Tartalomjegyzék [Irodalomtörténeti Közlemények 1999. 1/2.sz.] Kezdőlap

+ betűméret | - betűméret   

Tüskés Gábor

MIKES KELEMEN EPISTOLÁK-FORDÍTÁSÁNAK FORRÁSÁHOZ

Mikes Kelemen tizenkét prózai művet tartalmazó, összesen mintegy hatezer kéziratoldal terjedelmű fordítói életművéből az egyetlen munka, melynek forrása eddig ismeretlen volt, Az épistoláknak és az evangéliumoknak ... magyarázattya. Az 1741-ben készült fordítás a kritikai kiadás második köteteként 1967-ben látott napvilágot Hopp Lajos gondozásában. A keletkezéstörténetet vizsgálva Hopp Lajos az Epistolákat a bibliai fejezeteket magyarázó egyházi beszéd, a homilia, és az ezeket egybefoglaló homiliagyűjtemény műfaji körében helyezte el. A közvetlen forrást keresve szövegösszevetést végzett Nicolas Le Tourneaux L’Année chrestienne (Paris, 1683) című, számos kiadást megért művével és annak 1771-1773-ban Budán megjelent magyar fordításával, továbbá Zolnai Béla utalása nyomán Pasquier Quesnel Les Epî tres et Evangiles I-II. (Paris, 1705) című munkájával, s az eszmei hasonlóság megállapítása mellett mindkettőt kizárta a lehetséges források köréből. Zolnaival egyetértve megállapította azt is, hogy "Mikes fordításának eredetije janzenista munkák köréből való", s "valószínűleg a rodostói könyvtárban meglévő Epî tres et Evangiles 4 tomes 8° jelzésű négy kötetes művel azonos".

Az Epistolák forrásterülete Hopp Lajos feltevése szerint "a francia irodalom barokk korszakában vagy a klasszicizmus irodalmában keresendő", s "a fordítás eredetije az elsőrendű francia egyházi próza termékei közé tartozhatott". A tartalmi elemzésből leszűrt következtetés szerint "a szerző művelt, önálló, az előadásban járatos gondolkodó benyomását kelti. Magyarázatainak tartalma velős, az elvont vallási téziseket könnyen érthető példákkal és hasonlatokkal világítja meg. Nem elégszik meg azzal, hogy a szentírás szövegét variálja, hanem kifejti tüzetesen a kínálkozó gondolatokat. A magyarázatokba erkölcsi, aszkétikai, sőt rigorista elemeket vegyít és közérthető formában dogmatikai megjegyzéseket is belesző." A keresett mű megtalálása szempontjából további fontos megállapítás, hogy Mikes "a fordítás közben követte a forrásmű szakaszbeosztását, tábláinak rendszerét. A korabeli kötöttségeket s a szöveg természetét tekintve törekedni látszott forrásának hű visszaadására, tartalmi, szerkezeti vonatkozásban is." Az Epistolák egyik részletéhez ("az Anyaszent egyház ... ezt tizen hét saeculumtol fogvást tanittya") fűzött tárgyi jegyzetben Hopp Lajos felhívta a figyelmet arra is, hogy "Mikes forrása eszerint a XVII. század utolsó harmadából való".

Mindent egybevetve tehát egy olyan, Epî tres et Evangiles című és műfajú, kb. 1670 után és 1741 előtt megjelent francia nyelvű, a janzenista hagyomány körén belül elhelyezkedő vagy azzal érintkező munkát kellett keresnünk, amely négy szakaszra tagolódik, az egyes ünnepekhez kapcsolódó részeken belül a szövegek imádság - episztola - magyarázat - evangélium - magyarázat sorrendben állnak, s a magyarázatok a katekizmus kérdés-felelet formáját követik. Feltételeztük továbbá, hogy az Epistolák forrása ugyanúgy gyakorlati céllal, kézikönyvként készült, több kiadást megért, janzenista ihletésű népszerű mű lehetett, mint Mikes egy másik fordításáé, a két változatban is elkészített Catechismusé.

Műfajtörténeti háttér

Már Zolnai Béla felhívta a figyelmet arra, hogy nem könnyű eligazodni az Epî tres et Evangiles című munkák rengetegében, s Mikes forrását csak pontos szövegösszevetéssel lehet megállapítani. Ezért első lépésként igyekeztünk legalább vázlatosan áttekinteni az episztola- és evangéliummagyarázat liturgikus gyakorlatból kifejlődött műfajának 17-18. századi franciaországi történetét. Az ellenreformáció egyházi irodalmához, azon belül a didaktikus, elmélkedő kegyességi próza körébe tartozó, Epî tres et Evangiles típusú munkák francia nyelven a 17. század közepétől jelentek meg nagyobb számban, a műfaj virágkora a 18., az irodalmi fejlődés szempontjából figyelmen kívül hagyható utóvirágzása a 19. századra tehető. A 17. század közepétől a latin és a francia nyelvű kiadványok egy darabig párhuzamosan éltek, majd a 18. század első harmadától egyre inkább a francia nyelvű munkák jutottak túlsúlyra. Az egyházi használatra, prédikációs segédletként készült latin munkák rendszerint csupán a vasárnapi és ünnepi episztola- és evangéliumszövegeket tartalmazzák rövid könyörgéssel, az egyházi év rendjében, a római misekönyv szerint. Ezzel szemben az elsősorban laikusok olvasására szánt, francia nyelvű kiadványok hosszabb-rövidebb terjedelemben imádságokat, elbeszéléseket, magyarázatokat és más irodalmi elemeket kapcsolnak a bibliai szövegekhez. A műfaj anyanyelvűvé válása szorosan összefügg azzal a janzenista törekvéssel, amely a laikusok aktív részvételét kívánta elősegíteni a miseáldozatban. Az 1660-as évektől a mise- és officiumszövegek kiadásaihoz, magyarázataihoz és a mise alatti imádságok, áhítatgyakorlatok gyűjteményeihez hasonlóan az evangélium- és episztolamagyarázatoknak is megjelent egy kifejezetten világiaknak készült, különféle áhítati szövegekkel bővített változata. A különböző típusú munkákat részben ugyanazok a szerzők készítették, az összeállítások többsége azonban a szerző megnevezése nélkül látott napvilágot. A szerzők között a különféle egyházi tisztségviselők mellett megtalálható a francia egyházi irodalom több neves képviselője, s innen érthető, hogy a katekizmusokhoz, az elmélkedés- és imádsággyűjteményekhez hasonlóan az Epî tres et Evangiles típusú munkák is jelentősen hozzájárultak a francia klasszicizmus irodalmi nyelvezetével érintkező egyházi próza és teológiai nyelv fejlesztéséhez.

A műfaj természetéből következik, hogy a különböző kiadványokban a bibliai szövegek mellett a hozzájuk kapcsolódó liturgikus könyörgések kötött szövege is azonos, s egyéni elképzelések megvalósítására elsősorban a magyarázatok, a gyakorlati alkalmazás és a további imádságok adtak lehetőséget. Egy-egy összeállítás többnyire megyéspüspöki megbízatás alapján készült, s ez is hozzájárult a változatok létrejöttéhez. A kiadás költségeit rendszerint egyházi forrásból fedezték, míg egy 1686-ban megjelent összeállítás ajánlásának címzettje például "Madame la Dauphine" volt. További fontos jellemző, hogy a művek egy része számos kiadást ért meg. Így például Guillaume Lamare (1664-1747), a párizsi Notre-Dame kanonokjának elmélkedésekkel, imádságokkal bővített összeállítása 1714-1824 között ötvennél több kiadásban jelent meg.

Míg az Epî tres et Evangiles típusú munkák a keresztény hitigazságokat, az erkölcsi normákat az evangéliumoknak és az episztoláknak az egyházi év rendje szerint tagolt részleteihez kapcsolva mutatják be, a katekizmusok lényegében ugyanezeket a témaköröket módszeresen, egymásra épülő módon fejtik ki kérdés-felelet formában. Mikes 1744-1754 között készített Catechismus-fordítása kapcsán a Mikesnek forrásul szolgáló 1702-es Catéchisme de Montpellier bemutatása mellett Hopp Lajos áttekintette a katekizmus európai és magyarországi műfaji hagyományait, irodalmi előzményeit. A 17. századi francia katekizmusok közül Claude Fleury (1683) és Bossuet (1687) híres katekizmusát emelte ki, közülük az előbbi megvolt Rákóczi rodostói könyvtárában is. Tekintettel az Epistolák magyarázatainak a műfajban különlegességnek számító kérdés-felelet formájára, érdemesnek látszott röviden áttekinteni a katekizmusok 17-18. századi franciaországi történetét is, ami egyben új szempontokat nyújt a Catechismus-fordítás előtörténetéhez és értelmezéséhez.

A németalföldi, flandriai területekhez viszonyítva a francia egyházmegyékben a 17. században különböző okok miatt késett a tridenti zsinat kateketikai előírásainak megvalósítása, s nehézségek mutatkoztak a rendszeres katekizmusoktatás bevezetésével kapcsolatban. A katekézis különféle formái és alkalmai egymással párhuzamosan éltek az egyházmegyékben. A 17. század második harmadától Canisius, Costerus, Bellarmino, Thuet, Averoult és mások hosszú időn át használt katekizmusai kezdték elveszíteni korábbi jelentőségüket, s a megváltozott lelkipásztori szükségletek és a mindennapi élet követelményeinek figyelembevételével új típusú összeállítások készültek. A latinnyelvűséget itt is fokozatosan felváltotta a francia, s 1660 körül kezdett megszilárdulni a kateketikai oktatás gyakorlata és ezzel együtt a katekizmusok tartalma, szerkezete. Ettől kezdve ugrásszerűen megnőtt az egyházmegyei katekizmusok száma. Ezekben jelentős specializálódás kezdődött, változatok jöttek létre, ugyanakkor bizonyos egységesülés is megfigyelhető. Megszaporodtak a kateketikai oktatás elméletével és módszerével kapcsolatos művek, s a katekizmusoktatás kötelezővé tétele az egyházmegyei rendelkezések, a lelkipásztori kézikönyvek egyik ismétlődő motívumává vált. Tartalmi szempontból ezek az új típusú katekizmusok egy újfajta spiritualitást közvetítettek: az apologetikus beállítás háttérbe szorult, s hangsúlyossá váltak az üdvtörténet, a megtestesülés és a megváltás kérdései. Az alapvető meghatározások állandósága mellett megfigyelhető a kor új teológiai, lelkipásztori eszméinek hatása a kegyelemtan, a gyakori áldozás és a bűnbocsánat sokat vitatott témakörében.

A műfaj a kiadványok szerkezete, a nekik szánt feladatkörök, a megcélzott társadalmi rétegek, nemek, életkorok és régiók szerint egyaránt jelentősen differenciálódott. Külön katekizmusok készültek például a missziók, az újonnan áttértek és az egyes iskolák, kollégiumok számára. Mindegyik típus további csoportokra osztható a tulajdonképpeni használók szerint, s átmeneti formák is találhatók. Az egyik ilyen, irodalmi szempontból is jelentős, átmeneti forma az ún. exemplumkatekizmus, amely a tanítást lelki olvasmány, traktátus, exhortáció formában, nagy számban alkalmazott elbeszélő história segítségével adja elő.

A katekizmusoktatás egyik széles körben alkalmazott módszerévé vált az ún. "catéchisme des fetes", más néven "catéchisme des mysteres de l’année sur l’image", azaz az egyházi év ünnepeire vonatkozó tudnivalók magyarázata az aktuális ünnephez kapcsolódó képi ábrázolás segítségével az ünnephez legközelebb eső napon a plébániai iskolákban. Ez a forma lehetőséget adott a katekizmusban korábban nem szereplő témák tárgyalására, erősítette a liturgia, illetőleg a plébánia mindennapi élete és a vallásos szokások közti kapcsolatot, s jelentős mértékben hatott a laikus vallásosság és mentalitás alakulására. Ezen gyakorlat és a megfelelő irodalmi forma kialakulásának fontos feltétele volt a laikusoknak szóló vallási oktatás három hagyományos típusa (prô ne, sermon, catéchisme) közti határok átlépése, illetőleg elmosódása.

A három oktatási forma között kialakult átmeneti műfajok egyik első nagy hatású ösztönzőjének Richelieu bíboros Instruction chrétien (Poitiers, 1621) című, csupán 1667-ig harminc kiadást megért összeállítása tekinthető. A mű lecke- és evangéliummagyarázatok gyűjteményét tartalmazza, egy-egy pontos kérdésre adott rövid válaszok formájában. Az összeállítás a római katekizmus tanítását követi, de felépítését átalakítja a hatékonyság és a gyakorlati alkalmazhatóság szempontjából. Richelieu módszerét Louis Abelly fejlesztette tovább Les Vérités principales (Paris, 1655) című munkájában, amely az egyházi év ötvenkét vasárnapja szerint csoportosítva, kérdés-felelet formában tárgyalja a fő hittételeket. Ehhez hasonló katekizmusszerű összeállítások készültek például az újonnan áttérteknek. Más alkalommal a vasár- és ünnepnapokra vonatkozó tudnivalókat a zarándoklatokkal és vallásos társulatokkal kapcsolatos instrukciók egészítik ki.

A katekizmusoktatás elsődleges központjai a 17-18. századi Franciaországban a plébániák mellett létesített iskolák, az ún. petites écoles voltak. Az elemi oktatás e legfontosabb szervezeteiben az írás, az olvasás, a számolás és a "civilité" tanítása mellett napi katekizmusoktatás folyt, melynek igényét a katekizmusok mellett különböző típusú egyéb kateketikai nyomtatványok (pl. feuilles volantes), vallási olvasmányanyagok és pasztorációs kézikönyvek elégítették ki. A plébániai iskolák sorában különleges hely illeti meg a Port-Royalhoz kapcsolódó petites écoles szervezetét, amely rövid fennállása (1637-1660) alatt és azt követően is jelentős szellemi ösztönzéseket közvetített. A Saint-Cyran kezdeményezésére létrejött "petites écoles de Port-Royal" története 1640-től szorosan összekapcsolódik a janzenizmus történetével, s a tanárok (pl. Arnauld, Nicole, Le Maî tre de Sacy) és a diákok (pl. Jean Racine, Sébastien Le Nain de Tillemont, Étienne Périer) között egyaránt jelentős személyeket találunk.

Az 1670-es évektől kezdve a reformokat szorgalmazó, gyakran janzenista szellemiségű püspökök különösen nagy gondot fordítottak a katekizmusok széles körű, módszeres terjesztésére és rendszeres oktatására; kiadásukat a petites écoles szervezése mellett fő gondjuknak tekintették. A korábbi kutatás e kiadványok janzenista jellegzetességeit, a római katekizmustól eltérő tartalmi sajátosságait állította előtérbe, az újabb vizsgálatok azonban arra figyelmeztetnek, hogy fokozott óvatosságra van szükség a "janzenista" minősítés használatában e katekizmusokat illetően. Míg ugyanis például a "három Henry", Arnauld, Laval és Barillon híres összeállítása (Catéchisme, La Rochelle, 1676) valójában három, különböző szintű befogadóknak szánt katekizmust egyesít egy kötetben, s az ágostoni inspiráció és a janzenista tételek közvetett hatása különösen a kegyelemtan és a bűnbocsánat kérdésében félreismerhetetlen, a 17. század utolsó két évtizedében született, az irodalmi fejlődés szempontjából sem közömbös összeállításokra, így például Fleury, Bossuet, Harlay és a Colbert által ösztönzött Pouget munkájára az "offenzív janzenista" minősítés helyett inkább a "gallikán rigorizmus" kifejezés alkalmazása látszik helyénvalónak. Ezek a katekizmusok - más, hasonló célt szolgáló kiadványokkal együtt - az 1640-es évek erkölcsi krízise nyomán az 1670-es évektől kezdődő lelkipásztori és liturgikus reformok keretébe illeszkednek, s helyesen csak azok figyelembevételével értelmezhetők. Tekintetbe kell venni azt is, hogy a reformok után, az 1710-es évek közepétől az ortodox megmerevedés időszaka következett, kialakult az ún. janzenistaellenes szindróma, melynek következtében a korábbi katekizmusok szerzői az "eretnekség" gyanújába keveredtek, s összeállításaik is csak "megtisztított" formában láthattak napvilágot.

Az 1741 előtt kiadott, Epî tres et Evangiles típusú munkák és katekizmusok áttekintése során világossá vált, hogy a két műfaj csak ritkán keveredett egymással; egy kivételtől eltekintve nem találtunk olyan episztola- és evangéliummagyarázatot, amely a bibliai szöveget kérdés-felelet formában fejti ki. A szövegösszevetés során világossá vált, hogy az említett kivétel éppen az a mű, amely forrásul szolgált Mikes fordításához. Az áttekintés felhívja a figyelmet arra is, hogy az Epistolák műfaji rokonságban állnak Mikes Catechismus-fordításával, s hogy a két műfaj, a homilia és a katekizmus ilyen jellegű kontaminációja nagy valószínűséggel a Mikesnek forrásként szolgáló mű szerzőjének leleménye volt.

Az episztola- és evangéliummagyarázatok legteljesebb, módszeres összeállítása a Bibliotheque Nationale egyik speciális, kézzel írott cédulakatalógusában található, melynek tételei sem az alapkatalógusban, sem a könyvtár számítógépes katalógusában nem szerepelnek. Ennek az ún. Fichier liturgie-nak az I. számú egysége a római liturgiával kapcsolatos általános műveket (Liturgie romaine générale) tartalmazza, s itt a Livres liturgiques feliratú alosztáson belül található az Epî tres et Evangiles című munkák időrendi összeállítása. A katalógus készítője egy-egy cédulán az adott műnek a könyvtárban fellelhető és azonosított összes kiadását, valamint a hiányokat és a duplumpéldányokat is feltüntette. A katalógus a nyomtatványok módszeres számbavétele nyomán, azzal egy időben készült, amit a kronologikus rendben feltüntetett kiadások jelzeteinek egymást szorosan követő számsorrendje is tanúsít.

Mikes forrását végül abban a műben találtuk meg, amelynek első teljes kiadása Epî stres et Evangiles pour toute l’année avec les explications par demandes et par reponses. Instruction sur l’Ecriture Sainte. Et une Methode pour bien faire l’Oraison mentale címmel 1701-ben jelent meg Orléans-ban, François Boyer nyomdájában, két kötetben, nyolcadrét formátumban (jelzete: B. 3851). A Bibliotheque Nationale állományában példány szerint is megtalálható további kiadásai a következők:
 

François Perdoulx pályája

Az egyes szám harmadik személyben elbeszélt életrajz (a továbbiakban Abrégé, melynek szövegét az 1701-es kiadásból idézzük) szerzője felfedi ugyan a mű írójának kilétét, saját nevét azonban gondosan elhallgatja. Maga az életrajzi vázlat nem bővelkedik az életútra vonatkozó konkrét adatokban, nagy előnye azonban, hogy még az életút ismertetése előtt beszámol a szóban forgó mű keletkezési körülményeiről. Az Abrégé íróját a mű szerzőjének megnevezése és a tájékoztatás szándéka mellett elsősorban kegyességi szempontok vezették. Erre utal a szöveg hangvétele, továbbá hogy az adatok hiányát a szerző erényeinek, kegyes cselekedeteinek felsorolásával és dicséretével ellensúlyozza, s azokat mintegy példaként állítja az olvasó elé. Nem mindig lehet eldönteni, hogy az említett tulajdonságok és jócselekedetek a dicsőítő életrajz (elogium) műfaji követelményeiből fakadó toposzok csupán, vagy pedig hitelesen jellemzik a szerző életét, személyiségét. Azt, hogy a mű korábbi kiadásai a szerző neve nélkül jelentek meg, az életrajz mindjárt az első mondatban Perdoulx alázatosságával és szerénységével magyarázza. A munkának tehát voltak az 1701-es kiadásnál korábbi kiadásai, illetőleg változatai, az életrajz erre vonatkozó megjegyzéseit majd a kiadástörténet bemutatásában vesszük szemügyre.

Az Abrégé nem közli Perdoulx születési és halálozási évét, s csak annyit árul el, hogy Orléans-ban született és ötvenkét éves korában hunyt el. A város egyik gazdag és előkelő családjából származott. Világi ember volt, családot alapított, s egész életét áthatotta mély vallásossága. Napjait az életrajz szerint imádsággal kezdte és azzal fejezte be. Naponta részt vett a szentmisén és olvasta a szentírást, elmélkedéseket készített. Három gyermekét gondosan, az erények megtartására nevelte, s esténként rendszeresen foglalkozott velük. Segítette a plébánosok lelkipásztori működését, s különféle jótékony cselekedeteket hajtott végre: adakozott a szegényeknek, munkához juttatta a kézműveseket, elősegítette a szegény leányok kiházasítását, kölcsönöket nyújtott a rászorulóknak, lehetővé tette a fiatalok tanulását, kibékítette az elvált családtagokat, támogatta az árvákat és özvegyeket. Alapot hozott létre a prostituált fiatal lányok megmentésére, s hozzájárult az orléans-i egyházmegyében található harmincöt ún. Écoles des Charité fenntartásához. Gyakran látogatta a betegeket és a bebörtönzötteket, s a rászoruló szegényeknek másoktól is gyűjtött adományokat. Ez utóbbi tevékenységét nem mindenki támogatta, amire barátainak állítólag csak annyit szokott mondani: "quand on nous donne, c’est pour les pauvres, quand on nous refuse, c’est pour nous". A további konkrét adatokat nélkülöző életrajz azzal a fordulattal közelít a befejezéshez, hogy "Il faudroit un gros volume pour écrire tout au long la vie de ce grand serviteur de Dieu", majd a 115. zsoltár latinul idézett 5. verse zárja az áttekintést.

Az Abrégé szerzőjére nézve egészen addig semmiféle támpontunk nem volt, amíg kézbe nem vettük a Perdoulx-ra vonatkozó kéziratos forrásokat. Az orléans-i Bibliotheque Municipale két 18. és egy 19. századi kéziratot őriz, melyekben további figyelemre méltó adatok találhatók. A legkorábbinak látszó, 18. századi életrajzgyűjtemény több olyan adatot közöl, amelyek az 1701-es nyomtatott életrajzban nem találhatók, s a szóban forgó mű kapcsán foglalkozik az életrajz szerzőségének kérdésével is. François Perdoulx neve itt a "des Bourdeliers" megkülönböztető hozzátétellel szerepel, ami arra utal, hogy birtokos nemes volt. A forrás szerint 1640-ben született és 1692. február 24-én hunyt el. 1672-ben vette feleségül a Vendô me-hoz közeli Montoire városából származó Jeanne (a másik 18. századi kézirat szerint Jeanne Madeleine) Badere-t. Három gyermekük közül kettő fiú volt, egy lány. Megtudjuk még, hogy Perdoulx tagja volt a királyi solymászok csapatának (gentilhomme dans la grande fauconnerie). Az epistola- és evangéliummagyarázathoz a kézirat a következő megjegyzést fűzi: "On voit au commencement la vie de Mr. Perdoulx faite par Gilles Jousset curé de S. Mesmin a Orléans. On a aussi attribué a copieux Ecclésiastique l’éloge historique de Mr. Desmatis (?) mort en 1694, chanoine de S. Croix, qui se trouve imprimé dans le livre intitulé: La vérité de la religion de Mr. Desmatis, mais c’est le P. Quesnel qui en est l’auteur" (utóbbi kiemelés: T. G.). Az utolsó mondathoz a lap alján egy másik kéz a következő megjegyzést fűzte: "On croit que Gilles Jousset preté seulement son nom du P. Quesnel, le veritable auteur de la vie de François Perdoux." Ez utóbbi megjegyzés egy másik, 1813 előtt készült, 19. századi orléans-i kéziratban a következő formában található: "Ces dernieres (ti. a műnek a szerző halála után megjelent kiadásai) se reconnoissent a la note biographique de Perdoux des bourdeliers publié comme ouvrage de Gilles Jousset curé de S. Alleu Saint Mesmin, mais qu’on sait aujourd’hui n’avoir été que le preté nom du P. Quesnel véritable auteur de la vie de François Perdoux des Bourdeliers."

Jousset abbétól a Bibliotheque Nationale katalógusa csupán két, rövid terjedelmű nyomtatott művet ismer. Az egyik a megtérő bűnös életrajzának műfajába tartozik, a másik egy ördögűzést beszél el. Desmatis említett művének nem sikerült nyomára bukkanni. A janzenizmus harmadik generációja szellemi atyjának nevezett, s többek között Arnauld életrajzát is megíró Quesnel szerzőségét (akinek egyik Lettres című műve a rodostói könyvtárban is megvolt) az Abrégével kapcsolatban három további tényező is alátámasztja. Az egyik, hogy Quesnel a híres Réflexions Morales nyomán maga is összeállított egy több kiadást megért episztola- és evangéliummagyarázatot, amely először - sajátos módon - Perdoulx művével azonos évben, 1701-ben látott napvilágot. A másik, hogy van egy név, amely az 1701-es nyomtatott életrajzban és Quesnel leveleiben egyaránt előfordul. Ez Pierre du Cambut de Coislin (1636-1706) orléans-i püspök neve, aki az Abrégé szerint 1686-ban lelkigyakorlatos házat hozott létre a protestáns hitről áttért vagy áttérni szándékozó lányok oktatására. E közösség használatára Perdoulx az Abrégé szerint egy ún. Catéchisme de controvers típusú összeállítást készített, ami az Epî tres et Evangiles című műve előzményeként értékelhető. Coislin neve előfordul Quesnel számos, 1684-1718 között írt levelében, s nem véletlenül, mert a püspök Port-Royal urainak tisztelői közé tartozott; szellemi hatásuk a Coislin által 1693-ban kiadott Breviarium Aurelianense című összeállításban is kimutatható. A harmadik adat magától Quesneltől, Quesnel Germain Vuillart-ral (1639-1715), Port-Royal híres barátjával folytatott levelezéséből származik. Ismeretes, hogy Vuillart Quesnel megbízottja volt Párizsban, hosszú időn át segített a port-royali könyvek kiadásában, terjesztésében, s éveken át rendszeresen leveleztek. Az 1701. augusztus 4-én kelt levélben Quesnel nyugtázza, hogy Vuillart elküldte neki Perdoulx könyvét. S bár a Quesnel szerzőségére vonatkozó állítás Perdoulx életrajzával kapcsolatban minden kétséget kizáróan jelenleg nem bizonyítható, annyi bizonyos, hogy maga a mű nem független a janzenista körökkel rokonszenvező orléans-i püspök inspirációjától, s a munkát Quesnel is ismerte. Valószínű az is, hogy az Abrégé szerzője a Perdoulx-ra és műve előzményeire vonatkozó ismereteit részben éppen a püspök tájékoztatásából merítette. Másfelől tekintettel arra, hogy Quesnel 1681-1685 között Orléans-ban tartózkodott, nem zárható ki a lehetőség, hogy Perdoulx-t személyesen is ismerte.

A másik 18. századi orléans-i kézirat és egy 1896 előtt készült, kiadásra szánt, de kéziratban maradt bibliográfiai gyűjtemény már csupán megismétli a korábbi források Perdoulx-ra vonatkozó adatainak egy részét, s nem tartalmaz új tájékoztatást. A kéziratos források közül említést érdemel még a Perdoulx-család befejezetlenül maradt, kezdetleges családfa-rajza a 18. század első feléből, amelyen François Perdoulx-t és három gyermekét is feltüntették. A rajz szerint François Perdoulx apja Jacques Perdoulx des Bourdeliers volt, anyja Troyes-ból származott, s François-nak két testvére volt. Az elmondottakhoz viszonyítva nem közölnek új adatot a nyomtatott életrajzi források sem. A kézikönyvek nyilvánvaló tévedései közül megemlíthető, hogy Quérard nagyszabású bibliográfiája az 1670-1753 között élt Michel-Gabriel Perdoulx de la Perriere-t François Perdoulx apjának tartja, míg a Firmin Didot-féle Nouvelle biographie générale az utóbbit az előbbi apjaként tünteti föl. Az előbb említett családfából azonban kitűnik, hogy Michel-Gabriel Perdoulx első unokatestvére volt François Perdoulx-nak. Michel-Gabriel Perdoulx de la Perriere Orléans történetéről adott ki több művet, s részt vett annak a kéziratnak az elkészítésében, amelyből korábban idéztük a François Perdoulx-ra vonatkozó kiegészítő adatokat, s amelyek így minden bizonnyal hitelesnek fogadhatók el.

Az életrajzot összegezve megállapíthatjuk, hogy Mikes egy, a 17. század második felében élt, mára feledésbe merült világi szerzőnek a fordításnál mintegy ötven évvel korábban készült, több kiadást megért művét adaptálta. A fordított munka a szerző korábbi művéből, egy az újonnan áttértek számára készült katekizmusból fejlődött ki. A forrásmű hátterében a világi hívők vallási oktatását segítő és elmélyítő szerzői szándék áll az első helyen, ezenkívül a janzenista inspiráció is jól kitapintható.

Keletkezés- és kiadástörténet

Az életrajzhoz hasonlóan a fordított mű keletkezés- és kiadástörténetének bemutatásában is az 1701-es Abrégé elbeszéléséből kell kiindulnunk. A gyökerek 1686-ig nyúlnak vissza: Coislin püspök ugyanis ekkor hozta létre a katolikus hitre újonnan áttért vagy áttérni szándékozó lányok gondozására a már említett intézményt, melynek működtetésében Perdoulx is szerepet vállalt. Az Abrégé szerint Perdoulx "se chargea avec plaisir du soin du temporel de cette Communauté naissante; il crut que Dieu demandoit de lui qu’il s’occupâ t a faire quelques instructions familiares dans cette Maison pour soulager les Ecclésiastiques", elmélyedt a vallás dolgainak tanulmányozásában és nem sokkal a ház megalapítása után összeállított egy ún. Catéchisme de Controverse-t. Ennek segítségével heti három alkalommal a hit dolgait fejtegette az áttérteknek, s ez a munkája még az Abrégé írása idején is használatban volt. Az Abrégé előadásából nem tűnik ki, hogy ez a katekizmus megjelent-e nyomtatásban. Az ilyen típusú kiadványok között található egy, amely címét, megjelenési idejét és tartalmát tekintve egyaránt megfelel a leírásnak, az Orléans-tól távoli megjelenési hely miatt azonban a két mű azonossága kevéssé valószínű. Ez a nyolcadrét alakú, 155 oldal terjedelmű munka összesen 36 instrukciót tartalmaz kérdés-felelet formában, a fő hittételek kifejtésével, apologetikus jelleggel. Az Abrégé szerint a keresztény erkölcsök elsajátíttatása érdekében Perdoulx hetente magyarázta a vasárnapok és a főbb ünnepek evangéliumait is, s ezeket összegyűjtve készített egy Catéchisme des Dimanches et des principales Fetes de l’année-nak nevezett összeállítást. Ennek egy példánya - folytatja az Abrégé - egy le Correur (Le Coreur) nevű tudós párizsi egyházi személy kezébe került, aki saját költségén megjelentette.

Jean Le Coreur összesen hat művel szerepel a Bibliotheque Nationale nyomtatott katalógusában, s ezek közül az első egy Explication des evangiles pour les dimanches et les principales festes című, 1690-ben Párizsban, Jacques Langlois nyomdájában megjelent anonim kiadvány. További könyvei is gyakorlati lelkipásztori célt szolgáló erkölcstani művek és népszerű teológiai traktátusok, amelyek 1682-1696 között jelentek meg, ugyancsak név nélkül. A teológiai doktori, majd 1696-ban már államtitkári címet viselő Le Coreur által 1690-ben kiadott evangéliummagyarázatot összevetettük Perdoulx 1701-es munkájával. Az összevetésből kitűnt, hogy a magyarázat az 1690-es összeállításban is kérdés-felelet formában történik, s a magyarázatok szövege a néhány hiányzó ünneptől eltekintve megegyezik az 1701-es kiadvány evangéliummagyarázatainak szövegével. Ezen túlmenően a mű keretszövegeinek nagy része is azonos: így a legelöl álló Avertissement, a tulajdonképpeni magyarázatokat bevezető, tizenhárom pontból álló Abrégé de l’Ecriture Sainte, illetőleg az azokat lezáró, De l’oraison mentale című összeállítás, valamint a két, 1689-ben kelt, Pirot és Coquelin által szignált approbáció. Ez az 1690-es kiadvány tehát nem más, mint a Mikes által lefordított mű evangéliummagyarázat részének első kiadása.

Az Abrégé előadásából megtudjuk azt is, hogy az első kiadás gyorsan elfogyott, s azt ugyanilyen eredménnyel követte egy közelebbről meg nem nevezett második, melyből azonban példány nem ismert. Ezt követően Le Coreur levélben fordult Perdoulx-hoz, és megkérte, egészítse ki az összeállítást az adventi, a nagyböjti és a még hiányzó ünnepekhez kapcsolódó evangéliumok magyarázataival. Ez a teljes egyházi év evangéliumait és azok magyarázatát felölelő összeállítás az Abrégé szerint 1692-ben, tehát már a szerző halála évében látott napvilágot, melyből példány ugyancsak nem áll rendelkezésre. Perdoulx hozzálátott az episztolák magyarázatához is, halála azonban megakadályozta a befejezésben. Amikor meghalt, csupán néhány pünkösd utáni vasár- és ünnepnap episztoláinak magyarázata volt hátra, ezeket "une personne d’une grande piété et d’une profonde érudition, a qui on a confié les Ecrits du défunt" készítette el. Az így teljessé vált összeállítás 1701-ben jelent meg. Ez az a kiadás, amely az Abrégében először fedi föl a szerző kilétét, s a Mikes által lefordított munka első teljes kiadásának tekinthető. Nem lehetetlen, hogy a még hiányzó magyarázatok és az Abrégé összeállítója ugyanaz a személy volt.

Az 1701-es első teljes kiadást tehát 1686-1692 között négy változat, illetőleg részleges kiadás előzte meg, melyek közül csupán az 1690-es ismert példány szerint. Az áttekintésből fény derült arra is, hogy az összeállítás Perdoulx rendszeres hitoktató és bibliamagyarázó tevékenységéből, továbbá egy ennek tapasztalatait hasznosító s egyben ennek alapul szolgáló katekizmus típusú összeállításból fejlődött ki.

A kiadástörténet 1701 utáni szakaszára térve, François Perdoulx neve sem a Bibliotheque Nationale, sem a British Museum nyomtatott és más modern katalógusaiban nem található. A National Union Catalog egyedül az 1720-as kiadást tünteti fel Perdoulx neve alatt. A történeti katalógusok közül több új és figyelemre méltó adatot találtunk Claude Pierre Goujet abbé (1696-1767) könyvtárának kéziratos katalógusában és két nyomtatott munkájában. Goujet a francia irodalom, azon belül a kortárs egyházi irodalom történetének legjobb ismerői közé tartozott, s maga is terjedelmes írói működést fejtett ki. Legjelentősebb vállalkozása, a Bibliotheque française 1740-1769 között megjelent 18 kötete, ma sem nélkülözhető forrásmunka. Goujet korán janzenista hatás alá került, s már teológiai licenciátusi dolgozatában védelmébe vette az Unigenitus bulla által kárhoztatott tételeket. Janzenista beállítottsága miatt 1735-ben összeütközésbe került Fleury-vel, aki ellenezte felvételét az Académie des inscriptions et belles-lettres tagjai közé. Janzenista elkötelezettségét jól érzékelteti, hogy megírta például Nicole, Jacques Joseph Duguet, Antoine Singlin és több más, a janzenizmushoz közel álló személy életrajzát, s többek között kiadta Arnauld d’Andilly emlékiratait és Port-Royal történetét.

Könyvtárának katalógusát Goujet 1760-ban kezdte összeállítani, s haláláig dolgozott rajta. Az öt kötet mintegy tízezer cím tematikusan csoportosított leírását tartalmazza. Az első kötetben a teológiai szakban, a 267-271. oldalakon található az "Explication morales des Epî tres et Evangiles" című rész. Goujet itt kb. tizenkét különböző művet sorol fel, az egyes tételeket gyakran kommentálja. Első helyen Bossuet Meditations sur l’Evangile (Paris, 1734) című posztumusz művét és a mű kapcsán J. de Trevoux Journaljában még a megjelenés előtt, 1732 februárjában kirobbant vitát említi. Ezt követi a Perdoulx-mű két kiadásának leírása, melyek közül az elsőről csak innen szerzünk tudomást, s példány szerint ismeretlen. A cím némileg eltér az 1701-es, 1720-as és 1737-es kiadások címétől: "Epî tres et evangiles avec des Explications par demandes et par Réponses; pour tous les dimanches, les principales festes de l’année, et les féries du careme, et des Quatre-temps; avec l’oraison, la secrette, et la post-communion." Ez a kiadás a leírás szerint 1727-ben látott napvilágot Párizsban, az 1737-es kiadáshoz hasonlóan Jean Mariette nyomdájában, de nem kettő vagy három, hanem négy kötetben. Az ismert adatok szerint ez volt Perdoulx művének egyetlen olyan kiadása, amely négy kötetben jelent meg. Goujet szűkszavú kommentárjában megnevezi a mű szerzőjét, akit azonban tévesen orléans-i papnak mond, s hozzáteszi: "il a été augmenté par feu M. Goury, prestre". A Dictionnaire de biographie française hét Goury nevű személyt tart számon, de egyik sem azonosítható a Goujet által említett egyházi férfiúval. A Bibliotheque Nationale nyomtatott katalógusában Goury abbé neve alatt csupán egy Kempis-fordítás szerepel: De l’imitation de Jésus-Christ (Paris, 1706).

A másik Goujet által említett kiadás a példány szerint is ismert 1737-es három kötetben, melyhez Goujet újabb fontos megjegyzést fűz. Eszerint ezt a kiadást maga Goujet gondozta, s az jelentősen különbözik az 1727-es kiadástól: az elsősorban egyházi személyeknek szóló magyarázatokat (instructions) Goujet egyszerű hívőknek szóló szövegekkel cserélte fel, s több mint harminc új elmélkedést, reflexiót és imádságot fűzött a szenvedéstörténetet elbeszélő evangéliumi részekhez.

Az 1737-es kiadás leírása némileg bővebb kommentárral szerepel Goujet műveinek abban a nyomtatott jegyzékében is, amely Mémoires historiques et littéraires (La Haye, 1767) című munkájában a 145-146. lapokon található. A tematikus bibliográfiában a "Seconde classe. Ouvrages de piété" című részben a harmadik helyen olvasható az Epî tres et Evangiles 1737-es, három kötetes kiadásának leírása (1738-as téves évszámmal, ami elírás vagy sajtóhiba lehet), ezt tehát Goujet saját művének is tekintette. A Mémoires-nak azt a részét, amelyben ez a leírás szerepel, Goujet 1764. augusztus 22-én fejezte be. Perdoulx nevét Goujet itt nem említi, elmondja azonban, hogy a mű korábban négy kötetben jelent meg, melyekből azt megelőzően egy sem volt a birtokában, s Goury volt az, aki a világi hívők igényeit jobban figyelembe vevő új, módosított kiadás elkészítésére ösztönözte. A végrehajtott változtatásokat Goujet itt némileg másként adja elő, mint a kéziratos könyvtárkatalógusban: a kihagyott részek helyett általa készített új magyarázatok az evangéliumokhoz és episztolákhoz egyaránt kapcsolódnak, s minden magyarázatot gyakorlatokkal (pratiques) és egy imádsággal egészített ki. Végül hozzáfűzi, hogy az így átalakított mű mindig nagyon keresett volt és még ma is az.

Goujet egy korábbi munkájában, a három kötetes Bibliotheque des auteurs ecclésiastiques du XVIII^e siecle (Paris, 1736) második kötetében, az 571. lapon ugyancsak szerepel Perdoulx (Perdoux) neve. Nem a részletesen tárgyalt szerzők között (s így a mutatóban sincs benne), hanem Ambroise Paccori abbé (1649 k.-1730) életrajzának és műveinek ismertetésében. Paccori a már többször említett Coislin püspök idejében, egészen annak 1706-ban bekövetkezett haláláig, tizennyolc éven át vezette az orléans-i egyházmegye Meungban működő szemináriumát. Világi hívők használatára, elsősorban gyermekek oktatására több kegyességi munkát írt, az egyiket közülük (Regles chrétiennes, Orléans, 1700) egészen a 19. század első harmadáig újra és újra megjelentették. Entretien sur la sanctification des dimanches et des festes című összeállítása, amely 1692-ben már negyedik kiadásban látott napvilágot Orléans-ban, tizennégy rövid kérdésre adott hosszabb, elmélkedés jellegű válaszban adja elő a vasár- és ünnepnapok megszentelésével kapcsolatos tudnivalókat. Korábban ismertetett véleményével szemben Goujet itt azt állítja, hogy Paccori volt az, aki gondozta Perdoulx Epî tres et Evangiles című munkájának 1727-ben megjelent négy kötetes, bővített kiadását. Ez az 1727-es kiadás szerepel Quérard bibliográfiájában, s Quérard-ra hivatkozva Conlon is feltünteti. Mindketten Paccorit nevezik meg átdolgozóként, illetőleg kiadóként, példányjelzés azonban egyik helyen sem található. Mivel példány nem áll rendelkezésre, a kiadás gondozójára vonatkozó kérdés nem eldönthető. Tekintettel azonban arra, hogy Goujet először egyértelműen Paccori mellett foglalt állást, aki Gourynál jóval kiterjedtebb írói tevékenységet fejtett ki, s egy, a vasár- és ünnepnapokkal kapcsolatos saját munkája is volt, hajlunk arra, hogy őt tekintsük az 1727-es kiadás gondozójának; Goury föltehetően csupán az ösztönzést adta Goujet-nak az 1737-es módosított kiadás megjelentetésére.

Mindezek alapján indokoltnak látszik, hogy a példány szerint ismert 1701-es, 1709-es, 1720-as, 1737-es és 1803-as kiadások közé besoroljuk a példány szerint ismeretlen, 1727-es négy kötetes kiadást is. E kiadás létezését támasztja alá az is, hogy az 1737-es kiadás harmadik kötetében az első approbáció 1726. június 30-án kelt, amely minden bizonnyal a korábbi, 1727-es kiadás engedélyének az újraközlése. A példány szerint ismert kiadásokból a Bibliotheque Nationale őriz egy, illetőleg a Goujet által bővített 1737-esből két példányt. Az 1701-es és 1720-as kiadásból további példány található az orléans-i Bibliotheque Municipale, az 1720-as és az 1803-as kiadásokból pedig a chantilly-i Bibliotheque des Fontaines gyűjteményében. A Bibliotheque Nationale köteteinek egy részén az első kötéstáblán Goujet abbé címere látható, ezek tehát saját példányai voltak. Goujet könyvtárát a tulajdonos halála után Armand III-Joseph de Béthune, V^e duc de Charost (1738-1800) vásárolta meg. A forradalom idején a könyvtárat Versailles-ba szállították, egyesítették a királyi könyvtárral, s az egykor Goujet tulajdonában lévő Perdoulx-kötetek egy része így jutott mai őrzési helyére. Szembetűnő, hogy az 1727-es kiadás a könyvjegyzék tanúsága szerint megvolt ugyan Goujet könyvtárában, a Bibliotheque Nationale mai állományában azonban nem található.

Bár kívül esik a tanulmány keretein, érdemes megemlíteni, hogy Perdoulx művének átalakítása nem fejeződött be a Goujet-féle 1737-es kiadással. A jelenleg ismert utolsó, 1803-as kiadásban a címlap "Nouvelle édition revue et corrigée" megjegyzése mellett erre utal az ismeretlen kiadó jegyzete a címlap hátoldalán, amely külön is felhívja a figyelmet a felvilágosult kritika miatt szükségessé vált javításokra. A keletkezés- és kiadástörténet áttekintése alapján megállapítható az is, hogy lényegében igazolódott Hopp Lajosnak a Mikes forrásául szolgáló mű szerzőjére vonatkozó feltevése, azzal a kiegészítéssel, hogy ha a mű eredeti szerzője nem is, de átdolgozói és újrakiadói részben ma is számon tartott, neves egyházi írók voltak.

A Mikes által használt kiadás kérdése

Mindez mutatja, hogy Perdoulx művének szövege az első teljes kiadást követően a közreműködők ismételt beavatkozásai révén folyamatosan változott, s a kötött alapszerkezet megtartása mellett az egyes kiadások között belső tartalmi, szerkezeti átalakulások, szövegbeli eltérések is megfigyelhetők. Az összetett keletkezés- és kiadástörténet, a folyamatosan változó szöveg, továbbá az a tény, hogy a számba jöhető kiadások nem mind ismertek példány szerint, némileg megnehezíti a Mikes által használt kiadás azonosítását. A használt kiadás megállapítása gondot okozott már Mikes más fordításai, így például a Catechismus, Az Ifjak Kalauza és a Keresztényi Gondolatok esetében is. A kiadástörténet 1741 előtti szakasza három különböző szövegállapotra utal: az 1701-es, az 1727-es és az 1737-es kiadások szövegállományának ismételt bővülésére és nyelvi modernizálására a korábbi kiadásokhoz viszonyítva. A különböző kiadások szövegének összevetése teljes mértékben alátámasztja a kiadástörténet áttekintése során kapott képet. A Mikes által használt kiadás kérdésének eldöntéséhez szükség lenne az 1727-es kiadás példány szerinti ismeretére, ennek hiányában a példány szerint meglévő kiadások egymással és Mikes fordításával történő összevetéséhez kellett fordulnunk.

A szövegen kívüli összefüggések közül figyelmet érdemel, hogy az 1701-es, 1709-es és 1720-as kiadás Orléans-ban, az 1727-es és 1737-es Párizsban jelent meg, az összeállítás tehát csak 1727-től vált az egyházmegyénél szélesebb körben ismertté. Nem elhanyagolható körülmény az sem, hogy az Epistolák négy kötetes kézirata négy szakaszra oszlik, s hogy az 1736. április 30-án hitelesített rodostói könyvtárjegyzék vonatkozó bejegyzése csak a fordított mű 1736 előtti egyetlen négy kötetes kiadására, az 1727-esre vonatkozhat. Elvileg ugyan nem zárható ki a lehetőség, hogy Mikes a három kötetes 1737-es kiadás szövegét átszerkesztette négy kötetbe, mivel csupán a rövidebb terjedelmű részekre osztott vasárnapi és főünnepi egységeknek megfelelően kellett volna tagolnia a szentek ünnepeire vonatkozó részeket, s a naptári rend szerint összeillesztenie a megfelelő egységeket, ami a másolás, tisztázás során könnyen elvégezhető. Az anyag ugyanilyen átcsoportosításával hozták létre az eredetileg két kötetes munka három, illetőleg négy kötetes kiadásait. Egyetlen példa sincs azonban arra, hogy Mikes megváltoztatta volna az általa fordított vallásos művek szerkezetét: Az Ifjak Kalauza például egy-két elhagyással szakaszról szakaszra pontosan követi az eredetit, a Catechismusban csupán néhány elhagyás, rövidítés, összevonás található, a Keresztényi Gondolatok esetében pedig éppen a kéziratban található szövegátcsoportosítás utal egy másik kiadás használatára. Nem tekinthető a fordított mű átszerkesztésére utaló jelnek, hogy Az Ifjak Kalauza első, 1724/1744-es változatában Mikes a tartalommutatót a kézirat végén, az 1751-es változatban pedig a mű elején helyezte el. Tekintettel arra, hogy csak az 1727-es kiadás volt négy kötetes, biztosnak látszik, hogy Mikes ezt a ma példány szerint ismeretlen kiadást vette alapul. Állításunkat több, szövegen belüli bizonyíték is megerősíti. A mű fő címe minden kiadásban azonos, s Mikes csak ezt fordítja, az 1727-es kiadás Goujet által rögzített alcímének részletező hozzátétele azonban a könyv használati alkalmai mellett imádságokra ("avec l’oraison") is utal. A napi szövegegységek az 1701-es, 1709-es és 1720-as kiadásban mindenütt épî tre - explication - Evangile - explication szerkezetűek, s imádságot egyáltalán nem tartalmaznak, míg a jelentősen bővített 1737-es kiadásban a napi szövegegységek felépítését a collecte (priere) - épî tre - explication - priere - Evangile - explication - priere séma határozza meg. Mikes fordításában kizárólag azok az imádságok szerepelnek, amelyek az 1737-es (és az 1803-as) kiadásban a napi szövegrészek elején találhatók. Ezeket szövegszerűen először az 1737-es kiadásból ismerjük, s Mikes ezeket az imádságokat mindenütt pontosan lefordította. Az 1727-es kiadás közvetve ismert alcíme alapján feltételezhető, hogy ezek a bevezető imádságok már az 1727-es kiadásban is megvoltak. Az 1720-as és az azt megelőző kiadások tehát teljes biztonsággal kizárhatók a fordítás alapjaként számba jöhető kiadások közül. Másfelől Mikes szövege jóval közelebb áll az 1737-es (és az azt követő 1803-as) kiadás, mint a fordítás készítése előtt megjelent, példány szerint ismert edíciók szövegéhez. Mindent mérlegelve biztosra vehető, hogy a fordítás alapja a példány szerint jelenleg ismeretlen 1727-es, s nem az 1737-es, példány szerint ismert kiadás volt.

Az 1720-as és az 1737-es kiadás összevetése azt mutatja, hogy az eltérő kötetbeosztásból adódó terjedelmi különbségek mellett a két kiadás megfelelő részei nagyrészt azonos szerkezetűek. A kisebb eltérésekre példaként említhető, hogy az 1737-es kiadás első kötetében a szentek ünnepei között szerepel Szent Genovéva ünnepe, a "Commune des Saints" című részben pedig a templomszentelés ünnepe és halottak napja, amelyek az 1720-as kiadásban nem találhatók. Ugyanígy az 1720-as kiadás második kötetében megvan Pál, Anna, Ágoston és az őrangyalok ünnepe, melyek az 1737-es kiadásból hiányoznak. Az 1720-as és 1737-es kiadás szövegbeli különbségeinek érzékeltetésére az advent első vasárnapjának evangéliumához (Luk 21,25) fűzött magyarázat első részét idézzük példaként:
 

Fordítói módszer az Epistolákban

A forrásként azonosított 1727-es kiadás példány szerinti ismeretlensége, továbbá az 1737-es kiadás bővítése és részleges átalakítása miatt kézenfekvőnek látszott, hogy az 1727-es kiadást követő, időben ahhoz legközelebb álló 1737-es kiadást válasszuk a részletes vizsgálat alapjául. Emellett szólt az is, hogy Mikes fordítása sokkal közelebb áll az 1737-es kiadás szövegéhez, mint az 1720-aséhoz. A tartalommutató kivételével Mikes teljes egészében elhagyta a különféle keretszövegeket: a bevezetőt, a mise állandó részeit, a "Commune des Saints" című önálló részt, amely az 1737-es kiadás mindhárom kötetében a szentek ünnepeit tartalmazó rész után megtalálható, valamint az approbációkat. Az 1720-as kiadásban a szerző életrajzán kívül van még egy, a misével kapcsolatos tudnivalókat tárgyaló, kérdés-felelet formájú összeállítás a miseimádságok gyűjteményével, ezek azonban sem az 1737-es kiadásban, sem Mikes fordításában nem szerepelnek.

A vasárnapok, a fő ünnepek és a szentek ünnepei közül Mikesnél az 1737-es kiadáshoz viszonyítva az első szakaszból hiányzik karácsony előestéjének, a hamvazószerda utáni csütörtöknek (nagycsütörtöknek) és szent Genovéva ünnepének az anyaga. A második szakasz anyaga teljes, a harmadik szakaszban nincs meg nála az áldozócsütörtök vigiliájához, a pünkösd vigiliájához és a pünkösd utáni csütörtökhöz fűződő rész a pünkösd utáni péntekhez kapcsolódó imádság, episztola és magyarázat szövegével együtt. Ez utóbbiak hiányára már Hopp Lajos felfigyelt a szöveg sajtó alá rendezésekor. A negyedik szakasz vasárnapjainak és főünnepeinek anyaga teljes. A szentek ünnepei a második szakasz végén kivétel nélkül megvannak, a harmadikban és negyedikben azonban elég sok kihagyás található. Így nincs meg Mikesnél Barnabás, a Szent Kereszt felvétele, Szent Lajos francia király, a Szent Kereszt felmagasztalása, Dénes, Lukács, Marcellus, Párizs püspöke és Mária bemutatása ünnepének szöveganyaga. Jelenleg nem dönthető el teljes biztonsággal, hogy ezek az összevetés alapjául szolgált 1737-es kiadáshoz viszonyítva Mikes fordításában hiányként mutatkozó - részben speciális francia ünnepekhez kapcsolódó - részek megvoltak-e az 1727-es kiadásban, s hiányukat Mikes tudatos rövidítése eredményezte-e.

Az episztolák és az evangéliumok szövegét Mikes - más ilyen típusú fordításaihoz hasonlóan - itt is Káldi György bibliafordításából vette át, helyenként némi módosítással, így a szövegösszevetés és a stílusvizsgálat alapjául a bevezető imádságok és a magyarázatok kínálkoznak. Mikes fordítói munkásságának átfogó értékelését Hopp Lajos végezte el Mikes Kelemen, a fordító című, 1990-ben elkészült, kiadatlan tanulmányában. A kézirat, melyet a szerző szívességéből 1994-ben elolvashattam, fontos megállapításokat tesz a fordítás nyelvezetéről, helyesírási és hangtani sajátosságairól, az Epistolák stílusának kérdését azonban a részletes szövegösszevetés hiányzó lehetősége miatt éppen csak érinti. A fordítás alapjául szolgáló mű azonosításával megnyílt az út Mikes egyéni stílusának vizsgálatára és annak megállapítására, hogy az Epistolák stílusa hogyan viszonyul a többi fordítás stílusához. A vizsgálatot azonban korlátozza, hogy a Mikes által használt kiadást megelőző és az azt követő kiadások között nem elhanyagolható szerkezeti és szövegbeli különbségeket állapítottunk meg. Tekintettel a Mikes más fordításaiban is megfigyelhető szerkesztői, fordítói eljárásra, a tömörítés, rövidítés, illetőleg az értelmező kiegészítés, bővítés gyakori alkalmazására, nem dönthető el egyértelműen, hogy a fordításban a további összevetésben alapul vett 1737-es kiadáshoz viszonyítva többletként jelentkező egy vagy több mondatnyi szövegrészek Mikes saját betoldásai-e, vagy már szerepeltek a példány szerint ismeretlen 1727-es kiadásban is, s hogy a fordításban hiányként mutatkozó hosszabb részek Mikes elhagyásai-e az olvasmányosság növelésére vagy már hiányoztak az 1727-es kiadásban is. Ezért a további megfigyelések feltételes érvényűek maradnak mindaddig, amíg példány szerint elő nem kerül az 1727-es kiadás, s ezzel mód nyílik a kritikai apparátus kibővítésére a francia szöveggel.

A hosszabb szöveghiányok, illetőleg -többletek rendszerint a kérdésekre adott válaszok végén találhatók, de néha előfordulnak a gyakran meglehetősen hosszadalmas válaszok szövegében is. Többször megfigyelhető, hogy egy kérdés kimarad, s a két válasz összevontan, rövidített formában jelenik meg. Két-két egymást követő kérdés és a rájuk adott válaszok elhagyása is előfordul. Ugyanakkor az 1737-es kiadáshoz viszonyítva gyakran többletként mutatkozik egy-egy kérdés a rájuk adott válasszal együtt, s számos auktoridézet is kiegészítésként jelentkezik. Nem eldönthető, hogy például az 1737-es kiadásból hiányzó, erős egyházkritikát megfogalmazó rész a szent András napi evangélium magyarázatában Mikes saját hozzátétele-e vagy pedig az 1727-es kiadás megfelelő, ám utóbb törölt részének a fordítása.

Az említett különbségektől eltekintve Mikes fordítása pontosan követi a francia szöveget, s helyenként megfigyelhető a túlzott hűségre törekvés is. Rendszerint mondatról mondatra fordít, s a fordítás a nem mindig következetes központozási gyakorlat ellenére is tükrözi a forrás szintaktikai tagolódását. Fordítói önállósága ezért elsősorban a mondatokon belüli kisebb elhagyásokban, bővítésekben és a különféle egyéb stíluseszközök változatos alkalmazásában ragadható meg.

A tömörítés gyakori formája, hogy a rokon értelmű vagy azonos jelentéskörhöz tartozó halmozott kifejezések közül az egyiket elhagyja, illetőleg összevonja:
 

hogy meg szünnyünk azö rosz hajlandoságit. és meg romlot akarattyát követni (M?-M II, 11, 18-19. vö. Epî tres I, 4)

mivel ezek nélkül aböjt haszontalan (M?-M II, 167, 11. vö. Epî tres I, 236)

A bővítés lehet a kérdésre visszautaló hozzátétel a mondat végén:

sz. Pál azt akarja hogy fel ébredgyünk az ilyen féle álombol (M?-M II, 10, 17-18. vö. Epî tres I, 3)

de lehet közbevetett bibliai hivatkozás is:
 

ha az Isten boszu állását el akarja kerülni (M?-M II, 160, 3. vö. Epî tres I, 222)

ellentéttel:
 

Az eredeti mű ismeretében és az összevetés alapján végül pontosabban tudunk válaszolni a kérdésre, hogy mi indította Mikest éppen ennek a munkának a fordítására. Hopp Lajos feltételezte, hogy az Epistolák a Biblia mellett Mikes régi, legjobban ismert és gyakran forgatott olvasmányai közé tartozott. Tekintetbe kell venni azt is, hogy Mikes akkor látott munkához, amikor végleg elvesztette a hazatérés reményét, s amikor leveleinek száma is erősen megcsappant. A fordítást bizonyosan ösztönözte a rendszeres rodostói misehallgatás és az ahhoz kapcsolódó homiliák, a rendszeres bibliaolvasás és az olvasottakon való elmélkedés gyakorlata, valamint a rodostói könyvtárban meglévő, rokon műfajú munkák, így mindenekelőtt a francia nyelvű prédikációgyűjtemények ismerete. Mikes írói tudatosságát jelzi, hogy nem egy hagyományos értelemben vett homiliagyűjteményt választott, hanem egy olyan kevert műfajú, a didaktikus kegyességi próza körébe tartozó összeállítást, amelyet világiak elmélkedő olvasására, tanítására szántak, s amelynek párbeszédes formája jelentősen megkönnyítette a vallási ismeretek elsajátítását. A dialógusformát Mikes később is kedvelte (pl. Az idő jól eltöltésének módja, Catechismus, A keresztnek királyi uttya), s nem véletlenül választott egyik első fordítása tárgyául egy ilyen típusú bibliamagyarázatot.

A formai jellemzőkön kívül Mikest ösztönözhették a mű szemléleti, tartalmi sajátosságai is. Az Epistolák fő tartalmi jellemzői közül kiemelkedik a janzenista ihletésű motívumok jelenléte: az isteni gondviselés föltétlen elfogadása, az aszketikus, helyenként rigorista szellemiség és a belsőleg átélt kegyességi gyakorlatok ösztönzése, valamint a reménység szükségességének, a kegyelem szerepének és az isteni előrelátásnak a megszokottnál erőteljesebb hangsúlyozása. Meghatározó gondolat a megtérés, a régi emberből új emberré válás fontosságának és a valóságos penitenciatartásnak az előtérbe állítása a vallásosság külsőséges megnyilvánulásaival, a látványos ceremóniákkal szemben. Az összeállítás ismételten hangsúlyozza az evangéliumok olvasásának, a prédikációhallgatásnak, a vallási ismeretek elsajátításának és az Isten igéjéről való elmélkedésnek a fontosságát. Az erkölcsi intelmek legfontosabb eszközei a figurális magyarázatok és tipologikus értelmezések, melyek az egész művön végigvonulnak, s a mondanivalót lényegében a "Mit jelent...?" típusú kérdésekre adott válaszok sorozatai fejtik ki. Mindez összhangban áll a Leveleskönyv kései darabjaiból és Mikes más fordításaiból kibontakozó szemlélettel, illetőleg II. Rákóczi Ferenc vallásos munkáinak, így mindenekelőtt a Fohászoknak és a Meditációknak az eszmerendszerével.

Tartalomjegyzék [Irodalomtörténeti Közlemények 1999. 1/2.sz.] Kezdőlap

+ betűméret | - betűméret