TVERDOTA GY?-RGY
KICSODA AZ ŐS KAJÁN?
Nem sok értelme lenne megkérdeznünk a Júdás és Jézus, A Duna vallomása, a Szent Margit legendája, sőt még a Gyáva Barla diák vagy a Bújdosó kuruc rigmusa versek címeiben szereplő egyéni, tipikus, megszemélyesített, létező vagy képzelt alakok kilétét sem. A címben foglalt kérdésnek ellenben - nem mi vagyunk az elsők, akik föltettük - igazi létjogosultsága van: megfejtése nagy lépéssel visz közelebb a szöveg üzenetének megértéséhez. A verscímek fenti csoportosítása azon alapul, hogy Ady a névtulajdonítás két gyökeresen más módját alkalmazta az egyik és a másik esetben. A névvel végzett cselekedetek egyik módját a létező vagy egy közösség által létezőnek tekintett és így lényegi jegyeiben könnyen azonosítható lényeknek, dolgoknak történő névadás vagy névhasználat esetei jelentik. Előfordul azonban, hogy a költő azáltal, hogy kimond egy nevet, megteremt egy precedens nélküli lényt vagy dolgot. Ehhez a névhez több-kevesebb következetességgel egymás között erősebb vagy gyengébb kohézióval bíró cselekedetek, tulajdonságok, viselkedésmódok kapcsolódnak, s együttesük, ötvözetük vagy konglomerátumuk körülhatárol egy többé-kevésbé definiálható vagy legalább körülírható személyt, aki valamiféle mitikus fénycsóvát húz maga után.
Az ős Kaján ilyen, a neve által teremtődő, majd a szöveg olvasása során egyre határozottabb körvonalat kapó lény. Személyazonosságának megállapítása érdekében a kortársak, mint például a fentebb idézett Földessy Gyula, kérdésükkel egyenesen a költőhöz fordultak. A szakemberek a név jelentését, etimológiáját faggatták ki. Ezekre az eredményekre vizsgálódásunk során messzemenően építünk. Annak érdekében, hogy kiderítsük, ki ez a képzeletbeli alak, egyaránt igénybe fogjuk venni a költői életrajz, az alkattan, a korban érvényesülő filozófiai, pszichológiai, erkölcstani eszmék, a szorosabban irodalmi hagyomány nyújtotta adalékokat.
A vers, amelyet Ady Párizsban írt 1907 elején, az italozás, az éjszakai tivornya élethelyzetén alapul, magától értetődőnek tűnhet fel tehát az a föltételezés, hogy a nevezetes alakot párizsi alkalmi ivócimboráinak jellemvonásaiból és viselkedési módjaiból vonta el. Ám nem lenne célravezető a Szajna partján szerzett közvetlen tapasztalataira korlátozni figyelmünket. A szelíd, Ady által fölénnyel kezelt Révész Bélára, aki koronatanúnak ajánlkozott a vers megszületését illetően, egyáltalán nem illenének a démoni ivócimbora vonásai. A lehetséges tapasztalati kör tágítása szempontjából megfontolandó a költőnek az a vallomása, hogy ezt a költeményét évekig hordozta magában. Mint újságíró - ez jól ismert tény -, társasági életet a szerkesztőségi munka befejezése után, éjszaka, szórakozóhelyeken élt. Mulatós életmódját számos emlékezés, köztük Krúdy Gyula Ady Endre éjszakái című könyve örökítette meg. A költő fiatalon az alkohol rabja lett, s korai halálában nem kis része volt a mértéktelen borfogyasztásnak és az önpusztító életmódnak. Bőségesen állt tehát rendelkezésére élettapasztalat, amikor a duhaj, mulatós éjszakákat, az alkoholmámort és a rákövetkező csömört akarta fölidézni műveiben.
Az az eljárás, amellyel Ady az ős Kaján alakját megalkotta, első megközelítésben egy ivócimbora fantomizálása volt. Lélektanilag úgy gondolható el, mint a társaságában lévő valamelyik személynek a részegség hatása alatt történő felnövesztése, eltorzítása, démoni vonásokkal történő felruházása. "Mellettem ült sokáig egy ember, aki maga az Ártás és Téboly volt [...] s negyvenéves korában inni kezdett [...] az én poharam szomszédjáért nyúlt" - olvassuk például A magyar Pimodán sokat idézett utalását, s a szakirodalom ezt az ördögi alakot Szüts Dezsővel azonosította. De jól tudjuk, hogy messze nem ez a nagyváradi ismerős volt az egyetlen ivócimbora, akire a megformált figura mélyén rábukkanhatunk.
A versben szereplő képzeletbeli lény azonban azon a ponton kezd érdekessé válni számunkra, ahol ezen a személyes tapasztalaton túli vonásai kerülnek szóba. A 19. század második felének irodalma bőségben kínálta a példákat, ha Ady azt akarta leírni, hogyan vonja be a környező valóságból érkező impulzusokat az alkohol vagy a kábítószerek hatása alatt álló, vízióit szeszélyesen, de öntörvényűen szövögető szubjektum, miféle metamorfózison megy át a hallucináció folyamán egy, a képzelődő alany környezetében talán valóban létező emberi egyed. Az az analógia, amelyet említek, viszonylag kevéssé ismert, Théophile Gautier Le Club des Hachichins (A hasisevők klubja) című munkájából való. Nagyon jól mutatja, hogyan kényszeríti rá magát a hasis hatása alatt álló személyre magyarázat nélkül, de ellentmondást nem tűrően egy, hallucinációban látott képzeletbeli lény:
"Egy titokzatos személy jelent meg hirtelen előttem. Honnan jött? Nem tudom; látása mégsem okozott bennem semmiféle ijedelmet: madárcsőrré görbült orra, zöld szeme volt, amelyet három barna kör vett körül, s amelyet gyakran törölgetett egy hatalmas zsebkendővel; magas, fehér, kikeményített nyakravaló - csokrába vizitkártya volt tűzve, ezen jól olvasható szavakkal: Daucus-Carota, arany fazékból - szorongatta vékony nyakát, s kibuggyantotta arcbőrét vöröses redőkben; fekete öltözet, négyszögletes ruhaszárnyakkal, amelyből csecsebecsék fürtjei lógtak lefelé, szorította össze kappanmellként domborodó testét. Ami a lábait illeti, be kell vallanom, hogy azok mandragóragyökérből készültek, amely kettéágazott, fekete volt, ráncos, tele csomókkal és dudorokkal, úgy tűnt, mintha frissen lett volna kihúzva, mivel még földdarabkák ragadtak rostjaihoz. Ezek a lábak rendkívül élénken fickándoztak és tekeregtek, és amikor a kis felsőtest, amelyet ezek a lábak tartottak, teljesen szembekerült velem, a különös személy zokogásban tört ki, és teljes erejéből törölgetve a szemét, a legpanaszosabb hangon ezt mondta nekem: >>Ma meg kell halni a nevetéstől!<< És kövér könnycseppek, mint a borsószem, gördültek lefelé az orrcimpáin. >>A nevetéstől... a nevetéstől...<< ismételték visszhang gyanánt disszonáns és orrhangú hangok kórusai."
Azért engedtem meg magamnak ilyen hosszú idézetet, mert ezzel voltaképpen azt az egész paradigmát jelezni kívántam, amelybe az ős Kaján alakját megalkotó Ady bekapcsolódott. Az ős Kaján éppolyan váratlanul, magyarázat nélkül ül le az italozó lírai én asztalához, "mellém ült le", mint ahogy Daucus-Carota belépett Gautier narrátorának víziójába. A hallucináció egy adott pontján mindkét hívatlan vendég (Gautier munkájában az V. fejezet az Un Monsieur qui n’était pas invité [Egy úr, akit nem hívtak meg] címet viseli) elveszíti az ártalmatlanság látszatát, s kegyetlenül meggyötrik a két műben egyes szám első személyben beszélő szereplőket.
Az analógia indokoltságához, ha pontos filológiai összefüggés nem is állapítható meg a prózai és a verses szöveg között, nem fér kétség. Arról a Club des Hachichins-ről, a hírhedt Hôtel Pimodanról, arról a "magány oázisáról" van szó "Párizs közepén", amelynek egyik havi összejöveteléről Gautier beszámol, amely "a Szent Lajos sziget egy régi házában volt", s amelyről Adynak meglehetősen megbízható ismeretei voltak. A magyar Pimodánban - a hasisevők párizsi közösségének mintájára - a mesterséges paradicsomok magyar híveinek és áldozatainak szentélyét avatja föl. A híres prózai írásban Ady Baudelaire mellett Gautier nevét sem felejti el megemlíteni. Egy Balzacra történt utalás: "ő, aki egy dîner-re föl tudott hörpintgetni három üvegnyi médocot, nem kért az ópiumból, nem kellett neki", pontosan eligazít Ady legfőbb forrására nézve: a magyar költő az Hôtel Pimodant nem annyira közvetlenül Gautier-től, hanem inkább Baudelaire műveiből, elsősorban a Paradis artificiels-ből ismerte. "Dawamesket kínáltak neki - olvassuk itt Balzacról -, megvizsgálta, megszagolta és visszaadta, anélkül, hogy hozzányúlt volna."
Baudelaire írásaiban, mint az ehhez a paradigmához tartozó szövegek nagy részében, a narkotikumokhoz nyúló ember mellett mindig megjelennek mások vagy talán még inkább csak egyvalaki, aki a tiltott gyönyörök élvezetére csábítja az ént, vagy aki társául szegődvén, megerősíti őt ebbeli szándékában. A francia költő egyik történetében egy iszákos kötéllel vonszolja el a félúton már összecsuklott, járásképtelen társát a csapszékbe, mert nem akarja egyedül élvezni az alkohol örömeit. Még jellegzetesebbek azok az esetek, amelyekben a káros szenvedély mintegy második, parazita lényeként, hasonmásként válik le az alkoholistáról, s fejti ki ártalmas befolyását. A magyar Pimodánban Ady erre egy általa lefordított Baudelaire-verset hoz föl példaként: "Ez a Démon nincs is, mink magunk vagyunk, de mégis van, s ez a Démon >> Képzelt okot ad, száz hazug mentséget / S kapatja ajkam gonosz italokra.<<"
Ezt a kettőst, amelynek egy alakváltozatát látjuk megjelenni Az ős Kaján című versben, Baudelaire segítségével értelmezhetjük tovább. Azokra a prózai vagy verses szövegrészletekre gondolok, amelyekben a francia költő megszemélyesítette a bort: "nem lennék meglepve, ha valamilyen panteisztikus eszmétől vezérelve egyes értelmes elmék bizonyos személyiséget tulajdonítanának neki. A bor és az ember rám úgy hat, mint két baráti küzdőtárs, akik szakadatlanul harcolnak egymással, és szakadatlanul kibékülnek. A legyőzött mindig átöleli a győztest. [...] A bor [...] mélységesen emberi, annyira az, hogy szinte cselekvő embernek merném nevezni." Az idézet annyira frappáns, hogy szinte hajlandóak lennénk abbahagyni a nyomozást, s beérnénk azzal a következtetéssel, hogy ezek szerint Ady verse nem más, mint a bor és az ember párviadalának allegorikus képe. Ez az allegorikus elem kétségkívül jelen van a költeményben, de az ős Kaján alakja nem egyszerűsíthető le a bor megszemélyesítőjévé.
A versbeli két viaskodó fél közötti erőviszony figyelemre méltóan egyenlőtlen. Ilyen egyenlőtlenségek a szorosan vett emberi dimenzióban is kialakulhatnak olyan társak között, akik abban versengenek, ki tudja a másikat asztal alá inni, ki bírja jobban az alkoholt. A magyar irodalmi hagyományból sok példát hozhatnék az ilyenfajta virtuskodásra. Célszerűbb azonban, ha itt egy közismert, világirodalmi utalással élek: Platón Lakomájára, s abban Szókratész és Alkibiadész kettősére emlékeztetek. Szókratész nem kevesebb italt fogyaszt el a lakoma éjjelén, mint tanítványai, de míg az aranyifjak elázottan terülnek el, ő józan fejjel távozik. Mivel azonban a versbeli ős Kajánról azt olvassuk, hogy "Bíbor palástban jött Keletről", a mérkőző felek közötti erőviszonyok egyenlőtlenségének inkább földrajzi tipologizálására érdemes odafigyelnünk.
Thomas de Quincey Baudelaire által franciára fordított, s Ady által nyilván ebben a változatban olvasott híres könyvében, az Un mangeur d’opiumban (Egy angol ópiumevő vallomásai) van egy jelenet, amelyben vidéken, "Anglia hegyei közt", a vallomás írójának házában váratlanul megjelenik egy maláj. Ennek a turbános, sárga bugyogós, vágott szemű, sárga bőrű, egzotikus vendégnek, "hogy e magányos élet feltehető sivárságában némi vigaszt nyújtson, szerzőnk, arra gondolva, hogy ama tájak emberének ismernie kell az ópiumot, távozása előtt jókora darabot adott [...] a becses anyagból ajándékba." A házigazda megdöbben, amikor látja, hogy "a maláj arckifejezéséből arra lehetett következtetni, hogy ismeri az ópiumot, és egy akkora adagot nyelt le belőle, amely több embert megölhetett volna." A szerző ezután hozzáteszi: "Való igaz, hogy a jótékony lelkű házigazdának volt miért nyugtalankodnia; ám a környékről nem jött híre, hogy bármiféle maláj holttestet találtak volna az országúton; a különös utazó tehát kellőképpen ismerte a mérget, és a jótékonyságnak meglett a kívánt eredménye", hiszen, mint Ady ős Kajánja, ha nem is bíbor palástban, de turbánban és bugyogóban, Keletről jött. A versbeli lény tehát a narkotikumok élvezésére az elsatnyult európaiaknál sokkal rátermettebb keleti embertípussal is rokonságban áll.
Szándékosan mellérendelten, lazán soroltam föl mindazokat az értelmezési irányokat, amelyekből az ős Kaján megközelíthető. Nem zártam ki valóságos modell, egy tényleges ivócimbora létét. Feltételeztem, hogy a költő saját vagy mások tényleges narkotikus tapasztalatáról tudósít, amelynek során valóságos alakok a hallucináció eredményeként fantomizálódnak. Aztán az alakteremtés másfajta mozgatórugóira is felhívtam a figyelmet: arra, hogy a megmámorosodás leírása során a hősök gyakorta ténylegesen vagy imagináriusan megkettőződnek, s arra, hogy ennek a kettősségnek az ember és az alkohol párharcát ábrázolva allegorikus értelmezést adhat a költő. Ez a párviadal a felek erőviszonyainak nyomasztó egyenlőtlenségén alapul, s ez az egyenlőtlenség tipologikus (esetünkben "keleti-nyugati") színezetet kaphat.
Ezen a ponton már nem halasztható tovább az ős Kaján alakját illető legfontosabb kérdés föltevése, amely élesen megosztotta a vers értelmezőit. Vajon a züllés, a rosszra csábítás, az ember erkölcsi megrontásának képviselője ő, mint ahogy Jászai Mari gondolta, aki az antialkoholisták egyesületében szavalta el a költeményt? Avagy fordítva, az Életerőt, a Mámort személyesíti meg, mint az ember vitális értékeinek foglalata? A kérdés kimerítő megtárgyalása túllépné e tanulmány kereteit. Csak abban a mértékben foglalkozom vele, amely a versbeli figura személyazonosságának megállapításához elengedhetetlenül szükséges.
Baudelaire, Gautier vagy de Quincey egyaránt ambivalens módon viszonyulnak az alkohol vagy a kábítószerek segítségével előidézett mámorhoz. Mindhárman hangsúlyozzák a hasis vagy az ópium akaratot elernyesztő, antiszociális magatartásra szoktató, a minden egészséges társadalmi élet alapjául szolgáló tevékeny életmód ártalmára kifejtett hatását. Azaz mindhárman elmarasztalják azt az embert, akár önnönmagukat is, aki függő viszonyba került a kábítószerekkel. Ugyanakkor élménybeszámolóikban csillogó színekkel, tagadhatatlan kedvteléssel festik le a hasis vagy az ópium által megszerzett különleges élményeiket, arra csábítva erre hajlamos olvasóikat, hogy ők is próbálják ki az örömszerzésnek ezt a módját. Baudelaire esete annyiban összetettebb, hogy ő összehasonlítja a bor fogyasztásának szerinte sokkalta jótékonyabb következményeit a kábítószer-élvezés elernyesztő hatásával. Hozzá kell tennünk, hogy a bor erényei is viszonylagosak nála, a hasisevéssel vannak szembeállítva.
Adyról lehet tudni, hogy kipróbálta a kábítószereket, bizonyos versein a kutatók kimutatták az effajta narkotikumok hatását, de csak kivételes alkalommal élt velük. Az ő átka az alkohol volt. Az ős Kaján elsősorban az alkoholmámor verse. A magyar Pimodánt is "alkohol-hotelnek" nevezi. Bizonyos azonban, hogy a mámoros állapot jelzése során messzemenően támaszkodik azokra az olvasmányokra, amelyek a kábítószer-élvezet intenzívebb és tartósabb örömeiről tájékoztatták őt. Ady, francia forrásaival ellentétben, előnyösen különbözteti meg a hasist és az ópiumot, mint a megmámorosodás finomabb és autentikusabb, előkelőbb nemzetekhez illőbb módozatait az örömszerzés barbárabb, rudimentálisabb, magyar módjától, az alkoholfogyasztástól. A magyar Pimodán mámortana tehát nem kevésbé ambivalens értékszerkezetű, mint - mondjuk - Baudelaire viszonya a kábítószerekhez. Elég, ha arra utalok, hogy a bornak nemcsak ártalmait veszi számba, hanem - egyebek között - a költői zsenialitást is az idegek megmérgezettségével hozza összefüggésbe.
A tárgyalt versben ugyanezt az ambivalenciát figyelhetjük meg. A kábítószer-élvezés leírásai a mámor különböző stádiumait veszik sorra, s Ady is ezt teszi említett cikkében az alkohol vonatkozásában. Az ős Kaján beszélő énjét az elázottság állapotában látjuk, amikor már megcsömörlött az alkoholtól, rosszullét környékezi, amikor fölébred benne az italozó életmód miatti önvád, amikor szabadulni szeretne az alkohol nyűgeitől. Ivócimborája és vetélytársa, az ős Kaján ellenben kezdettől végig azon a szinten áll, amelyről Baudelaire azt írta, hogy "az ember, személyiségét végsőkig felfokozva, úgyszólván valami istenség-félét hoz létre önmagában." A beszélő énnel szembeállított versbeli lény azonosítását épp ennek az "istenség-féle" szónak az értelmezésével végezhetjük el.
A vers alapképletéül szolgáló alakkettőzés úgy is konkretizálható, ahogy eddig tettük, azaz hogy egy kocsmai jelenet zajlik: két részeges abban vetélkedik, ki bírja jobban a bort. Ez azonban nem zárja ki, hogy egy másik szinten szinte szakrális cselekményről, ember és isten mindig drámai találkozásáról, az alacsonyabb létszférához tartozó személy számára súlyos kockázatokkal járó érintkezéséről van szó. A versbeli én, aki "rossz zsakettben bóbiskál", akarva-akaratlan egy isteni lénnyel méri össze erejét. Ezt az istenséget első látásra nem nehéz megneveznünk. A lírai ént a hatalmas és félelmetes görög istennel, a fényes arcú Apollóval hozta össze a sorsa: "Korhely Apolló, gúnyos arcú"; "zeneszerszámmal". Az isten nem részegedik le, az alkohol nem árt meg neki. Olyan valaki ő, aki sokat iszik, a költő által szándékosan alkalmazott profán kifejezéssel: "korhely".
Apollóval versenyre kelni alacsonyabb rangú lényeknek nem tanácsos, s ezt Ady nagyon jól tudta. Vén Faun üzenete című versében világos utalás történik Apollón és Marszüasz költői versenyére, amely, mint tudjuk, a szatír megnyúzásával végződött: "Bús maskarája a világnak, / Apollon, a faun-mezű / Üzenek néked, Léda" - fordul a költő szerelméhez egy költői levélben. ?-nmagának szatírálarcban történő bemutatása több költeményében felbukkan: "Megszépül szatír arcom"; "Nagy, szomorú szatír-fejem".
Nem kell ahhoz nagyon jól ismerni a mitológiát, hogy az "istenség-félét" a konkrét megnevezés dacára se azonosítsuk a delphoi istenséggel. Tudvalévő, hogy Apolló nem iszik bort, legföljebb nektárt, korhelynek, "duhaj legény"-nek végképp nem mondható. Olyan ábrázolásáról sem tudunk, amelyre rámondható lenne, hogy "gúnyos arcú". Jellegzetes arckifejezése sokkal inkább a fenséges körében helyezhető el, mintha szent haragot vagy legalább szigort tükrözne: Nap-arca van. S ahhoz sem kell jól ismernünk a görög mitológiát, hogy ennek az istenségfélének a vonásaiban és gesztusaiban sokkal inkább egy másik görög istent, ha úgy tetszik, Apolló nagy ellenfelét: Dionüszoszt, a bor és a mámor istenét fedezzük föl.
A mitológiai személy voltaképpeni nevét, "az ős Kaján"-t csakis dionüszoszi aspektusából kiindulva érthetjük meg. A cím francia fordítása és az alaknak a fordításban szereplő neve itt is önkényesen és tévesen értelmezi az eredeti, egyébként idegen nyelven valóban igen nehezen visszaadható nevet. Az "ős" elem talán az "ancestral"-lal lenne megközelíthető, hiszen "egy céda ősöm" már "Ó-Babylon"-ban "Ott járhatott", s a lírai én "Apám"-nak nevezi őt a vers egyik helyén. Voltaképpen a mámor archetípusáról van itt szó. Sokkal nehezebb a "kaján" szó lefordítása. Ez a terminus a magyarban szabályosan használva jelző (vagy "kajánul" változatban határozó), méghozzá a mosoly vagy a nevetés szó mellett szokott állni, mint a "rire malicieux, rire sardonique" francia kifejezésekben. A költő ebből a kapcsolatból vonta el, főnevesítve azt. (Mintha azt mondanánk: "le sardonique, le malicieux".) A gúnynak, a fölénynek a szatír- vagy Dionüszosz-ábrázolásokon látható mosolyára ismerünk itt rá, ahogyan a versben is megfogalmazódik: "gúnyos arcú". Ebből a szempontból (de csak ebből a szempontból!) az egyik német fordítás címe: Ursatyr, találóbbnak mondható a franciáénál.
Idéztem Ady önstilizációit, amelyekben "szatír arcom"-ról, "nagy, szomorú szatír-fejem"-ről beszél. Ezek világosan mutatják, hogy a dionüszoszi oldal egyáltalán nem áll távol a költőtől, következésképp nemcsak a versbeli én, hanem a vele szembenálló ős Kaján is személyiségének egy-egy oldalát képviseli. Nemcsak a csömörrel, hanem a mámorral is azonosítja önmagát. A költeményben tehát nem a bor és az ember küzdelmének, hanem ugyanazon ember önmagával folytatott viadalának vagyunk tanúi, vagy ugyanazon emberben lakozó kétféle elv birkózását látjuk. Egyik kevéssé ismert, háború alatt írott versében, mint a címe is mutatja: Szent Liber atyám, valahai mámort adó atyjához, talán éppen az ős Kaján dionüszoszi arcához fohászkodik a költő: "Liber atyám, borodból / Adj szivemnek bátoritót." Itt még azt sem kell eldöntenünk, hogy a figurát a lírai hősben lakozó hatalomként (tehát pszichologizálva), önkettőzés eredményeként vagy pedig magát a hősre kívülről ráerőszakoló alakként lehetséges-e elkönyvelni.
Ha Apolló elbánik az olyan öntelt lényekkel, mint Marszüasz, akik meggondolatlanul versenyre hívják ki, Dionüszosz ellenkezőleg, azokon áll kegyetlen bosszút, akik nem adják át magukat neki, akik nem vállalják az extázist. Az én, aki "rossz zsaketben bóbiskál", tehát ugyancsak szorult helyzetbe került. Ha kiáll viadalra az ős Kajánnal, Apollót ingerli föl, ha feladja a küzdelmet, Dionüszosz ellen vétkezik. Innen érthető a vers kompozíciója: az a körülmény, hogy a lírai én seregnyi érvet sorakoztat föl azért, hogy a mitológiai ellenfél békén bocsássa el őt, hogy az istennel való találkozás ne váljon számára végzetessé. A költemény jelentős részét a mámort megelégelő, a csömör állapotába került én magyarázkodása, mentegetőzése tölti ki.
Az ős Kaján mindenesetre eklektikus alak, s nem is akármilyen ötvöződés eredménye: a költő összeférhetetlen elveket forraszt össze egyetlen paradox istenséggé. Ha Ady a mámort és semmi mást nem kívánt volna megszemélyesíteni az ős Kaján alakjában, elkerülhette volna az ellentmondást, beérhette volna a mítoszi szereplő dionüszoszi aspektusával. Minthogy azonban ehhez hozzáfűzte mitológiai ellenpólusát, kétségkívül többet és mást is el akart mondani a versben, mint a mámor apológiáját vagy kritikáját.
Amikor megkérdezték tőle a barátai, ki az ős Kaján, akkor egyik alkalommal azt válaszolta: "az Élet vagy ha úgy tetszik: a Költészet". A kortársak úgy érezték, hogy a költő kitért a válasz elől, s a tanácstalanságból megszabadulni akaró kérdésre újabb talánnyal válaszolt. Pedig valójában rámutatott a megoldás módjára. Az egyszerűség kedvéért induljunk ki abból, hogy az ős Kaján bizonyos értelemben a költészet mitikus megszemélyesítése. Hogy a költészet nagy hangsúllyal szerepel a versben, nem nehéz fölismerni. Az ős Kaján "a rímek ősi hajnalán" érkezik, "zeneszerszámmal, dalosan", "fülembe nótáz", s a helyszín is "szent korcsma". A beszélő panaszáradatát egy pillanatra megszakítva költői teljesítményével dicsekszik el: "Volna talán egy-két nótám is, / Egy-két buja, új nagy dalom", végül a győztes istenséget "pogány dalok" viszik új viadalok felé. A mámor, a felfokozott érzéki öröm és a művészi alkotás tehát (legalább részben) fedik egymást a versben.
Ez a fajta művészetfelfogás azzal a koncepcióval rokonítható, amelyet Friedrich Nietzsche A tragédia eredete című művében fejtett ki, s amelyet később bizonyos pontokon jelentősen továbbfejlesztett. Nietzsche recepciójára Ady művészetében nem érdemes itt sok szót vesztegetni, mivel ezt a kutatás kellőképpen dokumentálta. Szűkebb témánk szempontjából elég annyit megjegyeznünk, hogy A magyar Pimodánban Baudelaire mellett Nietzsche a leggyakrabban hivatkozott külföldi szerző. A tragikus filozófus tanainak taglalására részletesebben azért sem térhetünk ki, mert a narkózis, a mámor, a betegség és az egészség összefüggéseinek tisztázása Nietzsche életművében nem egyszerű feladat.
Az bizonyos, hogy ő maga nem élt narkotikumokkal, s nem tartozott a borivók közé sem: "Az alkoholt nem bírom - írja például az Ecce homóban -; egyetlen pohár bor vagy sör >> siralomvölggyé<< változtatja életemet... Gyerekfejjel úgy vélekedtem, hogy a borivás, akárcsak a dohányzás, kezdetben csupán ifjonti hiúság, majd rossz szokássá válik. Meglehet, e savanyú ítélet kialakulásában közrejátszott a naumburgi bor is. [...] már egy kis adag erősen hígított alkohol is tökéletesen elkedvetlenít, erős adagtól pedig úgyszólván tengerésznek érzem magam [...] Később, életem deléhez közeledvén, egyre szigorúbban megtartóztattam magam mindennemű >>spiritus<<-párlattól [...] In vino veritas: úgy tűnik, az >>igazság<< fogalmát illetően e téren is magamra maradok a világgal szemben".
Dionüszosz-kultuszával ennek az absztinens életmódnak ellenére sem fért volna össze a mámor elutasítása. Baudelaire-rel szemben azonban a (dionüszoszi) mámor az ő felfogása szerint nem a betegség jele, hanem az egészség túlzása: "belepillantunk a dionysosi állapotba, melynek még jobban közelébe léphetünk a mámor analógiájának segítségével. Vagy a narkotikus ital hatásától, melyet a primitiv emberek és népek mind himnusokban zengenek meg, vagy a tavasz hatalmas, az egész természetet kéjesen átható közeledtétől támadnak életre azok a dionysosi gerjedelmek, melyek fokozásával az ember szubjektivizmusa a teljes önfeledtségbe olvad át."
A mámornak ez az értékelése tökéletesen egybeesik az ős Kajánnak a költeményben megidézett magatartásával, míg a narkózis mint betegség és gyöngeség a versbeli ént jellemzi. Ezzel elhárult az akadálya annak, hogy Az ős Kaján című költeményt Ady Nietzschétől ihletett ars poeticájaként értelmezzük. Nietzsche a következőképp jellemzi a lírikus tevékenységét: "Dionysosi művész létére elsősorban teljesen eggyé válik az Ős-Eggyel, fájdalmával és ellenmondásával és az Ős-Egy képmását teremti a zenében, [...] a zene azonban az apolloi álom hatásától újra megjelenik előtte, mintegy szimbolikus álomképben. [...] nem az ő szenvedélye tombol előttünk orgiás mámorban: Dionysost s a maenádokat látjuk, [...] s most Apollo lép hozzá és megérinti a babérággal. Az alvónak dionysosi-zenei elbűvöltsége erre szikrázó képekben sziporkázik széjjel, lyrai költeményekben, melyeket legmagasabb kifejlődésükben tragédiának és drámai dithyrambusnak nevezünk."
Ady költészete a századelő magyar lírájában tragikus tónusával tűnik ki, Az ős Kaján című versében pedig, feltételezem, a Nietzsche szerinti legmagasabbrendű költészet: az apollói és a dionüszoszi elvet szintetizáló ditirambikus líra megalkotására tett kísérletet. Egy olyan mitikus alakot vizionál, akiben maradéktalanul testet ölt a művészet elve, Apolló és Dionüszosz kibékülése: "az apolloi és dionysosi szellemnek bonyolult viszonyát a tragédiában igazában a két istenség testvéries szövetségével kell jelképezni: Dionysos az Apollo nyelvén beszél, Apollo azonban végül a Dionysosén: amivel a tragédia és a művészet elérte legmagosabb célját." Ezt a testvéries szövetséget Ady még szorosabbá teszi: egyetlen, két aspektusú mitológiai alakká egyesíti: ő a korhely Apolló, az ős Kaján.
Aki a vers elemzésére vállalkozik, annak érdemes alapos elemzésnek alávetni a lírai én és az ambivalens isteni figura közötti viszonyt. A hős tisztelettel, alázattal, félelemmel fordul társához. Egyetérthetünk az én viselkedésével: a mitikus figurában csakugyan van tiszteletet parancsoló erő és van démonikus, rontó hatása is. A vele való érintkezés a legnagyobb elővigyázatosságot igényli. Az ős Kajánnak a "rossz zsaketben bóbiskáló" lumphoz való viszonya hasonlóképpen ambivalens: gúnyosan, kihívóan, de egyúttal lekezelő s egyben patriarchális jóindulattal, könyörületesen bánik a legyőzöttel: "vállamra üt, nagyot nevet".
Mivel tanulmányomnak nem tárgya a nietzschei ihlet részletes feltárása a versben, befejezésül csak utalok arra, hogy Ady rekonstruálja a német filozófus pogány görög-keresztény oppozícióját is. A lírai ént teljes elernyedtségben, "feszülettel, tört pohárral, / Hűlt testtel, dermedt-vidoran" hagyja magára az ős Kaján Antikrisztus-szerű alakjában megtestesített pogány életerő. A címadó figura tehát a mitológiai hagyomány szabad továbbfejlesztésével, az élettapasztalatok, a hasonmás-probléma, az allegorizáló tendenciák közbeiktatása révén jött létre. ?-sszetevőiben visszavezethető két nagy görög istenségre, s ehhez - itt nem elemzett - magyar, "turanista" mitológiai elemek is hozzáadódnak. A költő az ős Kajánt önnön személyiségének egyik összetevő hatalmaként idézte föl, amelyben szétválaszthatatlanul együtt van jó és rossz, életerő és romlás, s legfőképp jelen van benne a költői teremtő erő. Tehát ennek a "saját lelkéből felcibált", igen komplikált, belsőleg ellentmondásos és homályos figurának a neve adja a vers címét.