik legjelentősebb olasz színházi folyóiratának budapesti tudósítója, az élettársa pedig Lánczy Margit. Egyik olasz cikkében éppen a művésznő nagyságának elismerését hiányolja. Lefordítja Az ember tragédiáját, és a fordítását “az ideális Évá"nak dedikálja “a Szent Gellért hegyi kis villában a Madáchnak szentelt esték emlékére" - ez az ideális Éva nem más, mint Lánczy Margit. A bevezetőben három lelkes fiatal közreműködéséről számol be, akikkel 1934 óta dolgozik a művön: Németh Antal, Horváth János díszlettervező és Farkas Ferenc zeneszerző. A fordításban Németh rendezését is figyelembe vette, az ő rövidítéseit követte, színpadi utasításait pedig más tipográfiai formában hozzátette a szöveghez. Egy visszaemlékezés szerint Widmar szerette volna, ha Németh Antal 1935 után a Nemzeti Színház igazgatójaként Lánczy Margitnak főszerepeket adott volna, hálából azért, hogy Widmarnak is része lehetett Németh Antal kinevezésében. Németh azonban szilárdabb jellem volt, mintsem hogy hagyta volna magát befolyásolni.
A szintén ekkor írott Dante- és Madách-tanulmány alaptétele a két alkotó közötti szellemi hasonlóság (a tanulmány elején sajátos módon azt jelzi, hogy nem fog idézni, a művek szövegével majd a további szakemberek feladata lesz foglalkozni). Célja az irodalmi művek filozófiai megközelítése lehetett: mindkét személyiséget “cselekvő" művésznek tartja, s mintha csak a pirandellói művészet-élet ellentétpárból Widmar is a művészet felsőbbrendűségét vallaná. Értelmezése szerint mindkét alkotóra jellemző, hogy az isteni szellem lényegét megérti, művében közvetíti. A Tragédiában, melynek cselekményét részletesen kommentálja, Ádám az isteni szellem üzenetének a hordozója, Éva megértése és szerelme segíti. Lucifernek középszerűséget tulajdonít, a darab befejezését úgy értelmezi, hogy az ember Isten szellemét választja. Widmar később arra utal, hogy erre a munkára egyetemi tanulmányai befejezéséhez volt szüksége, ugyanakkor a 60as években az olasz külügyminisztériumnak írott feljegyzése szerint 1931ben, tehát már öt évvel korábban a budapesti egyetemen filozófiadiplomát szerzett. Ellenben Boross Elemér barátja visszaemlékezése szerint művészettörténész végzettséggel rendelkezett. Ha a tanulmány célja nem is tisztázott, maga a munka nem áll távol a kor olasz neohegeliánus kritikájának szellemiségétől.
Az ember tragédiája
fordításáért 1937ben megkapta a hivatalos elismerést, a Magyar Érdemrend Tiszti Keresztje kitüntetést.1936ban például a Popolo d’Italiában, Mussolini lapjában Widmar képzőművészeti tárgyú cikket jelentetett meg a milánói triennálé magyar részvétele kapcsán. Ebben Gerevich Tibort, a Római Magyar Akadémia igazgatóját is megszólaltatta. Widmar publikációi szemlátomást a legkülönbözőbb politikai beállítottságú folyóiratokban szerepeltek, így erősen fasiszta lapnak is dolgozott, bár 1936ban a Popolo d’Italia még nem teljesen különbözött egy átlagos olasz napilaptól, másrészt Widmar cikke kulturális jellegű. Ugyanakkor Boross Elemér visszaemlékezésében arról ír, hogy Widmar a Népszava-körhöz kötődött. Könnyen feltételezhetjük, hogy különböző politikai és kulturális körökben mozgott, amelyeket szigorúan elkülönített egymástól, s tudatosan vagy öntudatlanul, de egyik előtt nem fedte fel a másikat. Így érthetjük meg, hogy Boross Elemér baloldaliként jellemzi Widmart, bár 1969ben, Boross könyvének megjelenésekor egyébként sem lett volna célszerű múltjának esetleges fasiszta mozzanatairól beszámolnia. Az 1969es interjú szerint karrierjét keresztbe törte egy összeütközés: a Budapestre látogató Ciano gróf számára kérték segítségét, aki mindössze egyetlen nap alatt akart frakkot varratni. Widmar nagy nehezen rávette saját szabóját, hogy a lehetetlen feltételek ellenére is készítse el a ruhát. Ciano azonban, amikor felpróbálta a frakkot, minősíthetetlen hangon fejezte ki elégedetlenségét, amit a sajtóreferens kikért magának. Az emlékezés igazságtartalmát lehetetlen ellenőrizni. De tény, hogy míg neve 1939ig szerepel a magyarországi külföldi diplomaták jegyzékében, ezután már nem. Az említett 1964 körüli hivatalos feljegyzésben mindössze arról számolt be, hogy nem fogadták el pályázatát a sajtóreferensi állásra az olasz külügyminisztériumban (mind ez idáig beosztott tisztviselő volt), jóllehet alkalmasnak minősítették.
A hivatalos magyar kulturális életben mindennek ellenére jelen maradt: 1940től a Petőfi Társaság kültagjai között találjuk. 1941ben Pirandello IV. Henrikjét fordította, amely meg is jelent a Madách Színház kiadásában. Pünkösti Andor rendezésében a mű náciellenes felhangot kapott; lehet, hogy a fordító is valamiképpen részese volt a koncepció kialakításának, már csak azért is, mivel akkor már volt egy korábbi IV. Henrik-fordítás is, amelyet a színház egyébként használhatott volna. A kritika felhívta a figyelmet a darab első felvonása végének némileg megváltoztatott szövegére.
Eddig tart a cikk és tanulmányíró, valamint a kultúrpolitikus pályája, aki a D’Annunzio-féle kalandtól, a hivatalos Olaszország képviseletétől a baloldali, liberális kultúráig sokfelé kötődik, és akinek szinte lehetetlen megtalálni igazi arcát.
1943-45ben fordulat következik be, amikor is aktívan részt vállal a diplomáciában, és közvetlen politikai szerepet tölt be. Az olasz és a svéd iratok szerint 1944. október 7től létrehozta a Bonomi-kormány megbízásából a Svéd Királyi Követségnek “Az Olasz Királyság Érdekeinek Képviselete" szekcióját. Mint írja, ekkorra már internálták a királyhű diplomatákat, akik nem esküdtek fel a Mussolini-féle Salói Köztársaságra, hanem a Bonomi-kormányt tekintették törvényesnek. Mindazok veszélybe kerültek, akik hozzájuk hasonlóan nem fogadták el a Salói Köztársaság útlevelét, hazatelepülési ajánlatát. Így ő maga is bujkálásra kényszerült. Jelentésében kitér a követségi iroda céljára: “a királyhű monarchisták támogatása, akiket az ivánci táborba internáltak; a Budapesten élő olasz monarchisták menlevelekkel való ellátása, valamint mindazoké, akik vidéken elérhetőek; mindazon olaszok segítése, akiknek nincsenek meg a megfelelő anyagi lehetőségei". Widmar lakását volt feleségének, Sziráky Juditnak engedte át, aki ott menekülteket, zsidókat bújtatott.
Berg, a Svéd Követség megbízottja a következő értékelést adja Widmarról: “...határozottan és óvatosan járt el, nagy mértékben honfitársai rendelkezésére állt, gyakran saját élete és biztonsága kockáztatásával..." De Ferrariis olasz követ is hasonlóképpen nyilatkozott. “Korábban a sajtóreferens helyettese volt a Királyi Olasz Követségen, ezen munkáját folytatta az újjászerveződő Királyi Olasz Követségen is 1943 szeptembere és 1944 márciusa között, rendkívül értékes munkatársam volt nem csupán a fentebbi területen, hanem minden tevékenységünkben, különösképpen a védelmünk alatt álló olasz katonák ügyében. Azt kívánom tanúsítani, hogy Widmar magatartása és tettei a legmagasabb elismerést érdemlik, amiért érdek nélkül vállalt el nehéz és veszélyes feladatokat, azért a hazaszeretetért, amit rendkívül nehéz körülmények között is megőrzött és azért a kemény viselkedésért, amelyet minden pillanatban kimutatott a náci-fasiszta hatóságokkal szemben."
Az elismerés ellenére a Szabadság 1945. március 22i számában névtelen cikk jelent meg azok ellen, akik a volt fasisztákat a demokratikus Olaszország védelme alá helyezik. “Ez a bizottság a Kass Ivor utcában székel és vezetője az a Widmar Antonio, aki több mint egy évtizeden át a fasiszta olasz követség sajtóattaséja volt és az alatt minden alkalmat megragadott, hogy a fasiszta »kultúra« sajtó- és irodalom-bacillusaival elárassza Magyarországot..."
Ezt rövidesen Widmar letartóztatása követte. Az ügy hátterében valószínűleg Widmar rivalizálása áll egy bizonyos Giovanni Rossival, aki a saját maga által létrehozott Comitato per la Liberazione (Felszabadítási Bizottság) nevű szervezetet vezette. A Bizottság az itt lévő olasz katonaszökevények, hadifoglyok érdekeinek képviselőjeként az Olasz Kultúrintézet épületében foglalt helyet. Minden bizonnyal Rossi akart az olasz kormány képviselője lenni, ezért jelentette fel Widmart és a vele dolgozó Mosca professzort. Rossi személyét, korábbi tevékenységét nem ismerjük pontosan, Matteotti titkárának vallotta magát, ez azonban nem bizonyítható. Az olasz képviseleteket megosztó ellentétekkel, melyek elsősorban Rossi és Widmar ellentétei, foglalkozott idézett tanulmányában Marta Petricioli történész. Az olasz diplomáciai iratok beszámolnak Widmar 1945ös letartóztatásáról, valamint arról, hogy a szovjet hatóságoknál kérték az olasz külügyminisztérium közbenjárását kiszabadítása érdekében. Ő maga az ostromról szóló naplójában, mely egyébként inkább irodalmi jellegű memoár, mint dokumentum, arról ír, hogy a szovjetek elvitték autóval, azonban azonnal tisztázni tudta, hogy “nem kém". A későbbiekben viszont azt írja, hogy a magyar hatóságok tartóztatták le, erre utal 1949es Mindszenty-cikkében is. 1969es interjújában már egyenesen arra hivatkozik, hogy Péter Gábor hallgatta ki az Andrássy út 60ban. Widmar tehát vagy csak később ismerte fel kihallgatóját, tudta meg kilétét, vagy csak a képzelete csalta meg később.
Widmar mintegy egyhetes letartóztatása utáni szabadon bocsátásának feltétele az volt, hogy azonnal el kell hagynia az országot. Moscával együtt 1945 májusában a diplomaták utolsó csoportjával utazott el Isztambulon át Magyarországról. Ez magyarországi karrierjének vége. Ahogy Marta Petricioli rámutatott, amikor majd a személyi anyagok kutathatóak lesznek, talán fény derül arra is, hogy a Rossi-Widmar-összeütközéseknek voltak-e további következményei is.
1946ban Rómában adta ki Magyarország 1938-1946 című művét. Ebben a munkájában elsősorban azokat a történelmi okokat kereste, amelyek Bethlen “álcázott diktatúrájától", a Kisgazda Párt felmorzsolásától a Németországgal való szövetségig vezettek. Egészében véve nemcsak széles műveltség, a magyar viszonyok kiváló ismerete jellemzi, hanem sokféle irányzat, felfogás- és szemléletmód tárgyilagos ismertetése is: Bajcsy-Zsilinszky, Károlyi Mihály, Kovács Imre, a falukutatók mellett József Attila, Kodolányi, Szabó Dezső, Zilahy, Márai munkásságára is utalásokat tesz. Magyarország nehéz földrajzi, történelmi helyzetét elemzi a keleti és a nyugati civilizáció között, megemlíti a feudális maradványokat a mezőgazdaságban, a magyar középosztály hiányát, illetve a középnemesség alkalmatlanságát a fejlődés előmozdítására. Véleménye szerint Magyarország válságos helyzete miatt lépett be a háborúba. A háború utáni helyzetben világosan megmutatja, hogyan kerülnek a kommunisták feltűnésmentesen kulcspozíciókba, hogyan kényszerítik a kulturális életre a szovjet mintát. Műve a széles olvasóközönséghez szól, történelmi tényekre épül, de a szépírói ambíciókat sem nélkülöző tanulmány. Elsősorban cselekvésre akarja ösztönözni a Nyugatot: tőlük függ, hogy Magyarország a szovjet érdekszférában diktatúrává válik-e, vagy a Nyugat védelmét élvezve demokrácia lesz. A művet “Zsuzsának" ajánlja, akivel az ostromot együtt élte végig.
Widmar költői hajlamai érvényesülnek a mű már említett, második részében, a Budapest ostromáról szóló naplóban: dokumentumok, önéletrajzi vonatkozások és fikció elegyedik benne, bemutatja Budapest reménytelenül nehéz helyzetét s a különböző rendű és rangú szovjet katonák személyiségét: racionalitás és irracionalitás, emberi érzések és embertelenség keveredik benne. A leírás egy bibliai képpel zárul.
1946ban Rómában sajtóirodát készült nyitni, a Duna menti országok és a Közel-Kelet híranyagával szándékozott az újságokat ellátni. Ehelyett 1947ben Japánba helyezik, kellő távolságra Közép-Európától, attól a régiótól, amelyet mélyrehatóan ismer. Talán szerepet játszott ebben Rossi hazatérése Olaszországba. Indulása előtt még az olasz Külügyminisztériumon keresztül segítséget kér lánya számára, aki “vissza akar menni Magyarországra", és ott munkát szeretne kapni az olasz követségen. Az igazság azonban az, hogy Lucia lánya nem akart visszamenni Magyarországra, hiszen onnan el sem ment. (Később Karsai Lucia néven ismert dramaturg, műfordító lett.) Widmar feltehetőleg valahogyan biztosítani akarta lánya jövőjét a rendkívül bizonytalan helyzetben, melyet jól látott, illetve amelynek a kimenetelét nagyon is jól sejthette. Lehetséges, hogy Lucia nem is tudott apja akciójáról. Az ajánlólevél szerint: “Widmar mindig tehetséges és komolyan dolgozó munkatársunk volt, aki fontos szolgálatokat tett az Olasz Követségnek Budapesten, örülnék, ha segítséget kaphatna ebben a számára meglehetősen nehéz pillanatban."
1949ben a Mindszenty-per idején még megjelenik egy névtelen írása a L’Osservatore Romanóban - valószínűleg ez az utolsó cikke Magyarországgal kapcsolatban. Névtelenségét avval indokolja, hogy nem akar a főpap mártíriumának hősiességéből magának is dicsőséget szerezni. Mint az Andrássy út 60. hírhedett fogdájának egykori lakója, igen pontos leírást ad a fogva tartás körülményeiről, és tanúsítja, hogy annak a helynek a rettenetes kínzásai bármilyen vád elismerését ki tudják kényszeríteni a foglyokból, így a főpap is bármit beismerhet.
A magyar politikáról többet nem szól. Japán tartózkodása alatt az ottani világgal, kultúrával foglalkozott, írásaiban is ez volt témája.
Widmart 1964ben nyugdíjazták, majd sok más fiumeihez hasonlóan a Ligur-tenger partjára költözött, Genova mellé, Chiavariba, és ismét megnősült. Kapcsolata Magyarországon élő lányával és unokáival a 60as évek végétől megromlott.
A Nosztalgia című novellájában hatvanhét évesen a japán kultúra varázsáról ír - angolul: “Az Adriai-tenger egy kis kikötőjében születtem. Szülővárosom három alkalommal cserélt gazdát. Először magyar volt, majd olasz, most Jugoszláviához tartozik. [...]
A remegés ellenére, ami elfog, valahányszor szülővárosomra gondolok, nem érzek soha nosztalgiát iránta.
Aztán húsz év következett Budapesten, Kelet-Európa kis Párizsában. Arrogáns, büszke és erős voltam, boldogságot és fájdalmat teremtettem és osztottam, szeretetet és gyűlöletet. Olykor hamis szerénységgel azt kérdeztem magamtól: »Tényleg istennek képzeled magad?« Mindenfajta tapasztalaton keresztülmentem. Átéreztem a család megváltásának hatását, majd átkát, amikor házam - részben tudattalan impulzusaim, részben súlyos események hatására - összedőlt. Majd újból a boldogság örvényébe sodródtam. A második világháború kitörésekor minden összeomlott. A németek elfoglalták Magyarországot, én pedig önként az üldözöttség keserű és nehéz ösvényére léptem: még ezen a kálvárián is megtaláltam az erőt, hogy örömszikrákat gyújtsak szenvedő társaimban, a remény halvány mosolyát. Az ostromlott Budapesten az éhség a nyílt utcákra űzött menedékeinkből, hogy a bombáktól megölt, a dermesztő hidegtől megfagyott lovak teteméből húsdarabokat hasítsunk.
[...] Budapest valóban a háború olyan katlana volt, amelyben egész Európa őrületeinek szörnyű keveréke forrott. Soha nem érzem a legcsekélyebb nosztalgiát sem Budapest iránt."
Ennek a lírai vallomásnak ellentmond a Tóbiás Áronnak adott interjú. Magyarországi tartózkodásáról mint egy álomról beszél, s felejthetetlennek mondja az emberi kapcsolatait, a szellemi életnek azt a pezsgését, amelyben része lehetett. Az elhallgatások is figyelemre méltóak: feleségét csak annyiban említi, hogy anyagi kötelezettségei voltak irányában, ezért kellett követségi állását megtartania. Lányáról nem beszél. Ugyancsak nem említi Giovanni Rossit, holott harcuk eléggé befolyásolhatta további pályáját is. Érezhető színes, gazdag egyénisége. Még akkor is, mintegy 25 év után, kitűnően beszél magyarul, szinte nem is érződik rajta a “fiumáner dallam".
1972ben a L’Esule című, fiumeiek által Olaszországban szerkesztett folyóiratban A régi Fiume pillanatai és alakjai címmel emlékezett. Fiume kultúrájáról szólva kiemeli, hogy “a legkülönbözőbb származású emberek működtek együtt közös értékek szerint a tolerancia, a bölcsesség, az egyszerű jóság légkörében." D’Annunzio retorikájával szembehelyezi az “igazi" fiumeieket, akár ott születtek, akár nem. Közéjük sorolja Kellert, 1920ban D’Annunzio egyik legfőbb munkatársát. Kiemeli a Delta című lap fontos kulturális küldetését. Fiume jelentős irodalmárai közül Silvino és Riccardo Gigantéra, Sirolára emlékezik, valamint Bellasich ügyvédre.
Widmar nem mindennapi pályája a magyar Fiuméből vezet az olasz fasizmus kezdeti pillanataitól, D’Annunziótól a nyugatosokon át a hivatalos és nem hivatalos magyar és olasz kultúráig, a háborús megszállás Budapestjétől egészen Tokióig, a japán kultúra csodálatáig. Kultúraszervezői, közvetítői eredményei, 1944-es politikai tevékenysége igen jelentős. Sajnálatos, hogy 1946ban kiadott tanulmánya visszhangtalan maradt, hiszen ez magyarországi tartózkodásának színvonalas összegzése. És ha a feltételezhetően egyetlen magyar példány a Széchényi Könyvtárban a rendszerváltásig nem a zárolt anyagok tárában lett volna, talán a kutatásokra is hatást gyakorolt volna. Élete egy olyan korszak képét tükrözi, amelyben kultúra és politika igen gyakran összefonódott, s az egyéni választások sem voltak mindig egyértelműek.
A nyugdíjazásakor beadott irataiból kitűnik, hogy bármennyire is meglepő - még családja sem tudott róla -, Widmar soha nem volt diplomata státusban, sem Magyarországon, sem később, Japánban; éppen ennek a megadását s egyben magasabb nyugdíjat kérvényez 1964ben. Legfőbb hivatkozása embermentő tevékenysége, amelyet az olasz és a svéd diplomaták tanúsítottak. Azt hihetnénk, ha semmi egyebet nem is vesznek figyelembe, ez már önmagában is indokolhatta volna a kérelem teljesítését, sőt Widmar magas szintű elismerését. Semmi jele nincs annak, hogy kérését elfogadták volna. Widmar 1980ban Chiavariban halt meg.