Ács Pál
JERUZSÁLEM PUSZTULÁSA
Pázmány és Josephus Flavius
A katolikus egyház a pünkösd utáni 9. vasárnapon hagyományosan megemlékezik Jeruzsálem i. sz. 70-ben történt lerombolásáról. Ismeretes, hogy Pázmány Péter e napra rendelt prédikációja "Jeruzsálemnek és a zsidó nemzetnek utolsó romlásárúl" - voltaképpen Josephus Flavius-adaptáció.
Pázmány a prédikáció műfaji keretei között kerek elbeszélést ad elő. Nem a szentbeszédekben megszokott prédikációs exemplum ez, nem pusztán az argumentáció része, nem is retorikai díszítőelem. Nem valamely erkölcsi dörgedelem megtámogatására szolgáló történeti érv, hanem egy irodalmi eszközökkel kifejtett történelmi gondolat. Ebben a nemben egyedülálló elbeszélés ez a tíz fólió terjedelmű beszéd a prédikációskötet szövegtengerében.
Súlyos és mély értelmű mondandóját Pázmány egy teljes prédikáción átvezetett nagyszabású allegóriában kívánja kifejteni.
Jeruzsálem pusztulását Pázmány egy történelmi világkorszak tragikus lezárásaként értelmezi. Pázmány sorra veszi a pusztulás borzalmait "Zsidó József" írása szerint. A négy éve tartó Róma-ellenes háború végén, a 70. év húsvétján Titus, a római hadvezér ostromgyűrűbe fogta Jeruzsálemet: "Tömve teli volt a váras minden országokból öszvegyűlt zsidósággal." Az ostromlott lázadók pártokra szakadtak, raboltak, gyilkoltak, s felégették a városban felhalmozott élelmiszertartalékokat. "Így bérekesztetvén a zsidók hamar éhezni kezdének..., a metélt széna csemege volt..., a kamora-széken nyalakodtak, a száraz tehénganéjt kedves falatúl ették". Egy Mária nevű "nemes, értékes asszony... szerelmes fiát megfőzé", s azzal kínálta a pecsenyeszagra odagyűlő rablókat. Hegyekben álltak a holtak, az élők pedig egyre-másra átszökdöstek az ellenséghez, s lenyelt aranyaikat "egyenként ganéjokból" szedegették - ez sokak pusztulásához vezetett. ?-thavi ostrom után végül elesett a város, s a templom porig égett: "noha Titus minden tehetségével igyekezett a tűzoltásra, de ellene nem állhata Istennek".
Pázmány szerint ezzel a zsidók nemzeti, történeti léte befejeződött: "Nemcsak elromlott a Kristus vérében mosdott háladatlan váras, hanem úgy romlott, hogy amint eddig ezer és közel hétszáz esztendő forgásában soha meg nem építtetett, úgy ezután is... soha váras nem lészen, soha meg nem épül..., a váras és templom pusztasága... világ végéig marad, mert semmi erő azt soha fel nem építheti." Ebből a nemzethalálból nincs feltámadás: "ollyanokká lettek, mint amaz átkozott fügefa, mellyrűl azt mondotta Kristus, hogy soha, örökké azon gyümölcs nem terem".
Prófétai jóslatok sokasága teljesedik be ezáltal. De nemcsak Ézsaiás, Dániel, Jeremiás és maga Krisztus látták előre a végső napok borzalmait. Josephus Flavius tanúsága szerint "a szállás előtt egész esztendeig Jeruzsálem felett tüzes kard látszott. Húsvét napján éjszaka olly fényesség volt fél óráig a templom és oltár körül, mint nappal... Fényes nappal az egen szekerek és roppant seregek látszottak a váras körül. A papok pünkösd napján virradta előtt a templomba menvén nagy indulást hallottak a Szentegyházban, ilyen szózattal...: jertek, költözzünk ki innen; mellyel jelentetett, hogy az őrzőangyalok, sőt, Isten őmaga veszni hagyák a Templomot. Egy Jésus nevű közember a váras szállása előtt utcákrúl utcákra járván csak azt kiáltotta..., Jaj Jeruzsálemnek". A jajveszékelést hét évig nem hagyta abba - ekkor ezt kiáltotta: "jaj immár nékem is; azon szó közben a római vitézektűl béhajított kő agyonütötte".
Pázmány szerint a pusztulás iszonyú, de mindez mégsem a történelmet alakító, bosszúálló Isten megmásíthatatlan tervének része. "Nem cselekszi ezt a nagy irgalmú Isten. Azt akarja, hogy senki el ne vesszen, hanem mindnyájan üdvösségre jussanak." A zsidók is elkerülhették volna végzetüket, ha megismerték volna Szabadítójukat: "a fecske és gólya eszébe veszi a tavasz közel voltát, de a zsidók nem ismerték a messiás látogatását". Nem negyven nap türelmi időt kaptak, mint egykor Ninive, hanem negyven évet. A vízözön, az asszír hódítás, a babiloni fogság mind-mind elkerülhető lett volna. Jeruzsálem utolsó romlása sem következett volna be, ha a zsidók felismerték és elfogadták volna Jézus Krisztust.
Pázmány előtt már sokszor, sokan elmesélték ugyanezt a történetet, s nem ritkán vontak le belőle hasonló tanulságot. Sem az elbeszélésmód, sem az interpretáció nem mondható eredetinek. A 17. század első harmadában, Magyarországon mégis mindez sajátosan új jelentéstartalmat hordozott. Az újszerű gondolatok főként a bűn és bűnhődés kérdéskörében és e problematika apokaliptikus értelmezésében mutatkoznak meg.
Többen rámutattak már arra, hogy ebben a prédikációjában Pázmány az elmúlt 16. század reformátorainak kedvelt paraboláját, a "magyar-zsidó történelmi sorspárhuzamot" eleveníti föl: "És hogy messze ne nézzünk, a mi édes hazánk szebb és jobb része rabságra jutott, tősgyökeres, nagy, úri és régi nemes nemzetségek a föld színérűl eltöröltettek, a nyomorúlt község nagy részre pogány igájában nyomorog, a hátramaradott kevés nemesség óránként fejére várja a sujkot..., ha a zsidóknak nem kedvezett Isten, néked sem kedvez, akar ki légy, ha a zsidók vétkeit követed, a zsidók romlását szenveded."
Borzsák István szerint az a helyzetkép, melyet Jeruzsálem pusztulása kapcsán már Bornemisza Péter is lefestett a töröktől szorongatott Magyarországról, voltaképpen a költő Zrínyiig elevenen él, jóllehet a reformáció első nemzedékei nem fogalmazzák meg egyértelműen a törökkel szembeni fegyveres ellenállás szükségességét. Bitskey István később több tanulmányában is hivatkozik Borzsák Bornemisza-könyvére, s Pázmány Jeruzsálem-prédikációját Zrínyi "interkonfesszionális" (felekezetek közötti), törökellenes nemzeti programjával állítja párhuzamba. Pázmány "interkonfesszionalizmusa" Bitskey szerint különösen ebben a prédikációban mutatkozik meg, melyben a "protestáns történetfelfogásnak azokat az elemeit, amelyek Magyarország sorsának bemutatását szolgálták..., ugyanúgy fejtette ki, mint felekezeti vitapartnerei".
Nehéz megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy Pázmány sorai "ugyanazt a helyzetképet vázolják fel, amelyet a wittenbergi történetszemlélet fogalmazott meg néhány évtizeddel korábban", s ily módon húzhatnánk "gondolati ívet" Farkas Andrástól Pázmányon át Zrínyiig. Az argumentáció nagyfokú azonosságából ugyanis nem következtethetünk a mondandó lényegének azonosságára. Pázmány allegorikus helyzetértékelése szöges ellentéte a wittenbergi protestáns történetszemléletnek.
Bornemisza Péter a Postillák IV. részében, valamint a Foliopostillában már Pázmányhoz hasonló részletességgel feldolgozta a Bellum Judaicum vonatkozó fejezeteit. Borzsák István elemzéséből kitűnik, hogy Bornemisza szerint Jeruzsálem, egyszersmind Magyarország romlását főként a "röttenetes és iszonyú vétkek" okozták: "Az vének elbolondulának, az ifjak ellatródának, ki miatt ím országunk is úgy kezde járni, mint zsidóság." Jeruzsálem pusztulása más protestáns prédikációkban is gyakran szerepel prédikációs exemplumként. Károlyi Gáspár Két könyvében - Melanchthon nyomán - a bálványimádás bűnének büntetéseként magyarázza Jeruzsálem és a magyarok vesztét. Magyari István szintén felsorolja Jeruzsálem romlásának főbb epizódjait, s figyelmeztet, hogy mindez "tükörül romlásunknak nevekedéséről való emlekezet volna". Jól ismertek a téma verses feldolgozásai is. Szilády Áron már 1896-ban figyelmeztetett arra, hogy ezeket a verseket érdemes lenne összevetni Pázmány prédikációjával. Farkas András Az zsidó és magyar nemzetről szóló énekébe építi be Jeruzsálem veszedelmét, Madai Mihály és Csegedi András pedig Josephus Flavius latin átdolgozása alapján külön versezetben éneklik meg Jeruzsálem pusztulatát. Az aktualizálás ezekből a feldolgozásokból sem hiányozhat: "Megtetszik rajtok [értsd: a zsidókon] Istennek haragja, / Itéletig ő nagy bosszúállása, / Az bűn ellen való ő nagy haragja, / Fertelmes életért bosszúállása."
A Szigeti veszedelem "alapeszméjének forrásairól" szólva Klaniczay Tibor már összevetette Pázmány Péter és a 16. századi reformátorok helyzetértékelését az ország romlásának okairól. Megállapította, hogy a protestánsok a "bálványozás" és keresztényüldözés mellett a tűrhetetlen mértéket öltő közbűnökben látták Isten haragjának eredetét. Ezzel szemben Pázmány kizárólag az eretnekség, vagyis a protestantizmus terjedésében jelölte meg az isteni bosszú okát.
Pázmány Péter tehát úgy forgatja az Isten ostorát, hogy az lehetőleg legnagyobbat a protestánsokon csattanjon. Már Magyari István ellen írt "harcoló könyvében" szembeszállt a protestáns színezetű, jóllehet a protestantizmusnál jóval régebbi "bűneiért bünteti Isten a magyar népet" gondolattal. Szokása szerint vitapartnerének érveit saját javára fordította: "Hogy penig nem mi, hanem ti légyetek nagyobb okai [értsd: az ország pusztulásának], az ti újonnan toldozott-foldozott, sok régen kárhoztatott eretnekségekből összvetataroztatott vallástokkal, mely (mint az viperakígyófiakról szokták mondani) megemészti azokat, akik őtet szülték és tartották, igen könnyű megmutatnunk. Mert ez az Istennek ostora avagy az egyéb rendbéli bűnökért vettetett mireánk, avagy az hit dolgaiban való tévelygésért... Tagadhatatlan dolog, hogy miúta ti ez világra hoztátok az új tudományt..., azúta felnyittaték az emberek szeme minden gonoszságra és istentelenségre... Isten ostorit is ti gyümölcsötöknek nevezhetjük."
A Felelet logikája egyúttal a Jeruzsálem-prédikáció logikája is. "Vajon mi volt oka a zsidók romlásának? Szent Pál világos szókkal két okát adja annak. Első: a hitetlenség..., második a jóság fogyatkozása". A két ok között ezúttal is ok-okozati összefüggés van: "Mert ahol az igaz hit virágzik, ott állandó a birodalom, ahol pedig a hamis tévelygés elnyomja az igazságot, veszedelem követi az országot." A fő ok tehát a hitetlenség, ebből ered a jóság megfogyatkozása. Márpedig láthattuk, hogy ez a közkeletű protestáns felfogásnak éppen a fordítottja. Hargittay Emil nagyon sok hasonló okfejtést gyűjtött össze Pázmány írásaiból. Látni fogjuk, hogy ez az érvrendszer akár Josephus Flaviustól is eredeztethető.
A kardinális visszafogottabban polemizál a prédikációkban, mint például a Kalauzban - ezt maga is nyíltan kimondja -, ez azonban csak műfaj- és stílusváltást jelent, szó sincs arról, hogy jottányi engedményt tenne a protestantizmus eszméinek, még akkor sem, ha ezek a nemzeti lét nagy kérdéseivel függenek össze. A küzdelem nem szünetel, csak a harc formája változik. Pázmány nem fogadja el az "Isten ostora"-gondolat formájában jelentkező protestáns apokaliptikát sem. Hasonlóképpen utasította el Kalauzában a protestáns antikrisztológiát, hosszan bizonygatva, hogy nem a pápa, hanem Luther és Kálvin "az Antikrisztusnak hopmestere".
Márpedig Jeruzsálem pusztulásának szimbolikája kezdettől fogva összefügg ezzel a témakörrel is: minden keresztény és zsidó számára az utolsó ítéletet, a harag napját, a történelem végét példázta, s részét képezte a legkülönbözőbb eschatologikus elképzeléseknek. Pázmány is utal erre a pünkösd utáni 24. vasárnapra írt első prédikációjában: "Mikor lészen az a romlás? [értsd: a jeruzsálemi Templomé]; Micsoda jelei lésznek a világ végének? Megfelelt mindkettőre a Kristus. És a mái evangéliomban a Templom pusztulásának, az advent első vasárnapi evangéliumban az utolsó itíletnek és világ végének elöljáró jelenségit adta".
Lássuk hát, mi módon függenek össze a Jeruzsálem és a Templom pusztulásáról, valamint az utolsó ítéletről szóló prédikációk témakörei.
A kikerülhetetlen végítéletben senki sem kételkedett, sokan sokféleképpen gondolkodtak viszont Istennek a történelemben megnyilatkozó akaratáról, s arról, hogy betekintést nyerhet-e az ember ebbe a tervbe.
Az i. sz. 1. századi zsidó közösségekben fokozatosan megerősödött az a meggyőződés, hogy Isten előre meghatározta a történelem minden eseményének időpontját, s a világtörténet kiszabott periódusokon át halad célpontja, a messiási kor felé. Ebből a meggyőződésből a világvégére vonatkozó eschatologikus számítgatások egész sorozata származott. A legtöbben a belátható jövőben várták a zsidók szenvedéseinek Dániel könyvében megjövendölt végét. Josephus Flavius szerint a lázadó zsidók fanatikus hitét megsokszorozták a különféle messianisztikus jóslatok. Hahn István bizonyította be, hogy ezek jórészt a Dániel könyvére alapozott misztikus számításokon alapultak. A Judeát sújtó pusztításokat kedvező jelekként fogadták: a fokozódó borzalmakban "a messiás szülőfájdalmait" vélték felismerni.
Josephus sajátos nézőpontból látta és láttatta az eseményeket. A Róma-barát párthoz tartozott, a rómaiak oldalán vett részt a végső ostromban, egyszersmind minden tőle telhetőt megtett azért, hogy népét kedvező színben tüntesse fel Vespasianus császár és a rómaiak szemében. Jártas lévén maga is a jósjelek megfejtésében, egészen másként értelmezte azokat, mint a népet "bolondító" álpróféták, akik optimisztikusan értékelték a nyilvánvalóan baljós jeleket - ezek jó részét Pázmány is felsorolja. Josephus és a zsidó békepárt tagjai szerint a végpusztulást el lehetett volna hárítani, ha a zsidók felismerték volna a rossz ómeneket, melyek a rabbinikus hagyomány szerint egymást követték már negyven évvel a szentély lerombolása előtt.
Josephus Bellum Judaicuma az események két egybefüggő, ám egymással homlokegyenest ellenkező értelmezését örökítette az utókorra. Az egyik szerint a romlást megelőző jóslatokban egy megmásíthatatlan isteni terv kiszabott terminusa nyilatkozik meg. A másik szerint a zsidók maguk okozták vesztüket, mely szinte még az utolsó pillanatokban is elhárítható lett volna.
"Josephus doctor" keresztény interpretációjában mindkét álláspont helyet kapott. A középkori chiliazmus Wittenbergben új lendületet vett. Luther és Melanchthon egyaránt fogékonyak voltak a misztikus kronológiák és az apokaliptikus számítgatások iránt. A Bellum Judaicumban olvasható jóslatok is beépültek a lutheri-melanchthoni történelemszemléletbe: Hieronymus Rauscher Weissagung der Zerstörung Jerusalems (Jóslat Jeruzsálem pusztulásáról) című könyve Luther előszavával jelent meg 1552-ben. Nem szükséges itt bemutatni, milyen hatása volt ennek a szemléletnek a 16. századi Magyarországon. Bornemisza Péter írásaiban a protestáns apokaliptika és a nemzeti bűntudat gondolata egységes, kiforrott történelmi világképet alkot. Ebben a gondolatkörben Jeruzsálem nevének a puszta említése eschatologikus látomásokat gerjesztett: "Sodoma, Jeruzsálem, Magyarország" - így hangzik Bornemisza Péter rövid summázata.
Pázmány prédikációja nem néhány évtizeddel, hanem csaknem egy évszázaddal a wittenbergi apokaliptika kibontakozása után keletkezett. Ekkorra már a magyar reformátusok is módosították vagy elvetették a "birodalom átszármazására" vonatkozó spekulációkat. Újra meg újra erőre kapott viszont ez az eszme a protestáns eretnekeknél, az unitáriusok és a szombatosok között.
Láthattuk, hogy Pázmány a Josephus által is vallott állásponton volt, hitt abban, hogy Isten ostora elhárítható lett volna a zsidók fejéről, s elhárítható a magyarokéról is - Jeruzsálem végzetét éppen ennek vétkes elmulasztásáért látta tragikusnak. Ez a történelemszemlélet összhangban áll a kardinális elszánt törökpolitikájával is. Elismeri Pázmány, hogy a keresztényeket Isten akaratából pusztítja a török, a magyar romlás eschatologikus értelmezését mégis elutasítja: "Nem tudjuk, ha Isten... ezt a hadat teljes romlásunkra rendelte-e vagy csak próbánkra... Az Isten itíletinek feneketlen mélysége vagyon, által nem érthetjük."
Pázmány lendületesen ostorozza a zsidók "mostani" tudatlanságát, vakságát, sötétségét: "setétségre vetemedett szívök bolondsága - mondja -, igazán rajtok teljesedék, amit Jeremiás prófétával mondatott Isten: bolonddá lett az én népem, engem meg nem ismert. Egyébre nincs esze, hanem uzsorára, csalárdságra, gonosz kereskedésekre, jó tudományokra pedig teljességgel alkalmatlan." "Sőt, a Szentírás ollyan nálok, mint a pecsételt könyv, mellyet kívül látnak, de fedél lévén szívökön nem értik, mi vagyon benne. Mert a Szentírás értelmének kulcsa Kristusnál vagyon... Azért, noha a zsidók késsel nem metélik és tűzbe nem vetik a Szentírást, de tudatlan és esztelen magyarázatokkal minden velejét megvesztegetik".
Kik tehát ezek a "mostani" tudatlan zsidók, akiket Pázmány emleget? Vajon gondolhatunk-e tényleg a szombatosokra? Úgy vélem, hogy igen, rájuk is gondolhatunk.
A zsidózó "rajongók" között Erdélyben és a Hódoltságban valóban lobogott az egykori jeruzsálemi zelóták apokaliptikus tüze, s szívesen hallgatták "fanaticus chiliasták" jóslatait. Pázmány sem, de a református erdélyi fejedelmek sem szenvedhették őket. Korábban már kifejtettük, hogy Pázmánynak komoly szerepe volt abban, hogy Bocskai István fejedelem halála után Erdélyben jelentős politikai szereppel bíró katolikus, főúri klikk működhessen. Bethlen Gábor nemegyszer kedvezett ennek a csoportnak, s jezsuita források föl-fölröppentették azt a hírt, hogy a fejedelem katolizálni készül. Mindezen törekvések a heterodoxia elleni katolikus-református összefogást is szolgálták. Ifjabb Székely Mózes és a zsidózók megítélésében feltétlenül egyetértett Pázmány és az erdélyi fejedelem: "Nem tagadom, féltem Erdélyt is az Székely Mojzes támadásátúl. Mert aminémű embernek azt hallom, talám kevés munkával kedvet talál a töröknél" - írja a kardinális Rákóczinak 1634-ben.
Végső soron ez a politika a szombatosokkal való végső leszámolást, az 1638-as dési complanatiót érlelte. Erre az az I. Rákóczi György szánta el magát, akivel Pázmány bensőséges kapcsolatokat ápolt, s akinek elküldött egy "exemplárt" Prédikációiból is, "ne restellje általolvasássát, azt hiszem, hogy kegyelmed pápista prédikációt talám nem is hallott. Ottan csak olvasni ne restellje kegyelmed" - írja. Nem lehetetlen, hogy a "mostani" zsidókra szórt szidalmak a radikális reformáció köreiben egyre nagyobb erőre kapó zsidózókra és szombatosokra is vonatkoztak. Nemcsak a törökkel szemben, hanem ellenük is számíthatott Pázmány a református erdélyi fejedelemmel való "nemzeti" összefogásra.
Jeruzsálem pusztulásának allegóriája kiválóan alkalmasnak bizonyult Pázmány számára, hogy a török pusztította magyarság helyzetéről átfogó történelmi értékelést adjon. Elvetetette a zsidó-magyar sorspárhuzam protestáns felfogását: a pusztulás okairól szólva a reformátorok által megfogalmazott érveket megfogalmazóik ellen fordította, a végromlás közkeletű apokaliptikus értelmezésével pedig az irgalmas Isten terveinek elfátyolozottságát állította szembe.
A 16. századi reformátorok, Pázmány, valamint Zrínyi történetszemlélete közt lényegesek a különbségek: a hasonló példázatokat nem egyformán értelmezték, a történelmi kérdésekre más-más válaszokat adtak, s a "nemzeti egység"-ről mint a pusztulásból kivezető útról is eltérően vélekedtek.