Küllős Imola
A DEBRECENI CZENKNÉ ÉS A BATHI ASSZONY
MENNYBE JUTÁSÁNAK HISTÓRIÁJA
(Egy 19. századi kéziratos diákvers és angol párhuzama)
1998 tavaszán az Edinburghi Egyetemen a Mellon Foundation ösztöndíjával gyarapíthattam ismereteimet az angol és skót 17-18. századi popular poetryról (magyar terminus technicusszal: közköltészetről). Tematikus és műfaji párhuzamokat kerestem - és találtam is szép számmal - ahhoz a több kötetre tervezett magyar forráskiadáshoz, amely a Régi Magyar Költők Tára 18. századi sorozatában Közköltészet címmel jelenik meg a közeljövőben. Immáron három évtizede kutatom a magyar kéziratos énekeskönyvek folklorisztikai szempontból kimeríthetetlennek tűnő, gazdag tárházát, s éppen itt az ideje, hogy az összegyűlt, még a szakemberek által is csak töredékében ismert, 18. századi populáris énekanyagból egy műfaji tekintetben reprezentatív és filológiailag is pontos gyűjteményt adjunk közre.
Skóciai tanulmányutam egyik fontos felismerése az volt, hogy ebből a “merítésből" semmiképp sem maradhatnak ki azok a népszerű, olcsó, verses (és többnyire énekelt) nyomtatványok, amelyeket mi összesítő elnevezéssel “ponyvának" titulálunk, az angol azonban hol irodalomszociológiai megnevezéssel “street literature"-nek mond, hol a funkcióra és az énekelt vers formájára utalva - a műfaji és tematikus változatossággal nem is törődve - “broadside ballad"-nek, esetleg “cheap print"-nek, illetve ebből következőleg egy-egy nyomtatott szövegeket közlő gyűjteményt “chapbook"-nak nevez.
A magyar irodalomtörténet-írás nemigen tartja számon Jankovich Miklóst, azt a széles látókörű reformkori mecénást és műgyűjtőt, aki tudatosan kerestette fel és vásárolta meg a 18. század végén s a 19. század elején Bibliotheca Hungarica Universalisa részére az olcsó, újkori verses ponyvákat (is) mint a magyar nyelvű “nemzeti költészet" könnyen pusztuló forrásait, s azokból 10 kötetesre tervezett Nemzeti Dalgyűjteményébe mintegy 70 szöveget másoltatott át. A 19. század végén a Thaly Kálmán által kiadott kuruckori “vitézi énekek"-nek éppen Jankovich kéziratos- és ponyvagyűjteménye volt egyik fontos kútfője. Pogány Péter úttörő munkáin és Ujváry Zoltán adatgazdag tanulmányain kívül mégsem nagyon tudok a nyomtatott közköltészet és a szájhagyományban élő folklór, illetve a kéziratos közköltészet kapcsolatát elemző, újabb tudományos eredményekről beszámolni. Igaz, Magyarországon jóval kevesebb koraújkori (verses) ponyva maradt fenn, mint Angliában és Skóciában. Ráadásul ott már a 18. században megkezdték ezek válogatott újrakiadásait, s az utóbbi fél évszázadban tudományos elemzését is. Megnehezíti a hazai, 18-19. századi ponyvaanyag jelenlegi kutatását az is, hogy az Országos Széchényi Könyvtárban már csak különböző gyűjteményekbe (méretük és formájuk szerint!) szétszórva találjuk meg a Thaly idejében még együtt lévő Jankovich-hagyatékot vagy azt az 50-es években Borzsák István által feltárt és katalogizált ponyvaanyagot, amellyel például még Pogány Péter is dolgozott.
Anélkül, hogy itt most az irodalom, a (kéziratos vagy nyomtatott) közköltészet és a folklór bonyolult - mind az irodalomtörténet, mind pedig a folklorisztika számára fontos összefüggéseket rejtő - kapcsolatrendszeréről bővebben szólnék, rátérek témám bemutatására.
A “feslett életű" bathi és a felvágott nyelvű debreceni asszony, Czenkné mennybe jutásának verses históriája ugyanis érzékletes illusztrációja a különböző korokban, különböző nyelvi és művelődési szinteken létrehozott kulturális termékek közötti viszonynak, mivel a 17. századi angol szöveg ponyván, a magyar pedig 19. század eleji kéziratos diákgyűjteményekben bukkan fel. Példám modellértékét az sem csökkenti, hogy kapcsolatuk történetének részleteit még homály fedi.
A magyar verses história minden bizonnyal egy debreceni diákköltő tollából, 1821 előttről származik, s a szakirodalom “a mennyből jött levél" típuselnevezéssel emlegeti. A több mint 400 soros, zömében 15 szótagos, párosrímű vers tulajdonképpen két történetet ötvöz: a kerettörténet szerint a költő érdekes mennyei “újságot", levélbeli tudósítást kap nemrég megholt barátjától, aki - miután lefesti a mennyország földihez nem is hasonlítható pompáját - rátér ifjúkori, közös nőismerősük, Czenkné mennybe jutása botrányos körülményeinek elbeszélésére.
Tudomásom szerint először O. Nagy Gábor 1942-es dolgozata tárgyalta érdemben e verses históriát, felsorakoztatva a házsártos asszony elbeszéléstéma magyar és világirodalmi párhuzamait, valamint megemlítve, hogy a kerettörténet Mikszáth kedvelt, kétszer is megírt adomája volt. O. Nagy hat olyan debreceni diákgyűjteményt sorolt fel, amelybe bemásolták ezt a históriát. Bán Imre és Julow Viktor antológiája már nyolc kéziratos forrásról tudósított, és a debreceni Déri Múzeum Adattárából modern átírásban közölte a vers egyik, O. Nagy által még nem említett 1822-es változatát. Ennek “hibáit" a neves irodalomtörténészek minden külön jelölés nélkül egy 1827-es variáns figyelembevételével javították (!). Ujváry Zoltán betűhíven közölt egy 19. század végi konyári (Hajdú-Bihar m.), paraszti eredetű kéziratos változatot, és egy 1845-ös hódmezővásárhelyi mesterlegény, Boditsi Imre kéziratáról is említést tett, megállapítva, hogy “a Mennyből jött levél diákok, tanítók, mesteremberek révén széles körben elterjedt, és különösen a XIX. században volt népszerű." Hosszantartó népszerűségének titka - Ujváry szerint - antiklerikális felfogása volt.
Eddig tehát a Mennyből jött levélnek 10 múlt századi kéziratos forrásáról illetve változatáról tudtunk, de ennél sokkal több volt és van. E tanulmány készítése közben magam is többet “találtam" a Stoll-bibliográfiában, illetve korábbi adattári jegyzeteimben, Csörsz Rumen István 5 további forrásjelzettel gazdagított. Molnár Ambrus református esperestől pedig két változatot is kaptam. Az egyik a legkorábbi és legépebb variánsa a Mennyből jött levélnek. A másik egy népi kézirat, Topa Mihály sápi gazda (Hajdú-Bihar m.) kéziratos füzetének xeroxmásolata, az alábbi, ponyvai eredetre utaló címmel:
“Ó és úljab regék megújítva 1890be írtam le én Topa Mihály
Ezt az Czenkné histórijája az 1858czíbűl újra le fordítom és azta ketős dalot (!) A Korcsmaban Bormegísza Gergé és Szájas Kata Szerelmes párok közt törtent hozá adva a meg tért Férj érzékeny enekekben keszült Aradon."
Ötvös László, a Biblia-kutató református lelkész egy karcagi, 1821-re datált kéziratos szövegre hívta fel figyelmemet, melyből egyik írásában részleteket is idézett. E korai (kevéssé iskolázott embertől származó) kézirat címleírása - akárcsak a sápi gazdáé - szintén valami nyomtatott forrásra enged következtetni:
“Ez Czenkné.
Melyben elmondja, hogyan jutott be menyországba.
Egy menyből jött levél, vettem a Karczagi Mezei szállásomon, az 1821-dik Esztendőben."
A Mennyből jött levélnek illetve Czenkné históriájának ponyvakiadásáról azonban eddig még sehol sem találtam adatot. Az a tény mindenesetre szembeötlő, hogy az általam ismert (immár) huszonöt kéziratos változat többsége Debrecenben készült, illetve a debreceni református kollégium vonzáskörzetében (az Alföldön meg a Partiumban) bukkant fel. Néhány változatot pedig a sárospataki református kollégiumban írtak le, illetve őriznek. Feltételezem, hogy a diákos szellemiségű, minden vallásos ortodoxiát kigúnyoló, humoros versszöveget énekesfüzeteikbe másolva vitték magukkal szolgálati helyükre (és adták tovább?) a református kollégiumokban végzett értelmiségiek, papok, iskolamesterek, kántortanítók.
A felvilágosodáskori Debrecen szellemiségéről a mesterműnek tartott Lúdas Matyi (mely ugyancsak régi folklór és közköltészeti téma) kapcsán a következő értékítéletet fogalmazta meg Illyés Gyula: “büszkék lehetünk a 18. század végi, a 19. század eleji Debrecenre; a sárfalai közt kifejlődött városi szellem jellegzetesen magyar volt, nem vesztette el kapcsolatát a néppel, de a kultúra közlekedőedényein egy nívón állt a nyugati országok városaival is, ha ugyan itt-ott nem múlta felül azokat." Illyés egyértelműen a protestáns értelmiséget tartotta a hazai szellemi fejlődés motorjának, mondván: “a protestáló kálvinizmus útján Debrecenbe is gyorsan megérkeztek az új eszmék. A szigorú professzorok tán maguk sem sejtették, hogy a puritánság igéivel mit hintettek az ifjú tanítványok fejébe. Dicséretükre szolgálhat, hogy nem riadtak meg, mikor a vetés kikelt..."
A történeti, művelődéstörténeti valóság azonban ennél bonyolultabb volt - amint az Benda Kálmán idevágó tanulmányaiból is kitetszik. A katolikus egyházzal és a Habsburgokkal való szembenállás jelképévé vált Debrecen ugyanis épp a 18. században rekedt meg fejlődésében, s vált az ortodox kálvinizmus fellegvárává, szimbólumává. Felvilágosult szemléletű tudományos munkákat és világi irodalmat ebben az évszázadban nem adott ki a katolikus állami cenzúrától rettegő debreceni nyomda. A néphez szóló, 72%-ban anyanyelvű debreceni kiadványok gyakorlatilag a 17. századi imádságos- és énekeskönyvek újranyomásai voltak. Mi több: “a XVIII. század eleje óta az ábécéskönyvek sem mozdultak előre: ugyanazok a bibliai történetek, és csak azok találhatók bennük mindvégig, közben-közben imák, könyörgések. Lényegében az ábécéskönyv iskolások számára adott változata a kegyességi irodalomnak." A puritán gyökerű teológiai gondolkodás és a hagyományos vallásos világszemlélet nemcsak az olvasmányok tartalmát, hanem a nyelvet is konzerválta. Ennek azonban nagy hasznát látta a magyar irodalom. “...a XVII. század magyar irodalmi nyelve Debrecen kiadványain keresztül több mint egy évszázadon át tovább zengett, s a magasból leszállt a mélybe, a parasztság közé, csiszolta, formálta, alakította is a paraszti nyelvet. És amikor a XIX. század népi-nemzeti megújhodást kereső reformnemzedéke a nép nyelvéhez nyúl vissza, a paraszti kultúra kincsei mellett a XVII. század lesüllyedt irodalmi nyelvéből is merít... Amikor az irodalmi népiesség a reformkori népnyelvet emeli fel az irodalomba, tulajdonképpen az irodalmi nyelvnek a XVIII. században megszakadt folyamatosságát állítja helyre."
Ez az ambivalens mentalitástörténeti, nyelvi és vallásos hagyomány szolgált tehát hátteréül elemzendő verses históriánknak.
Először a mű meglehetősen terjedelmes kerettörténetéről kell néhány szót ejtenünk. Az az elbeszélés, amely szerint két barát (Mikszáth feldolgozásaiban egy katolikus pap és egy református lelkész) megállapodik, hogy amelyikük előbb hal meg, beszámol az élőnek arról, mi van a túlvilágon, van-e élet a halál után stb. - először a 12. században, az angol Wilhelm of Malmesbury feljegyzésében olvasható. A szüzsé későközépkori példázatként és népmondaként is tovább élt Európában, de az osztrák Leander Petzoldon kívül kevés folklorista foglalkozott vele. A monda archetípusként rokon a “barátok az életben és a halálban" mesetípussal (AaTh 470), elősegítette annak kialakulását, illetve kapcsolatba hozható más középkori víziókkal és csodatörténetekkel is.
Ez a régi európai szüzsé, a barátok között tett fogadás szolgáltatta az ürügyet a debreceni diáknak, hogy verses levél formájában hírül adja a bűnös Czenkné mennybejutásának történetét, hisz úgymond:
O. Nagy Gábor szerint “a vers főszereplőjének ez a jellemvonása, hogy elmésségével, talpraesettségével olyan alakokat szégyenít meg, akiket az olvasó első pillanatban tekintélyük alapján feltétlenül fölébe helyez, ... népi, népmesei motívum felemelésére utal, ... a Mátyás király eszén is túljáró okos leány és a Salamonnal vitázó Markalf alakjával vethető némileg össze."
Nem vitatva e felvetés igazát, hozzáteszem, hogy Czenkné komikus szócsatáiban a vallásos dogmák ellen lázadó kálvinista diákság felvilágosult mentalitásának, valamint a puritán kegyességi irodalom egalitárius szemléletének legalább akkora szerepe volt, mint a kétségtelenül meglévő népi gyökereknek, a közköltészeti és folklór párhuzamoknak.
Egy névtelen versifikátor 1799-ben a katolikus gróf Sztáray Mihály halálára írt emlékversébe ugyancsak a mennybe kéretőzés és elutasítás szüzséjét dolgozta be. A szöveget újrapublikáló János István e kerettörténet kapcsán jegyzi meg, hogy ez a szüzsé “a pasquillus-irodalomban meglehetősen gyakori." Bár ez a vers nem olyan szellemes és szabadszájú, mint a protestáns debreceni polgárasszony históriája, a két kéziratos alkotás nemcsak tematikus és motivikai, hanem bizonyos szemléletbeli hasonlóságot is mutat, mind az üdvözülés kérdésében, mind a “mennyei kapus" alakjának felidézésében. Íme egy kis ízelítő:
A kb. 15-20 évvel később írt Czenkné históriája a protestáns kéziratos diákköltészet formai, poétikai sajátosságait és heterogén szellemiségét (hagyományos dogma- és nő-ellenesség; antiklerikalizmus; valamint egyfajta külsőségekre építő nemzeti büszkeség és lokálpatriotizmus) tükrözi. Új eszmékkel, klasszikus és modern ismeretekkel teli, de mégis konzervatív világszemlélet ez. A mennyből jött levélben számtalan utalás történik a 19. századi európai és magyar aktuálpolitikai helyzetre, a korabeli debreceni cívis élet és erkölcs mindennapos mozzanataira, egyrészt a könnyűvérű, szájas asszonyság, másrészt pedig az emberi valójukban ábrázolt (sőt nemegyszer magyaros karakterjegyekkel ábrázolt) bibliai alakok, szentek ürügyén.
Czenknéről még a história bevezetésében megtudjuk, hogy:
A bibliai személyeknek ez a mindkét nemzeti verzióban teljesen azonos sorrendje és helyenként azonos vallásos frazeológiát használó nyelve arra enged következtetni, hogy a fő történet, Czenkné históriája nem 19. század eleji magyar szerzemény, hanem egy legalább 130 évvel korábbi, angol ponyván kiadott versszöveg szellemes újrafogalmazása, átköltése. Ám a magyar diákköltő nemcsak egy nemzetközi vándormonda szüzséjével “fejelte meg" nyersanyagát, a ponyvaballadát, hanem a Szentírás fölényes ismeretéről tanúskodva más bibliai személyeket, eseményeket is megidéz: furfangos Éva anyánkat, a “csipás szemű" Leát, Mózest, Káint és Ábelt. Felhánytorgatja Jákobnak, hogyan csalta meg apósát, Lábánt a tarka bárányokkal; megjegyzi, hogy az öreg Szent Péter már nem olyan harcias, mint ifjúkorában, amikor Jézus védelmében levágta Málkus fülét. A magyar verzió bibliai hősei esendő, hús-vér emberek, olyanok, mintha kortársai, sőt komái lennének a költőnek: a korszellemnek megfelelően gondolkoznak, időszerű történelmi/politikai eseményeket kommentálnak (pl. a napóleoni háborúk fegyver- és katona-igényét vagy a német nyelvtudás előnyeit), az új divat szerint öltözködnek, élnek (Ádám atillában és süvegben jár, Éva gyógyszerként emlegeti a teát és tobákot, Czenkné pedig - többek között - “jó tejfölös kávéját" sajnálja itthagyni e földön).
Találunk itt az ekkortájt formálódó nemzettudatra vonatkozó ironikus utalásokat: például a magyarok országvásárlásáról, azaz Jákobéhoz hasonló csalásáról a fehér lóval; a hit háttérbe szorulásáról a liberalizálódó, polgárosodó Magyarországon; a nemzeti “úri" viselet (Ádám újmódi atillája) és a hagyományos, vulgáris viselkedés (pipázás, köpdösés) kontrasztjáról. Ádám apánk leszólja az “átokfogta" vézna karú-lábú, elpuhult, új nemzedéket. Czenkné - bár Szent Mihálytól, Szent Pétertől és Dávid királytól is elvárja, hogy vele gavallér módon viselkedjenek - maga meglehetősen nyers és goromba: a “kegyes" Lótot, Salamon királyt és hitetlen Tamást férfiasságukban szégyeníti meg. Az anonim diákköltő teljesen a magyar néphagyománynak megfelelően ábrázolja Szent Pétert, a kapust, a rossz lovakon járó Szent Mihályt, a halál fuvarosát; valamint női furfanggal megáldott Éva anyánkat. E két utóbbi alak egyébként nem is szerepel az angol ponyván. A magyar szerző szemlátomást kedvét leli a deheroizálásban, az egyházi tekintélyrombolásban, bár az égiek cinkos együttérzésével igazolja Czenkné tisztelet és személyválogatás nélküli szókimondását (lásd a Függelék 1. 578-585. sorait).
Az angol ponyva csak egy bibliai személlyel, Mária Magdolnával kapcsolatban ad a magyar verzióénál dúsabb példázatanyagot. Jóllehet a magyar história is hosszasan ecseteli a “bánatos" Magdolna Czenknének adott tanítását - “tedd le földi bűneidet, a mennyben egyetlen tulajdonunk van: a szeretet" -, egy szóval sem utal arra, hogy ő lenne az a házasságtörő asszony, akit Jézus mentett meg a halálra kövezéstől, mint az angol.
A 17. századi angol szöveg egyébként nemcsak rövidebb, mint a magyar vers, de nyelve és stílusa is szárazabb, szegényesebb. Nyomát sem találjuk benne az olyan magyar szófordulatok és szólásmondások megfelelőjének, mint “Isten a mondhatója", “kijött a dugója", “volt néki mit aprítani a téjbe", “kirántják a gyékényt őalóla", “röhögte, de nem rágta az abrakot" stb. Nincsenek benne olyan kétértelmű szójátékok sem, mint például Czenkné Jónáshoz intézett replikájában (lásd a Függelék 1. 596-597. sorait).
A hitetlen Tamással való szóváltás, mely a magyar vers egyik hangulati csúcspontja, csupán ennyi az angolban:
Ezzel szemben a magyar versszerző - megcsillogtatva korszerű filozófiai műveltségét -, a merev debreceni felfogáshoz híven így figurázza ki a kantiánusokat:
Egészében a korabeli diákműveltség sokszínűségét és költészetének stiláris heterogeneitását tükrözi A mennyből jött levél. A költő latin, német és francia szavakat is kever ízes magyarságú, élőbeszédszerűen gördülékeny, népnyelvi szólásokkal teli versébe. Stílusa képszerű, kedveli a biblikus frázisokat, de olykor neologizmusokat (pl. áltány = erkély) is használ. Korszerű és klasszikus műveltségét fitogtatandó, részint kortárs nagyságokat (Napóleon, Kant, Newton), részint mitológiai személyeket (Charon, Zeus és Európa) sző bele e biblikus allúziókkal teli, keresztény példázatba.
A mennyből jött levél (és Czenkné) szórakoztató stílusa, ironikus hangja csak a história utolsó harmadában, a Pál apostollal folytatott párbeszéd során vált komolyra. Ez a rész fogalmazza meg a közember elvárásait, jogos igényét az egyházzal, papsággal (vagy akár az ortodox kegyességi irodalommal) szemben:
1822 (IV.) “Jaj, pajtás, ez a fogadás zseníroz már engemet."
1890 (XXIV.) “Jó pajtás, ím a fogadás kísebít mán engemet."
1822 (IV.) “Száz nap, ezer fixa stellák fényének ragyogása"
1890 (XXIV.) “Száz nap, ezer arany csillag fényének ragyogása"
1822 (IV.) “Ezt tehát semel pro semper absque conseqventia
Röviden összefoglalva az eddigieket, úgy gondolom: a feslett életű bathi asszony története eredetileg egyike lehetett a puritanizmus szellemében fogant, köznépnek szánt angol propagandanyomtatványoknak, az ún godly songoknak, azaz istenes énekeknek. Azt hirdette, hogy mindenki számára elérhető az üdvösség, a kitartóan “zörgetőknek megnyittatik", bár az örök élet “ingyen kegyelem", hisz Jézus Krisztuson kívül egyetlen földi ember sem volt bűntelen. Hogy miért éppen egy bűnös, de öregségére vallásgyakorló nő lett e tanítások közvetítője? Talán azért, mert a Canterbury mesék révén alakja mélyen beivódott az angol közkultúrába. Chaucer ugyanis aprólékosan lefestette, hogy milyen is volt valójában a bathi asszony, egyike azoknak a 14. század végi zarándokoknak, akik Canterburybe, Becket Tamás sírjához igyekeztek. A 17. századi londoni ponyvakiadónak teljesen elegendő volt tehát ennyi “felvezetés" a balladához:
A szentnek és a profánnak, a nemzetinek és a nemzetközinek, az archaikus, “hagyományos" és a felvilágosult, “modern" világszemléletnek folytonos egymásba játszását, a humornak és az iróniának, a beszélt köznyelvnek és az emelkedettebb “költői", prédikátori stílusnak ugyanazt a természetes keveredését láthatjuk a magyar Mennyből jött levélben, mint a valamivel korábbi Csíksomlyói passióban vagy a 18. századi protestáns iskolai színjátékok interlúdiumaiban.
Egyelőre nem tudom, milyen kézzelfogható kapcsolat volt az angol ponyva és a magyar átköltés között, és az hogyan jött létre. Elképzelhetőnek tartom, hogy az angol vallásos ponyva mellett létezett hasonló szellemiségű német verzió is, és esetleg az volt a magyar história közvetlen forrása.
A magyar protestáns értelmiség (elsősorban a vándordiákok) szellemi kötődése a hollandiai, a német és a svájci egyetemekhez jól ismert tény. Kosáry Domokos évente 35-40, azaz bő fél évszázad alatt mintegy 2000 peregrinussal számol a 18. században, akiknek új (republikánus) eszméket, új tudományos felismeréseket és módszereket terjesztő “kovász" szerepe vitathatatlan nyeresége a magyar művelődésnek. Jóval kevesebb konkrét adatunk van a magyar-angol kulturális kapcsolatokról, az Angliában megfordult diákokról. Gömöri György szerint “a XVII. század folyamán sokkalta több magyar peregrinus látogatott el Angliába, mint azt korábban gondoltuk, s bizonyítani tudtuk." Csak Cambridge-ben 50 és 65 között mozgott az olyan magyar és erdélyi diákoknak a száma, akik az egyetemtől segélyt kaptak tanulmányaik folytatásához vagy hazautazásukhoz. Egy másik tanulmányában Gömöri öt debreceni diákot említ név szerint, akik egy Erdélyt is megjárt angol diplomata, Lord William Paget pártfogoltjaiként éltek és tanultak Angliában 1703-1705-ben. Hármójuk református teológus volt (Budai/Óbudai Mihály, Patai P. István és névrokona, Patai P. Sámuel) és lelkészként szolgált hazatérve, a negyedik (Dobozi István) jogi, az ötödik (Herczeg János) pedig filozófiai és orvosi stúdiumokat végzett Hollandiában. Ha ezek a fiatalok nem is szereztek angol diplomát, Lord Paget anyagi támogatása lehetővé tette számukra, hogy körülnézzenek, olvasgassanak Angliában, bővüljön látókörük. Az utóbbi évtizedekben számos olyan apró adat került elő az angol levéltárakból, amelyek a magyar protestáns egyház szoros 17. századi angliai kapcsolatairól tanúskodnak - summázza levéltári kutatásainak eredményeit Gömöri. Tudjuk, az Oxfordban, Cambridge-ben, Londonban, sőt Edinburghban is megfordult református értelmiségieknek nagy szerepe volt az angol puritanizmus közvetítésében, illetőleg a kegyességi irodalom magyarra fordításában, e szellemiség terjesztésében. Miért ne lehetett volna a hazahozott, lefordított, átdolgozott teológiai munkák mellett egy-két népszerű vallásos ponyva is?
Fest Sándor adatgazdag tanulmányában azt olvashatjuk, hogy Debrecen a 18. században és a reformkorban is egyik hazai központja (és közvetítője) volt az angol nyelvnek és kultúrának. Bár a hagyományos peregrinálás a 18. században - Mária Terézia rendelkezései folytán - számos akadályba ütközött, a két nemzet egyházi kapcsolatai nem szűntek meg. A debreceni teológusok közül Fest csak a legnevesebbeket sorolja: Sinai Miklóst, Szilágyi Sámuelt, Benedek Mihályt, Budai Ézsaiást, a sárospatakiak közül Rozgonyi Józsefet (Csokonai barátját), és külön említi Uri Jánost, a Leidenből Oxfordba került híres orientalistát. A debreceni kollégiumból kerültek ki azok a református lelkészek és költők (leghíresebbjük Péczeli József és Pálóczi Horváth Ádám), akik eredetiben olvastak és először fordítottak magyarra angol irodalmi műveket. Az angol szépirodalom (Milton Elveszett paradicsoma és Újra megtalált paradicsoma, Ossian kelta balladái, Shakespeare drámái, Pope, Sterne, Young művei) azonban II. József korától kezdődően elsősorban Bécsen keresztül - részben francia fordításokban, a testőrírók és a kassai írócsoport (Batsányi, Baróti Szabó Dávid és Kazinczy) munkái nyomán, részben eredetiben - pl. a Sopronban tanult Kis János közvetítésével - kerültek be tömegesen a magyar irodalmi tudatba, formálták annak szellemiségét, stílusát, gazdagították műfajrepertoárját, és készítették elő a talajt a magyar irodalmi romantika számára.
Témánk szempontjából azonban a puritán kegyességi irodalom névtelen műveinek adaptációja - köztük az olyan propagandisztikus közköltészeti alkotások, mint a “bathi asszony balladája" - lenne fontos. Ilyenekről azonban nem szól sem Fest, sem Berg Pál összefoglalása. Jóllehet a bűnös asszony mennybe jutásának története felfogható a 16-17. századi kegyességi irodalom egyik leggyakoribb műformája, az ún. conduct-book (az üdvösségre vezető kalauz), illetőleg a végítélettel fenyegető vagy a mennybe jutással és a krisztusi kegyelemmel foglalkozó vallásos nyomtatványok közköltészeti travesztiájának is.
A bathi asszony 17. századi balladájának és a debreceni Czenkné históriájának tematikus összefüggései tehát nyilvánvalóak, de történeti kapcsolódásuk további filológiai vizsgálatokat igényel. Egyelőre nem tudom azt a kérdést sem megválaszolni, mikor és hol történt a két epikus szüzsé (a mennyből írt levél és a bűnös asszony üdvözülése) eggyé gyúrása. Könnyen lehet, hogy ez is a névtelen debreceni diákköltő leleménye volt, mely egy másik divatos irodalmi műfaj, a levél travesztiájára adott neki lehetőséget. Közismert, hogy a 18. századi európai irodalom nagyjai (Voltaire, Pope, Sterne) és a kortárs magyarok (Mikes Kelemen, Sándor István, Kazinczy) egyaránt kedvelték ezt a műformát, és előszeretettel írtak episztolát, illetve fiktív levelet.
A magyar versszövegben mindössze két - bár nagyon feltűnő - nyomát találjuk az Angliához fűződő kapcsolatnak. Az égbe jutott barát ugyanis a szentek lakhelyét a Westminster Royal Palace-hoz hasonlítja, illetőleg azt állítja, hogy annak ötödik hatványa sem közelíti meg a mennyei palota nagyságát és pompáját.
A másik angol vonatkozású részlet kétségesebb, mivel olvasata nem egyértelmű. Ugyanis a kéziratos másolatokban különféleképp fordul elő a hasonlat, mely szerint e mennyei levél bizonyára eljut majd az élő baráthoz.
Az után pedig mivel / Teis jó hirü Vóltál
NNN flóra Európába, / Tán a’ levél rád talál. (III.)
Azután pedig mivel hogy / Te is jó szívű
valál
Mint Zeus Európára / Tán
a’ levél rád talál. (VI.)
Azért ám pedig mivelhogy / Te is jó hitű
valál
Mint Neptunra Európa / Jön
a levél, rád talál. (IV.)
Azután pedig mivel hogy / Te is jó hírű
valál,
Mint Neytonra Európa / Tán
e’ Levél rád talál. (XIX.)
Mint jónak Ejorópában a Levelem rád talál (XXIV.)
Az után pedig mivel teis jó hitű valáll
mint nepton Európára a levél
is rád találl. (XXV.)
Úgy vélem, olyan személy írta és magyarította a Mennyből jött levelet, aki ismer(het)te London egyik nevezetességét, az 1666-os tűzvész után újjáépített királyi palotát, tudott a newtoni gravitáció híres almájáról, nagyra becsülte az angol kultúrát és tudományt. Ez a magyar változat elsősorban olyanok számára készült, akik tisztában voltak a puritán kegyesség tanításaival, értették és élvez(het)ték az irodalmi műforma travesztiájában, sőt paródiájában rejlő, az eszményített keresztény hősöket karikírozó, protestáns értelmiségi humort meg a komikus hatást fokozó, játékos nyelvhasználatot. Valószínűleg nem antiklerikalizmusa, hanem e két utóbbi okán vált olyan népszerű darabjává Czenkné históriája a protestáns diák-gyűjteményeknek, és kapott helyet a 19. század magyar közköltészetében. Az anonim szerző utóbb dühösen konstatálta alkotása - szándékától független - popularizálódását, s (állítólag) 1822. május 5-én egy ilyen verset írt:
Irodalom
Belitska Scholtz Hedvig (szerk.), Jankovich Miklós, a gyűjtő és mecénás (1772-1846): Tanulmányok, Bp., Akadémiai Kiadó, 1985.
Benda Kálmán, A debreceni nyomda és a magyar paraszti műveltség = B. K., Emberbarát vagy hazafi? Tanulmányok a felvilágosodás korának magyarországi történetéből, Bp., Gondolat, 1978, 426-441.
Berg Pál, Angol hatások tizenhetedik századi irodalmunkban, Bp., Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtára, 1946.
Berlász Jenő, Jankovich Miklós pályaképe és könyvtári gyűjteményei = Belitska Scholtz 1985, 23-78.
Fest Sándor, Angol irodalmi hatások hazánkban Széchenyi István fellépéséig, Bp., 1917.
Gömöri György, Angol-magyar kapcsolatok a XVI-XVII. században, Bp., Akadémiai Kiadó, 1989 (Irodalomtörténeti Füzetek, 118).
Gömöri György, Erdélyiek és angolok: Művelődés- és kapcsolattörténeti tanulmányok, Bp., Héttorony Könyvkiadó, 1991.
Horkay László, Kant első magyar követői = Irodalom és felvilágosodás, szerk. Szauder József, Tarnai Andor, Bp., 1974, 201-228.
Illyés Gyula, Magyarok (1939) = Itt élned kell, I, Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1976.
János István, Kéziratos költemény egy XVIII. századi magyar főúrról, Szabolcs-Szatmári Szemle, 1988/2, 180-191.
Korompay Bertalan, Betűrendes mutatók és kiegészítések Jankovich Miklós énekgyűjteményeihez = Belitska Scholtz 1985, 173-196.
Kosáry Domokos, Művelődés a XVIII. századi Magyarországon, Bp., Akadémiai Kiadó, 1980.
Küllős Imola, Jankovich Miklós kéziratos gyűjteményeinek folklorisztikai vizsgálata = Belitska Scholtz 1985, 154-172.
Victor E. Neuburg, Chapbooks: A Guide to Reference Material on English, Scottish and American Chapbook Literature of the Eighteenth and Nineteenth Centuries, London, The Woburn Press, 1964, 19722.
Otrokocsi Nagy Gábor, Református kollégiumi diák-irodalom a felvilágosodás korában, Debrecen, 1942.
Ötvös László, Károli Gáspár bibliafordításának jelenléte a népi vallásosságban, Szolnok, 1995.
Pogány Péter, A régi hazai népies ponyvakutatás problémái, Ethnographia, 69(1958), 578-593.
Pogány Péter, Folklór és irodalom kölcsönhatása a régi váci nyomda működése nyomán 1770-1832, Bp., Akadémiai Kiadó, 1959.
Pogány Péter, A magyar ponyva tüköre, Bp., Magyar Helikon, 1978.
Robert W. Scribner, Popular Culture and Popular Movements in Reformation Germany, London, The Hambledon Press, Ronceverte, 1987.
Robert W. Scribner, For the Sake of Simple Folk: Popular Propaganda for the German Reformation, Oxford, Clarendon Press, 1991.
Leslie Shepard, The History of Street Literature, Newton Abbot, David and Charles, 1973.
Margaret Spufford, Small Books and Pleasant Histories: Popular Fiction and Its Readership in Seventeenth-century England, London, Methuen, 1981; reprint, Cambridge University Press, 1985.
Margaret Spufford, The Pedlar, the Historian and the Folklorist: Seventeenth Century Communications, Folklore, 105(1994), 13-24.
Stoll Béla, A magyar kéziratos énekeskönyvek és versgyűjtemények bibliográfiája (1515-1840), Bp., 1963.
Szabó Botond, Piskárkosi Szilágyi Sámuel peregrinációja, Acta Historiae Litterarum Hungaricum, XXI, Szeged, 1985, 139-156.
Sziklay László, Ján Kollár kapcsolatai Pesten = Sz. L., Tanulmányok a csehszlovák-magyar irodalmi kapcsolatok köréből, Bp., 1965, 139-175.
Szilágyi Márton, Kármán József és Pajor Gáspár Urániája, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 1998 (Csokonai Könyvtár, 16).
Ujváry Zoltán, A temetés paródiája: Temetés és halál a népi játékokban, Debrecen, 1978.
Ujváry Zoltán, Népköltészet és irodalom a népi kéziratos könyvekben; Kádár vitéz balladája; Imádság travesztiák = Népszokás és népköltészet, Debrecen, 1980, 425-556, 557-572, 599-621.
Tessa Watt, Cheap Print and Popular Piety 1550-1640, Cambridge University Press, (1991), 19942 (Cambridge Studies in Early Modern British History).
Natascha Würzbach, The Rise of the English Street Ballad, 1550-1650, translated from the German by Gayna Walls, Cambridge University Press, 1990 (European Studies in English Literature).
Czenkné
egy
Mennyből jött Levél
Volt nekem edj jó barátom,
Az Isten nyúgoszsza meg!
Eszén holt meg; mert tsak ugyan
Nem is soká volt beteg!
5 Mig szólhatott, meg igérte,
Hogy mihelyest ö meg hal,
Meg irja majd nékem mennyböl,
Ha mi ujságot lát, ’s hall.
Mert hogy ott is esik néha
10 Holmi ujjság gondoltam,
És ezen gyanitásomra
Ily planumot koholtam.
Szűk az idö, szük a’ kenyér
’S mindenféle annyi van,
15 Csak ujjság iró van kevés
Phlegmaticus hazánkban.
Azért tánn nem leszsz bolondság
Prenumeratiora
Mennyböl jövö újjságokat
20 Pakolni posta lóra.
Nem volt még edj nemzetnek is
Soha iljen újjsága,
Ebböl majd látszik a’ Magyar
Originálissága!
25 ’S magamnak is, ha nem tsordúl,
Tán csak tseppen valami,
Leg alább folt leszsz a’ ’sákra
E’ tentamen calami. -
Szép planum volt, de meg fojtá
30 A’ böltsőbe két dolog:
(Jó ha kezdetét és végét
Meg nézi ki mihez fog)
Edjik az ált ellent mivel
Elgondoltam előre,
35 Hogy bizonyosan nem kapnék
Sok elö fizetöre.
Mert már mennyel, mennyországgal
Mennyei koronával,
Khürievel, oremus-sal
40 ’S minden hallélujával
Keveset gondol a’ Magyar,
Csak maga dolgához lát,
Jó, ha néha Istenéhez
Edj kis sohajtást botsát.
45 Más az, hogy nem szórják ám ki
A’ mennyei titkokat,
Fülelhetnél még kivülröl
Meg sejtenéd azokat;
’S a’kik a’ táblánál űlnek,
50 Nem szokták kifetsegni,
Nem szokták útzára halló
Nagy lármával zsennyegni,
’S még inkább nem méltóztatnak
Ők arra senki fiát,
55
Hogy vélle fel is tartanák
A’ Correspondentiát.
Nékem az én jó barátom
Bár szegény még meg nem holt
Igaz, jó, és Magyar szivű,
60 Szava tartó ember volt.
Még is tsupánn tsak edjszer írt,
Először ’s utoljára,
’S mért nem többször, Leveléböl
Rá akadsz az okára. -
***
65 No! hogy sokat ne beszéljűnk,
Imhol van a’ Levele,
Meg szóllitás:
Isten veled,
Jó barátom oda le!
70 Tánn el is untad várni már
Meg igért Levelemet,
Jaj, pajtás ez a’ fogadás
Geniroz már engemet!
Tudod,
a’kikkel gyermeki
75 Időnket edjűtt éltük,
Forró barátságot kötve
Egymást szeretni véltük:
Ha edjik másik közzülök
Valami poltzra kapott,
80 Biz azutánn szégyenlt nékünk
Emelitni kalapot.
Nékem nem ilj koszlott kalap,
Hanem oljan korona
Fedi fejem, meljet maga
85 A’ fö boldogság fona.
Már vájhatnál é a’ földönn
Edj koronás Királyon
Annyit, hogy néked hetenként
Ujjságokat firkáljon?
90 Pedig a’ még sár korona!
Dávid nagy fenn volt vele,
De bezzeg mikor ide jőtt,
Szeme szája el tele!
Itt kap az ember koronát!
95 Csak látnád az enyimet,
Erröl a’ földi Királyok
Nem varhatnak ám himet.
Száz nap ’s ezer fixa stellák
Fényének ragyogása
100 Hozzá képest tsak Sz. Iván
Bogarak tsillogása. -
Hát én irjak é Tenéked,
Néked, te por és semmi?
Ti szoktátok, hitván férgek
105 Azt edjmás kőzt, és nem mi.
Ezt tehát semel pro semper
Absqve Conseqventia
Írom most, és tsupán tsak ex
Speciali gratia.
110 Ezt most írom utoljára,
’S ki vetem az ablakonn;
A’ vén Cháron majd el viszi,
Még viheti csónakon.
Azutánn pedig mivel hogy
115 Te is jó hirü valál
Mint Newtonra Europába
Tánn a’ Levél rád talál.
’S hogy tudj valamit, meg írok
Edj mai történetet,
120 Meljet itt a’ palotába
Nagy bámulás követett. -
Mert szép palota ez, hallod,
Még nem láttam egészen;
És az, hogy egészszen lássam
125 Talán soha se lészen:
Mert még magam novitius
Lévénn vagy itt, vagy amott
Bámészkodom, és tsak alig
Találom fel magamot.
130 Ezt ti nyomorult halandók
Képzelni se tudjátok,
Béka-juknak se jó ehez
A Leg szebb palotátok.
A’ West-munszter Palais Royal
135 Qvinta potentiaját
Képzeld, ’s ennek kis formába
Sem adja meg pompáját.
E’ szép kastélynak ki függő
Gyönyörü Altánjára
140 A’ szentek ki szoktak
álni
Magok múlatságára.
Szép onnan óránként nézni
Éppen a’ kapura le,
’S az útra, melj ide vágyó
145 Lelkekkel mindég tele.
Ott Sz. Péter Wacht Commendans
A’ fa köpönyegéböl
Emberül ki kérdez minden
Lelket minden féléből,
150 ’S úgy
zár, nyit ajtot mindennek
Roppant arany kultsával,
A’mint, ha annak nem, ennek
Meg elégszik passával. -
De nagyon kopott már a’ kults,
155 Alig lehet használni,
A’ bűn minden nap oltsódik,
Nints miböl reparálni.
És kivált még Napóleon
Ott lenn Commandirozott,
160 A’ Péter Successorát is
Bé fogta az átkozott.
Sok volt a’ baj, mert Péter tsak
Irkált successorára,
»Ha kaput akar tartani
165 Lenne gondja kultsára.«
De el fogta a’ Levelet
Napóleon, ’s ara már,
Hogy aranybol légyen a’ kults
Még azt mondta a’ szamár:
170 »Köszönje, ha kultsot néki
Ónból vagy vasból vernek,
Mert az ón és vas is kell itt
Golyóbisnak fegyvernek.
’S ha Isten éltet, küldök Én
175 Annyi vendéget neki,
Hogy nem kell kults, mert az ajtót
A’ sarkábol vetik ki.« -
’S Szent Péter, a’ derék öreg
Már kultsról nem aggódik:
180 - Ha nem lehet, tsak nem lehet,
A’ régivel kinlódik.
Derék öreg, tsak hogy komor,
Unalmas és kedvetlen:
Mondják azért; mert chargeja
185 Elötte már kelletlen.
Kelletlen, mért vén katona,
Es régen volt ám már a’,
Hogy Málkus fülét le vágta
Urának oltalmára.
190 Még sem avangirozhatik,
Nintsen reá tekintet,
Hogy szegény németül nem tud,
Más elébe lépintett.
Én is néztem az Altánról
195 Mint küszködik a’ bajjal,
Tódúlvánn rá minden felöl
A’ lélek nagy robajjal.
Harmadikonn negyedikenn
Keresztül is kiált rá,
200 Passát nyujtja »Sz. Péter úr!
Halla az Úr, irjon rá!
Miolta itt várakozunk
Isten a’ mondhatója!
Be szörnyü sok lélek is ez,
205 Most ki jött a’ dugója.«
’S mig a’ Comaediat nézem,
Bizony, észre se vettem,
Hogy néhai Ádám Atyánk
Ott könyökölt mellettem.
210 Héj, hallod-é, ez az öreg
Az igazi nagy Magyar!
Van ám Attila dolmánnya,
Hogy oljat senki se varr!
Ez mindjárt az eset utánn
215 Újj módira szabódott,
Mózes legalább azt mondja,
De - ö sem volt akkor ott. -
Ott könyökölt, mert köpdösni
A’ mennynek palotáját
220 Nem illő: tehát ott szivta
Antik tajték pipáját.
’S a’mint szívta, ősz bajuszsza
Kóspallagit közölgött,
A’ sürübe meg habzó füst
225 Szakállára hömpölygött.
Ott tünödött, ’sémbelödött
(Jol értettem) magába
Azonn, hogy a’ maiaknak
Olj vékony karja, lába!
230 »Hiszen tsak nézze az ember,
(Egy lenn álló fitzkóra
Mutatvánn), hogy ülne már ez
Valami vad tsikóra?
Csak egdj betsületes, izmos
235 Lelket köztök nem látok,
Uram, be meg fogta őket,
Be meg fogta az átok!
Ott káromkodik vagy kettő,
Hogy nem enstradirozzák
240 Granadirosok volnának,
De biz azt tsak majmozzák.
Ezt, edjiket Kain fiam
Ostorosnak, Ábel meg
A’ másikat bojtárjának
245 Sem fogadta volna meg.«
Még vége sem volt az öreg
Ilyen tünödésének,
Mikor edj nagy, tsunya lárma
Dolgot adott fülének.
250 Mert Czenkné ott a’ kapuba
Oljan perlést indíta:
Meljel minden jó lelkeket
Majd öszve háboríta.
Én gondolom, ezt a Czenknét
255 Tudod jól, hogy kitsoda,
Mert tán jurátus korodba
Járhattál is te oda.
Elég az, hogy ott lakott a’
Hét patsirta Útzába,
260 ......
......
Szép volt, de nyelves is; mint a’
Nádi veréb, oljan volt,
Bezzeg viszsza tsiripolta
265 A’ki reá tsiripolt.
Katzér, nyelves volta mellett
Még torkos, dorbézoló,
Calvinista lett volna, de
Biz’ annak se igen jó.
270 Volt neki mit aprítani
A’ téjbe, bár tönkre tett
Már sokat, naponként még is
Ihatott és ehetett.
Szeretett volna még élni,
275 ’S mint fiatal, nem is vélt
Haláláról (Isten mentsen!)
Csak gondolkozni is félt.
’S hát azomba tsak ki rántják
A gyéként ö alólla,
280 Seggre esvénn ugy meg ijedt,
Hogy edj felet se szólla.
Hanem idö múlva, mikor
Azutánn jött eszére,
És szólhatott, Sz. Miháljt a’
285 Kotsist vette nyelvére.
’S idáig káromította,
Hogy olj fene lovat tart,
Melj őtet tsak hozza, pedig
Ő még jönni nem akart.
290 Még hogy a’ kapuhoz ért is
Felette sértegette,
Bánása módját parasztnak,
’S pimasznak nevezgette.
De Sz. Mihálj tsak hogy lovát
295 Békével eloldhatta,
Ugy sem birt volna Czenknével,
Dolgára ment, ’s ott hagyta.
Azutánn se nyúgott Czenkné,
Mert nem fért a’ fejébe,
300 Hogy veszett ott jó téjfeles
Kávéja a’ tsészébe?
»Mindenem - mond - rendetlenül,
A Kopf putz a’ varróba,
A kovászom keletlenül
305 A lopó a hordóba;
A tselédet elküldöttem
Mint a’ bolond, más felé,
Pedig az is hunzfut, egy tsepp
Jóság sem szorúlt belé!
310 Kamrám, pintzém mind záratlan,
A’ Comód kultsa benne;
Hát ha már valami bolond
Be menne, és kárt tenne.«
Iljen roszsz Launéjába
315 Eszébe juta még is,
Hogy már a dolgon nem fordit
Száz nyüstü nyelvesség is.
»No! vigy’ az ördög hát - úgymond -
Azt a’ sok hitvánságot,
320 De mit ád hát jobban értek,
Lássuk a’ menny országot!
Mennyünk bé, mert nem szoktam én
Így kivül kontsorogni,
Ha jók, amik ott bent vagynak,
325 Jobb jókor hozzá fogni! -
Nosza, édes Péter Uram,
Emelítse ületét!
Edj kapus tsak betsülje meg
Edj Aszszonyság itt létét!«
330 »Már ez impertinentia
(Mond Ádám az Áltánról),
A’mit ez az Aszszony tsinál,
Czenknéhez ekképpen szóll:
»Ki vagy, Leányom, ’s mit akarsz,
335 Azt szép szóval add elő,
Mert ládd, erő hatalommal
Ide edj Lélek se jő.«
»Biz én, Néhai, boldogúlt,
Édes, szép Apám Uram,
340 Czenkné vagyok, tavalj nyáron
Holt meg a’ szegény uram.
Azolta sokat szenvedtem
Mint özvegy: Hiszen tudja,
Hogy az özvegy edj felöl ég,
345 Más felöl sír, mint nyers fa.
Sok szenvedéseim utánn
Ide már majd bé mennék,
S meg pihennék, ha ezek a’
Guta ’strásák engednék.« -
350 »Szjaj, Leányom! baj van benne,
Mondják, hogy nyelves voltál,
Katzérságba, torkosságba
Fülig buborékoltál.«
»’S ugyan még azt nékem szembe
355 Szép apám uram mondja?
Kendnek, öreg, azt tudja meg,
Én nem vagyok bolondja!
Uram fia! ö a’ torkos,
Ö ette meg az almát,
360 Mi, nyomorult maradéki
Nyögve nyeljük tsutkáját.
Még is ö meg mérhetetlen
Torkosságával ott űl,
Nem botsátana bé, sött ha
365 Kérdezünk, még le tsepűl.«
De nem addig van ám még az:
’S nem is addig lett volna,
De Éva anyánk meg sejté,
Hogy igazságot szólna:
370 Azért bár maga, mint Aszszony
Szintúgy vágyott perelni,
’S láttam, hogy már az ajakát
Szinte kezdé emelni:
Tartóztatá a’ félelem,
375 És hogy tsúffá ne légyen,
Ádámhoz mint ha semmit sem
Tudna, tsak oda mégyen.
»Jöjjön bé, édes Apjokom,
Hogy van itt süvegetlen,
380 Nem tudja, hogy ha igy itt áll
Catharrust kap hirtelen?
Azutánn megint rá kőltjük
Theára és tobákra
A’mit öszve kuporgattam
385 A’ Confortativákra.«
Kapott a’ tanátson Ádám,
Éva is meg örűle,
Hogy Aszszonyi kis fortélja
Most olj szépenn el sűle,
390 S maga is szárazonn maradt,
De pedig féltettem én,
Mert Czenkné oljan Asszon, hogy
Túl tesz a’ maga nemén.
Nó! ’s tehát első szüléink
395 Kitsin bajjal el mentek,
Hanem jőttek az Áltánra
Ismét más, meg más szentek,
Kik közt Jákób pátriárcha
A’ szünetlen nyelvelő
400 Czenknére megént le kiált,
Hogy pokolba mennyen ő;
Ne lármázza fel e sz. helj
Innepi tsendességét,
Ne fertéztesse e’ tsendess
405 Helj Innepi szentségét!
»Mit! - mond Czenkné - tám te teszed
Szenté, te vén csalóka?
És te nem fertésztetted bé,
Te vén ravasz, vén róka?
410 Tán nem tudják, mint szetted rá
Ésaút, a bátyádat,
’S edj kis orjátlan lentsével
Mint vakitád apádat?!
Már azolta a’ példádonn
415 Mások sokra mentenek,
Edj fehér dőgőn edj Tóttól
Országot is vettenek.
Tán nem tudják, a’ sok bárányt
Hogy tarkázád magadnak,
420 Úgy, hogy könnybe lábbadt szeme
Szegény bolond ipadnak!
Már azolta a’ Juhászok
Hozzá bezzeg értenek,
Egyröl eggyig mind zsiványok,
425 Istrángot érdemlenek!
Melletted áll, amint látom,
A’ csipás szemű Leád,
Nó, szépen ment az is férjhez!
Derék Aszszony, méltó rád!«
430 A’ jámbor pátriárcha azt
Álmában sem gondolta,
Hogy azokat ma is tudnák,
A’mikkel ez piszkolta.
Sompolyogva szoll Leához,
435 »Csak mennyünk bé, feleség,
Átkozott aszszony ez, hozzá
Képest Angyal vagy te még!«
Ők be mentek, a’ kegyes Lót
Bár nagyot hall fülével,
440 ’S miröl van a’ tsaté-paté
Nem egészszen érté el;
De látvánn ’s halvánn
mindennel
Czenknét szembe szállani
»Igazán ménkő edj Aszszony!« -
445 Ezt találta mondani.
»Tsak különb Aszszony Aszszonynak,
Mint kend férfinak, öreg,
Leg alább az eszem még úgy,
Mint kend, soh’sem ittam meg!
450 Még én - ha bár edj-két legény
Meg fordúlt is ölembe -
Leg alább tsak vén Apámmal
Nem estem szerelembe!«
Ezt Czenkné a kegyes Lótnak
455 Úgy fülébe hangzotta,
Hogy egyszer mondott nyers szavát
Tán kétszer is hallotta.
(Piha! be otsmány gyalázat)
Szegény, hogy bemehetett
460 A’ palotába ott benn tánn
Mindjárt só bálvánnyá lett.
No, de majd rá akadt egyszer
A’ sák maga foltjára,
Júdith Aszszon jött ki most a’
465 Palota Áltánjára.
Majd parantsol már Czenknének
A’ vitéz Júdith Aszszony,
Az Izráël meg mentöje,
Ama derék Amazon!
470 De nem várta azt meg Czenkné
Hogy amaz feddőzzön rá,
Hanem gonosz Taktikával
Ö elébb le forrozá.
»Tán te se eresztenél be,
475 Te fortélyos Délila?
Jobb volna, ha magad jönnél
Ezt az ajtót nyitni, la!
Ha te ott vagy, én magam is
Szintúgy bé illek oda,
480 Mert tudom én, ki ’s mi vagyok,
Tudom kendet, kitsoda.
Edj szép, vitéz Cavailérral
Barátságot színlelni,
’S azomba torkát álmába
485 Álnokúl el metszeni
Csúf dolog az, Júdith aszszony,
Bizony, lehet tsudálni,
Ha most vele edj férfi szent
Egy szobába mér hálni!«
490 Dehogy szóllott volna Júdith,
De azt is alig várta,
Hogy Czenknének sebes nyelve
Ötet ekképp le járta.
El pirúlva, miként hajdan,
495 Még kis Aszszony korába,
Néha az ágyába talált
Piskálni mély álmába,
Mig még többen meg nem tudnák,
Szép lassan be sullogott,
500 Czenkné pedig oda alatt
Folytába tsak károgott.
Hogy károgásának véget
Vethessenek a’ szentek,
Dávidra és Salamonra
505 Már csoportonként mentek,
Hogy Királyi hatalmokkal
Csendesitenék le már,
Mert másként lontsos nyelvével
Majd minden lelket lejár.
510 Dávidot elől eresztvénn
Az áltánra a’ fia,
A’ meg szóllítja Czenknét igy:
»Te beste karafia!
Korbáts alá való hitván
515 És betstelen, roszsz személy,
Hol vetted a’ bátorságot,
Hogy ide jönni reménylj?!«
»Éj, Uram Király - mond Czenkné -,
Én se vagyok tán giz-gaz,
520 Egy Dámával igy beszélni,
Be goromba tonus az!
Tán, ha fiatalabb volnék,
Szebb, mint hajdan Betschabe,
Reménylhetném, hogy még maga
525 Két kezével húzna bé.
Az volt ám még kurafiság,
Betshabéval ugy lenni,
A’ hiv, de szamár Uriást
Láb alól félre tenni.«
530 Meg haragszik, de hogy is ne,
Ezen a’ bölts Salamon:
»De már e szörnyű nagy vágás
Édes Atyám Uramon!
Tán meg örült, még is ide
535 Vágyna, a kurv’anyába!
Nem ide való, vigyék el
A’ bolondok házába!«
»Éj, Uram Király - mond Czenkné -,
A’ nagy böltsesség között
540 Biz az Uram nagy esze is
Akkor elég bakot lőtt,
Mikor
Istentől el térvénn
Bálványoknak áldozott,
Bolondok háza nélkül is
545 Eleget bolondozott!
Osztán 700 feleséghez
Meg 300 ágyashoz
Nem nagy Continentia kell
Sött, Courage kék ahoz!
550 Még inkább a szép Királyné
Szép ágyas szűkölt akkor,
Mert három esztendeig is
Alig kerűlt rá a’ sor.
’S mikor az Úrnak már hája
555 Nem volt, és torkig lakott,
Mikor már tsak röhögte,
De nem rágta az abrakot,
Könnyű volt érezni hires
Bon-motja igazságát,
560 A’ hijjábavalóságok
Hijjába valoságát.«
A’ nagy bölts Salamon erre
Nagyon készületlen volt,
Azért, hogy okosan szóljon,
565 Rá hirtelen nem is szólt.
Hanem Prédikátziójit
Elö vette, ’s forgatta,
Semmire sem akadt bennek:
»Ejnye, no! tüzes atta,
570 Egyszeribe tsuffá leszek!«
Azutánn az Éneket
Vette elö; - ott sints semmi,
A ’ példa beszédeket;
»Mind hijjába! Meg adta már
575 Nékem Czenkné példába,
Csak jobb, édes Uram Atyám,
Mennyűnk bé a’ szobába!«
Azomba ott bent a’ szentek
Már nem is szégyenlették,
580 Hogy igazánn osztja Czenkné
Mindennek, még szerették,
’S tutmálták ki az Altánra
A’kit tsak rá szedhettek,
Ha az is jó vágást kapott
585 Rajta nagyot nevettek. -
Jónást igy vették rá szegényt,
’S mint a’ Czethal hasábol
Régenn, úgy bujt most is ki, de
Vesztére, a szobábol. -
590 Mert Czenkné, mint veszet matska
Mindent körmölt ’s harapott,
»No - mond Jónás -, iljen Aszszonyt
Még Ninive se kapott,
Pedig be sok nyelves volt ott!«
595 De Czenkné rá ezt löki:
»Jobb biz azt visgálgatja kend,
Szárad é még a’ töki?
Mi gondja az én nyelvemre,
Én emberrel nyelveltem,
600 De tökért az Úr Istenre
Mind kend, soh’se pereltem!«
Szintúgy rá szedték Tamást is,
Ama nagy Cantianert,
De ez Czenknére jó formánn
605 csak reá nézni se mert.
Erscheinungnak tartsa é vagy
Pedig meg testesedett
Ördögnek Czenknét? e dolgonn
Sokáig kételkedett.
610 De végtére meg győződik,
És hive két szemének:
»No - monda -, nem hittem, hogy ilj
Aszszonyok teremnének.«
»Ne hidj, Tamás! - monda
Czenkné -,
615 Mert tsal a’ phantasia,
Valamit vaktába hinni,
Az nem philosophia!
Ne hidj, még száz Aszszony jukát
Őklőddel és újjoddal
620 Be nem dugod, ugy tudod meg,
Mit szagoltál óroddal!«
Nesze néked, jámbor Tamás,
Jobb, hogy halgatál
volna!
De ki jő ki ismét? Biz ez
625 A’ Mária Magdolna.
A’ szomorú, a’ bánatos
És a’ gyászos Magdolna.
Be fátyolozott ortzával
Bár tsak ki se jőtt volna!
630 Sajnálom szegényt, mert annyit
Hány majd Czenkné szemére,
Hogy a’ vatsora sem esik
Majd jól neki estvére.
Leg alább már jó Magdolna
635 Szépen beszélj Czenknének,
Mert ezer nyelvel sem felelsz
Ám te meg az övének!
Meg szóllitja: »édes Czenkném
(No, jó még a kezdete),
640 Örülök szivesenn rajta,
Hogy ide érkezhete!
De már nem tudom, hogy jő be,
Mert ott a’ harmintzadonn
A’ tilalmas portékákat
645 Nem bocsájtják szabadonn.
Már biz azt csak le kell rakni,
Más világ van itt; le tett
Kintsünk itt éppen semmi sints,
Csupánn tsak a’ szeretet.«
650 Hát Czenkné
meg szelidűle
E’ nyájas beszédére
Magdolnának, és lassanként
Le hüle forro vére. -
De kevés beszédek utánn
655 Sz. Pál is ott teremvénn,
A’ dolog majd roszszra fordult,
Meljtől igen féltem én.
Mert demonstralgatni kezdett
Apostoli módjával,
660 Figyelemre hozta Czenknét
Ékessen szóllásával.
De még is keményen beszélt:
»A’mint Galácziába
Irtam - úgymond -, irva marad,
665 Én nem irok hijjába!
Ahoz tartsd hát magad, Czenkné,
Mert onnan meg láthatják
Mindenek, kik azok, a’kik
A’ mennyet nem birhatják.«
670 Erre Czenkné nem ugyan az
Elébbeni módjával,
De még is tüzessen ’s egész
Aszszonyi pathossával
Igy szóllal meg: »jó Apostol,
675 Hogy lehet az, hogy lehet,
Holott a’mint mondják, hires
Fö tolvaj is be mehet?
De magad is, mint fö gyilkos
Mig nem Apostolkodtál,
680 Farizeus hit üldözö
És Antichristus voltál!
Még is tsak bé menél magad,
Tanits meg a’ titokra!
Úgy osztánn majd nem fakadok
685 Ellenetek szitokra.
Vezéreljétek jó útra,
A’ki el tévelyedett,
Kőltsétek fel bűn álmábol
A’ki el szenderedett!
690 Lám, orvosokká úgy rendelt
A’ jó Atya titeket,
Hogy gyógyitsátok szerető
Kézzel a’ betegeket,
De ne rémitsétek mindjárt
695 Halál rettentésével,
És ne ejtsétek kétségbe
Örök pokol tüzével!«
»Az, hallod é - mondá Sz. Pál -,
Rám ’s a’ tolvajra nézve
700 Különös nagy kegyelem volt,
Kegyelemmel tetézve.
De a’ Jésus ilj malasztal
Nem mindenekhez járúl,
És himet nem lehet varni
705 Erröl a’ két példárol!
Különben tsudálatosok
Az Istennek útai,
A’ zörgetőknek meg nyilnak
Sokszor a’ menny ajtaji!«
710 »Most értem már, jó Apostol
- Mond Czenkné -, nem jól tettem,
Hogy én is nem egyenesenn
A’ menny ajtonn zörgettem!
De hejre hozom hibámat,
715 ’S a’ kegyelem székihez
Folyamodok és kiáltok
Jésusom füleihez.«
És egyszérre folyamodott
A’ kegyelem székihez,
720 Kiáltása el is jutott
Jésus szent füleihez.
’S Im száz ezer Angyaloktól
A’ seregeknek Ura
Környül véve nagy lépéssel
725 Sietett a’ kapura. -
De a’mint a’ térő Lélek
Azonn nagyon zörgetett
Sz. Péter meg ijedt rajta,
Hozzá iljen szókat tett:
730 »Aszszonyom, őszve töri már
Azt a’ keskeny kis kaput,
Azon oljan nagy podgyászszal
Úgy is soha bé nem jut!
Az oljan bagádzsiának
735 Amott a’ jó széles út,
Hisz az itt ki feszitené
Ezt az ótska kis kaput!«
»Istenem, be sok akadály!
- Monda Czenkné - nem viszem
740 Bűnös podgyászom oda, de
Én be mégyek, azt hiszem.
Edj meg térö bűnösnek is
Nem lehet el vesznie,
Jésusom meg nem tagadtam,
745 Jó Sz. Péter, érti é?
Jól lehet, hogy tévelyegtem,
Egészszen el nem vesztem,
Tartom az idvesség szarvát
Többé el sem eresztem!«
750 E’ szókra Sz. újjaival
Belőlröl a’ taszító-
Zárt el háritvánn ajtót nyit
Maga a’ Szabaditó.
A’ szelíd és alázatos
755 Jésus, a’ki jobbjával
Fel emeli a’ fetrengöt,
’S éleszti ilj szavával:
»Nem vesztél el hát, Leányom,
’S nem tagadsz meg engemet,
760 Pedig éltedbe nem vetted
Atyai kegyelmemet!
Én téged ketsegtettelek
Szerelemnek ölébe,
De te jobb szerettél élni
765 A’ bünök fertelmébe!«
»Óh, Uram! tudom, és azért
Nagy bennem a’ fájdalom,
De tudom, hogy bövebb nálad
A’ kegyelem ’s irgalom.
770 Uram, ne rám tekints, hanem
Te Sz. áldozatodra,
El törölvén büneimet
Méltóztass váltságodra!«
»Hát mit tettél te, Leányom,
775 Hogy ara méltó voltál,
A’mit én tettem éretted,
És még is el hajoltál?
Im, most is minden juhomat
Szinte el hagyám érted,
780 Fel kerestelek, pedig azt
Életedbe nem kérted!«
»Óh, jó pásztor! tudom, méltó
Nem vagyok jóságodra,
De el tévedt báránykádat
785 Kérlek, vedd fel válladra!
Embernek fia, ki ontád
Az emberért véredet,
Ne vess el engem is, gyarló,
Téveljgő testvéredet!
790 Lám, a’ tékozló fiúnak
Az
attya meg engedett,
Hadd ditsöitsen lelkem ilj
Kegyelemért tégedet!«
És Idvezitőnk mennyei
795 Kegyelemmel tekinte
E’ repedezett nád szálra,
Szent tsendességet inte,
’S igy szolt: »figyelmezzen ég, főld,
’S örüljön szavaimra,
800 Én ez el tévedt báránykát
Fel vészem vállaimra!
Mint ember fia ki ontám
Az emberért véremet,
Nem vetem hát el é gyarló
805 Téveljgö testvéremet!
Mint a’ tékozló fiúnak
Az Attya meg engedett,
Im örökönn bé fogadlak
Én, Leányom, tégedet!«
810 És imé maga vezeté
Szent jobbjánn egészszen be,
Meljre nagy álmélkodás lett,
’S még nagyobb öröm mennybe.
***
Így hát tsak esik itt újjság
815 Minden nap, a’mint látod,
De azért még se ir többet
Meg ditsőült
Barátod. N. N.
Függelék 2.
A 17. századi angol ponyvanyomtatvány
utolsó szakaszai (25-35.)
Petrőczi Éva fordításában
Válaszom ez, apostolom,
bűnben éltél te is:
Emlékezzél, hogy konokon
hogyan romboltad Isten templomit.
Szólt végül Péter, onnan, feljöl,
és a Kapura rámutat:
Bolond némber, ne vinnyogj, ne dörömbölj,
ne háborgasd a fentvaló Urat.
Péter, fékezd a nyelvedet nagyon,
enyém a kegyelem:
Meg nem tagadtam Krisztusom,
miként te, ama reggelen.
Midőn meghallá ezt,
Aki igazgat Napot, Földet,
Leszáll a mennyből, fényes angyalokkal,
S a bűnös lélek ajtaján bezörget.
Ki, látva őt, megremeg - okkal.
Bocsánatért könyörgött akkor jó Urának,
ki monda: eltaszítád kezem,
Néked ajánlott kegyelmem és bocsánatom,
Szádon utálat övezé nevem.
Bizony - szólott a nő - számosak bűneim,
s szétszórtam annyi-annyi évet,
Fogadj vissza mégis nyájadba, ím,
engem, ki a tilosba tévedt.
Megtérek, Uram, bizton, jól van,
elvetem minden vétkemet:
Talán a Mennyben lelhetek helyet,
akár a nyomorult tolvaj.
Törvényeim, s parancsaim sokát
- mondá Krisztus - elődbe adtam, asszony,
Mint aki pusztába kiált,
hogy visszhangot fakasszon.
Uram, ezt mondom (ippeg ezt), nohát,
hogy fertelemben éltem:
De, ahogy szerető Atyád
a tékozló fiúnak, nézd el vétkem.
Feloldozlak, leányom, elsöpörte
bűnbánó sírásod a bűnt,
Jöjj immáron bé örömömbe,
haragom tovatűnt.