Kerényi Ferenc
BIEDERMEIER VÁLTÓHAMISÍTÁS, A HÁTTÉRBEN KÖLTÉSZETTEL
(A Csapó-ügy)
A tetthely
A családi-irodalmi idillnek és a váltóhamisításnak azonos a színhelye, aminthogy az események gyökere is közös. A történet látszólag banális: egy ügyvéd, aki előkelő életvitelre vagy életre, társadalmi elismertségre vágyik, és ennek érdekében - hogy mi is a romantika korhű szóhasználatához folyamodjunk - letér az erény útjáról.
Csapó János ügyvéd lakása az ismert irodalmi-művészeti szalonok egyike volt az 1830-as, 1840-es évek Pestjén. “Merre is van szülőim lakása? ... Íme, ott áll a ház, mintha most is látnám, a nagytemplom átellenében..." - írta 1887-ben leánya, Vachott Sándorné Csapó Mária. A nyomozás ezúttal viszonylag egyszerű: elég elővennünk a Honi Vezért, a kor legnépszerűbb kalendáriumát, és az (számos közhasznú információ között) valóban elvezérel bennünket a házhoz, a “királyi táblai ügyvédek lakása Pesten" című, reklámmal is felérő rovatában: “Csapó János, Borz-utcza, Käszt h[áz]. 165." A Borz utca a mai Nyáry Pál utca, a helyrajzi szám pedig azonosíthatóvá teszi a házat: V. Nyáry Pál u. 10. Az épület maga nincs meg, egy 1933-ban épült bérház van a helyén, annyi azonban bizonyos, hogy a “nagytemplom", amelynek árnyékában a Csapó-ügy történt, az angolkisasszonyok Váci utcai temploma. A házak közé szorulva, ma is nagynak látszik, kivált a szűk Nyáry Pál utcából nézve.
A háziasszony, Csajághy Erzsébet körül könnyű volt irodalmi szalont szervezni, hiszen egyik nővére 1838-ban Bajza József, a másik pedig öt évvel később Vörösmarty Mihály felesége lett. A Csapó-gyermekek keresztszülei között ott volt Fáy András. Az emlékezésíró Csapó Mária pedig maga is poétának nyújtotta kezét: Vachott Sándor nejeként atyafiságos kapcsolatba kerültek Erdélyi Jánossal és Kossuth Lajossal is. Deák Ferenc éppúgy szívesen látott vendég volt körükben, mint a Nemzeti Színház színészei, festők, szobrászok vagy éppen a Pécelről belátogató Szontagh Gusztáv kapitány, a Magyar Tudós Társaság rendes tagja, aki egyforma szenvedélyességgel művelte (íróasztala mellett) a filozófiát és (kertjében) a dinnyetermesztést. János- és Erzsébet-napokon az új verseket a kor ünnepelt színésze, Lendvay Márton szavalta vagy felesége, Lendvay Hivatal Anikó, akihez - többek között - Vörösmarty Mihály és Petőfi Sándor írt verset, és akiről “a nemzet mindenese", Fáy András mondogatta elmerengve: “Én már életemben csak egy Hivatalt szeretnék..." Miközben a gyermekek színházasdit játszottak, elmés pohárköszöntők hangzottak el a házigazda és a háziasszony tiszteletére, barátságok és szerelmek szövődtek. Itt (is) győzködte a népes rokonság a 18 éves Csajághy Laurát (családi becenevén Lórit), hogy vegyen erőt “merengésén", és legyen a nála 25 évvel idősebb Vörösmarty Mihály felesége. Az ügyben a kamaszlányok hevületével buzgólkodott a kis Csapó Mária is, akinek a költő verssel köszönte meg “közreműködését" a házasság létrejöttében.
Igazi biedermeier idill ez - egy szorgos és felemelkedése, népszerűsége örömeit élvezni is tudó értelmiségi-polgári családról. A színes metszetnek egyetlen szürkébb foltja van, a családfő és házigazda, maga Csapó János. Lánya zárkózott, kevés beszédű embernek jellemezte, aki áldozott a nemzeti kultúrára (családjában gyűjtöttek 1843-ban a Pozsonyban nyomorgó Petőfi Sándor számára is), de nyilvános szereplést nem vállalt; szívesen látta, bár nem mulattatta vendégeit. Képünk róla nem maradt, ezért Vachottné Csapó Mária nyomán (és egyik kárvallottja feljelentéséből) állíthatjuk össze fantomképét. (Még szükségünk lesz rá...)
Termete: magas
Tartása: egyenes
Szeme: kék
Haja: őszbe vegyült szőke
Mozdulatjai: nyugodtak
Öltözete: választékos
Azt a csöndes melankóliát pedig, amely személyét övezte, a rokonság és a baráti kör betudta a családjáért, anyagi létük biztosításáért sokat fáradó, az élet nehézségeit átlátó és felmérő családapa bölcsességének, rezignáltságának.
A Borz utcai békességes tablókép valósággal felrobbant az egyik napról a másikra, amikor 1844 áprilisának utolsó napján Csapó János elbúcsúzott családjától: “Atyám jókor reggel bejött szobámba, szokatlanul érzékenyen ölelt meg s azt mondá, Budára kell mennie, hol sok és fontos dolga van." Ettől a naptól kezdve senki sem látta őt a bizonyosság felismerő erejével; ügye, esete pedig esztendőkön át foglalkoztatta Pest közvéleményét és az igazságszolgáltatást.
Az ügy kipattan
Csapó János nemesembernek vallotta és “ecsedi" előnévvel címezte magát. Mindez hihetőnek tűnhetett a kortársak számára. Ha felütjük a magyarországi nemes famíliák enciklopédiáját, Nagy Iván családtörténeti munkáját, abban több Csapó család szerepel, közöttük az ecsedi Csapók is. Legfeljebb az lehet szembeszökő, hogy róluk csak 16. századvégi adat szerepel.
Hogy ebben a dologban is baj lehetett a kréta körül, az csupán jóval az ügyben említett valamennyi szereplő halála után derült ki, Fáy András emlékirataiból. Ő jegyezte föl azt a Gömör megyei esetet, hogy Csapó az ottani megyegyűlésen akarta igazoltatni nemességét, s ez már-már sikerült is neki, amikor felállt a megyében törzsökös Kirinyi-család egy tagja, és jobbágyuk unokáját ismerte fel benne. Az ügy persze rögtön lekerült a napirendről, és apai felmenőit a családi hagyomány sohasem emlegette.
Már a reformkorban is karriert lehetett csinálni azonban az ügyvédi pályán, ahol a származást nem, csupán a pervitel eredményességét firtatták a perek tucatjait évtizedeken át cipelő nemesi családok körében. A jó külsejű, megnyerő fellépésű, ügyes, családjára is gyakran hivatkozó, mindig pontos és megbízható Csapó lassan, de biztosan építgette prókátori birodalmát. Igen szemléletesen fogalmazta ezt meg feljelentője, Iszer V. Vilmos pesti nagykereskedő: “Helybeli ügyvéd Csapó János több évek lefolyta ellen kitűnőbb állású személyekkel és családokkal viszonyba lépvén, s ügyeiket magára vállalván, folytonos üzérkedés, munkálódás, fényes háztartás, pontos fizetés s más csalárd fogások által ösmerőseivel elhitetvén, mintha nagy kereset és tetemes vagyon birtokában volna, s azon roppant sommákat, melyeket itt s ott kölcsönzött, nem maga, hanem emeltebb rangú személyek számára használná..."
Az anyagi csőd jelei 1843 végén kezdtek jelentkezni. Noha korántsem lehetünk bizonyosak abban, hogy a vármegyei nyomozás során minden károsult jelentkezett, a nyomozati akták mellékleteként, eredetiben vagy másolatban szereplő dokumentumok tanúsága szerint 1843. december 25. (a hamisító karácsonykor sem pihent!) és 1844. április 27. között legalább 7 hamis váltót állított ki mások nevére, összesen 17.000 pengőforint értékben. Itt is “roppant sommák"-ról beszélhetünk: az ügyben nyomozó Pest vármegyei “középponti" főszolgabíró fizetése évi 200 forintot tett ki, és az első alispán sem kapott többet évi 800 forintnál!
Az összeomlást nem lehetett elkerülni; őszintén szólva nem nagyon tudjuk elképzelni, miféle csodában reménykedhetett még Csapó. Az első váltólejárat május 4-én vált esedékessé...
Csapó János öt nappal korábban, 1844. április 30-án tűnt el családja (és megkárosítottjai) szeme elől. Ezen a keddi napon baleset történt a Pestet Budával összekötő hajóhídon: “...délután 1 óra tájban egy hosszú talp oly erősen ütközék hajóhídunkhoz, hogy 9-10 hídhajót azonnal magával sodrott el. (...) E szerencsétlenség következtében egy ember életét veszté a hídon." Mivel a korabeli hírlapok az áldozat nevét sem közölték, úgy látszik, ez teremtette meg Csapó számára a szökés lehetőségét és alkalmát. Hiszen a közvélemény is úgy reagálhatott, mint leánya, aki gyermeket várt, ezért kímélni akarták őt, ám Csapó Mária az érzékenyen búcsúzó apát azonnal összefüggésbe hozta a balesettel. A családi verziót a feleség, Csapóné Csajághy Erzsébet azonban másképp fogalmazta meg: “Oh nem, nem a hídon veszett el, mert szegény, szegény atyátok főbe lőtte magát." A tönkrejutott magyar nemesurak hagyományos gesztusa legalább a családi legendárium és a majdani emlékiratok számára megmentette Csapó János ügyvéd emlékét.
1844. május 12-én a Kossuth Lajos szerkesztette Pesti Hírlap hirdetési rovatában “Figyelmeztetés" jelent meg. Kossalkó János ügyvéd, Sárközy Kázmér Fejér megyei első alispán jogi megbízottja közölte benne (május 8-ról keltezve), hogy Sárközy sohasem adott ki vagy fogadott el fizetés fejében váltót, a nevére kitöltöttek hamisak, és így érvénytelenek. Megemlítette, hogy egyet a hamis váltók közül már le is foglaltak, és az “a pesti első kapitányi hivatalnak át is adatott". Bár a Figyelmeztetésben a gyanúsított neve nem szerepelt, olvastán a már idézett Iszer Vilmos pesti kereskedő, aki megvett Csapótól egy, Sárközy nevére hamisított, 1000 forintos váltót, hivatalosan is megtette a feljelentést Pest vármegyénél. Ő még úgy tudta, hogy Csapó “emelt fővel, szemtelen homlokkal szabadon jár". A felháborodással elegy szégyenkezés érthető: a magát sikeres kereskedőnek, gyakorlatias embernek tartó Iszer nyilván nem tért könnyen napirendre becsapatása fölött, ám ekkor talán még reménykedett kára megtérítésében.
Pest vármegye az 1844. május 22-i kisgyűlésen foglalkozott a beadvánnyal, és Zlinszky János középponti főszolgabírót bízta meg az ügy felderítésével.
A főszolgabíró nyomoz
A régi vármegye nemcsak közigazgatási egység volt, hanem elsőfokú joghatóság is, nyomozati jogkörrel. Zlinszky János igencsak értette a munka csínját-bínját, hiszen 1832-től volt középponti főszolgabíró, akinek nem volt egy-egy járása, mint társainak, hanem az egész megyét illető és a székvárosra, Pestre kiterjedő ügyekben intézkedett.
Most is rutinnal, hatékonyan látott munkához. A feljelentőt adatkiegészítésre szólította fel, ennek keretében ő is felvette a kapcsolatot Kossalkóval, aki biztosította arról, hogy az ő ügyvédi felhatalmazása Sárközy Kázmér kezéből és a váltó aláírása annyira különbözik, hogy elégséges bizonyítékul szolgál Csapó ellen. Kossalkó révén jutott a főszolgabíró az első tárgyi bizonyítékhoz, a Fejér megyei alispán nevére 1844. április 27-én kiállított ezerforintos, kéthavi lejáratra szóló váltóhoz, amely Iszertől került az ügyvédhez. A gyakorlott Zlinszky jól sejtette, hogy a szomszéd vármegye első emberétől bizonyára őriz a Pest Megyei Levéltár saját kezű iratokat. Kért és kapott is ilyet Gál János levéltárostól, egy 1842. december 28-i, autográf Sárközy-levelet, amelynek hátoldalára gondosan rá is jegyezte: “Ezen levél bizonyságára annak, hogy az ide csatolt váltóban látható elfogadás nem Sárközy Kázmér írása, kéretett el Gál János táblabíró úrtól. Zlinszky." Most már végrehajthatta az összehasonlító íráselemzést, amelynek eredményét ma is megszemlélhetjük.
Miután a gyanúsított nem került elő, és “ezzel a feladott vádaknak valósága gyanúját nem kevessé neveli", lefoglalható javai pedig nem voltak, Pest vármegye közgyűlése 1844. június 11-én egy 1687. évi törvénycikk alapján elrendelte letartóztatását, és országos körözést kért ellene. Közben sorban jelentkeztek a károsultak és a hamisított nevek jogi képviselői. Kossalkó nem túlzott, amikor Csapó egyik főbűnének nevezte, hogy “aljas eszközökkel jó hitelű neveket népszerűtlenített..." Sárközy Kázmért, Fejér alispánját és országgyűlési követét gróf Várkonyi Amadé és báró Perényi Lajos követte a sorban: Csapó János megválogatta, kinek a nevére hamisít váltót.
Az ügy alaposan felkavarta Pest-Buda közvéleményét. Ne felejtsük el: lakásán a magyar értelmiség legjava megfordult, és a nyilvánosság előtt is mutatkoztak vele eleget. Vachott Sándor és Csapó Mária 1843. évi esküvőjén például Dubraviczky Simon, Pest vármegye első alispánja és Fáy András voltak a tanúk, így együtt a vezérvármegye két országgyűlési követe. A városban hónapokig kaptak lábra a különféle híresztelések: 1844 májusában azt beszélték, hogy Csapó “közhír szerint máris Pestről eltávozva ide s tova rejtekben bujdosgál"; szeptemberben “közönséges elterjedt hír szerint szabad királyi Pest vagy Buda városa kebelében tartózkodik"; októberben “az adatott fel, hogy Nemeshegyinének [szintén pesti nagykereskedő volt] nemes Temes megyében lévő jószágán tartózkodik". Levelet váltottak a bécsi rendőrhivatallal, a “Polizey-Ober-Direction"-nal is - szintén nemlegesen.
Zlinszky, együtt a pesti városkapitánnyal, becsülettel utánajárt a családi változatnak is: a kutatást kiterjesztették azokra a helyekre, amelyeket az öngyilkosok előszeretettel használtak, a budai hegyekre és a Városerdőre, azaz a Városligetre is.
Minderről a főszolgabíró 1845. április 26-án számolt be Pest vármegye közgyűlésének, bemutatva azt az eddig előkerült négy hamis váltót, amelyeknek érvénytelenségét a váltótörvényszék igazolta. Májusban azt a döntést hozták, a dokumentumok maradjanak Zlinszkynél, hogy új adatok felmerülése esetén a nyomozást azonnal, ismételt felhatalmazás nélkül folytatni tudja. Váltótörvényszéki perben még 1847-ben is bukkant fel Csapó János hamisította váltó, ám hollétére vagy arra vonatkozóan, hogy egyáltalán él-e még, nem került elő új adat vagy szemtanú.
Ugyancsak változott a világ Magyarországon, amikor Zlinszky János a helyzetet végleg összegezte. 1848. május 21-én már nem a vezérvármegye közgyűlésének, hanem forradalmi választmányának terjesztette elő jelentését. A testület 1848. június 26-án vette azt tudomásul, és a 4522. iktatószámon archiválta az iratköteget, ahol az Pest Megye Levéltárában a mai napig megtalálható. Ekkor már egészen más események foglalkoztatták a pesti közvéleményt.
Ismét irodalom
A Csapó-ügyet persze nem ítélte meg minden szemlélője egyformán. Kossalkó János egyenesen a bizalmon alapuló ügyvédi munka hitelvesztésétől tartott, és - a reformkor közgondolkodásának szellemében - Zlinszkynek írott levelében szociális szempontokat is felvetett: “...a vagyonbéli bátorságot vakmerően megtámadva; csak mások vagyonából vétkesen boldogult... és akkor, midőn talán a munkás éhezett, ő családjával túlságos fényt űzött..."
A családon belül Vahot Imre érezhette igazolva magát, ő ugyanis mindig ellenezte Sándor öccse házasságát az újgazdagnak tekintett Csapó Máriával. Nem csekély kárörömmel tudósította a történtekről az európai körutazáson lévő írótársat és laptulajdonos-főnökét, Erdélyi Jánost: “Azt talán tudod is, hogy Csapó megbukott, hamis váltókat csinált, s Pestről megszökött, az egész gőgös família tönkre van silányítva..."
Az új helyzetben Vachott Sándorra szakadt a család minden gondja-baja. Felesége idegösszeroppanást kapott, idő előtt szülte meg gyermeküket, és életüket is félteni kellett. Felépülése után az anyagi gondok kerültek előtérbe. “Szegény fiú, az öreg Csapóné csibéivel együtt mind nála lakik" - írta már említett, 1844. augusztus 19-i levelében, öccse helyzetére célozva, Vahot Imre. Nem kellett sok idő hozzá, hogy kiderüljön: Vachott Sándor jövedelme nem lesz elég a megszaporodott, jómódhoz szokott család eltartásához. Ezért már 1844 őszén eltervezték, hogy a következő tavasszal birtokot bérelnek Pest közelében (Tápiósápon), azon gazdálkodva ki megélhetésüket. Nem tudhatjuk, játszott-e szerepet a döntésben a város nyelve.
Vachotték Kecskeméti utcai lakásán, a Wenckheim-házban már nem fényes, nagy estélyek folytak, hanem az írótársadalom inkább szakmai-családias együttlétei. És megjelent ebben a körben az a két új szereplő is, akik beléptek egyúttal a magyar irodalom történetébe is. Csapóné emlegetett “csibéi" között ott volt az aranyszőke, feltűnő szépségű, 15. születésnapjára készülődő, a társasági bevezetésre váró Etelke. A leányka - mit kerteljünk? - el-elmosolyodott egy félszeg fiatal költőn, a Pesti Divatlap segédszerkesztőjén, sógora, Vahot Imre legújabb felfedezettjén, Petőfi Sándoron.
Vachott Sándort, a halkszavú, érzelmes biedermeier poétát költőtársai kedvelték; Csapó Máriával kötött szerelmi házasságát pedig egyenesen a romantikus szenvedély diadalaként ünnepelték. Az ártatlan családot ezért nem gyanakvás övezte az értelmiség körében, hanem határozott együttérzés a megnehezült élethelyzetben. 1844 karácsonyán (az Európát járó Erdélyi János kivételével) a megszokott társaság töltötte együtt a szentestét, az akkor még újdonságnak számító karácsonyfa tövében. Petőfi mind a két Csapó-leánynak írt emlékkönyvi verset - bennük semmi sem utal az esztendő nagy bűnügyére.
A sors azonban úgy hozta magával, hogy még javában folyt a nyomozás Csapó János után, amikor az újév beköszöntével a család ismét a közfigyelem centrumába került. 1845. január 7-én a néhány nap óta betegeskedő Etelke (gyengélkedését megfázásnak vagy az ünnepi előkészületek túlerőltetésének tulajdonították) szívszélhűdésben váratlanul meghalt. Az idő tájt több élőhalott-temetés történt, Csapó Etelke esetében is hasonlótól tartottak, ezért csak ismételt orvosi vizsgálat után, január 9-én került sor a temetésre, amelyen kivált a fiatal művészek vettek részt nagy számban, dacára a téli, kemény időjárásnak.
Noha Petőfi és Etelke között szerelmi kapcsolatról mindenképpen túlzás volna beszélni (a költő is legfeljebb a szerelemvágyig jutott), Csapó Etelke nevét mégis ő örökítette meg abban a 33 versben, amelynek a Cipruslombok Etelke sírjáról címet adta. A januárban és február elején írott költemények önálló kötetben is megjelentek, és valóban örökzöldnek bizonyuló hatást tettek: egy olaszországi magyar utazónak ottani síremléket látva ötlenek fel a verssorok, és Petőfi felesége, Szendrey Júlia is csak egyetlen emberre volt posztumusz féltékeny, a költészet búcsúztatta Csapó Etelkére.
1845 tavaszán Vachott Sándorék kiköltöztek Tápiósápra, és ezzel a család eltűnt a nyilvánosság szeme elől. Az írótársak szívesen rándultak ki hozzájuk. A Csapó-ügy pedig, tanúi és kárvallottjai fogytával, egyre inkább feledésbe merült. A családi verzió azonban, Vachottné emlékezéseinek köszönhetően, tovább élt. Olyannyira, hogy még a Petőfi-kutató Ferenczi Zoltán is Csapó János halálozási bejegyzését kereste a pesti anyakönyvekben. Persze eredménytelenül.
A 20. század végének embere azonban tudja, hogy a valóság mindig izgalmasabb a kifényesített legendáknál.