MÁRKUS BÉLA
“KÜLÖN SORSOKNAK KÜLÖN IRODALOM KELL..."
Németh László a jugoszláviai magyar irodalomról
Az első könyv Jugoszláviából, amely eljutott Németh Lászlóhoz, minden bizonnyal egy antológia, az Újvidéken megjelenő Reggeli Újság A mi irodalmunk című 1931-es almanachja volt, válogatás a lap vasárnapi mellékletének írásaiból. A bevezető szerény célt fogalmaz meg: “Azt szeretnők, hogy megismerjenek, és tudják, hogy élünk, álmodunk, írunk, alkotunk. Ez az almanach a jugoszláviai magyar írók írásait gyűjti össze, friss, öntudatos szeretettel összeválogatott írásait. Ezek az írások itt születtek, és földünk szagát, panaszaink ürömét, álmaink illatát, fájdalmaink sóhaját, vágyaink keleti káprázatát rejtik, ringatják magukban..." A gyűjteményt alighanem Szirmai Károly küldte el, a Kalangya későbbi szerkesztője, legalábbis neki köszöni meg egy levélben. Azt írja, bár nem olvasta még a könyvet, Faragó Imre ismertetése, egy újságcikk mégis nagyon meglepte: nem gondolta volna, hogy “a Vajdaságban ennyi embernek ügye az irodalom", és hogy milyen nehézségekkel küzdenek. Egyrészt azzal vigasztalja, bátorítja őket, hogy a hajdani állapotokhoz viszonyítva ezek a nehézségek is “nagy haladást" jelentenek, másrészt, hogy végül is a veszettnek látszó ügyeket szokta számon tartani az irodalom- és a kultúrtörténet. Aztán a korábban másutt is, majd később többször megfogalmazott gondolatát adja elő a dilettánsok, illetve az őket szelektáló kritikusok szerepéről. Előbb mintegy mentegetőzik, hogy nem meri elszánni magát az “ismeretlen írók" műveinek válogatására, aztán azt tanácsolja, “többet jelentene, ha már csak négy-öt írójuk volna" - és valóban, olyan kötetről van szó, amelynek a szerzői közül majd Bori Imre irodalomtörténete (Irodalmunk évszázadai) egyetlenegyet sem tart méltónak említeni. A tiszteletet parancsoló értékeket kiválogatni, ehhez ítélkező közönségre van szükség; ítélkezőre, nem pedig puszta pártolóra, mert egy erős tehetség többet ér az irodalomnak, mint a “híg, meggyőződéstelen irodalompártolás" - fejtegeti, lényegében az e tárgyban született első nagy lélegzetű tanulmányának, Az erdélyi irodalomnak a képi beszédét cserélve föl köznapira. Ott a (trianoni) katasztrófa dörejére az erdélyi kukoricásból fölröppent, addig rejtezkedő poéta-fácánokat szemlézve állapította meg, hogy tollra és súlyra nagyon különböző vadak, és hogy vannak közöttük, akiknek a “neve inkább a költő-teremtő közönség érdeme", itt azt óhajtja, hogy bárcsak a vajdaságiak mozgalma ne maradna meg vidékinek, bárcsak Pesten is megkísérelnék az érvényesülést, mert “az író legnagyobb sarkalója a mérték, melyet alkalmaznak rá", és Budapesten mégiscsak szigorúbb mérték alá kerülhetnének. Lehet áldásos is a dilettantizmus, fontos is, hogy legyenek buzgó dilettánsok, az azonban még fontosabb, hogy “az írókat el ne nyomhassák a dilettánsok" - hívja fel a levél címzettjének a figyelmét, olyan szempontot ajánlva, amit talán nemcsak a folyóirat-szerkesztő, az 1933-tól a Kalangya élén álló Szirmai Károly követ majd, hanem azok a kritikusok, irodalomtörténészek is, akik a kisebbségi magyar irodalmak két világháború közötti periódusát a dilettánsok visszaszorítása, a kritikai szemlélet megerősödése szerint tagolják, mint például Szvatkó Pál, a szlovenszkói irodalom szakaszolója.
E köszönőlevél úgy zárul, mintha kárpótolni akarna a dilettánsokra utaló bántásért, mintha igyekezne tompítani az elmarasztaló szavak élét: együttműködést ígér, segítséget a Vajdaság igaz erőinek felismerésében. Bár a nyilvános kritika pulpitusáról leszorítva érzi magát, vagyis bár nincsen orgánuma, ahová írhatna, mégis örömest foglalkozna a “hozzám küldött egyes művekkel, ha azok megérdemlik". És bár az első levél után csaknem egy év elteltével megy a második - 1932. január 27-e után csak ugyanez év december 1-jén ír újra -, ezt követően mégis egyre szorosabb és termékenyebb lesz a kapcsolatuk. A jellege azonban megváltozik: a Kalangyát szerkesztő Szirmai Károly számára a kéziratolvasó kritikus helyett fontosabb a kéziratküldő esszéista és író. Nem arra kéri, hogy a vajdasági dilettánsok bírálója, mások tehetségének felfedezője és istápolója legyen (Herceg János és Fekete Lajos nevén és alkotásain kívül senki másé szóba se kerül közöttük), hanem hogy a maga tehetségét tanúsító műveivel álljon a lap mellé. Igaz, a több esztendős, csaknem egy évtizeden át tartó munkatársi kapcsolat inkább ajánlattevéssel, semmint felkéréssel indul. Viszonzásul, hogy - az 1933. január 13-án keltezett levél szerint - Szirmai “kimerítő" tudósítást, “kurta történelemkönyvet" küldött neki a jugoszláviai “irodalmi és írói viszonyokról", vagyis hogy nagyon hamar teljesítette az 1932. december elsejei kérését, felajánlja: az “Utódállamok magyar irodalmáról" szóló tanulmányát a Kalangyának írná meg, és a Tanúban, ahová eredetileg szánta, csak utalna rá, mert “úgyis rendkívül nagy" az anyaga (1933. június 21-i levél). Megígéri ugyanakkor, hogy véleményt mond partnere elbeszéléskötetéről (Ködben, Szabadka, 1933), és ha fontos, akkor az a Kalangyában is megjelenhet. Sem az egyikből, sem a másikból nem lesz azonban semmi, mindkettő: füstbement terv. Az előbbi, a Vajdaság, Felvidék és Erdély irodalmáról beszámoló dolgozat elkészítését több okból is halogatja, több ok is hátráltatja. Az egyik, hogy hiányzik hozzá egy olyan könyv, amelyik segítené a tájékozódásban, és amelyikhez éppúgy reflexiókat, kiegészítéseket fűzhetne, mint Kristóf György munkájához (Az erdélyi magyar irodalom múltja és jövője, Kolozsvár, 1924) az Erdélyi Helikonban közreadott füzérkritikájában (1928, 1-2-3. sz.). A könyv azonban, amire vár - Jancsó Elemér Az erdélyi líra tizenöt éve - csak egy év múlva jelenik meg (Kolozsvár, 1934). Az is oka azonban a késleltetésnek, késlekedésnek, hogy - őszintén bevallja (1933. október 27-i levél) - a felvidéki irodalmat még nem ismeri eléggé. A délvidékit szinte kizárólag Szirmai beszámolójából ismeri, az alkalmilag küldött egy-két köteten kívül más nem jutott el hozzá, ezek alapján pedig lehetetlen átfogó elemzést adni; az erdélyi irodalom esetében az újabb áttekintésre szeretne támaszkodni - természetes tehát, hogy önnön terve teljesíthetőségét illetően el nem oszlatható kétségei támadnak. Egyszerre táplálja ezeket az ismeretek hiányából fakadó elégedetlenség és a kritikusi lelkiismeretesség. Itt egy szakmai természetű belátás látszott csupán ideiglenesen hátráltatni a (különben soha el nem készült) tanulmány elküldését, amott viszont egy erkölcsi eredetű, morális megfontolás mondatta vissza vele véglegesen a feladat teljesítését. Az elhárításra kizárólag az adott okot, hogy az elbeszélések szerzőjének szerkesztői pozíciója közben megváltozott. 1933 nyarán “hamar bekövetkezett a katasztrófa", Szenteleky Kornél, a Kalangya szerkesztője meghalt, és a helyébe lépő Szirmaitól Németh László felmentést kért a Ködben elemzése alól (1933. júliusi levél). Ez azonban nem zárta ki, hogy véleményt formáljon róla, méghozzá kétszer is. Előbb közvetlenül, majd közvetetten.
Korábban, 1933 szeptemberében úgy, hogy azt a folyóiratszámot is megköszöni, amelyik kitüntető helyen hozta a Látogatás Szenteleky Kornélnál című emlékezését. Az első és egyben utolsó találkozás felidézésével, a Szentelekyről rajzolt képpel ismét a kétségei szaporodtak, vajon van-e akár csak egy hiteles vonás is benne, hiszen - mint írja - nem is ismerte, kritikai munkásságából alig olvasott valamit. Nem a szépirodalmi alkotásai, nem az - itt szóba sem hozott - versei, elbeszélései, nem a regényei ragadták meg (például az 1931-ben Kolozsvárott kiadott Isola Bella), hanem hogy egyike volt azon keveseknek, akik “lelkesedve fogadták a Tanút - s nem kértek cserébe semmit a lelkesedésükért", valamint a sorsuk hasonlósága: “orvos volt, mint én, kritikus, mint én, szervező, mint én szerettem volna lenni, szegény kis igyekvő magyar élet". Van ennek a nekrológok elé emelt pillanatképnek egy olyan passzusa, amihez hasonló majd a Szirmai-könyv levélbeli bírálatában is megfogalmazódik, azt tanúsítván, hogy Németh László azért sem tett különbséget a Kalangya két szerkesztőjének szépírói munkái között, mert nem ezek minősége, értéke, nem a tehetség nagysága szerint, hanem a szerepvállalásuk és a kötelességteljesítésük alapján ítélkezett. “Vezére volt egy marék magyar írónak; tűzcsiholó és tűztápláló, akinek ott kellett tüzet csinálnia, ahol sem erdő nem volt, sem bánya, legföljebb haraszt" - summáztatta vele egy pálya lényegét Szenteleky halálának híre. “Ha Ön nem volna vajdasági író, írhatna, de nem lenne kötelessége, hogy írjon. Ott az" - summáztatta vele egy szerep lényegét Szirmai elbeszéléskötetének értéke. Nyilván igaza van az Irodalmunk és a Kalangya című folyóirat-monográfia szerzőjének, Utasi Csabának, amikor feltételezi: Németh, a bíráló, érzékenységet talált telibe, Szirmait, a bíráltat, mélyen sérthette íróságának az ilyesféle rezervátumba utalása. Sérthette, hogy könyvében rokonszenvesnek mondatott az elsüllyedt világok szomorúsága, a “megalvadt mélabú", és hogy e különös dicsérethez a nehézkességére, nyelve erőszakos eredetiségére, egyszersmind anakronisztikusságára utaló elmarasztalás társult. “Hangulatai többet érnek, mint a mondatai, az ember, mint a stílusa" - ez sem éppen hízelgően hangzik, és nem is igen ösztönzően hat. Ha csak abban a tekintetben nem, amire Utasi Csaba utal. Nevezetesen, hogy Szirmai részint e levélbeli elmarasztalás miatt is szoríthatott helyet a Kalangyában Szabó Lőrinc cikkének (Németh László és szerepe), amelynek a megjelentetése mindenképpen meggondolkodtató. Nemcsak azért, mert közzétette már a Válasz is, azaz két helyen is nyomdafestéket láttak a most meg Németh László érzékenységét telibe találó sorok. E kettőzésen túl az teszi feltűnően furcsává a közlést, hogy lényegében szerkesztői önkritikaként is felfogható, hiszen Szabó Lőrinc azt az önéletrajzot marasztalja el - mondván: az ilyen írói “agyszerkezetnek" “nem szabad méltatlan anyagot őrölnie" -, amelyiknek a folytatásos közlését ugyanez a lap készséggel vállalta, hogy aztán (tehetjük hozzá, egyetértve Utasi Csabával és a Németh László és a jugoszláviai magyar irodalom címmel úttörő szerepű tanulmányt közlő Bori Imrével is) éppen az életrajzi esszéregények kerüljenek majd az érdeklődés fókuszába.
A Szirmai könyvét érintő közvetett bírálat egy hónappal később, az 1933. október 27-i levélben fogalmazódik meg. Ha előbb, Szentelekyről is szólva, a búcsúztatás pillanatában találta meg a feladatok kijelölésének alkalmát, akkor most az életrajza írása mellett egy iskolaegészségügyi intézmény folyóiratának (Iskola és Egészség) a szerkesztői munkájára célozva foglalja össze kritikusi hitvallását. A közvetlen kiváltó ok más: a Ködben recenzálását vállaló, vagyis így őt helyettesítő Kállay Miklós bírálatához kapcsolódik. Egyetlen állítása az irodalmi ember magatartás-kódexe erkölcsi egyparancsolataként is felfogható. Kállay kritikája, amennyiben jellemzés, helytáll - írja, majd kicsit sejtelmesen vagy nagyon is sokat sejtetően még hozzáteszi: “én persze magánosoknak adott véleményemben is tartom magam a kritikáimban felvett mértékhez. Ez becsület dolga is!"
Függetlenül tehát a közlés helyétől, függetlenül attól, hogy nyilvánosságot kap-e a közlemény, egy és ugyanazon mércével mérni - olyan, önmaga állította követelmény ez, aminek a hatósugara nem csupán a kritikusi megszólalás formájára terjed ki, de a tartalmára is. Ahogy nincs külön mérték aszerint, hogy folyóiratban vagy magánlevélben fejti-e ki a véleményét, ugyanúgy nincs külön mérték aszerint sem, hol jelenik meg a könyv, Magyarországon-e vagy az utódállamok valamelyikében. “Külön sorsoknak külön irodalom kell" - fejtegette ugyancsak Szirmainak, a Vajdaságban olyan, “egy darab elszakadt magyar sors"-ot látva, amelynek “meg kell találnia a maga teljes garnitúra íróját - ha nem is állíthat minden helyre elsőrangú erőt" -, ám e külön sorsok külön irodalmához nemcsak hogy nincs szükség külön kritikára, de éppen a “lekicsinyített szempontok" követését kell kárhoztatni. Azt, amit majd Makkai Sándor is hangsúlyoz, a Nem lehet szerzője, 1937-ben, Németh Lászlótól aligha függetlenül: “Az összeszorított élet fülledtségében az ítélkezési és értékelési szempontok lassan eltörpülnek".
Ezt tudva és ettől óva ismétléssel is nyomatékosítja azt a véleményét, hogy “egy irodalomnak egy időben csak kevés igazi írója lehet", és hogy a dilettánsok jelenléte, szerepeltetése azért bántó pazarlás, mert “ennek az erőnek nagyon is sok helye volna a magyar szellem háztartásában, s az a sok jó szándékú élet, mely versben, novellában mások árnyékában fonnyad el, bántó hiányokat pótolhatna máshelyütt". A kisebbségeket mindenekelőtt önismeretre és helyismeretre biztatná, a magyarság sorskérdéseinek megismerésére, nem szépírók, hanem író-szakemberek kiképzésére, tájkutatásra, az összehasonlító tudományok művelésére, nem utolsósorban pedig annak az országnak a társadalmi viszonyai tanulmányozására, ahol élnek. A kisebbség sorsa szerinte attól függ, mennyire tudnak tájékozódni a helyzetükben, “megismerik-e igazán magukat és környezetüket, s sikerül-e küldetéssé alakítani balsorsukat". A Levél Szirmai Károlynak azzal zárul, amivel indul. Az “igazi író egy időben egy országban csak kevés lehet" tételét ismétli meg, hozzátéve, hogy egy egészséges kultúra azonban minden igaz szellemi készséget és készültséget fel tud használni. Okkal feltételezhető, hogy ha Szirmai Károly, az író megbántódott is, a szerkesztő hasznosította, még pontosabban: követte Németh László meglátásait. E rögeszmés sürgetés is arra biztathatta, hogy nekifogjon a színvonalemelés kényes munkájához, az Utasi Csaba emlegette széplelkek irományainak kirostálásához. E talán türelmetlenül és túlzó szigorúsággal végzett munkájában eljutva a kézirathiányig is, illetve odáig, hogy kisebbségi folyóiratának mind több magyarországi szerzőt kelljen megnyernie. Közöttük - a Szabó Lőrinc-kritikát követő hosszú szünet után - 1938-ban Németh Lászlót is, újra. Hogy a felhívásra való jelentkezésével, az Ember és szerep folytatásának szánt Tanú-évek közlésével újra botrányoknak tegye ki magát. Ha az önéletrajza első részének bizonyos, a magyar zsidó irodalomra vonatkozó passzusai miatt Hatvany Lajos cikke “a szellem különítményesei" közé sorozta be, akkor a második rész bizonyos passzusai miatt épp a volt eszmetársai fenyegetőztek még súlyosabbal: a bíróság elé állítással. Hogy aztán ne a vádlott szerepét vegye magára, hanem az irodalomból kivonulóét. Aki kész a munkásságát megszakítva az emberekkel, a barátaival is szakítani, és - mint Fülep Lajosnak írja 1939. január 18-án - szíve Noé-bárkájába csak a legbiztosabbat kívánja bevenni. Ő négy nevet tart meg: Fülepét, Kerényi Károlyét, Tolnay Károlyét és Gulyás Pálét. Aztán oldódik a feszültség, és hamar föltámad benne a dac; a Kalangyának is elküldi a VII. Gergelyt - célja: művekkel szégyeníteni meg az ellene összeesküvőket. Könyvbírálatokat ígér szerb-horvát-szlovén írókról, azokról a legjobbakról, akiknek a művét Szirmai elküldi neki. Krlea esszéihez külön horvát-magyar szótárt kér; szeretne egy friss, szerb-horvát irodalomtörténetet kapni, de nagyon érdekelné a régi raguzai költészet is, meg jegyzetekkel szívesen olvasná a középkori szerb krónikákat (1939. február 14-i levél). Aztán, fél év elteltével, rosszallást olvas ki a Kalangya szerkesztőjének soraiból: nem érdeklődik eléggé a dolgaik iránt. Ha akar, se igen tud hozzáférni a szerb dolgokhoz - válaszolja, a mentegetőzést ő is szemrehányásba fordítva át: semmit, egyetlen művet sem kapott tőlük a készülő kelet-közép-európai tanulmányához. Búcsúzás előtt, és még mielőtt - ismét egy fél év elteltével, 1940 januárjában - az utolsó levelét elküldené (ekkor azon sajnálkozva, hogy a Kisebbségbent ő is félreérti), tehát a köszöntést megelőzően köszönetet mond. Kapcsolatuk története ezzel zárul: “...igaz fegyvertársi barátsággal gondolok rátok, s hálás vagyok, hogy írásaimat szeretitek és kívánjátok".