Tartalomjegyzék [Irodalomtörténeti Közlemények 1999. 1/2.sz.] Kezdőlap

+ betűméret | - betűméret   

Vörös Imre

ILLEI JÁNOS, A FORDÍTÓ ÉS A DRÁMAÍRÓ

A Régi Magyar Drámai Emlékek 18. századi sorozatában néhány éve modern kritikai kiadásban jelentek meg a jezsuita szerző, Illei János (1725-1794) magyar nyelvű iskoladrámái. Ez a tény időszerűvé teszi, hogy áttekintsük munkásságának legfontosabb területeit. Az alábbiakban - terjedelmi korlátaink miatt - nem rajzolhatunk róla teljes pályaképet, csupán arra szorítkozhatunk, hogy néhány, az eddigiekben kevéssé vagy egyáltalán nem vizsgált szempontra hívjuk fel a figyelmet. Mindmáig nem elemezték például részletesen fordítói gyakorlatát, amellyel Boëthius, illetve Oxenstierna műveit tolmácsolta. Iskoladrámáival kapcsolatban tanulságos lehet dramaturgiai módszereinek és e módszerek fejlődésének számbavétele, valamint a szóban forgó drámák pedagógiai funkciójának megvilágítása. S végül: Moliere magyarországi recepcióját illetően érdekes eredménnyel járhat a Tornyos Péter című "fársángi játék" Moliere komédiáiból származó motívumainak az eddigieknél szélesebb körű feltárása.

A Boëthius-fordítás

1766-ban látott napvilágot Illeinek Boëthius De Consolatione Philosophiae című nevezetes művéből készült fordítása: A’ Filosofiának, vagy-is Böltseségnek Vigasztalásáról. A kassai jezsuita nyomda által gondozott könyv kiadását Orczy Lőrinc anyagi támogatása tette lehetővé. Mint ismeretes, Orczy nagy tisztelője volt Boëthiusnak, s a Consolatio verses részeit - Illeitől függetlenül - maga is átültette magyarra, ám az ő átköltése tartalmi szempontból kevésbé hűséges az eredetihez. Ami Illei fordítását illeti, a kötet 1773-ban változatlan szöveggel és lapszámozással újra megjelent: a két lenyomat csupán néhány sajtóhiba kiigazításában különbözik egymástól.

Anicius Manlius Torquatus Severinus Boëthius (480 k.-524), aki római ősnemes család sarjaként magas tisztségeket töltött be Teoderik gót király udvarában, de akit a király összeesküvés vádjával börtönbe vetett és kivégeztetett, fogságában írta meg leghíresebb művét, A Filozófia vigasztalását, amelyben a megszemélyesített Filozófiával folytatott beszélgetés során (valamint a prózában írt fejezetekkel váltakozó költeményekben) a szerencse állhatatlanságáról, a boldogságról, a jó és a rossz mibenlétéről, az időről és az örökkévalóságról, Isten előretudásának és az ember szabad akaratának viszonyáról elmélkedik. Mindezek a kérdések természetesen nemcsak a saját sorsával szembenéző filozófust, hanem a későbbi korok emberét is foglalkoztatták. A mű több száz másolatban maradt fönn, a 18. században is számos kiadása volt Európa-szerte.

Boëthius filozófiai okfejtéseit Illei figyelemre méltó pontossággal fordítja le. A mű leggyakrabban idézett mondata, a boldogság meghatározása ("Liquet igitur beatitudinem esse statum bonorum omnium congregatione perfectum" - 48) az ő tolmácsolásában így hangzik: "Nyilván-való tehát, hogy a’ boldogság minden jóbúl egybe szerkeztetett tökélletes állapot." (98.) Teológiai szempontból igen fontos az ötödik könyv utolsó fejezete, amely - a megszemélyesített Filozófia szájába adva - megoldást javasol Isten előretudása és az emberi szabad akarat viszonyának problémájára. Ha ugyanis mindent, ami csak történni fog, Isten előre tud, megmarad-e számunkra a döntés szabadsága, vagy pedig minden az isteni előretudásnak megfelelően, mintegy fátumszerűen következik be? Boëthius megkülönbözteti egyrészt az embernek Isten által ígért végtelen életét, amelynek során itt a földön a lineáris időnek mindig csak egyetlen pontját, a jelent birtokoljuk, másrészt az isteni értelem abszolút örökkévalóságát, amely a múltat, a jelent és a jövőt korlátozás nélkül, egyaránt magába foglalja, s amely tudás ennélfogva nincs ellentétben a mi döntéseinknek a lineáris időben érvényesülő szabadságával. Nem tévesztendő össze tehát a határ nélküli (interminabilis) létezésnek a teremtmény számára érvényes szakadatlansága, szüntelensége (perpetuitas) és az isteni lét örökkévalósága (aeternitas). Az Illei által alkalmazott terminológia szabatosságát két idézettel illusztrálhatjuk:
 

Stilisztikai szempontból a magyar változatot - korabeli fordításirodalmunk jelentős részéhez hasonlóan - az eredetihez képest nagyobb képszerűség és erőteljesebb nyelv jellemzi. Bőségesen idézhetnénk az ilyenféle példákat:
 

Az "Elme-futtatások"

Boëthius filozófiai műve mellett a másik hosszabb lélegzetű prózai alkotás, amelyből Illei fordítást készített, egy Oxenstierna nevű svéd szerző franciául írt bölcselkedő-moralizáló esszéinek gyűjteménye. A magyar szöveg első kötete Külömbféle válogatott elme-futtatások címmel 1788-ban jelent meg Pozsonyban, Patzkó Ágoston Ferenc nyomdájában, majd ugyanez, a második kötettel kibővítve 1790-ben, szintén Pozsonyban, "Füskuti Landerer Mihály’ költségével és betűivel". Az eredeti mű szerzője mindkét kiadás címlapja szerint "gróf O. J.". Ennek alapján irodalomtörténészeink "O. J. Oxenstierna" néven említették, ilyen formában szerepel az akadémiai irodalomtörténeti kézikönyv II. kötetében és az Új magyar irodalmi lexikonban is. A Régi Magyar Drámai Emlékek Illei munkáit tartalmazó kötetének jegyzetanyagában Alszeghy Zsoltné Johan Gabriel Oxenstierna költővel, Illei jóval fiatalabb kortársával azonosítja. Mindkét attribúció téves. Valójában - mint ahogy azt az Országos Széchényi Könyvtár katalógusa helyesen adja meg - Johan Turesson Oxenstiernáról (1666-1733) van szó, aki Uppsalában végzett tanulmányai után életének legnagyobb részét külföldön, főként Német- és Franciaországban töltötte. Erkölcsi, vallási, esztétikai kérdésekről francia nyelven írt esszéit először az 1720-as évek elején adta ki, ezeknek gondolati mélysége és igényes stílusa miatt "Észak Montaigne-ének" nevezték. Az elmélkedéseiben megnyilvánuló szkepticizmusához nagyban hozzájárultak az őt ért csapások: rokonai kizárták az örökségből, rangjához méltatlan anyagi gondok között élt, feleségében csalódnia kellett, ötven esztendősen már súlyos köszvénytől szenvedett, s az évek során mind elhagyatottabbá vált. Esszéinek a szerző által később kibővített gyűjteménye többször is megjelent az évtizedek folyamán. Az alábbiakban a magyar szöveget a mű 1755-ös majna-frankfurti kiadásával vetjük egybe. Az összehasonlításból kiderül, hogy Illei a közel háromszáz fejezet közül - két kötetét együttvéve is - csupán az első hatvankilencet fordította le. Az Elme-futtatások második kötetének előszavában, "a’ Kegyes Olvasóhoz" fordulva, szomorúan jegyzi meg: "tsak azt fogom sajnálni, hogy a’ gyönyörűséges bölts munkát mindenestől Veled nem közölhettem." (II, 4.)

Miután Illei, latintudásához képest, kevésbé ismerte a francia nyelv árnyalatait, fordításában hellyel-közzel találhatók mosolyt keltő félreértések. A luxust, fényűzést jelentő luxe szót, nyilván a latin luxuria hatására, "bujaság"-nak értelmezi (I, 6), a kacér nők pásztoróráját ("l’heure du berger pour les femmes coquettes" - I, 51) pedig "a szerelmes Aszszonyok’ legellő mezejé"-nek (I, 83). Az effajta tévedések azonban csak ritkán fordulnak elő; az eltérések zöme inkább stilisztikai jellegű, s a magyar szöveg nagyobb képszerűségéből fakad. Az "egyedűl-létel"-t szerető bölcs például, akihez nem férkőzhet a gőg érzése ("inaccessible a l’orgueil" - I, 2), "a’ kevélységtől nem puffadozik." (I, 6.) Amikor Oxenstierna csodálkozik a hitetleneken, akiket az ördög úgy elvakít, hogy képtelenek meglátni a valóságot ("le démon les aveugle, jusqu’a les empecher de voir" - I, 137), a fordító fel nem foghatja, "hogyan teheti őket az Őrdög éppen ollyan vak ebekké, hogy a’ rostán át-ne lássanak." (II, 103-104.) A Franciaországról szóló "elme-futtatás"-ban igen érzékletesen tudja visszaadni a párizsi utcák nyüzsgő forgalmának leírását: "A’ Nemzeteknek nagy elevensége, az embereknek egygybe zagyvált külömbsége, a’ kotsik’ zerge-bergése, a’ jövők-menők’ szűntelen nyargalása, ’s minden féle munkások müvelések’ nap estig való zenebonája, nem igen alkusznak meg azon tsendes békességgel, a’ mellyet egygy koros ember kiván." (I, 119.)

A csendet és magányt kedvelő svéd gróf, aki ezeket a sorokat (mint a szöveg egy másik részéből kiderül) 48 évesen, vagyis 1714-ben veti papírra, ugyanolyan idegennek érzi magától a nagyváros szédítő forgatagát, mint a Keleten békésebb tempójú élethez szokott Rica, Montesquieu 1721-ben megjelent regényének, a Perzsa leveleknek egyik hőse, a Párizsba érkezéséről beszámoló XXIV. levél szerint.

Oxenstierna elmélkedéseit Illei több helyen is lábjegyzettel egészíti ki. Ezek egy részében antik szerzőknek az adott fejezet anyagához fűzhető gondolataira hivatkozik: a restséggel kapcsolatban például Ovidius két sorát idézi, a magyar költészet formai gazdagodásának jeleként már időmértékes ritmusban fordítva a disztichont! (I, 79.) Néhány lábjegyzet korabeli magyar szerzők műveire hívja fel a figyelmet: a gazdálkodás témájában Baróti Szabó Dávid Paraszti majorságára (I, 32), a "gyermek’-nevelés"-ről szólva Faludi Nemes asszonyának harmadik dialógusára (II, 69), A’ Fatum, vagy-is Isteni végzésről című elmélkedéshez kapcsolódva pedig saját Boëthius-fordításának ötödik - általunk fentebb idézett - könyvére (II, 36). A második kötet elején az unalomról szóló "elme-futtatás"-hoz olyan jegyzetet fűz, amelyben "a’ Hazánk-béli több Úri, Nemes, és Nagyságos Dámák" elé gróf Zichy Miklós özvegyét állítja példaként, aki még pihenő óráit is tevékenyen, a görög nyelv tanulásával tölti, s talán még "a’ Zsidó betűkkel" is megismerkedik majd, "tsak hogy az unalom bé-ne lopakodhasson [...] Palotájába." (II, 7.) Illeinek ez az észrevétele nagyon fontos társadalmi problémát érint, amely még évtizedekkel később is aktuális marad: a "dologtól, könyvtől idegen" magyar nemességet bénító unalom ostorozása Vörösmarty egyik legnagyobb hatású költeményének is témája lesz.

Salamon, Ptolomaeus és Titus

Illei János drámaírói munkásságának áttekintését a 1767-ben Kassán, a jezsuita nyomda által kiadott Salamon, Ptolomaeus és Titus című kötetével kezdjük. A "három szomorú játék kettejét - mint a címlapon olvasható - ennen maga szerzette, harmadikát pedig Metasztaziusból forditotta".

Miután az iskolai színjátszás történetének, elméleti és gyakorlati kérdéseinek jelentős szakirodalma van, eltekinthetünk mindannak megismétlésétől, amit a kutatás a jezsuita oktatási intézményekben folyó színjátszásról megállapított. A bevezetőnkben mondottaknak megfelelően célunk Illei dramaturgiai módszereinek és e módszerek fejlődésének felvázolása, valamint a szövegekben kifejeződő eszméknek a jezsuita nevelési elvek szempontjából való vizsgálata.

A Salamonnal kapcsolatban (amelynek teljes címe: Salamon király, Lászlónak foglya) szinte biztosra vehető, hogy a mű jóval az 1767-es kiadása előtt keletkezett: Alszeghy Zsoltné a Staud Géza repertóriuma szerint 1759-ben Székelyudvarhelyen bemutatott (s latinra fordított címmel följegyzett) Salomo rex, illetve az 1764-ben Nagyszombatban előadott Salomon rex Ungariae divo Ladislao coronam eripere tentans című iskoladrámákat - minthogy Illei a megjelölt időpontokban épp az említett városokban volt felelős a jezsuita intézményekben szervezett színielőadásokért - lényegében azonosnak tekinti az 1767-ben kinyomtatott darabbal. A cselekmény forrásaként Illei Bonfini történeti munkáját jelöli meg.

A Salamon csekély irodalmi értéket képviselő, de jó pedagógiai érzékkel megírt alkotás. A mindössze hét "kimenetel"-ből álló, egyetlen helyszínen játszódó mű viszonylag rövid jelenetei dramaturgiai szempontból változatosak, s így alkalmasak az ifjú nézőközönség figyelmének fenntartására. Az expozíció párbeszédes formájú: a Lászlóval találkozóra készülő Salamon megbízza Zabolts nevű fővezérét, hogy fegyveresek élén adott jelszóra előrontva, ejtse Lászlót fogságba. A dialógust a második "kimenetel"-ben monológ követi: Zabolts vívódik, hisz a parancs teljesítésével újabb vérontás kezdődne a magyarok között. A monológ után rendkívül mozgalmas események következnek: László fegyveresei rátámadnak Zaboltsra, ám a negyedik jelenetben színre lépő László megakadályozza, hogy megöljék foglyukat, sőt maga kezdi ápolni annak sebét. Itt történik a fordulat: a jóságon meghatódott Zabolts felfedi Salamon tervét. Az ötödik jelenet viszonylag nyugodtabb dialógus: a Salamonra váró László egy vezérével marad a színen, a hatodik "kimenetel"-ben viszont László és a követelődzően fellépő Salamon szenvedélyes vitája újra fokozza a feszültséget. A megoldást az utolsó, a harmadikhoz hasonlóan mozgalmas jelenet hozza el: a Salamon által adott jelre László emberei rohannak elő, és a cselvető maga esik fogságba.

László háromszorosan diadalmaskodik: Zabolts iránti irgalmassága révén erkölcsi tekintetben, Salamonnal való párbeszéde során a logikus érvelés terén, a darab végén pedig katonai-politikai szempontból is. Nagyságát még jobban kiemeli, hogy az első három jelenetben csupán hallunk róla, ő maga nem szerepel. Amikor azonban színre lép, egymás után aratja erkölcsi, szellemi és (a hatalomért vívott harcot eldöntő) fegyveres győzelmét. Idealizált hős, alakja olyannyira megfelel az "athleta Christi" barokk eszményének, hogy legmagasztosabb pillanataiban szinte Krisztus szavaival és tetteivel azonosul. Saját fővezéréhez intézett, Zabolts életét megmentő parancsa - "tedd hüveljébe a’ fegyvert" (11) - eredetileg csaknem ilyen formában Jézus ajkáról hangzik el, amikor a Getsemáne-kertben Péter apostol karddal sújt a főpap szolgájára (Mt 26,52; Lk 22,50-51; Jn 18,11). Ennek a jól ismert bibliai mondatnak valamennyi korabeli néző emlékezetében föl kellett merülnie, s annak is, hogy Jézus azonnal meggyógyította a heveskedő Péter áldozatát.

Míg László az eszmények világába emelt szereplő, Salamon (az első jelenetben azonnal kifejeződő kétségbeesett dühével és álnok tervével) az ellenpontot képviseli. A jóságnak és a gonoszságnak, a fehérnek és a feketének ilyen szembeállítása megfelel a darabot előadó gyermekek képzeletvilágának. A legárnyaltabb Zabolts jelleme, akinek Salamontól való későbbi elpártolását lélektanilag jól készíti elő a második jelenetben bemutatott vívódása, belső konfliktusa. A haza sorsáért való aggódás, a hazáért, amelynek "szülött magzati" is "tépik árva falait" (7), először ebben a monológban fogalmazódik meg, hogy azután az egész drámának alapmotívuma legyen. Az igaz hazaszeretet hősévé Szent László válik, mint ahogy a jezsuiták általában is a magyar szentek kultuszával igyekeztek tanítványaik lelkébe oltani egy olyan patriotizmus érzését, amely harmóniában áll a katolikus valláshoz való hűséggel.

Illei Salamonja tehát elsősorban a jezsuita nevelési elveknek az iskolai színjátszásban tükröződő kordokumentumaként lehet érdekes az utókor szemében. A kötet második darabja, a Ptolomaeus már jóval több esztétikai értéket képvisel. "A’ játéknak sommája" szerint a cselekmény Justinus római történetíró munkájára (Historiae Philippicae) támaszkodik. Ptolomaeus annak idején úgy kaparintotta meg Makedónia trónját, hogy "testvér nénnyét", Arzinoét száműzte, annak két fiát megölette. Ezekhez a történeti tényekhez (a darab előzményeihez) Illei - mint maga írja - két dolgot tett hozzá: egyrészt, hogy Arzinoe férfiruhában, magát Antigonusnak nevezve, visszatér, és az Illei által franciáknak nevezett gallusokat titokban a trónbitorló elleni háborúra buzdítja, másrészt, hogy az ál-Antigonus a száműzetéséért nagymértékben felelős Antiokust és Szosthenest, Ptolomaeus udvaroncait, a király bizalmába férkőzve, ugyancsak el akarja veszejteni.

A Salamontól eltérően, amely egyetlen cselre és annak meghiúsulására épül, a Ptolomaeus részletesebben kidolgozott konfliktust mutat be. A cseldrámák technikája ugyan itt is fellelhető, például egy, Szosthenest börtönbe juttató, Arzinoe által hamisított levél felhasználásában, vagy abban a motívumban, hogy a "franciák"-kal vívott csata előtt Ptolomaeus és Antiokus ruhát cserél; a cselekményt kiváltó és az "Antigonus"-nak öltözött Arzinoe tetteit mindvégig motiváló ok azonban - mint a mű elemzői kiemelik - alapvetően pszichológiai jellegű: a trónjától erőszakkal megfosztott és gyermekeit tragikus módon elvesztett nő bosszúvágya. Ez az érzés már csak azért is lehet olyan meghatározó eleme a műnek, mert Illei a Ptolomaeusban nem úgynevezett "epikus" drámát ír, amely a címszereplőnek Arzinoe ellen elkövetett rémtetteitől kezdve sorban bemutatná a történteket, hanem csak a végső (és Ptolomaeus bukását hozó) konfliktus egyetlen napba sűrített eseményeit jeleníti meg. A szerző, a Salamonban már alkalmazott megoldáshoz hasonlóan, itt is ügyel a "kimenetel"-ek jellegének váltakozására: az első felvonás hat "kimenetel"-e közül például a harmadik és az ötödik jelenet monológ, a többi dialógus. Az események felgyorsulásának, a fokozódó cselekményességnek jeleként azonban a negyedik és az ötödik felvonás összesen tíz jelenete során mindössze egyetlen monológ található, Arzinoéé a sorsdöntő utolsó felvonás elején.

Az 1767-es drámakötet harmadik darabja, a Titusnak kegyelmessége, Pietro Metastasio La clemenza di Tito című melodrámájának fordítása. Cselekményének középpontjában itt is, akárcsak Illei Ptolomaeusában, egy nő bosszúvágya áll. A megbuktatott Vitellius császár leánya, Vitellia, azt követeli udvarlójától, Sextustól, hogy gyújtsa fel a Capitoliumot, és ölje meg Titust. Rövidesen kiderül, hogy az igazi indíték a nő szerelmi féltékenysége: Titus, aki házasságot ígért neki, mást kíván maga mellé a trónra emelni. Az első felvonás végén váratlan fordulat következik: a császár, miután lemondott arról, hogy az idegen Berenicét vegye el, s a neki ugyancsak tetsző Serviliát (Sextus húgát) sem akarja elragadni vőlegényétől, küldötte útján mégis Vitellia kezét kéri meg. Vitellia megbánja, hogy Sextust elhamarkodottan az uralkodó elleni merényletre buzdította, az eseményeket azonban már nem tudja megállítani. A lázadás kitör, de a császár megmenekül, mert Sextus embere tévedésből mást gyilkol meg. Az összeesküvőket elfogják, Sextusra halálos ítélet vár. Az utolsó pillanatban Vitellia bevallja, hogy ő volt a felbujtó. Titus mindenkinek megkegyelmez, Sextus nőül veheti Vitelliát, de a történtek után a császár maga nem házasodik meg: az ő mátkája Róma lesz.

Nyilvánvaló, hogy Metastasio műve dramaturgiai szempontból messze fölötte áll a Salamonnak és a Ptolomaeusnak. A Vitelliában kialakuló roppant belső feszültség vagy Sextus alakjában a szerelem és a Titus iránti kötelesség konfliktusa új elemeket képvisel az előző két iskoladrámához képest. Ez azonban nem Illei, hanem az általa fordításra kiválasztott szerző érdeme. Új vonás a női szereplők megjelenése is. A jezsuita színjátszásnak ezzel kapcsolatos tiltó rendelkezését Illei a Ptolomaeusban úgy kerülte meg, hogy Arzinoe férfiruhába öltözött, a Titus kegyelmességében viszont Vitellia és Servilia ezt, a cselekmény jellegéből fakadóan, nem teheti meg.

Miután Illei nem tudott olaszul, szükségszerűen közvetítő szövegből dolgozott. Ez a szöveg azonban - mint az eltérések alapján Alszeghy Zsoltné kimutatta - nem a Titusnak az OSZK Bartakovics-gyűjteményében található kéziratos latin fordítása, hanem egy azzal rokon, de számunkra ismeretlen latin nyelvű variáns. Alszeghy Zsoltné szerint egyébként Metastasio drámájának ugyanabból az Illei által használt latin fordításából készült az a másik magyar Titus is, amelyet kéziratos formában a gyulafehérvári Batthyaneum őrzött meg, de amely - mint Alszeghyné leszögezi - az Illei-fordítással "nem azonos szöveg". Ez utóbbi megállapítást némileg árnyalnunk kell, hiszen Illei fordítása és a gyulafehérvári kézirat között számos helyen olyan egyezések is előfordulnak, amelyek nem magyarázhatók csupán azzal, hogy ugyanazt a szöveget ültetve át, a két fordítónak egymástól függetlenül ugyanazok a magyar kifejezések jutottak eszébe. A sok-sok példa közül csupán Titus egyik szép mondatát idézzük az I. felvonás 8. jelenetéből:

Metastasio drámája versben készült; bécsi bemutatóján Antonio Caldara megzenésítésében hangzott el. (Ismeretes, hogy később Mozart is operát komponált belőle.) A darabot azonban valószínűleg már a közvetítő latin fordítás szerzője is prózában tolmácsolta, így Illei Titusa is igen távol áll az eredeti mű költőiségétől. A különbség már Vitelliának az első jelenetet indító szavaiból kitűnik:
 

Latin nyelvű iskoladrámák

Viszonylag későn, 1791-ben jelent meg a komáromi Wéber-nyomda kiadásában a Ludi tragici [Tragikus színjátékok] című kötet, amely Illei három latin nyelvű - talán már az 1760-as években keletkezett - iskoladrámáját tartalmazza. Előszavában a szerző felidézi azt az időszakot, amikor a jezsuita rend feloszlatása (1773) után Budára került retorikát tanítani. Diákjai annyira gyakorlatlanok voltak, hogy "páni félelem" uralkodott rajtuk, ha tekintélyes hallgatóság előtt latinul kellett megszólalniuk. Illei a színjátszás révén próbálta őket a nyilvános szerepléshez szoktatni. 1791-ben (vagyis a németesítő szándékú II. József halála után) - a címlap szerint - azért látta jónak e művek kiadását, mert a latin nyelv visszanyerte régebbi jogait.

A három rövid iskoladráma Dávid király életének három eseményét mutatja be, Sámuel második könyvének 12., 18. és 19. fejezete alapján. A David poenitens [A bűnbánó Dávid] érdekessége, hogy Illei a bibliai történet során különböző időpontokban játszódó eseményeket ügyes dramaturgiai fogással egyetlen napba sűríti. Dávidot, aki az általa elcsábított Betsabe férjének halálát okozta, hogy az asszonyt feleségül vehesse, a Biblia szövegétől eltérően Nátán próféta épp azon a napon keresi fel, és tudatja vele az Úr büntető haragját, amikor megszületik Betsabe gyermeke, s Dávidot határtalan öröm tölti el. A király ujjongása rémületbe, majd a bűnbánat érzésébe csap át, a próféta jövendölésében pedig megjelennek mindazok a csapások, amelyek Dávid házát sújtani fogják. A drámai feszültségnek az idősíkok átrendezésével való megteremtése rutinos színpadi szerzőre vall, egyúttal megfelel a mű pedagógiai céljának is, hiszen a kiélezett helyzetben elhangzó rövid felkiáltások és kérdések viszonylag könnyen megjegyezhetők a tanulók számára, elősegítve sikerélményüket a nyilvánosság előtt. Az Absolon in patrem perduellis [Az apja ellen lázadó Absalóm] cselekményéből a hetedik jelenetet emeljük ki, amely érdekes példája annak, hogyan használták fel az iskoladrámák szerzői a zenét a nagyobb érzelmi hatás felkeltésére. Az Absalóm menekülésével és halálával végződő ütközet lefolyásáról a csatatéren jelen nem lévő Nátán próféta látomásából értesülünk. Amikor a csata kezdetéről szól, harci trombiták és dobok hangja hallatszik, az ifjú Absalóm sorsának elbeszélését lantszó kíséri, amelynek hangereje az eseményektől függően változik, Dávid seregének győzelmét pedig diadalmas kürtszó és dobpergés köszönti. A trilógia harmadik darabja a Lessus sive David lugens filium Absolon [Halottsiratás, avagy a fiát, Absalómot gyászoló Dávid]. Az itt bemutatott drámai konfliktus szorosan követi a Biblia szövegét: a királynak főemberei szemére vetik, hogy lázadó fiát siratva, elhanyagolja híveit, akik életüket kockáztatták érte. A megoldásban viszont Illei egy árnyalattal kiegészíti az ószövetségi történetet: Dávid nemcsak belátja, mivel tartozik népének, hanem úgy érzi, hogy elvesztett fia helyett ezentúl azok lesznek a fiai, akiket eddig alattvalóinak neveztek. Ebben a végkicsengésben talán Metastasio Titusának példája is közrejátszik: a házassági tervéről lemondani kényszerülő császárnak Róma lesz a mátkája, a birodalom népei pedig a fiai. Mindez egy olyan paternalista felfogás jegyében, amely szerint bármely hatalom birtoklásának a vezetettekhez fűződő mély érzelmi kötődéssel kell párosulnia.

Tornyos Péter

Illei legismertebb műve a Tornyos Péter című "fársángi játék", amely 1789-ben "Komáromban és Posonyban" jelent meg Wéber Simon Péter költségén és betűivel. A komédia úrhatnám hőse nagy vendégséget akar rendezni, bár pénze nem sok van hozzá. A gyors meggazdagodás reményében áldozatául esik a szélhámos Ventifax diáknak, aki azzal hitegeti, hogy megtanítja garabonciás tudományára: sárkányon fog lovagolni, és erszényéből soha nem fogy ki a beléje tett kétszázötven arany. Ventifax azonban, az erszényt másikra cserélve, megszökik az aranyakkal, ráadásul a maskarába öltözött Tornyos Pétert a helybéli fogadós összetéveszti a fizetés nélkül távozott diákkal, és szolgáival jól megvereti.

A szöveg eredetét illetően az utóbbi időben kétségek merültek föl. A kantai minorita iskoladrámák között szerepel ugyanis egy Kintses Náso bált rendez című vígjáték, amelyet 1775. február 23-án Jantso Ferenc vitt színre diákjaival: Illei műve ennek a kantai drámának az átdolgozása. Illei összevont, illetve kettéválasztott bizonyos jeleneteket, a legtöbb szereplő - köztük a főhős - nevét megváltoztatta, a Kézdivásárhely környéki helyneveket Komárom környékiekkel helyettesítette. A minorita iskoladrámák sajtó alá rendezője, Kilián István szerint lehetséges, hogy Jantso Ferenc a kantai vígjátéknak nemcsak színre vivője, hanem szerzője is, akitől később Illei több-kevesebb változtatással átvette a szöveget. A Tornyos Pétert sajtó alá rendező Alszeghy Zsoltné arra az álláspontra helyezkedik, hogy mindkét változat szerzője Illei volt. Pillanatnyi ismereteink szerint a kérdést nem lehet egyértelműen eldönteni.

Gragger Róbert 1908-ban mutatta ki, hogy a Tornyos Péter Moliere Az úrhatnám polgár című vígjátékán alapul. Mindkettőben megtalálható például a készülődés a lakomára, az iskolázatlan főhősnek magas tudomány címén elemi ismeretekre való oktatása, a maskarába öltözés, egy józan hozzátartozónak (Jourdain úr feleségének, illetve Tornyos Péter öccsének) hiábavaló intelmei, valamint a hős által elszenvedett ütlegek. Gragger azt is megállapította, hogy Tornyos Péter szolgájának, Lőrintznek az alakját, a harmadik jelenetben elhangzó monológját, továbbá a kalmárokkal való sikertelen alkudozásának történetét a magyar vígjáték szerzője a dán Holberg Don Ranudo de Colibrados című drámája nyomán formálta meg, nyilván közvetítő szöveg alapján, amint a második jelenetben Lőrintz által javasolt, csupán borsólevesből, borsóból és törött borsóból álló szegényes lakoma ötlete is a Don Ranudóból származik. A fogadós alakját és a főhős aranycsinálással való hitegetésének motívumát a magyar szerző Holberg egy másik komédiájából, az Arábiai porból vette át.

Gragger tanulmányának felsorolt eredményeit a szakirodalom joggal tekinti mérvadónak, mostani elemzésünknek is kiindulópontjául szolgálnak. Egy tekintetben mégis ki kell egészítenünk az elmondottakat, mégpedig az Illei által felhasznált Moliere-szövegekkel kapcsolatban.

Iskolai színjátszásunk funkcióváltásával foglalkozó tanulmányában Varga Imre ezt írja Kresznerics Ferencről (1766-1832), egy cím nélkül fennmaradt iskoladráma szerzőjéről: "Hogy Moliere-t is alaposan ismerte, bizonyítja magyar játéka, mely azért foglal el külön helyet a magyarországi Moliere-adaptációk sorában, mivel nem egyetlen darab átdolgozása, hanem Moliere több vígjátékából készült kontamináció." Az alapötlet a Dandin Györgyből való, más motívumokat pedig a Scapin furfangjaiból, A fösvényből és Az úrhatnám polgárból használt fel Kresznerics.

Nos, a Tornyos Péterben ugyancsak négy különböző Moliere-komédia motívumai ismerhetők fel, s nem csupán az 1789-es kiadásban, hanem a szöveg korábbi változatában, a Kintses Násóban is, amelynek kantai előadása idején, 1775-ben Kresznerics nem volt több kilenc évesnél! Akár Illei János munkája a Kintses Náso, akár Jantso Ferencé, az tény, hogy a kantai dráma átdolgozása, vagyis a Tornyos Péter révén Illei olyan művel lépett a közönség elé, amely az újkori európai vígjáték-irodalom legsikeresebb elemeit próbálta, minél gazdagabb válogatásban, integrálni a magyar színjátszás hagyományaiba.

A Tornyos Péter első "végzés"-ének hatodik "kimenetel"-ében a fogadós megpróbál bejutni Ventifaxhoz, mert ki akarja vele fizettetni a számlát, Lőrintz azonban az útjába áll, sőt valahányszor a hitelező belekezd mondókájába, az agyafúrt szolga közbevág, és egész másra tereli a szót. Látszólag udvariasan bánik a fogadóssal, még székkel is kínálja, de a szót mindig sikerül belefojtania. Ez a dialógus valójában Moliere Don Juanjából a IV. felvonás 3. jelenetének az adaptálása, ahol Don Juan hasonló módon akadályozza meg, hogy hitelezője, Dimanche úr - akinek a számára előzékenyen széket is hozat - folytatni tudja megkezdett mondatait. Érdekes, hogy szerzeteseink még a Don Juant is ismerték; igaz, nem a nők elcsábításával foglalkozó jeleneteket használták föl belőle tanítványaik szórakoztatására.

Ventifax hitelezőjének a hetedik "kimenetel"-ben mégiscsak sikerül szemtől szembe kerülnie adósával, ám ebben a találkozásban nincs sok köszönet. A ravasz diák sárkány képében dühöngő szellemnek tetteti magát. Lőrintz azt tanácsolja a "sárkány" által taszigált és kergetett fogadósnak, hogy a verés elől bújjon be a kéznél levő puttony alá. A szöveg korábbi, kantai változata szerint az ott Fitodinak nevezett fogadóst a szolga egy zsákba bújtatja, majd az ordítozó diák nagyokat üt a zsákban szorongó Fitodi fenekére. Az áldozat végül kidugja fejét, és felismeri bántalmazóját. Nyilvánvaló, hogy a szóban forgó jelenet mintája a Scapin furfangjaiban található (III, 2). Moliere-nek ezt a vígjátékát különösen kedvelték iskoladrámáink szerzői: Kantán épp a Kintses Náso bemutatóját megelőző esztendőben, 1774. május 12-én állította színre a mű egyik átdolgozását Jantso Ferenc, Zsákosi furfangjai és a két vén zsugori címmel. A feltehetőleg élénk tetszést aratott zsákos jelenet belekerült a Kintses Násóba is, halvány emléke pedig a Tornyos Péterben is fölsejlik.

A negyedik Moliere-vígjáték, amelynek hatása hozzájárult a Tornyos Péter szövegének kialakulásához, A fösvény. A pénzét sirató főhős kiáltozása a harmadik "végzés" kilencedik "kimenetel"-ében Harpagon nevezetes monológjára emlékeztet (IV, 7). Fölvethető persze, hogy Moliere ezt a monológot Plautus A bögre (Aulularia) című darabjából vette át, amelyet a magyar komédia szerzője is nyilván ismert. Van azonban itt a Tornyos Péternek egy olyan motívuma, amely nem Plautus, hanem Moliere művével közös. Az antik drámában a fösvény Euclio Lyconidest fenyegeti azzal, hogy felköti, Harpagon viszont, akárcsak Tornyos Péter a csalás felfedezése után, önmagát akarja fölakasztani. Az első "végzés" második "kimenetel"-e egyébként, ahol Tornyos Péter zsugoriságát bizonyító utasításokat ad szolgájának a lakoma előkészületeire, némileg A fösvény III. felvonásának hasonló témájú (bár jóval hosszabb és több szereplőt mozgató) 1. jelenetére emlékeztet.

A magyar komédia szerzője a felsorolt, igen hatásos vígjátéki elemeket sikeresen illesztette be a garabonciás diák szerepét játszó szélhámos kalandjaiba. Feltételezett közönségéhez azáltal is közelebb tudta hozni Moliere (és persze Holberg) humorát, hogy az alapmotívumokat megtartva, a részleteket a hallgatóság saját élettapasztalatából merített ötletekkel formálta meg. Legjellemzőbb példája ennek a második "végzés" második "kimenetel"-e, amelyben Ventifax nem a Moliere-korabeli fonetika tudományát parodizáló leckét ad a főhősnek, hanem egy olyan ábécés könyvet olvastat vele, amelyből a korabeli magyar kisdiákok a már külön-külön megtanult betűk egybeolvasását gyakorolták. A Tornyos Péter tehát nemcsak azáltal válik igazi magyar komédiává, hogy a szerző magyar földrajzi és személyneveket alkalmaz benne, hanem elsősorban azért, mert különböző forrásokból származó szövege a befogadó környezethez, annak ismereteihez és igényeihez is hitelesen alkalmazkodik.

*

Illei "fársángi játék"-a legjobb iskoladrámáink egyike, sikert mégsem aratott. Volt ugyan néhány kezdeményezés a színrevitelére, 1795. február 16-án még Kelemen László színtársulata is bemutatta, később viszont - egy 1799-es nagyváradi előadást leszámítva - feledésbe merült. A hivatásos hazai színjátszás megindulása a magyar drámairodalom történetében is új korszakot nyitott, amelyben Illei iskoladráma-írói tevékenysége túlhaladottá vált. Ennek a korszakváltásnak az elemzése azonban már kívül esik dolgozatunk keretein.

Tartalomjegyzék [Irodalomtörténeti Közlemények 1999. 1/2.sz.] Kezdőlap

+ betűméret | - betűméret