Tartalomjegyzék [Irodalomtörténeti Közlemények 1999. 3/4.sz.] Kezdőlap

+ betűméret | - betűméret   

SZEMLE

TARNAI ANDOR-EMLÉKK?-NYV

Szerkesztette Kecskeméti Gábor, Budapest, Universitas Könyvkiadó, 1996, 352 l. (Historia Litteraria, 2).

A kötet címlapján a "magister cum discipulis" témát ábrázoló középkori fametszetet látjuk: írópultja mögött ülő mester könyvével, előtte jegyzetelő, figyelő tanítványai. Így gyűltek össze e kötet tanulmányírói - többnyire közelebbi-távolabbi tanítványok, pályatársak -, hogy írásaikkal tisztelegjenek a fájdalmasan korán elment mester, Tarnai Andor emléke előtt. Mostanában mintha egyre nehezebben formálódnának tudományos iskolák, nemigen kedvez nékik a hagyományok diszkontinuitását harsogó sok törekvés, a mintaadó mesterek elutasításának és leváltásának türelmetlen szenvedélye, a paradigmaváltások megüdvözítő kényszerét sulykoló tudományelméleti jelszavak. Kecskeméti Gábor szerkesztőként ragaszkodó szeretettel írott utószava idézi Tarnai Andor hajdani érettségi dolgozatának értékszemléletét, amely immáron az itt maradó utódokra is vonatkozik, s a kötet tanúságtétele szerint e szerzők vállalása is egyben: "van hová mérni magunkat és kötni életünket", s ezek egyike az elvesztett mester és műve. Az Emlékkönyv szerzőinek ez a szomorú alkalmi összesereglése azonban éppen azt bizonyítja, hogy valamennyien örökösei és folytatói a Tarnai-életműnek, mégiscsak létezik hozzá kötődő iskola és hagyomány. Életében pedig nem törekedett arra mindenáron, hogy famulusok lelkendezve loholjanak a nyomában, vagy lekötelezve őket gyors szakmai karriert járjon ki számukra; nem hitt az ilyen iskolateremtés tartósságában és értelmében. Időtálló példát éppen azzal adott, hogy maga soha nem mondott le szakmai-tudományos autonómiájáról, azonban nem is tagadta meg ugyanakkor a magyar és európai irodalomtörténet-írás korábbi értékteremtő irányzatait, alkotóit; nem kereste a mindig legújabb szakmai irányzatok kegyeit, napi árfolyamú csillogó sikereit. Az Emlékkönyv szerzői közül többen nem is rejtik el a Tarnaihoz fűződő kollegiális-baráti kapcsolatukat, az értekezések apró személyes emlékeket is őriznek egy-egy korábbi beszélgetésről, szakmai tervekről (R. Várkonyi Ágnes, Holl Béla, Kecskeméti Gábor). Sokunkat biztatott Tarnai Andor valamely érlelődő szakmai tervünk megvalósítására élőszóval vagy műveinek sorával. Olyan kutatási irányokat kezdeményezett Magyarországon, amelyeknek Nyugat-Európában már hatalmas tapasztalatai és eredményei voltak, s önzetlenül örült annak, ha ezen az úton sikerrel haladtunk előre. Szakmai munkásságának, szellemi érdeklődésének, tudományos módszertanának szinte minden irányzata képviselve van az Emlékkönyv tanulmányaiban. E széles spektrumú tudományos munkásságnak azonban volt egy olyan fundamentuma, amelyen az egész építmény nyugodott; ezt követte ?-tvös Péter is saját tanulmányának elvi általánosítását megfogalmazva, amelyről az irodalomtörténet-írás nem mondhat le: "Hiszek ugyanis abban, hogy a források publikálása, a szövegkiadás nem lebecsülendő teljesítménye az irodalomtörténeti kutatómunkának." (204.)

Az Emlékkönyv írásai között valóban találunk is szövegközléseket, amelyek eddig publikálatlan forrásokat adnak most először közre, esetleg meg is teszik a témaföldolgozás első lépéseit. Horváth Iván és Seláf Levente Gautier de Coincy verses Krisztina-legendájának budapesti töredékét emelte ki az ismeretlenségből, s bocsátotta a hazai és nemzetközi romanisztika rendelkezésére. H. Kakucska Mária az egykor Batsányi kritikai kiadását készítő Tarnai nyomdokain halad, amikor egy eddig ismeretlen Batsányi-vers szövegét adja közre biográfiai, nyelvi és szövegértelmező magyarázatokkal. Madas Edit becses hagiográfiai forrásra lelt Grazban, az ottani latin nyelvű kézirat Zsófia-legendáink szövegforrásait segít pontosabban felderíteni. Ami annál is inkább fontos, mivel magyar nyelvű változata jelen van az Érdy- és a Nádor-kódexben. Tarnai Andor hatalmas forrásanyag fölhasználásával tudatosította és bizonyította, hogy milyen meghatározó szerepe volt az akkomodációnak a középkori magyar nyelvű irodalmi műveltség megszületésében; gazdag és bonyolult fokozatai jelennek meg a lassan önállósodó szövegalakításnak, tudatosan megszerkesztett kötet körvonalazódik a Karthauzi Névtelen művében.

Szörényi László tanulmánya a Jókai-kódex szerkezetét, forrásösszefüggéseit vizsgálja a legújabb nemzetközi ferences eszme- és irodalomtörténeti eredmények tükrében. (Írásából az is kiviláglik, mily fájdalmas lemaradás alakult ki a magyar középkori irodalom kutatásában, bár e kutatásnak egyik legfőbb ébren tartója éppen Tarnai volt.) A Jókai-kódex egyéni elv alapján létrehozott, tudatosan felépített szerkesztmény. Ennek központi eleme a "Christiformitas" - vagyis a Ferenc és Krisztus közötti hasonlóság nyilvánvalósága - elemeinek elhelyezése, kompozíciós rendbe sorakoztatása. A záró fejezet is egyértelművé teszi, hogy a szerző számára Szt. Ferenc mindig az "alter Christus" példáját jelentette, ennek gondolati-érzelmi fonalára fűzi föl a forrásokból fölhasznált legendaelemeket, csodákat, regulaértelmezést. A kódex szerzője nemcsak az akkomodáció egyik kiemelkedő képviselője középkori irodalmunkban, hanem műegész megformálására vállalkozik, s ebben csak a Karthauzi Névtelen mérhető hozzá. ?-tvös Péter bécsi kutatóútjának termése a magyar vonatkozású német nyelvű paszkvillus. Bizonyára sok érdektelen és jelentéktelen akad e műfajon belül, nagyobb szövegkorpuszt együttesen szemlélve és tágabb kontextusba illesztve az egyes művek is gazdagabb jelentést kaphatnak, azonban talán kár lenne lebeszélni bárkit is az itt közölt vers aprólékosabb vizsgálatáról. ?-tvös Péter sem tud ellenállni szövegértelmezői ingerének, mert pontosan azonosítja a vers történelmi személyiségeit. Föltétlenül tisztázandó lesz majd a későbbi kutatás számára az egyes, keményen konfesszionális töltetű szövegrészek szerepe, mint a közismert Luther-idézet: "Erhalt vnß Herr bey deinem Wordt/ Unndt steuer deß Babsts vndt Türckhen mordt..." (214.)

R. Várkonyi Ágnes tanulmánya Csáky István két - eddig még nem vizsgált - Zrínyi Miklóshoz intézett levelét illeszti be a korszak összefüggésrendszerébe. Hatalmas korismeret és kutatási tapasztalat világítja meg az eddigi epizódszereplő Zrínyihez fűződő kapcsolatait, amiből kiderül, hogy 1663 folyamán Csáky is résztvevője volt az országos szervezkedésnek. A levelek hangvételéből esetleg az Áfium ismertségére, elterjedésére is következtethetünk, aminthogy 17. századi prédikációirodalmunkban is föltételezhetjük ugyanezt.

Tanulságos Erdélyi Lujza A Mihály-gyűjtemény Tristia-fordításai című értekezése is, amely szövegkiadás és tanulmány kettős igényével készült. Az 1771-ből származó prózai Ovidius-fordítás kéziratos emlékeink azon sorába tartozik, amely irodalmi műveltségünk sok nehézséggel teli kibontakozását dokumentálja. Ez a munka tanulási célból készült, nem nyilvánosságnak szánt műfordítás - legalábbis nem utal rá semmi. Jó néhány ehhez hasonló hever bizonyára még kisebb-nagyobb tudományos gyűjteményeinkben, hiszen tulajdonképpen ezek "pótolták" a nyomtatott műfordítás-irodalmat. Eltérő minőségű változataik nap mint nap "készültek" az iskolákban, de nyomtatott megjelentetésükre alig volt lehetősége még a legjobbakat készítő, legnagyobb alkotói tudatossággal rendelkezőknek is. Ennek a vonulatnak nagyobb igényű műve Gyárfás István Virgilius poetának Aeneise című verses és prózai fordítása, amely hasonlóképpen kétszázötven évig várakozott nyomdafestékre.

Tarnai Andor egyik kedvenc kutatási területe volt a historia litteraria, amely az önálló irodalmi tudatforma lassú bontakozását vizsgálta más diszciplínák szövevényéből szabadulva; a kötet több írása is ennek tárgyköreit bővíti tovább. Szilágyi Márton Bél Mátyás Adparatusa és Kármán Urániája című tanulmánya éppen azt a folyamatot célozza meg, ahol a historia litteraria történelmi forrásanyaga egyre inkább irodalmi érdekeltségű olvasmánnyá válik. Szilágyi Márton módszeres, mintaszerű filológiai munkával föltárja A’ Tűzpróbáról Magyarországba’ című tanulmány forrásait, miszerint azt K. G. Windisch Bél Mátyás Adparatusából merítette és közölte az Anzeigenben, majd közleményét Kármán és Pajor Gáspár magyar nyelvűvé alakította. Az Uránia szerkesztői az Anzeigenből származó írást átvéve, lefordítva abból elhagyták az összes - Bél Mátyástól és Tomka-Szászky Jánostól származó - történelmi forrásértelmező lábjegyzetet; az eredeti szöveg liturgikus mozzanatai, jogi vonatkozásai számukra már elhalványultak s így érdektelenné váltak. A szövegformálódás menetében a religiózus-históriai elemek helyett a szórakoztató, anekdotikus különlegesség sajátosságai váltak meghatározóvá.

Korabinszky János Mátyás is a Bél Mátyás által teremtett hagyományokhoz kapcsolódott a historia litteraria jeles képviselőjeként; Szelestei N. László írása intézményszervező próbálkozásáról tudósít. Tudományos tevékenysége mellett sikertelenül folyamodott a könyvkultúra terjesztésére bibliopolai engedélyért a helytartótanácshoz.

A kultúra jóval magasabb szintű intézményének szervezése lebegett Révai Miklós szeme előtt 1784-es akadémiai tervezetének elkészítésekor. Thimár Attila tanulmánya e tervezet születési körülményeit vizsgálja részletes biográfiai, kortörténeti elemzéssel. Révai tervezete rokon Bessenyei Jámbor szándékával, elképzelhető, hogy szerzője koncepciója megformálásánál konzultált a bécsi testőrírókkal. Lényeges különbség azonban, hogy Révai az uralkodóhoz fordul tervezetével, míg Bessenyei az ország főrendjeihez. Révai lapszerkesztőként, egyetemi tanárként, könyvkiadóként a kultúra intézményteremtésének több fokozatát, változatát ismerte-tapasztalta meg, s ennek birtokában érlelődött meg elhatározása. A historia litterariához is kapcsolódik a terjedelmes életművet író gróf Lázár János máig sem kellő mélységben földolgozott munkássága. Kiadatlan kézirataira hazai és erdélyi tudományos gyűjteményekben bukkanhatunk rá ma is. Épp a 18. század hazai irodalmának volt egyik markáns jellemzője a politico-moralis tárgyú művek elterjedése mind prózai, mind verses változatokban. Pócsi Katalin Gróf Lázár János erkölcstani versei 1763-ból című dolgozata e gyűjtemény 1795-ös nyomtatott kiadásáról ír vázlatosan. Kirajzolódnak a tematikus illeszkedési irányok Faludi Ferenc, Benkő Ferenc, Benyák Bernát, C. F. Gellert és más hazai-külföldi, kortárs szerzők életművéhez. Alighanem nyomtatványok és kéziratos művek sokaságát kell még a korszakkutatásnak föltárnia, hogy árnyalt képet rajzolhasson, hiszen a nagy történelmi vallások valamennyien reagálnak az Üdvösség-Boldogság-értékváltás folyamatára s az erénytan sok-sok - különböző mértékben irodalmi érdekeltségű - változata válik így kitüntetett szerepűvé.

A peregrinációs album (album amicorum, Stammbuch) művelődéstörténeti szerepére is az elsők között figyelmeztetett Tarnai Andor, amikor kiadta Rotarides Mihály nyugat-európai egyetemjárásának forrásait. Czibula Katalin is tőle kapta az ösztönzést, mikor Szilágyi András 18. századi protestáns prédikátor peregrinációs albumának bemutatására vállalkozott. E forrástípus jelentőségét adhatja egykori tulajdonosának kiemelkedő kulturális-politikai szerepe, látásmódjának, élményeinek fontossága, eredetisége. Az érdektelenebb albumoknak is az adhat súlyt, hogy a műfajcsoport egészébe illeszkednek s e sajátos szellemi kapcsolatrendszer kisebb-nagyobb mozaikját tartalmazzák. A peregrináció még a 18. században is adott szellemi izgalmakat, de már csökkent és átalakult az az elemi erejű döbbenet, amely a 16. század protestáns "bujdosóira" szakadt rá a nyugat-európai kultúrával való találkozás és szembesülés alkalmával. Ekkorra már generációk tapasztalata gyűlik össze és hagyományozódik át, az újonnan útra indulók akár kézikönyvekből is fölkészülhetnek nagy elhatározásuk megvalósítására. Az első és a második nemzedék még a hódító nagy eszmények bűvkörében élt, igyekezett a legnagyobbak közelébe férkőzni, hogy tanítványuk lehessen. Még Szenci Molnár Albert is megrendülten ír arról, hogy Genfben a pátriárka korú Béza előtt tiszteleghetett. Az átlagos értelmiségi kvalitású Szilágyi sokkal szenvtelenebb utazó, jóval gyakorlatiasabb az érdeklődése is. Tanulmányairól, kulturális élményeiről csak szűkszavúan beszél, azokat úgy kezeli, mint automatikusan működő feladatokat. Az eléje kerülő látnivalók megörökítésében is mértéktartó és praktikus szemléletű, távol áll tőle a Szepsi Csombor-szerű csodálkozó és deskriptív mohóság.

Merőben más céllal ugyan, de külföldiek is peregrináltak Magyarországra, itt időztek hosszabb-rövidebb ideig vagy csak átutaztak rajta. Ezek az utazók általában katonai-diplomáciai feladattal, céllal érkeztek; a török hódoltság időszakában megjelenésük, tartózkodásuk ehhez a történelmi körülményhez kötődött. Ilyen utazó volt Salomon Schweigger is, akinek útleírásáról Németh S. Katalin, a német vonatkozású hungarikák egyik legavatottabb ismerője írt tanulmányt. Schweigger is török földre induló diplomáciai küldöttség tagjaként fordul meg hazánkban 1577-ben. Szerzőnk igen pontosan rögzíti az útvonal állomásait, és részletesen beszámol a látnivalókról is. Megfordul Komáromban, Esztergomban, Budán, különösen a két utóbbi városban figyelmes; aprólékosan leírja a vár, a székesegyház, a királyi palota - ekkor még monumentális - maradványait. Esztergomban a székesegyház látványa ragadja meg, anyagát, arányait csodálja; két összetört síremlékén már olvashatatlan az egykori fölirat. Schweigger Budáról már előzetesen is sokat tudott, olvasmányok alapján tudatosan keresi Mátyás palotájának fönnmaradt részeit. Láthatóan lenyűgözi az egykori fejedelmi gazdagság, a művészetek pompája. A vár jelentős része még áll, Izabella királyné hajdani lakosztálya most egy török főemberé, ahol új gazdája engedélyével alaposan körül is néz a német vendég. A falon még olvasható a fölirat: "Isabella regina. Sic fata volunt." Körben freskók, allegorikus ábrázolások (Gyermekkor, Mértékletesség, Merészség, Reménység, Hit, Erő, Igazságosság) pompáznak - némelyikük már fájdalmasan megrongálódott állapotban. Fölkutatja az egykor oly nevezetes könyvtár termeit is, melynek falai vörösmárvánnyal borítva. Itt lát hányódni egy latin nyelvű kódexet, benne egy szent legendája; de ezt sikertelenül akarja elkérni az ott őrködő öreg töröktől. Schweigger - mérnöki precizitással - lépésekkel leméri a palota belső udvarainak, folyosóinak, termeinek hosszát-szélességét, leírja a falakon látható freskók témáját, elhelyezkedését, fölirataikat. Legjobban Mátyás emlékeinek fölkutatása izgatja, minden erre vonatkozót megnéz, rögzít. Jó néhány hasonló leírást találunk a 16-17. század külföldi utazóinak följegyzéseiben, fájdalmas leírását adva annak a veszteségnek, amely ránk szakadt a török hódításával és berendezkedésével. Érdemes lenne ezeket összegyűjtve megjelentetni: amit talán már a régész ásója sem tárhat föl sohasem, arról ezekből a leírásokból megsejthetünk valamit. Németh S. Katalin szerencsére hosszasan idézi Schweigger leírását Magyarország természeti gazdagságáról. Valóban visszatérő közhely ez a 15. század óta, némely elemét már Bonfininél is megtaláljuk. Itteni említése éppen arról győzhet meg bennünket, mennyire elterjedt volt Pannonia/Hungaria ezen attribúciója, itthoni és külföldi szerzők egyformán és számosan fordultak hozzá. Nem más ez, mint a "termékeny Pannonia", a fertilitas Hungariae/Pannoniae jól dokumentálható és kimutatott toposzának egy eddig ismeretlen mozaikja. Megtaláljuk itt is az ásványok, a hegyek, a termő síkvidékek, a patakok, a folyók, a termények, a házi és a vadon élő állatok, a szárnyasok, a halak abundantiájának szemléjét. A gazdagság bemutatása után a szerző az ország mostani romlásának okáról elmélkedik, s a magyarok állhatatlan természetével véli azt magyarázni. Ebben a német közvélemény egy részének álláspontját osztja, amely még a mohácsi csata utáni időszakból származik. Ennek egyik legszélsőségesebb magyarellenes vélekedését J. Cuspinianus (Spießhammer) fogalmazta meg, amelynél Schweigger véleménye méltányosabb.

A kötet két tanulmánya is foglalkozik prédikációtörténeti kutatással, mindkét írás Tarnai kezdeményezésére, eredményeire és módszereire épít. Bartók István fontos retorika-homiletika-történeti tanulmányait folytatva most 17. századi prédikációs irodalmunkat vizsgálja aszerint, hogy szerzőik azt milyen befogadói közegnek szánták. Erre igen jól megfelel a prédikáció, hiszen a szerzők sokszor megnevezik a megcélzott társadalmi réteget. A prédikáció az oralitás és a scriptura kettős jellemzőit mutatja, az auditív befogadásra készült prédikáció lényegesen eltérhet annak írott-nyomtatott változatától. Bizonyos, hogy a puritanizmus szociológiai, társadalmi érzékenysége is megjelenik szerzőinek homiletikai-retorikai elveiben, amikor az "alsó rendek", "alsó renden lévők", "együgyűek", "cselédes gazdák", "rusticani" vagy "mechanici" számára írják műveiket. A tanulmányból az is kiderül, mily széles spektruma volt a megcélzott rétegeknek, valamint hogy a puritánusok meghatározó, mozgósító szerepet szántak prédikációiknak a magyar nyelvű kultúra fejlesztésében, a műveletlenségnek mint "nemzeti bűnnek" a fölszámolásában.

A kötet egyik legjelentősebb tanulmányát Kecskeméti Gábor ugyancsak a prédikációirodalom tárgyában írta. Értekezése impozánsan nagy nemzetközi szakirodalomra támaszkodik (amely a magyar kutatás számára példa lehet!), bár ennél kisebb mértékűnek látszik itt dokumentált forrásismerete. Világosan látja az antik-humanista retorikai és a homiletikai hagyomány szoros kapcsolatát a 15-16. században. Éppen azt a fordulatot ragadja meg és mutatja be, amikor a reneszánsz tudatosítja az antik retorika kompetenciáját a homiletikában, fontos szerepet játszik ebben a genus demonstrativum gyakori használata. A folyamat katalizálója kétségtelenül az olasz reneszánsz elmélet és retorikai-homiletikai gyakorlat. Sokszor azonban nem számolunk kellően - amint a jelen tanulmány sem - a német reformáció retorikai tájékozódásának olasz komponenseivel, amit a német kutatás oly meggyőzően és bőségesen dokumentál. (Pedig ez a wittenbergi kör szerzőinél is kimutatható, még világosabb Johann Sturm és a strassburgi retorikai iskola esetében.) A melanchthoniánus retorikai elvek másfelől a Szentírás-magyarázat igényéből származnak, s ez rendkívül kedvező pozícióba juttatja a retorikát; ebből ugyan következhetne a "dissimulatio artis" lehetősége, amely elszegényíthetné a protestáns homiletikai gyakorlatot vagy kiszoríthatná onnan a retorika olasz humanista eredményeit. A genus didascalicon azonban nem válik annyira túlsúlyossá, mint azt a tanulmányíró mondja, hiszen Melanchthon retorikája s az őt követő kommentáló, bővítő wittenbergi kör szerzői (G. Maior, J. Maior, G. Crusius, M. Dresserus, J. Camerarius, J. Willichius) kínosan nagy erőfeszítést tesznek, hogy megőrizzék a két paradigmarendszer (az antik-olasz retorikai és a reformáció homiletikai írásmagyarázói) funkcionális egyensúlyát. (Különösen tanulságos e tekintetben M. Dresserus Rhetoricae... libri quatuor... című műve, Wittenberg, 1578.) A német reformáció retorikai kultúrája rendkívül terjedelmes és tagolt, iskolák, irányzatok léteznek benne (legalább három: a wittenbergi, a strassburgi, a heidelbergi), ezért helytelen sommásan valami olyan egység látszatát kelteni, amelyben az olaszos retorikai hagyományok elszegényítése adná a homogeneitást a genus didascalicon hegemóniájával (vö. J. Sturm, M. Junius, J. Langius, J. Havenreuter - a strassburgi iskola). A tanulmány rövid záró része primér forrásismeret dokumentálása helyett inkább a szakirodalomra hagyatkozik, innen ered elnagyoltsága is; bár kétségtelenül létezik a 16. század utolsó harmadától felekezetileg eltérő specifikus protestáns és katolikus homiletikai-retorikai elmélet és gyakorlat, ennek azonban érdemi és meggyőző kifejtése itt elmaradt. A tanulmány azonban néhány vitatható állításával együtt is a magyarországi retorikai (prédikáció-) kutatás értékes, szemléletújító eredménye, amely a szerző ez irányú vizsgálataiba illeszkedik.

Kilián István tanulmánya újabb adalékokat tartalmaz a magyarországi (ezúttal felvidéki piarista) iskolai színjátszás múltjából, Holl Béla írása Báthory Zsófia eddig ismeretlen imádságoskönyvét mutatja be. Korabeli történetírás, történelmi hagyomány és költészet szoros kapcsolata rajzolódik ki S. Sárdi Margit Rozsnyai Dávid verses fejedelemportréit bemutató tanulmányában. Inkább Klió sugallatára születtek ezek a versek, szemléletükkel azonban tanulságosak. Illeszkednek a 17. század ekkor már megszilárduló értékszemléletébe, amelyben Bocskay István, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György alkotják a nemzeti fejedelmek sorát. (Ez az értékrend jelen van a korabeli prédikációk sokaságában is.) Báthory Gábort - tisztázatlan okokból - nagyon rokonszenvesnek ábrázolja Rozsnyai. A fejedelemportrék megrajzolásánál talán befolyásolhatták 17. századi emblematikus metszet-inspirációk is, hiszen számos külföldi kiadványban találkozhatott hőseinek fa- vagy rézmetszetű ábrázolásával. Szabó András tanulmánya Szenci Molnár Albert Naplójának újbóli kiadására készülve született. 1615 nyarának három hónapját vizsgálja beható alapossággal, kinagyítja a biográfiai események sorozatát, s ennek során új személyiségek emelkednek ki az ismeretlenségből vagy kapnak jóval gazdagabb jelentést. A szerző kutatásai alapján kiderül, hogy a beutheni iskola szelleme erősen irénikus jellegű volt, a hozzá kapcsolódó értelmiségi réteg és mértékadó egyházpolitikusok arculatát ugyancsak ez szabta meg. Szenci irénizmusának kialakulásában fontos szerepet játszott J. Sturm és a strassburgi környezet (amint erről már a szakirodalom is megemlékezett), ez kaphatott újabb megerősítő impulzust beutheni ismeretségei által, s valóban szerepe lehetett ennek a kapcsolatrendszernek M. Opitz későbbi erdélyi útjának előkészítésében és megvalósításában. Az 1615-ös tájékozódás pedig tapasztalataival valószínűleg érlelhette az 1616-os kiadású - bizonyítottan irénikus szemléletű - Idea Christianorum... című Szenci-kötet formálódását.

Hargittay Emil Justus Lipsius katolikus és protestáns recepciójáról mond meggyőzően új megállapításokat. Nagyon tanulságos a konfesszionálisan eltérő szövegértelmezés, ahogyan azt felekezetileg működtetik: érdemes lenne módszeresen földolgozni M. Bernegger magyar kapcsolatrendszerét, respondenseinek értekezéseit. Az is nyilvánvaló, hogy Lipsius "erkölcsösített machiavellizmusa" jelentős szerepet játszott a 17. századi magyarországi államelméleti gondolkodás formálódásában. A hitvitázó irodalom sajátos változatát mutatja be Bitskey István Esterházy Miklós nádor Értekező levél című iratában. Ez szelíd hangvételű, magyarázó, tapintatos türelmével eltér korának kíméletlen vitastílusától. Eddig ismeretlen művet mutat be a szerző, egyben magyarázza is a vallási türelmet kereső nádor politikusi elveit, amelyekkel a protestáns rendek és az udvar közötti kényes egyensúly fönntartására törekedett. Az impozáns klasszika-filológiai szövegismeret és elemzői invenció erényei jellemzik Csonka Ferenc Zrínyi Miklós epigrammáiról írott tanulmányát. A Zrínyi-filológia sokszor nekirugaszkodott már a Peroratio és Az idő és hírnév címen ismert versfüzér összefüggései tisztázásának. Antik auktorok és neolatin szerzők műveinek fölényes ismerete alapján kerülünk közelebb a megoldáshoz "Az idő szárnyon jár..." kezdetű vers tárgyalásánál, ahol Csonka Ferenc a toposzképződés bonyolult folyamatát nyomozza. A legrejtélyesebb azonban a "Befed ez a kék ég..." kezdetű; a szerző meggyőzően bizonyítja, hogy a "coelo tegitur" kifejezésben nem a védelem, a vigasztalás, hanem a temetetlenség kegyetlensége van jelen. A kiterjedt szövegvizsgálat azonban azt is bizonyítja, hogy a mai versérzékkel töredékesnek, inverziós szerkesztésűnek hitt szöveg mily szerves szöveghagyományon nyugszik, s mégis mennyire mélyen és egyénien kapcsolódik Zrínyi költői világához. Tarnainak mindig kedves tárgya volt a cento költészet (amiről jót beszélgettünk a Széchényi Könyvtárban), sokszor halogatott tervét most P. Vásárhelyi Judit váltotta valóra a cento magyarországi előfordulásairól írott tanulmányával. A reneszánsz imitatio legradikálisabb - olykor ironizált, olykor glorifikált - változatát föltétlenül érdemes közelebbről megismerni. Gyökerei nyilván a humanista - közelebbről a német - neolatin költészetbe nyúlnak. P. Vásárhelyi Judit tanulmánya azért is dicsérendő, mivel hosszú idő óta először vállalkozik 16. századi latin nyelvű költészetünk egy szeletének vizsgálatára, amit hazai kutatásunk nagyon elhanyagolt, noha a korabeli anyanyelvű irodalmi jelenségek sem értelmezhetők a latin háttér nélkül. A cento teret adott a lusus játékos kedvének, de a keresztény-antik hagyományok nagyon tudatos szintézisének is. A 16-17. században még jó néhány centóra bukkanhatunk, a hazaiak közül említést érdemel annak a Georgius Peuckernek a műve, akinek Ecclesia praeprimis... című opusát a szerző is ismerteti. 1681-ben jelenik meg Jénában 54 lapnyi terjedelemben Lamenta et soteria Hungarica... című centója (RMK III, 3111), amely a persecutio decennalis hangvételében az ellenreformáció által szorongatott protestánsok siralma. (Egyben a Magyarország panasza toposz 17. századi latin nyelvű verses változata!) Az alcíme szerint Cento Virgilianus alapvetően az Aeneist használja föl, tíz oldalon keresztül hömpölyög benne a fertilitas Hungariae (Magyarország termékenysége) toposz bőségfelsorolása, laudatiója, váltakozik a luctus, a questus, a querimonia, a lamentatio, a ruina leírásaival. (Az egész műben zavartalanul érvényesül az antik-keresztény szemlélet szinkretizmusa.) Az 1595-ös bártfai kiadású, latin nyelvű, Balassi Bálintot és Ferencet funeráló verseskötet is vizsgálatra vár még, megítélésünk szerint cento rejtőzik itt is. Ugyancsak cento még a 17. században két kiadást is megért (1656, Nagyvárad, RMK II, 873; 1684, Debrecen, RMK II, 1534) Virgilii euangelizantis Christiados libelli aliquot című kötet.

Kissé körülményeskedő, túlbonyolító című dolgozatában Monok István a kiadványok, a forrásföltárás bázisán (a szegedi Adattár sorozat kötetei) keresi a minderre vonatkoztatható elmélet érvényességét, bár bevallottan aggályai vannak a könyvtártörténet-írás önálló diszciplínaként való értelmezésére vonatkozóan. Dávidházi Péter a fiatal Toldy Ferenc álnévhasználatáról értekezve mutatja be hőse rejtett, de ellenállhatatlan vonzódását a kettősséghez, amely írói identitáskeresésének is kifejezője. Szentmártoni Szabó Géza a Balassi-család ősgalériáját deríti föl, a képek származását és leírását. Megnyugtató és méltó az lenne, ha a képek reprodukáltan megjelennének (aminek ez a kötet sajnos nem adhatott helyet!), hozzáférhetővé válva a szélesebb nagyközönség és a szakmai körök számára.

Az 1994-es esztergomi Balassi-konferencián készült csoportképen még ott áll Tarnai Andor is a hátsó sorban, utoljára kollégái körében. Az Emlékkönyvben már kollégái-tanítványai állják körül emlékét, az irodalomtörténet emlékezetében megőrzendő kép első vonásait rajzolják föl e kötetben s abban a rokonszenves és ígéretes sorozatban (Historia Litteraria), amelynek értékszemléletét, karakterét is láthatóan az eltávozott, szeretett mester ihlete, sugallata formálja: az irodalomtörténet-írás diszciplínájának önbizalmát megtartva.

Budapest, Universitas Könyvkiadó, 1997, 438 l. (Historia Litteraria, 3).

A barokk korszak magyar irodalom- és művelődéstörténetének kutatásában az 1980-as évek eleje óta egyre gyakrabban volt érdemes felfigyelni Tüskés Gábor publikációira, amelyek szisztematikusan rendeződtek a népi vallásosság, a folklórral kapcsolatos devóciós művészeti formák s az ennek a forráscsoportnak kutatása révén kirajzolódó mentalitástörténeti témák köré. Fontos állomása volt e tárgykör kutatásának az általa szerkesztett s ilyen tárgyú értekezéseket közreadó kötet (Mert ezt Isten hagyta... Tanulmányok a népi vallásosság köréből, 1986), amely a populáris devóció különböző formáinak vizsgálatára adott példát és ösztönzést. Ez már csak azért is igen fontos lépés volt, mert ez a terület a magyarországi kutatásban - Bálint Sándor halála óta - eléggé elhanyagolódott, s főként a vallásos tömegirodalom vizsgálatának vonatkozásában alig történt előrelépés. Nem sokkal később Tüskés Gábor kandidátusi értekezése (Búcsújárás a barokk kori Magyarországon a mirákulumirodalom tükrében, Bp., 1993) igencsak hatásosan jelezte, hogy levéltári és régi könyvtári anyag alapos feltárásával ezen a téren a hazai kutatásban is új eredmények érhetők el, s így lehetőség van arra, hogy a magyar tudományosság felzárkózzon az európai színvonalhoz.

Ugyanis - s ebben látható a most közreadott monográfia témaválasztásának másik jelentékeny érdeme - a szerző kutatásai abba a nemzetközi programba illeszkednek, amely talán leginkább Wolfgang Brückner professzor nevével fémjelezhető, de amely ma már könyvtárnyi szakirodalmat hozott létre német nyelvterületen, s többek között olyan vaskos monográfiák születtek belőle, mint Franz M. Eybl könyve az osztrák barokk devóciós irodalom kiemelkedő alakjának munkásságáról (Abraham a Sancta Clara. Vom Prediger zum Schriftsteller, Tübingen, 1992). De említhető itt a francia exemplumkutató iskola is, a Claude Bremond, Jacques Le Goff és mások nevével fémjelzett irányzat, amely ugyancsak nagy gondot fordított a középkor óta élő és hagyományozódó narratív irodalmi formák, exemplumok s egyéb utilitarisztikus céllal készült irodalmi anyag feltárására, továbbélési módozatainak bemutatására, recepciótörténeti feldolgozására.

E néhány kiragadott példa is elég annak jelzésére, hogy látható legyen: a monográfia témája aktuális, a magyar művelődéstörténeten kívül nemzetközi érdeklődésre is számot tart, s fontos mentalitástörténeti tanulságokat kínál. Mindezt pontosan felismerték azok, akik Tüskés Gábort e téma kutatására biztatták: Klaniczay Tibor, Tarnai Andor, Bíró Ferenc és mások, s maga a szerző is kutatásainak kezdetétől fogva tudatában volt annak, hogy eredményeit érdemes közzétennie a nemzetközi tudományosság számára. Ennek a felismerésnek a jegyében jelentek meg a most magyarul kiadott értekezés egyes fejezetei már eddig is németül, örvendetesen gyarapítva a magyarországi művelődéstörténetnek az európai tudományos élet számára is hozzáférhető publikációs listáját (pl. Johannes Nádasi 1614-1679: Leben und Werk, Archivum Historicum S. J. Róma, 1993; valamint Knapp Évával: Volksfrömmigkeit in Ungarn, Dettelbach, Röll, 1996). A vizsgált szerző ugyanis nem csupán a barokk kor magyar íróinak egyike, hanem reprezentáns jelensége is a kor egyházi írásbeliségének, s munkássága kitűnő lehetőség arra, hogy elvi és módszertani kérdések kerüljenek előtérbe, így pl. a műveiből készült számos különféle kiadás, fordítás, átdolgozás, kivonatolás, kompendium révén az intertextualitás, az exemplumhasználat, a forráskezelés, az idézéstechnika, az illusztrációs stratégia, a folklorizálódás és popularizálódás, valamint a hatástörténet és olvasásszociológia problémája, hogy csak néhányat említsünk a Nádasi kiterjedt írói tevékenysége által felkínált elemzési szempontok közül.

Ami a monográfia terjedelmét illeti, imponáló anyagmennyiséget mozgat meg, mégsem támad az olvasónak olyan érzése, hogy túlírt lenne, fölösleges részek akadnának benne. A három nagy fejezet egymással szoros összefüggésben lévő, de határozottan el is különülő három nagy témakört ölel fel.

Az első a barokk kori egyházi elbeszélő irodalom fogalmát tisztázza, kijelöli a kutatási feladatokat, bemutatja a jezsuita meditáció kibontakozását és fejlődési tendenciáit, a későbbi évtizedek folyamán kialakuló típusait és spirituális irányait, majd pedig az exemplum szerepét és helyét kísérli meg bemutatni a középkortól a barokk kor végéig. Tüskés elemzéseit olvasva nyilvánvalóan kitűnnek a téma kutatásának rendkívüli nehézségei, amelyek közül első helyen talán a műfaji sokféleség, határolatlanság említhető, az a jelenség, hogy a barokk kor korántsem dolgozott "tiszta műfajokkal", sok az átmenet, az egybemosódás, az áttűnés a különféle írott szövegek között, gyakoriak az átvételek, a szövegkölcsönzések. Az írott szövegek utilitarisztikus felfogása idején, a kompilációk korában még azt sem lehet eldönteni, hogy egy ilyen felfogású szerzőnek hány műve van, melyek tekinthetők önálló alkotásoknak, s melyek a mások művei. Az ilyenféle kérdések boncolgatására kiválóan alkalmas a Tüskés által választott szerzőnek, Nádasi Jánosnak az életműve, amely mintegy magába sűríti a kor elbeszélő kisprózájának valamennyi elméleti kérdését és dilemmáját.

A könyv második nagy fejezete Nádasi életének és munkásságának részletes, monografikus igényű bemutatását adja. Meggyőzően érvel a szerző amellett, hogy az ilyen jellegű anyag vizsgálatának teoretikus szabályai, módszertani elvei csakis akkor kristályosodhatnak ki, ha konkrét kísérletek történnek egyes életművek bemutatására és elemzésére. Éppen ezért szerencsés választásnak érezzük a szakirodalomban is csak kevéssé ismert magyar jezsuita életrajzának és munkásságának feltárását, több szempontból is.

Először is azért, mert kerek egész életutat láthatunk magunk előtt, egyet a 17. század jezsuita írói életútjai közül, s ez a biográfia meglehetősen hű tükre a Jézustársaság barokk kori szellemiségének. Igaz, alapos filológiai munka kellett az életút mozaikkockáinak összeállításához, de az végül is a szerző jóvoltából összeállt: ismeretesek tanárai, hazai és európai kapcsolatai, működésének helyszínei (Nagyszombat, Bécs s a római Collegium Germanicum Hungaricum), így hitelesen fel tudta vázolni Tüskés Gábor a sokoldalú magyar jezsuitát övező szellemi közeget. Az életrajz igen gondos, levéltári adatokban bővelkedő összeállításának sikerét példázza többek között az az adat is, ami Nádasinak Athanasius Kircherrel, a német jezsuita polihisztorral kialakult kapcsolatára vonatkozik. Mivel a Kircher-levelezésben magyar név csak elvétve fordul elő, így az adat mindenképp érdeklődésre tarthat számot, annál is inkább, mivel az Oedipus Aegyptiacus című gyűjteményes Kircher-kötet egyik dicsőítő költeménye kapcsán meggyőzőeknek látszanak Tüskés érvei Nádasi szerzősége mellett (150-151), így joggal feltételezhető, hogy a német jezsuitával való kapcsolata jóval szorosabb volt annál, mint amit jelen tudásunk alapján kikövetkeztethetünk.

A Nádasi-életmű tartalmi elemzésének módszeréről ezt írja a szerző: "nagyobb műfaji, szerkezeti és tematikus csoportok szerint, azon belül időrendben tekintjük át a műveket, s lehetőség szerint utalunk a címek és tartalom változására, valamint a különböző címen megjelent művek kapcsolatára. Mivel a kéziratok többnyire szoros kapcsolatban állnak valamelyik nyomtatott munkával, a kéziratokat és könyveket együtt tárgyaljuk" (123). Kétségtelen, hogy más metódus is választható lett volna, azonban az igen szerteágazó anyag, a sokszor meghatározhatatlan kronológia és kötetszám, valamint a már említett műfaji kevertség miatt ez a megoldás nézetünk szerint nemcsak elfogadható, hanem célravezető is, noha az alfejezetek között így természetesen akadnak átfedések. Helyes, hogy külön alfejezet tárgyalja a csupán cím szerint ismert (vagy feltételezett) műveket, valamint a Nádasinak tulajdonított munkákat. A név nélkül kiadott művek attribúcióját elfogadhatónak véljük, még akkor is, ha Tüskés érvei nem minden esetben perdöntőek, viszont következtetései mindig tényeken alapulnak s filológiai érvekkel alátámasztottak.

A terjedelmes értekezés valamennyi eredményét egy ismertetés keretében nehéz lenne felsorolni, ezúttal csupán a legfontosabbakra kívánunk utalni, illetve reflektálni. Azt mindenekelőtt említendőnek érezzük, hogy adekvát megoldásnak látszik Nádasi életművének az irodalom és a folklór határán történő kijelölése, mivel ránk hagyományozott szövegeinek tüzetes szemügyre vétele valóban igazolja, hogy nem autonóm esztétikai alkotásokat kívánt létrehozni, hanem a kegyes életvitelhez napi használatra szánt, gyakorlati célokat szolgáló textusokat szándékozott összeállítani. Kompilációit valóban szerencsés az "írott folklór" terminus technicusszal megjelölni, s az Aleida Assmann által 1983-ban bevezetett fogalmat (schriftliche Folklore) Tüskés haszonnal vezeti be a magyar irodalomtörténet-írói fogalomtárba és elemzési gyakorlatba. Mint megállapítja, "Nádasi additív módon felépített művei a tetszőlegesen bővíthető töredék benyomását keltik. Formailag nyitott sorozatokból állnak, a zárt szerkesztés gyakran hiányzik" (264).

Ez a találó jellemzés eléggé egyértelműen jelzi, hogy formailag Nádasi művei a folklórhoz tartoznak, bár latin nyelvű aszketikus és moralizáló tartalmuk a teológia tudományának szférájából ered. Két világ, két gondolkodásmód találkozik itt tehát össze, s érintkezési felületük mentén jön létre az a sajátos szellemi régió, amely az érett barokk korra jellemző. A Pázmány műveiből sugárzó heroizmus helyébe itt a megbékélés, az elmélyült lelki élet iránti igény lép, s ehhez formailag szerényebb keretek is megfelelnek, a retorika kevésbé éles, szelídebb eszközei is elegendőek, így kap főszerepet a narráció, az elbeszélés, az exemplum ezernyi árnyalata és válfaja.

Azért is egyetérthetünk az "írott folklór" elnevezéssel, mert itt a szövegek állandó újraalkotása, reprodukciója játszódik le, s az állandó változtatást nem a "fogyasztók", azaz az olvasók vagy a másolók okozták, hanem épp maga a szerző olvasta és írta le másképp, más kontextusban ugyanazokat a gondolatokat, érveket és instrukciókat. Valóban szóbeliség és írásbeliség állandó kölcsönhatása, egybejátszása alakította ki a jezsuita devóció Nádasi-féle irodalmi termékeit, s annak épp itt volt a legfőbb ideje, hogy ez a nemzetközi gyakorlatban már bevált és jól alkalmazható fogalomrendszer a magyarországi irodalomtörténeti kutatásban is helyet kapjon.

Meggyőző és fontos megállapítása Tüskés monográfiájának, hogy Nádasi munkássága "az antiregionális irodalmi törekvéseket erősíti", mivel a bajor, az osztrák, az olasz, a francia és a spanyol jezsuita irodalmi hatásokat ötvözi. Azt viszont hozzáteendőnek érezzük, hogy e többnyire "abszolutisztikus berendezkedésű államok katolikus lakosságának" (361) könyvolvasói jórészt nemesek voltak, s a Nádasi-féle devóciós irodalomnak ez jelentette a fő fogyasztói rétegét, csakúgy, mint Magyarországon, ahol a jezsuitizmus és a rendiség meglehetősen erősen összeforrott. Példa erre Pázmány erős rendi-nemesi öntudata vagy a jezsuita honfoglalási eposzok szemlélete, így itt az abszolutisztikus államberendezkedés propagálása aligha járhatott sikerrel.

Ennél a részletkérdésnél viszont sokkal fontosabb az, hogy az értekezés Nádasi írói munkásságát megnyugtatóan el tudja helyezni a kor művelődési szférái között. Nem állítja Tüskés Gábor, hogy "a kisepikai elemekkel dolgozó vallásos, meditatív prózától" egyenes út vezetne a szépirodalom későbbi fejlődéséhez, azt viszont kitűnően érzékelteti, hogy a színes példázatok, erkölcsi tanulsággal járó történetek a szóbeliség útján széltében terjedtek, kölcsönhatásban álltak az írott és az orális tradíció határán, s így közvetve - filológiailag nehezen kimutatható módon - elősegítették a prózairodalom és a későbbi műepika kiformálódását.

Jeles tanulsága továbbá Tüskés Gábor munkájának, hogy a szóbeliséget még a 17. században is, mégpedig a magasabb igényű literatúra esetében is fontos forrásként kell számon tartanunk, s a prédikációk és egyéb devóciós műfajok és szövegek hatásával az eddig szokásosnál nagyobb mértékben kell számolnunk.

A könyv harmadik nagy fejezete a Nádasi-művek hatástörténetét vizsgálja. Bemutatja a popularizálódás folyamatát, a nyomtatott kiadások térbeli és időbeli elterjedését, ebben a mecénások, a nyomdák és a kiadók szerepét, a nemzeti nyelvű fordítások hatását, s nem hagyja figyelmen kívül az illusztrációk szerepét sem a művek recepciójának feltárása során. Ezek után kísérli meg Nádasi olvasóközönségének rekonstruálását, amelynek során a tulajdonosi és használói bejegyzések, valamint a korabeli és az újkori könyvtári katalógusok tanúsága a forrásanyag. Mindezek alapján Tüskés meglepően széles körre nézve tudja meggyőzően bizonyítani Nádasi műveinek használatát, olvasását. Ez messze meghaladta a jezsuita rend intézményeit, mivel "a kötetek eljutottak az egyházi társadalom minden csoportjához, s a világi használók köre a fejedelmektől a főúri tulajdonosokon át az olvasni tudó polgári rétegekig terjedt" (355). Hallatlan népszerűsége és hatása csak a 18. század második harmadától kezdve csökkent, mivel a szerzői szándék és a kor elvárási horizontja közötti távolság ekkorra már jelentékeny mértékben megnőtt, s a devóció és etika új normái és kifejtési módjai kerültek előtérbe a felvilágosodás előestéjén.

Végezetül nem hagyható említés nélkül az a hallatlanul gazdag szakirodalmi jegyzetanyag, amely az értekezés főszövegét kíséri. Különösen a német és a francia (kisebb mértékben az angol nyelvű), kutatási eredmények bőséges tárházára támaszkodott a szerző, ezért is közeledhetett gazdag szempontrendszerrel anyagának szerteágazó problémáihoz. Kívánatos lenne, hogy az általa használt tanulmányok eredményei a hazai tudományosság szélesebb köreiben is ismertekké váljanak. Nagy érdeme Tüskés Gábornak, hogy igen jó integratív képességgel építette be fejtegetéseibe az éppen odavágó szakirodalmi megfigyeléseket, úgy azonban, hogy mégsem azok, hanem saját gondolatmenete irányítja tollát. A szó szoros értelmében épít a nemzetközi tudományos eredményekre, azokat továbbgondolja és témájára haszonnal alkalmazza őket.

A kötet függelékében számos segédlet szolgálja az áttekinthetőséget és a jobb eligazodást a meglehetősen összetett filológiai jelenséget illetően. Helyet kapott itt Nádasi műveinek jegyzéke (kéziratosaké és nyomtatottaké egyaránt), továbbá egy ábra, amely a kiadások kronológiáját szemlélteti, egy táblázat, amely a különböző edíciók tárgyszókészletének változásaira utal, valamint egy térkép, amely a kiadások geográfiai helyeit mutatja be. Mindezek mellé még 26 illusztráció járul, így a kötet igen sokoldalúan hasznosítható alapmunkává válik.

Végeredményben Tüskés Gábor monográfiája mind témaválasztását, mind a feldolgozott anyag mennyiségét és vizsgálati szempontjainak újszerűségét tekintve kiemelkedően értékes alkotás. Eredményeit, megfigyeléseit több tudományág is hasznosítani tudja majd, s azok minden bizonnyal ösztönzést adnak a barokk korszak populáris devóciós irodalmának, valamint folklór és műpróza kapcsolatának további kutatásához.

Szerkesztette Imre Mihály, Hódmezővásárhely, Bethlen Gábor Református Gimnázium, 1997, 177 + [42] l.

Szőnyi Benjámin életműve nem tartozik az irodalomtörténet-írás kedvelt kutatási területei közé, noha az utóbbi időszakban fontos publikációk emelték be a szakmai köztudatba. A Szőnyi halálának kétszázadik évfordulójára rendezett hódmezővásárhelyi konferencia anyagának kötetben való megjelentetése így különösen jelentős, annál is inkább, mert a kötet tanulmányai Szőnyi életművében a kor művelődés- és eszmetörténetének olyan problémáit mutatják fel, amelyek messze túlmutatnak a vásárhelyi prédikátorköltő jelentőségén.

Az Imre Mihály által szerkesztett kötet hat előadás szövegét tartalmazza. Dányi József Szőnyi Benjámin, a lelkipásztor címmel személyes hangvételű megemlékezést írt, amelyben megidéződik az egyházáért sokat tevő és áldozó, mély hittel megáldott lelkész alakja. Vörös Imre, aki tanulmányaival úttörő szerepet játszott Szőnyi újrafelfedezésében, korábbi írásaira épülő, eszmetörténeti összefoglalást ad Szőnyi Benjámin természeti világképe címmel. Fekete Csaba Szőnyi Benjámin és a magyar református himnológia című írása széles kitekintésű, teljességre törekvő áttekintést nyújt az énekszerzőről, míg Kecskés András hasonló megközelítésben Szőnyi énekköltészetének verstani kérdéseiről szól (Szőnyi Benjámin énekeskönyveinek ritmikája), folytatva és összefoglalva korábbi tanulmányát, amely az Irodalomtörténeti Közleményekben jelent meg. Molnár Ambrus történeti-helytörténeti tárgyú dolgozata Szőnyinek egy korabeli eseményhez való viszonyát tárja fel (Szőnyi Benjámin és a hódmezővásárhelyi parasztfelkelés). Imre Mihály Vesztett csata a fiziko-teologizmus örökségével (Szőnyi Benjámin öregkori verseskötete: Istennek trombitája..., Buda, 1790-91.) címmel Szőnyi-kutatásainak még kéziratban lévő anyagára építve ad impozáns összefoglalást e különös, sajátos irodalomtörténeti jelentőséggel bíró énekszerző-prédikátor munkásságáról.

A tanulmányok, noha számos és szerteágazó kérdést vetnek fel, alapvetően mégis két fő csomópont köré szerveződnek. Az egyik Szőnyi költészetének énekköltészet jellege, ami munkássága státuszának egészét érinti, a másik a fiziko-teológia szemlélete, amely a világkép laicizálódásának sajátos és jellemző formája volt a 18. század második felében.

Az, hogy Szőnyi versei énekversek, közismert. De hogy ez valójában mit is jelent, annak számbavétele még nem történt meg, s nemcsak Szőnyi munkásságára, hanem a kor irodalmi műveltségének nagyobb metszetére nézve sem. Fekete Csaba sarkított megfogalmazásban hívja fel a figyelmet e műveltség sajátos karakterének meghatározó voltára: "Az ének nem vers, amelyet elolvasnak, legfeljebb felolvasnak, hanem imádság, amelyet elénekelnek. Az énekeskönyv, Szőnyié is, nem egyszerzős vagy többszerzős irodalmi antológia." (31.) Nagyon profán hasonlattal élve valahogy úgy járunk ezzel, mintha a manapság a rádióból ránk zúduló slágerzene szövegeit egyszer csak írott formában, a zenétől, a dallamtól elvonatkoztatva kezdenénk "élvezni", elemezni mint autonóm irodalmi műalkotásokat. A 18. századi (egyházi és világi) énekvers (is) egy bizonyos kultúra részeként létezett, hozzátartozott a zene és a dallam, valamint az a közösségi szertartás- és szokásrend, amely természetes közegét jelentette. Eredeti karakterük megközelítése csak e rendkívül összetett jelenségcsoport együttes rekonstruálásával képzelhető el. Ez azonban szinte lehetetlen. Túl az elméleti problémán (vagyis hogy a rekonstrukció mindig inkább konstrukció), magának e jelenségcsoportnak a megragadására sincsenek meg igazán az eszközeink. Egy szöveg vizsgálható, de a környezetét képező szokásrend, kulturális összefüggés már alig-alig. Ezért fontos, hogy a szöveg mellett a még viszonylag jól vizsgálható dallamvilág értő elemzőre találjon. Külön nehézség persze, hogy kevés az olyan kutató, aki mind az irodalom-, mind a zenetörténeti hagyományrendet egyaránt ismerve képes a két szempont együttes alkalmazására.

Fekete Csaba és Kecskés András tanulmányai két oldalról elindulva, s nagyobbrészt meg is maradva a kijelölt pályán, nagyon sok közösnek mondható konzekvenciához jutnak el Szőnyi énekköltészetét illetően. Fekete Csaba a dallamvilágot vizsgálva állapítja meg, hogy nem "úgy kell tehát mérnünk a Szentek hegedűje énekeit, mintha mai versek volnának, vagy legalább olyan versek, mint a 18. századi irodalmi lapok irodalmi próbálkozásai. [ ...] Énekelve másként éljük át a rímek, esetleges tölteléksorok, sikerületlen részletek, a versmondattan milyenségét. Kimunkáltabb elhelyezést érdemel minden versre általában jellemző kategória az énekes műfajokban, mint ahogyan azt az irodalmi elemzés megszokásai engedik. Egy-egy dimenzióval kevesebbet használ az elemző, aki Szőnyi énekeit vizsgálva sem engedheti meg önmagának a liturgikus éneklés miliőjét." (61.) Kecskés András pedig az énekvers szövegverssé válását kiemelve állapítja meg: "A 18. század magyar költői egyre inkább elszakadnak a >> nótajelzés<< kötöttségeitől: az énekvers a szellemi élet néhány meghatározott területére szorult vissza mint az alkalmazott költészet kifejezési formája, míg a saját hagyományait fokozatosan kialakító szépirodalom (a poézis, a szépliteratura) közegében a szövegvers vált általánossá." Ugyanakkor Szőnyi az éneklésben "az Isten és ember közötti személyes, bensőséges viszony megnyilvánulását, tehát - az irodalom felől nézve - sajátos célú és tartalmú lírai közlésformát" is látott. "A Szentek hegedűje énekszövegeit tehát lírai jellegű, szépirodalmi igénnyel megformált alkalmazott költészetnek kell tekintenünk." (70.)

Ez az "alkalmazott költészet" ugyanakkor nemcsak műveltségi szintek közötti lebegésében átmeneti, de zenei és irodalmi ízlésváltások hullámverésében is elhelyezhető. Dallamvilága a hagyományos közösségi énekléshez szabott, mint Fekete Csaba részletekbe menő vizsgálatának táblázatba foglalt eredményei bizonyítják. Zömében genfi zsoltárdallamokra épül, s ezáltal töretlenül folytatja a 17. századi puritán örökséget (38-39). A Benedek-féle új énekeskönyv ezt az énekkincset azonban háttérbe szorította a 19. század elejétől fogva, s az ennek nézőpontjával azonosuló elemzések Szőnyi munkásságát is leértékelték. Pedig látnunk kell, hogy a 18. század derekán ez az énekkultúra még virulens volt, éltette a gyülekezeti- és diákéneklés, s egyáltalán nem számított mindenestől korszerűtlennek. Hasonló nézőpontváltás szükségességére hívják fel a figyelmet Kecskés András verstani elemzései is. Az ugyancsak táblázatokba rendezett eredmények alapján megállapítja: "Szőnyi Benjámin énekszövegeinek metrikai vizsgálatából arra következtethetünk, hogy ez a sajátságos hagyományőrző hagyománykövetés jelentősebb szerepet játszott a magyar verselés történetében, mint eddig gondoltuk. Szőnyi látszólag megrögzött konzervatív: sorformái, szakaszmértékei között egy sincs, amely gyökeresen eltérne a református gyülekezeti éneklés megszokott dallamkészletének ismert szerkezeteitől. [ ...] Miközben híven megőrizte a régi magyar énekvers (a >> magyar ritmusok<< ) szótagméréstől független, rímes-szótagszámtartó, ütemhangsúlyos metrikai jellegét, az egyes szakaszmértékek sor- és rímszerkezetét tekintve színes, változatos, igényes külhoni mintákat vett alapul. A nyugat-európai protestáns énekköltészet formakészletének meghonosításával a magyar nemzeti költészet lett gazdagabb." (102.)

A jelen tanulmánykötet másik központi kérdésének a fiziko-teologizmus jelensége tűnik. Ez az eddig emlegetett írásokban is fel-felbukkan, azonban igazán Vörös Imre és Imre Mihály dolgozataiban kerül középpontba. A fiziko-teológia mint a vallásos világkép laicizálódásának egyik útja elsősorban református kollégiumainkban és vonzáskörzetükben volt nagy hatású, aminek nyilvánvalóan az európai szellemi és intézményes kapcsolatokban lelhetjük fel az okát. Ez a világképi tájékozódás szellemi-irodalmi életünk e kulturális közegben nevelkedett részét predesztinálta arra, hogy az elvilágiasodás következő fázisaiban a természetelvű világmagyarázat és a kantiánus kérdésirány felé tájékozódjon. Mindenesetre feltűnő, hogy Holbach és Kant hívei között milyen nagy arányban vannak az ezen oktatási intézményben nevelkedett ifjak. Az irodalmat tekintve pedig a leíró költészet és az irodalmi érzékenység műfajainak előtérbe kerülését konstatálhatjuk.

Szőnyi Benjámin persze mindettől még igen messze áll, ő a fiziko-teologizmus hazai térhódításának első időszakához számítható. Érdekes azonban, hogy e gondolatrendszer kezdeti, problémamentes adaptálása után erősödtek fel benne a kétségek, méghozzá éppen a fiziko-teologizmusban rejlő, Szőnyi által veszedelmesnek ítélt transzformációs lehetőségek miatt. Imre Mihály Szőnyi latin nyelvű, máig kiadatlan (250 lapnyi) kéziratos költészetét vizsgálva jutott el e megállapításhoz, s ez kétségtelenül jelentős felfedezés. "Azt mondhatjuk, hogy a latin nyelvű költészetben tágabb teret kap, nagyobb mértékben van jelen a fiziko-teologizmus gondolatvilága, mint a vele párhuzamosan nyomtatásban is megjelenő magyar nyelvű művekben. Ugyanakkor a latin nyelvű versekben hevesebben zajlik a fenti gondolatvilág reviziója, a vele való leszámolás." (144.)

E gondolatrendszerrel egyidejűleg hat költészetében a pietizmus. Imre Mihály felismerése azért is jelentős, mert bizonyítja, hogy a magyar pietizmus irodalma nem korlátozódik csak evangélikus szerzőkre, s ezáltal olyan hagyományszálat vet fel, amely különös jelentőséggel bír a századvégi érzékenység irodalmi formái felől nézve. A misztika iránti fogékonyság, a rajongás, az önnön lelkiségre való koncentrálás olyan irodalmi nyelvezet megteremtését mozdította elő, amely a későbbiekben az irodalmi megújulás egyik fő irányának alapja lett. Szőnyi költészete tehát e szempontból is kezdeményező jelentőséggel bír, noha ez természetesen nem jelentheti e költészet esztétikai értékének túlzott felnagyítását. Az átértékelés azonban így is indokolt.

Az Imre Mihály szerkesztette Szőnyi-tanulmánykötet fontos szerepet tölt be: egy kisebb költőről szólván nemcsak annak több szempontból való átértékelését nyújtja, de a korszak fontos problémái, a közköltészetiség és az énekvers-jelleg, valamint a fiziko-teologizmus és a pietizmus kérdéséhez is megfontolásra érdemes tényeket és következtetéseket hoz fel. Mindössze abbéli sajnálkozásunkat fejezhetjük ki, hogy ez a szellemi kvalitásaiban oly jelentős kötet tipográfiailag igen sok gyarlósággal bír, ami semmiképpen nem méltó hozzá. Reméljük azonban, hogy az olvasó is megbocsát: a könyv önértéke alapján erre minden reményünk meglehet.

Szerkesztette Debreczeni Attila, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 1996, 423 l. (Csokonai Könyvtár: Bibliotheca Studiorum Litterarium, 8).

Egy irodalomtörténeti korszak kutatását bemutató konferenciát szervezni nehéz, de még nehezebb az ott elhangzó előadásokat tanulmánykötetben megjelentetve képet adni a kutatás állásáról. Ezt a nehéz feladatot tűzte maga elé a Csokonai Könyvtár 8. kötete. Bitskey István előszava szerint: "...kellő indok volt tehát arra, hogy Csokonai szülővárosa adjon otthont annak az interdiszciplináris tanácskozásnak, amely a felvilágosodás kutatásának időszerű kérdéseit kívánta áttekinteni, kutatási perspektívákat is körvonalazva. (...) A válaszok keresésének jegyében zajlott le a Debreceni Akadémiai Bizottság székházában, 1995. március 23-25. között a konferencia, amelynek anyagát - változtatás nélkül, tematikus egységekbe rendezve - adja közre kötetünk." (10.) Tudom, hogy a kötetben csak azt lehetett közreadni, ami az ülésszakon elhangzott, mégis elvárható volna a szerkesztőtől - aki a magyar felvilágosodás irodalmának jeles kutatója, a korszak szövegeinek avatott ismerője és kiadója - egy átfogó, értékelő bemutatás a kutatás állásáról, irányairól, annál is inkább, mivel Debreczeni Attila feltehetően fontos szerepet játszott az anyag tematikus egységekbe rendezésében, ezáltal sugalmazva a kutatás erővonalait, irányait. Szintén hasznosnak ítéltem volna a meghívó levél közzétételét, hiszen ez a szöveg tartalmazta a konferencia és ezen keresztül a kötet tanulmányaival szemben megnyilvánuló elvárásokat és előfeltevéseket. A meghívó publikálása azért is jó lett volna (lásd Szétszórt rendszer, szerk. Csorba Sándor, Margócsy Klára, Nyíregyháza, 1998), mert még pontosabban rajzolta volna meg azt a dialógushelyzetet, amelyet a konferencia előfeltevése által meghatározott kérdés és a konferencián elhangzott előadások válasza mutat. Míg az előzetes, a konferenciára hívó kérdésben arra keresték a választ a szervezők, hogy "jelentett-e az 1795-ös év valamilyen alapvető cezúrát a magyar - vagy az európai - irodalom történetében" (10) és míg a konferencia címe A felvilágosodás fordulata a magyar irodalomban volt (401), addig a megjelent kötet címe már a folytonosság felé tett engedményt (Folytonosság vagy fordulat?), s Bíró Ferenc az üléseket lezáró, összegző előadásában már olyképp summázta véleményét, hogy: "Az elmondottak szerint 1795 tehát nem jelent fordulatot a magyar irodalom történetében, annak ellenére, hogy számos magyar író életében drámai fordulatot hozott." (409.) A kötet tanulmányait végigolvasva látjuk, hogy az írások többsége a folyamatosság, a továbbvitel, az összekötés szerepét tulajdonítja az 1790-es éveknek és a középpontba állított dátumnak.

1795 kronológiai, illetőleg korszakmeghatározó értékével mindössze egy tanulmány foglalkozik, Mezei Mártáé, aki már többször publikált dolgozatokat a felvilágosodás dátumainak vizsgálatáról. E gondolatébresztő és a dátum mint korszakmeghatározó fogalom történetét plasztikusan megrajzoló tanulmányában Pápay Sámueltől Szauder József 1970-ben megjelent tanulmányáig vizsgálja 1795 szerepét, jelentéseit. ?-sszefoglalásul azzal zárja gondolatait, hogy a korszakhatárok meghúzásához először saját irodalomtörténeti előfeltevéseinket, irodalomszemléletünk alapjait kell tisztáznunk (397). Ha a szerző gondosan megírt dolgozatában explicitebbé tette volna a különböző korok előfeltevéseinek bemutatását, még érzékletesebben rajzolódhatott volna ki a magyar irodalomszemlélet alapvető változása. Ez már csak azért is gazdagíthatta volna jelentős tapasztalatokkal irodalomtudományunkat, mert a különféle, korábbi irodalomszemléletek elemei részleteikben vagy egészükben felfedezhetők ennek a konferenciának az anyagát képező tanulmányokban. Az irodalom létmódjáról szóló előfeltevések változásának bemutatása (amely külön monográfiát megérő téma) láthatóbbá tette volna a kötet egyes tanulmányainak egymáshoz való viszonyát és helyzetét, a párhuzamos és az ellentétes irányba mutató nézeteket, irodalomfelfogásokat.

Mezei Márta utal rá tanulmányában, hogy az irodalomszemlélet egyik alapkérdése lehet, hogy a felvilágosodás és az irodalom kapcsolatát miként látják irodalomtudósaink, illetve milyen módon lehet a felvilágosodást korszakjelzőként használni a magyar irodalomtörténet bizonyos dátumok által meghatározott szakaszára - miről is beszélünk és hogyan szólhatunk témánkról, amikor a "felvilágosodás magyar irodalmáról" gondolkodunk. A felvilágosodás elsősorban eszmetörténeti, filozófiatörténeti fogalom. Úgy gondolom, ebből az a következtetés vonható le, hogy az irodalom területén a témaválasztásban, a kérdések keresésében és megválaszolásában, illetve az irodalom egy másik szempontú megközelítésében a felvilágosodás hatása alatt kialakuló irodalmi intézményekben lehet jelen. Az irodalmi, a művészi megformálásnak kérdéseiben csak sokkal áttételesebben és bonyolultabban lenne kimutatható a felvilágosodás hatása. A megformálás tekintetében sokkal több tényezőre kellene tekintenünk: a korábbi hagyományok érvényesülésére, az irodalmi alkotások funkciójára (alkalmi versek, egyházi költészet stb.), s csak ezek mellett, meglehetősen sok lapúra csiszolt prizmán keresztül lehetne meglátni a "fény" korszakának képét.

Másik fontos állításom, illetve kérdésem, hogy a felvilágosodás önmagában nem az egész (vagy mondjuk egy nemzeti) irodalomra vonatkoztatható kategória. Ha a magyar felvilágosodás irodalmához sorolunk olyan konzervatív szerzőket, mint mondjuk Gvadányi vagy Csízi István, illetve ha figyelembe vesszük a magyar irodalomban tapasztalható későbarokk hatásokat (pl. Baróti Szabó, Rájnis), akkor megkérdőjeleződhet a "felvilágosodás magyar irodalma" szóhasználatú fogalomnak a jelentése és érvényességi köre. Az is bizonyosnak látszik, hogy a magyar irodalom körét sem lehet leszűkíteni csak azokra a művekre, amelyek hordoznak magukban valamely részt a felvilágosodás néven meghatározott gondolatokból és szemléletrendszerből.

Sok nyitott kérdést vet fel az is, hogy éppen a 18. század második felében, a hungarus-tudat felbomlásával a korábbi "magyarországi" fogalom átalakul, de nem olyan zökkenőmentesen és gyorsan, hogy a század utolsó harmadának irodalmára minden további nélkül a "magyar" jelzőt lehetne alkalmazni, akár a nemzeti eszme alakulása, akár a nyelvválasztás szempontjai alapján.

Az irodalomtörténeti szakaszok jellemzésének szempontjából lehet, hogy éppen az olyan kronológiai dátumok lennének alkalmasak az egyes irodalmi korszakok meghatározására, amelyek nem kötődnek az irodalomtörténeti folyamat részeihez. Ha például századok szerint korszakolnánk az irodalmat, akkor biztosan nem merülnének fel kérdések arra vonatkozóan, hogy mettől meddig tart a 16. század irodalma. Így elkerülhető lenne a hosszabb vagy rövidebb ideig húzódó folyamatok, változások éles cezúrával történő kettéválasztása. (Erre a problémára 1969-ben már Szauder József is utalt az 1772-es korszakhatár elválasztó szerepéről szólva: A XVIII. századi magyar irodalom és a felvilágosodás kutatásának feladatai, ItK, 1969, 131-156, hozzászólások: 156-175; kötetben: Az estve és Az álom, Bp., 1980, 5-56.)

A korszak vizsgálatának módszerében jelentős problémának látom azt is, hogy a 18. század utolsó harmada és a klasszikus századforduló irodalmának leírásakor sok esetben csak néhány szerzőről és nem is teljes életművükről számot adva rajzolunk képet. Több szerző sokkal több művének figyelembevételével kellene ezen korszak irodalmáról szólnunk, amint erre már Horváth János is figyelmeztetett, elsősorban a művek nyelvére való tekintettel: "Az a körülmény ugyanis, hogy az irodalomtörténet legott végrehajtotta egész anyagán azt a szűkítést, amelyen az irodalom akkori fejlődése átment, nem maradhatott következmények nélkül az irodalmi műveltség szempontjából. A hagyomány erőszakos megcsonkítását, a latin nyelvű hazai irodalom végleges elejtését ma is sínyli közműveltségünk, mert a latin elejtésével elzártuk magunktól műveltségünk genetikus ismeretének egyik fő forrását. Innen laikus közönségünk (- >>Nem az ingujjra vetkezettet Értvén csupán e név alatt<< -) magyar műveltségének rövidgyökerűsége, ingatagsága, legjobb esetben egy évszázad vastagságnyi történelmi talaja." (Horváth János, A magyar irodalom fejlődéstörténete, Bp., 1976, 252.) E mondatokat még súlyosabbá teszi szerintem, hogy a magyar nyelven írt művekből is - többségében - csak egy korlátozott részre hivatkozik szakirodalmunk.

Ha több, s nemcsak a külföldi irodalmakkal jobb ismeretségben lévő literátor művei alapján gondolkodunk a korszakról, árnyaltabbá válhat az arra a kérdésre adandó válasz, hogy a felvilágosodás hatására bekövetkező változások irodalmunkban belső fejlődés vagy külső hatás eredményei-e. A konferenciát összegző Bíró-tanulmány a két irányzat összeegyeztetésével próbálja megoldani a problémát, s ez a megoldás több továbbgondolni valót is hordoz magában. "A kor íróinak megnyilatkozásait ebből a szempontból megfelelő módon kell értékelni, az európai irodalmakra való hivatkozásaiknak sokkal inkább legitimációs célzata a lényeges, s aligha jöhetnek komolyan számításba mint motivációs tényezők: a hazai fejleményeket a kultúra területén nem lehet a külső változásokból levezetni. [...] Talán felesleges a megjegyzés: azzal, hogy a művelődés világában a belső szükségleteket és viszonylatokat tekintjük meghatározóknak, természetesen nem szűkítjük szemhatárunkat a magyar glóbusra. Ellenkezőleg, így teremtjük meg a feltételét annak, hogy kutatásainkat több, egymással kapcsolatban lévő vonatkozásra kiterjeszthessük, s hogy a hazai jelenségeknek a nemzetközi távlatokba illesztésénél túllépjünk az ötletszerűségen. Így közelíthetünk azokhoz a struktúrákhoz is, amelyek az európai fejleményekre mindig nagyon is nyitott magyar irodalmi kultúra alakító feltételei voltak." (406.)

A magam részéről biztosan polémiát folytatnék azzal a kijelentéssel, hogy a legitimációs szándék nem lehet motivációs tényező, hiszen a laicizálódó egyházi értelmiségnek éppen az volt az egyik legnagyobb problémája, hogyan vegyen részt az immár lassan világi többséggel rendelkező irodalmi életben, milyen módon, milyen pozíciókban tartsa meg a szellemi életben korábban betöltött vezető szerepét. A fent említett kérdésben ritkán hivatkoznak arra, hogy az 1770-es években, elsősorban 1773 után az egyházi literátorok felszabaduló szellemi ereje biztosította az értelmiség kialakulásának egyik forrását. Ez a folyamat 1781 után erősödött, s a hirtelen előtérbe kerülő egyháziak csak a század utolsó évtizedében térnek vissza megszokott életformájukhoz. Meglepő, hogy az az előretekintő irodalomszociológiai nézőpont, amelyet Bíró Ferenc 1994-es monográfiájában érvényesített, e kötet dolgozataira nem hatott termékenyítően, sőt még a monográfia szerzőjének tanulmányában is csak a háttérben húzódik meg. Csak Debreczeni Attila egy későbbi tanulmányában éreztem e nézőpont jótékony hatását (Debreczeni Attila, "Literátusság" és "popularitás" = Tanulmányok a régi magyar irodalomról, szerk. Bitskey István, Imre László, Debrecen, 1998).

A további kutatások szempontjából meghatározónak tartom Bíró gondolatát, hogy elsősorban a belső fejlődés elemzésére fordítsuk tekintetünket, de azzal a vizsgálati előfeltevéssel, hogy éppen a külső hatás befogadásának milyensége lesz majd a magyar irodalom változásának meghatározó/alakító tényezője. Elkerülhetetlen, hogy a magyar irodalom változásait bemutató vizsgálatok eredményeit nemzetközi összefüggésbe helyezzük, de úgy érzem, hogy a kutatás mai állása mellett az átfogó, az irodalom egészét felölelő összehasonlítást még nem lehetne megfelelően széles alapra helyezni. Az irodalom egyes részterületeinek (pl. a fordítások, az intézménytörténet, a motívumtörténet bizonyos részei, egyes műfajok története) komparatív vizsgálata már eddig is hozott és ezután hozhat értékes és érdekes új eredményeket.

Ebből a szempontból nem tartom szerencsésnek a kötet szerkezetét, ugyanis a "tematikus egységek", a kötet nagy fejezetei nem koherens szempontrendszer alapján jelölik ki az irodalmi kutatások részterületeit. Az első két egység, az Eszmék és változásaik, illetve a Könyv, sajtó, irodalmi élet az eszmetörténeti és az intézménytörténeti megközelítést jelezhetik az olvasó számára. A harmadik és negyedik fejezet azonban más szempontok alapján osztja fel az Európai és magyar kultúra, illetve a Magyar irodalom címekkel a kutatási területeket. Nézetem szerint mind a harmadik, mind a negyedik rész beosztható lenne az első két cím alá is, hiszen mind az eszmék, mind az intézmények történetében fontos szerepet játszik az európai és a magyar kultúra kapcsolata és a magyar irodalom változásának története is. Az ötödik rész, amely a korszak tudományos recepciója történetében végez kutatásokat, szinte az összes korábbi fejezetet magába szívhatná, ám az elméleti, az irodalomszemléleti kérdések tisztázásának fontossága valóban külön szakaszt érdemel minden átfogó igényű tanulmánykötetben.

A kötet első három tanulmánya (Csetri Lajos, Vajda György Mihály, Debreczeni Attila) a korszak megközelítéséhez alkalmas fogalmak, kategóriák, nézőpontok vizsgálatát, tisztázását vállalja magára. Mindhárom tanulmány alapkérdése, hogy a klasszikus századforduló rendkívül változatos és sokrétű irodalmi anyagát milyen szempontok alapján lehet megközelíteni. A stílustörténeti kategóriák érvénye korlátozott, legalábbis nem pontosan körülhatárolt, mivel ebben a korszakban egyszerre, egymásra torlódva jelennek meg. Egy mű sok esetben több irányzathoz is besorolható, több esetben elmosódnak a kategóriák egymás közti határai (klasszicizmus-rokokó vagy szentimentalizmus-romantika, de akár a klasszicizmus, a rokokó és a szentimentalizmus között, pl. a természetszemlélet és természetábrázolás területén). A tanulmányokból nem tűnik ki egyértelműen, hogy a stílusirányzatok kérdéseit az írók-költők, a szándék, a korszak szabályait magába foglaló preskriptív elmélet felől vagy a már elkészült művek olvasatából, a befogadás oldaláról vizsgálják az említett kutatók. Csetri Lajos a korszak szaktudományos értékelésének történetét kronológiai rendben tárgyalja, Bíró Ferenc 1994-es monográfiájával bezárólag. A felvilágosodás értelmezéstörténetéről szólva a magyar tudományosság napjainkban érvényes konszenzusát a korszak meghatározó változásaira vonatkoztatva két tényezőben látja: "úgy hihetem, attól függetlenül, hogy az egyes kiváló kutatóink szerint meddig tart a felvilágosodás kora, az ezen belüli fordulat vonatkozásában az utóbbi évek korunkra vonatkozó legjelesebb irodalomtörténeti műveiben megvan a konszenzus abban a vonatkozásban, hogy a felvilágosult boldogságfilozófia és a nemzeti tudat bontakozása közötti folyamatok jelentenek valamilyen fordulatot a korszakon belül." (23.) A nemzeti tudat bontakozásáról szólva figyelmeztet, hogy árnyaltabb kép kialakítása pontosíthatná tudásunkat erről a kérdésről: a nemzet-gondolat kialakulásának vizsgálata közben tekintettel kellene lennünk az ország különböző részeiben lakó, különböző vallási felekezethez tartozó s a hatalomhoz különféle módokon viszonyuló személyek és csoportok gondolatvilágának nem homogén voltára.

Vajda György Mihály a korszak irodalomtörténetének európai összefüggéseire helyezi a hangsúlyt dolgozatában. Az 1789-1820 közötti periódust az átmenet időszakának, a jelentős fordulat korának látja irodalmunkban. Ennek a vélekedésnek az egyik megelőző, a gondolatot több oldalról bemutató dokumentuma az 1982-ben megjelent Le tournent du siecle des Lumieres 1760-1820 című kötet (szerk. Vajda György Mihály, Bp., 1982). Baróti Dezső e kötet kapcsán fejtette ki véleményét a korforduló értékelésével és értelmezésével kapcsolatban (ItK, 1984, 636-653), több ponton - elsősorban a stílusirányok elemzésénél, érvényességi körénél - megkérdőjelezve a kötet eredményeit. Feltehető, hogy azoknak a kérdéseknek az eldöntése, hogy egy stílusirányzat mettől meddig tartott, nagyon nehéz feladat, s talán nem is éri meg a beléfektetett energiát. Annak bizonyítása, hogy az 1790-1820-ig terjedő időszak korforduló-e, már több eredménnyel kecsegtethet, bár én kevéssé tartom hatékonynak a korforduló fogalmának használatát. (Az én leegyszerűsített véleményem szerint két nagy korforduló volt eddig, az egyik a felvilágosodás hatására a 17-18. században, majd kétszáz éven keresztül, amikor véget ért az egységes világkép kora, a másik az utóbbi tizenöt évben, amikor a virtuális világ kora köszöntött be, s a csak hagyományosan megtapasztalható világ kora véget ért. Azt hiszem, több korfordulót ez a civilizáció már nem bír el.) Ha a korfordulót úgy értelmezzük, hogy az 1790-es, 1800-as években billen át a mérleg, s kerülnek túlsúlyba a felvilágosodás hatására a gondolkodásmódjukat és az írásművészetüket megváltoztatók, akkor viszont tovább kell gondolkodnunk azon, vajon mik is azok a folyamatok és tények, amelyeken keresztül ez a változás lemérhető.

Debreczeni Attila vállalta azt a nehéz feladatot, hogy az érzékenységet mint stíluskategóriát elemezze, leírja. Elméletileg megalapozott dolgozatában viszonylag kevés példát idéz, s ezért több esetben nehéz eldönteni, mely szövegekből von le következtetéseket. Ez a megoldás - a fentebb említett stílustorlódás miatt - sok kérdést hagy nyitva, hiszen egyazon stílusjegyek különféleképpen értelmezhetők, attól függően, hogy az érzékenységhez, a klasszicizmushoz vagy a romantikához soroljuk azokat. Ezen első rész eredményei - érthetően - még nem hatottak eme konferencia előadásaira, de még e körülmény figyelembevétele mellett is feltűnő, hogy a stílustörténeti kategóriák s egyáltalán a megközelítés elméleti fogalmai milyen sokféle jelentéssel szerepelnek a különféle dolgozatokban. Egy következő konferencián minden bizonnyal érdemes szót ejteni ezekről a kérdésekről is.

A további részek tanulmányai az irodalom társadalomtörténeti megközelítései közül a egyháztörténeti (Fekete Csaba), a politikatörténeti (Csetri Elek, Egyed Emese), az intézménytörténeti (Taxner-Tóth Ernő, Pavercsik Ilona, Csorba Sándor) és az irodalomszociológiai (Fábri Anna) vonatkozásokat vizsgálják. Az irodalom belső történetének változásait a stílus- és műfajtörténet (Penke Olga, Vörös Imre, Kiss Sándor, Zentai Mária, Szajbély Mihály, Nagy Imre), az összehasonlító műfaj- és motívumtörténet (Madarász Imre, Sárközy Péter), az eszmetörténet (Szilágyi Ferenc, Kókay György, Margócsy István, Kecskés András, Szilágyi Márton, Dávidházi Péter) és a recepciótörténet (Földvári Sándor, Borbély Szilárd, valamint Nagy Miklós, D. Molnár István, Fried István, Mezei Márta) kérdéseit boncolva vizsgálják a szerzők.

Ezek a dolgozatok nem kapcsolódnak szorosan a korforduló kérdéséhez. A század utolsó harmadának irodalomtörténetében végeznek mélyfúrásokat (Csetri Elek - a jakobinus mozgalom erdélyi kapcsolatairól, Szilágyi Márton - az Uránia szövegeinek forrásairól, Zentai Mária - Csokonai pajzán motívumairól, hangneméről, Dávidházi Péter - Toldy névváltoztatásának hátteréről) vagy összegeznek egy irodalmi kérdést (Sárközy Péter - az olasz és a magyar irodalom kapcsolatairól, Kókay György - a nyelvválasztás kérdéséről, Szajbély Mihály - Csokonai poétikájának műformai vonatkozásairól, Fábri Anna - a női írók szerepéről, pozíciójáról a klasszikus századforduló irodalmában). A témák annyira különfélék, hogy a párhuzamos kutatási irányokat nehéz észrevenni. A korszak poétikáinak feltárása több dolgozat témája, hasonlóképpen központi kérdés az irodalom elterjedtségének, olvasottságának s - egyáltalán - hatásának kérdése. Való igaz, hogy amikor ennek a korszaknak irodalmáról beszélünk, csak elnagyolt vonalakkal tudjuk megrajzolni az olvasóközönség képét, s még kevésbé tudjuk pontosan értelmezni az irodalomhoz való viszonyát. Ettől függően az összes, az irodalom elméletére vonatkozó kérdés (pl. poétikák) is elbizonytalanodik, mert bizonyos esetekben a legkifinomultabb poétikai eljárások sem nyertek az olvasóközönségtől befogadást, életet. A 18. század utolsó harmadára vonatkozó kutatásoknak feltehetően az egyik legfontosabb része az irodalom befogadásának milyenségét célzó kérdések felvetése, s itt a befogadásnak mind recepcióesztétikai, mind társadalomtörténeti aspektusaira gondolok.

A kötetet végiglapozva az a megdöbbentő tapasztalat ért, hogy az összes tanulmányban (ha jól számoltam) mindössze 8 esetben hivatkoznak 1990 utáni szakirodalomra a szerzők úgy, hogy nem saját, korábbi cikküket vagy nem Bíró Ferenc 1994-ben megjelent monográfiáját idézik. A nyolcból is két esetben elmarasztalólag: "maradandóan káros az a félreértés..." (Sárközy Péter, 185), illetve "Így korrekcióra szorul az a vélemény..." (Földvári Sándor, 232). Így összesen hat eset marad, melyből öt magyar nyelvű, hazai szakirodalom, amikor a dolgozatok szerzői (Penke Olga, 88 skk.; Szilágyi Márton, 279; Zentai Mária, 315; Nagy Imre, 336; Borbély Szilárd, 346; D. Molnár István, 378) - úgymond - "friss" eredményekre támaszkodnak. A szakirodalmi utalások leginkább a múlt század végi és e század eleji pozitivista eredmények mellett az 1960-as, 1970-es évek szintéziseire, monográfiáira, az 1980-as évek néhány fontos tanulmányára utalnak.

Hasonlóan nem ad okot örömre a forrásokra való hivatkozások képe sem, bár itt nem a szerzők, hanem a korszak textológiai szempontból nehéz helyzete az ok. A klasszikus századforduló szövegeinek feltárása, kritikai igényű kiadása még nem bontakozhatott ki teljes mértékben. A múlt század végi, s azóta meglehetősen elavult kiadásokat csak néhány esetben váltotta fel modern, kritikai igényű szövegközlés, s ezekben az esetekben sem lehet a szerzők, illetve a szövegek kiválogatásának koncepcióját pontosan kiismerni, felfedezni. A 18. század második felében mind a nyomtatott művek, mind a kéziratosan terjedő és azóta is fennmaradt szövegek száma ugrásszerűen, nagyságrendekkel megnő. Minden bizonnyal igaz, hogy új utakat kell keresni ilyen nagy mennyiségű szöveg számbavételére. Ilyen vállalkozás pl. a Régi Magyar Költők Tára 18. századi sorozata, ám amint tudható, ez a sorozat a szövegek kritikai igényű megjelentetése mellett nem kíván egy-egy szerző esetében a teljesség igényével fellépni, egyes költőktől csak egyik vagy másik reprezentatív kötetüket, tulajdonképpen "válogatott" műveket kíván közreadni. De túl a verseken, számtalan olyan forrástípus akad, amelyeknek feltárása szinte alig történt meg, például a vármegyei aktáknak az irodalomhoz kapcsolható kérdései, az egyházi könyvtárak anyagai, az aprónyomtatványok áttekintetlen halmaza. Feltehetően e további forrásfeltárások után lehet majd megnyugtató választ adni olyan kérdésekre, mint amelyeket Margócsy István tesz fel a kötet számomra legizgalmasabb dolgozatában: "Vajon miért is kezdtek mégis, mindennek dacára, ennyien magyarul írni, milyen terjedtségű magyar nyelvű olvasottságra és műveltségre számítva, s kiket számítva feltételezett olvasó közönségül? [...] Az alapkérdésünk, amely e típusú adataink kapcsán egyre erőteljesebben hat, az anyanyelvi irodalomnak társadalmi funkcióját célozza, s e korban s e téren azt érintené: vajon milyen új ideológia, s miért éppen nyelvi jellegű kezd hatni - s vajon milyen körökben s milyen hatásfokkal? Pontosabban és szociologikusabban fogalmazva: milyen lehetett (s milyen funkcióra irányult) a magyar nyelv nyilvános használata e korban - s milyen lehetett ennek hatása a literatúrára?" (254-255.) Éppen eme kérdésirányok jelezhetik, hogy a korszak megközelítésében új irodalomszemlélet lép előtérbe, s ez mind a források új csoportosítását, mind a korszak kanonizált szerzőinek újraértékelését maga után fogja vonni.

A kötet tanulmányai többféle irodalomszemléletet, többféle fogalomkészletet mutatnak, s ezek - a könyv egészét nézve - nem alkotnak egységet. Van azonban néhány pont, ahol olyan következetlenségre bukkantam, amely nem a különböző irodalomfelfogásokra, hanem inkább a némileg bizonytalan fogalomhasználatra vezethető vissza. Csak példaként említek néhány esetet. Szilágyi Márton dolgozatának a címben felvetett eszmetörténeti hátterét az ebben a kötetben közreadott dolgozatban hiába kerestem. Igaz, kandidátusi értekezésében - amely azóta könyv alakban is napvilágot látott (Kármán József és Pajor Gáspár Urániája, Debrecen, 1998, Csokonai Könyvtár, 16) - már e fejezet szerves részt képez, talán terjedelmi okok miatt maradt ki a tanulmánykötetből. Akkor viszont érdemes lett volna a címet jobban közelíteni a nagyszerű filológiai forrásfeltárási eredmények bemutatásának tényéhez. Debreczeni Attila dolgozatában kissé meghökkenve olvastam: "Noha világos, hogy a megírásban benne foglaltatik egyben a távolítás gesztusa is, az elsődleges motivációnak mégis a saját életprobléma lehető teljes megfogalmazásának belső kényszerét érzem, aminek következtében szerző és hősének különállása lényegében megszűnik." (60 - kiemelés: T. A.) A szerző mint irodalmi fogalom - számomra - mindig a műtől különálló és más szempontrendszer okán létező kategória, s a művel (szereplővel) történő eggyé válása ezért lehetetlen. Penke Olga izgalmas és sok fontos problémát érintő dolgozatában az idézőjelbe tett "kis" műfajok elnevezés, amely egyébként bevett terminus a korszak irodalomtörténetében, a leíró jelentésen túl értékelő mozzanatot is tartalmaz (nem tudom, szándékosan-e), a rövid vagy a rövid epikus, lírai műfajok meghatározással szemben. Kiss Sándor figyelemre méltó dolgozatában olvastam, ám a mondat második részét nem értettem: "Arány, szerkesztés, viszonylagos nyugvópont így Kármánnál sem hiányzik, azonban a különböző típusú szekvenciákon mintegy végigrezeg a személyesség húrja, amin itt világosan kimutatható nyelvi jegyeket érthetünk." (225-226.) Az intertextualitásról szóló fejtegetéseit nagyon megfontolandónak tartom, de a záró gondolatot - talán a helyhiány miatti kevéssé kifejtettség okán - nem tudtam értelmezni: "Fanni úgy hallgatja Józsi felolvasását, ahogyan Daphne hallgatta Alexis énekét, ugyanúgy fakad sírva utána - csak könnyeinek mégis egészen más, a mű tragikumával egybecsengő jelentése van. >>De örömét nem tudom kimondani, midőn Daphne a Chloe mellyére simulva szemérmesen vallotta meg, hogy őtet [=Alexist] szereti<< - mondja a lírai elbeszélő Gessnernél. És Fanni? Ő egyedül van, ezt jelzi az intertextualitás is a maga finom eszközeivel. >>Én is zokogni kezdtem<< - írja a most idézett levélben. >>Segéteni magamon nem tudtam, felugrottam, és sebesen kiszaladtam az ajtón" (229). Az idézett részből és a hozzá fűzött értelmezésből én inkább motivikus hasonlóságra gondolnék, mint intertextuális problémára, szövegszerű egyezést, hasonlóságot felfedezni a két részletben nem tudtam. Szajbély Mihály nagyon tanulságos dolgozata után sem érzem magam egészen biztonságban a "költői próza" fogalom jelentését illetően. "Úgy tűnik tehát, Csokonai tudatosan kísérletezett költői próza létrehozásával, s próbálkozásaihoz logikusan tartozott hozzá az is, hogy ugyanazt az anyagot versben és prózában is feldolgozta." (324.) A próza műformai kategória, a költői azonban sem nem műfaji, sem nem műnemi kategória. A "lírai" vagy akár ezen belül valamely műfaji elnevezés - számomra legalábbis - pontosította volna a kategória jelentését. Borbély Szilárd dolgozatát olvasva a következő kijelentésnél álltam meg: "Kölcsey igazsága még a jövőben van, amikor Csokonairól ír." (344.) Kinek a szempontjából? A kifinomult gondolatisággal és jó retorikával megírt dolgozatban, a mindvégig a történeti horizontokat tiszteletben tartó vizsgálati módszer követése közben meghökkentő a - talán a hatáskeltésért született - tagmondat: "az sem nagyon vonható kétségbe, hogyha volt autentikus olvasója valaha Csokonainak, az épp Kölcsey volt." (346.)

Mindezen bizonytalanságok és pontatlanságok ellenére, talán éppen akkor lehetne jelentős előrelépést tenni a korszak kutatása terén, ha az egyes irodalomszemléletekhez konkrétan megfogalmazott kutatási irányok társulnának, s egyes csoportok, csapatok közösen átgondolt, egymás eredményeire építő kutatást terveznének. Ez talán átsegíthetne azon a nehéz helyzeten, amelybe a 18-19. század fordulóját vizsgáló irodalmár kerül. Egyrészt mert a források fennmaradása szempontjából még erősen a klasszikus-történeti korhoz csatolható eme periódus, másrészt viszont már sok olyan művel találkozunk, amelyben a napjainkban érvényes esztétikai kategóriák alapján jelentős értékeket látunk. Egyik oldalról tehát a filológiai, a másik oldalról a műelemző megközelítés él párhuzamosan egymás mellett, de sok esetben nem egymáshoz kapcsolódóan. A nagy és több ponton ismeretlen forrásanyag miatt ez a kettősség napjainkban átfogó érvénnyel ugyan nem oldható fel, de feloldása egyes kérdések, irányok mentén megvalósítható lenne. Ezeket a kutatási irányokat egyes csoportoknak, iskoláknak kellene feltérképezni és felvállalni. Elképzelhető, hogy az új kérdések tisztázódása után már nem a hagyományosan elfogadott dátumok által határolt időszakaszban, s nem is szerzők szerinti felosztásban tárgyaljuk a klasszikus századforduló irodalmát. Ha ezek a változások bekövetkeznek hazai irodalomkutatásunkban, egy következő konferencián minden bizonnyal jelentős eredményeket hoznak majd. A változások egyik gerjesztője, elindítója ez az alapvetően kérdő modalitású, nem egységes, de többirányúsága miatt gondolkodásra késztető konferenciakötet.

Budapest, Argumentum Kiadó, [1997], 195 l.

A címoldalon közölt három(féle) cím valójában három, egymással nehezen összehozható tanulmányt sejtet: a Németh Lászlótól kölcsönzött megjelölés magatartásformákat, megítélt mentalitásokat, szigorúan fogalmazott kvázi-kijelentéseket sugall, ezt követi a tényszerű bejelentés, a Válasz első korszakáról lesz szó, ez sajtótörténeti (irodalom- és/vagy művelődéstörténeti) értekezést ígér, majd a szerzői érdeklődés tárgyáról kapunk információkat. A bevezető szerint: "Elsősorban gondolati rokon- és ellenszenvek történeti dinamikája izgatott, különös tekintettel a szellemi élet helyzetére", ami viszont a körülményes fogalmazás ellenére akképpen lenne lefordítható: problémaorientált/problémaközpontú értekezés írására vállalkozott a szerzőnő, méghozzá a mai szellemi életet részben vagy nagy részben meghatározó mozgások, jelenségek értelmezését elősegítendő. Ugyanakkor a három tényező: elvek, frontok, nemzedékek keresztez(het)i(k) egymást, mivel par excellence irodalmi alakulások megvilágításához inkább a nemzedéki szempont érvényesítése járulhat hozzá, igaz, mérsékelt sikerrel. Ám e szempont következetes végigvezetése szétfeszítheti a tárgyalás kereteit, hiszen a Válasz nem elsősorban nemzedéki szerveződés volt, bizonyos "elvek", sőt "frontok" létesülése elősegítette kiadását, szerkesztését (más szempontból gátolta). Ugyanakkor 1934-ben Szerb Antal itt jelentette meg Az irodalmi élet új nemzedéke című írását, amely egy újfajta, antipozitivista, inkább szellemtörténeti, bölcseletibb-szociológiaibb irodalomszemlélet igényének elfogadását célozza meg. Egy közel ötven főből álló baráti társaság előtt Halász Gábor, Mátrai László, Barta János, Honti János, Bartha Dénes, Komlós Aladár, Németh László (a Tanúban közölte két esszéjét), valamint Belohorszky Ferenc adott elő. Az előadók egy része publikált a Válaszban, másik része nem, egyébként is: meglehetősen eltérő tájékozódású szerzőkről van szó. A kötetben (ezzel szemben) az "elvek" és a "frontok" problémája nagyobb hangsúlyt kap, az idézetszerű fejezetcímek is erre figyelmeztetnek, jóllehet nem törvényszerű, hogy az elvek frontokká fejlődjenek (?), torzuljanak (?). Annál is inkább, mert a szerzőnő a népi írók mozgalmáról beszél, elfogadni látszik azt, amit a Radnóti Sándorral készített interjú hangoztat a populizmusról, és felróni látszik a Válasz bizonyos szerzőinek (?), a népi íróknak (?), a szociográfusoknak (?), külön-külön és összességükben, hogy nem szolgáltak modernizációs stratégiával. A 13. lap szerint volt is, nem is efféle stratégia, a 75. lap szerint "felemás modernizációs elképzelés"-sel rendelkeztek (a kettő talán nem egészen ugyanaz), a 81. lapon: "lényegében nem adtak" modernizációs stratégiát (tehát "nem lényegében" adtak?), a 99. lapon: "De a népi írók csoportjának nem volt programja egy olyan társadalomkutatás számára, amely valóságos politikai mozgalomhoz kapcsolódik". Széchenyi Ágnes nem irodalomtudományi/történeti mű megírását tűzte ki céljául, így nem bírálhatom azért, hogy a szűkebb értelemben vett irodalmi/esztétikai problémák kevés helyet foglalnak el kötetében, irodalmi elemzéssel jószerivel nem találkozunk, ellenben az irodalmi élet tágabb kontextusát illető fejtegetések jócskán előfordulnak. Természetesen lehet az irodalmat, még a verseket is kordokumentumként bemutatni, csakhogy az más diszciplínába tartozik. Az "elvek", a "frontok" föltárásában a politikatörténet, jobb indulatúan szólva az eszmetörténet kompetens. Hogy mennyi joggal szerepel írók vagy szociográfusok értékelésében az új keletű "modernizációs stratégia" tájékozódási, minősítési tényezőként, talán vita tárgya lehet. Hogy ez a modernizációs stratégiának nevezett, ám egy bizonyos ponton a futurológiával érintkező értékkritérium itt valamiféle meghatározó szempont (vagy vezérmotívum?), az ismétlés mintha igazolná. E "stratégiának" elmaradása vagy "felemás" volta nem egyszerűen hiányként, inkább hibaként, zavaró momentumként jelentkezik az értékelésben. S bár Széchenyi Ágnes visszafogottságot és tárgyszerűséget előlegez meg saját tárgyalásának, feltűnt számomra, mily gyakran osztogatja a rokonszenves-ellenszenves minősítéseket. A 19. lapon: Németh László jelszavai rokonszenvesek. (Nem vagyok abban bizonyos, hogy Németh valaha is jelszavakban gondolkodott, jelszavakat szövegezett volna meg.) 108: "hiába beszélt igen logikusan és rokonszenvesen Féja Géza", 146: "Németh Ignotusra vonatkozó, a Nyugat értékeit elvitató passzusa azért is ellenszenves..." Illyés egy passzusáról: "annak időzítése, kihívó felhangja, a >>na most megmondom<< irritál elsősorban", 138: Révai József tanulmánya nem "ellenszenves még tartalmilag" 1938-ban, 152: Kardos Pál "antipatikusan visszafölényeskedik", 157: "az olvasóban is támad valami rossz érzés..." Az ilyen típusú, "ítélkező" és kevéssé értelmező jellegű fordulatok közé tartoznak az alábbi megjegyzések: "Németh László önéletrajzának nehezen menthető passzusai..." (12); "Kifogásunk - valljuk be - egy történetietlen gesztuson alapszik..." (54); "De ez inkább sugallat, mint értelmezés részünkről" (31) stb.

Ezzel a sok idézettel az előadás és az értekezői magatartás egy jellegzetességét kívántam érzékeltetni. Előrebocsátva: nem azt kifogásolom, hogy a szerzőnő megfogalmazásainak szubjektivitásával hangsúlyozza és vállalja a maga értelmezői pozícióját, hanem inkább azt, hogy az idézetekből és az itt nem idézett szövegkörnyezetből arra következtetek, szüntelenül ítélkezik, dicsér és megró - ahelyett, hogy elemezne, értelmezne, következtetéseit a tudományos szakma nyelvén adná elő. Mert hogy mi rokonszenves és mi ellenszenves, az természetszerűleg kitetszik még a legszikárabb gondolatmenetből is. Az azonban erősen vitatható megoldásnak látszik, hogy a szerző ezt minduntalan, manifeszt módon közli az olvasóval. Könnyen érheti az a vád, tárgya mindentudó "nagy elbeszélőjé"-nek pózában tetszeleg; azt a látszatot keltheti, mintha tévedhetetlen megítélője lenne annak, ami sokféleképpen látható, aminek éppen az a megkülönböztető tulajdonsága, hogy értelmezői aspektusokként változhat besorolása, minősítése, értékelése. Az ilyenfajta, idézetekkel demonstrált modor kevésbé kedvez a tárggyal folytatott interakciónak, sokkal inkább ad helyet egy - talán túlzottan - érzelmi előadásnak. Amely azonban nemigen szokott a tudományos értekezés jellemzője lenni.

Azért (is) foglalkoztam ennyit a könyv "külső" (?) formájával, mivel éppen az urbánus-népies vita elemzése igényel visszafogottságot, a lehetségességig való tárgyszerűséget, az érzékenységek kímélését, empátiát, egyszóval higgadt mérlegelést, az álláspontok kontextusban szemlélését, s itt nem pusztán a magyar irodalmi-eszmetörténeti, hanem tágabb, kelet-közép-európai, sőt európai kontextusra egyként gondolok. Széchenyi Ágnes munkájának feltétlenül érdeme, hogy nem elégszik meg a szakirodalom közhelyeivel, nem fogadja el a megmerevedett nézeteket, ehelyett a primer szövegeket olvassa újra, idézi talán fölös bőséggel; azt azonban nem tudom elhallgatni, hogy szakirodalmi tájékozódása egyoldalúnak tetszik. A legfájóbb és (számomra) legbántóbb hiány: Grezsa Ferenc kitűnően dokumentált, filológiailag mintaszerű Németh László-kutatásainak mellőzése (Széchenyi Ágnes pusztán egyetlen Grezsa-tanulmányra hivatkozik, a Gaál Gábor-Németh László-viszonyt bemutató, rövidebb írásra). Félreértés ne essék: nem azt vitatnám, hogy miért helyezkedik Radnóti Sándor álláspontjára az úgynevezett magyar populizmus kérdésében. Ehhez a szerzőnek joga van, bár a Radnótitól idézettek, amelyek egy interjú oldottabb előadásából, nem pedig az ennél bizonyára egzaktabb megfogalmazásokat igénylő értekezésekből valók, nem bizonyosan mondtak valami csalhatatlant: a populizmus ugyanis meghatározott nyugat-európai mozgalomra, irányra lefoglalt fogalom, a kelet-európai, a kelet-közép-európai (ki tudja, mennyire hasonló?) irányokként számon tartott ruralista, poporanista, "heimatkunst"-os, népi(es) tendenciák, mozgalmak (?) egybevetése a nyugati jelenségekkel még nem történt meg a kívánt mértékben. Amit azonban szóvá tennék: a Radnóti-típusú vagy a Vas István-önéletrajzban talált nézetek újramondása anélkül, hogy azokat a más irányú/célzatú, más modalitású, más hangsúlyelosztásokkal élő írásokkal szembesítette volna a szerzőnő. Ugyanis amikor Széchenyi Ágnes történeti folyamatba próbálja helyezni a Választ (?), netán az "elvek"-et meg a "frontok"-at, akkor fogalmazása elmosódottá válik, adatszerűségében pedig vitathatóvá. Az efféle mondatokkal több okból nem tudok mit kezdeni: "A 19. századon végigvonuló - Rousseau-tól eredő - parasztmítosz Magyarországon hosszan, egészen 1945-ig megőrizte eredeti, másutt már korábban elhalványuló vonását, azt, hogy jogkiterjesztő, plebejus jelleget hordozott, ami a magyar szépirodalom tematikáját is erősen formálta." Ha volt a 19. században Magyarországon parasztmítosz (ugyan kik lennének megszerkesztői, megalkotói, népszerűsítői), nem A társadalmi szerződésről (első fordítója Kazinczy Ferenc volt!) szerzőjétől származott. Ha A falu jegyzőjére, esetleg Petőfi és Arany költészetére gondol vagy mindazok küzdelmére, akik jobbágyfelszabadításról, örökváltságról gondolkodtak a reformkorban, akkor a mítosz mindenképpen rossz megjelölés. Konkrét politikai-gazdasági program mellett a népköltészet fölfedezése, történetiségének elemzése, a nép- és műköltészet szintézise és így tovább jellemzi közírók-költők törekvéseit. Amennyiben viszont Ady Endre szimbolikáját szeretné megidézni (Dózsa György unokájától a magyar Ugaron keresztül a paraszt Nyárig), megint csak kevéssé találó a fogalom. Tudniillik a parasztmítosz, hiszen a szimbólum aligha fordítható le, aligha "köznevesíthető" ennyire. A két világháború között az igazi földreform követelése megint csak nem vonható be irodalomnak és politikának efféleképpen egybeláttatott együttesébe. S amikor a Válasz "irodalomtörténeti" elődeiről van szó (aztán kiderül, hogy mégsem irodalomtörténeti, csak irodalmi elődökről), akkor megint a "plebejus-demokrata irány" említődik. Egyetlen példát említ a szerzőnő: Zrínyi Miklóst, aki sem nem volt plebejus, sem nem volt demokrata, nem is lehetett volna az, de természetesen irodalmunk egyik legkiválóbb alakja. Hogy Berzsenyit nem szoktuk "reformkori ódaköltő"-nek nevezni (51); hogy a következő részlet nem több szépelgő és esztétikailag nemigen nagy érzékenységről árulkodó közhelynél (57: "Szabó Lőrinc még nem tudhatta, hogy Németh regényei, drámái - később is gyakran - valójában zseniális tanulmányok. Ezt mi valljuk."); hogy a József Attila-i sursum corda emígy jelenik meg Széchenyi Ágnes szövegében (130): "az >>emeljétek föl szívünket<< keresztény-materialista szellemi és erkölcsi parancsa"; említődik pedig Vas Istvánnal kapcsolatban - számomra mind-mind azt látszik igazolni, hogy a szerzőnő nem teljesen ura (úrnője?) dicséretes szorgalommal összegyűjtött anyagának, már csak azért sem, mert tendenciózusan szelektív a feldolgozott szakirodalom minősítésében. Vas István Levél egy szocialistához című írásának elemzését szakítja meg például egy nemigen elemző jellegű megjegyzéssel: "Elfogulatlan, elemi érzékenység, empátia érződik Vas minden sorából" (130), ezzel szemben a 99. lapon azt állítja Németh Lászlóról, hogy "szociális érzékenysége műveiben erősen korlátozott". Mintha például a Bűn című regény meg sem született volna.

Nem vonom kétségbe Széchenyi Ágnes jogát, hogy egy (általam ugyan kétes hitelességűnek tartott) nézőpontból kísérelje meg az 1930-as évek magyar szellemi mozgalmainak, eszmebarikádjainak fölvázolását. De engedtessék meg nekem az, hogy föltegyem a kérdést: ha Vas István valóban tiszteletre méltó szellemi erőkifejtése ilyen minősítést kap, akkor a nála jelentősebb gondolkodó Németh László kelet-európai tájékozódása miért pusztán úgy jelenik meg, mint a nyugati civilizáció alternatíváját fölvázoló, valójában nyugatellenes kísérlet? A magyar líratörténetben József Attila mellett kiemelkedően kezdeményező Szabó Lőrincről írottak vajon miért nem hangsúlyozzák költőnk roppant jelentőségét (kiváltképpen Kabdebó Lóránt munkái nyomán)? Valóban Vas István lenne az 1930-as esztendők magyar szellemi életének ennyire meghatározó egyénisége? Az ő visszaemlékezéseit lehetne (kellene?) a minősítés legfőbb mércéjéül elfogadnunk?

Ismétlem: nem vonom kétségbe Széchenyi Ágnes jogát, hogy ezt tegye, ám előadása, könyve nem győzött meg arról, hogy ezt helyesen, a további kutatások számára inspiratív módon tette. Ha szembesült volna például Grezsa Ferenc Németh László-kutatásaival, monográfiáival, akkor egy egészen más korkép bontakozott volna ki előtte, és legalábbis kételkedőbbé vált volna saját koncepciójával szemben. Talán nem lett volna nagyon nagy baj, ha kevésbé naiv módon kezelte volna a példás lelkiismeretességgel végigolvasott anyagot, és még saját előadására is határozottabban reflektált volna. A kételkedést hiányolom, a bizonytalanság bevallását is, s ezzel kapcsolatban azt, hogy a kötet során nem tudatosodik a szerzőnőben, hogy az általa tényeknek minősített kijelentések valójában interpretációk; a "tények tények", állítja egy helyütt egy Illyés-idézet kommentárjáról írt levezetés végkövetkeztetésében, és ezzel eldöntöttnek, szinte megfellebbezhetetlennek mutatkozik az, ami egy vitás, vitatható megítélés eredménye. Másutt moralizálásba, esztétikai vagy nemzetkarakterológiát elemző felfogások helyett kikövetkeztetett személyes tulajdonságok rajzába fut ki a gondolatmenet, és eszmetörténet helyett statikus jellegű priváttörténet szerint értelmeződik egy álláspont. Németh Lászlónak valóban gondos elemzést igénylő Nyugat- és Ignotus-bírálata aligha magyarázható csak "elvakultság"-gal és "személyes féltékenység"-gel, jóllehet a Németh-Babits-kapcsolatot beárnyékolta kettejük rossz viszonya. Nem kevéssé szerencsés megfogalmazást teszek szóvá, hanem a dolgozat egészére rávetülő szemléletet vitatok: írói életrajzokból, ún. "valóságos" életmozzanatokból problematikus művekre, regényekre, versekre, esszékre vonatkozó, teljes értékűnek tartott következtetéseket levonni. Nemigen vitatható, hogy írói-értekezői magatartásokra hatással lehet két író jó vagy rossz viszonya, főleg a kritikai hangnemet befolyásolhatja az egy "front"-ba sorolódás. Mindebből azonban aligha lehet produktívan magyarázni esztétikai/irodalmi álláspontot, mellőzve a hagyománytörténésben elfoglalt helyet, a hagyományértelmezést meghatározó, nagyon kevéssé közvetlenül (ön)életrajzi mozzanatokat. Ha egy értekezés valóban eszmetörténeti mozgások bemutatását vállalja, akkor még az igazán nem korszerű Taine-hez sem árt tanácsért fordulnia: "Ha az írást csak önmagában vizsgáljuk, rossz úton járunk. Egyszerűen szobatudósként közeledünk a dolgokhoz, és könyvtári illúziókat táplálunk." Ennél azonban tovább kell lépnünk, elképzelhető például, hogy Gadamer felé. A "dialogikus tapasztalat" irányába, hiszen ez "nem korlátozódik az érvek és ellenérvek szférájára, amelynek cseréjében és egyezségében látszólag kimerül minden vita értelme. Sokkal inkább: miként az említett tapasztalatok mutatják, még valami egyéb is van itt, a más-lét lehetősége úgyszólván, amely túl van minden közösségre kifutó egyezésen."

Nem folytatnám hiányérzetem indoklását, inkább akképpen összegezném az olvasás során fölmerült kétségeimet, hogy módszertanilag tisztázatlannak, elméletileg bizonytalannak látom a kötetet. A kronologikus előadás helyébe a problémakörök szerinti csoportosítás kerül, a fejezetek élén álló idézetek és kvázi-idézetek eleve a vállalt metaforikusságot jelzik, amely nemigen segíti a fogalmi gondolkodást. Ugyanakkor az egyébként joggal kiemelt problémák összeérnek, nem egyszer átfedik egymást, így a viszonylag csekélyebb terjedelmű kötetben zavaróak az ismétlések, mivel egy és ugyanazon jelenségre nem különféle oldalról vagy szemszögből vetül fény. Nem kevésbé zavaró kifejezetten irodalmi/esztétikai mozzanatok feloldódása személyes megnyilatkozásokban; a tizenöt esztendős Weöres egy levelét kommentálva nemcsak azt írja le a szerzőnő, hogy "Íme, Weöres teljes fegyverzetben", hanem ezt is: "Ha nem lett volna olyan törékeny, élete végéig kisfiús hangja nem lett volna vékonyan, magasan remegő, mondhatnánk róla, hogy a fehér, nyers márványtömb, amelyben a kortársak és az elődök a tökéletes szobrot látják." Kérdem: miféle információkkal szolgál ez a mondat költőnk verseiről, életművéről, fordításairól, távol-keleti érdeklődéséről? Elismerem, hogy egy Válasz-kismonográfia tartalmazhatja fél évtized szinte valamennyi problémáját, a földkérdéstől a "zsidókérdés"-ig, az asszimiláció, az identitások vitájától az író és a hatalom lehetséges összeműködésének esélyeiig, a nemzedéki irodalom igényének jelentkezésétől egy más típusú irodalmi/eszmei tájékozódás változataiig, Németh, Illyés, Veres, Sárközi, Vas, Hamvas és mások pályaszakaszának elemzéséig. Nehezen vagy sehogy sem közös nevezőre hozható jelenségek elrendezését vállalhatja egy teljességre törekvő Válasz-értelmezés. Nyilvánvaló azonban számomra az, hogy ebben a terjedelemben ez reménytelen vállalkozás volna. Akkor viszont - s evvel kísérletezik Széchenyi Ágnes - csupán a leglényegesebbnek minősülő-minősíthető kérdések kiemelésére lehet törekedni, azt érzékeltetni: a folyóiratban melyek voltak a legfontosabb mozzanatok, ezeket miképpen mutatta be egyik-másik szerző. Széchenyi Ágnes elutasította a célszerűbbnek és egyszerűbbnek tetsző sajtótörténeti megoldást, amely a keletkezés, a szerkesztés, a terjesztés stb. adatain keresztül mutathatta volna be a folyóiratban jelentkező tendenciákat, azok megvitatását, esetleg visszhangját. Módszertani választását önmagában nem vitatom, azt azonban legalábbis problematikusnak látom, hogy valójában egyetlen fölvetett problémát sem fejt ki alaposan, a fejezeteken belül a csillaggal elválasztott részek inkább töredékes eszmefutamokként hatnak. Érdemes volna "statisztikailag" fölmérni, a könyvnek hány százaléka idézet. Ez egyfelől tanulságos, bizonyító erővel bír, a primer forrásokat helyezi az előtérbe. Másfelől azonban (olykor) az értelmezést helyettesíti, mivel az idézetet leírás követi, nem pedig magyarázat vagy pedig általam jelzett ítélkezés. Éppen ez utóbbi bizonytalanít el egy kevéssé engem: vajon jellemző idézeteket hoz-e a szerzőnő? Vajon idézési módja nem az elkerülhetetlennél erőteljesebben tendenciózus? Vajon a Válasz egyes szerzőinek bemutatásában nem mutatkozik-e aránytalanság? Nem tettem volna föl ezeket a kérdéseket, ha módszertanilag-elméletileg (számomra) megnyugtatóbb, kiegyensúlyozottabb értekezéssel volna dolgom, ha a szerzőnőt a Vas István iránt táplált (minden bizonnyal jogos) személyes rokonszenv nem késztette volna arra, hogy a lehetségesnél részrehajlóbb legyen. Talán Hamvas Béla részvétele is megérdemelt volna egy bekezdést (annál is inkább, mivel Sárközihez írt levelei az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában föllelhetők), Szerb Antal írásairól is szívesen olvastam volna valamiféle összegző gondolatsort. Nem utolsósorban azért, mert az általam említett "nemzedéki" cikkén kívül más kritikáiban is markánsan artikulálódik az akadémiai-egyetemi irodalomszemlélettől eltérő felfogás; például 1937-ben Két vers-gyűjtemény címmel Horváth János Magyar versek könyve második kiadásáról, valamint Makkai László Új magyar költők II. kötetéről számol be. Igen udvariasan, de igen határozottan írja le: "Nem kellett volna őriznie költőket, akiket nem >>romlott korízlés<< vetett el, hanem egyszerűen az ízlés és a kor." (Itt Szász Károly, Lévay József, Tóth Kálmán túlzott szerepeltetésére céloz Szerb.) A Makkai-antológiáról mintha a személyes érintettségtől vezettetve írna: "Ebben a kötetben, azt hiszem, egy rossz vers sincs." 1938-ban Rédey Tivadar nemzeti színházi történetét azért méltatja, mivel "az irodalomtörténeti szempont nem nyomja el a színészettörténeti szempontot", illetőleg Rédey "nem hanyagolja el a színház anyagi történetét sem, és ezáltal sokszor igen tanulságos képet kapunk a kor irodalomszociológiai viszonyairól is". Ezzel a példámmal egyben arra is célozni szerettem volna, hogy az alcímben jelölt "nemzedékek" bemutatása miképpen lehetett volna termékenyebb, irodalom- és mentalitástörténetileg talán gyümölcsözőbb.

Még jó néhány bekezdéshez tettem ki példányomban ceruzás kérdőjeleimet, főleg ott, ahol első olvasásra nem tudtam elválasztani az idézett szerzőtől vett "tartalmi" kivonatot Széchenyi Ágnes előadásától. Egészében azonban nem tartom haszontalannak a kötet megjelenését. S bár egyáltalában nem osztom a könyv hátsó borítóján közölt véleményeket, amelyek a könyv vélt (?), valóságos (?) erényeire mutatnak rá, elismerem a szerzőnő tárgya iránt érzett elkötelezettségét, szorgalmát. Ám nem tagadom, jóval több ellenérzéssel, mint egyetértéssel olvastam a művet. Mindazonáltal bízom abban, hogy a számomra sok erősen vitatható megállapítás ellenére tisztázó vitákhoz vezet majd Széchenyi Ágnes kismonográfiájának recepciója.

Budapest, Osiris Kiadó, 1996, 249 l. (Osiris Könyvtár: Irodalomelmélet).

Ebben a kötetében a szerző azt a munkát folytatja, amelyet a Hiánylista című tanulmányában kezdett el, és más, hasonló célzatú írásaiban folytatott: a szocialista (kommunista) kultúrpolitika, a "nem létező cenzúra" működésének nyomán képződő fehér foltok felderítését a magyar irodalom térképén, illetve e működés mechanizmusának a vizsgálatát egyes művek és alkotók esetében. A könyv címének metaforájával: "leletmentést". "Könyvem, szándéka szerint, nemcsak tanúvallomás, de bizonyos értelemben leletmentés is. A lelet >>a földből előkerült, tudományos vizsgálatra érdemes, régi tárgy, maradvány<<, a mentés pedig >>ezeknek a maradványoknak a szakszerű, gondos feltárásával egyértelmű.<< Nekem sincs más célom ezekkel a történetekkel: azt szeretném csupán, hogy a romló emlékezet és az elveszett/eltűnt/eltüntetett dokumentumok miatt ne menjen végképp veszendőbe mindaz, ami nem is olyan régen még a szemünk láttára történt, és írók, művek sorsát alakította." (14.)

A Domokos szerkesztői múltjából merített "leletek", a kötet írásai azt beszélik el, hogyan jelenhettek, illetve nem jelenhettek meg az irodalmi művek Magyarországon az 1989 előtti évtizedekben. Személyes visszaemlékezések, esszéisztikus betétek és idézett szövegek, dokumentumok egymás mellé helyezésével alakítja ki a szerző azt az elegyes formát, melynek keretében a "leletet" megmutatja az olvasónak. A kötet több darabja rádiós beszélgetés alapján készült, a párbeszédes forma azonban hasonló műfaji elemeket ötvöz, mint a szerzői szöveg, hiszen itt is visszaemlékező jellegű történetmesélés, esszé és dokumentum keveredik. A korabeli folyóiratokban megjelent kritikákon kívül Domokos számos, nyomtatásban soha meg nem jelent szöveget is felidéz: lektori jelentéseket, feljegyzéseket, beszámolókat, a kiadói és kultúrpolitikai gépezet termékeit. A dokumentumok közlésének módja erősen vitatható. Domokos egyes esetekben névvel, más esetekben név nélkül közli a szövegeket, sőt az is előfordul, hogy körülírja a szerző személyét, de nem nevezi meg. Ez az eljárás akkor sem fogadható el, ha tekintetbe vesszük, hogy az egyes írások különböző céllal készültek - az utólagos szerkesztés egységesíthette volna a szövegközlés módját.

Ugyancsak vitathatók azok az előföltevések is, melyek meghatározzák a szerző történetszemléletét, a vizsgált korhoz való viszonyát - s így a leletmentés módját is. Az 1945 óta eltelt évtizedeket Domokos szinte teljesen homogén egységként kezeli, nem látva lényeges különbséget a "kemény" és a "puha" diktatúra módszerei között. Sőt, bizonyos tekintetben - így éppen az irodalompolitikai viszonyok történeti közelítését illetően - az 1989 óta eltelt évtizedet is a korábbi történelmi korszak folytatásaként értékeli. Hosszabban idéznék a kötet előszavából: "S most, amikor az irodalom intézményrendszerének a működését végre szabadon és korlátozás nélkül kutatni lehetne, irodalomtörténet-írásunk valahogy nem mutat túl nagy hajlandóságot művészeti életünk közelmúltjának a >>feltárására<<, átvilágítására. (Előkelő rokonáról, a marxista ideológiai génbankból mesterséges megtermékenyítés útján létrehozott irodalomtudományról nem is beszélve.) Pedig a múltat az irodalomtudománynak is be kellene végre vallania, már amennyiben a magyar irodalom máig érő közelmúltjának az igazi történetét is kutatási területének tekinti. (Ami azért - per definitionem - elvárható volna tőle.) De hát ennek nincs jele; amerre nyúlunk, csak a múlt - elismerem: többé-kevésbé kényszerű - meghamisításának a testes és vaskos, többkötetes és még több kötetes dokumentumaiba ütközünk változatlanul." (15.)

Hogy Domokos pontosan mit is ért "irodalomtudomány"-on, azt most ne firtassuk. Egyértelmű viszont az, hogy az általa irodalomtudományként meghatározott diszciplínát a marxista hagyomány egyenes folytatójának tekinti. Logikusnak látszik tehát az a feltételezés, hogy ennek az "irodalomtudománynak" nem áll érdekében, hogy "átvilágítsa", leleplezze saját magát, hogy az irodalomtörténet térképén eltüntesse a fehér foltokat. A tényfeltáró, leletmentő szerző pozíciója és beszédmódja tehát polemikus és gyakran támadó. Elhivatottnak érzi magát a vállalt feladat elvégzésére, ám mintha a munkát bizonyos erők (személyek? elméletek? intézmények?) ellenében volna kénytelen végezni. Ebből a pozícióból következik a szövegek sajátos retorikája, érzelmi túlfűtöttsége, a szenvedélyes, olykor indulatos beszédmód, amely Domokos régebbi szövegeire nem volt jellemző.

Domokos másik előföltevése a korszak szereplőire vonatkozik. Az irodalmi életet alapvetően kétpólusú szerkezetként, fekete-fehérben látja: a szereplők egyértelműen jók vagy rosszak. Egyik oldalon a Hatalom és a Hivatalosság képviselői (Pártközpont, Kiadói Főigazgatóság és a Domokos által következetesen az MSZMP KB lapjának aposztrofált Kritika című folyóirat, amely persze csak nem hivatalosan volt az, hivatalosan nem) - a másikon pedig a Hatalomnak kiszolgáltatott alkotók, irodalmárok, írók, kiadói szerkesztők. Ez a leegyszerűsített séma is folyamatosnak, máig érőnek látszik Domokos felfogásában: ma is vannak jók és rosszak, a rosszak azonban nem politikai, hanem irodalomtudományi köntösben jelennek meg.

A helyzet - véleményem szerint - pontosan az ellenkező képlettel írható le: a folyamatosság nem a merev szembenállásban, a kétpólusú irodalmi közeg fikciójában ragadható meg. Sokkal inkább a két szféra közötti taktikai játszmák történetében, amelyekkel az irodalom és az alkotók számára aktuálisan kimért játékteret próbálták a résztvevők szélesíteni, illetve szűkíteni. A játszmák természetében, jellegében és kimenetelében természetesen nem kevés különbség mutatkozik az ötvenes, a hatvanas és a hetvenes évek összehasonlításakor (pontos korszakhatárok természetesen nem vonhatók). A leglátványosabb az 1989-es korszakhatár, amely a belső és külső cenzúra teljes megszűnését hozta magával. Az egyes történeti korszakok közti különbség különösen azon a területen mutatkozik meg markánsan, ahol a kötet vizsgálódásai is mozognak: a művek keletkezéstörténetéhez való utólagos viszonyulás, a művek sorsát befolyásoló és meghatározó adminisztratív-ideologikus környezet megítélése, a történeti (tényszerű) igazság feltárása tekintetében. Ez az önfeltáró, korrekciós folyamat ugyanis véleményem szerint már a hatvanas években megkezdődött, mindig az adott hatalmi, politikai korlátok függvényében, illetve a föntebb említett játszmák eredményeképpen. A "nem létező" cenzúra és a politikai hatalom által irányított adminisztratív apparátus az irodalomkritika lehetőségeit éppúgy megszabta, mint a szépirodalomét. Nyilvánvaló, hogy ez a hatalom az irodalomtörténet és az irodalomtudomány szféráiban is érvényesítette vétójogát, illetve korlátozásait, ami a publikációs lehetőségeket illeti. Talán azt sem lenne szabad elfelejteni, hogy például a strukturalizmust, amely a hatvanas és hetvenes évek uralkodó irodalomtudományi irányzata volt, igencsak bűnös, ideológiailag kártékony jelenségként kezelte az MSZMP KB mellett működő munkaközösség és a marxista szellemiségű kritika. Bizonyára meg lehetne írni az ekkor megjelent strukturalista tanulmánykötetek történetét, csatolva a lektori jelentéseket és feljegyzéseket, avagy egyes, ilyen szellemben alkotó irodalomtudósok kálváriájának történetét. Mint ahogyan nem minden tanulság nélkül való a "Spenót", azaz a sokkötetes és még több kötetes akadémiai irodalomtörténet hosszú és rögös útja sem, mely a megjelenésig vezetett. (Szörényi László, Magyar irodalomtörténet a Magyar Népköztársaság irodalomtörténete helyett, Életünk, 1992/10, 1047-1052.)

És ami a jelent illeti: valóban senki sem folytat leletmentést az irodalomtörténészek, a történészek közül? Ha elfogadjuk is a véleményt, hogy lehetne több ilyen irányú kutatás és publikáció, a meglévő eredmények, tényfeltáró kötetek mellett szó nélkül elmenni - elfogadhatatlan és érthetetlen magatartás. Nem volna ildomos Standeisky Éva Az írók és a hatalom 1956-1963 című kötetére hivatkozni (Bp., 1956-os Intézet, 1996), hiszen az is 1996-ban látott napvilágot, s így Domokos legfeljebb annak folyóiratbeli előzményeit ismerhette a Leletmentés írásának idején. Azonban már ezek az előmunkálatok s Standeisky más kötetei - így az Írószövetség 1956-os jegyzőkönyveinek kiadása (Írók lázadása: 1956-os írószövetségi jegyzőkönyvek, kiad., bev., jegyz. Standeisky Éva, Bp., MTA Irodalomtudományi Intézete, 1990) - is jelezték, hogy a szerző rendszeres, alapos tudományos tényfeltáró munkát végez az adott korszak irodalompolitikájára, irodalmi életére vonatkozóan. (Mellesleg: éppen Standeisky munkássága szolgáltat tanulságos és pregnáns példát a tényfeltáró munka folyamatosságára, horizontjának szélesedésére és változásaira, hiszen már 1987-ben megjelent munkája is egy korábbi korszak vizsgálatára vállalkozott, természetesen az adott kor lehetőségein belül: Standeisky Éva, A Magyar Kommunista Párt irodalompolitikája 1944-1948, Bp., Kossuth Kiadó, 1987.) Nehezen magyarázható továbbá, miért tekinti Domokos nem létezőnek az Írók pórázon című kötetet, amely a Kiadói Főigazgatóság irataiból ad válogatást az 1961 és az 1970 közti időszakból (Írók pórázon: A Kiadói Főigazgatóság irataiból 1961-1970 - Dokumentumválogatás, kiad., szerk., jegyz. Tóth Gyula, vál. Veres András, Bp., MTA Irodalomtudományi Intézete, 1992). Annál kevésbé érthető, hogy Domokos figyelmét elkerülte a vaskos kötet, mert számos, itt elsőként megjelent szöveg, illetve annak egyes részletei Domokosnál is feltűnnek. Természetesen elképzelhető, hogy Domokos más forrásból ismerte és közölte ezeket a dokumentumokat, a korábbi megjelenésre, közlésre azonban ez esetben is illett volna utalni.

E recenzió keretein belül természetesen nem vállalkozhatom arra, hogy csak megközelítőleg is teljes áttekintést adjak arról a leletmentő tevékenységről, amely az utóbbi évtizedben - s ahogyan fentebb jeleztem, már ezt megelőzően is - folyt, Domokos állítását cáfolandó. Csak utalni szeretnék arra, hogy az irodalomtörténész Szörényi László már 1985-ben közzétette a klasszikusok meghamisítására vonatkozó "delfinológiai" kutatásainak első eredményeit (Szörényi László, Szöveggondozás magyar módra: Delfinológiai vázlat, Alföld, 1985/10, 63-72). Számos szépíró, illetve publicista közölte - a legkülönbözőbb formákban - a hatalomra, a cenzúrára vonatkozó emlékeit, élményeit és dokumentumait. Kiragadott példák a hosszú névsorból: Esterházy Péter, Nádas Péter, Eörsi István.

Közelebbről nézve a kötet egyes írásait, a "könyvek sorsát" bemutató esszéket, az olvasó benyomása még inkább az, hogy a szerző elfogultan kezeli az irodalomtörténet tényeit. A kötet egyik legérdekesebb írása Jékely Zoltán Álom című, soha meg nem jelent verskötetének történetét beszéli el. A keletkezéstörténet jól dokumentált, sokoldalú bemutatása, a belőle kirajzolódó Jékely-portré s nem utolsósorban a híressé vált sírversek felidézése, melyeket Domokos nyilván joggal kapcsol össze a "temetőköltészet" terminussal - mindez nemcsak a Jékely-filológiát gazdagítja, hanem fontos kortörténeti adalékokkal is szolgál. Nem hallgatható el azonban, hogy "a magyar irodalom változatos szenvedéstörténetének" írása már korábban megkezdődött. Az Álom című kötetről a sokat szidott "Spenót" is tud. (Tegyük hozzá: a kötet még a hetvenes években íródott, s megjelenése épp a hivatal packázásai, a fentebb jelzett adminisztratív akadályok miatt csúszott át a nyolcvanas évekre.) A Jékely-portréban a következőket olvashatjuk: "Jékely Zoltán ezekben az években sűrű magányban élt, általában az íróasztal számára dolgozott. A dogmatikus irodalompolitika őt is kirekesztette az irodalmi életből, 1948-ban megakadályozták Álom című, már kinyomtatott verseskötetének megjelenését, csupán műfordítóként dolgozhatott. A Nyugat harmadik nemzedékéhez, költőihez hasonlóan ő is csak az ötvenes évek második felében kaphatott nyílvánosságot" (A magyar irodalom története 1945-1975, II /1, A költészet, szerk. Béládi Miklós, Bp., Akadémiai Kiadó, 1986, 367). Az elhallgatás körülményei itt persze nincsenek kézirattári feljegyzésekkel dokumentálva - lévén ezek az idő tájt hozzáférhetetlenek. Az alkotók elhallgattatását, az egyes művek elkésett megjelenését azonban - mint életrajzi tényt és keletkezéstörténeti adalékot - az akadémiai irodalomtörténet számtalan esetben közli az olvasóval. Sőt a korábban méltatlanul elhallgatott írókkal és művekkel - a korábbi mellőzést ellensúlyozandó - kitüntetett terjedelemben foglalkozik.

Mint ahogyan például Kodolányi Boldog békeidők című regényével is, melyet Domokos "ismeretlen remekműnek" nevez, amelyet a "hatósági művészetpolitikai törekvés zárt ki a köztudatból. Mert ha már megszületésüket megakadályozni nem is tudta, mindent elkövetett, hogy legalább a kulturális propagandából való kirekesztéssel, vagyis az elhallgatással ítéljen halálra műveket és művészeket." "Jellemző - írja Domokos -, hogy a háromkötetes Akadémiai Irodalmi Lexikon még a címét sem említi a regénynek" (45).

Amennyiben Domokos az Új magyar irodalmi lexikont érti e cím alatt, az állítás téves. Érdemes lett volna elolvasni a szócikket, amelyben ez a mondat áll: "Pécsváradi emlékei színezik át a Boldog békeidőket". A lexikoncikk terjedelme hosszabb elemzést természetesen nem tesz lehetővé. A kényszerű hallgatás körülményeit azonban még a szűkös terjedelemben is érzékelteti a lexikoncikk szerzője: "1949-1955 között írásai nem jelentek meg. 1950-56-ban nehéz anyagi körülmények között, Balatonakarattyán élt, számos regényét ott írta." (Új magyar irodalmi lexikon, szerk. Péter László, Bp., Akadémiai Kiadó, 1994, II, 1069.)

Annál hosszabb és részletesebb az akadémiai irodalomtörténet méltatása. Maga a Kodolányi-portré is igen terjedelmes - 1945 utáni munkásságát mintegy húsz (nagy) oldalon át tárgyalja. Külön fejezetet szentel (?-néletírás, társadalmi regény, korrajz: két társadalmi regény címmel) a Boldog békeidőknek, s rendkívül elismerően, empatikus érzékenységgel elemzi Kodolányi másik önéletrajzi regényével együtt (A magyar irodalom története 1945-1975, III/1, A próza, szerk. Béládi Miklós, Rónay László, Bp., Akadémiai Kiadó, 1990, 420-423). A remekmű tehát mégsem nevezhető teljesen ismeretlennek - a "múlt meghamisítója"-ként aposztrofált "Spenót" szerzői és szerkesztői ez esetben legalábbis megtették, ami rajtuk múlt.

És persze más irodalomtörténészek, monográfiaszerzők, filológusok is. Mint például Berda József monográfusa, Vargha Kálmán. Berda esetében két verseskötet hányatott sorsáról számol be Domokos: az 1954-ben koncipiálódott Derű ragyogjon című, 1955-ben megjelent kötet és az Ostor és Olajág viszontagságairól. A történet egyes részletei, mozzanatai már 1982-ben megjelentek Vargha Kálmán monográfiájában. A szerző részletesen ismerteti a költő kálváriáját, ösztöndíjának megvonásától az Élj és énekelj című kötet megjelenéséig (Vargha Kálmán, Berda József, Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1982, 216-232).

Domokos Szabó Pál esetében is fontos életrajzi tények elhallgatását kéri számon az irodalomtörténet-íráson. Idézi is a Magyar életrajzi lexikon szócikkét, amelyből valóban fontos tények hiányoznak. Az ÚMIL viszont nem hallgat az író szovjet fogságáról: "1944-ben Budapestre költözött. 1945 februárjában a szovjetek letartóztatták, áprilisban szabadult, hazatért Biharugrára." Az olvasónak tehát mégsem kell feltétlenül Szabó Pál terjedelmes életrajzi visszaemlékezéseinek apró mozaikjaiból összerakni az "igazabb" életrajzot - elég, ha felüti az ÚMIL-t (III, 1877). Az igencsak vitatható értékű Szépülő szegénység című regény késedelmes megjelenéséről pedig az akadémiai irodalomtörténet is említést tesz. Mint ahogyan Szász Imre Gyertek este kilencre című értelmiségi közérzetregényét is a kényszerű megkésettség kontextusában elemzi (A magyar irodalom története 1945-1975, III/2, A próza és a dráma, szerk. Béládi Miklós, Rónay László, Bp., Akadémiai Kiadó, 1990, 940).

Domokos leegyszerűsítő szemlélete, mellyel a korszak irodalmi életét politikai-ideológiai szinten kétpólusúnak látja, olykor elemző jellegű fejtegetéseiben is megnyilvánul. Weöres Sándor Tűzkút című kötetének kozmikus történelmi vízióit a történelem konkrét ideológiai, politikai kategóriáinak szűkös karámjába terelni - nem látszik szerencsés megközelítésnek. A Domokos által felidézett versek ugyanis egyszerűen más szinten vannak, mint a szocializmus, a diktatúra vagy a kispolgáriság politikai, társadalmi formációi, jóllehet nyilván az ezekkel összefüggő történelmi tapasztalatok is belejátszottak a költő történelemről való gondolkodásába. Domokos beszélgetőtársa, Parancs János egyébként érdekes adalékokat közöl a kötet francia nyelvű kiadásának körülményeiről. Az eset arra is példa lehet, hogy még az olyan, mindenfajta politikán és ideológián vitathatatlanul kívül és felül álló, szuverén alkotó is, mint Weöres Sándor, olykor belemenni kényszerült a hatalom által diktált taktikai játszmákba, hiszen - megegyezve persze a párizsi kiadóval - tiltakozott a párizsi "kalózkiadás" ellen.

A Tűzkút recepciója Domokos számára példaként szolgál az irodalmi közélet és értékrend folyamatosságára, arra, hogy a hivatalos kritika értékrendje és szempontjai nem változtak az évtizedek során. 1945-ben Weörest a magyar reakciónak nevezte "az Eszme egyik vezérképviselője", 1975-ben pedig a Kritikában tanulmány jelent meg róla, melynek szerzője megjósolta, hogy Weöres Sándor költészetének hajója el fog süllyedni. (A név nélkül idézett cikket egyébként Szilágyi Ákos írta.) Talán teljesebb és árnyaltabb lenne a kép, ha csak néhány szóval, de azt is jelezte volna Domokos, hogy az elemző, meglehet, téves koncepciót kifejtő, de nem hatalmi szóval denunciáló cikk után több vitacikk is megjelent, ellenvéleményeket hangoztatva (többek között: Tallár Ferenc, Párbeszéd Weöres Sándor költészetéről, Kritika, 1976/1, 10; Radnóti Sándor, Az elméleti kritika Szilágyi Ákos fényében, Kritika, 1976/5, 21; Alföldy Jenő, Süllyed-e Weöres Sándor hajója?, Élet és Irodalom, 1975. október 11.). Igaz, a vitában az utolsó szót a mindenható szerkesztő mondta ki, megmutatva a helyes irányt, ahogyan ez abban az időben, különösen a Kritikában, szinte kötelező volt. Mégsem tagadható, hogy az ötvenes évek egyszólamúságát itt már a többszólamú, a különböző nézeteknek helyet adó kritikai élet váltja fel.

Az Illyésről szóló fejezet még akkor is hiányérzetet, illetve ellenérzést kelt, ha nem a hatvanas és hetvenes évek további fejleményeinek ismeretében tekintünk az 1956 utáni, Illyés számára valóban nehéz esztendőkre. Ez időben a költő valóban kegyvesztett volt, írásait valóban nem közölték. Az a tény azonban, hogy Kállai Gyula mocskolódására egyenesen Kádárhoz fordul elégtételért, számomra nem elsősorban azt jelzi, hogy "fagypontig lehűlt a viszony" a hatalom és Illyés között, hanem azt, hogy Illyés e lehűlt viszony ellenére is bízik Kádárban, és szükségesnek tartja, hogy a hatalom előtt tisztázza magát a névtelen levelezés vádja alól. Naplójegyzeteiből is tudható, hogy később igencsak megenyhült a viszonya a hatalommal. Illyés, akárcsak Németh László, a Kádár-kor konszolidációjának, a hatalom és az értelmiség közötti kompromisszumoknak aktív, cselekvő részese volt - a leghívebben ezt mindkettejüknek az Aczél házaspárral való szoros barátsága példázza. S később Kádárral is szorosabb kapcsolatba került, aki a naplójegyzetekben mint pozitív figura jelenik meg. Vajon ez a későbbi Illyés - a naponta Aczéllal konverzáló, országos ügyeket tárgyaló, a Kádár házaspárral vacsorázó Illyés melyik oldalon állt? Beilleszthető-e egyáltalán Domokos kétpólusú sémájába? Nyilvánvaló, hogy nem. Morális alapon ítéletet mondani persze nem lehetséges az örökké fennmaradni látszó rendszer jobbításának hitével cselekvő és kompromisszumokat kötő Illyésről és a többiekről. Az irodalomtörténésznek nyilván nem is ez a dolga.

De talán az sem, hogy elfelejtett, pontosabban teljes joggal elfelejtett, középszerű és annál is gyengébb művekről derítse ki, hogy miért csak megszületésük után egy-két évvel jelentek meg. Mert érdekes, informatív lehet a mű előtörténete, könyvvé válásának története az olyan alkotó esetében, mint mondjuk Weöres - ám kevéssé érdekfeszítő, ha a már említett Szabó Pál senki által nem olvasott regénye a tárgy. Az a gyanúm, hogy voltaképpen minden mű esetében ugyanúgy működött a rendszer, legfeljebb a lektori jelentéseket és feljegyzéseket írók neve változott, legfeljebb olykor másfél, olykor három, olykor tíz éven át kerengett a könyv a politikai apparátus bürokratikus útvesztőiben.

Domokos az esetlegesen egymás mellé kerülő, egyedi példák felsorakoztatásával bizonyítja a bevezetőben felvázolt koncepcióját. Célja, ahogyan ez stílusából is kitűnik, inkább az érzelmi hatáskeltés, mint a történeti, filológiai tényanyag elfogulatlan közrebocsátása. Némi szelekció s egy átfogó, a számtalan, sokféle adalékot határozottabb koncepcióba rendező szempontrendszer talán javára vált volna a szerző leletmentő tevékenységének.

Tartalomjegyzék [Irodalomtörténeti Közlemények 1999. 3/4.sz.] Kezdőlap

+ betűméret | - betűméret