BÉNYEI PÉTER EGY IRÁNYREGÉNY "IRÁNYTALANSÁGA" I.
Relativizmus és metaforikusság Mikszáth Kálmán Különös házasságában
Mikszáth írásművészetének legfontosabb poétikai és világképi tendenciáit a régmúltban és a közelmúltban egyaránt több átfogó tanulmány és monográfia tárgyalta részletesen. Mindenki számára ismert elbeszélőművészetének élőbeszédszerűsége, regénykompozícióinak anekdotikussága, jellemteremtésének lélektani motiválatlansága, témáinak, stílusának, poétikai eljárásainak akár egy műben egyszerre is érvényesülő romantikus, realista és folklorisztikus gyökerei stb. Szembetűnő azonban, hogy az elmúlt egy-két évtizedben viszonylag kevés olyan tanulmány született, amely egy konkrét szöveg elemzésével próbálta volna gazdagítani a Mikszáth-életműről alkotott értékítéleteket, a leírására használt fogalmakat vagy esetleg kimozdítani az egyes művekkel kapcsolatos megrögzült és napjaink irodalmi- és világtapasztalatának kérdezőhorizontjából terméketlennek és idejétmúltnak tűnő értelmezéseket.
Az életmű egészének újragondolására és az egyes művek radikális újraolvasására egy nemrégiben megjelent kismonográfia vállalkozott. Eisemann György munkája két irányban hozott jelentős változást a Mikszáth-recepcióban. Egyrészt szakított azzal a meghatározó értelmezői hagyománnyal, amely a romantika és a realizmus stílusjegyei és formaelvei mentén kísérelte meg a Mikszáth-szövegek kritikai újramondását. Másrészt, ezzel szoros összefüggésben, az eddig kizárólag a tizenkilencedik századi irodalmi tradíciókhoz sorolt szövegeket igyekezett a kortárs, századvégi és a 20. század eleji modernség poétikai alkotásmódjai felől is megszólaltatni. Az ezeket a szempontokat érvényesítő olvasatai révén Eisemann a Mikszáth-életmű súlypontjainak áthelyezésével is megpróbálkozott, igaz, csak egyetlen regény korábbi kulcsszerepét javasolta radikálisan újragondolni: a Különös házasságot "a Mikszáth-kánonban csökkenő fontosságúnak" ítélte meg.
Ezzel a véleménnyel újabb negatív fordulópontjához érkezett el az amúgy is hányatott sorsú regény befogadástörténete. Közismert, hogy a Különös házasság kortársi fogadtatása rendkívül visszafogott volt. Egyetlen komoly recenziót sem írtak róla, s a regény megjelenését kísérő szakmai közönyt az átütő hazai és külföldi közönségsiker sem ellensúlyozta, mint például a Szent Péter esernyője esetében. A rövid publikációk és a közönség reflexiója szinte kizárólag a mű kortársi köztudatban még elevenen élő történeti tárgyának hitelességét hiányolta és kérte számon a regényen. Ezzel pedig egy rendkívül hosszú és a regény értelmezése szempontjából terméketlen vitának vették kezdetét. Az 1945 előtti Mikszáth-pályaképek, -monográfiák sem tulajdonítottak különösebb jelentőséget a műnek. Egy kivételtől eltekintve átfogó értelmezés vagy ismertetés helyett csak néhány motívumát elemezték, vagy vallásosságának, politikai-társadalmi nézeteinek példatáraként szólaltatták meg a szöveget. A Schöpflin Aladár tollából született, kitűnő Mikszáth-kismonográfia adott először rövid, de meghatározó értelmezést a regényről. Schöpflin olyan történelmi regényként olvasta a Különös házasságot, "mely élesen rávilágít a múlt századeleji házasságjogi állapotok visszásságára és a magánéletre való visszahatására". Bár regényelemzésében csak árnyaltan utal a mű realista jellegére, az egész életművel kapcsolatban hangsúlyozza a romantikát sok esetben "kijózanító" realizmus szövegszervező eljárásainak a jelenlétét és gyakori dominanciáját az egyes szövegekben. Ezzel minden szándéka és akarata ellenére jó kiindulási alapot adott az 1945 utáni marxista ábrázolásesztétikák kanonizációs törekvései számára.
A regény "értékének" és súlyának megítélésében a jelentős fordulatot éppen ez a marxista irodalomtörténet hajtotta végre. A Mikszáth-szövegeket az ábrázolás- és kifejezésesztétika fogalmai és előfeltevései alapján újraolvasó és újraértékelő értelmezések az A Noszty fiú esete Tóth Marival mellett elsősorban a Különös házasságot jelölték ki az életmű kulcsfontosságú alapművének. Tették és tehették mindezt azért is, mert ezt a két művet lehetett leginkább a kritikai realizmus értelmezői nyelvének bevett kategóriáival "újraírni", és ideológiai normáinak és elvárásainak megfelelően kisajátítani. Így vált a Különös házasság - tulajdonképpen napjainkig kizárólagos - olvasatának alapjává az úgynevezett valóságábrázoló és társadalomkritikai tendenciák hangsúlyozása. Egy olyan szerzői szándék irányzatos megvalósulásaként olvasták a regényt, amely kora egyházpolitikai vitáiról akart allegorikus véleményt nyilvánítani. Az egymást követő tanulmányok és monográfiák szorgalmasan ismételték a regény antiklerikális és antifeudális irányzatosságáról, a haladó (liberális) és a konzervatív erők nagy társadalmi harcáról szóló értelmezéseket, és a szöveg valamennyi elemét ennek a jelentésnek a szolgálatába állították.
Napjainkig mindössze két olyan interpretáció született, amely árnyalja, illetve némileg kimozdítja ezt a kizárólagos értelmet, igaz, mindkettő ezzel párhuzamosan a regény nyelvi-poétikai megteremtettségének, esztétikai hatásstruktúrájának a gyengeségeire hívja fel a figyelmet. Az egyik munka Barta Jánosé, aki még a marxista esztétika teljes egyeduralma idején igyekezett - mindmáig érvényes belátásokat tartalmazó - tanulmányával megszabadítani a Mikszáth-életművet (s korábban a Jókaiét) a konkrét szövegekkel termékeny dialógusba lépni képtelen kritikai realizmus ideológiai közhelyeitől. Barta, miután részben elfogadja a mű irányzatosságáról szóló előfeltevéseket, hangsúlyozza, hogy Mikszáth "a megadott konfliktushoz nem tudja az embereket megteremteni", illetve "a konfliktusból nem tud igazán nagyarányú küzdelmet (poétikai értelemben véve) kibontakoztatni". Nagyon hasonló végső következtetésre jut kismonográfiájának Különös házasság-olvasatában Eisemann György is. Ő sem szakít radikálisan a megelőző értelmezői hagyomány kérdésirányával, amennyiben a kritikai realista prózapoétika fogalmi apparátusáról és ideológiai normatíváitól leválasztott, tisztán műfaji-poétikai értelemben vett irányregényként interpretálja a művet. Úgy véli azonban, hogy az irányregény műfaji konvencióinak és elvárásainak képtelen megfelelni a regény. Mivel "a Különös házasság szövege sokat tesz azért, hogy irányzatosságát a történelmi regény műfajára építve alakítsa ki", ellentmondásba kerülnek a tétel kimondására törekvő allegorikus tendenciák azzal a modernizáló történelemszemlélettel, amely "tagadja ... a múlt és jelen markáns szétválaszthatóságát, ... a múltnak jelent allegorizáló képességét". Az irányregény hatásstruktúráját a "modernizált történelmi regény tendenciái folyamatosan aláássák", ezért a két műfaji formaelv dialógusba kényszerítése "igen csekély szemantikai produktivitást eredményez." Így jut el Eisemann a már idézett megállapításához, mely szerint ezt a regényt napjaink újraírandó Mikszáth-kánonában csökkent jelentőségűnek tartja.
Ha a művet irányregényként értelmezzük, Barta János és Eisemann György meggyőző véleményével nem lehet vitába szállni. De vajon csak az irányregény 19. század közepén rögzült műfaji konvenciói mentén lehet olvasni a Különös házasságot? Nem a mű recepciója írta-e át akár ideológiai, akár tisztán poétikai értelemben vett irányregénnyé a szöveget, vagy a mű olvasásakor nem a kelleténél nagyobb mértékben olvassuk-e annak befogadástörténetét? Nem teszi-e lehetővé a szöveg felhívó struktúrája egy ezektől gyökeresen eltérő olvasási stratégia érvényesítését, mely egyben pozitív módon válaszolni is képes a regény esztétikai egyenetlenségeit ért bírálatokra? Ezeket a - regény és annak recepciója olvasása közben önkéntelenül felvetődő - kérdéseket azért nehéz megválaszolni, mert látszólag a szöveg nagyon keveset tesz azért, hogy kimozdítsa a befogadót a hagyományos Mikszáth-olvasásból. Az anekdotizáló elbeszélői hang, a mese érdekességére, fordulatosságára alapozott cselekményvezetés uralkodó szerepet játszik ebben a Mikszáth-műben is, s mindez egy olyan metonimikusan építkező történetet mond el, amelyben a szerelmi boldogság beteljesülését a korrupt papi és világi hatalom akadályozza meg.
Ennek ellenére engem a regény többszöri olvasása arról győzött meg, hogy működnek a szövegben ezeket a tendenciákat fölülíró és átértelmező szövegszervező elvek is, melyek lehetőséget teremtenek az irányregény-koncepciótól távol álló olvasat kialakítására, illetve képesek a szöveg látszólag széttartó műfaji, kompozicionális, szemantikai elemeit egységbe rendezni. Mindezek igazolására először az irányregény műfaji konvencióinak a szöveg felépítésében és hatásstruktúrájában érvényesülő meghatározó szerepét igyekszem megkérdőjelezni (II. fejezet), majd ezt követően a regényben következetesen működő metaforikus történetmondás elemeinek a felvázolására teszek kísérletet (III. fejezet), melyet kulcsfontosságúnak tartok a jelentésadás szempontjából.
II.
Közismert, hogy Mikszáth nem szerette a didaktikus, "erős mondanivalójú" műveket: kritikusként, Jókairól írt életrajzi monográfiájában tanmesés jellegük miatt bírált több Jókai-regényt; szépíróként pedig a szinte valamennyi jelentősebb művében központi szerepet játszó ironizáló, relativizáló hangneme eleve lehetetlenné tette a túlzottan rövidre zárt jelentésadásra törekvést. Az is elgondolkodtató, hogy Mikszáth (mint sokan mások) a 19. század legkitűnőbb irányregényét, az Egy magyar nábobot sem a nemzeti sorsot közvetlenül értelmező tézisei, hanem fabuláló hangneme, történetmesélése és derűs hanghordozása miatt kedvelte. Ennek tudatában talán joggal feltételezhetjük azt is, hogy a kortársi köztudatban több változatban is elevenen élő Buttler-per eseményeiben elsősorban egy kitűnően újramondható és az olvasói várakozásokat végig feszültségben tartani képes történetet látott, s nem feltétlenül igyekezett mindenképpen annak egyházjogi tanulságait allegorizálni.
Természetesen ezek a szövegen kívüli szempontok és feltételezések nem szolgálhatnak jelentős érvekként a Különös házasság irányregényként történő olvasása ellen. Ahhoz, hogy kérdésessé tegyük a befogadástörténetben egyeduralkodó irányregény-koncepciót, a műfajnak a 19. század irodalmi tapasztalatában, köztudatában meghonosodott és konszenzusossá vált jellemzőit, konvencióit kell a regény poétikai eljárásaival szembesíteni. Az irányregény műfaji formaelvei alapján szerveződő szövegeknek három alapvető feltételt kell mindenképpen kielégíteniük. A legfontosabb, hogy a mű esztétikai hatásstruktúrájának minden didaktikusság nélkül alkalmasnak kell lennie valamilyen nagyobb közösség sorsát érintő üzenet, tétel (társadalmi-politikai eszme, nemzeti sorskérdés stb.) nyelvi, poétikai eszközökkel történő kimondására, állítására. A szöveg valamennyi epikus alaptényezőjének (téma, kompozíció, narráció, jellemteremtés, cselekményalakítás stb.) e tétel tisztán esztétikai értelemben vett közvetítését kell szolgálnia. Másodszor, végig a szöveg egészében egy minden kétértelműséget és bizonytalanságot kizáró szerzői stratégiának kell érvényesülnie, melynek a szövegvilág megteremtésével párhuzamosan annak implikált (odaértett) olvasóját is létre kell hoznia. Ez ebben az esetben egy olyan ideális olvasót jelent, aki képes a szöveg egymásra épülő felhívásai mentén az üzenetként értendő jelentés felismerésére és elsajátítására. Utoljára pedig az esztétikailag teremtett világon belül világosan ki kell bontakoznia egy értéktelített szólamnak, világképnek, amely megőrzi egységét és stabilitását minden vele szembehelyezkedő negatív, romboló tendenciával szemben, hiszen a jelentésadásban közvetített tétel érvényessége és hitelessége csak így garantálható a befogadó előtt.
Érdemes a mindhárom szempontnak tisztán megfeleltethető Egy magyar nábob poétikai eljárásait párhuzamosan felvázolni a Különös házasság hasonló tendenciáival, annak beláttatása érdekében, hogy a Mikszáth-szöveg nemcsak hogy nem igyekszik következetesen az irányregény konvenciói mentén felállítani regénybeli világát, hanem néhány esetben szándékosan aláássa, ironizálja is annak hatásstruktúráját. Azt azonban már itt hangsúlyoznom kell, hogy nem értékminősítő szembeállításról van szó. A szakirodalomban nagyon gyakran pejoratív értelemben emlegetett és csökkent esztétikai hatásmechanizmusúnak minősített irányregény elbeszéltsége, narratív stratégiája, poétikai alakításmódjai stb. ugyanolyan összetettek és megformáltak lehetnek, mint bármely más prózai szövegé. Más szempontból ez az összevetés annak ellenére is termékeny és releváns, hogy a két regény nyilvánvalóan az irányzatosság két különböző módját választja az esztétikai világteremtés alapjául: a Jókai-szöveg egy pozitív tétel egyértelmű kimondására törekszik, míg Mikszáth műve negatív (ironikus, szarkasztikus) módon próbál, legalábbis a recepció szerint, valami hasonlót megfogalmazni. A fentebb felsorolt három jellegzetesség természetesen mindezek figyelembevételével is egyaránt érvényes mindkét lehetséges változatra.
Jókai regénye még a közismerten anekdotikus szerkezetű Különös házasságnál is széttartóbb strukturáltságú: az első tíz fejezetének legtöbbje önálló elbeszélésként is megállná a helyét. Anekdotikusságát azonban rendkívül szerves egységbe rendezi az a legfontosabb szövegszervező elv, hogy minden eseményét, történését, jellemeinek viszonyrendszerét stb. egy fokozatosan kiíródó tétel, üzenet kimondásának rendeli alá. Ez legtisztábban a kompozíció, a cselekményalakítás és a jellemteremtés szintjén érhető tetten. A kompozíció abszolút szervességére - többek között - az első három fejezetnek a regény egészét döntően meghatározó szerepe utal. A kezdő fejezetben a két Kárpáthy alakjában a nemzetietlen magyarság két archetípusa tűnik fel: Kárpáthy János, a konzervatív, jobbítóan változtatni nem akaró parlagi nemesség szólamát testesíti meg, míg Kárpáthy Abellinó a nyelvét, identitását vesztett, idegen szokásokat majmoló, hazafiatlan arisztokrácia képviselője lesz. (Az ő kulcsfontosságú jellemét árnyalja a második fejezet ördögi szövetségkötése a francia bankárral). A harmadik fejezetben (Rousseau sírjánál) azonnal kibontakozik azonban a másik oldal is, más létlehetőségek, magatartásformák alakjában. A karrierjét nemzeti kötődése miatt feladó mesterember mellett megjelenik ugyanis két mitikussá növesztett történelmi alak, (Széchenyi) István és (Wesselényi) Miklós, akiknek párbeszéde ki is mondja a regény "irányát", a későbbiekben több szinten is igazolt és érvényre juttatott központi gondolatát: a polgárosodás korában a haza identitásának megmaradása érdekében a nemzeti hagyomány folytonosságának a fenntartása a legfontosabb cél. Mindezt a változást és a megőrzést egyaránt felvállaló, egyéni érdekeket, érzéseket a nemzeti alá rendelő személyes szerepvállalások vihetik véghez. Ennek a magatartásformának a megtestesítője lesz az itt még kétkedő, de később az igaz ügyhöz megtérő Szentirmay Rudolf.
E tétel érvényességének az igazolása természetesen nem irodalmiatlan didaxissal történik: a cselekmény bonyolódása is elsősorban a Fanny megrontására irányuló kísérlet és a szerelmi háromszög körül zajlik. De ez is metaforikusan értelmezi a sokszor csak a háttérben meghúzódó nemzeti gondolatot: az itt ördögi kísértőként fellépő Abellinó ugyanúgy elbukik, mint az általa képviselt hazafiatlan magatartásforma. A két cselekményszál összefonódottságát és az anekdoták kompozícióban betöltött szerepét a hatodik fejezet, a színházi csata jelenete is igazolja: a világhírű magyar színésznő megbuktatásának kísérlete kicsinyítő tükörként bontja ki és előlegezi meg az ártatlanság meggyalázására irányuló próbálkozások kudarcát és a refommagyarság eposzias győzelmét a nemzetietlen magatartásformák felett.
A jellemteremtés is a tisztán kibontakozó kétvilágúság mentén történik: a sok tekintetben saját nyelvi horizonttal, szólammal felruházott jellemek elsősorban archetípusok, szerepkörök, sajátságaikat főként az határozza meg, hogy melyik tábor oldalán állnak. Az árnyalt lélekábrázolás, a szólamok, a világképek jellemalakító dialógusa kevésbé sajátja a regénynek: a jellemfordulatoknak azonban mégis központi szerepe lesz a végső jelentésadásban. Mind Szentirmay, mind Kárpáthy János igaz ügy mellé állása, transzcendens tényezőkkel (és kevésbé lélektanilag) motivált megtérése döntő elem lesz a pozitív oldal győzelmében és fő gondolatának érvényre juttatásában.
Mikszáth művében ugyanakkor nyoma sincs az ilyen határozott üzenet köré kiépülő szövegalakító, világteremtő eljárásoknak. A recepció által kiolvasott tétel - mely szerint a vallási eszméket devalváló egyházi korruptság és a konzervatív erők hatalmi manipulációja minden rossz (a boldogság beteljesületlenségének, az emberi szabadság korlátozásának) forrása - érvényesül ugyan a cselekmény menetében, de közel sem a regény széttartó szálait teljes egységbe szervezni képes következetességgel. A kompozíció és a cselekményalakítás is ezt látszik alátámasztani. Maga az egyházi romlottság témája (Szucsinka tettein túl) a második könyvben, a házasság "megkötése" után válik csak igazán lényegessé. Feltűnő az is, hogy amikor erre sor kerül, rendkívül felgyorsul a történetmondás ritmusa. Míg az első kötet egésze alig körülbelül egy hét történéseit, a második kötet tizennégy fejezete pedig öt hónap eseményeit mondja el, addig, amikor a tárgyalásokra és a döntésekre kerül a sor, tehát amikor a negatív tételként bírálni szándékozott hatalmi korrupció igazán beindul, több mint tíz év történetét tizenegy fejezet beszéli el. Némileg súlytalanná válnak így ezek a ténykedések, ráadásul a cselekmény döntő fordulatairól, a házasság érvényességének többszöri kimondásáról mindig szinte mellékesen történik említés: mintha szándékosan lényegtelenítené el ezeket a meghatározó eseményeket a cselekmény feszültségére és a befogadók várakozásának a fenntartására végig ügyelő elbeszélő. Hiába a korrupt hatalmi működés leírása, hiába Buttler és Tóth György uramnak a történet végén sokasodó egyházellenes kijelentései és hiába a tételt inkább ironizáló, mintsem összegző békabrekegés a regény záró jelenetében: mindez kevés, hogy valamilyen üzenet egyértelmű kimondására alkalmas szerves kompozíciót működtessen. Ennyiben teljesen igaza van Barta Jánosnak és Eisemann Györgynek: ha így olvassuk a Különös házasságot, akkor egymással dialógusba lépni képtelen anekdotákra, poétikai eljárásokra esik szét a mű. Ebből a nézőpontból több hangsúlyosnak tekinthető momentum semmilyen szerepet nem kap a jelentésadásban: az irányregény-koncepció nem tud mit kezdeni például a történeti nevek, események sajátos allúziójával, a végzet állandóan emlegetett működésével, a mesei motívumokkal stb.
A jellemteremtés sem az irányregény műfaji konvencióival szoros összhangban történik. Nincs olyan központi figura, akinek világlátása, szólama köré a negatív tétel kiépülne. Dőry jelleme sokkal árnyaltabb annál, hogy kizárólag könyörtelen despotaként ítéljük meg. Nem formálódik önálló és meghatározó szólammá minden baj okozója, Szucsinka világlátása sem: saját ideologikus nézeteit csak a Bernáthtal folytatott párbeszédben fejti ki, parázna és szentséggyalázó tettei után pedig szinte teljesen eltűnik a történetből. Igaz, funkcióját a különböző egyházi méltóságok veszik át, köztük Pyrker érsek, aki a tengerben elsüllyedő búza metaforájával a tétel lényegét is kimondja. De ezzel együtt sem körvonalazódik semmilyen határozott, a tétel feltétlen érvényességét szavatoló, a mű "irányát" egyértelműen kijelölő ideológiai szólam. Ugyanez mondható el a cselekmény szintjén kialakuló - úgynevezett - "másik táborról" is. Buttler önálló világképének a hiányára és az ebből eredő tehetetlenségére szinte minden tanulmányíró rámutatott már. Az azonban kérdéses, hogy "harcát mások vívják meg helyette": az ügy gyakorlati menetét aktívan irányító Fáy, illetve Horváth Miklós sem képvisel semmilyen ideológiai másságot. Még az is felvetődik: a cselekmény szintjén túl van-e egyáltalán másik világ, másik igazság a hatalmi korrupció világával szemben? Ezt érezve több értelmező is "elsiratta" a haladás ügyének szempontjából - úgymond - "korán elhunyt" Medve doktort, a regény egyetlen "bölcselkedőjét", természetesen figyelmen kívül hagyva, hogy felvilágosult eszmerendszere egyértelműen transzcendens kérdésekre, főként a túlvilág problémájára reflektál, és hogy halála, valamint szellemének a megjelenése ebből a szempontból kulcsfontosságú funkciót tölt be. Persze az irányregény-koncepció szempontjából ez egyáltalán nem beszédes.
A jellemteremtés még egy döntő momentuma szól e koncepció ellen. Az Egy magyar nábobhoz hasonlóan a Különös házasság világában is megjelennek a kortárs befogadók számára közismert alakok: míg Jókai regényében azonban a két történelmi személyiség már-már mitikussá növesztett figurája a nemzeti-történelmi teleológia létjogosultságát és a nagy nemzeti sorskérdések elbeszélhetőségét erősíti, addig Mikszáth regényének lélekvándorló Rákóczija és parittyázó Kossuth Lajoskája éppen ezek érvényességét vonja vissza. (Erre más összefüggésben még részletesen kitérünk.)
Ha a fentebb elmondottakat a két szövegben tetten érhető, implikált szerzői stratégiákra, a szövegek által teremtett implikált olvasókra és az ezekkel szoros kapcsolatba hozható elbeszélői magatartásokra vonatkoztatjuk, még szembetűnőbbé válik a két regény irányzatossága közötti különbség.
Az Egy magyar nábob szövegének implikált szerzője végig következetesen a meggyőzés retorikáját, rábeszélő stratégiáját alkalmazza, és ezzel megteremt, illetve megcéloz egy ideális olvasót, aki képes ennek a következetesen felépített felhívó struktúrának megfelelően olvasni a regényt: felismeri a történeti személyiségeket és a reformkor haladó történéseire vonatkoztatott utalásrendszert, a tételnek megfelelően tipizálni tudja a jellemek különböző magatartásformáit stb., majd mindezeket képes saját léthelyzetére és történeti tudatára vonatkoztatva applikálni. Nemcsak hogy nem bizonytalanítja el sehol a befogadóját, hanem az elbeszélői hang segítségével distanciát teremt az egyes események, jellemek, eszmék, világmagyarázó elvek között a jelentésadás szempontjából lényeges és értéktelített javára.
Egészen más jellemzi a Mikszáth-regényben érvényesülő szerzői stratégiát. A szöveg úgy tesz, mintha egy társadalmi eszme allegorizálására törekedne, annak ellenére, hogy ezt nem igyekszik mindenáron egyértelművé tenni: ezért a meggyőzés és rábeszélés retorikája helyett inkább egy csalódásra alapozott stratégia jellemzi. Nem is teremti meg a tétel kiolvasására hivatott ideális befogadóját. Sőt a történetmondást uraló elbeszélői hang ahelyett, hogy segítené a befogadót a teremtett világban való tájékozódásban, folytonos iróniája és játékossága révén sok esetben elbizonytalanítja vagy meghiúsítja annak felkeltett elvárásait. Teljesen megbízhatatlannak bizonyul ez a narrátor például a szerelmi levelezés ügyében, bár sejteti, de sokáig elleplezi Dőry Mária és Szucsinka kapcsolatát, és néha még saját kijelentéseinek az érvényességét is visszavonja. Az elbizonytalanító narráció (és a többek között ezen keresztül érvényesülő szerzői stratégia) szempontjából a legfontosabb elem azonban az elbeszélői magatartásban, látásmódban végig következetesen érvényesülő irónia és relativizmus jelenléte. Szinte mindent: érzelmi kapcsolatokat, egyházi és világi hatalmi szerveket, transzcendens fogalmakat és világmagyarázó elveket stb. viszonylagosító, kicsinyítő perspektívában láttat, vagy engedi azokat így megmutatkozni. Semmilyen eszme, világlátás, létlehetőség mellett vagy ellen nem foglal állást, így nem is irányíthatja a befogadó figyelmét egyetlen lényeges és értéktelített gondolatra sem.
Az irányregény-koncepció ellen felemlíthető legdöntőbb érv a Különös házasság esetében ezért a kibontakozó értékcentrumok, viszonyítási pontok tekintetében hozható fel. Szemben a Jókai-regénnyel, ahol a nemzeti teleológia, a függetlenségmítosz a gondviselés által is legitimált megkérdőjelezhetetlen eligazodási pontként szolgál, a Különös házasság teremtett világában semmi ehhez hasonlót nem lehet találni. Nem véletlenül beszéli a történetmondó maga is a viszonylagosító irónia nyelvét: nem alakul ki olyan egységes értékcentrum ebben a világban (legalábbis látszólag!), amely viszonyítási alapul szolgálna bármilyen tételes állítás alátámasztására és hitelesítésére. Buttler és segítőinek törekvései bármennyire jogosak és méltányosak, céljaik elérésére ugyanazokat a korrupt eszközöket veszik igénybe, mint Dőry támogatói: pénzt, hatalmi nyomásgyakorlást stb. Nincs lényegi világképbeli és etikai különbség a recepció által maradinak és haladónak beállított két tábor között. Ugyanannak a világnak a nyelvét beszélik és törvényét tekintik mérvadónak, mint a másik oldal. Ezt az alapvető törvényt Pereviczky ügyvéd mondja ki, a saját igazságukat eleinte abszolútnak és megkérdőjelezhetetlennek tartó Buttler és Fáy reményeit lehűtve: "Az igazság mellékes... Az igazság penecilusa arra jó, hogy lúdtollat hasítson vele az ember, vagy a körmét megkaparja, de nekünk az ördög buzogánya kell, - minthogy ördögökkel kell majd harcolnunk." (II, 29, 30.) Egyedül Kövy professzor lép fel határozottan ez ellen az értékrelativista világfelfogás ellen, többek között a lábba szúródott tüske példázatával (II, 33), de jellemző, hogy jóval később már ő is ugyanolyan korrupt, a másik oldal elveit elfogadó eszközöket javasol Buttlernek, mint korábban az ügyvéd (II, 157).
Felvetődik természetesen a kérdés: nem ez a lépés-e a Buttler-párt sajátos "tragikus vétsége", a másik tábor negatív ténykedését ismétlő hibája, amely így az egyházkritikai olvasatot, a mű "irányát" erősíti? A szöveg felhívó struktúrája nem erről igyekszik meggyőzni befogadóját. A metonimikus történetmondás szintjén kibontakozó világban, tehát a "reálisnak" elfogadott életvilágban ugyanis látszólag nincsenek már abszolút törvények, abszolút igazságok, így egyetlen etikai világrend sem körvonalazódik, melyhez viszonyítva téves választásnak minősülne Buttlerék tette. A papok és a főurak ezért nem tesznek mást, mint saját "igazságukat" saját fogalmaiknak megfelelően értelmezik, és saját eszközeikkel juttatják érvényre. A másik oldal képtelen az ezt alapjaiban megkérdőjelező, hitelesebb igazságot felmutatni. S ha ez így van, nem a papok miatt rossz a világ, hanem maga a világ vesztette el lényegét és középpontját. Ebben az esetben pedig megkérdőjelezhető az irányregény műfaji elveinek a számonkérése a regényen.
A relativista léthelyzetet és az értékbizonytalan világállapotot Pereviczky tétele és az elbeszélői hang iróniája mellett az életvilág több különös eleme is analógiásan alátámasztja. Nagyon sok minden nem az, aminek először látszik vagy aminek lennie kellene ebben a világban, ezért a befogadó mindig újraértékelni és újragondolni kénytelen a teremtett világról, a jellemekről, az eseményekről olvasás közben formálódott, biztosnak látszó tapasztalatát. Ez történik Dőry Mária és Szucsinka plébános kapcsolatának felvázolásakor és a szerelmi levelezés esetében is. Dőry Máriát kissé különös, de vonzó leányként ismerjük meg, kinek érintetlenségéhez látszólag a világ bűnei, testi vágyai még verbálisan sem érnek fel. Hisszük ezt róla egészen addig, amíg a sejtetések és az előrejelzések ironikus játékában ki nem derül súlyos félrelépése a gondviselés és a keresztényi hit legfőbb védelmezőjével, Szucsinkával. Bár tudomásunk van arról, hogy a lánya ártatlanságára annyira ügyelő Horváth Miklós észrevette Piroskának a patakon Buttlerhez igyekvő szerelmes levelét, mégis kissé váratlan és kellemetlen annak felfedése, hogy az öt évig tartó levelezés nem egy első szerelem idilli beteljesülése felé vitte kettejük kapcsolatát, hanem Horváth egy különc próbatételét szolgálta csak. (Ennek a motívumnak a sajátos folytatása, hogy a később mégis bekövetkező szerelmi egymásra találás és eljegyzés ellenére több mint tíz évig nem találkoznak.)
A hatalmi apparátus és a törvény sem azt az arcát mutatja először, amelyben a történések során végig megmutatkozik. Az éppen Sárospatakon tartózkodó alispán a Buttlert ért méltánytalanságról értesülve azonnal a legnagyobb büntetés kiszabását ígéri a törvény ellen vétkezőnek ("akárki is, a fejével játszik"). Mégis, Dőry nevének elhangzása és az éppen javában zajló kártyaparti majdnem megakadályozza az amúgy is tehetetlen nemesi brachium felállítását. De a világi hatalom más szintjei is ilyen metamorfózison mennek át: az anyáskodó főhercegnő (legalábbis ahogy Piroska és Bernáthné eleinte látják) tulajdonképpen kerítőnőként próbálja az arisztokráciát is kínosan érintő ügyet elegánsan megoldani. Az egyház korruptsága, a vallási elvektől teljesen eltérő magatartása sem önmagában, hanem ebbe a sorba épülve érdekes. A per kezdetén Jablonczy kanonok még Kövy professzor abszolút törvényekben hívő metaforájával agitált a házasság felbontása ellen (II, 97), később azonban az érsekek, a kanonokok a pénzt, a hatalmi befolyást, sőt Mária bájait is szemrebbenés nélkül elfogadták az "igaz" ügy érdekében.
A sok tekintetben feje tetejére állított világot két, másképpen nehezen értelmezhető kis anekdota is erősíti. A Griby doktor által halottnak ítélt Kaporné nem sokkal később elevenként tűnik fel a történetben, és - igaz, csak egy rövid időre - még Horváth is feltámadni látszik poraiból, Vidonka sajátos menekülési módjának köszönhetően. Még a halottak sem bizonyosan halottak tehát ebben a furcsa világban. A "legkülönösebb", már-már abszurd elem azonban mégis magának a házasságnak a története, amely törvényesen létező ugyan, de valóságosan, az élet reális rendjét szavatoló legalapvetőbb fogalmak szerint nem az. Még ha a fentebb felsoroltak ellenére is teljesen mimetikusnak vesszük az esztétikailag konstruált életvilágot és hiteles külső valóságreferenciák alapján rajzoltnak az egyház ténykedését, akkor is felfoghatatlan, hogy miért nem mondják ki a házasság felbontását. Jellemző, hogy a döntő érvre, Mária öt hónappal a "házasság megkötése" után született gyermekére csak Bernáth Zsiga tesz egy halvány, metaforikus utalást a tárgyaláson (II, 122), amit persze teljesen reflektálatlanul hagynak a későbbiekben.
Érvényesül egy, a működésében ehhez hasonló, de végeredményében ezzel ellentétes tendencia is a szövegben: a látszólag ironizált és relativizált dolgok, fogalmak végül hitelesként és értéktelítettként mutatkoznak meg. De ez csak a metaforikus történetmondás szintjén olvasható ki, melyről később lesz szó.
Mindezek a jelenségek és az irányregény kapcsán elmondottak azt sejtetik, hogy a szerelmi vágyódás beteljesületlenségének a "tragédiája" és a per története kevésbé értelmezhető (legalábbis kizárólagosan) a papi korruptság és a rossz egyházi törvények társadalomkritikai allegóriájaként. Az elbeszélői hang sok tekintetben otthonosságot sugalló anekdotikussága ellenére is sokkal inkább egy etikai normákban, életet, társadalmat harmonikus egységbe szervezni képes intézményekben, világmagyarázó elvekben viszonyítási pontjait vesztett, elbizonytalanodott világ képe bontakozik ki a regényben. Ezt a végső belátást elfogadva természetesen a Különös házasság nem olvasható egy éles társadalomkritikai tétel példaszerű kimondására törekvő irányregényként: még ha rá is játszik műfaji konvencióira, ezeket inkább leépíti, mintsem érvényesülni engedné.
Ezért az irányregény részlegesen fellelhető elemei nem ellentmondásba, hanem harmonikus, egymást erősítő kapcsolatba lépnek a történelmi regény sokkal nyilvánvalóbban előtérbe kerülő műfaji tendenciáival. A Különös házasság mintegy belülről építi le és funkcionálja újra a történelmi regény 19. század első felében rögzült konvencióit. Két lényeges ponton érhető tetten ez a szakítás.
A 19. századi történelmiregény-hagyományban a hitelesség fogalma vált a legfontosabb műfajmeghatározó és szövegalkotó tényezővé. Azonban sem Kemény Zsigmond, de még Eötvös József sem a történettudomány által objektívnak tételezett, ún. történeti valóság mechanikus újramondását értették ezen a fogalmon. Számukra ez egy, az elmúlt korok evidenciáit, lényegét bíró világ felállítását jelentette, melynek esztétikai utánképzése révén a szerző jelenének horizontjából feltett kérdések (melyek csak kevés esetben allegorizálhatók valamilyen konkrét társadalmi, politikai kérdésként) megválaszolhatók. A jelentésképzés alapjává ezért éppen a különböző irodalmi konvenciók alapján "utánképzett" múlt mássága ("hitelessége"), önmagában állása, jelentől eltérő idegensége vált: a jelen horizontjából megalkotott múltbeli cselekmény és a múlt felől nézett jelenbeli kérdések sajátos dialógusában bontakozik ki valamilyen jelentés a történelmi regény olvasása során.
A regényéhez fűzött egyik kommentárjában Mikszáth szellemesen választja le magát a történettudomány múltképe felől érkező elvárásokról, de a hitelesség Kemény Zsigmond-i fogalmát is lebontja és ironizálja a Különös házasságban. Tisztában van vele, hogy egy szájhagyományban élő történet egyik változatát mondja nagyon szabadon újra, melynek a "valóságos" történethez nagyon kevés köze van. Ennek ellenére a szöveg felütésében a krónikás hitelesség alapján felállított világ fikciójába kívánja beléptetni az olvasóját: "Egy még nem is nagyon megsárgult krónika után írom ezeket a dolgokat, úgy, amint következnek. Annyira biztosak és hívek az események egyes főadatai, hogy a neveket sem tartom szükségesnek megváltoztatni, és semmi cirádát, semmi írói arabeszket nem teszek hozzá." Amellett, hogy itt elsősorban a "megsárgult krónikára hivatkozás az epikai hitelkeltésnek általánosan használt és bevált irodalmi formáját" alkalmazza, Mikszáth elbeszélője azonnal visszavonja, illetve önmaga teszi kérdésessé ezt a hitelességet, hiszen egy naplót jelöl meg forrásként, ami közismerten eleve egy "szubjektív" tudat által konstruált prózai alkotás, és ezért összeegyeztethetetlen a "krónikás" hitelességgel.
Ez az ironikus hitelesítés és az erre való reflektálás többször visszatér a szövegben: Horváth különc tetteit Kazinczy állítólagos feljegyzésével valószerűsíti (I, 71), és az elbeszélő két alkalommal is patetikus felkiáltással töri meg a történetmondás menetét, mintegy figyelmeztetve magát és olvasóját erre a látszólag legfontosabb szövegalkotási és befogadási tényezőre. A narrátor ráadásul a múlt és a jelen áthidalhatóságát, közös alapra helyezését biztosító metapozícióját is a két idősík különbségeinek az összemosására, a múltbeli értéktelítettnek vélt másság visszavonására használja fel. A Különös házasság tehát nem él a történelmi regény sajátos jelentésképzésének és hatásmechanizmusának legfontosabb elemével: a múlt és a jelen dialógusba léptetésével. Felvetődik a kérdés, hogy Mikszáth miért vállalta - ennek dacára - az események vázának és a történelmi neveknek (néhány keresztnévtől eltekintve pontos) meghagyásából adódó támadásokat. Feltételezhető, hogy ezzel - ahogyan a kezdéssel is - egy működő, hiteles 19. század eleji életvilág látszatát akarta felkelteni: egy látszólag reális, valóságreferenciális világot akart létrehozni, melynek már-már abszurdba hajló lényegnélkülisége és elbizonytalanodottsága így sokkal szembetűnőbbé válhat.
A történelmi regény megalkotottságának és befogadásának másik lényeges 19. századi összetevője a múltat és a jelent összekötő, a közös értés lehetőségét fenntartó nemzeti hagyomány szerves folytonosságának a tételezése volt, melyet Mikszáth szövege szintén ironikusan kezd ki.
A 19. századi történeti tudat és nemzeti teleológia meghatározó elbeszélései a különböző nemzeti, függetlenségi "mítoszok" voltak. Egy külön jelentést közvetítő metaforikus sorral a Különös házasság szövege is feltűnő következetességgel utal e mitikussá növesztett történelmi narratíva valamennyi jelentős viszonyítási pontjára: a Rákóczi-szabadságharcra utalásképpen két alkalommal is megidéződik Rákóczi alakja (I, 15, 52), a Martinovics-összeesküvést egy ágy alá bújt szolgáló (Krok apó) buktatja meg a regényben, a 48-49-es szabadságharc kulcsfigurája, Kossuth Lajos(ka) pedig előbb csirkéket parittyáz le Tóth György uram kocsmájában, majd nem sokkal később Rákóczi reinkarnációjaként említik a nevét. Ezek a kicsinyítő perspektívájú beállítások - mint említettük - nyilvánvalóan nem példaadó értékként, felhívó jelekként idéződnek meg, mint ahogy azt a regény néhány elemzője értelmezte. Sokkal inkább a századvégi, modernizálódott történetszemlélet szellemében az egységes történeti nemzettudat végére, a konszenzusos nemzeti teleológia 20. század eleji működésképtelenségére utalnak. De nemcsak a nemzeti teleológia, hanem maga a szabadság mítosza is lelepleződik: a Marseillaise zagyvaléknyelven szólal meg (I, 21), a francia forradalom túlkapásait lecsendesítő és a regény történetének idejében még hatalma csúcspontján álló Napóleon pedig mint egy kakas neve kerül először említésre (I, 7).
A nemzeti hagyomány századvégi, század eleji kiüresedésére reflektáló, új történetfelfogás megszokott talajától fosztja meg a hagyományos történelmi regényt, és a múlt nagy függetlenségi "mítoszainak" deszakralizálása áttételesen az irányregényt is ironizálja, hiszen az mindig szoros összefüggésben íródott a nemzeti történelem nagy elbeszéléseivel. A két, 19. században népszerű műfaj szövegszerveződésben érvényesülő eljárásai tehát nem teremtenek széttartó és következetlen kompozíciót: a konvenciókat belülről lebontó jelenségek inkább erősítik egymást. Sőt a regény formai és poétikai nyitottságának köszönhetően a szövegben helyenként kibontakozó más műfaji eljárások, így az eposzias és mesei elemek is harmonizálnak ezzel a konvencióromboló, ironizáló tendenciával.
Az eposzias világlátás szinte nevetségessé válik a regényben megteremtődő világképpel létrejövő kontrasztban, ami elsősorban Buttler sorsának végzetszerű beállításában ölt testet. Az ősapák vétkének (itt Wallenstein meggyilkolásának) átokszerű visszaszállása a leszármazottakra kifejezetten az eposzok által eszményített hősi korszak, egy eredendő törvénynek alávetett harmonikus világállapot jellemzője. A centrumát vesztett világban anakronisztikusan kísértő sorsképlet, illetve az erre sokszor szánalmasan reflektáló Buttler rendkívül ironikus hatást kelt. (Igaz, ez a végzet a maga módján azért releváns tényezője lesz a világnak, és mint látni fogjuk, a lehetséges jelentésadásban is fontos funkciója lesz.) A Mikszáth-művekben gyakran feltűnő mesei motívumokat is ironikusan transzformálja a Különös házasság szövege. Horváth Miklós a népmesékből ismert három próbatétel alapján igyekszik lányait férjhez adni, próbálkozása azonban csúfos kudarcba fullad. Az éppen fát vágó Piroskára rátaláló Buttler gonoszapa-koncepciója sem működik, és a kierőszakolt házasság miatt különszakadt szerelmesek álruhás közelítései is inkább a kettejük közötti távolságot szimbolizálják, semmint a csodálatos mesei beteljesülést. Ráadásul ezeknek a "találkozásoknak" a felelevenítése Tóth György uram kocsmájában is inkább egy érzelmes szerelmes regény kontextusába írja át ezt a történetet.
A megszokott és bevett műfaji eljárások következetesen ironikus transzformációja nemcsak a nyelvben létező világgal dialógusra törekvő befogadó feladatát nehezíti meg, hanem megkérdőjelezi a létezés (legalábbis hagyományos) nyelvi-poétikai elbeszélhetőségét is. A látszólag zavartalan világértelmezést sugalló, anekdotizáló elbeszélésre épülő szöveg folytonossága és az általa konstituált világ egysége több helyen is sérülést szenved. Az utánképzett életvilágban az elbizonytalanító tendenciák lesznek a dominánsak, és egy olyan kompozíció jön létre, amelyet a metonimikus történetmondás vagy valamely közismert műfaj poétikai eljárásai nem tudnak összetartani. Ha nem működne más egységteremtő szövegszervező elv a regényben, akkor valóban kérdésessé válna a mű esztétikai hatásmechanizmusa, értéke. De a világszerűség szintjén megmutatkozó elbizonytalanítások és az irodalmiasság hangsúlyozása a különböző műfaji konvenciók dekonstruálása által a mű "szövegszerűsége" felé irányítják a figyelmet: a kompozíciót egységbe szervező elvek (az eddig elmondottak mellett) és a jelentésadás szempontjából döntő elemek a szövegben a metaforikus történetmondás szintjén jelölhetők ki.
III.
A prózapoétikai eljárásoknak két átfogó típusát különbözteti meg a szakirodalom: a metonimikus és a metaforikus történetmondó formaelvet. A regényekre általában, de főleg a 19. századi nagy realista elbeszélésekre szinte kizárólag a metonimikus történetmondás dominanciája a jellemző. "A metonimikus szövegszerveződésű alkotások középpontjában az egységes cselekményre épített, kezdet és vég közé zárt történet áll, a fabula láncszemeit az időbeli és ok-okozati érintkezés logikája fűzi egybe, tehát a történet folyamatosságát, az összefüggő eseménysor belső egységét szigorú motivációs rend biztosítja." Ezt a harmonikusan és rendezetten kibontakozó epikus folyamatot már a 19. század végi, 20. század eleji modernség prózai szövegeiben olyan új epikus struktúrák kezdték felváltani, amelyek a szövegek logikai felépítettsége helyett inkább azok asszociációs rendjét helyezték előtérbe. Tisztán metaforikus történetmondásról azonban szinte sohasem beszélhetünk, hiszen ezek az alkotások is megtartják az elbeszélés legalapvetőbb metonimikus elemeit, s csak azokra építve vagy viszonylagossá téve hozzák létre a metaforikus alakzatokat. Egy szöveg metaforikussága nem a metaforák mint lírai szóképek prózai alkotásokban való előfordulását jelenti. Metaforikus történetmondó formaelv érvényesül abban a szövegben, ahol "jelképes tartalmak, elszigetelt jelenetek, újra meg újra felbukkanó motívumok, hangulatok, gondolati tartalmak, a tapasztalati övezeten túlmutató reflexiók sorakoznak egymás mellé úgy, hogy közöttük okozati úton csak részleges összefüggéseket állapíthatunk meg", illetve - s ez a leglényegesebb - "ahol a mű metaforikus szintjén létrejött összefüggések felismerése nélkül kielégítően már nem tudjuk értelmezni a szöveget."
A Különös házasságra mindez rendkívüli módon érvényes. Természetesen nem akarom Mikszáthot a modernség prózapoétikai alakzatainak megteremtőjeként vagy előfutáraként beállítani, annál is kevésbé, mivel ezek a poétikai eljárások (mint később látni fogjuk) elsősorban egy hagyományos 19. századi világkép sajátos legitimálási kísérleteiként működnek. De ez a szöveg mindenképpen igényli egy olyan - a megszokott Mikszáth-befogadástól alapjaiban eltérő - olvasási stratégia érvényesítését, amely jelentős szerepet tulajdonít a metaforikus formaelvnek a szöveg struktúrájának és hatásmechanizmusának a felvázolásában.
Négy, a jelentésképzés szempontjából elhanyagolhatatlan metaforikus sor bontakozik ki a Különös házasság szövegében: a történeti nevek és események már részletesen tárgyalt kapcsolata; az ennél jóval affirmatívabb, a felsőbb hatalmak világban való létjogosultságára és működésére vonatkozó utalásrendszer; a mű "szerelemfilozófiáját" értelmező mitopoetikus motívumrendszer (darázs-motívum); és a természetleírások sajátos metaforikussága.
A Különös házasság felhívó struktúrájából kiolvasható egyik központi kérdés a létezést meghatározó és befolyásoló tapasztalaton túli jelenségek relevanciájára és annak értelmezésére vonatkozik, melyről a maga relativizáló beszédmódján fejt ki következetes állásfoglalást a szöveg. Az eddigi értelmezések soha nem hozták szoros kapcsolatba Buttler boldogtalanságát valamilyen metafizikai sorsképlettel, például a már említett végzet fogalmával, pedig Buttler sokáig maga is a családi átok beteljesüléseként értelmezi a vele történt szerencsétlenséget, és Dőry István is a végzet eszközének nevezi magát kegyetlen tette végrehajtása közben. Később a cselekmény negatív fordulópontjain nemcsak a papi korruptságot éri erőteljes bírálat, hanem Buttler némileg szánalmas és közhelyszerű felkiáltásaiban ("Hát van isten - kiáltá Buttler gróf - hogy ezt tűri?") és az elbeszélői hang egyik kommentárjában ("Semmi se mozdult. Mintha isten se lenne az égben.") a létezés magasabbrendű értelmessége is megkérdőjeleződik.
Maga a kérdésfelvetés sem idegen Mikszáthtól. A regényeit, így a Különös házasságot is a gyengébb alkotásai közé soroló Németh G. Béla Mikszáth kései novellisztikájáról szóló tanulmányában a műveinek középpontjába a létezés végső kérdéseit állító, eszmélkedő alkotóról beszél. Miért ne motiválhatta volna hasonló érdek a kritikai kiadás szerint 1895-ben, tehát kései novelláival nagyjából egy időben műve megírásához hozzáfogó szerzőt? Az mindenesetre nyilvánvaló és igazolható, hogy a számos ponton összefüggő, a szöveget behálózó utalásrendszer a létezés transzcendens meghatározottságára egyértelműen rákérdező mögöttes történetet bont ki, amely szoros kapcsolatban áll az elsődleges cselekményalakítással: a túlvilág kérdése, a végzet és a gondviselés "működése" alkotják e mögöttes történet csomópontjait. Mindezt természetesen a Mikszáth írásművészetére annyira jellemző kettőshangzat, az egyszerre elfogadó és elhárító, állító és tagadó játékos irónia nyelvén teszi a szöveg: konkrét és direkt állásfoglalás nélkül mond ki komoly és lényeges dolgokat, melyek végül relevánsnak és reálisnak bizonyulnak.
Ez történik a kezdő fejezetek történéseinek középpontjában álló túlvilág kérdésének esetében is: egy diákcsíny legendája (pataki kísértetfogás) és az amerikai gyökerű asztaltáncoltatás komolytalan történései sokáig kicsinyítő perspektívát adnak a külön fejezetcímmel is kiemelt kérdéskörnek. Az elbeszélői hang is a túlvilág létezését a pozitivista racionalizmus nyelvén tagadó és a kulturális viszonylagosság belátásaira (más kultúra, egészen más túlvilágkép) hivatkozó Medve doktor szólamával látszik egyetérteni. A két papról szóló anekdotikus történet, de főleg a halott Medve doktor szellemének a megjelenése és mondatai ("Ne fizessétek a doktorokat. A halál voltaképpen jelentéktelen csere. A lélek helyet változtat, a test alakot.") azonban hirtelen teljesen komollyá teszik a történetet: reálisnak és az életvilág léttapasztalatában tetten érhetőnek állítják be a másvilág létét.
Márpedig ha van túlvilág, lennie kell valamilyen, az emberi létezést befolyásoló felsőbb hatalomnak is. De milyen jellegű ez a hatalom: a vak akarat, a sors vagy a gondviselő istenképzet dominanciája határozza meg a teremtett világ emberi tapasztalaton túli történéseit, illetve hogyan beszélhető el mindez a relativizmus nyelvén?
A végzet mint lehetséges végső világmagyarázó elv a 19. századi regényirodalmunk egyik meghatározó vonulatának kulcsfogalmává vált, több eltérő jelentésben is. Eötvös József Magyarország 1514-ben című regényében elsősorban egy olyan személyes sorsképletként definiálódik, amely az egyes szereplők önértelmezését és világértését döntően befolyásolja azáltal, hogy az életet egy isteni hivatás, küldetés beteljesítéseként teszi értelmessé. Kemény regényvilágaiban ez a fogalom inkább a tragikus események transzcendens értelmezésének egyik lehetőségeként szolgál: a keresztény hit belátásait figyelmen kívül hagyók nézőpontjából a világ egy vak, emberidegen felsőbb hatalom működésének van kiszolgáltatva. A Mikszáth-szöveg, bármennyire is ironizálja azokat, nagyon következetesen épít mindkét végzetfelfogásra. Mint az előző fejezetben részben már láthattuk, a végzet (sors) működése köré nagyon következetesen kibontakozó ironikus utalásrendszer épül fel, főleg Buttler sorsát, de rajta keresztül az egész történetet értelmezve. Az elbeszélői hang már az elején a sors mindenhatóságára utaló könnyed eszmefuttatással kommentálja a később nagy fontosságúnak bizonyuló jelenetet, a diákok kocsmai ebédjét meghiúsító Dőry meghívását. Nemsokára tudomást szerzünk a Buttlert sújtó családi átokról is: talán nem véletlen, hogy a végzet "beteljesítői", először Szucsinka plébános (I, 18), majd később Dőry Mária (I, 24) emlegetik fel ezt. (Mária ráadásul az átok megszűnését is megjósolja, annyiban joggal, hogy neki köszönhetően utód nélkül marad a Buttler família.)
S innen kezdve - bármennyire is egy erőltetettnek tűnő előrejelzés- és motívumrendszerbe illeszkedik be - ez a végzet működésbe lép és sokáig következetesen determinálja Buttler és a történet sorsát. Buttler a végzetes esemény előtt egy (Dőryék tulajdonában lévő) Wallenstein-poharat lát a terített asztalon, a házasságot kényszerítő Dőry a végzetre hivatkozik tette végrehajtásakor, és a véletleneknek egész sora értelmezhető ennek megfelelően: a végső döntés előtt a három Buttler-párti kanonok és Pereviczky halála, egy újabb, ironizált családiátok-elbeszélés (Cseley) "beteljesülése" Horváth és Dőry párbajakor és Pyrker erkölcstelen visszalépése vállalt kötelezettségeitől mind ebbe a sorba illeszthetők. A sors irracionális jelenléte a maga tragikus mélységében már nem beszélhető el úgy, mint például Kemény Zsigmond regényeiben: de Buttler sorsában egy életutat és egy személyiséget meghatározó sorsképlet, a mű végén az elbeszélés ritmusának felgyorsulásában, a szerelmespár látható öregedésében és több főszereplő halálában pedig a természet és az emberi élet rendjének megfelelő visszafordíthatatlan elmúlás relevanciája mutatkozik meg.
A determináltság léthelyzete azonban nem bizonyul kizárólagos és egyetlen transzcendens tendenciának az esztétikailag teremtett világban: egy vele élesen szembenálló létmagyarázó elv is szerepet kap a mű hősei sorsának és történetének alakulásában. A gondviseléselv és a keresztény hit relevanciája - a végzethez hasonlóan - itt is a mikszáthi kettőshangzat kezdeti ironikus beállításának perspektívájában bontakozik ki. A kezdő fejezetekben a papi hivatását megszentségtelenítő Szucsinka és a tízparancsolat ellen több pontban is vétkező Dőry Mária áll ki leghatározottabban a gondviselő istenképzet mellett, a kényszerített házasság után lelkileg összetört Buttler reszkető imáját pedig azonnal megakasztja az átok végzetszerű beteljesülésének a felismerése (I, 144). Ám itt is változik a megítélés perspektívája. De míg a végzet működése a történet menetébe végig szervesen beépülve válik komollyá, addig a keresztény képzetkör is a saját fogalmai szerint képes hitelesíteni magát. A Különös házasság relativizáló elbeszéltsége és megkonstruálódó világképe nem az egyes szereplők tudataiba, szólamaiba íródik szét, hanem az elbeszélői magatartás és a dolgok, az események viszonylagosító tendenciái képviselik azt. Így a keresztényi gondviseléselv nem az egyes személyek önértelmezésének, világmagyarázatának a szintjén válik relevánssá és létezővé, mint például Kemény Zsigmond több regényében (például A rajongókban), hanem az egész világot átjáró isteni kegyelemként, mint Jókai műveiben, azzal a jelentős különbséggel, hogy míg Jókainál a világ minden eleme abszolút bizonyosságként sugallja ezt az isteni jelenlétet, addig a Mikszáth-szövegben egyetlen, a relativizáló látásmódot, nyelvi magatartást felülíró szimbolikus jelenet legitimálja azt.
A második könyv tizenegyedik fejezetében az ősapák árnyai által is biztatott Buttler - mintegy az átok teljes beteljesítéseként - éppen meggyilkolni készül a kastélyába érkező Dőry Máriát, amikor is kiengeszteli és megbékíti sorsával egy vihartól átázott, csukott ablakot verdeső fecske beengedése és édesanyja, illetve Szűz Mária képének megpillantása. Több tényező is motiválja, hogy ezt a jelenetet kiemeljük a Buttler tétlenségét és gyámoltalanságát bemutató történések közül, valamint a mindent viszonylagosító tendenciák sorából, és az isteni kegyelem megnyilvánulásaként, az átok megszakadásának a kezdeteként értelmezzük.
Egyrészt egy szervesen felépülő mitopoetikus szimbólumsor érvényesíti ezt az értelmet. Buttler léthelyzetét és a szituációt egyaránt szimbolizálva a vihar, az eső (víz) a teljes káosz megtestesítőjeként, az ablak a sötétség és a világosság, a káosz és a rend közötti határként, a fecske pedig (összhangban a magyar néphagyománnyal és a keresztény képzetkörrel) a boldogság kezdetének a hírnökeként, "Mária madaraként" és Jézus egyik megtestesüléseként, tehát a remény és a megváltás lehetőségeként olvashatók ebben az összefüggésben. A fecskét beengedő Buttler a tükörbe pillant, melyet mint mitopoetikus szimbólumot elsősorban "az önismeret ősjelenségeként határozhatunk meg", de emellett a másvilágra való bepillantás lehetőségét is jelképezi, ezért a tükörben feltűnő anya képe mintegy a túlvilágról figyelmezteti fiát készülő tette átgondolatlanságára és - a Mária-képpel együtt - a megváltás lehetőségére.
Másrészt azért tekinthetjük a jelentésadás szempontjából központinak ezt a jelenetet, mert szervesen beilleszkedik egy metaforikus történetsorba: a szöveg szerelemfelfogását és Buttler léthelyzetét egyaránt szimbolizáló darázs motívumának mitopoetikus rendszerébe. Csak ezzel együtt, annak meghatározó részeként olvashatjuk ezt az amúgy kissé érzelgős eseménysort a fentebb elmondottak szellemében.
A boldogságkeresés és a szerelem témáját a Különös házasság társadalomkritikáját hangoztató tanulmányok is a regény fontos elemeként értelmezték. Olyan idilli és eszményi szerelmet láttak benne, amelynek beteljesülését a negatív társadalmi erők akadályozzák meg. A metonimikus történetmondás által kibontakozó cselekmény szintjén azonban ez az idilli szerelemkép sem mentesül az iróniától: ugyanaz a kettőshangzat, játékos-relativisztikus perspektívába helyezés jellemzi, mint a regény bármely más "állítását".
Más összefüggésben részletesen elemeztem már a szerelmi levelezés illúzióromboló lelepleződését és a szerelmesek közötti több mint tíz évig tartó távolság kissé abszurdba hajló, nevetséges voltát. Maga a történet zárása, a szerelmesek sajátos egymásra találása is többféle módon interpretálható. A "fecske-jelenet" felől olvasva a véletlen olaszröszkei találkozás és a lehetetlen helyzetből való kalandos szabadulás felfogható a gondviselés által legitimált boldogság beteljesüléseként, még ha az egy, a regény által felállított világ keretein és lehetőségein kívül jön is létre. Ugyanakkor köztudott, hogy Mikszáth regényei írásakor mindig szem előtt tartotta a nagyközönség ízlését és elvárásait: a végső, pozitív fordulatban testet öltő befejezés ennek is szólhat, amit egyben a szöveg ötletesen korlátoz, sőt szinte érvénytelenít is. Így olvasva ugyanis Tóth György uram "legendájába", a "földi paradicsom" képzetébe íródik át a két szerelmes története, amelynek naiv érzelgősségét az ajándékba adott két giccses, a biedermeier hétköznapi kisvilágát megidéző pohár is jelképezi.
Az irónia azonban ebben az összefüggésben sem terjed ki a szöveg szerelemfelfogásának az egészére: a cselekmény szintjén kibontakozó ellentmondásosságát, kétértelműségét a metaforikus történetmondás motívumrendszere árnyalja és ellensúlyozza. Az ablakot kétségbeesetten verdeső darázs motívumára és ennek Buttler lelkiállapotát értelmező jellegére már sokan felfigyeltek, és ezt a metonimikus történetmondás szintjén maga a szöveg is egyértelművé teszi (II, 25). A Mikszáth-szövegekben oly gyakorta előforduló darázs sokszor közhelyes és elcsépelt jelképes használata azonban ebben a szövegben egy metaforasort, mitopoetikus szimbólumrendszert alkot. Többszöri, motivikus feltűnése a szövegben nemcsak Buttler léthelyzetét jellemzi, hanem általában a szerelem állapotáról, létmódjáról mond el egy metaforikus történetet. A számos nép hagyományában, meséjében - sok más mellett - az emberi lelket is megtestesítő vagy a közvetítő szerepét betöltő darázs először szabadon, a Piroska "válaszvirágját" és üzenetét vivő kis hajón tűnik fel. Ezt követi jóval később, a történések negatív fordulata után az elbeszélő példázata az ablakot az esőben reménytelenül verdeső darázsról (a fecske-jelenetnél elmondott más mitopoetikus elemek itt is működnek), melyet később Fáy - szinte a narrátor szavait ismételve - egyértelműen Buttler sorsára vonatkoztat (II, 70). Végül közvetlenül a pozitív végső fordulat előtt, Piroska és Buttler immár a gondviselés felől is értelmezhető, véletlen olaszröszkei találkozásakor újra szabadon repdes a jelképes csapdába esettségéből "kiszabadult" darázs (II, 163).
Ez a nagyon egyszerű metaforikus képlet a szerelem állapotát és beteljesülésének történetét a teljesen harmonikus és problémátlan szervesség szférájába írja át, és magasabb rendű, a hétköznapi történéseken túlemelkedő létmódot tulajdonít neki minden túlzott érzelmesség, közhelyesség nélkül. Ezt erősíti, hogy - mint már említettük - a metaforasor egy nagyon lényeges helyen (az ablakot verő darázs említése után és a találkozás előtt) kiegészül a fecske-motívummal. Itt tulajdonképpen motívumátvitel történik a keresztény hagyományban helyenként Krisztussal is azonosított darázs (méh) és a fecske között. Ez a kapcsolat és átvitel azontúl, hogy kiemelt fontosságúnak jelöli ki a fecske-jelenetet, a szerelmet is az isteni kegyelem kontextusában teszi értelmezhetővé.
A természeti létezés szervességére és a népi mitikus hagyományokra egyaránt építő metaforasor is alátámasztja azt a Mikszáth írásművészetére annyira jellemző és a szakirodalom által is hangsúlyozott tendenciát, hogy a természet rendje és az erre épülő világlátások az élet eredendő elrendezettségét és értelmességét igazoló, kételymentes bizonyosságként tűnnek fel szövegvilágaiban. Fábri Anna egy kitűnő tanulmányban arra is felhívta a figyelmet, hogy a Mikszáth-szövegekre jellemző, kevésbé részletező táj- és természetleírások sohasem önmaguk puszta felmutatásaként funkcionálnak: "Általában megelégszik egy-két mondatos bekezdésekkel, ezek azonban ismétlődő változásaikkal együtt valósággal összefüggő szálat alkotnak műveiben. ... Másfelől a közvetlen érzéki benyomások felidézésén alapuló leírások csaknem mindig reflexívek, sőt elmélkedőek is." Az ilyen jellegű természetleírások a Különös házasság szövegében is fontos funkcionális szerepet töltenek be.
Egyrészt néhány "leírásnak a jelentését visszavonatkoztathatjuk a szöveg általános értelmezésére": a főként a metaforikus történetmondás szintjén kibontakozó jelentéssorokat két esetben egy-egy természetleírást imitáló metaforával reflektálja és fogja össze, ezzel is a regény szövegszerűségére irányítva a befogadó figyelmét a mimetikus, világszerű tendenciákkal szemben. A Különös házasság elbeszéltségét és megkonstruálódó világképét egyaránt jellemző relativista látásmódra a második könyv tizenhatodik fejezetének elején található vízipoloska-jelenet, a felsőbb hatalmak működésére pedig az azt követő fejezet bevezetésének folyó-hasonlata reflektál. Igaz, mindkét természetből vett hasonlatnak elsősorban a saját fejezetében van funkciója, illetve nem alkot külön "történetet a történetben", de a szövegvilág egészére vonatkoztatható reflexív képességük miatt tulajdonképpen kicsinyítő tükörként is értelmezhetjük ezt a két jelenetet. Ugyanígy kommentálja a szerelmi szálat is egy, a történetmondás menetét megszakító rövid tájleírás (II, 18).
Mindezek mellett a természetleírások egy része egy eddig még nem érintett jelentést adó, külön metaforasorként is olvasható: a természet ősi ritmusát, de főként annak megbomlását sugalló tájleírások egyben a természettel, a babonákkal szerves egységben élni tudó régi világ, társadalmi intézmények, szokásrend eltűnése felett érzett fájdalomról beszélnek: "Hej, ez a Zemplén, ez a Zemplén! Boldog annak minden röge. Azok a fölséges árnyékok járnak rajta. ... Minden bokor, minden talpalatnyi föld felkölti az emléküket. ... A mitológia hajdan így népesítette be egykor erdeit, forrásait najádokkal, faunokkal, koboldokkal. A keresztény világosság száműzte őket. Üres lett a föld. Oh, jaj milyen üres." (II, 12-13.) "Még zúgnak az erdők az ungi dombokon, de már nem úgy, mint mikor Buttler sóhajai vegyültek az erdőzúgás közé. Sok fa kiveszett azóta és kevés nőtt. ?-regszik a föld; hűl. Kezdik itthagyni a nagy állatok, a nagy fák és a nagy szenvedélyek." (II, 82.) Az idézetekben tetten érhető intertextuális párhuzam - mely Reviczky Gyula Pán halála című versének szövegével ("A föld mátul rideg, zord, néma, árva; / Nem élnek rajt’ a játszi istenek.") és gondolatiságával hozza kapcsolatba ezeket a szövegrészleteket - egy, a Mikszáth-művek természetfelfogására és sajátos metaforikusságára nagyon jellemző jelenségre hívja fel a figyelmet. Azok ugyanis nem a felvilágosodás naiv rousseau-i természetkultuszára, "vissza a természethez" jelszavára játszanak rá, hanem sokkal inkább a görögség, a "pogány korszak" idején még eredendően egységes életvilág iránti nosztalgia szólal meg bennük, mely még reflektálatlan egyneműségben tudta megélni természet és ember, istenek és ember, illetve lét és tudás viszonyát. A metonimikus történetmondás szintjén ebben az esetben is főként iróniával illetett nosztalgia a régi patriarchális világ otthonosságtudata és a reflektálatlanul egységes létezés iránt ugyanolyan, a relativizmust részben kijátszó affirmatív szándékú állításként olvasható, mint a szerelemről és a transzcendens világmagyarázó elvekről mondottak.
IV.
?-sszegzésképpen elmondhatjuk, hogy a Különös házasság szövege bizonyíthatóan nem tesz meg mindent azért, hogy irányregényként olvastassa magát. Ezt azonban nem kell a regény egyenetlenségének és következetlenségének tulajdonítani: sokkal inkább a mimetikus eljárások helyett más szövegszervező elvek jelenlétére irányítja a figyelmet.
Egyrészt az élőbeszédszerű mesemondás ellenére elsősorban a relativizmus nyelvi-poétikai magatartása, világképi belátásai szervezik a szöveget, és az ezeken alapuló eljárások némely tekintetben abszurd, de mindenképpen egy látszólag teljesen elbizonytalanodott, centrumát vesztett életvilágot állítanak fel. Ennek köszönhetően a Különös házasság nem elsősorban egy ideológiailag, politikailag célzatos regényként, hanem egy sokkal összetettebb és átfogóbb ironikus, relativisztikus, de mindenképpen affirmatív szándékú világértelmezésként válik olvashatóvá.
A jelentésadás és kérdésfeltevés ilyen irányának a kijelölésében jelentős szerepet kap a metaforikus történetmondó formaelv következetes érvényesülése a szövegben. A részletesen elemzett metaforikus sorok a metonimikusan előrehaladó fő cselekmény (a szerelmi "tragédia" és a házasságfelbontási per története) mellett egy azt értelmező, arra reflektáló "mögöttes" történetet bontanak ki, melynek kulcsszerep jut egyfajta lehetséges jelentésadásban. Az értékviszonylagosság világkonstituáló tendenciái és a metonimikus történetmondás elsődlegességének elbizonytalanítása azonban - ahogyan Mikszáth más műveiben sem - a Különös házasság esetében sem jelenti valamifajta értéknihilizmus érvényesülését vagy a létezés nyelvi elbeszélhetetlenségének a felfogását. Sőt, a szöveg éppen a modernség irányába mutató poétikai eljárások révén egy teljességet és a létezés értelmességét feltételező világképet próbál meg a befogadók felé legitimálni, tehát egy 19. század eleji, jóval problémátlanabb világlátást igyekszik összhangba hozni a századvég-századelő abszolút fogalmakat elveszített léttudatával és világtapasztalatával. A már csak metaforikusan elbeszélhető mögöttes történet a transzcendens alapú világmagyarázó elvek érvényességéről, a szerelem létmódjának metafizikai igazolhatóságáról, és egy természeti alapú, szerves társadalmi rendről egy otthonos világfelfogás lehetőségének és érvényességének a bizonyosságtudatát sejtetik, de legalábbis egy ez utáni erős vágyat jelenthetnek.
Mindezek a belátások két lényeges pontban hasznosíthatók a Mikszáth-életmű egészének megítélésében. A Különös házasság nyelvi-poétikai összetettségéről és "szövegszerűségéről" mondottak, bár alapvető igazságértékét nem kezdik ki, de mindenképpen árnyalják azt a Mikszáthról széles körben elfogadott állítást, miszerint "Jókai artisztikus meseszövésével és Mikszáth kisepikai anekdotizmusával >>mesemondó<< típusú előadásmódok kezdték feledtetni Kemény Zsigmond nagy nehézkedésű, bonyolultabb poétikai kódoltságú prózanyelvét, nem kedvezhetvén így a realista korrajzregény kibontakozásának sem. Jókai és Mikszáth elsöprő hatása alatt aztán lényegében az a poétikai egyensúly bomlott meg, amelyet az epika ez idő tájt alakított ki esemény, történet és elbeszélés között."
Ezzel összefüggésben a Különös házasság rendkívül alkalmas lehet arra is, hogy tisztázza Mikszáth viszonyát az őt megelőző irodalmi hagyományhoz, illetve a századvégi újrealizmus és az első modernség újszerű prózájához. Nem feltétlenül átmeneti státust kell kijelölni a számára, hiszen nagyon erősen kötődött a Kemény, de főleg Jókai írásművészetében testet öltő világképi és poétikai tendenciákhoz. Ugyanakkor mindezt nem reflektálatlanul tette. Látszólag problémátlanul fabuláló hangneme mögött jóval komorabb világmagyarázó elvek húzódnak meg, és ezek összefonódnak új poétikai alkotásmódok keresésével, a hagyományos konvenciók ironizálásával, s olykor dekonstruálásával is. Ahogyan a tisztán relativisztikus beszédmód keretein belül igyekszik valami abszolútat sejtetni, Kosztolányi írásművészete felől, természeti metaforái pedig Krúdy regényei felől teszik olvashatóvá ezt a Mikszáth-művet is. A Különös házasságot - amellett, hogy érdekes olvasmány - már csak ezért is nagy kár lenne a "kritikai realizmus elmerülni látszó hajójának búzájaként" elsüllyedni hagyni a szövegeket rendkívül sokszínűen megszólaltatni képes olvasásmódok "tengerében".