Tartalomjegyzék [Irodalomtörténeti Közlemények 1999. 3/4.sz.] Kezdőlap

+ betűméret | - betűméret   

SZ?-RÉNYI LÁSZLÓ

Tudomásunk szerint a zágrábi Nemzeti és Egyetemi Könyvtárban őrzik azt az egyetlen példányt, amely megmaradt Paulus Ritter, azaz Pavao Vitezović-Ritter - a mű végén található akrosztichonos versének tanúbizonysága szerint - 1703-ban írott, ám - mint ezt Georgius Andreas Gladich ljubljanai kanonok ugyanott közölt, szintén akrosztichonos epigrammájából kiolvasható - csak egy évvel később, 1704-ben kinyomtatott művéből. A nyomdajelzés nélkül megjelent, 49 lapos negyedrét könyvecske címe: Natales D.(ivo) Ladislavo R.(egi) Slavoniae Apostolo Restituti, Ab Equite Pavlo Ritter, S.(acrae) C.(aesareae) R.(egiae) Maj.(estatis) Consiliario. A könyv - akárcsak a Ritter-hagyaték többi darabja - Velimir Gaj possessor-bejegyzését viseli a címlapon, az 1873-as évszámmal.

A mű gondolatmenetét hűségesen foglalja össze a szerző említett, akrosztichonos verse, amelyet prózai fordításban így adhatunk vissza: "Akrosztichon a szent király, Ladiszláv szülőföldjéhez. Ujjongjál, termékeny Horvátország, és akkora tetszésnyilvánítással fogadd nagy fiadat, amekkorára csak képes vagy, ezt a háromszor két évszázad után megtalált valóban gyönyörűséges drágakövet és ékességes királyt, akinek - a királyi vérből születettnek - boldog uralkodás és dicső hírnév adott fényes nevet. Tapsolj, mondom, mivel ez neked nem kisebb dicsőség, mint az, hogy az ősidőkben három dicsőséges vezért küldöttél Sarmatia messze fekvő vidékeire, Cehust, Lehust és Russust, akik annyi országot alapítottak és az ő nevüket nemzetek viselik, oroszok, csehek és lengyelek, mégis, az egyes országokat ők koszorúzták meg koronájukkal. LADISZLÁV, aki a te királyi véredből született, azután ragyogott fel (illetve, ha a "luccessit" sajtóhiba a "successit" helyett, így fordítandó: azután következett), miután bátyja, Jojád ( alatt széljegyzet: más néven Gejza, Cesare Baroniónál) a mennybe költözött - amint az atyja Belus után következett -, már maga is bánként elfoglalva Magyarország zavargásokkal feldúlt királyságát és trónját, kiválóan uralkodott. Ugyancsak e kegyes király volt Szlovinia apostola, érdemeket halmozott fel az Égben és a Földkerekségen. Méltó arra, hogy bennszülött szentedként tiszteld őt, aki honpolgárod, egyúttal mennyei pártfogód, és Magyarország is téged kell, hogy magasztaljon, ó dicső, mivel annyi sok szülötteddel gazdagítottad őt, Sarmatiát, Európát és a Mennyet. Most ugyan ádáz barbárság alatt, megnyirbálva nyögdécselsz, míg csak a Mennyei rend jobb időkre nem kelti sorsodat, mert a Nap alatt - látjuk - semmi sem örök. Így tehát drága szülöttednek örvendezve, ragyogj, ó Horvátország."

?-sszefoglalva az anyaként megszemélyesített hazát, Horvátországot megszólító költemény gondolatmenetét: tehát a szerző Szent Lászlóról - korábban is a horvátok védőszentjeként tisztelt királyról - azt bizonyítja be, hogy horvát születésű is, s mielőtt elfoglalta volna Magyarországot, horvát báni méltóságot viselt. Dicsősége csak a három horvát testvéréhez mérhető. Czehus, Lechus és Russus kivándorlásuk után Észak-Európában a cseh, a lengyel és az orosz királyság megalapítói és névadói lettek. Szent László horvátként való elismerése mintegy a jobb jövőnek, vagyis Horvátország a török kiverése után bekövetkező (területi gyarapodást is hozó) felemelkedésének záloga. (Egyébként a magyarok - akárcsak Sarmatia és Európa - sok uralkodót és szentet köszönhetnek Horvátországnak.)

Hogyan jut Ritter értekezésében ezekhez az enyhén szólva meglepő felfedezésekhez? Az önérzetes szerző, egy Antonius von Gallenfels ciszterci apáthoz intézett rövid ajánlás után azt állítja, hogy Magyarországnak, illetve a Pannoniába jött magyaroknak első királyairól annyira zavaros és hazug híradás maradt, hogy Szent László (Ladiszláv) születését bogozva inkább korrektorra, mint véleményalkotóra van szükség. Ezért hazájának és magának a szentnek is igen kedves dolgot vél cselekedni, mikor jogaiba visszahelyezi. Ennek nyilván a mennyben időző dicső alak is örül, mert még ott sem vetette le hazája minden gondját. Tehát: a szent Dél-Horvátország Goricza nevű városkájában született, az ottani fejedelem véréből, amint ezt a szerző megbízható tanúbizonyságokkal igazolni fogja!

Ezután Thuróczi János és Antonio Bonfini nyomán - egyiket nyers anyaggyűjtőnek, másikat retorikusabb írónak tartja - előadja, hogy miként vélekednek Szent László származásáról a magyar történetírók. Kételyeit, illetve cáfolatait azzal kezdi, hogy Mihály, Taksony (Toxus) vezér fia nem lehetett Géza (Gejsa) testvére. Hiszen ő már keresztény volt, mikor Gejzot - népiesen Gejzát - megkeresztelte valaki; mivel az erre vonatkozó híradások is mind ellentmondóak. De ugyanez a helyzet a Szent Istvánra vonatkozó kronológiai adatokkal. Teljes az összevisszaság továbbá a Szent Imrére vonatkozó híradásokban is - legyen szó akár haláláról, akár szentté avatásáról. Az András, Béla, Levente hercegek - azaz Mihály unokáinak - száműzetéséről, lengyelországi bujdosásáról és Magyarországba való hazatéréséről szóló híradások is tele vannak képtelenségekkel, hiszen - mondja - Szent István és szentéletű felesége ugyan miért is vakíttatták volna meg az Imre halála után a törvényes öröklést, a trónutódlást biztosító Mihály-fit, Vazult, és miért száműzték volna fiait, hogy idegen - német vagy velencei - trónörököst keressenek Péter személyében? A külföldi történetírók sem tudnak ezen állítólagos lengyelországi bujdosásról. Közelebbről nézve a Szent László rokonságára vonatkozó adatok is mind hibásak. Ami a legfontosabb, nem nővére, Lepa - a nevet Marnavitiustól (Mrnavić-Tomko Jánostól) vette -, Svinimir horvát király özvegye hagyta rá Horvátországot - de ezt később, más helyen fogja bizonyítani. Ugyanígy teljes hamisság uralkodik a Szent László gyermekeiről, valamint a Kálmánról és Álmosról, továbbá a szent királynak a szentföldi hadjáratra való készületéről szóló híradásokban. Ennek az egész zűrzavarnak az okát abban látja, hogy a Mátyás-kori humanista történetírók - elsősorban Bonfini és Ransanus - a királynak és a nemzetnek akartak hízelegni, és azt írták, ami a leginkább tetszhetett nekik. Pedig már Tubero igen lesajnálólag írt a magyarok műveletlenségéről és a múltjukra vonatkozó adatok és hagyományok zűrzavarosságáról.

E cáfolatok után Ritter rátér az igazság kifejtésére. Először is: az a bizonyos Mihály nem Taksony fia, hanem illír, illetve horvát; azonos a Diocleai Pap (Presbyter Diocleas) által emlegetett Mihály horvát királlyal, Dobroszláv fiával. Nyilván Géza idejében jöhetett Magyarországra, hogy a keresztény hitben erősítést adjon Gézának és Istvánnak, hiszen Ransanus megírja, hogy a kereszténység felvételének idején rengeteg külföldi tódult Magyarországra; ha jöhettek a messziségből olaszok és németek, miért ne jöttek volna a szomszédos horvátok?! Fiai rokonságba kerültek Szent István családjával, és az egyenesági örökös halálával így rájuk öröklődött a legitim trónigény. Hozzáteszi, hogy egyébként Gejza is valószínűleg horvát volt, neve igazabban Gejzo vagy Gojzo és a horvát goj szóból ered, ami annyit tesz, hogy nevelni (educare). Nyilván a császár horvát "nevelőket" állított a vad és pogány magyarok élére, mint ahogy a Fuldai Frank Évkönyvek mondják Nagy Károlyról és a "hunok" - azaz avarok - Cacanus nevű vezéréről; István is azért kaphatta feleségül Henrik császár nővérét, mert egy ilyen horvát "nevelői", azaz császári helytartói családból származott. Szent István általában nagyon szerette a horvátokat. Már Mrnavić-Tomko megrója a magyarokat, mert szerették az illír-horvát neveket elmagyarosítani: így lett pl. Emericus-Imre a szláv Mirkóból. (Kísérteties, de hadd idézzük fel Krleža Zászlók [Zastave] című regénye a magyar-horvát államközösséget szimbolikus apagyilkossággal megszakító főhősének, az ifjabb Emericzynek - tehát Imrefinek - gesztusát, aki Mirkovićra változtatja a nevét.) András, Béla és Levente, a három fivér horvát volt, és nem szittya. Északi vándorlásuk a magyar történetíróknál csupán Lechus, Czechus és Russus történetének mitologikus-humanista utánzása. (Angyal Endre már megállapította, hogy a jezsuita színpad szláv-barokk közkinccsé tette a középkori legendát, a horvát jezsuiták ezen belül Krapinából származtatták a három országalapító szláv ősatyát.) Béla azonos a Diocleai Pap Belichiusával. Tehát Szent István után az egyébként amúgy is sógorsági kapcsolatban álló horvát dinasztia követte az Imrében kihalt tulajdonképpeni Árpádokat. (Ritter csak mellesleg jegyzi meg, hogy a Szent Istvánt a lázadó pogány Koppány ellen segítő lovagok, Pázmán és Wecellin sem németek, hanem horvátok voltak. Nem is jöhetett máshonnan a vad magyarok élére uralkodó, csak a horvátoktól, hiszen velük a magyarok mindig jóban voltak; a németeket pedig gyűlölték, az olaszok viszont Attila óta haragban voltak velük.) A továbbiakban hosszasan fejtegeti, hogy Álmos és Kálmán egyaránt Szent László fia volt, de Álmos szelídebb, engedékenyebb, ezért maradt a királyság végül is a harcias korhoz illő módon keményebb és harciasabb Kálmánra. (A krónikákban szereplő horvát Péter király tulajdonképpen azonos Álmossal.) Azt, hogy Kálmán Álmost előbb megvakította, majd kiherélte, a mitologikus beszédmódot megfejtve, úgy kell értelmezni, hogy előbb a magyar, majd a horvát tróntól fosztotta meg. Ritter ezután 19 pontban foglalja össze érveit. (A pontok részben a korábbi érvek ismétléséből, illetve kibővítéséből állanak, de érvel Szent László horvát származása mellett újabb bizonyítékokkal is.) 1. A Géza, illetve Ladislavus, valamint más családnevek szláv etimológiája. Felemlíti új elemként Ladót, a pogány horvát istent, Paean szláv megfelelőjét. László tehát: "Ladót dicsőítő". 2. Ma is szokás Horvátországban a szomszédból venni feleséget, ezért vette el László még herceg korában Krešimir lányát. 3. Piroska-Prisca neve onnan jön, hogy az ókeresztény szent szüzet, Priscát tisztelték Körös (Križevci) megyében. 4. László bán volt előbb, ez csak királyfiaknak járt ki. 5. Belgrád bevételénél Géza és László a közelből, tehát otthonukból, Szlavóniából jöttek segíteni Salamont királyt. 6. Szent Lászlónak igenis volt felesége. 7. Álmos király volt Horvátországban. 8. Szent László jelvénye a szekerce: ez horvát fegyver, a magyaroké a dárda. (Ezt Jugria címerével kapcsolatban Ritter ki is fejti a Stemmatographiában.) 9. E szekercét szentségmutatóvá (ostensorium) átalakítva, ma is őrzik Križevciben. 10. Szent László címeréből jön a magyar címerben a kettős kereszt. 11. Főleg Körös megyében található egykori pénzérmék ábrázolása. 12. Származása miatt alapított püspökséget Zágrábban. 13. Őrá való tekintettel kaptak kulcsszerepet a szlavóniai Csázma káplánjai. 14. Az obszerváns ferencesek szlavóniai provinciája az ő nevét viseli. 15. Szlavónia hozzácsatolásával ő úgy bővítette Magyarországot, mint Jagello litván herceg, amikor a lengyel trónra lépett. (Ezúttal Ritter az országbővítéssel kapcsolatban másodszor utal arra, hogy ezt később részletesebben ki akarja dolgozni.) 16. A nyári napforduló idején a szűz lányok a zágrábi egyházmegyében azért éneklik nagy máglyáknál, hogy:

- mert Szent László e napra tette a pogány Lado ünnepe helyett Keresztelő Szent Jánosét. 17. Szent László törvényeiben igen sok szláv eredetű szó található. 18. Thuróczi, akit korábban lesajnált, itt tekintéllyé lép elő: Szent László a kunok betörésekor éppen Szlavóniában - tehát otthon - volt. 19. A legfőbb érvvel csak most hozakodik elő, retorikushoz illő módon - mint "fortissimum"-mal - a végén. A Vojkovich nemesi családnál, Szlavóniában őrzik azt az oklevelet 1224-ből, amely a Gorica megyei Klokocse helység határairól intézkedik. "In quo generationem Nobilium de Klokoçe, jobagiones Sancti Regis de Goricza oriundi" - ez olvasható az oklevélen. Tehát más szent király számba nem jöhetvén, Szent László király a dél-horvátországi Goricában született! (Az a legkevésbé sem zavarja Rittert, hogy az oriundi szó szemmel láthatólag a jobagiones szó jelzője!)

Az eddigi szakirodalomban Vjekoslav Klaić, Ritter máig pótolhatatlan pozitivista életrajzírója röviden ismertette a művet. Képtelen állításain szelíden elmerengett Berlász Jenő, a magyar szakirodalomban úttörő tanulmányában. A horvát tudósok közül - kétkedve - felveszi bibliográfiájába Anđelko Badurina, a Szent László lexikoncikknél. A legutóbbi időben dicséretesen tevékeny horvát Ritter-kutatók (Zrinka Blažević, valamint Zlatko Pleše és Josip Bratulić a Croatia rediviva kiadásaiban) csak megemlítik, de rengeteg szempontot adnak a Ritter-életmű minősítéséhez.

Először is műfaját kell meghatározni. Ez vegyes: nemzeti célú hagiográfiai monográfia és genealógiai értekezés keveréke. Szerencsére a nemzetközi barokk-kutatás mindkettővel foglalkozott az utóbbi időben. A hagiográfiák kiaknázása Európa-szerte Cesare Baronio alapvető, tizenkét kötetes Annaleseinek kiadása után lendült fel. A kutatás külön nyomatékkal emelte ki Baronio hatását a német - és különösen a bajor - egyháztörténet-írásra, valamint a szláv világra: itt főleg a lengyel Skarga rövidített változatának van óriási hatása, még a bolgárokra és az oroszokra is, de igen fontos a cseh jezsuita Balbinus szerepe is.

A horvát irodalomban Mrnavić-Tomko írt először - Baronius ifjú kedvence - a hazai, tehát illír szentekről. Szándéka rokon Ritterével: tudjuk, ő tette meg szlávnak Justinianus császárt is, és a Prokópiosz-kiadásokban a 20. századig kísértett ez a képtelenség. Ám ő még éppen ettől a császártól származtatta a Habsburgokat, ezért nem jutott eszébe egy horvátnak megtett Szent Lászlóval helyettesíteni az Árpád-házat. A magyarokkal neki még nem volt semmi baja, sőt Pázmány Péter bíboros és esztergomi érsek harcostársaként hamisította a Szilveszter-bullát a magyar királyok apostoli és főkegyúri jogairól. Ritter viszont a Marsili mellett eltöltött években feltöltődött azzal a vállalkozó szellemmel, amely holttestnek, szabadon szabdalható területnek tekintette a Habsburgok által fölszabadított Magyarországot. Raffaela Gherardi monográfiát szentelt Marsili részvételének a Habsburg-udvar abszolutisztikus kísérletében. A bolognai tudós gróf a legharciasabb katonai párthoz állott közel; a bécsi udvarban pártfogói - azonosak Ritter patrónusi körével - új Carafát reméltek benne, vagyis új eperjesi hóhért, aki vaskézzel töri le a született rebellisnek tartott magyarok minden ellenállását. A cseh rendek ténylegesen össze tudtak fogni az aulikus vezető hivatali arisztokráciával a magyarok ellen - az egyedül álló Ritternek maradt az álmodozás egy ausztroszlavista birodalomról. Ezért fosztja meg a magyarokat Szent Lászlótól, ezért sugallja, hogy - ha az Árpád-ház tovább uralkodó része, sőt esetleg Gézától fogva minden magyar uralkodó - már horvát volt, akkor a leányági jogon a magyar trónra került Habsburgok ereiben is horvát vér csörgedezik. Szent László a német császár által állított, a vad magyarokat civilizáló gojok leszármazottja, ezért veszi át az uralmat egy visszapogányosodott, keresztényeket mészárló Magyarországon, horvát történelmi érzékenységet és bécsi elvárást egyaránt kielégítve.

Ritter mesterfokon művelte a politikai utópiája szolgálatába állított "hihetetlen genealógia" tudományának mesterségét - hogy Roberto Bizzocchi könyvének szerencsés terminusát használjuk. Ha kellett, egyértelmű szöveget értelmezett félre, ha kellett, váratlanul elővarázsolt eddig mindenkinek ismeretlen oklevelet, ha kellett, orális hagyományra hivatkozott, ha kellett, képtelen etimológiákat állított elő - mindezekre bőséges példatár található Bizzocchinál, aki sajnos Kelet-Közép-Európából csak néhány cseh példával szolgál; szerencsére egyikük, Hagecius - azaz Hájek - Ritternek is egyik forrása.

Hajlékony, ha céljai azt kívánják. Ez a fantasztikus áltörténész, a barokk kor Diocleai Presbytere - ahogyan Nada Klaić nevezte - pénzért a gyűlölt szkítáknak is hajlandó ősgenealógiát koholni; talán nem eléggé ismert, hogy Esterházy Pál nádor Trophaeum című (1700) nagy, Noéig visszamenő szittya családtörténetét tulajdonképpen ő írta. Ha pedig egyházi cenzúrára számíthatott, visszahúzódott az egyháztörténet-írás elismert sáncai mögé: az Indigetes Illyricaniban szereplő Szent László ezért egyáltalán nem horvát származású. Ez a műve mégis kéziratban maradt; talán azért, mert a könyvet azzal indítja, hogy a kereszténység legszentebb ereklyéi egyikét őrzik Zágrábban, azaz Keresztelő Szent János mutatóujját, amellyel rámutatott a megtestesült Istenre: Íme, az Isten báránya.

Azt hiszem, mind a horvát, mind a magyar irodalomtörténet-írásnak igen fontos feladata, hogy kutassa Ritter életművét és felderítse hatását, amely egészen a 19., sőt a 20. század nacionalista ideológiájának némely meghatározó vonásáig terjed. Hiszem, hogy ez a mai találkozás megtette az első lépést ezen az úton.

NATALES
D[IVO] LADISLAVO R[EGI]
SLAVONIAE
APOSTOLO
RESTITUTI,
Ab
EQVITE PAVLO RITTER,
S[acrae] C[aesareae] R[egiae] Maj[estatis] Consiliario.

ILLUSTRISSIMO ac REVERENDISSIMO DOMINO,
D[OMINO] ANTONIO a GALLENFELS,
Sacri exemptique Cisterciensium Ordinis Celeberrimi Monasterii Sitticensis Abbati, & Archidiacono meritissimo, S[acrae] C[aesareae] Majest[atis] Consiliario, Inclyt[um] Statuum Carnioliae Deputato, &c.
EQ[VES] PAV[LVS] RITTER,
S[ALVTEM] P[LVRIMAM] D[ICIT].

VEterem in edendis libris consuetudinem praetergredi, nec libuit, nec licuit: quantumvis lucubratiunculae hae ipso Regis Sancti numine satis tute viderentur: Varia namque Mortalium ingenia sapientissimis quoque Authoribus obstrepunt. Accedit, quod opus hoc gravibus obnoxium quaestionibus, accurati Censoris, Judicis non interessati, et validi Protectoris opus habeat: quos omnes in Te uno, Antistes Reverendissime, uti quaerere par fuit, reperire concede. Tu enim praeclaris Ingenii dotibus, atque Animo indita religione, tam Nobilitatis antiquitatem merito aestimas, quam Divorum eminentiam decenter colis: Ipse tum generis nobilitate, cum scientiae praestantia et Religionis integritate insignis, conspicuum, non Patriae tantum, et sacrae Cisterciensium Militiae, imo et Orbi toto conspicuum jubar exhibes, gentilitio Rhinocerotum, quibus innata Generositas Majora semper urget, stemmate praesignatus. Ea propter, et singulari, quâ in TE feror observantia, Tuis Nominibus idem nuncupo, voveo. Quod benevoló animô, suscipe: suarum respectu assertionum, in Censuram: divi Regis amore, in protectionem: meaeque observantiae anathema; Itaque sincerum paterno affectu proba, probatum tuere, devotum ama, Vale: dum et Ipse post felicia fata Divorum in Caelis consortio asseraris. Vale.

NATALES D[IVO] LADISLAVO RESTITUTI.

PRIMORUM Ungariae, sive Ungarorum in Pannonia Regum, uti res gestae nimis confusae, mendosaeque in lucem prodierunt: ita & origines illorum, sesqui altera pene saeculorum decade neglectas, adeoque nimus cognitas, audaci quadam praesumptione recentiorum Scriptorum turba publicis monumentis consignavit: ut quamplura eorum commenta, non offenso Censore, judicium facile subterfugientia, postremo veritatis habitum induerint. Quare LADISLAVI quoque Sancti Regis incunabula falsis involverunt opinionibus, ut Correctore magis quam Censore opus habeant. Hanc, tanta licet vetustate obscuratam, ideoque difficiliorem, piam tamen provinciam eo suscepi animo, quo veritatis amator integerrimus, & singularis Divi Regis cultor semper extiti: ut & Regi Patriam, & Patriae Civem, citra ullius nationis injuriam, postliminio restituam: rem, quam Patriae, non minus Divo ipsi gratam facturus. Quum enim ingenuis quibusque mortalium animis piam soli natalis dilectionem natura ipsa indidit: quanto minus, Indigetes Coeli accolas ea religione teneri, dubitem: quos humanis exutos, nulli caeteroquin ambitioni obnoxios felix Empirei Regni portio effecit. Ut vero, multa succenturiantium annorum oblivione sepultam, densaque opinionum caligine obtectam, veritatem eruturus, evidentiorem omnibus reddam: primum, de sanctissimi Regis origine scribentium fidem examinabo: antiquiorum deinde authoritatem confrontaturus, ipsum de Goricza, Mediterranae Croatiae municipio, & principe Regionis ejusdem sanguine, oriundum, fide dignis testimoniis abunde comprobabo.

Celebriores rerum Ungaricarum Scriptores, Joannes Thurocius Pannon, & Antonius Bonfinius Italus, Mathia Corvino regnante, inclaruerunt. Ille rudis materiae compilatione alter ampliatione coeteris praestantior. Eos reliqui omnes secuti, hanc divo Ladislavo genesim praetexunt. Toxon genuit Geysam & Michaëlem: Geysa primus Christianus genuit Stephanum primum Regem. Hic a S[ancto] Adalberto Pragensi Episcopo, dein Martyre, baptizatus, doctrinaque & pietate instructus, mortuo patre Ungaros rexit: Emericum unicum ex Gisela filium suscepit: quo praemature vivis excedente, cum jam e suis neminem, regni administratione dignum, reperiret: Petrum Alemannum adoptavit. Ex Michaële nati sunt Ladislaus Calvus & Vazul: ex alterutro eorum Andre, Bela & Leventa. Hi regiae successionis in defectu exules, Bohemiam Sarmatiamque pererrabant. Bela de Miscone Duce egregie meritus, ab eo filiae nuptiis & Pomeraniae Ducatu donatus, apud Polonos mansit. Andre vero & Leventa, Lodomeriam, Cumaniam Russiamque pervagati, mala quamplurima & captivitates perpessi, eo miseriarum devenerunt inopes & egeni, quod ne capiti quidem reclinando locum invenirent. Interempto deinde Aba, Petroque omnibus exoso, iidem fratres ex Optimatum conventu solenniter ab exilio revocantur; Leventa paulo post obiit: Andre Regno potius, Adlajtham filiam Bretislavo Bohemo exuli uxorem dedit: cumque de liberis desperaret, Belam fratrem regni consortem & successorem accivit, quem postea (Salomone atque Davide genitis) persequens, regno & vita exutus decessit. Bela Rex Gejsam & Ladislavum in Polonia, Lampertum & filias in Ungaria suscepit. Salomon, defuncto Bela, regnum Imperatoris ope recuperavit: cum Gejsa & Ladislavo Ducibus Cumanos & Bohemos, Ungariae infestos, perdomuit, & Nandor Albam Ungarico adjecit Imperio. hinc ob praedam inique partitam contentio bellum illis accendit. Gejsa Bohemorum Ducis, affinis sui, praesidio adjutus, victo Salomone, Regni solium occupavit. Ei mortuo successit Ladislavus, hic Dalmatiae Croatiaeque Regna Ungariae addixit: qui pro eliberanda Terra sancta Expeditioni Dux electus, dum se itineri accingeret, ac interea Conrado nepoti adversus Svatoplucum opem ferret, anno Christi 1095. 3. Kal. Aug. absque liberis obiit: Almo Gejsae fratris minore filio in Regni successionem destinato: quam huic major natu Colomanus eripuit. Atque hic scriptorum de Regum Ungariae usque ad Ladislavum nostrum prosapia sensus est: quem juxta enarratam seriem, pro enucleanda veritate, fide dignis testimoniis examinemus. Et primo quidem

AN MICHAEL, TOXI FILIUS, GEJSAEque FRATER FUERIT?

incertum est. Toxum, quem alii Tapim & Taxim vocant, Scytham gentilemque fuisse, ipsi ajunt Ungarici Scriptores. Cum autem Gejz, aut Gejzo, sive ut vulgo scribitur Gejza, alter (uti volunt) Toxi filius primus Christi fidem susceperit, regno Ungarorum potius, Michaëlem jam ante Christianum fuisse, ipsum divi Archangeli nomen innuit: nam & alias in Gejzonis conversione nulla Michaëlis fit mentio: quantumvis ad minuta, imo supervacanea quamplura coeteris liberiori calamo Bonfinius excurrat. Dubitant etiam curiosiores a quo Gejzo sacris undes ablutus sit? Credit Inchofer, a Pilgrino Passaviensi, Ungarici omnes ab Adalberto Pragensi, Episcopo. Alii nec baptizatum fuisse censent. Hujus opinionis est Joannes Aventinus, Boicorum Scriptorum facile princeps, qui ait; quod Ugrorum Rectori, filio Gejzonis, qui objerat anno Christi, DCCCCXCVI. Gisella soror Hajnrici desponsa fuerit, hac lege atque omine, ut ille explosa falsorum deorum superstitione vnius et veri et summi Dei cultum cum popularibus reciperet. Accepit conditionem Princeps Ugrus, statim aqua lustrica tingitur, Stephanus appellatur, et a Caesare Rex nuncupatur. Italici Gilla conjugis consilio et hortatu Christi fidem complexum esse ajunt. Regni vero illius una & conjugii principium Inchofer & Schönleben A. C. 1000. Cabassutius 1002. adscribunt: ut nullatenus a S. Adalberto baptizari, tanto minus educari poterat. quum Adalbertus A. 996. 4. Kal. Maij gloriosum martyrium consumavit: quo & Gejso mortuus est: quanquam Ungarici anno insequenti eum obiisse vel ideo dicunt, ut sumpti ab Adalberto baptismi conveniens aliquid inducant. Ita quidem & Cosmas Pragensis Eccl[esiae] Decanus, Divo Martyri Adalberto coaequoevus, in Sancti ejusdem vita, minutim exacteque descripta, nec Gejsae, nec Stephani, sed neque Ungariae meminit. Quin & Marquardus Freherus, opus illud Cosmae Pragen[sis] formis publicis vulgatum, hac inscriptione nuncupavit; S[ancti] Adalberti Pragensis Episcopi, Bohemorum, Polonorum Prussorumque Apostoli, vita et martyrium. Cui (si vera essent, quae Bonfinius late descripsit) Apostolatus Ungariae, a Concive suo ejusdemque alumno Ecclesiae, Cosma, injurie negaretur. Graviorem de se censuram Bonfinius reliquit: ubi Stephanum Strigonii Anno salutis nongentesimo nono genitum esse ait: Abrahamus vero Baksajus nongentesimo sexagesimo nono: ingenti sane opinionum dissidio. Adeo juxta Bonfinii assertum nonagenario major Stephanus uxorem duxisset, ac plus centum & triginta annis vixisset. De obitu item regis discrepant. Imo de regimine: ut Petrus Ransanus Epis[copus] Nocerin[ensis] Ferdinandi Aragoniae ad Mathiam Ungariae Regem Legatus, inquit; S[anctus] Stephanus regnavit annos septem et quadraginta, seu ut malunt alii sex et triginta. Non mediocris in vnius regno vndecim annorum inadvertentia. Eadem pene

DE OBITU EMERICI, STEPHANIque APOTHEOSI

laborant Scriptores ignorantia. Cornelius Grassius, & ex Cartuitio quodam Baronius, trigesimo: Raderus, trigesimo secundo: Ungarici trigesimo sexto, supra millesimum, Christi anno, Emericum obiisse tradunt. Porro inter Sanctorum Vitas, Emericus vna cum S[ancto] Stephano Rege, ejus patre, a Benedicto Octavo, qui dictus est nonus, inter Sanctos relatus esse, legitur: ante annum videlicet 1044. Ungarici sesqui saeculo posterius a Ladislavo Rege sancto elevatos, ferunt. Quod in Gregorii VII. Pontificatum incideret, Christique A[nno] 1079. quum praesente sedis Apostolicae Legato, idem D[ominus] Rex Gerhardi Martyris Episcopi Canadiensis corpus elevavit. Tam varia quoque incertitudine.

DE HAEREDIBUS D[IVI] STEPHANI REGIS

multa promunt. Mortuo Emerico, doluisse vehementer Stephanum; neminem ex suis inveniri, cui amplissima Regni administratio demandaretur. Plures tamen filios Regi fuisse, privilegium ejusdem Monialibus concessum, declarat: uti & Ransanus sentit. Etsi fato Emericum omnes praecessissent: non deerat Wazul, non fors Ladislavus, patrueles: non, denique nepotes, Andre, Bela & Leventa, quos pius Rex alias etiam valde dilexit et exaltavit: aderat etiam Regi Aba, sive ille Sororius, sive ex sorore nepos fuerit; qui & post a Primoribus & popularibus ad regiae celsitudinis culmen provecti sunt. Adeo supererant post Emericum Regi ex suis, quibus Regni administratio, tum jure sanguinis, cum & Regnicolarum optione, demandaretur: & a quibus Christianus cultus conservaretur, citra necessitatem petendi Regis ab exteris, nationi suae invisis. At nec minus intricate,

DE EXULATU REDITUque ANDREAE, LEVENTAE atque BELAE

narrationem contexere Ungarici scriptores. Alii, Sancti Regis jussu; alii Gisellae viduae Reginae odio: extorres in Bohemiam aufugisse hos ajunt. Plerique tyrannidem Petri causant. Ransanus secundô Petri regnô eos solum vertere coactos, majori quadam certitudine asseruit. Verum, quia paulo post (nam secundum Petri regnum vix triennale fuit) Andrea & Leventa, ab exilio revocatis, narrant; Petrum aperto Marte caesum, profligatum, interemptum: Andreamque coronatum A. 1047. Hunc deinde Adlajtham filiam Bretislavo Bohemo conjugem dedisse: & (quum se ad senium declinare ac liberis carere animadverteret) Belae fratri, e Polonia in consortium regni accersito successori, tertiam dominatus partem tradidisse. Mox ad propagandam sobolem animu adjecisse, uxoremque duxisse Admundam Ruthenorum Ducis (ex hac Salomon et David orti) ac deinde Sophiam Henrici III. Imperatoris, filias. Tandem Salomonem, regni successorem coronavisse, anno regiminis sui duodecimo. Belam a Salomone infante, regni successionem sibi praeripi graviter ferentem, Regisque metuentem insidias, cum uniuersa familia ad Mesconem socerum in Poloniam effugisse, acceptisque ab eo subsidiis in Ungariam rediisse, Regeque debellato & interempto, Regni gubernium apprehendisse. Hunc eundem sensum, prolixe a Bonfinio descriptum coeteri sequuntur: excepto Ransano: qui Belam, audita primo Salomonis coronatione, Soceri adjutum copiis, in Ungariam venisse contendit. Sed quanta rebus temporibusque cum hac narratione discordantia est, videre lubeat. Credi vix potest; Sanctum Regem, tam vehementer doluisse, quod in gravissimam (ut ajunt) etiam aegretitudinem inciderit: cum videret, ex suis neminem ad regni successionem inveniri; quum tamen patrueles hos, fidei atque valore Principes egregios, quos amabat honoribusque cumulabat, insontes exilio damnaret? Neque Giselae Reginae, a patre sancto natae, in mariti sui cognatos proximos, regnique successores legitimos, tanta imputari debet impietas: quod Vazulem senem lumine privare, Andreamque, Belam & Leventam, avito regno spoliare, domo & patria extorres, miseros & egenos reddere, nihil pensi duxerit: quum ipsa liberis jam careret: nec sciretur qua Petrum Alemanum, vel (ut Bonfinius putat) Venetum, cognationis aut affinitatis necessitudine tanti curaret? quae adeo pietate profecit, ut post vita exitum multis sit illustrata miraculis. Quodsi vel alterutrum verum esse potuit: falsum omnino censendum est, eos divo Regi patrueles fuisse. Credibilior igitur Ransani & suorum apparet sententia; illos Petri tyranidem [sic!] effugisse, nisi & ipsa censuris obnoxia foret. Belae de Pomerano victoria & cum Polona Principe connubium, in Misconis Ducis tempora non incidunt. Misco enim Dux, primus e Polonis Christianus, obiit A[nno] C[hristi] 999. quem Godofr[edus] Buckięch Micislavum I. vocat. Ei filius successit Boleslaus, primus Rex ab Ottone III. creatus: qui obiit, 1025. relicto successore Micislao Rege. Huic (A[nno] 1034.) defuncto successit Casimirus: qui A[nno] 1058. & successor Beloslavus, 1102. humanis valedixerunt. Adeo falsum est, fratres illos Andream, Belam & Leventam in Poloniam ad Miskonem, Stephano aut Petro Ungaris imperante, venisse: quorum nec Bohema, nec Polona monumenta quidpiam meminere. Minus vero in remotioribus Sarmatiae regionibus Andream & Leventam exulasse credibile dignoscitur; Si privati miserique vagabantur, si carceribus occludebantur: non tam facile Ungariae Summatibus innotescere, neque hi turbatis Patriae rebus opem ab illis praestolari poterant: ut expedita quam primum solenni legatione reperti ad regni gubernacula invitarentur; cum citius in proximiori Polonia invenissent Belam, cum majori eliberandae Patriae spe: qui fortitudinis suae valorem in singulari cum Pomerano Duce praelio comprobavit, magnis censibus, Pomeraniae Ducatu & Poloniae Ducis affinitate auctus, exaltatus: non exul, qui non habeat, ubi caput reclinaret. Undecunque tandem Andreas evocatus admirationi locum praebet, juxta memoratos exilii regnique sui descriptores. Revocatus dicitur & coronatus A[nno] C[hristi] 1047. Adlajtam filiam Vratislavo, non Bretislavo, Bohemo conjunxit 1055. Salomonem filium coronavit quinquennem, 1059. & anno 1065. a Bela fratre bello superatus oppetiit. Ubi, quando & ex qua uxore Adlajtam genuit? quomodo Sophiae nuptiis Admunda cessit? quo remedio senectutem reparavit? aliis perquirendum Bonfinius reliquit. Inconsulte praeterea non minus

D[IVI] REGIS LADISLAVI AFFINITATES

suis narrationibus Scriptores inseruere; qui, cum Belae in Polonia Gejsam & Ladislavum, Lampertum & filias in Ungaria natos, unanimiter ajunt, Filiarum tamen nec numerum nec nomina prodiderunt. Unam nihilominus Othoni Bohemorum Duci nuptam fuisse, dicunt: atque inde, Conradum item Bohemorum Ducem Othonis filium, Ladislai e sorore, nepotem vocant; Zolomiro Croatiae Dalmatiaeque Regi alteram, per quam eadem Illyrici Regna Ungaricae ditioni accesisse, praetendunt. Tertiam, Sophiae nomine, Petrus Pazman, Archiep. Strigon. adducit, quae anno 1139. vna cum marito suo Comite Lamberto Praeposituram Premonstratensium S[ancti] Stephani (in Bozók) fundavit. Quod primam concernit, verum esse non potest; ubi nempe, Ladislavum, quum bellum moliretur in Santepoluk, qui Pragam urbem occupaverat ut eam nepoti Conrado Bohemorum Duci restitueret in aegretudinem lapsum, haud ita multo post (anno videlicet 1095. 3. Kal[endas] Aug[ustas]) obisse ferunt. Conradus namque hic, Spitignei, Vratislavi, Jaromiri & Othonis frater, non Othonis sed Brecislavi filius erat, Oalrici Ducis, nepos. Horum, sibi ex conversatione notorum, Cosmas Ecclesiae Pragen[sis] Decanus, omni exceptione major, testis est. Item Brecislavus in Ducatum evectus fuit anno 1037. 5. Id[us] Octob[res] obiitque 1055. Quomodo igitur Conradi & ejus fratrum mater Ladislavi soror fuisse potuit: si Belae patri, post ejus in Pannoniam, A[nno] 1051. reditum, natae filiae? Ulterius, Juditham hanc Conradi matrem non Ungaram aut Pannonam, sed Theutonam fuisse indubium est. Brecislao namque conjunx erat Juditha Othonis secundi Rom[anorum] Imperatoris filia. Ideo & Spitigneus patri mortuo in Ducatum succedens, omnes Theutonici nominis excedere jussit provinciâ: nec matrem Theutonici sanguinis passus est intra limites ditionis consistere. Bellum item a Rege Ladislavo, adversus Svatoplukum, pro Duce Conrado, susceptum, temere adscribunt: ignorantes Svatoplukum Othonis filium, Conradi nepotem fuisse: Conradumque A[nno] 1091. Ducatui sublimatum, in bello adversus Tancredum, pro Imperatore merentem, octavo Ducatus sui mense, in Campania diem vitae obiisse. Ei, A[nno] 1092. successit junior Brecislavus, Adlajthae filius; anno dein 1100. 11. Kal[endas] Jan[uarias] in venatione occisus. Suatoplukus autem, vivente Duce Borivojo (qui apud Stephanum Regem Hungariae, 1124. exul decessit) comparato exercitu, Pragam invasit, 1115. quo jam tempore Ladislavus inter Divos aetherea pace fruebatur. Ex quibus & plurimis aliis, quae brevitatis gratiâ omitto, apparet, Ladislavo sancto nec tanta cum Bohemis bella, nec affinitates interfuisse. Cum ex fideli temporum illorum scriptore memorato Cosma edoceamur, Brecislavum Boh[emorum] Ducem, cum tertia vice, bis jam victor, Pannoniam invadere proposuisset, in urbe Hrudin 4. Id[us] Jan[uarias] A[nno] 1055. obiisse. Nec aliud, usque ad Colomanum, bellum Bohemos inter & Ungaros accidit, hocque 1108. De altera Ladislavi sorore, Zolomiro Croatiae Regi nupta, Bonfinius plura, sed imperspecte scribit, Reginae nomine ignorato; quam Lepam fuisse appellatam, Tomkus Margniavitius Episcop[us] Bosnen[sis] detexit baptismali nomine Helenam fuisse, mariti Regis privilegium declarat. Zolomirum etiam improprie, & ab inimicis retorto nomine, Ungarici referunt: cum ipse Demetrius Svinimir nuncuparetur; quo cognomento flectens pacem significatur. Tomkus, Zvonimirum (Pacisonum) vocat. Secus enim per Zolomir, sive Zolimir, ut exteri scribunt, mala pax interpretatur. At nec Lepa vidua Svinimiri Ladislavo fratri, neque hic Ungarico juri Croatiam, Dalmatiamque addixit. De quibus alibi specialis nobis sermo faciendus est. Sophiam vero, quam etiam Ladislavo sororem Pazmanus tribuit, in dubio relinquimus: cum de ipsa nihil amplius memoratum reperimus: Affinemque exinde Lambertum, quam fratrem Ladislavo fuisse credibilius existimantes; si tamen illa fratris, jam viri, ne dicam senis, obitum semisaeculo prope supervixisse potuerit, Alemannis, quam Slavis aut Ungaris eo nomine propiorem. Tandem vero cum nihil certi

DE LIBERIS B[EATI] REGIS

Thurocius habuit, in celibatu mortuum, pie opinatus est: ita & Ransanus. Bonfinius tamen ex Epitaphio quodam, sepulturae inscripto ad Visprimiensem Basilicam, in qua Antistes quidam Gesla et Olhajt reginarum ossa congessit: LADISLAVI SANCTISSIMORUM PANNONIAE REGUM CONSORTUM HIC OSSA QUIESCUNT: uxorem eum, filiamque Pyriscam habuisse, non difficulter credit. Observandum autem primum in Epitaphio; Sanctissimorum Regum consortum ossa dici, non Sanctissimarum Regum vel Reginarum. Sed imperfectum inscriptionis hujus sensum lapidis defectui tribuendum esse reor, adscripseratque probabiliter Antistes ille hoc Epitaphium; Gesla et Olhajt, Stephani et Ladislai Sanctissimorum Pannonia Regum consortum hic ossa quiescunt. Stephanus enim & Ladislavus inter Pannoniae Reges inclyti sanctitate celebrantur: Geslaeque Giselae Stephani Regis consorti aequivocum nomen est: cum & alias ipsa Ecclesiam Vesprimiensem a fundamentis construxit, rebusque omnibus, qua ad Dei ministerium sufficiant, praeclare ornavit; ut Olhajt, Ladislavi uxor fuisse, credatur. Secundo in Pyriska; Quod Constantinopolitano Imperatori (quem ait Emanuelem fuisse) matrimonio collocata extiterit, fallitur. Primus namque Constantinopolitanorum ejus nominis Imperatorum fuit Joannis Comneni filius, A[nno] 1143. inauguratus, qui primam uxorem duxit e Germania, Bertham, filiam Berengarii Comitis Sultzbacensis: alteram Constantiam, filiam Rajmundi Antiocheni Principis, ex qua reliquit successorem Alexium. Emanuel autem secundus, Joannis I. Paleologi filius, ad A[nnum] Christi 1420. imperavit. Filiorum Ladislavi nemo ullus meminit. Vacillant omnes

DE COLOMANNO ET ALMO

nepotibus; & quidem Bonfinius: qui ait Imperium non pervenit ad Almum, sed ad Colomanum. Quomodo id acciderit, diversa est opinio. Hunc alii Varadiensem fuisse Episcopum, e fratribus unicum supervixisse: et ne regnum a regia stirpe destitutum in alienam potestatem concederet, Optimatum jussu, et permittente summo Pontifice, adactam referunt, se Sacerdotia dignitate abdicasse, regiam obivisse potestatem. Alii prodidere Colomanum, audita divi patrui morte e Polonia continuo rediisse, cedente Almo rite fuisse coronatum, ac Ducatum fratri ultro concessisse. Thurocius, Almum Ducem Lamperti Ducis, filii Belae Regis, dicti Belyn, filium, vocat; quodque is Colomano ex consanguinitate dumtaxat attinebat. Hallucinantur quoque scriptores,

DE S[ANCTI] REGIS IN PALESTINAM EXPEDITIONEM APPARATU;

quum ille A[nno] Salutis 1095. 3. Kal[endas] Aug[ustas] exuto corpore ad coelestis militiae bravia migrarit: Claramontanum vero Concilium, in quo sacra Expeditio decreta extitit, anno quidem eodem sed in octava S[ancti] Martini congregatum primo fuit. Quemadmodum C[aesar] Baronius, ex Bertoldo, ejus aevi scriptore, affirmat. Dissident & in honoris ejus, albo Sanctorum inscripti aetate. Bonfinius, anno centesimo tertio post mortem, a Pontifice Maximo Romae inter Divos relatum, ait. Cui assentiens Tomcus, omissô annô, a Coelestino III. Sanctorum numero adscriptum esse, refert; Th[omas] Archidiac[onus] quatuor saeculis antiquior Tomco, ab Innocentio III. P[ontefice] A[nno] 1195. per Gregor[ium] de Crescentio Cardinalem Legatum, postulante Bela II. Rege, in Ungaria id factum esse, verius adnotavit. Quae & omnia superius relata, qualiter suis numeris conveniant, quisque facile judicabit.

Ita variarum diversitate opinionum totam ad Ludovicum I. usque involunt intricantque historiae sinceritatem. Quanta porro nominum rerumque alteratione eam depravarunt, admirationem rerum priscarum peritioribus non mediocrem lectio parit. Stephani I. Regis patrem Gejsam, Geyczam, Gajzam, Zeycham & Gejzonem: uxorem Keislam Thurocius, alii Gyselam, Gillam, Ceisam & Cheilam diversimode vocant. Sic, qui ab Ungaris Aba, a caeteris Albuinus dictus ipsi videtur Bonfinio: plerique Ovonem nominant: Obonem alii, Ubam, Ubonem & Uronem nonnulli: quidam, Andream eundem esse, volunt. Ransanus proprie latina voce Albam nominat, ac Belam intelligit, nec Ovonis aut Uronis meminit. Peregrinis hic error imputari debet: quod Uronem dixerint, alii male aut lectum aut scriptum Uvonem Ovonemque descripserint. Ur Ungaris dominum significat, quo appellativo a suis honoratum, alienigenae sic nominari existimarunt. Ipsum item alii Germanum, plures Ungarum faciunt. Bonfinius, Sororis divi Stephani maritum: nonnulli, uxoris fratrem: plerique ex sorore nepotem, contendunt. Thurocio, Bela erat calvus et in colore bruneus Bonfinio, claudus Bela, ac nigro colore suffusus describitur. In manuscripto Thurocii exemplari habetur; Temporibus Toxum &c. Het Mogor et Vvok sunt. Descendit Vecellinus Geysa, Duce Cupan, & innumera alia: in edito autem legitur Temporibus Ducis Toxan Morgyor, kak et Goyz sive Lazari sunt. Ascendit Vvencellinus. Geycha duce patre S[ancti] Stephani ducatum tenebat: mortuo autem Geycha duce, Cupan: uti Ioan[nes] Lucius observavit. Et quae alia innumera, exterorum scriptorum sagacitas Matthiae Hunniadi Regi literarum & gloriae amantissimo, certatim applaudebat: domestica illic memoriarum penu haud sufficiente, librisque typorum beneficio necdum pro necessitate vulgatis, rudem adhuc materiam, pro suo quisque genio, Principisque & nationis complacentia, eformabat, exornabat: quoprior aut gratior legeretur. Itali plerumque fuere: ex primis Bonfinius & Ransanus. Eos secuti posteriores, eundem errorum callem trivere. Ingenue fatetur Ludovicus Tubero, inquiens, Libros sane Ungarico idiomate scriptos habemus admodum paucos: neque incidi unquam in Ungaricum codicem manuscriptum. Unde factum ut de antiquitate nostra gentis et linguae paucula tantum indagare potuerimus, praeter vulgaria illa, quae apud Latinos et Germanos Historicos, et quae apud Bonfinium leguntur, In ipsis Attilae rebus, quanta locorum perturbatio? quanta ubique temporum negligentia? Quicquid in iis lucis, debetur id scriptoribus alienis. Ab ipso enim Attila, ad Geysam Ducem, narratio aut nulla aut dubia est. Narratio â nostratibus ad S[anctum] Stephanum nulla extat scripta. Quin imo ipsum Ungarorum Jus sine scripto remansit: quod usus diuturnorum morum, consensu utentium comprobavit, usque ad Vladislaum II. Regem; licet antea non defuerint quaedam Jura Regni, quae quia nulla scriptura continebantur, consuetudines potius appellari poterant.

Omissis tandem iis, quae ad propositi nostri metam non attinent, ad historicae veritatis perquisitionem descendimus; quam sequens

DECLARATIO

notiorem exhibebit. Michaëlem, Toxi Ungari filium non fuisse, superius allatae assertiones docent. Quisquis autem principum virorum Michaël ille, Gejsonis Ducis aut Stephani Regis temporibus, in Pannonia claruit, Illyr sive Croata fuit. Idemque proculdubio, quem Presbyter Diocleas Michaëlem Dobroslavi filium, Croatiae Regem, nominat: quemque Michaëlem Ducem Slavorum Veneti scriptores (ad A[nnum] 920.) memorant et ex temporum collatione forsan Porphirogenitus Miroslavum Cresimiri vel Mucimiri filium, a Graecis, nomina mutare solitis, Michaëlem vocatum; qui si idem cum Miroslavo ponatur, quem occisum a Pribunio Bano Idem Porphirog[enitus] refert, hoc evenit circa ea tempora, quando Porphirog[enitus] scribebat, quae ex annis Mundi et Indictionibus, ab ipso relatis, ad annum 949. referri debent. Cedrenus vero et Curopalatas Stephanum, Vladislavum dictum, eundem Regem Dobroslavum patrem Michaëlis, usitata nominum alteratione, scribunt. Sed quem Ducem Croatorum Veneti scriptores nuncupant, eum Thomas Archidiaconus, & Diocleas, Regem vocat. Est autem Miroslav ex pace gloriaque nomen Illyriis compositum, Michaëlique Archangelorum Principi conveniens appellativum. Miroslavi sive Michaëlis hujus pater Stephanus, Dobroslavi agnomine, bene gloriosum significante, celebris, notiori Graecis aliisque vocabulo Vladislavus est nuncupatus: nisi hoc ei nomen proprium fuerit, illa ex inauguratione sortito: quod & nepoti ejus, Ladislavo (nescio, cur Calvo ab Ungaris dicto) & abnepoti sancto, commune Slavis Principibus, extiterit: quemadmodum idem ille ab avo nactus fuit. Bornae quippe, Dalmatia atque Liburniae Duci (A[nno] 821.) defuncto, Ladasclavum nepotem successisse, Annales Francorum referunt. Continuat etiamnum apud Croatos vetus & antiquissima consuetudo, ut primogenitus, paterni, secundogenitus materni, avorum nominibus filii vocitentur. Cumque apud Ungaros sub Toxi Geysaeque Ducatibus, inter res ample a Bonfinio descriptas, Michaëli, praetenso Toxi filio, praeter Ladislavum & Vazulem natos, nihil de reliquo memoriae tributum sit: & alias multi (Geysae tempore) nobilitate generis inclyti viri, e diversis Orbis locis Hungariam petivere: eorumque aliquot pellecti amaenitate regionis, posteaquam peracta res est, cujus causa fuerunt accersiti, eo redire unde venerant, noluerunt, namque affinitate indigenis conjuncti, quod reliquum vita cuique fuit, egerunt in Hungaria; credibilior sane ratio est, Michaëlem illum Croatam, aut Gejsae, aut Stephano a contingua regione opem tulisse validiorem: filiosque ibi cum Gejsae cognatis affinitates contraxisse: cujus, in masculo haerede postea deficientis, rite praetendebant, & consecuti sunt imperium. Si enim ex lacessita saepe antea Germania: si ex remota a Danubio Italia: si ex diversis aliis etiam longinquioribus regionibus, multi nobilitate generis inclyti viri Hungariam petivere, affinitates cum Ungaris contraxere: quis, Ungaris cognatam Slavorum gentem e contigua Croatia eo concessisse, conjunctamque indigenis affinitate, ibi vitae reliquum egisse, inficias eat? Quanquam nec satis certum sit, utrum Gejsa ipse Ungarus fuerit verius an Illyr; Apud Ungaros antiquius hoc nomen haud reperio: Croatis frequens. II. Sub Cresimiro Gojslavi Bani mentio est circa A[nnum] 994. & Goyzonis Bani, 1059. sub Cresimiro Petro. Assentiri videtur Croatam fuisse Aventinus qui Gejzonem & Ugros vocat: Gejzoque sive Gojzo, quam Gejsa aut Geycha, potius dici debet. Saepe namque Germani etiam E scriptum, per A: & hoc per O efferre solent. Ita & peregrini rerum scriptores, O nostri loco, E leviter fecisse potuerunt: sicut etiam Belam, pro Belo, aut Belino, & alia quamplurima. Gojzo enim ab Illyrico verbo goi derivatur: quod Latinis educare significat: vnde Gojacz, sive Gojzo, Educator: Gojslavus Educator gloriae diceretur: quare Gojzonis nomine deinceps utemur. Ugros item Croati atque universa Slavorum natio hodiedum appellant, quod vetus ab aliis gentibus modernis etiam Ungaris nomen est: qui proprio idiomate Magyaros se nuncupant. Poterat (inquam) ea tempestate novellae in Pannonia Ugrorum genti ab Imperatore, cui regio suberat, constitui Rector: quemadmodum A[nno] 805. Casanus Princeps Hunorum (hos Constantin[us] Porphirogenitus Imper[ator] Eginhartus, & reliqui ejus aevi scriptores, Slavos vocant) propter calamitatem populi sui, Carolum Imperatorem adierat, postulans sibi locum dari ad habitandum inter Sabariam et Carnuntum, quum propter infestationem Sclavorum, qui Bohemanni vocantur, in pristinis sedibus esse non poterant. Hunc Imperator benigne (erat enim Cacanus Christianus, nomine Theodorus) suscepit, et precibus ejus annuens muneribus donatum redire permisit. Eo paulo post apud suos mortuo, misit alter Cacanus unum de optimatibus suis, petens sibi honorem antiquum, quem Cacanus apud Hunos habere solebat: Cujus precibus imperator assensum praebuit, et summam totius regni juxta priscum eorum ritum habere praecepit. Ita & Ugri sive Juchri, quos hodie Hungaros vocamus, A[nno] 900. in Pannoniam venientes, Duces sive Rectores ab Imperatoribus accepisse, eo credibilius censeri potest: quod Ugrorum Rectori, Stephano, Soror Henrici desponsa, & regius honor concessus fuerint: hac lege atque omine, ut una cum popularibus suis Christi fidem amplectatur. Illud quoque Slavum sive Croatum magis quam Ungarum Gejzonem fuisse probat: quod post ejus obitum Ungari rebellarant S. Stephano, depopulabantur ejus urbes, praedia vastabant, possessiones diripiebant, ministros caedebant: imo etiam ipsi insultabant: qui contra eos copiis suis processit, Vesprinum obsidentes illos agressus, vicit. Nec alia proculdubio ex causa: quam quod Ugris ab Imperatore constitutus Rector, eorum nationis non fuerit Gejzo, qui nec ulla Germanos lacessivit hostilitate: uti olim Toxus. Videturque Stephanus proprias, & sibi connationales, diversae ab Ungaris (contra hosce proelians) gentis copias habuisse: easdemque Slavas, aut usitatiori vocabulo Croatas fuisse, vero convenit. Memoratum item privilegium a Stephano Monialibus in Ungaria concessum Graecis non Ungaricis aut Latinis lingua & litteris emanatum, Graeciae vicinum, Graecique idiomatis gnarum extitisse, arguit. Croatia utique Pannoniam & Graeciam media interjacet. Sed neque Bulgaris intulisset bellum Stephanus, quod Ungarici scriptores memorant, nisi proximioris nationis Princeps fuisset. In Dacia namque inferiori alii suo tempore Despotae rerum potiebantur: regionum suarum transitum, trajectumque Istri, contra cognatos Bulgaros, infestis Ungaris non facile admissuri. Tomcus praeterea ex Croatia oriundum non obscure innuit; dum Ungaros, alterare nomina Illyricana solitos, redarguit, inquiens; Emericus, vel sicuti antiquiores illyricanae scripturae habent Mircus: est enim hoc Ungaris usitatum, ut nomina per consonantem litteram incipientia, ipsi praposita vocali proferant: quod Stephani nomine exemplo constat, cui litteram I, praeponendo, semper Istphanum, pro Stephano, dicunt. Mircus Illyricis mansuetus, seu pacis studiosus est. Quod vero super Gejzae Stephanique baptismo haeret apud plerosque dubium, Ademarus tollit. Is enim de certa suorum temporum notitia, refert; Quod Brunus Episcopus de Osburg, quae est in Provincia Bavariae, consanguineus Ottonis III. Imperatoris, Adalberti Archiepiscopi Pragensis (qui pedibus nudis abiit in Pollianam Provinciam, martyrio deinde affectus) exemplum secutus, et ipse humiliter abiit in Provinciam Ungariam, &c. convertitque ad fidem Ungariam Provinciam et aliam, quae vocatur Russia. Regem Vngariae baptizavit, qui vocabatur Geitz, et mutato nomine in baptismo Stephanum vocavit quem idem Otto Imperator in Natali Protomartyris Stephani baptismate excepit, et Regnum ei liberrime habere permisit, &c. Rex quoque supradictus filium suum baptizare jussit: Sanctus Bruno imponens ei nomen, sicut sibi, Stephanum. Postea vero ipsi filio ejus Stephano Otto Imperator Sororem Henrici postea Imperatoris in Conjugio dedit. Sic ad verbum Ademarus, qui scribebat ante an[num] 1030. et pleniorem notitiam habere potuit conversionis Hungarorum sua aetate et recenter factae quam reliqui omnes. Unde tam Historiae Ungaricae, quam Chronologiae Regum defectus rite suppleri potest. Nunc Ladislavi natales evidentibus documentis investigemus.

ANDRE, Bela & Leventa, non Scythae, non Ugri, sed Croati fuere; Quod cum Ladislavi patris tum ipsa eorum nomina manifestant: quin & Roxanae matris, quam ob aequivocationem Roxolanam patriâ Bonfinius putavit, atque ideo re minus perpensa Ruthenam fuisse natione, male interpretatus est. Andre (hoc nomine Thurocius utitur, quod Bonfinius latinizavit) pro Andrea Croati ajunt, ab Ungaris András vocatur. Bel uniuersis Slavis & Illyriis album significat. Belam Latini dixerunt scriptores, quidam Albuinum & Albam suo idiomate rectius expresserunt: nostris Beli, Belin & Belich: Alberto Krantzio Belo: Thurocio Belyn: Lamberto apud C[aesarem] Baronium Belus est. Belam igitur hunc sancti Regis Ladislavi patrem, Croatiae Principem fuisse, plurium testimoniô constat. Legitur in Commentariolo, Croatiae Dalmatiaeque Regum gesta continente, inter vetustissimas gentis illius scripturas in Craina a Dominico Papali reperto, & a Marulo Spalatensi Patritio latinitate donato, Belam Pannoniae Regem, post Zvonimiri caedem, Croatiam possedisse. Meminit etiam P[ater] Franc[iscus] Glavinitius Bosnanam regionem, A[nno] 1059. in fidem Belae I. Pannoniae Regis concessisse, & ab eodem liberam Bani electionem impetrasse. Sabellicus item scriptor Venetus, Jadrenses ad Croaciorum Regulum defecisse, vel ut alii scribunt ad Salamonem Pannonia Regem, ait. Ex quibus apparet, nostros ab Ungarorum tunc Regno Pannoniam, vulgo nunc Slavoniam, divisisse: hancque proprios Duces, Reges ab indigenis nuncupatos, habuisse: iidemque fuere, Bela pater, avus Ladislavus, Michaël proavus & reliqui Ladislavi Sancti majores. Nemo enim Regum Ungarorum ad Colomanum usque Slavoniae dominatum apprehenderat, ut suo loco superis faventibus remonstrabimus. Itali vero Pannoniam pro Ungaria sumunt, & Slavoniam generali Croatiae nomine appellant: cum illa hujus pars Interamnia, Banatu s sive Ducatu s magistratu regeretur: summa imperii Croatici eo tum apud Cresimirum permanente. Ideo Belam, Andrea & Salomone regnantibus, Ducem vocant: quem sui (ut diximus) & ipse se, cum Andrea pro Ungarorum regno decertans, Regem nuncupabant. Descriptus autem a Thurocio & Bonfinio eorundem fratrum exulatus, historiae ampliandae ornandaeque gratia introductus esse videtur, ad puram Slavonicae de Ceho, Leho & Russo imitationem, quam Alexander Guagninus ex reliquis clarius compendiavit: Quod Cehus & Lehus (nostri Russum etiam nominant) domesticae seditionis in Illyrico pertaesi, uno consilio, unaque mente in Germaniam procul abierint, & omnes illas regiones transgressi, in ripa Vesere consederint: ibique Civitatem Bremje (quae vox Slavica onus significat, qua indicarent, hic se miseriarum onus deposuisse) condiderint. Cehum postea in Bohemia consedisse, refert: ac Lehum fratrem ultra progressum, Regulum quendam Germaniae duello vicisse, regnumque ipsius cum tota Pomerania occupasse. Russus in Sarmatiam penetrasse, regionique de se nomen Russiae dedisse, a nostris memoratur. Hanc historiam, Gejsa Toxoque ipso antiquiorem, Thurocius & Bonfinius de alieno suam fecere: Andreaeque, Belae ac Leventae, non suis tamen, accommodarunt. Fratres vero hos, uti neque Patrui suasu, neque Gisellae odio exulasse, jam ante probavimus: ita neque Petri tyrannidem eos fugisse, certum est. Sicut enim saepefati scriptores, falso referunt; Agnetem Petri Regis uxorem, post ejus mortem, Henrici III. matrimonio conjunctam fuisse, ita & reliqua incunctanter sunt commenti. Judit namque, non Agnes, Bohemorum Ductrix, Brecislavi Ducis vidua, Vratislavi, qui Adlajtam duxerat, mater, post mariti obitum, A[nno] 1055. ad Zpingenis filii, omniumque Bohemorum contumeliam, Petro ejecto, excaecatoque Ungariae Regi nupsit: mortua deinde in Pannonia, 4. Non[as] Aug[ustas] A[nno] 1058. Unde Petrum Exregem, exoculatum diutius vixisse, partemque Regni Pannonici possedisse, verius quam illi existimarunt, patet. Sed Belae historiam prosecuturis, qua Ungaricis traditionibus conformetur, occurrit nobis Diocleas qui Belichium Albae Croatiae Banum, Radoslavo Regi perduellem, ab eo debellatum, Radoslavoque post ejecto, & Ciaslavo filio interempto, Belum ad Regni gubernacula revocatum ab exilio, recenset. Congruit haec Andreae Belaeque apud Ungaricos memoratis relatio: non obstante, quod Belum Diocleas prius Belichium dixerit. Poterat Belich sive Belus, aut Bela Ungarice, Banus ad cognatos, Bohemos Polonosque suos, cum fratribus & familia efugisse: turbatoque deinde Regni statu, ob sui valorem, & amorem popularium, ad imperium vocatus rediisse. Andreas primum ab Ungaris in Regem postulatus, ope adversus potentissima Roman[orum] Imperatoris arma indigus, Belam fratrem in Regni consortium, pollicita successione, accivit: quem postea, susceptis liberîs, & reconciliatus Imperatori, neque belli viribus amovit. Atque ita Stephano liberis orbo, ejectoque Petro Andream Belumque, & horum deinde natos, in Ungarorum regno, Croatos Principes successisse, luculenter apparet. Neque vi aut potentia tantum id evenisse ratum iri video: quantum & agnationis jure. Siquidem Vladimir antea Croatiae Rex, Ungarorum Ducis filiam, uxorem habuisse, in Commentariis Patriae legitur; pluresque Gojzonis Ducis, Stephanique Regis temporibus nobilitate generis inclyti viri, e diversis regionibus, & potissimum vicina Croatia, Ungariam petivere: ibique soli amaenitate pellecti, contractis affinitatibus, resedere. Nam & Pazman, qui pro Stephano Rege Simigiensem Zupanum debellavit, non Theutonus (ut Thurocius autumat) sed Croatus fuit, ab ipsoque Adriatico littore oriundus: quod Insula, Nonae regiae Croatorum Civitati vicina, illi cognominis indigitat. Wezelinus item, Regi Zvinimiro adversantium dux, Croatiae, non Alemanniae Princeps fuit. Idemque de plurimis aliis sentiendum. Quemadmodum recentioribus etiam saeculis frequentes e Croatia plebeae turmae in Ungariam cis & trans-Danubianam migrarunt, quarum etiamnum plurimi utrinque pagi florent: Nobilium item familiae non paucae, de quibus ad praesens vigent, Kolonitiana, Draskovitiana, Jaksitiana, Ostrozitiana, & plures aliae, quas praetereo. Non enim eadem Ungaros cum Theutonibus atque Italis ratio tenebat. His illi authoribus, mutuam filiis Atilae caedem sufflatam esse, recordabantur: ipsorumque consilio Petrum in proceres optimatesque suos efferatum saeviisse experti sunt. Ideoque revocatis (ut eorum scriptores ajunt) ab exilio Andreae ac Leventae primum, se interfecturos Petrum: secundo, exacturos Theutones Italosque, atque sic tertio, pacatum eis Regnum praestituros, pollicebantur. Illud quoque fidem sententiae nostrae validiorem facit; quod cum totum pene Septentrionem, Occidentem & Orientem novellis iis Ungarorum Regibus in bellicae virtutis exercitium Bonfinius aperuerit, Croatiam illis proximam neminem ad Ladislavum usque vel attigisse observarit. Quo magis credere liceat, Andream & Belam ejusdem regionis indigenas fuisse. Bella tamen, quae in Bohemia, Thracia & Russia usque ad Colomanum ab iis gesta describuntur, compendiosius intelligenda sunt. Pro Bohemia, vicinior sumi debet Moravia; Thraciam pro Serbia Bonfinius & Istvanfius frequenter nominant; imo ille superiorem Croatiam Thraciae vocabulo appellavit. Chuni eam plagam incolebant, quam nunc Valachiam dicunt: & haec Russiae locô censenda. Bessi, Bosnii nostri sunt, ante Ugrorum in Pannonia Regnum, in Croatia considentes. Unde, tanta lecorum perturbatio, tanta ubique temporum negligentia. At cum in plurimis Bonfinii lapsum videam: tum in eo, sui se immemorem exhibet: ubi ait; Salomonem Nandor Albam (vulgo Belgradum) Ungarico adjecisse dominio: quum alibi a Georgio Despote, superioris Mysiae Principe Sigismundo Imperatori primum dono datam referat: & castella Georgio vicissim a Sigismundo repensa singulatim enumeret. Sed ne in arguendis Thurocii & Bonfinii relationibus ulterius immoremur: interest, quaedam de S[ancti] Regis Ladislavi posteris, brevi dictione conjectari. Colomanum & Almum fratres non fuisse; plures cum Thurocio affirmant. Cum vero Colomanum Goyzonis filium omnes fere nuncupent, Almus Lamperti (ut Thurocius opinatur): esse non potuit, cum affinis quam frater Gojzonis & Ladislavi Lampertus fuisse verius existimetur. Almus, vivente Ladislavo, Dux fuit: atque ideo Regi successor destinatus: quinimo quatriennio ante obitum Ladislavi etiam Rex Croatiae institutus. Quod ex antiquo Registro S[anctae] Mariae Jadren[sis] Joannes Lucius ita describit; Anno Incarnationis Jesu Christi D[omini] N[ostri] 1091. Kyri Alexio Constantinopoleos Imperante, tempore, quo Vladislaus Pannoniarum Rex, Croaciae invadens Regnum Domnum Almum, suum Nepotem in illo statuit Regem, Jadrensi vero Cathedrae Domno Andrea venerabiliter praesulante, méque Drago Domini Praestantii Episcopi Nepote Jam tertio priorante: dum videlicet Colomanus breviarium recitabat. Unde Dragus quoque Almum divi Regis nepotem videtur nuncupare. Sed rei hujus veritatem penitius investigari liceat. Historiae Salonitanae Thomae Archidiaconi Spalaten[sis] ad finem, inscriptum legitur; Colomanus filius Vladislavi Reg[is] Vng[arorum] stans in loco patris sui, &c. Lucius vero saepe memoratus margini annotavit pro filio Nepotem & patruum locô patris, legendum. Simili modo Gaufridi Monachi, Malaterra dicti, illorum (ut ait) temporum scriptoris genuinum sensum alterare praesumpsit. Ubi enim Gaufridus, ab Alamano Rege Ungariae Alivum Ducem ad Rogerium Siciliae Comitem pro petenda in consortium Regi ejus filia legatum fuisse affatim commemorat, Lucius pro Alamano Colomanum, & pro Alivo, Almum intelligi debere, marginali nota indicat. Acsi tam simplex fuisset Abbas Gaufridus, quod Colo ab Ala, Almum ab Alivo, discernere ignorasset: neque minus vitium scriptoribus aut typographis imputaretur, unam alteramve litteram propere scribendo addere, quam plures in diversas permutare. Quod Gaufridus Ducem Alivum dixerit, non ideo Almus Dux, sive jam frater sive patruelis Colomani, debet intelligi. Tunc enim, imo priusquam egressus fuit Monasterium Colomanus, Almus etiam Ungariae Rex fuit. Almo enim Ungarico Regi opem tulit contra Colomanum Henricus V. Imper. adjutus a Suantopulto Bohemo sed conatu irrito. Neque Gaufridi verba (Rex, per suum Ducem nomine Alivum, et reliquos non minoris dignitatis viros, exequenda juramento firmavit) regii sanguinis Principem subaudiunt. In Colomani quippe regno Colomanus solus Almo par fuit. Quare, suspicari licet, eadem praesumptione Jo[annem] Lucium, Dragi quoque annotationi pro filio nepotem Vladislavi liberaliter inseruisse, qua Colomanum filium in Appendice Salon[itanae] Historiae, in nepotem: Alamanum sive Almum Gaufridi in Colomanum, Alivum in Almum regenerat. Nisi vere Dragus etiam Vladislavum sub alio climate regnantem, ex celebri sanctitatis fama, muliebris consortii expertem esse, non difficulter existimarit: uti Ungarici deinde scriptores, & ad praesens multi Ungarorum id existimant. Verum enim vero si ex collatione historiarum Almi cognitionem diligentius percontemur: agnomen hoc ei potius quam nomen proprium fuisse, patebit. Thurocius, & Bonfinius, Petrum Regem Croatiae a Colomano caesum, non observato anno, referunt. Achilles Pirinius Gassarus Petrum Dalmatiae Regem ad A[nnum] C[hristi] 1107. ponit: eundemque A[nno] 1110. Antonius Vramecz noster, Canonicus Zagrabiensis regnasse narrat: cujus tamen nullam Dalmaticarum sive Maritimae Croatiae Civitatum monumenta memoriam conservarunt, quantum hactenus in lucem prodiisset. Ex his tamen saepe dictus Jo[annes] Lucius Slavizi Regis litteralia quaedam fragmenta eruit, loco & anno dationis carentia: & Zvinimirum, succedente Stephano, ultimum Croatiae Regem non fuisse, probis testimoniis remonstravit. Zvonimirum A. 1087. mortuum, & Almum 1091. Croatis Regem institutum esse, constat. Unde Almum Stephano ultimo successisse, credendum est. Almi nomen Croatis idem pene sonat, quod Slaviz; ac, si res cum temporibus conferantur, uterque idem erit qui Petrus. Iisdem enim annis, quibus citati Chronologi, Petrum regnasse, annotarunt, Colomanum quoque in Croatia Maritima extitisse, privilegia ipsius testantur. Ut ad annum Chr[isti] 1101. pro Ungariae regno, posterioribus Croatiae, bella Colomanum inter & Almum gesta sint: huicque Petri nomen ex baptismo, Slavici (Latinis Almi dictum) agnomen cum spe Banatús & Regni, fuisse inditum, vero simillimum censetur. Usus etiamnum apud superioris Croatiae populos antiquissimus observatur; quo infantes, aut parentum lubitu aut vulgi praeconio, appellativo quoquam praenominantur: uti permulti sunt, Mile vel Milos, Rade, Rados, Radovan & Radoicza, Dragi vel Dragic’, Gojko, Cërnko, Beli, Belich’, Grubissa &c. qui alias Christianis nominibus e baptismo, post vel ante accepto, praediti sunt. Quare tum ex historiarum concordantia, cum ex ipso agnomine patronimico, atque immediata in Regnum successione, Almum sive Slavizum, alio nomine Petrum nuncupatum, Sancti Ladislavi Regis filium vere fuisse, colligimus. Agnomen hoc Slaviz, patronimicum, Regisque patris nomini consonum est, ipsum quoque a Slava derivatum, apud Latinos Almus, divi Parentis soboli conveniens praenomen. Colomanum paterni Regni haereditate Rex Sanctissimus haud aeque privavisset, nisi Almum filium agnovisset, Colomano fortasse nepote jam diu Monacho, & Varadinensis Ecclesiae Pontifice. non sufficiente, ad Regni rem, Bonfinii praetextu: quod divus Rex Almum Colomano magis amabat, quando illum multi sanguinis effusorem, contra vero hunc mitiorem e sapientia sua fore prospexerat. Regna iisdem artibus optime conservantur, quibus acquisita fuere: neque sceptra pueris committenda, ratio suadet. Ita Ungarorum tunc praecipue Regnum, externis internisque hostilitatibus obnoxium, severo magis quam miti Principe, ad sui conservationem, indigebat; cui non optime prospexisset Rex Sapientissimus; si Almus bona simplicitate (ut Bonfinius inquit) ductus, Colomano regno cessit. Simplex sane, paternorumque & aviticorum exemplorum ignarus haeres. At cum ex his & supra relatis, tum ex aliis innumeris, quae in vasto historiae Ungaricae volumine leguntur, fidem Bonfinii nutare, nemo non advertat: illud certum est; quod Rex Almum rite Colomano magis amabat: filium utique nepote. Colomanus vero, post obitum divi Regis; Varadinensis primus Episcopus, spreto Sacerdotio, Rex Ungariae factus, non bona simplicitate cedentem, sed fortiter diuque resistentem Almum Ungarico primum dein & Croatico regno spoliavit. Hinc mythologico, extra dubium, sensu adumbrarunt suam quidam Ungarici scriptores historiam; Almum a Colomano utroque lumine, alii etiam genitalibus, privatum fuisse, gemini Regni amissioni colludentes. Ad rectificandum Authoris Appendicis, Chronico Salonitano additae, sensum redeamus. Colomanus, inquit ille, filius Vladislavi R[egis] Ung[arorum] stans in Regno loco patris sui, et quia multa strenuitate vigebat, proposuit totam Chroatiam usque ad mare Dalmaticum sub suo dominio subjugare, venit cum suo exercitu usque ad flumen Drave; &c. idque A[nno] Chr[isti] Millesimo C[entesimo] secundo. Quod Vladislavi filium Colomanum scriptor hic antiquissimus vocet, firmioribus videtur inniti argumentis, quam Thurocius & Bonfinius; quorum alter plerisque in rebus dubium sese clare manifestat. Si Gejzae filius Colomanus vere fuisset, quanto magis patruo quam fratri anterior, patrium in regnum successisset. Sed quia defuncto Gejsa eligitur Ladislaus Rex, subintelligitur defuncto Gejsa sine liberis: cum & nullibi uxoris Gejsae scriptores meminerint, neque triennio plus eum regnasse ferant, dubium est, an uxorem habuerit? Atque ideo, sicut falso inducit Bonfinius Gejsae filiam Othoni Venetorum Duci, Ducis Petri Urseoli filio desponsatam fuisse, cum Otho Urseolus, proculdubio non adolescens sed jam perfectus vir, Ducatum adierit Christi anno 1009. quo, juxta priora Bonfinii relata, vix Bela Gejsae pater natus fuit: ita de Colomani patre incerta scribere potuit. Ad patrem quoque verba illa pertinent, Almum Colomano magis amabat, & defuncto Ladislao, Colomanus rite successit, officio boni patris convenientia; Pater enim magis potest honorare unum filium gratum, quam minus gratum. Rite etiam successit Colomanus, qua patri, qua major natu. Verum item, quia iste Colomanus fuit Episcopus Varadinensis, & quidem primus Episcopus, videtur Ladislaus (ipse enim aedem illam Divae Virgini erexit, eique Pontificem praefecit, oppidum fundavit, Varadinumque jussit appellari) Deo primitias de sua generatione obtulisse. Nec illud abs re est, quod Colomanus e duobus filiis primogenitum Ladislavo, non Gejsae, cognominem [sic!] fecerit. Almus vero frater, & quidem Germanus fuit Colomano, teste Cosma Decano, qui eorum, patris & avi novit regimina. Unde Bonfinii dubietas, & Thurocii falsitas, corrigi possunt. Imputativus fuisset authori Appendicis error, minus attente scribenti filium, pro nepote: nisi sequenti dictione, stans in Regno loco patris sui, eundem sensum confirmasset. Gaufridi Abbatis opera me hactenus non legisse fateor, ut ex decursu historiae, annorumque supputatione quid certius affererem. Almum per epenthesin Alamanum ille dixit: qua figura, in cognominibus praecipue Illyrii creberrime utuntur; e[xempli] g[ratia] Smilanovic’, pro Smilanic’: Bërzojevic’, loco Bërzovic’: Kobilovic’, ex Kobilic’, & mille alia. Quanquam etiam error aut negligentia in eo adscribi posset Gaufrido, quod fuse ad procandam Virginem descripta legatione, itineris processu, ac nuptiarum solemnitate, sponsae nomen oblivioni reliquerit, De Colomani Almique ob Regnum controversia, alibi (ut superius polliciti sumus) pluribus rem discussuris haec de progenitoribus haeredibusque divi Regis dixisse hactenus sufficiat; restat nunc ea in medium adducere testimonia, quibus idem

S[ANCTUS] LADISLAVUS EX CROATIA ORIUNDUS

ulterius comprobetur. Et quidem, Primo, testantur Nomina ipsa, Fratris, Sororis, Patris, Matris, nec non proprium cum Avo sibi commune, omnia Croatici significati. Fratris, inquam, Jojad, aliter ab Ungaris Gejza nominatus, nostris & Gojzo ab educatione sic auspicatus. Gój enim educatus & goí educat, significant; uti jam antea memoravimus. Sororis Lepae, quo pulchra dicitur: Lep, lepa, lepo, nobis pulcher, pulchra, pulchrum sunt: Ungaris szép. Belae sive Beli patris: bel & beli Slavis albus est; plerumque a fulvis capillis agnomen hoc infantes sortiuntur; Graeci Pyrrhum vocant; Ungari album feir pronuntiant. Roxanae matris: olim inter Croatas mulieres frequentissimum, ex rosa deductum: adeo quod plures etiam non obscurae familiae ex eo cognomen accepere; ut sunt, Roxanic’, Roxic’, &c. Ladislav & Vladislav, quod idem est: hoc Illyriis, Bohemisque & Polonis, Pannonibus illud magis commune ex verbo láda sive vláda, id est regit sive gubernat, & nomine Slava, quod gloriam significat, componitur: unde Rector aut gubernator gloriosus latine sonat. Vel vero a Lado (Idolo gentis fuit nomen, summa in veneratione habito) & verbo slavi: idemque esset, quod Ladonem glorificans: ut Graecis & Latinis Paean. Ita plerumque nationis Illyricanae Principum nomina in gloriam aut pacem auspicabantur; Primislav, Budislav, Branislav Tvërdislav: Radimir, Kresimir, Budimir, Zvonimir, &c. Secus autem omnia haec verba & nomina Ungaricae significationis nihil omnino in se continent; nam & gloria dichesegh, & guberno birni Ungaris est: quibus hi vero sua ldola nominibus compellarint, nuspiam reperi.

II. Connubia cum Principibus Croatiae. Primum Lepae Sororis cum Zvinimiro, qui deinde Rex fuit, A[nno] C[hristi] 1076. electus; cui antea, quam regni potestatem apprehendisset Zvinimir, fuisse nupta ex filiarum ante mariti obitum nuptiis, legitur. Ladislavi cum Cresimiri Regis filia: quam communi errore quidam Ungaricarum rerum descriptores innocenti Emerico Stephani Sancti Regis filio, non examinatis temporibus maritatam, autumant. Puerascebat adhuc Emericus, & adolescens humanis valedixit, cum Stephanus Cresimiri secundi filius Croatiae imperabat: patre circa A[nno] C[hristi] 1016. mortuo. Stephano huic iterum circa A[nno] 1066. successit filius Cresimirus tertius, qui & Petrus: uti ex horum privilegiis videre est; Emericum autem Cartuitius A[nno] 1030. obiisse, cum plerisque asserit: quanquam sint, qui biennio triennioque tardius ferant: satis arguitur, nec Cresimirum secundum absque filiis decessisse, nec ejus aut ultimi filiam Emerico nubere potuisse. Ideo rebus ad sua tempora collatis, eam Cresimiri filiam Ladislavo adhuc Duci uxorem fuisse, verius elicietur. Nostri Ungarorum Regi nuptam, probe nuncupant, posterioribus temporibus scribentes potiore usi titulo: quominus intelligendus est Emericus regios honores, patre superstite, non consecutus. Is enim mos apud Illyrios vetustissimus hodie quoque in superioris Croatiae partibus conservatur; Uxores a proximiori vicinia ducere, de quarum vita & moribus viri certiores sint: qui non manibus duntaxat, verum etiam auribus & oculis uxorem rite ducendam existimant.

III. Priscae filiae nomen & nuptiae. In Crisiensi Comitatu Slavonici Banatus, cui Ladislavus praeerat, non procul ab ipsa regionis metropoli, delubrum extat longe antiquum divae Priscae virgini sacrum: pluresque in ea Provincia mulieres, ejusdem nomine praeditae sunt. Ita Christianus Princeps, ducali authoritate in propinquo Kralevae Velikae residens, filiam Sanctae Virgini cognominem [sic!] nuncupari voluit. Quae postea vicino Sërblorum Principi (ut eorum antiqua monumenta innuunt) maritata, Pyrischae appellationem sortita est, Graecorum (Sërbli enim Graecanicae sunt religionis) vocabulo Pyrrhae consonantem.

IV. Successio in Banatum sive Ducatum Slavoniae. Gejzo patri Belae in consortium Regni Ungarici ab Andrea Rege assumpto, successit. Cresimiro enim regnante nominatur Gejzo Banus in privilegio A[nno] 1059. Geyzoni Ladislavus, & huic Almus. Banatus quippe officium, non nisi Regum filiis aut cognatis proximis conferebatur. Si quis namque Banus creatus fuerit, ob id ad Regni successionem destinatus extitit. Eodemque titulo postea Reges Ungariae primogenitos suos insignire solebant: & Banum antiquo Croatorum titulo vocabant: quem nonnunquam filiis quoque secundogenitis vel fratribus, Ducatus titulo concedebant; Banus utique Ducem significat, nunc Proreges Bani appellantur.

V. Si vera est Albae Graecae halosis, a Thurocio caeterisque scriptoribus Salomoni Regi, Gejsonique Duci adscripta. Salomon quippe Ungarorum Rex, cum necdum quicquam in Croatiae partibus aut trans Dravum in Slavonia juris habuit, Gejzonis Slavoniae Ducis conniventia & auxilio, vel ab eo potius in subsidium vocatus, trans Savi flumen (ad cujus in Danubium confluentem sita est Alba) venire potuit. Secus enim nisi Gojzo Dux Slavoniae Princeps fuisset, non facile, magna etiam vi, Dravum Savumque cum Salomone trajecisset.

VI. Locus item ille Franc[isci] Ladanii de Gestis Banorum Regni Slavoniae, ubi ait; Croatiae Reges Sclavoniam, qua jam Juris Hungarici fuerat, iterato reliquis Illyrici Provinciis incorporarunt. Nec Salomoni, filio Andreae Regis, toto regiminis sui tempore ad jus Hungaricum repetere licuit. Unde constat; bellum Andreae & Salomoni, apud Ungaros regnantibus, potissimum fuisse cum Bela, Gojzone Ladislavoque Croatiae Ducibus, pro eadem Slavonia: Andream cum Bela fratre pari jure pertinente patrimonio; non vero ex dote filiae Cresimiri Emerico nuptae, inique per Stephanum usurpata, ut ipse nescio quo conceptu introducere nititur. Ad id quoque facit supracitatus Sabellici textus; Jadrenses ad Croaciorum Regulum defecerant, vel ut alii scribunt ad Salomonem Pannoniae Regem; quo Gojzonem, aut Ladislavum Croaciorum Regulum, atque ideo nationalem gentis Principem, subintelligit: Salomonem Pannoniae sive Ungarorum a Croatia distinguens. Uxoratum vero fuisse, liberosque habuisse Ladislavum, ejusdem ad milites, adversus Cunos forti animo dimicaturos, innuit sermo; Utilius est mihi mori vobiscum, quam uxores nostras et filios videre in captivitate; quem Joan[nes] Thurocius, in Historia illius, registravit: ac paulo post obsidionem Castri Krokov enarrans, Regis in ea & Principis meminit: neque alter Principis nomine subintelligi aequius potest, quam Almus, Regis filius, & in bello fidus comes.

VII. Almi filii, Croatiae in Regem constitutio; cujus Dragus Prior testis est: uti jam antea diximus. Ille Stephano avunculo rite successisse, alibi amplius demonstrabitur.

VIII. Pelta, vulgo balta & bradvicza (quîcum Rex sanctus armatus depingitur) Croatae genti proprium olim telum fuit; qualia etiamnum Senjae, perque totam Liburniam non pauca reperiuntur. Secus hastae antea Ungaris communes fuere; his in antiquis iconibus armati visuntur: & Jugria, vetus eorum patria, pro nationis stemmate hastas gerit; ut in primo Stemmatographiae Illyricanae libro distincte annotavimus.

IX. Eandem Peltam, ad capessendum Regni Ungariae clavum discessurus, Crisiensi Magistratui conspicuum paternae dilectionis monumentum reliquit, quod non multis ab hinc annis, simplex pauperum Civium pietas in ostensorium sacrae Synaxeos convertit.

X. Duplex item Crux alba, quam in rubeo scuto, sinistra manu praehenso, Rex gerit, Slavoniae Regni, dictaeque Krisiensis Civitatis, olim in eo Regno praecipuae, stemma est. Crux enim Krish Illyriis est, a qua dicta Civitas Crisium latine, Krishevci vernacule dicitur. Hoc idem sacrum stemma deinde Ungari religiosissimae sancti Regis memoriae tesseram tricolli suo imposuerunt; vel vero ipse Apostolicus Rex, sopitis Ungaricae Ecclesiae tumultibus, Christiano suae Patriae symbolo Regnum illud pie armavit.

XI. Moneta Slavoniae vetustissima, Christiano typo signata: quae in eadem regione, plurimumque in jam fato Crisiensi Comitatu reperitur, sub ipsius Ladislavi sancti, aut Belae patris, qui omnium primus apud Hungaros monetam ex argento signavit, principatu cusa. In una videlicet numinismatis facie Crucem duplicem Rex & Regina utrinque cingulotenus eminentes adorare cernuntur: supra quorum capita hinc S. illinc R. literis, ac demum e regione supremae trabis Stella & Luna positis: in altera vero facie Martes animal geminas inter Rosas, gestu ad cursum formato, cum lembali epigraphe, moneta p regni Sclavonie. Nam & geminae litterae illae S. R. Slavoniae Reges, denotant. Successores autem Ungariae Reges hanc ejusmodi nummis inscriptionem faciebant; Moneta Regis p Sclavonia, ut in recentioribus videre est; imo e Neapolitana stripe oriundi, gentilitium sui Lilium Lunae cornibus includebant. Luna & stella generale Illyrici, Crux duplicata & Martes Sloviniae proprium, insignia sunt: quemadmodum in pluribus antiquariis delineata invenimus.

XII. Zagrabiensis Episcopatus in Slavonia fundatio. Hujus cum diversa Ungariae Regum privilegia celebrent memoriam, tum Andreae II. ad Palaestinam expeditionem proficiscentis: in quo meminit; Venimus ad Zagrabiensem Episcopatum ad Monasterium Zagrabien[se] a Sancto Ladislao Rege sanctissime recordationis predecessore nostro constructum. Item in Belae IV. ejus filii, ob devotionem Sancti Ladislai, qui eliminatis gentilitatis erroribus in Ducatu Sclavoniae Zagrabiensis Ecclesie institutor Sanctissimus extitit. Ita regalibus fortunis auctus, Patriam etiam primamque provinciam illustrare, non fuit immemor; quomagis & ipsa in Coeli Mundique oculis speciosior eniteat.

XIII. Chasmenses Capellani Thimoteus et Laurentius, qui cum duobus Comitibus & aliis Ministris regiis, certae controversionis inter Stephanum Pecuensem & Desiderium Colocensem Episcopos, Executores ordinati fuisse memorantur. Constabat utpote Regi Capellanorum olim suorum in Parochia Chasmae Slavonicae prudentia & integritas, diuturniori notitia prius expertorum.

XIV. Provincia Fratrum Ord[inis] S[ancti] Francis[ci] Min[orum] Observan[tium] in eodem Slavoniae Regno instituta, ipsique Indigeti Regi nuncupata. Quae & Sancti Ladislavi Provincia, & Provincia Ladislaviana ideo nuncupatur, ejusdemque divi Regis icone literalia sui ordinis instrumenta Minister Provincialis obsignat.

XV. Ipsa item, quantum Bonfinius, Andreas II. Rex, & plerique alii volunt, Sclavonia regni ditioni Ungarica adjectio: suo loco nobis distinctius exponenda. Eâ fortasse, contigui Ungarorum Regni spartam nactus, hanc exornaturus erat; ut & Jagello dein A[nno] 1386. Lituaniae suae Ducatu Poloniam.

XVI. Cantilenae, quae per universam Slavoniam & Inferiorem Croatiam (qua nimirum amplissima Zagrabiensis Ecclesiae Dioecesis extenditur) sub aestivi solstitii diebus a plebeo puellarum choro in tripudiis circa rogos cieri solitae; in quibus post singulos versiculos ad pulchrum Ladum exclamatio repetitur; quorum unicum addere hic libuit.

ab eo nimirum tempore, quo ipse Divus Rex Ladislavus terram Sclavoniae, sive Banatum, ab errore Idololatriae ad Christianam convertit religionem; unde merito Slavoniae Apostolus dici potest. Ipse namque, eliminatis gentilitatis erroribus, superstitiosi Ladi festivitatem in memoriam B[eati] Joannis Baptistae Christiano cultu celebrandam introduxit. Quare postriduanam solennitatem Christiana dein pietas eidem Apostolo suo religiose destinavit.

XVII. Decretis ejusdem S[ancti] Regis, latino quanquam sermone conscriptis, nonnulla patriae linguae inserta vocabula: uti sunt Uzbeg, pro transfuga: Udvornik, pro Aulico: quae pure Croatica sunt. Cum tamen illi condendorum Decretorum Conventui, nullam Croaticorum Statuum partem interfuisse, neque de his actum quidpiam extitisse, dignoscitur. Exindeque proculdubio utplurimum apud Ungaros ea invaluit appellatio, quâ , & aliis Croatiae vernaculis, Joannes Ludovici I. Regis Secretarius & Archidiaconus de Kykulevv in sua Historia passim utitur. Thurocii praeterea testimonium; qui cum secundam Cunorum in Ungariam irruptionem, describeret, ait; quod Rex ex Sclavonia reversus circa fluvium Temes Barbaros invenit, atque internecione delevit: nominavitque fluvium Pagani, propter Paganos illic caesos. Nomen hoc perantiquum Croatis est, Constantino Porphirogen[ito] Imperatore teste.

XVIII. Joannis Thurocii, coeterorumque Historicorum authoritas; quod ante Cunorum, duce Copulch, in Ungariam irruptionem, Ladislaus cum suis in Sclavonia fuerat: cum Domesticis videlicet in Patria; ubi & successorum Ducum, secundogenitorum Ungariae Regum filiorum sedem fuisse, tum vetusta Patriae monumenta, cum & plurima Regum ipsorum privilegia, docent.

XIX. Belae IV. Regis Privilegium, super metis Klokocse in Goricensi Comitatu existentis, A[nno] 1224. datum: in quo generationem Nobilium de Klokoçe, Jobagiones Sancti Regis de Goricza oriundi, expresse vocat. Regem autem hunc Sanctum, de Goricza oriundum non alium intelligit Bela, quam Ladislavum, quem & praedecessores ejus Sanctum, & Andreas pater Sanctissimum Regem, appellant. Neque alterius Regis, quam Ladislavi nostri, effigie nummos aureos Reges Ungarici signabant, usque ad Mathiam I. qui posterioribus sui regiminis annis, loco divi Ladislavi, gloriosae Virg[inis] Mariae patrocinium comperitur assumpsisse. Quia vero plura per Croatiam loca Goricza nominantur; Goricza enim Croatis monticulum significat, nihil Ungarici sonans: Ungari autem Kys hegy monticulum vocant; quaeri potest: quaenam ex ijs divo Regi natales dederit? Una est moderna Civitas juxta Zagrabiam: sed haec Adjectivo distinguitur, Gërçka Goricza, Mons Graeciensis: a mentionato Bela IV. primum illustrata: in cujus quidem privilegio Sclavoniae Banatus sive Ducatus (in quo sita est) memoratur, non item Ladislavus, aut ejus Jobagiones. Alter locus Gorica nomine in veteri Tauriscia (vulgo Turovopole) visitur: & quidem regionis illius praecipuus, nundinis frequentissimus: at ejus populares posterioribus temporibus nomen cum libertate sibi asseruerunt: neque ulla ibi antiquae Principum sedis monumenta reperi. Praetermissisque aliis minus conspicuis ejusdem nominis locis, Goriczam arcem illam esse dico, quae cum Comitatu olim, & Archidiaconatu ad praesens suo, non procul ab amne Korana, in Kolapis flumen decurrente, inter Zkrad & Cetin arces pene media, etiamnum suis in ruderibus visitur: Pernyae, Otmich, Buççae (nunc Budaçki) Hresno & supra fatae Klokoçae Castellis vicina. Nam & praecitato Belae Regis privilegio, attactorum Divi Regis Jobagionum introductionis & statutionis in possessionem dictae Klokoçe inter alios vicinos & Commetaneos Boncelaus Comes Goricensis, pro teste insertus legitur. Ecclesiae autem Goricensis celebritas ex antiquo Ecclesiae Zagrabiensis Breviario per Osvvaldum Episcopum in lucem dato, satis clara fuisse olim, desumitur: ubi haec, Officium de Transfiguratione Domini, secundum modum Goricensem accepisse, inscribitur.

Praetermitto diversas alias, valoris non infimi, conjecturas: novendecim haec argumenta, de ortu & prosapia Divi Regis LADISLAVI, plurium ope hic destituto, pie produxisse liceat, sufficiat: dum aut mihi Clienti suo devotissimo, aut alteri cuipiam integro veracis Historiae cultori, majora olim tempus detexerit. Idque (ut praemissum est) absque nationis Ungaricae praejudicio: quae, divi Regis prosapia deficiente, a longinquis Italis, & saepe offensis Germanis Reges sibi ultro accivit. Tu vero,

sanCtIssIMe LaDIsLae,
grato accipe opellam hanc,
perenniter salve, & fave.

ACROSTICHON,
Ad natale solum Divi Regis
LADISLAVI.

OMISSA.

Pag. 14. versu 9. detexit. Adde; baptismali nomine Helenam fuisse, mariti Regis privilegium declarat.

Pag. 40. ver. 24. loco V. lege. VI.

Pag. 33. ver. 13. loco nemen lege. nomen

EPIGRAMMA in AUTHOREM.
De restituto Slavis S. Ladislao Rege.

HoC patrIota PatrIotae De reDDIto sanCto PatrIota.

GEORG[IUS] ANDREAS GLADICH
Can[onicus] Labac[ensis] inter Operosos Labacenses
INERMIS.

Tartalomjegyzék [Irodalomtörténeti Közlemények 1999. 3/4.sz.] Kezdőlap

+ betűméret | - betűméret