Tartalomjegyzék [Irodalomtörténeti Közlemények 1999. 3/4.sz.] Kezdőlap

+ betűméret | - betűméret   

Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér halálának híre a korabeli információterjedés sebességéhez méltó gyorsasággal bejárta Európát és számtalan formában késztette megnyilvánulásra az írásbeliség művelőit. A tragédiával foglalkozó híradások, majd a gyász és az eseménytörténet különböző mélységű és irányultságú feldolgozásai sem kerülhették el az utókor figyelmét és a szélesebb látókörbe vont összegző vizsgálódásokat. Az egyes közlemények említése helyett itt csupán a Zrínyi-legenda összefoglalására - Bene Sándor és Borián Gellért munkájára -, valamint egy gyászversgyűjtemény értelmezési lehetőségére utalunk. A Zrínyi és a vadkan című kötet utal azokra a német híradásokra és regényesített feldolgozásokra is, amelyek részben a gyors tájékoztatás - ténybeli ismereteket gyakran nélkülöző - igényével, részben a hangulatborzolás tudatos ferdítéseivel tájékoztatták a német nyelven olvasó európai közönséget. A napi újdonságokat közlő Zeitungok, Gazette-ok, Journalok már viszonylagos rendszerességgel vitték a híreket, az összefoglaló gyűjtemények nagyobb távlatból visszatekintve próbálták meg Európa eseménytörténetét felrajzolni. A német publicisztika legnagyobb hatókörű gyűjteménye az a félévenként megjelenő összefoglalás, amely Diarium Europaeum címmel 1658-ban indult és 1665-ben már a 11. kötetéhez ért. A diarium Wilhelm Serlin frankfurti könyvkereskedő kiadásában feltehetően 1665-ben megjelent ezen kötete a szokásostól eltérően hosszabb időszak, az 1663 decembere és 1665 januárja közötti eseményeket beszéli el, egyaránt átvéve a napi újságok és alkalmi nyomtatványok híreit. Zrínyi haláláról a nyomtatvány a következőképpen számol be:

Unterdessen brachte eine eigene reitende Post von Tschakathurn die traurige Zeitung von dem unglücklichen Todsfall deß Herrn Grafens Niclas von Serin nach Hof: Denn nachdem selbiger sich den 10/20 dieses, zwo Meilen von Tschakathurn unweit der Muhr auff einer wilden Schwein-Jagt befunden, und derselben unterschiedliche gefället, hätte er auch unter andern das gröste Stück, von 6. Zentner schwer, in etwas verletzt, und demselbigen, als es auß dem Gejägt durchgerissen, in dem dicken Wald und Gesträuche zu Pferd allein nachgesetzt und wäre also seinen Leuten auß dem Gesicht kommen. Als er nun auf die Spur dieses schon geschossenen Thiers gerathe, und solches gefunden, wäre er vom Pferd gestiegen, in Meynung, dem Schwein noch einen guten Fang mit Säbel zugeben; Selbiges aber wäre ergrimmet worden, hätte den Grafen zu Boden geworffen, und ihm drey grosse Wunden in den Leib gerissen, wovon er eine Stund hernach verschieden, wäre jedoch vorhero von seiner Paschen einem, so ein Frantzoß, welcher dem Geschrey nachgeeylet, und das wütende Thier von seinem Herrn getrieben, also jämmerlich zugerichtet gefunden worden.

Andere melden, daß der selige Herr Graf von einem Bären, und nicht wilden Schweine, auff dem Gejägte umgebracht worden, und zwar dergestalt; Als hochgedachter Herr Graf den Bären durchauß geschossen, daß er gefallen, wäre der Herr Graf vom Pferd gestiegen, in Meynung der Bäer wäre todt; Wie er sich aber hinzu genahet, wäre der Bäer auff ihn loß gegangen, hätte ihm das Gesicht und den Bauch zerrissen, daß er in einer halben Stund darnach, als er zuvor dreymahl auff seine Brust geschlagen, gestorben. Dem sey nun wie ihm wolle, zubejammern ists, daß dieser tapffere Held, der wie in diesem Eilfften und etlichen vorhergehenden Theilen gnugsam zuersehen) mit williger und ungescheuter Darsetzung seines Leibs und Lebens, der Röm. Keyserl. Majest. und seinem Vatterland so treue und rühmliche Dienste gethan, ja jederzeit, als eine unbewegliche Vormauer gegen die blutdürstige Türcken und andere grausame Feinde gewesen, sein Helden-Blut durch ein wildes Thier so erbärmlich vergiessen müssen, welcher unverhoffte Todsfall denn am Keyserl. Hof und sonsten bey Jedermann grosse Bestürtzung und Mitleiden verursachte, und daß umb so viel mehr, weiln seine daselbst für zehen tausend Gülden Wahren eingekaufft, und selbige, nach ihren Gütern zuführen auff ein Schiff gegeben hatte, das Schiff aber zu Grund gangen, und alles verlohren worden. (Philemeri Irenici Elisii Continuatio X. Diarii Europaei 1665, 594-597.)

Ami a szövegben feltűnő, az a legendaképzés eddig megismert változataitól való eltérés. A leírás Zrínyi halálának kétféle variációját adja elő, hivatkozva arra, hogy a hír éppen a csáktornyai postai futárral érkezett. A hír információi szerint Zrínyi egyedül indult lovon a hárommázsás sebzett vadkan nyomába, abban a reményben, hogy kardjával egyedül elbánik vele. A feldühödött állat azonban ellene fordult, három nagy sebet ejtett rajta. A Zrínyi kiáltására utánasiető szolga, egy francia, űzte el urától a vadat és találta meg a nyomorultul elintézett grófot. Az elsődleges információként számon tartott szerzőtől - Bethlen Miklós - diariumunk több helyen eltér. Megegyezik abban, hogy Zrínyi egyedül indult el lovon, senki nem látta, a vaddisznó földre teperte és három sebet ejtett rajta. Az eltérés egy feltehetően hatáskeltő adat, a vadkan súlya (6 zentner, azaz kb. 3 mázsa), továbbá az, hogy ki találta meg Zrínyit. Mivel minden eddig ismert forrás arról tud, hogy a Zrínyit követő kísérők a horvát Póka, az olasz Majláni és a szintén olasz Angelo nevű inas voltak, váratlanul új elem, hogy elbeszélőnk szerint a grófot egy francia találta meg.

A második haláltörténet minden általunk ismert változattól eltér. Eszerint Zrínyit nem is vaddisznó, hanem medve sebesítette halálra. A megsebesített medve ugyanúgy viselkedett, mint a vaddisznó. Itt a legenda másik - egyházias elemmel bővített - ága folytatódik, Zrínyi - miként a család történetírójánál, Forstall Márknál is szerepel - háromszor mellére ütve (tehát feltehetően fohászkodva) halt meg. A szerző kiemeli Zrínyi hűségét hazájához, uralkodójához, valamint a nagy megrendülést és részvétet, amelyet váratlan halála a császári udvarban és mindenütt kiváltott. Információk keveredéséről szól a történet folytatása is: a részvétet csak fokozta, hogy Zrínyi akkor Velencében tartózkodó felesége tizenötezer guldenért bevásárolt, az árut szállító hajó azonban elsüllyedt, és minden elveszett. Az elbeszélés feltehetően Zrínyi Péter Velencében tartózkodó feleségéről szól, a hírek - lehet, hogy szándéktalan - összemosása a hangulat fokozását szolgálta. Természetesen mondhatnánk azt is, hogy a szerző egyszerűen tájékozatlan volt Zrínyi halálát illetően. Esetünkben azonban nem erről van szó. Tartalmaz ugyanis a diarium Zrínyi hősi halálához köthető másféle szövegeket is:

Auff dieses itzbeklagten hochpreißlichen Heldens Tod wurden nachgehends unterschiedliche schrifftliche Denckmahle auffgesetzt, wovon, diesem Helden zu unsterblichem Ruhm, diese nachfolgende, so uns der Zeit zu handen kommen, dem Günstigen Leser haben unvorenthalten seyn sollen:

EPIGRAMMA
In Excellentiss. & Illustriss. Comitem SERINI, infeliciter venantem.

Chronodisticha indicantia Annum,
quo praefatus Excellentissimus Heros cecidit.

Croata ad Hungarum.

Hungarus ad Germanum.

Germanus ad quemcunque venatorem.

EPITAPHIUM.

Az idézett szöveg szerző megnevezése nélkül közöl három, Zrínyi halála után megjelent verset. A versek újbóli közreadását azért tartjuk szükségesnek, mert segít bizonyos félreértések tisztázásában, ehhez azonban röviden össze kell foglalnunk a szakirodalom feltételezéseit. A versekről először Bleyer Jakab számolt be, de csupán a velük együtt megjelent német költeményt adta közre, a latin versek ismeretlenek maradtak. Annyit azonban tudni lehetett, hogy a Naenia Melpomenes Schillingianae című füzetben a német versek mellett egy latin epigramma, egy epitáfium és egy kronodisztichon található. Kathona Géza, aki - Kropf Lajos híradása után - részletesen ismertette a Londonban megjelent Lacrymae Hungaricae című röplapot, valószínűsítette, hogy az epigramma és az epitáfium azonos a londoni röplap P. Schilling nevével jelzett verseivel. Bene Sándor szövegközlésében kimutatja, hogy az epigramma mindkét disztichonja tartalmazza az 1664-es évre utaló kronosztichont, és megtalálni véli a harmadik verset is. Egy 1672-ből fennmaradt győri tanácsjegyzőkönyv ugyanis valóban tartalmaz egy Zrínyi-epitáfiumot és egy kronosztichont, amelyek eddig ilyen összeállításban nem jelentek meg. Bene szerint "ez az Epitaphium a londoni gyűjteményben szereplő két vers összevonása: az epigramma első és az epitáfium harmadik disztichonja. [...] feltételezhetjük, hogy az itt szereplő második költemény az a kronosztichon, amelyet Bleyer Jakab említ". Noha Bene Sándor írásának jegyzetében olvasható, hogy a korrektúra közben kiderült, a Bleyer által említett röplap az OSZK Régi Nyomtatványok Tárában található, nem vette észre, hogy a keresett kronosztichon ott van a nyomtatványban, de nincs az eddigi szövegközlésekben. Szövegközlésünkben ez az epigramma és az epitáfium közötti versnek a "Croata ad Hungarum" címmel jelzett két sora, amelyek együttesen adják ki az 1664-es évszámot. Ugyanez a változat olvasható az eltérő címlappal megjelent, Wolfenbüttelben található példányban is, továbbá a címlapon még egy kronosztichon, mely az epigramma kifejezéseiből szerkesztődött: CoMes serInI VenanDo, ab apro LaesVs perIIt.

Visszatérve kiinduló szövegünkhöz, a Diarium Europaeum szerzőjéhez 1665-ben eljutottak a lényeges adatok Zrínyi halálát illetően, a tényeken kívül azonban, a figyelem felkeltése vagy befolyásolása érdekében a szerencsétlenség közforgalomban lévő hírvariációit is közreadta.

Zrínyi halálának regényesített változatai közül közismert Erasmus Francisci novellagyűjteményének naturalisztikus leírása, valamint Eberhard Werner Happel hadirománjának Zrínyi Pétert is gyanúba keverő meséje. A szakirodalom elfelejti azonban azt az ironikus leírást, amely Paul Winkler regényében jelent meg:

Ich bin selber dieser Meinung, sagte der Obriste Leutenant, solte es aber gewiß seyn, daß der Niclas Serini von einem natürlichen wilden Schweine seine letztes bekommen? Denn so viel mich erinnere, waren damals gar andere und viele der Meinung, daß ihm ein grosser dergleichen Namen führender abgünstiger Minister diesen Fang geben lassen.

Man thut diesem hierinnen so weit unrecht, sagte der Herr Licentiat, daß ich selbst damals bey Hofe gewesen, und es aus einer versicherten teutschen Person Mund habe, die mit auf der Jagd gewesen, und solches mit Augen angesehen, daß es ein rechtes, aufs wenigste so gestaltes wildes Schwein, gewesen, und nur dieses darbey zu beobachten ist, daß ob es gleich schon vorhin angeschossen gewesen, man es hierauf aus der Jagd verlohren, und der Grafe viel Jahre hero im Gebrauch gehabt, daß er des Nachtes aufgestanden, einen guten Säbel nebenst einer Bärenhaupt zu sich genommen, und gantz alleine nach diesem Walde gegangen, von dannen aber des Morgens mit solcher Müdigkeit wieder kommen, als wenn er sich die gantze Nacht mit einem Troup Feinde herummer geschlagen hätte. Wolte nun jemand hieraus schliessen, daß dieser Käuler etwan auch aus einerley Forste, mit der Pommerischen einäugigsten wilden Sau gewesen, und Gott offtmals stumme Sünden mit offener Straffe zücktige, dem wil ich seine Meinung nicht wiederstreiten. (Paul Winkler, Der Edelman, Lüneburg, 1698.)

Paul Winkler (1630-1688), a német barokk reprezentánsa, párbeszédes- anekdotikus formában dolgozza fel a kor nemes ifjainak szóló ismereteket. A kalandos életű sziléziai jurista, aki többek között Pozsonyban és Bécsben is megismerte az udvari életet, egy ironikusan megfogalmazott bekezdésben Zrínyi halálának mendemondáit eleveníti fel. A kérdező alezredes fogalmazza meg azt a - név nélkül, ám egyértelműen - Porciát gyanúsító mondatot, amely szerint Zrínyit nem is valódi vadkan, hanem egy azonos nevet viselő miniszter (porcus = vaddisznó) ölette meg. A válasz - a licenciátus szájából - minden korábbi feltételezést megkérdőjelez: olyannyira kétségbe vonja a merénylet tényét, hogy még Zrínyi halálát is letagadja. A vadászaton jelen lévő hiteles német személyre hivatkozva elmondja: Zrínyinek évek óta szokása volt éjszaka felkelni és teljesen egyedül az erdőbe menni. Ez történt akkor is, amikor a megsebesített vaddisznóról jött a hír. Zrínyi azonban reggel visszatért, annyira fáradtan, mintha egy egész csapat ellenséggel harcolt volna. A többértelmű zárómondat szerint, ha valaki ebből mégis azt a következtetést vonja le, hogy ez a vadkan egy erdőből származik az egycsövű vaddisznólövő fegyverrel, annak a véleményével nem lehet vitatkozni.

Az elbeszélésben számos figyelemre méltó új elem van: a leglényegesebb az, hogy Zrínyinek szokása volt éjjel egyedül kimenni az erdőbe. Ez a motívum megtalálható ugyanis Forstall Márk feljegyzéseiben: "Nem sokkal azelőtt, hogy a vadászaton meghalt, Zrínyi sátorban töltött egy éjszakát, és midőn rövid álomra hunyta szemét - bár éjszakai nyugalmából senki sem zavarta fel övéi közül -, ágyából kikelt, és magányosan járkált a szomszédos ligetben." Zrínyi fáradt, ám sértetlen visszatérését is a Forstall-szöveg ismerete sugallhatta, Winklernél Zrínyi "mintha egész csapat ellenséggel harcolt volna", Forstallnál "mintha ezer és ezer harci szekér szédületes rohanással közvetlenül előtte robogott volna el". A sugalmazás azonban, miszerint a fegyver ugyanabból az erdőből származik, mint a vaddisznó, ébren tartja a gyanút, a halálesetben lehet fegyvernek is szerepe! Winkler regényében még egy figyelemre méltó mozzanat szól a Zrínyiekről: a Miklós halálát felidéző beszélgetés előtt ugyanis a regény közli Zrínyi Péter levelét a császárhoz. A magyarázkodó folyamodvány a szerző szerint abból a félelemből íródott, hogy Zrínyi Péter "a felkavart vízből a halált fogja ki és ezen a magas helyen egy vágás - nem olyan vad, mint bátyjáé, hanem kifinomult, de annál élesebb - okozhatja végzetét". A két Zrínyi halála áttételes kapcsolatba hozásának politikai jelentőségével az összeesküvés 1671-es megtorlása utáni irodalom bőségesen foglalkozik, az akkortájt Bécsben és Pozsonyban élő Winkler bizonyára nem véletlenül illesztette terjedelmes méretű elbeszélésébe.

A Németországban, szerzője halála után tíz évvel két kiadásban is megjelent 800 oldalas regénynek nem csupán egy bekezdése érinti a magyar történelmet. Az irodalmi feldolgozás, a rendelkezésre álló források és a tények összevetése szórakoztató feladat lenne egy a kort ismerő germanistának, ugyanígy hasznos lenne a szépprózai elbeszélésekben gazdag német barokk irodalom magyar vonatkozású műveinek feldolgozása.

Tartalomjegyzék [Irodalomtörténeti Közlemények 1999. 3/4.sz.] Kezdőlap

+ betűméret | - betűméret