Völgyesi Orsolya
KÁLLAY FERENC KIADATLAN ÉRTEKEZÉSE:
A’ NEMZETI KÉPVISELETNEK TUDOMÁNNYA
Kállay Ferenc A’ Nemzeti Képviseletnek Tudománnya című kéziratos munkája nem ismeretlen a kutatók előtt, mindazonáltal a mű részletesebb elemzésére eddig nem került sor. Az értekezést említő Szauder József a művet a Kölcseyvel közös debreceni diákévek tudományos felkészüléséből eredezteti: "A történészként induló Kállay tarsolya azonban zsúfolva volt azokkal a jegyzetekkel és tanulságokkal, melyeket a Kölcseyvel töltött időben halmozott fel. [...] Politikai gondolkozását e mű [A’ Nemzeti Képviseletnek Tudománnyáról van szó - V. O.] - ellentmondásaival együtt - progresszívnek mutatja, s az 1834-ben megjelent filozófiai tárgyú írásai alapján sem vádolható maradisággal, bár feltűnően ragaszkodik még ahhoz a tekintélyes jegyzetanyaghoz, melyet Kölcseyvel közösen jó húsz évvel előbb készített." Későbbi jegyzetek felhasználását is sejteti Kállay néhány egyéb utalása. Kölcseynek írta 1832. február 24-én: "Te azt tudod, hogy nékem eleitől fogva hajlandóságom vólt a’ törvények’ tudomán[n]yát tisztán fel fogni; érettebb koromban a’ politikai tudományokat is tárgyul vettem magamnak: [...] Vagynak nékem számos jegyzéseim ebben a’ két osztályban, ’s ha Isten éltet hátra levő oráimat arra fogom forditani, hogy fáradozásaim ne vesszenek el sikeretlen." A bécsi jogi tanulmányok mellett Kállaynak módja volt elolvasni a kor jelentős gondolkodóit. Kölcseyhez írott 1814-es levele tanúsítja, hogy olvasta Leibnizet, Herdert, Lessinget, Pölitzet, Villers-t s a "két Müllert".
A bécsi szellemi impulzusok és a könyvhöz jutás lehetőségét jelzi egy 1813-as, Kölcseyhez írott levél is: "Spielmannak vólt Császári Intimus Consiliariusnak gazdag Bibliothecája Aprillis be augeáltatik [?] el, ’s egy nehány hólnapokig tartani fog. ugy jöjj fel hogy Bibliothékát vegyél magadnak: a Classica Deák s Görög Literaturára nézve meg becsülhetetlen könyvek vagynak benne, mellyeket ólcsól meg szerhetsz minthogy sok ezerekre megy a’ könyvek száma: és a’ Catalogusát már árulják." Ugyanitt felsorolja azokat a szerzőket is, akiknek megszerzését a legfontosabbnak gondolja: Montesquieu, Mably, Hume, Bayle, Lessing, Winckelmann, Millot, Ferguson, Le Harp, Robertson, Süssmilch nevét említi.
A tanulóévek szellemi izgalma, az ismeretek gazdagsága után a világtól elzárt Kézdivásárhely éles kontrasztot jelentett Kállay életében. "Ezen az Atilla Maradékai földjén vigasztalástokra mondom senki sem esmér titeket még magát Kazinczit sem: Itt az Erdelyi Museum is Cometa, anyiv[v]al inkáb a ti versengéseitek" - írja 1816-ban Kölcseynek, majd így folytatja: "Az unalmat Edes Barátom nem érzem, csak Könyveket szeretnék olvasni; melyeket itten nem kapni..." Egy másik levelében így panaszkodik: "Ne csudáld ha ki tanulok mindenből, ha el felejtettem már irni is itt hol az Emberek csak isznak és kártyáznak." A viszonyok ridegsége Kállayt is kikezdhette, Kölcseynek egy 1832-es levele arra enged következtetni, hogy ekkor már Kállay erősen alkoholizált: "Ez [ti. Döbrentei - V. O.] sok barátsággal fogadott, nála lelém Kállayt is; de e viszontlátás tizennyolc év múlva nem gyönyörködtetett. Ez az ember most is tudós, de katonai pályán gonosz szerelmet tanúlt űzni azon istenséggel, ki szőlőlombbal koszorúzza homlokát s thyrsust hord kezében. Én, édes Palim forró keblet szeretek; de forró keblet a kehely melegétől soha nem szerettem."
Feltehető, hogy Kállay előre látta az erdélyi tartózkodással, a katonai szolgálattal járó nehézségeket, mert kinevezését is csak némi habozással fogadta el. Kállay két utat választhatott mint birtokkal nem rendelkező, biztos anyagi hátteret nélkülöző, értelmiségi pályára vágyó ifjú: vagy állami hivatalt vállal, vagy magánszolgálatba lép. Nem kétséges, hogy ez utóbbi lehetőség is megfordult fejében, s Kölcsey összeköttetéseire, elsősorban Kazinczyval való kapcsolatára kívánt támaszkodni. E terv azonban nem sikerült, így Kállay végzettségének megfelelően a katonaságot választotta mint biztos egzisztenciális hátteret, és hadbíró lett.
Kállay tudományos pályáját az erdélyi időszak alatt tehát elsősorban nem az új ismeretek szerzése, hanem a régiek rendszerezése határozta meg. Ennek a tevékenységnek volt az egyik terméke A’ Nemzeti Képviseletnek Tudománnya című értekezés. A mű végső formába öntésének időpontját több belső utalás is segít meghatározni. Kállay hivatkozik Széchenyi István Hitelére, mely 1830 januárjában jelent meg, idézi az Allgemeine Zeitung 1830. júniusi és a Tudományos Gyűjtemény 1830. júliusi számát. A júliusi francia forradalomról értesül, sőt XVIII. Lajos 1830. augusztus 7-én kiadott "constitutionalis chartájára" is hivatkozik. Ezen történelmi jelentőségű eseményekre hangsúlyosan céloz az előszó is: "Végezetül szükségesnek tartotta az Író megjegyezni, hogy munkájának eggy jó nagy része már készen vólt, mikor a’ Pári’si történetek megestek (:Julius végén 1830:) mellyek Frantzia Ország állapotját megváltoztatták. Ha már az Író Anticipátióji közzül némelly dolgok bé is teljesedtek azután, hogy azokat papirosra tette, újabb ösztönt kapott az Író az által is gondolatjait mentöl értelmesebben és így okoknál fogva a meggyőződésig előterjeszteni igyekezni." Mindezekből következik, hogy a mű 1830 nyara előtt nem készülhetett el.
Ezt erősíti Kállaynak 1834-ben, az Akadémia kérésére írt önéletírása: "1830ban öszel visszamentem Kézdivásárhelyre lakni, [...] itt laktomban írtam még a’ Nemzeti képviseletről szóló munkámat, ’s más egyéb értekezéseket, mellyek a’ censura miatt világot nem láthattak." Kállay egy 1842-es cikkében is megemlékezik a kézirat keletkezéséről: "Távol legyen azonban tőlem mintha e részben minden reformot magamtól visszautasítani akarnék, mert a hogy és mikép feletti thémával rég foglalatoskodván már 1830ban a nemzeti képviseletről írt munkámban sok ide vágó nézeteket fejtettem ki..."
A szerző a kéziratot a Magyar Tudós Társaság elnökének 1831. március 22-én küldte el - vagyis még azelőtt, hogy meghirdették volna az Akadémia első pályázatát. Az Akadémia azonban a beérkezett kéziratot úgy kezelte, mintha az 1831 májusában kiírt pályázatra érkezett volna. A Magyar Tudós Társaság az 1832-es III. nagygyűlésén közölte az eredményt. A 61 beküldött munka közül összesen hatot tartottak jutalomra és megjelenésre méltónak. A hat mű élén szerepelt Kállay értekezése, mely a díjazottak között az egyetlen eredeti magyar nyelvű alkotás volt. Mindezeket figyelembe véve, a mű befejezését nem tehetjük 1830 őszénél előbbre és 1831 márciusánál későbbre.
Fontos információkat tartalmaz a kéziratról Kállaynak Kölcsey Ferenchez írt, 1832. február 24-i levele is. Kállay 1820 óta szünetelő levelezésüket újította fel, értesítette ifjúkori barátját a mű létezéséről, s arról, hogy azt Pestre küldte. Kiderül a levélből, hogy a Tudós Társaság Fáy Andrást jelölte ki referensnek. Kállay ebben a levélben célzott arra is, hogy a cenzúra esetleg nem engedélyezi a kézirat megjelenését. Előérzete helyesnek bizonyult: az elutasító cenzori végzés, Mayrhofer aláírással ott olvasható, 1833. május 23-i, bécsi dátummal a kézirat utolsó lapján.
A kézirat a cenzúráztatás után nyilván visszakerült Kállayhoz és a szerző birtokában maradt. Hogy az író még ezután is foglalkozott a művel, azt egy későbbi, saját kezű betoldás bizonyítja: az észak-amerikai alkotmány kapcsán az "Északamerikai utazás [Bölöni] Farkas Sándor Kolozsv[ár] 1834" beszúrás olvasható a kéziratban.
Kállay egy 1857-ben készült könyvtárjegyzékéhez testamentumszerű kiegészítő megjegyzéseket csatolt; úgy hagyatkozott, hogy ha halála után sincs lehetőség a kéziratban maradt művek kiadására, azok maradjanak az örökösök birtokában. Valószínűleg így is történt, vagyis az örökösök tulajdonából került az értekezés a Rosenberg testvérek antikváriumába, ahonnan 1876-ban a Nemzeti Múzeum vásárolta meg.
Figyelemre méltó mozzanat, hogy a hátrahagyott művek nagy részére igényt tartó Akadémia nem érdeklődött Kállay történeti, történetfilozófiai kéziratai iránt. A hagyaték megvásárlása ügyében kiküldött bizottság, melynek Érdy János, Csengery Antal és Toldy Ferenc volt a tagja, jelentésében említést sem tett erről a kéziratról: "A Kállay Ferenc hátrahagyott kéziratai ügyében megbizott küldöttség úgy vélekszik, miszerint azon ősmagyar történeti tárgyak, melyek azokban nyomoztatnak, mai nap immár más szempontokból szokván tárgyaltatni, s a szerző nézpontja immár túlélvén magát: azok nyomatásra ugyan nem alkalmasak; de számos becses adat levén azokban a régi magyar ethnographiára nézve egybegyűjtve, és nem kevés nyelvhasonlítási anyag összeállítva: azokra nézve, kik e stúdiumokkal foglalkoznak, hasznosak lehetnek, minél fogva ezen hat kötetnek 300 ftért a kéziratgyűjtemény számára megvétele ajánltatik azon hozzáadás mellett, miszerint a bold. rendestag örököseinek fenn maradjon joguk, egy s más darabot ezek közűl, ha kiadójok akadna, kézirattárunkból e végre kikölcsönözhetni."
*
Kállay a kéziratot Kézdivásárhelyen írta, s ennek a művének köszönhette az Akadémiával kialakított kapcsolatot. A pályamű 1831-es beküldése után nem sokkal, 1832. március 9-én levelező, majd ugyanezen év szeptember 1-jén pedig rendes taggá választották. Az akadémiai jegyzőkönyvek bizonyítják, hogy levelező taggá a történettudományi, rendes taggá azonban már a filozófiai osztályba jelölték. Akadémiai székfoglalóját 1832. november 16-án olvasta fel Az Ideológiáról címmel. Ezt az - egy utalás szerint elismerést kiváltó - munkáját sem engedélyezte a cenzúra.
A Magyar Tudós Társaság rendszabályai kimondták, hogy levelező taggá való felvételét senki sem kérheti, e címet csak ajánlás útján lehet megszerezni. Valószínű, hogy Kállay számára az Akadémiába való bekerülést Döbrentei Gábor eszközölhette ki. Kettejük kapcsolata egy 1814-es kolozsvári találkozás után levelezéssel folytatódott; Kállay Döbrenteihez írott első levele az MTA Kézirattárában található. E levél a II. székely gyalogezred mellé kinevezett auditor (hadbíró) segélykérése. Az Erdély szélén élő, barátoktól, kulturális élményektől elzárt Kállay Döbrenteiben látta - a régi barát, Kölcsey mellett - azt a közvetítőt, aki bekapcsolhatja őt az ország, sőt a "két haza" szellemi vérkeringésébe. A Kölcseyvel folytatott levelezés - személyes találkozás híján - viszonylag gyorsan megszakadt. Döbrentei azonban ápolta erdélyi kapcsolatait, s 1831 februárjától mint az Akadémia titoknoka latba vethette befolyását, s pártfogoltját, akiben szövetségest is láthatott, a Tudós Társaság levelező tagjának ajánlhatta. Annál is inkább megtehette ezt, mert Kállay jelölése nem mondott ellent az alapszabályoknak sem. A Magyar Tudós Társaság rendszabása szerint ugyanis a "levelező tagok közé azon dicséretes szorgalmu hazafiak választandók, kik hazai nyelven közre bocsátott irásaik által a’ tudományokban, és művészségekben már nem csekély jártosságot mutattak". Kállay pedig 1818-ban már publikált a Tudományos Gyűjteményben egy értekezést (A védelmeztetett Nemes Székely nemzet), 1829-ben pedig ezt a témát bővebben is kifejtette.
*
Kállay terjedelmes dolgozata a szerző történeti, jogi, államismereti és filozófiai vélekedéseit próbálja meg egységbe rendezni. A szerző egy új tudomány megalapozására tesz kísérletet. Véleménye szerint a tudományos teóriáknak mindig a gyakorlatban, a praxisban kell gyökerezniük. Különösen érvényesnek tartja ezt a "statustudományok" esetében, melyeket egy 1833-as írásában - Edmund Burke nyomán - empirikus tudományoknak nevez: "A’ Nemzeti Képviselet’ tudománnyának theoriája, mint minden más tudományoknak is a’ praxisbol fejlik ki, azután fog az tökélletesíttetni tanulás, látás, gondolkozás, és az emberi Nemzet mindennapi viszontagságai által. Szoros positivum systemája ennek a’ tudománynak nintsen, ’s nem is lehet 1ször, azért, mert mindent a’ környülállások határoznak el benne; 2szor, azért, mert eggy Országot vagy Statust sem lehet a’ többiektöl isolált külön testnek venni, melly magának állandó tartosságot ígérhetne az egyszer felvett formák köztt. Nemzetek és Országok elhunynak, tsak az emberiség perennal."
A mű elején körvonalazódik a múlt és jelen szembeállítása, a tudományosság megváltozott jellege. Míg az elmúlt századok elvont és általános igazságokról töprengtek, addig a jelen feladata a társas viszonyok jobbítása, a nemzetek jólétének előmozdítása. A jelenkor vizsgálódásának önmagára kell irányulnia, a tudományos gondolkozás legfőbb jellemzője az önreflexió lesz. Kállay a dolgozat elején megfogalmazza az új diszciplína ismeretelméleti hátterét is: a gondolkodásnak az abszolút igazságra és a történelem egészére kell irányulnia, de az emberi megközelítések - ide értve természetesen a tudományt is - nem ragadhatják meg soha a teljességet. "[A]z emberi tudomány általános igazságra (veritas absoluta) soha nem tehet szert, mert az az isteni okosság birtokában van, azért minden emberi tudomány csak subiective határoztatik el..." - írja Kállay egy ez idő tájt keletkezett filozófiai értekezésében, s ez a szemlélet érvényesnek tekinthető A’ Nemzeti Képviseletnek Tudománnyára is.
A tudományok megváltozott jellegéből vezeti le a szerző, hogy a kor feladata - a vizsgálódás, az ismeretszerzés mellett - az évszázadok során felhalmozott szellemi javak széles körben való elterjesztése. Kállay nézetei azonban már ezen a ponton önellentmondásba kerülnek. A szerző ugyanis egyfelől azt állítja, hogy a tudományoknak a körülményekből, a gyakorlatból kell kifejlődniük, másfelől a tudományoknak abban jelöli ki a feladatát, hogy ezeket a körülményeket átalakítsák, a tömegek gondolkodásának megváltozását elérjék. Ezt a paradoxont pedig Kállay nem oldja fel, sőt, nem is tudatosítja.
A szerző azonban nemcsak a tudományok, hanem a történelmi fejlődés szempontjából is fordulópontnak tekinti századát. Az emberiség történelmének lényegét az értelem alkotásainak lassú felhalmozódásában látja, s szerinte az értelem alkotásai éppen a jelenben válhatnak általánossá, az egész emberiség tulajdonává. Azt azonban ismét nem indokolja meg, mire alapozza optimizmusát, mi okozza a lassú mennyiségi változások minőségivé történő átalakulását éppen ebben a században.
S mivel a továbbiakban az emberi viszonyokról, a társas életről kíván elmélkedni a szerző, elengedhetetlen feladat az emberi természet és a társadalom alapvonásainak meghatározása is.
Nézete szerint az emberek testi s lelki adottságai eredendően különbözőek. A természeti állapotban élő egyedek osztályrésze tehát a kiszolgáltatottság és az egyenlőtlenség. Az emberek azonban a természeti állapot megszüntetésére, az egyenlőtlenség fölszámolására hozták létre a társadalmat. A társasági létet törvények szabályozzák, s amennyiben a törvények kötelékei elszakadnak, az ember visszahull a természeti állapotba. Kállay szerint tehát a társadalom egyfajta megegyezés, szerződés által jön létre. A természet örök törvénye pedig célt és hivatást adott az egyes embernek éppúgy, mint az emberi közösségnek: "A’ teremtésnek pedig más czélja nem lehetett az emberben, mint az, hogy boldogok légyenek, és eggymást tökélletesítsék." A közboldogság és a tökéletesedés - a felvilágosodás e két alapfogalma - központi szerepet tölt be a műben.
A társasági állapot fenntartására és a természeti törvény beteljesítésére a társadalom egy sajátos intézménye, az "igazgatás" hivatott: "Az igazgatás eggy ólly íntézet, mely az emberi társaság köz boldogságát eszközli, fenntartja, és előmozdítja." A gondolatmenetben az "igazgatás" a "Törvény kiszolgáltató hatalom"-mal lesz azonos - vagyis azzal, ami a főhatalmat képviseli az államban. S ebben az összefüggésben egy ország alkotmányos berendezkedése kulcskérdéssé emelkedik, hiszen az emberi lét céljának tekintett tökéletesedés ezen keresztül valósulhat meg. Pontosabban ez az emberi intézmény csak akkor működik helyesen, ha a "közönséges", azaz a természetből eredeztethető értelemmel összhangban cselekszik. Kállay pedig a természeti törvény megvalósításának két, egyenrangú, de egymással érintkező módját tartja elképzelhetőnek: a helyes törvényeket és a nevelést.
Kállay értekezésében a nevelés mint a tudatlanság eloszlatásának eszköze szerepel. Véleménye szerint a megfelelő neveléssel kialakított és életre hívott erkölcsiség képezi egy állam, s így az emberi társaság egyik legfőbb oszlopát. Annál inkább hangsúlyozza ezt, mert az államokat megrengető történéseknek, a forradalmaknak az okait a népek tudatlanságában látja. "Az igazgatás annál erőssebb, annál nemesebb, mentöl inkább terjeszti a’ nép köztt a’ pallérozódást, a’ felvilágosodást" - idézi Friedrich von Gentz szavait Kállay. A helyes nevelés mibenlétét az egoizmus megszüntetésében, a közjóért és a jövendőért tevékenykedő polgár kialakításában határozza meg. A Johann von Müller által "virtus"-nak, Széchenyi által pedig "polgári erény"-nek nevezett magatartásforma képezi egy-egy nemzet erejét, adja meg nagyságát. Kállay az egyén és a "status" lelki-szellemi állapota között a következő összefüggést állapítja meg: minél több egy országban a felvilágosodott ember, annál több a társaságban a közönséges értelem.
Ahhoz, hogy a nevelés célját elérje, meg kell találni a helyes módszert, azt az utat, mely az individuum, a nemzet és az emberiség szempontjaira egyszerre van tekintettel. A szerző számol az ún. "individuális" nevelés lehetőségével, azzal az elképzeléssel, hogy az egyénben a társadalmi s nemzeti elvárásoktól függetlenül kell az egyetemes emberi értékeket kifejleszteni. Ezt a gondolatot bizonyosan Rousseau Emiljéből vonta el, Rousseau szavaira értekezésében hivatkozik is. Kállay azonban fontosnak tartja, hogy az individuum és az egyetemes emberi közé egy közvetítő közeget állítson: a nemzetet. Elfogadja azt a gondolatot, hogy a nemzetiség csupán forma, mégis lehetségesnek tartja, hogy a nemzeti keret az általános emberi értékek életre hívásában segítsen: "Nemzeti nevelés az, melly a’ Nemzeti Character alatt esik meg, a’ Nemzeti betsület, eggység érzését harag és vakság nélkül éleszti, és fenntartani igyekezik."
Kállay a neveléssel szorosan összetartozónak mondja a felvilágosodás fogalmát. A felvilágosodás mibenlétének meghatározása közvetve, idézet formájában van jelen a dolgozatban. A szerző Moses Mendelssohn szavait eleveníti fel, s e pár sort olyan fontosnak tartotta, hogy a magyar játékszínről írt, 1834-es művében is szükségesnek látta idézni. Mendelssohn szerint a kultúrának és a felvilágosodásnak együttes jelenléte szavatolja a nemzet jólétét; Kállay ezeket a szavakat - saját fordításában - így adta vissza: "A’ cultura a’ Nemzet munkássága egész massáját tárgyazza, mesterségek, kézi mívek, készségek, erköltsök, társaságos fáradozások, gyönyörűségek határozzák meg a’ cultura’ gráditsát [...]. Ellenben az emberi élet’ tárgyain gondolkodni, a’ mennyiben azok a’ magános és közönséges jóra befolyással vagynak, a’ közönségesen elterjedt penetratio, mind ezeket hirtelen felfogással megesmerni, teszi a’ Nemzet’ felvilágosodása gráditsát."
Mendelssohn sorait Kállay - lábjegyzetének tanúsága szerint - a Berlinische Monatschrift 1784. évi szeptemberi számában olvasta. A filozófus írása Ueber die Frage: was heißt aufklären? címmel jelent meg, s a folyóirat körkérdésére adott válasznak volt szánva. Ugyanezen év novemberében és decemberében, vagyis a Mendelssohn-szöveg közvetlen környezetében pedig két Kant-írást közölt a lap: Az emberiség egyetemes történetének eszméje világpolgári szemszögből címűt és a körkérdésre adott választ. Bár Kállay szövegszerűen nem utal e két utóbbi tanulmányra, de ezeket nyugodtan odaszámíthatjuk ismereteinek hátországához. Tartalmi párhuzamokat találunk Kállay művében, így feltételezhetjük a hatást. A’ Nemzeti Képviseletnek Tudománnyában a következő sorokat olvashatjuk: "...az emberi természetben két egymással ellenkező elementumok dolgoznak, mellyek közül eggyik az embert a’ társaságos élethez vonja, a’ másik attol vissza taszítja [...] Az ember kíván ugyan társaságban élni, de szereti még is a’ függetlenséget. Minden uralkodás eggy eggy neme a’ másoktol való függetlenségnek..." Ezek a gondolatok az elsőnek említett Kant-írás egyik alapfogalmára emlékeztetnek, arra, amit magyar fordításban a "társiatlan társiasság" kifejezéssel adnak vissza. Úgy tűnik tehát, Kállay nevelésről alkotott elképzeléseire hatott Rousseau, de még inkább a német felvilágosodás. Neveléseszménye - elsősorban a német filozófia nyomán - a szív és a fő kiművelését jelentette; s ezen felfogás szerint az erkölcsi alapelveknek éppoly fontos szerepe van, mint a szellemi ismereteknek. Az előbbi kialakításában pedig Kállay kiemelt szerepet szánt a keresztyén vallásnak.
A helyes nevelés által kialakított erkölcsök bármennyire is fontosak a "status" boldogságához, csak az egyik talpkövet képezik. Az igazgatásnak kell kialakítania azokat a materiális feltételeket, amelyek által a polgárok erősebben kötődnek a hazához: "Hogy hazáját szeresse valaki, megkívántatik, hogy annak interesséje is legyen azt szeretni, az magával hozza a’ hazafi érzéseket." Mindezek feltételeit Kállay a helyes alapelveken nyugvó törvények meghozatalában látja, s ennek kell megszüntetnie a polgárok közé emelt válaszfalakat. "Nints bizonyosabb, nints egyenesebb út tartós haza-szeretetet felgerjeszteni, mintha felnyittatik a’ verőtze, mely a’ pálya-útat elzárva tartja, hogy ki ki testi lelki erejét azon szabadoson gyakorolhassa, és mindenki annyit foglalhasson el érdeme után a’ társaság’ közönséges javábol (pénz, betsület, tisztesség, fekvő-birtok, jövedelem, rang, hivatal) a’mennyit ereje és tehettsége mértékéhez képpest elfoglalhat."
Kállay azonban tudatában van a feladat nehézségeinek, hiszen a történelem során egy-egy ország sajátos körülményeiből az alkotmányos berendezkedésnek, s így az igazgatásnak is különböző típusai jöttek létre. Véleménye szerint minden változásnak, mely egy nemzet "constitútióját", a törvényadás módját érinti, a történelmi előzményeken kell alapulnia. A szerző tehát gondolatmenete vezérfonalává a történetiség elvét teszi.
A’ Nemzeti Képviseletnek Tudománnya egy-egy ország igazgatását vizsgálva, megfogalmaz egyfajta alkotmánytipológiát. Kállay az igazgatásnak három alaptípusát különbözteti meg, attól függően, hogy az adott keretek között a döntéshozó mechanizmus miképpen működik: a feudális eredetű, az autokratikus és a nemzeti képviseleten alapuló szisztémát választja el egymástól. További vizsgálódásaiban megpróbálja feltérképezni e három mechanizmus elméleti hátterét, működésének lényegét. Megközelítése azonban nem pusztán leíró jellegű, hanem egyben értékítéletet is tartalmaz. Kiindulópontja az, hogy az igazgatásnak mint főhatalomnak korlátok nélkül kell működnie. A főhatalom megtestesítésére az egyszemélyi uralmat tartja ideálisnak, és visszautasítja azokat az elképzeléseket, amelyek az erős monarchiában a despotizmus szükségszerű veszélyét fedezik fel, ezért folytat polémiát Montesquieu egyik fontos tételével.
A törvények szelleméről című értekezés második könyvének IV. fejezetében fogalmazza meg a francia filozófus a monarchikus kormányzásról vallott nézeteit. A monarchikus berendezkedés nélkülözhetetlen elemének tartja az ún. közbenső hatalmat, melynek megtestesítője a nemesség. "A nemesség némiképpen a monarchia lényegéhez tartozik, melynek alapelve a következő, ha nincs egyeduralkodó, nincs nemesség sem, ha nincs nemesség, nincs egyeduralkodó sem, helyébe a zsarnok lép." Kállay viszont, aki ezeket a sorokat francia kiadásban olvasta, éppen a közbenső vagy közbenjáró hatalomban (les pouvoirs intermediares) látja a monarchikus igazgatásnak és az állam működésének legfőbb korlátját. A közbenjáró hatalmat mint olyan képződményt utasítja el, mely az uralkodót és a nemzetet elválasztja, másrészt mint olyan testületet, melynek léte privilégiumokon, születési előjogokon nyugszik. "In theoria nem elfogadható hát Montesquieu principiuma, hogy a’ közbenjáró hatalmak szükségesek a’ Monárchiában, mellyek a’ Monárcha és nép köztt az elválasztó líneák; mert azt mondja Montesquieu hogy ezek a’ Monarchica constitutio’ Oszlopai; a’ hatalmak balancirozzák egymást, és a’ despotismus rettenetessége azok által kikerültetik." Kállay az olyan igazgatási formát, amelyben a főhatalom megoszlik az uralkodó és egy, születési kiváltságokon nyugvó társadalmi csoport között, feudális szellemű berendezkedésnek nevezi. A három alkotmánytípus közül ezt tartja a legrosszabbnak, mert itt a hatalom nem összpontosul, hanem megoszlik, s a társadalom teste nem egyesül, hanem elválasztatik.
Az autokratikus és a feudális eredetű alkotmányokat összehasonlítva, az előbbi kedvezőbb megítélésben részesül: "Az Autocratia sokszor boldogítóbb az ilyen régi szellemű Feudalis igazgatásoknál, melynek példáját adták, Austria, Burkus, és Muszka Ország, hol az igazgatásnak mái bélyege úgy látszik egésszen a’ liberalitás."
A szerző nem fogadja el Montesquieu-nek a hatalmi ágak szétválasztásáról szóló nézetét sem, sőt fenntartja, hogy a főhatalom egy és oszthatatlan. Belátja azonban, hogy ez az elmélet a gyakorlatban nem tartható. A hatalom helyes gyakorlása, a társadalom boldogsága megköveteli a személyes feltételeken túli intézményes garanciák kialakítását is, és a törvényhozó hatalom megosztását.
A "nemzeti képviselet" szisztémája lehet az alapja egy szabad, polgári alkotmány megvalósulásának. A "nemzeti képviselet" intézménye közvetlenül reprezentálná a társadalmat a képviselők útján. Ezáltal a természet harmóniájának analógiájára megvalósulhatna a fő és a test - az uralkodó és a nemzet - egysége, s a meghozott törvényeket mindkét fél egyaránt kötelezőnek tartaná.
Kállay tisztában van azzal, hogy ez a berendezkedés sem valósulhatott még meg. Megkísérli tehát körvonalazni a "Nemzeti Képviselet Tudománnyának theoriáját", ám összefüggő elméletet nem tud kidolgozni, csupán arra mutat rá, hogy ez az új tudomány három részre oszlik, úgy mint históriai, statisztikai és politikai összetevőre. A három alkotóelem magában foglalja egy állam múltjának és jelenének pontos ismeretét, valamint e lehetőségek számbavételével a jobbító változtatás módját.
A "nemzeti képviselet" formájának meghatározását Kállay a teória politikai részében végzi el. Hangsúlyozza, hogy a "nemzeti képviseletnek" az egyes országok történeti adottságaiból kell kifejlődnie. A képviseleti rendszer felállításának időpontját is a nemzetek belső állapotától teszi függővé. "Meghatározni az idő-pontot se lehet mikor kelljen eggy vagy más Nemzetnél a’ Nemzeti Képviseletet felállítani, mert az magának a’ Nemzetnek belső culturájából önkéntesen fejlik ki, tsak annyit lehet mondani bizonyossággal, hogy ha valamely Nemzet kezdi indolentiáját elveszteni, ’s a’ nyomorúságok’, ’s állapotja ellen általjános érzékenységeket mutat, ott minden további habozás nélkül helyt lehet adni a’ Nemzeti Képviseletnek, mert az ilyen Nemzetben már óly okok munkálkodnak, mellyek eszmélést szűlnek, az eszmélés pedig mint szükségesképpen való dolog, a’ jól-létre és gondolkodásra útat tár." Felvetődik azonban a kérdés, hogy az itt leszögezett alapelvekkel összhangban hogyan lehet egyetlen modellel megadni a "nemzeti képviselet" lényegét?
Kállay, érzékelvén az ellentmondást, megpróbálja azt feloldani: "A’ Nemzeti Képviselet’ tudománnyának theoriája a’ praxissal nem bajlódik, hanem meghatározza a’ maga reguláit az erköltsi igazság’ szempontjából, ’s mennyit vegyen által azokbol a’ praxis, ’s mennyit hadjon ki az időre bízva." Ezzel a megállapítással azonban a szerző megkérdőjelezte az értekezés egyik alaptételét: a tudományok empirikus jellegét számolta fel, azokat általános alapelvekre vezetve vissza. Élesen exponálódik ilyen módon a mű legfontosabb ellentmondása: az organikus történetszemlélet és egy alkotmányos modellteremtés együttes jelenlétének lehetetlensége. Erre azonban Kállay már nem is reflektált, valószínűleg nem volt tudatában a paradoxonnak.
Mindezek ismeretében sem érdektelen megvizsgálni, milyen alkotmányos modellt tartott a szerző megvalósítandónak. A nemzetgyűlés két házra való felosztását elutasította, cáfolva Montesquieu-nek a felsőház mellett felhozott érveit. Ismételten elvetette az arisztokrácia mérséklő, egyensúlyozó szerepét, s a felsőház bírói funkcióját is megkérdőjelezte. Míg Montesquieu szerint ugyanis az államot és a nemzetet sértő bűnök esetén a felsőháznak ítélkező jogköre van, addig Kállay ezt az érvet nem fogadta el. Szerinte a felsőház tagjai ugyanúgy a nemzet részei, s annak kötelékébe tartoznak, tehát semmiképpen nem alkothatnak a nemzet felett álló, pártatlan testületet. A Kállay kialakította képviseleti modell a születési arisztokráciának minden különleges jogkörét fel kívánta számolni: Ciceróra hivatkozva, a születési és vagyoni kiváltságok helyett az érdem s az értelem szerepét kívánta érvényre juttatni a nemzetgyűlésben. Az elképzelés szerint az egykamarás képviselőház tagjait elektori rendszer szerint választják. Minden, 30 évet betöltött polgár választható, származásától és vagyoni helyzetétől függetlenül - természetesen Kállay nem tesz még említést sem a nők választhatóságáról. A nemzetgyűlést az uralkodónak kell háromévenként összehívnia, törvényjavaslatait miniszterein keresztül kell ismertetnie, "kik [a miniszterek - V. O.] hívatalok’ folytatásárol számadolni tartoznak a’ gyűlésnek, ’s kiknek abban nem tsak helyek, hanem szavok is van, sőt azt a’ just is megkell engedni nékik, hogy megnevezhessék a’ tárgyakat, mellyekröl mások felett különösön és elébb tanácskozzon a’ gyűlés..." A szerző szerint a tanácskozásoknak nyilvánosan kell folyniuk, "a’ gyűlés és tanácskozás’ házának nemzeti Oskolának kell lenni, honnan a’ haza’ szeretet, jó erköltsök, az uralkodó eránt való tisztelet, a’ halgatókra és az egész Országra kiáradjon..." A törvényhozó test e koncepcióban kétpólusú, a képviselőház döntései az uralkodó jóváhagyásával emelkednek törvényerőre.
Kállay ezen javaslatai az európai gyakorlatnál jóval messzebb mentek, és egy monarchikus berendezkedés keretein belül általános választójogon alapuló képviseleti rendszer megvalósítását célozták. Nyilvánvaló, hogy ennek a modellnek egyetlen korabeli állam sem felelhetett meg. A szerző mégis kísérletet tett arra, hogy az igazgatás és az alkotmányos berendezkedés szempontjából bemutassa a korabeli államok működését. Vizsgálódásaiban kiemelt jelentőséget kapott Észak-Amerika, Anglia, Franciaország, Poroszország, a német területek - a sorból nem hiányzott Magyarország és Erdély sem.
A szerző megítélése szerint a legliberálisabb nemzeti képviselet Észak-Amerikában valósult meg. A liberalizmus mibenlétét Kállay a születési előjogok hiányában, az esélyegyenlőség törvényi szabályozásában látja. A törvény előtti egyenlőséget, a hivatalviselés szabadságát, a vagyon- és személybiztonság, valamint a vallásszabadság akadálytalan érvényre juttatását Kállay az ország szerencsés körülményeivel magyarázza. Az Egyesült Államok ugyanis a privilégiumok és a születési előjogok átvétele nélkül honosította meg az angol alkotmányt s annak minden kedvező vonását.
Anglia alkotmányáról szólva Kállay az ország berendezkedésének históriai jellegét hangsúlyozza. A szigetország igazgatását tehát a feudális szisztémából eredezteti, s az ott kialakult politikai gyakorlatot évszázados fejlődés eredményének tartja. A személyi és vagyonbiztonság törvényi garanciája, a Habeas Corpus mellett Anglia legfőbb érdemének az alkotmányos szisztéma terjesztését nevezi. "Az emberiség’ tökélletesítésére széles, mélj és erős talpkövet vetett Anglia Constitutioja által..." Kállay azonban nem hallgatja el a földkoncentrációról, a "majoratusok" létéből, a rohamos iparosodásból fakadó problémákat, s kiemeli az angol államra nehezedő hatalmas adósságterheket.
Franciaország bemutatásakor a szerző nem követi azt az alapsémát, amely a francia fejlődés kontra angol fejlődés közhelyével jellemzi az ország állapotának sajátosságait. Elismeri az 1789-es forradalom pozitív vonásait: a születési előjogok eltörlését és a nagybirtok szétosztását. A földkérdés francia típusú megoldása - szemben az angol példával - Kállay helyeslését váltja ki. Hiszen a földhöz jutás lehetőségében látja a hazaszeretet, a szorgalom felélesztésének legbiztosabb eszközét. "Minden embernek nem jutott földbirtok a’ Statusban, de eggy Status’ polgárját sem foszthatja meg a’ Status azon justól, hogy magának igyekezete vagy pénze után Föld birtokot ne szerezhessen." A szerző ugyanakkor látja, hogy a francia politikai gyakorlat - az igen magas cenzushoz kötött választójog miatt - mennyire messze van a nemzeti képviselet eszméjétől. Azonban úgy véli, a franciák - a történeti előzményekből következően - meg fogják találni a helyes berendezkedés kulcsát.
A német területek fejlődését Kállay az autokratikus rendszerből a képviseleti szisztémába való átmenetként jellemzi. Ezen államok berendezkedése alkotmányos szempontból kialakulatlan. A szerző hangsúlyozza azonban az autokráciában rejlő lehetőségeket, azokat az intézkedéseket, amelyeket az egyeduralkodók tehetnek a képviseleti rendszer megvalósításáért.
Kállay a magyar berendezkedést, az angolhoz hasonlóan, történeti alapokon nyugvó feudális szisztémának tekinti, ahol a törvényhozó hatalmat a nemzet az uralkodóval közösen gyakorolja. Ennek legfontosabb előzményét és gyökerét a vérszerződésben látta.
Kállay nem tekintette egyetlen ország állapotát sem végleges, lezárt formának. Herder nyomán a nemzetek életét az élő test organizmusához hasonlította, s úgy vélte, egyetlen állam történelme sem lehet a többi nemzet számára a fejlődés, a társadalmi tökéletesedés mércéje.
Kállay szintéziskísérlete, A’ Nemzeti Képviseletnek Tudománnya a magyarországi politikai eseményektől elzárt erdélyi közegben keletkezett. Az egzisztenciális és politikai elszigeteltség nyilvánvalóan meghatározta az író saját művéről kialakított véleményét. A szerző egyfelől értekezését hiánypótló, úttörő jellegű vállalkozásnak tartotta, másfelől az abban megfogalmazott képviseleti modell megvalósulását a távolabbi jövőbe helyezte. Ez a feltételezés tette lehetővé számára, hogy az ember erkölcsi, szellemi felemelését, valamint a politikai jogok kiterjesztését egyszerre állítsa gondolatmenete középpontjába: "Helyesen mondja Herder: A’ politikának az ember eszköz, a’ morálnak tzél, a’ két Tudománynak eggynek kell lenni, vagy ezután is ártani fognak egymásnak." Az 1840-es években azonban Kállay nézetrendszerében egyértelmű súlypont-eltolódás figyelhető meg. A konzervatív sajtóban megszólaló szerző, szembesülve a magyarországi viszonyokkal, az alkotmányos berendezkedéssel kapcsolatos eddigi álláspontját jelentősen módosította, a politikai reformok kérdésében mérsékletre intett, és a felvilágosító, nevelő tevékenységet helyezte előtérbe.