Tartalomjegyzék [Irodalomtörténeti Közlemények 1999. 1/2.sz.] Kezdőlap

+ betűméret | - betűméret   

KAROL TOMIŠ

A MAGYAR IRODALOM FORDÍTÁSOK ÚTJÁN VALÓ FOGADTATÁSA
A SZLOVÁK IRODALMI KULTÚRÁBAN (1860-1918)

Bevezetés

A szlovák-magyar irodalmi kapcsolatok alakulásának, fejlődésének egyik meghatározó tényezője a magyar költészet, próza és dráma műfordítások útján való befogadása a szlovák irodalmi kultúrában. E történelmi folyamat feltárása a maga sokrétűségében és teljességében azonban még távolról sem kielégítő. Néhány ritka kivételtől eltekintve, amelyek egyes jelentősebb magyar írók szlovák recepcióját vizsgálták, illetve a recepció valamelyik időszakát elemezték, hiányoznak olyan irodalomtörténeti munkák, amelyek átfogó képet nyújtanának a befogadás folyamatáról a kezdetektől napjainkig.

Ennek több oka is van. Mindenekelőtt nagy az aránytalanság a feltárásra és a feldolgozásra váró kultúrtörténeti és irodalomtörténeti anyag gazdagsága és a vele foglalkozó kutatók csekély száma között. A szlovák hungarológia irodalomtudományi ága - mint önálló tudomány - csak a 20. század húszas éveinek második felében alakult ki. Megalapítója Pavel Bujnák (1882-1933) nyelvész és irodalomtörténész volt, aki 1925-től a prágai Károly Egyetemen, majd 1931-től korai haláláig a pozsonyi Komenský Egyetemen adott elő finnugor nyelvészetet és magyar irodalmat. Bujnák főleg Arany János költészetével és szlovák visszhangjával foglalkozott. Kutatásainak eredményeit a Ján Arany v literatúre slovenskej (Arany János a szlovák irodalomban, 1924) című monográfiában adta közre. Tanítványa, Alž beta Göllnerová (1905-1944) Mikszáth Kálmán, Szabó Dezső és Ady Endre műveivel foglalkozott. A két világháború között a hungarológia területén még Emil Boleslav Lukác (1900-1979) és a korán elhunyt Rudolf Uhlár (1904-1934) tevékenysége érdemel figyelmet. Mindkettejük érdeklődési területe Ady Endre költészete és szlovák visszhangja volt.

A második világháborút követő két évtizedben a szlovák hungarológia fejlődésében pangás állott be. Csak a magyarul értő szlovák irodalomtörténészek, Andrej Mráz és Milan Piš út, illetve E. B. Lukác hallatták olykor hangjukat a magyar irodalommal kapcsolatban.

Lényeges változást e téren a hatvanas évek hoztak, amikor 1964-ben megalakult a Szlovák Tudományos Akadémia Világirodalmi és Nyelvi Intézete (Ústav svetovej literatúry a jazykov SAV). Feladata a külföldi irodalmak rendszeres kutatása és a köztük létező folyamatok tanulmányozása volt. Az intézet munkatervében a magyar irodalom és a szlovák-magyar irodalmi kapcsolatok kutatása is helyet kapott. Az intézet munkatársainak csekély száma miatt azonban csak egy személy, Rudolf Chmel (szül. 1939) végezte ezt a munkát.

Az intézet megalapítója és igazgatója, Mikuláš Bakoš (1914-1972) több írásában is hangsúlyozta, hogy a szlovák irodalom világirodalmi kapcsolatrendszerében a cseh irodalom mellett az egyik legfontosabb, fejlődésére ható tényező a magyar irodalom volt, és ennek mindeddig nem szentelt kellő figyelmet a szlovák irodalomtörténet-írás.

A tárgykör megvilágítása és az eddigi részeredmények áttekintése érdekében az intézet 1969 novemberében nemzetközi konferenciát rendezett Szomolányban (Smolenice), amelyen negyvennégy irodalomtörténész vett részt Szlovákiából, Csehországból, Magyarországból és Németországból. A rendezvény jelentőségét emelte az a tény, hogy ez volt az első konferencia Csehszlovákiában a szlovák-magyar irodalmi kapcsolatokról.

A tudományos találkozón tizenkilenc előadás és több hozzászólás hangzott el. Az előadók részben elméleti és módszertani kérdésekkel foglalkoztak, részben konkrét irodalomtörténeti korszakokat, folyamatokat, írói életműveket, a két nemzeti irodalom kapcsolatait, párhuzamait elemezték a 16. századtól a jelenkorig. A konferencia anyaga Tradície a literárne vzt ahy (Hagyományok és irodalmi kapcsolatok) címmel 1972-ben jelent meg könyv alakban, és áttekintést nyújt az addigi kutatások eredményeiről, valamint a két nemzeti irodalom fejlődéséről és kapcsolatairól kialakult nézetekről.

A következő két évtizedben a szlovák-magyar irodalmi érintkezések kutatását a Világirodalmi és Nyelvi Intézet, majd ennek feloszlatása után 1973-tól az SZTA Irodalomtudományi Intézete biztosította. A szaktudósok korlátozott létszáma ellenére rendszeresen folyt a munka. Rudolf Chmel módszeresen tárta fel az irodalmi kapcsolatok addig ismeretlen tényeit és a két irodalom fejlődésében mutatkozó párhuzamokat a 19. és a 20. század irodalmában. Vizsgálódásainak eredményeit két tanulmánykötetben gyűjtötte össze. A Literatúry v kontaktoch (1972) című kötet magyar fordításban is megjelent Két irodalom kapcsolatai (1980) címmel. A másik kötet a Paralely a konfrontácie (Párhuzamok és ellentétek, 1986) címet kapta. Chmel még egy, a szlovák-magyar irodalmi kapcsolatokra vonatkozó dokumentumgyűjteménnyel gyarapította a szakirodalmat (Literárne vzt ahy slovensko-mad arské, 1973). Tanulmányaikkal, illetve tanulmányköteteikkel a Komenský Egyetem pedagógusai, Jaroslava Paš iaková és L udovít Garaj teszik teljesebbé a szlovák irodalomtudományi hungarológia képét.

A hungarológiai kutatások e tanulmány szerzőjének munkásságában a hetvenes évek közepén erősödtek fel. Tárgyukat egyrészt a szlovák és a magyar irodalom fejlődésének közös és eltérő vonásai, másrészt a szlovák-magyar irodalmi kapcsolatok adták. A jelen tanulmány az első része annak a sorozatnak, amelyben feltérképezzük a magyar szépirodalom fordítások útján való befogadásának egyes korszakait e folyamat kezdetétől, vagyis a 19. század hatvanas éveitől a 20. század nyolcvanas éveinek végéig. Érdeklődésünk előterében az irodalmi alkotások lesznek, nem mellőzzük azonban a recepció irodalmon kívüli, azaz társadalmi, politikai, gazdasági és műszaki feltételeinek, valamint szociokulturális és irodalmi kontextusának elemzését sem. De csak marginálisan fogjuk érinteni a fordítói poétikák kérdéskörét, és kevéssé értékeljük a műfordítások művészi színvonalát.

A magyar irodalom fogadtatásának főbb időszakai a szlovák irodalmi kultúrában

A szlovák-magyar irodalmi kapcsolatokat csakúgy, mint a magyar irodalom fogadtatását a múltban és a jelenben is egyrészt irodalmi, másrészt irodalmon kívüli tényezők határozták és határozzák meg.

A magyar irodalom szlovák recepcióját három fő időszakra bonthatjuk. A korszakhatárok nagyjából egybeesnek a lényeges történelmi eseményekkel. A történelmi korszakhatárok figyelembevétele azonban nem jelenti az irodalmi folyamattól idegen elemek bevonását az irodalomtörténeti anyag rendszerezésébe. Ha rendszerint nem is fedik egymást maradéktalanul, a társadalmi-történelmi tényezők végső fokon meghatározzák az irodalom fejlődését.

Az első időszak kezdete a 19. század második felébe nyúlik vissza, és az államfordulat évével, 1918-cal zárul le. Ennek az időszaknak alapvető meghatározója az, hogy a szlovákok és a magyarok közös államalakulatban élnek, a szlovák és a magyar irodalom közös társadalmi, politikai, kulturális légkörben fejlődik.

A magyar irodalom akkori fogadtatását azonban még megközelítőleg sem lehet a fordítások és a szlovák sajtóban megjelenő visszajelzések számával lemérni. A szlovák értelmiség és a polgárság zöme ugyanis értette és beszélte a magyar nyelvet, és így a magyar irodalommal eredetiben ismerkedhetett meg. Például Š tefan Krc méry, Emil Boleslav Lukác , Valentin Beniak többször is megemlítették, hogy középiskolai tanulmányaik alatt - de saját érdeklődésüktől is hajtva - kerültek kapcsolatba a kortárs és a klasszikus magyar irodalommal. Az említett költők és sokan mások jelentős szerepet játszottak a magyar irodalom tolmácsolásában és irodalomtudományi feldolgozásában.

A magyar irodalom fogadtatásának második fő periódusa 1918-tól 1948-ig tartott. Ezekben az évtizedekben a szlovák és a magyar irodalom két különböző államban, eltérő társadalompolitikai és kulturális körülmények által meghatározva, külön utakon fejlődött. A megváltozott feltételek között a magyar irodalom elvesztette addigi kiváltságos helyzetét, egyike lett a többi külföldi irodalomnak. A szlovák iskolák megnyitásával folyamatosan csökkent a magyar irodalmat eredetiben olvasók száma, ezzel arányosan növekedett e fordítások jelentősége és közvetítő szerepe.

A magyar irodalom szlovák fogadtatásának harmadik időszaka 1948-ban kezdődött és 1989-ben végződött. Társadalompolitikai alapja mindkét államban a szocialista rendszer, amely megszüntette a két nemzet közti antagonisztikus viszony gazdasági, politikai és világnézeti okait. A közös társadalmi célok, a kultúra növekvő szerepe és az új, kedvező kulturális légkör lehetővé tette a szlovák-magyar irodalmi kapcsolatoknak - az előző időszakokkal összehasonlítva - példátlan méretű kiszélesítését és elmélyítését.

Az irodalmi értékek cseréje és fogadtatása szempontjából ugyanis fontos tényező volt a két nemzet kölcsönös viszonyának alakulása. A 19. században az érdekellentétek elidegenedéshez és nemegyszer ellenséges érzületek keletkezéséhez vezettek. Ennek az örökségnek az árnyéka rávetődött a 20. század első felére is.

A nemzetiségi ellentétek kiéleződésének ellenére mind a két táborban akadtak írók és irodalmárok, akik tudatában voltak a fordítások jelentőségének a két nemzet közeledése szempontjából. Ezt bizonyítják a magyar költészet, próza- és drámairodalom alkotásainak a múlt század hatvanas éveitől kezdve mind gyakrabban megjelenő szlovák fordításai, amelyek száma a századfordulón érte el tetőpontját. Az érdeklődés eleinte főképp Petőfi Sándor és Arany János verseire, Jókai Mór és Mikszáth Kálmán prózájára, Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményére irányult. A fordítások többnyire folyóiratokban, ritkábban könyv alakban is megjelentek Budapesten, Nagyszombatban, Rózsahegyen, Turócszentmártonban, Eperjesen. Petőfi-, Arany- és Madách-fordításaival elsősorban Pavol Országh Hviezdoslav tűnt ki. Fordítói tevékenysége elismeréséül a Kisfaludy Társaság 1912-ben levelező tagjává választotta. A gyakrabban fordított korabeli írók névsorát Gárdonyi Géza, Krúdy Gyula, Molnár Ferenc és mások nevével egészíthetjük ki.

A Monarchia utolsó éveiben a szlovák-magyar irodalmi kapcsolatok egyik legékesebb fejezete Ady Endre és Hviezdoslav költői üzenetváltása volt az egyenjogúság, a kölcsönös megértés és a tisztelet jegyében. Ezek az eszmék Ady költeményében, a Magyar jakobinus dalában, Hviezdoslavnál pedig az erre válaszként írt Tak, herolde ty svitajúcich c asov (Úgy van, te virradó idők Heroldja) című ódában nyertek kifejezést.

A szlovák-magyar irodalmi kapcsolatok egyik legérzékenyebb mércéje a Petőfihez való viszony volt. A költőt szlovák származása miatt a szlovák értelmiség egy része renegátnak tartotta. Ennek ellenére költészete vonzotta a szlovákokat, és a múlt század utolsó harmadában gyakran közölték verseinek fordításait a folyóiratok. Így például a Slovenské pohl ady című irodalmi folyóirat 1903 és 1905 között Hviezdoslav tolmácsolásában negyvenkét versét jelentette meg. A 19. század utolsó évtizedében három, a 20. század első évtizedében pedig egy kötetnyi válogatást adtak ki verseiből négy különböző fordítótól. Fordításaik művészi értéke eltérő.

Az államfordulat után lanyhult az érdeklődés Petőfi költészete iránt. A két világháború között Ady költészete került az érdeklődés középpontjába. Az iránta megnyilvánuló rokonszenvet a költőnek a szociális és főleg a nemzetiségi elnyomás elleni állásfoglalásai váltották ki. Az első világháború éveiben és a háború után fellépő ifjú szlovák költőnemzedéket lenyűgözte Ady gondolatvilága és költészetének művészi ereje. Ady kultusza a két világháború között jelentős méreteket öltött, és heves irodalmi vitákat eredményezett hívei és ellenzői között. A Nyugat írói közül hosszú ideig csak tőle fordítottak költeményeket szlovákra. A harmincas években ébred érdeklődés Babits Mihály, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Erdélyi József és mások versei iránt. A magyar irodalom recepciójának nagy részét 1918 és 1945 között tehát a Nyugat íróinak művei adták. A prózát Kosztolányi és Móricz Zsigmond egy-egy regénye képviselte. Az 1943-ban kiadott Na brehu c iernych vô d (Sötét vizek partján) című versantológiában a Nyugat nagyjaival már együtt szerepel József Attila, Kassák Lajos, Berda József és a kortárs líra több más képviselője. Az antológia demokratikus és haladó szelleme, továbbá Emil Boleslav Lukác előszava, melyben a szlovák-magyar együttműködés szükségességét hangoztatta, a szlovák állam soviniszta köreinek felháborodását váltotta ki. Az antológia körül lezajlott sajtóvita a haladó és a visszahúzó erők harcának egyik szellemi csatája volt a kultúra területén a második világháború éveiben.

A két világháború közti évek mennyiségi szempontból nem jelentettek áttörést a magyar irodalom fordítása terén. A hangsúly egyrészt az új irodalmi értékek közvetítésén volt, másrészt a már ismert klasszikusok újabb műveinek fordításán. Fejlődés volt tapasztalható az irodalomtudományi hungarológiában, amely - főképp Pavel Bujnák, Alž beta Göllnerová, Rudolf Uhlár és Emil Boleslav Lukác munkássága révén - bemutatta néhány élvonalbeli magyar író életművét és felvázolta a kortárs magyar irodalom képét.

A második világháború utáni két-három évben a szlovák-magyar irodalmi kapcsolatok az addigi kerékvágásban haladtak. Az újabb fordítások révén a magyar irodalom képe Molnár Ferenc, Móra Ferenc, Szabó Dezső és néhány kevésbé jelentős prózaíró műveivel gazdagodott. Amikor azonban a negyvenes évek végén mindkét országban létrejött a szocialistának nevezett társadalmi rendszer, megnyílt az út az irodalmi kapcsolatok gyors fejlődése előtt. A kapcsolatok fejlesztése már nemcsak a szlovák-magyar közeledés lelkes híveinek személyes ügye volt, hanem a szocialista állam kultúrpolitikájának szerves részévé vált.

A súlyponteltolódás a nacionalista szempontoktól a szociális szempontok és a szocialista eszmék felé a Petőfi halálának századik évfordulója alkalmából rendezett ünnepségekben és a szlovák irodalomtudomány jeles képviselőinek cikkeiben, tanulmányaiban mutatkozott meg. Alaphangjukat a nagy magyar forradalmi költő iránti elismerés, műve világirodalmi jelentőségének tudata, valamint az a meggyőződés határozta meg, hogy munkássága az egész haladó emberiség közös kincse, tehát a szlovákoké is.

Az eltelt négy évtized alatt a magyar irodalom fogadtatását a szépirodalom jellegéről és társadalmi funkciójáról, a kulturális örökségről és a haladó hagyományokról, továbbá a szlovák irodalom aktuális szükségleteiről alkotott, nemegyszer a korabeli szocialista ideológiától eltorzított elképzelések határozták meg. A nagyszabású fordítási programot néhány számadattal szeretnénk jellemezni. Az említett időszakban közel 400 magyar szépirodalmi mű jelent meg szlovák nyelven, s ezt a számot 150 sokszorosított színpadi mű egészíti ki. ?-sszesen körülbelül 550 bibliográfiai könyvegység ez, ami évi átlagban 13-14 könyvet tesz ki. Az antológiákban és folyóiratokban közölt átültetések tovább bővítik a magyar szépirodalom jelenlétét a szlovák irodalmi köztudatban.

Az egyes műfajok és műnemek részaránya azonban különbözött. Így a költészet csak öt százalékát teszi ki a fordításoknak. Viszont a magas művészi igény leginkább a költői művek esetében valósult meg. Ján Smrek kiváló tolmácsolásában több kiadásban reprezentatív válogatások jelentek meg Petőfi, Ady és József Attila költeményeiből. Ady és Petőfi megismertetéséhez Emil Boleslav Lukác is hozzájárult. Vojtech Kondrót tolmácsolásában válogatások jelentek meg Babits, Illyés, Kassák Lajos, Nagy László, Veress Miklós és Weöres Sándor műveiből. Ctibor Š títnický Radnóti Miklós és Garai Gábor költeményeiből adott ki egy-egy kötetnyi fordítást. Valentin Beniak Juhász Gyulát mutatta be a szlovákoknak. A magyar költők megismertetéséhez versantológiák is hozzájárultak. Lukác a Spoved Dunaja (A Duna vallomása, 1976) című terjedelmes antológiában mutatta be a magyar líra öt évszázadát. Beniak Vec erná blý skavica (Esti villámlás, 1957) címmel nyújtott gazdag válogatást a 20. század első felének magyar költészetéből. Kondrót az akkori negyvenévesek verseiből adott közre ízelítőt Doporuc ené listy (Ajánlott levelek, 1981) című antológiájában.

A lefordított prózai művek és drámák színvonala már nem olyan egyöntetű. Kiváló művek mellett akadnak kevésbé színvonalasak. Az ötvenes években a magyar szocialista irodalom és a klasszikus realista örökség iránt mutatkozott a legnagyobb érdeklődés. Megjelentek Balázs Béla, Illés Béla, Gergely Sándor és mások jelentősebb regényei. A népi írók közül kiadták Veres Péter és Szabó Pál fő műveit. A klasszikusokat Eötvös József, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán és Móricz Zsigmond képviselte.

A hatvanas és hetvenes években a középnemzedék írói kerültek előtérbe: Darvas József, Mesterházi Lajos, Dobozy Imre, Szabó Magda, Mándy Iván és még sokan mások, akik regényeikben a jelenkori magyar társadalom szociális és erkölcsi problémáit elemezték. Sor került Németh László, Déry Tibor és Lengyel József bemutatására. Fejes Endre Rozsdatemetője és Kertész Ákos Makrája szintén eljutott a szlovák olvasókhoz, anélkül azonban, hogy a magyarországihoz hasonló olvasói és kritikai visszhangot váltott volna ki. Ezeken kívül még sok új névvel gyarapodott a kortárs és a klasszikus magyar irodalom képe. Szót kapott a legfiatalabb prózaíró nemzedék realista irányzata is.

A nyolcvanas években a magyar irodalom szlovák fogadtatására nagyjából az előző két évtized intenciói jellemzőek. A klasszikusok közül újabb kiadásokban jelentek meg Jókai, Mikszáth, Madách, Krúdy művei. Tóth Árpád, Karinthy Frigyes, Tersánszky Józsi Jenő és mások műveivel gazdagodott a két háború közti irodalomról kialakult kép. A kortárs magyar irodalom idősebb nemzedékét Jókai Anna, Raffai Sarolta, Gáll István, Hernádi Gyula, Sükösd Mihály és mások képviselték, a fiatalabbakat mindenekelőtt Ács Margit, Balázs József, Csörsz István, Marosi Gyula, Simonffy András, Vámos Miklós. Nem jelentek meg fordítások azoktól a hetvenes években indult íróktól, akik szakítottak az előző évtizedek életszemléletével és epikai konvencióival: Dobai Pétertől, Esterházy Pétertől, Nádas Pétertől, Spiró Györgytől stb.

A magyar irodalom szlovák fogadtatásának három felvázolt időszaka arról tanúskodik, hogy a szépirodalmi művek recepciója minőségileg és mennyiségileg egyaránt felfelé ívelő pályán mozgott. A harmadik időszak gazdag és sokrétű fordítói hozadéka, a magyar irodalom irodalomtörténeti feldolgozása és kritikai visszhangja azoknak a múltbeli törekvéseknek a kiteljesedése volt, amelyek az irodalmi értékek cseréje útján a két nép közeledését, együttműködését, barátságát szorgalmazták.

E folyamat 1990-ben az akkor megindult társadalmi és gazdasági változások következtében megtorpant. Azóta a magyar irodalmi művek szlovák nyelvű fordításainak száma lényegesen megcsappant, és csak kis töredékét teszi ki az előző négy évtized gazdag termésének.

A szlovákok szociokulturális helyzete 1860 és 1918 között

A magyar irodalomban csakúgy, mint sok más európai nemzet irodalmában a műfordítói tevékenység a 18. század végén és a 19. század elején élénk fejlődésnek indult.

Más volt a helyzet a szlovák irodalmi kultúrában: összehasonlítva a differenciáltabb irodalmi kultúrákkal, a szlovák irodalomban a más népek irodalmi értékeinek fordítások útján való elsajátítása szórványos és rendszertelen volt. A műfordítások zöme a kevés létező folyóiratban és almanachban látott napvilágot. Ritkaságszámba ment, ha valamelyik írónak sikerült könyv alakban közreadni fordításait, mint például Ján Hollý nak, a szlovák irodalmi klasszicizmus élvonalbeli képviselőjének, akit anyagilag mecénása és földije, Juraj Palkovic esztergomi prépost támogatott. Így Ján Hollý 1824-ben Nagyszombatban Rozlic né básne hrdinské, elegické a lirické (Különböző hősköltemények, elégiák és lírai versek) címmel jelentette meg műfordításait Vergilius, Theokritosz, Homérosz, Ovidius, Türtaiosz és Horatius költészetéből. E kötetet 1828-ban Vergilius Aeneis című epikus költeménye követte. Említést érdemel a tény, hogy Hollý nagyon igényes tolmácsnak bizonyult: amíg elégedetlen volt fordításainak művészi színvonalával, tízszer-tizenötször is átírta ezeket. A költő szívós munkájának és mecénása bőkezűségének köszönhető, hogy a világirodalom ezen remekműveit a művelt szlovákok a múlt század harmincas éveiben anyanyelvükön olvashatták. Mindez azonban csak kivétel volt, amely erősítette a szabályt.

A helyzet nem javult a 19. század második felében sem. A szlovák etnikum kulturális és irodalmi fejlődésére a nemzeti elnyomás és az asszimiláció különböző formáin kívül kedvezőtlenül hatott gazdasági fejletlensége. Így nem volt elég pénz és anyagi eszköz a kultúra támogatására, ösztönzésére. Kevés szlovák újság és folyóirat jelent meg. A szlovák nyomdaipar és a kiadói tevékenység alacsony fejlettségi fokon állt. A szlovák könyv sem árban, sem kivitelben nem volt versenyképes a szlovák olvasók körében a magyar könyvvel; hiányzott a szlovák könyvkereskedések és könyvtárak hálózata is. A szlovák irodalomnak csak nagyon korlátozott számú szerzői gárdája volt, és állandóan fogyatkozott az olvasók száma is. A szlovák írók nagyon alacsony honoráriumot kaptak könyveikért és a folyóiratokban megjelenő írásaikért. E kedvezőtlen feltételek között az irodalmi tevékenység lényegében a szlovák nemzet létezésének, sajátos voltának, identitásának a demonstrálása, bizonyítása volt.

A műfordítás számára még kedvezőtlenebbek voltak a feltételek. A szlovák költők és prózaírók sem mellőzhették saját viszonyuk meghatározását más nemzetek irodalmához, és feleletet kerestek arra a kérdésre, hogy írásbeliségük milyen helyet foglal el a világirodalom kontextusában. Azonban az ilyen kérdésfelvetés csak alkalmilag, csupán pragmatikusan, átfogó koncepció nélkül merült fel. Nagyon kevés volt a más nemzetek költészetéből, prózájából, drámájából készült művészi értékű műfordítás. Ezeket gyakran cseh, német és magyar fordításokból ültették át szlovák nyelvre. A fordítási tevékenységben bizonyos fontossági sorrend jutott érvényre. Sok fordítás jelent meg az orosz irodalomból. Ebben fontos szerepet játszott a russzofilség és az eszményített elképzelések a korabeli cári Oroszországról. A fordítások számát a többi szláv irodalomból a szláv kölcsönösség, a szlávok összefogásának a gondolata motiválta, valamint a szlovákok szláv nemzetekhez való tartozásának a tudata. A német, francia és angol irodalmi művek az új eszmeáramlatok és művészeti irányzatok iránti érdeklődést voltak hivatva kielégíteni. A többi nemzeti irodalomból csak ritkán fordítottak.

Amint ezt már említettük, a szlovák értelmiség és polgárság számára a magyar irodalom ez időben eredeti nyelven is érthető volt. A szlovák olvasók viszonya a magyar írásbeliséghez azonban ellentmondásos volt. A Slovenské pohl ady című irodalmi havilap körül csoportosuló radikális hazafiak elutasították a magyar irodalmat, és ellenezték fordítását is. Állásfoglalásuk egy veszélyeztetett nemzet tagjainak védekező gesztusa volt. "A mai idők bizony nem alkalmasak arra, hogy a magyar irodalom termékeit - például Petőfit - szlovákra ültessük át" - írta Jozef Š kultéty. "Akármivel fognak minket kényszeríteni a magyar kultúra elismerésére, részünkről az csak kötelező önvédelem, ha elfordulunk tőle. Az erőszakos elmagyarosítás korában mi csak saját szükségleteinkkel összhangban vehetjük figyelembe a magyar irodalmat aszerint, hogy kinek mire van szüksége hivatása szempontjából. A harc az harc. És méghozzá ez olyan harc, amelynek nem a szlovákok voltak a kezdeményezői."

Azok a szlovák értelmiségiek és üzletemberek viszont, akik együttműködtek a magyar liberális erőkkel és üzleti körökkel, pozitívan viszonyultak a magyar irodalomhoz, fordították és terjesztették. És végül a magyar írásbeliség terjesztése egyik feladata volt a magyarbarát, a magyar kormány által támogatott vagy kiadott újságoknak és folyóiratoknak. De a valódi irodalmi értékek utat nyertek a Slovenské pohl ady hasábjaira és a nemzetileg öntudatos olvasókhoz is. Erről Pavol Országh Hviezdoslav és más szlovák írók fordításai tanúskodnak.

Az első fordítások a szlovák időszaki sajtóban

A szlovák folyóiratok az első fordításokat a magyar költészetből a hatvanas évek elején kezdték közölni. Persze már azelőtt is fordítottak magyarból, de idegen írók műveit, a magyar fordítás csak közvetítő szerepet töltött be. "A forradalom előtti időszakban nem észlelhető jelentősebb érdeklődés a magyar irodalom fordítása iránt. Kiadásra került, illetve kéziratban maradt ugyan néhány fordítás magyarból (némelyik csupán az eredeti magyar változatából), ezek azonban nem hagytak jelentősebb nyomot a szlovák klasszicizmus, preromanticizmus vagy romanticizmus fordítási programján" - írja Rudolf Chmel. Felsorolja néhány idegen szerzőnek magyarból készült szlovák fordítását és egyes magyar szerzők: Kónyi János, Kölcsey Ferenc, Kisfaludy Károly műveinek fordításait, amelyek kéziratban maradtak.

Az első mű, amely szlovák folyóiratban megjelent, Vörösmarty Mihály Szózat című költeménye volt, amelyet Michal Mácsay Ozyv címmel fordított le. E fordítás a Szózat más idegen nyelvű fordításaival együtt a népszerű képes hetilap, a Vasárnapi Újság és a Pesti Napló mellékletében látott napvilágot. Mint önálló kiadvány Lőcsén jelent meg szintén 1860-ban a magyar eredetivel és a német fordítással együtt. Mácsay Mihály fordítását a következő évtizedekben még többször közölték magyarbarát szlovák folyóiratok és képes naptárak.

Mácsay fordítása - csakúgy, mint a Szózatnak más, korabeli idegen nyelvű átültetései - Vörösmarty halálának ötödik évfordulója alkalmából keletkezett. A mód, ahogyan ezt a költeményt a korabeli sajtó prezentálta, tükrözte az erősödő magyar nacionalizmust. A Szózat, amely magas művészi szinten és érzelmileg hatásos formában vetette fel a magyarság sorskérdéseit és a magyar hazafiság eszményét, hatásos eszköznek bizonyult ennek terjesztésére a történelmi Magyarország nemzetiségei között.

E célnak volt alávetve Mácsay fordítói koncepciója. A költemény kulcsszavát, amellyel a szerző olvasóit megszólítja, a "magyar"-t Uhornak fordította. Ezzel a költemény magyar vonatkozású problematikáját a történelmi Magyarország összes lakossága, tehát az idegen ajkú nemzetiségek problematikájának szintjére emelte. Mácsay Szózat-fordítása, amelyet a magyar sajtó széles körökben propagált, felkeltette a szlovák értelmiségiek figyelmét. Valószínűleg ezért közölte a Budán megjelenő Cyrill a Method című folyóirat melléklete, a Priatel š koly a literatúry, amelyet Andrej Radlinský szerkesztett és adott ki. A fordítást rövidesen közölte a Sokol című irodalmi folyóirat is, amelyet Pavol Dobš inský adott ki Selmecbányán (Banská Š tiavnica).

Mácsay fordítását a Sokol hasábjain Andrej Sládkovic Ohlas na Ohlas című költeménye követte, amelyben a szlovákok hazájukhoz való viszonyát szlovák szempontból vetette fel.

Mácsay fordításával kapcsolatban a szlovák-magyar viszony nagyon érzékeny problémája merült fel, amit az is bizonyított, hogy Sládkovic költeménye nem maradt az egyetlen polemikus visszhang. A Priatel š koly a literatúry Od Kriván a címmel közölte egy névtelen szerző cikkét, aki bírálta a fordítás jelentésbeli pontatlanságait, "érdes" rímeit és olyan, a magyar szövegben nem létező gondolatok indokolatlan beiktatását, ami csökkentette az eredeti költemény művészi színvonalát. A cikk szerzője felhívta a figyelmet arra, hogy "szlovák nyelvünk a gondolat erejét és szellemét finoman, teljes zengzetességgel és könnyedséggel ki tudja fejezni."

Állításának bizonyítására a névtelen szerző Jakub Grajchman Vörösmarty-fordítására hivatkozik, amelyet a Priatel š koly a literatúry című folyóirat ugyanabban a számban közöl.

A két fordítás közti alapvető különbség a "magyar" kulcsszó interpretációjában van. Grajchman eredeti jelentésében fordítja, tehát csak a magyar etnikumra vonatkoztatja. A költeményben kifejezett gondolatokat, érzelmeket és érzéseket mint a magyar nemzeti tudat kifejezését, mint a magyar hazafiság és a magyar nemzeti vágyak megnyilvánulását értelmezi. Az említett két műfordítást e helyen nincs szándékunkban sem összehasonlítani, sem az eredeti műhöz viszonyítva művészi színvonalukat értékelni - mindezt aránylag részletesen elvégezte Rudolf Chmel -, csak fel akarjuk hívni a figyelmet arra a tényre, hogy már Vörösmarty eszmeileg és művészileg releváns Szózatának első szlovák fordításával kapcsolatban megnyilvánult két különböző, elsődlegesen ideológiailag meghatározott fordítói felfogás, amely jellemző az 1918-ban lezárult történelmi időszakban kimutatható szlovák-magyar irodalmi kapcsolatokra. Mácsay koncepciójában kifejezésre jutott a fordító igyekezete, hogy harmonikus kapcsolatokat teremtsen a magyarok és a történelmi Magyarország nemzetiségei között, ezek közös érdekeire hivatkozva. Válaszában a fordítást ért kritikával kapcsolatban a következőket írja: "Sokkal magasabb cél lebegett előttem, egyetértés és őszinte testvériség a szlovákok és magyarok, valamint Magyarország többi nemzetiségei között és viszont, mert csak ebben látom közös boldogulásunk csíráját..."

Mácsay elképzelései a szlovák és a magyar liberális erők érdekközösségének lehetőségéről alkotott illúziókat fejeznek ki. Ezek az elképzelések nyomot hagytak az Új Szlovák Iskola követőinek munkásságán.

Az az eszmei állásfoglalás és az ennek megfelelő fordítói koncepció, amely egyrészt az Od Kriván a című cikkben, másrészt Grajchman fordításában megnyilvánul, Mácsayval ellentétben tiszteletben tartja az eredeti mű eszmei tartalmát, ennek magyar nemzeti jellegét. A két fordítás funkciója is eltért egymástól. Mácsay átültetésében az utilitárius szempont uralkodik: eszmei hatást akar kiváltani egy jóval nagyobb és vegyes nemzetiségű olvasótáborban, ami az eredeti mű szerzőjének nem volt szándékában. Grajchmannál a művészi funkció van előtérben: célja az eredeti mű jelentésének és formájának adekvát transzformálása.

A 60-as években és a 70-es évek első felében a folyóiratokban közölt magyar szépirodalmi fordítások száma nagyon szerény volt. Ez a korabeli szlovák időszaki sajtó fejletlenségével függött össze. A Priatel š koly a literatúry 1861-ben megszűnt. A Slovesnost (1863-1865), amely további melléklete volt a Cyrill a Method folyóiratnak, nem közölt fordításokat. A C ernokn až ník (1861-1864) című szatirikus hetilap első évfolyamában közölte Viliam Paulíny-Tóth három Petőfi-fordítását (Piesne moje - Dalaim, Bud muž om - Ha férfi vagy, légy férfi, Pomätenec - Az őrült) és egyet Vörösmarty Mihály költészetéből, a Krajinský dom (Az ország háza) című költeményt. 1864-ből ismeretes Petőfi Povedal bi (Megmondanám) című költeményének fordítása, a fordító neve nincsen feltüntetve. A Lipa (Hársfa) című almanach harmadik évfolyamában (1864) megjelent az első eredeti magyar prózai mű fordítása. Ez Eötvös József Slovenské dievc a na Dolnej Zemi (Tót lány az Alföldön) című elbeszélése volt Jozef K. Viktorin fordításában.

A 60-as években az egyetlen szlovák irodalmi folyóirat a Sokol (Sólyom) volt, melynek kiadását Viktorin kezdeményezte, és Pavol Dobš inský (1860-1861), illetve Viliam Paulíny-Tóth (1861-1869) szerkesztette. Tíz év alatt azonban csak Vörösmarty Szózatának fordítását Mácsaytól, valamint Petőfi két rövid költeményének, az Élet, halálnak (Ž ivot a smrt ) és az Érik a gabonának (Zreje ž itko) fordítását közölte az álnévvel szignált Luž anský tól.

Számbeli gyarapodás

A fordítások számának bizonyos fokú növekedése és a magyar szerzők körének bővülése észlelhető a 70-es évek közepétől. Ez mindenekelőtt az Orol (Sas, 1870-1880) című havilapnak volt az érdeme. Szerkesztője és kiadója, Andrej Truchlý -Sytniansky rendszeresen közölt fordításokat más nemzetek irodalmából. Tette ezt annak ellenére, hogy az olvasók - a szerkesztői üzenetekből ítélve - a nemzeti jelleget féltve, ellene voltak a fordításoknak. A magyar költők közül Petőfin és Aranyon kívül Czuczor Gergely (Hunyadi - Ján Hun ad Jozef Janc o fordításában), Szász Károly (Szépség és élet - Krása a ž ivot) és Győry Vilmos (A másik asszony - Druhá ž ena) nevével találkozunk az Orol hasábjain. Az utóbbi két költeményt Daniel Bachát fordította, aki mint a pesti evangélikus egyház szeniorja közvetlen kapcsolatban volt a korabeli magyar irodalommal. Az Orol című folyóiratban közölte Győry Vilmos négy elbeszélését, valamint Vadnai Károly Strieborný kríž (Ezüst kereszt) című prózáját. A magyar drámairodalomból az Orol közzétette Szigligeti Ede Dve piš tole (Két pisztoly) című színművét, amelyben bírálta a magyarországi börtönökben uralkodó viszonyokat az 1848-1849-es forradalom előtt. A darabot Viliam Paulíny-Tóth fordította. Az Orol ezen kívül még közölte Gáspár Imre Rozpomienka na Sládkovic a (Visszaemlékezés Sládkovic ra) és O pô sobení krásneho (A szépség hatása) című írásait.

A magyar irodalom nem hiányzott a Dunaj (Duna) című szépirodalmi havilap hasábjairól sem, amely Pesten jelent meg 1874 januárjától júniusáig. A költők közül Arany, Petőfi, Kiss József, a prózaírók közül Jókai és Gáspár Imre szerepelnek a Dunajban.

Figyelmet érdemel az a jelenség, hogy a turócszentmártoni konzervatívok - a magyar irodalom iránti tartózkodó magatartásuk ellenére - folyóiratukban, a Národnie novinyben (Nemzeti Újság, 1870-1948) közöltek versfordításokat (például Petőfitől) és prózát (legtöbbet Jókaitól, kevesebbet Mikszáthtól, Balázs Sándortól és más divatos szerzőktől). A magyar irodalom kritikai visszhangja azonban többnyire negatív volt. Így például Svetozár Hurban Vajanský élesen elítélte Jókai Mór Romantikus képek Magyarország történetéből (Romantické obrázky z dejepisu Uhorska) című prózai művének szlovák fordítását a történelmi igazságot figyelmen kívül hagyó ábrázolásmódjáért és a hamis képért, amit a szlovákokról és hazájukról festett.

A Národnie novinyval ellentétben a szintén Turócszentmártonban 1881-től megjelenő színvonalas irodalmi havilap, a Slovenské pohl ady (Szlovák Szemle), amelyet váltakozva Svetozár Hurban Vajanský és Jozef Š kultéty szerkesztettek, húsz éven keresztül magyar íróktól nem közölt egyetlen műfordítást sem. A helyzet csak 1902-ben változott meg, amikor Július Botto fordításában publikálta Kölcsey Ferenc Parainesisét. A magyar költészet Pavol Országh Hviezdoslav tekintélye és magas művészi színvonalú fordításai révén hódított teret a Slovenské pohl ady lapjain. A nagy tiszteletnek örvendő, terjedelmes életművel és gazdag művészi tapasztalatokkal rendelkező költő 1903 és 1905 között a Slovenské pohl adyban közzétette negyvenkét műfordítását Petőfi lírájából, 28 lírai költeményt és balladát Arany Jánostól, továbbá Madách Imre Tragédia c loveka (Az ember tragédiája) című drámai költeményének fordítását. Ezen kívül még Lampérth Géza V údolí ž ivota (Az élet völgyében) című mesejátéka képviselte a magyar irodalmat Ignác Grebác átültetésében.

A többi szlovák nemzeti szellemű irodalmi folyóirat közül körülbelül húsz irodalmi művet közölt magyar szerzőktől a rövid életű, Rózsahegyen (Ruž omberok) megjelenő Dennica (Hajnalcsillag, 1871-1872) című havilap, amelyet Terézia Vansová (1857-1942) írónő szerkesztett. Köztük van Arany János hét költeményének fordítása Hviezdoslavtól, négy Petőfi-vers, melyeket Rehor Uram-Podtatranský költött át szlovákra, két elbeszélés Jókaitól, az akkor népszerű Tutsek Anna Rozdiel (Különbség) című jelenete, Szabolcska Mihály V c as modlenia (Imaidőben) című költeménye, valamint néhány kevésbé ismert szerző írása. A Szlovák Nők Egyesülete havonta megjelenő Ž ivena (1869-1948) című lapja volt az első folyóirat, amely bemutatta Ady költészetét a szlovák olvasóknak. A Ž ivena Š tefan Krc méry fordításában 1916-ban közölte Ady Bieda sní (Álmodik a nyomor) és Biela pani hradu (A vár fehér asszonya) című költeményeit. E folyóirat hasábjain megtalálhatjuk még Petőfi és Jókai műveinek fordításait.

Magyar szerzők írásait rendszertelenül hozták más nemzeti orientációjú szlovák folyóiratok is. Egyes fordítók könyvkiadásra szánt átültetéseiket előbb valamelyik időszaki sajtóban közölték, majd lenyomatként könyv alakban jelentek meg, ami lényegesen csökkentette a kiadói költségeket. Így például a Národný Hlásnik (Nemzeti Hírnök, 1868-1914) című hetilap 1911-ben és 1912 elején közzétette Mikszáth Kálmán tizennégy elbeszélését Samo Cambel-Danielovic átültetésében, amelyeket azután Dobrí Polovci (A jó palócok) címmel Turócszentmártonban adtak ki könyv alakban. A Budapesten megjelenő politikai periodika, a Slovenský tý ž denník (Szlovák Hetilap, 1904-1918) a korabeli szerzőket részesítette előnyben. Petőfitől csak négy költemény fordítását hozta, Jókaitól egyetlenegy elbeszélést, Mikszáthtól négy kisprózát. Annál többet az akkor divatos és közkedvelt íróktól. A modern magyar próza klasszikusán, Krúdy Gyulán, a sokoldalú, több zsánerben alkotó Heltai Jenőn, a szocialista magyar irodalom úttörőjén, Barta Lajoson és a humoreszkjeivel és erdélyi témájú regényeivel nagy sikert arató Rákosi Viktoron kívül a többi tizenhat író nem hagyott maga után jelentősebb nyomot a magyar irodalomban.

A lefordítandó írók megválogatásában igényesebb volt a Budapesten megjelenő és Milan Hodž a által szerkesztett Slovenský denník (Szlovák Napilap, 1910-1915). A művek kiválasztását valószínűleg befolyásolta a szerkesztő ízlése, valamint a művek szerzőinek aktuális értékelése a korabeli magyar irodalmi kultúrában. A klasszikusokat e lapban csak Petőfi költeményei, valamint Jókai és Mikszáth prózája képviselik. A többi prózai és drámai mű szerzői nagyjából élvonalbeli kortárs írók voltak, akik már kivívták helyüket a magyar irodalomban. A prózaírók közül olyanok, mint Gárdonyi Géza, Bródy Sándor, Thury Zoltán, Heltai Jenő, Rákosi Viktor, Szini Gyula, a drámaírók közül Bíró Lajos és Molnár Ferenc. A többi napilapban, mint az Anton Bielek (1857-1911) által kiadott L udové Novinyban (Népújság, 1897-1903) és a Slovenské L udové Novinyban (Szlovák Népújság, 1910-1918) alig akad fordítás a magyar irodalomból. A fordítások témakörét gyarapították a pedagógiai, az ifjúsági, a gyermek- és a vicclapok, a munkássajtó, sőt néhány gazdasági jellegű folyóirat is. Így például az Obzor (Látóhatár, 1889-1905) 1904-ben folytatásokban közölte Jókai Mór egy hosszabb prózai művét (Anjel krvepreliatia - A vérontás angyala) és más kevésbé ismert szerzők műveit.

Fordítások a magyarbarát szlovák időszaki sajtóban

Az eddig felsorolt szlovák újságokban és folyóiratokban a más nemzetek irodalmából közzétett fordításoknak a magyar irodalom csak kis részét jelentette. Ezzel szemben a magyar kormány által támogatott vagy kiadott úgynevezett uhrofil újságokban és folyóiratokban a szlovákra fordított magyar irodalmi szövegek egyértelműen túlsúlyban voltak. Ez a magyarbarát folyóiratok funkciójával függött össze a történelmi Magyarország sajtórendszerében. A magyarbarát sajtó ellensúlyozta a nemzeti beállítottságú szlovák sajtót, amely nemzeti öntudatra nevelte olvasóit és a szlovák kultúrát terjesztette. Az uhrofil újságok és folyóiratok a magyar kormány politikáját támogatták, melynek célja az egységes magyar politikai nemzet megteremtése lett volna. Ezért erős hangsúlyt helyeztek a magyar hazafias eszmék és érzelmek terjesztésére.

A nemzetiségekre nehezedő nyomás Tisza Kálmán kormányzása alatt érte el tetőfokát. "1875. december 15-én Tisza Kálmán miniszterelnök a pesti országgyűlésben kimondta a végzetes szavakat: ’Szlovák nemzet nem létezik’. Az ország ’történelmi’ képviselőjének, a magyar politikai nemzetnek a hegemóniája kiszorította a nemzetiségi törekvéseket. Egy nemzetnek, egy nyelvnek és egy kultúrának kellett volna akár erőszakkal is tömöríteni a többnemzetiségű életteret a Kárpátok és az Adriai-tenger között" - írja Oskar C epan A szlovák irodalom történetében.

A magyar kultúra és irodalom terjesztése a szlovákok között az uralkodó nemzet kultúrpolitikájának fontos része volt. Az iskolákon, az ifjúsági és népi könyvtárakon, a magyar nyelvtanfolyamokon kívül e célt szolgálták egyes, a kormány által vagy a betiltott Matica slovenská elkobozott vagyonából bőkezűen pénzelt kulturális intézmények.

Egyikük volt a Felsőmagyarországi Magyar Közművelődési Egyesület (FEMKE - Hornouhorský mad arský vzdelávací spolok, 1882-1919), melynek Nyitrán volt a székhelye. Az egyesület alapszabálya szerint ennek feladata az volt, hogy a Felvidéken ápolja és fejlessze a magyar szellemet, terjessze a magyar nyelvet mint államnyelvet. Tevékenységét mindenekelőtt a városokra összpontosította.

Budapesti székhellyel 1885-ben alakult az Uhorsko-krajinský slovenský vzdelávací spolok (Magyarországi Szlovák Művelődési Egyesület), amely főleg a vidéki szlovák lakosságot fogta össze. Kiadói tevékenysége keretében egyesületi publikációkat, magyar művek fordítását és egy képes folyóiratot, a Vlast a Svetet (Haza és Világ, 1886-1919) jelentette meg. Besztercebányán (Banská Bystrica) 1904-ben alakult meg az egyik legagresszívabb magyarosító egyesület, a Vlastenecké spisy rozš sirujúci spolok (Hazafias Irodalmi Műveket Terjesztő Egyesület, 1904-1918), amely könyveken kívül egy hetilapot, a Krajant (Honfitárs, 1904-1918) adta ki.

Legnagyobb publicitása azonban a Slovenské novinynak (Szlovák Újság, 1886-1918) volt, amelyet Hornyánszky Viktor adott ki Budapesten. 1886 és 1900 között hetente háromszor, illetve négyszer jelent meg, 1901-től naponta, kivéve a vasár- és ünnepnapokat. A Slovenské noviny közölte a legtöbb fordítást a magyar irodalomból. A többi szlovák időszaki sajtóval szemben nem ez volt az egyetlen sajátossága. A Slovenské noviny nyújtott ugyanis legátfogóbb képet a kortárs magyar irodalomról. Minden egyes számban közölt egy vagy két szépirodalmi művet. Mária Mihóková megállapítása szerint a Slovenské noviny "a lefordított művészi szövegek számával első helyet foglal el a szlovák újságok és folyóiratok között". A fordítások negyven százalékát a magyar irodalom teszi ki.

A klasszikusokat a Slovenské noviny hasábjain csak néhány népszerűbb alkotó képviseli. A költők közül Petőfi Sándor huszonnégy költeménnyel, Berzsenyi Dániel öttel, Kisfaludy Károly hárommal, Arany János és Bajza József egy-egy költeménnyel szerepel. A prózaírók közül a legnépszerűbb Mikszáth Kálmán volt, amiről ötvenhét elbeszélése tanúskodik. Jókai Mórt huszonöt kispróza képviseli. Eötvös József Téli vásár (Zimný jarmok) című hosszabb lélegzetű prózáját kilenc folytatásban közölte a Slovenské noviny. A drámaírók közül Kisfaludy Károlyt mutatta be, Skúpy alebo nemohol von z izby (Fösvény, vagy nem mehet ki a szobából) című kétfelvonásos vígjátékával.

Noha az élő írók többsége csak egy vagy két művel volt képviselve, a kortárs magyar irodalom képe ebben az újságban teljesebb volt, mint a többi szlovák periodikában. Persze nem céltudatos fordítói programról volt szó, amely a legnagyobb irodalmi értékek közvetítését tűzte volna ki céljául. A szépirodalmi szövegek ebben az újságban, csakúgy mint más folyóiratokban, főleg szórakoztató funkciót töltöttek be.

Maguk az írók különböző művészi színvonalat képviseltek, lefordított műveik pedig nemegyszer nem voltak legjellemzőbbek életművük egészének szempontjából.

A korabeli szlovák nyelven megjelenő időszaki sajtóban közölt fordítások magyar szerzői többnyire mint újságírók, szerkesztők vagy állandó külső munkatársak kezdték irodalmi pályafutásukat (például Mikszáth, Ady, Herczeg Ferenc és mások). Sokan közülük, mielőtt elcsábította volna őket a szerkesztőségek mozgalmas világa, jogot hallgattak vagy végeztek. Idővel fontos társadalmi pozíciókhoz és politikai funkciókhoz jutottak, különböző irodalmi társaságok vagy a Magyar Tudományos Akadémia tagjai lettek. Ezek a tisztségek ugyan nem mindig feleltek meg irodalmi alkotásaik művészi értékének, életművük azonban része volt a korabeli irodalmi folyamatoknak.

A magyar próza fejlődési irányairól a 19. század végén és a 20. század elején több lefordított elbeszélés és novella adott hírt a szlovák időszaki sajtóban. Így például Ady Endre Ked je potok mútny (Amikor zavaros a patak vize) című elbeszélése. Sajnos hosszú évtizedekre ez maradt az egyetlen fordítás gazdag prózai terméséből. Elbeszéléseivel szerepelt még a naturalista Bródy Sándor, a modern magyar lélektani próza egyik megteremtője, Csáth Géza, továbbá Gárdonyi Géza, Krúdy Gyula, a modern magyar kabaréirodalom megalapítója, Nagy Endre, a lírai próza mestere, Szini Gyula, a 19. évszázad végének egyik legjelentősebb novellistája, Thury Zoltán, a nagyvárosi élet modern szemlélője, Molnár Ferenc. Meg kell még említeni Rákosi Viktor huszonhárom és Herczeg Ferenc tizenkilenc elbeszélését, valamint a természet, az erdő és a vadászjelenetek érzékeny festőjének, Bársony Istvánnak kilenc kisprózáját. A továbbiak: Garády Viktor, aki szépirodalmi szinten dolgozta fel tudományos tapasztalatait a tenger világának megfigyeléséből, Kóbor Tamás, a városi szegény emberek, főleg a zsidók életének megörökítője és végül Gaál Mózes és Sebők Zsigmond, a korabeli ifjúsági irodalom népszerű alkotói.

A Slovenské noviny nagy számban közölt fordításokat művészileg kevésbé jelentős, de népszerű korabeli szerzőktől. Ilyen volt Murai Károly próza- és színműíró, a dunántúli kisvárosok társadalmát keresztény szellemben ábrázoló Kincs István katolikus pap, Malonyay Dezső, aki az összes irodalmi műfajokkal próbálkozott, a termékeny novellaíró Sas Ede, Szívós Béla és mások. A lefordított magyar szövegek több mint egyötödét olyan szerzők írták, akiknek a nevét nem jegyzi sem a magyar irodalom története, sem az irodalmi lexikonok. A többi szlovák időszaki sajtótermékkel ellentétben a Slovenské noviny, főleg 1900 után, jelentős számú magyar írónő művének fordítását közölte, de nincsenek köztük a kortárs magyar irodalom élvonalbeli írónői, mint például Kaffka Margit. A férfi írókhoz viszonyítva többen vannak azok, akiket később elfelejtett az irodalomtörténet-írás. A női szerzők írásainak kiválasztásánál - valószínűleg a kurrens folyóiratokból válogattak - a folyóirat szerkesztői női olvasóik irodalmi érdeklődését és ízlését vették figyelembe. Voltak közöttük elismert írónők: Beniczkyné Bajza Lenke, aki a polgári körökhöz tartozó női olvasók számára írta szentimentális elbeszéléseit és regényeit a korabeli nemesség életéről, továbbá Szabóné Nogáll Janka, közkedvelt ifjúsági írónő. Mindketten tagjai voltak a Petőfi Társaságnak.

Az írónők közül néhányan tanítónők voltak, mint a rendkívül termékeny, erősen katolikus szellemben alkotó Blaskó Mária, akinek közel száz könyve jelent meg, valamint Törökné Kovács Hermin, aki ifjúsági regényeken kívül detektívregényeket is írt. Mások különböző budapesti újságok és folyóiratok szerkesztői és munkatársai voltak. Így Tormay Cécile, aki jelentős sikert ért el novelláival és terjedelmes regényeivel, továbbá a kispolgári körökben népszerű Szederkényi Anna. Más írónők gazdag polgári vagy intellektuális körökhöz tartoztak és elsősorban e társadalmi rétegek számára írtak, mint például Bokor Malvin, Erdős Renée, Dánielné Lengyel Laura vagy Lux Terka. Az utóbbi két írónőnek több munkája is megjelent fordításban a Slovenské novinyban.

A többi magyarbarát folyóirat szűkebb körből válogatta a lefordítandó irodalmi szövegek szerzőit. A legagresszívabb szlovákellenes hetilap, a Svornost Petőfi és Jókai alkotásaira összpontosította figyelmét, előnyben részesítve a nacionalista szellemű, az 1848-1849-es szabadságharc eseményeit ünneplő műveket. A Vlast a Svet című folyóirat többnyire a magyar klasszikusok, Arany János, Bajza József, Petőfi Sándor, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán egyes műveinek fordítását adta közre. E lap, mely egy időben kéthetenként, más időszakában hetenként jelent meg, elsőnek közölte Tompa Mihály verseinek szlovák fordítását, de sajnos csak prózai átírásban. A többi, nagyobbrészt kortárs író egy-két szöveggel szerepelt a folyóirat hasábjain. Hasonló minőségi és mennyiségi összetétele volt a szlovák műfordításoknak a Krajan című hetilapban is.

A magyarbarát periodikák közül még említést érdemel az Eperjesen (Preš ov), Sáros megyei tájnyelven kiadott Naš a zastava (A mi zászlónk, 1907-1918) című képes hetilap. Legtöbb fordítást a magyar klasszikusoktól publikált: tizenkét verset Petőfitől, nyolcat Aranytól, hármat Tompa Mihálytól, kettőt Garay Jánostól. További hat, többnyire kortárs író, egy-egy költeménnyel gyarapítja a műfordítások számát. A klasszikus és kortárs írók prózája közötti arány hasonló. Az első helyet Mikszáth foglalja el tizenkilenc prózai alkotással, köztük két regénnyel, melyeket folytatásokban közölt. Jókai Mórtól tizenöt prózai művet adott közre, néhányukat több folytatásban. A kortárs szerzők közül az eperjesi születésű Tarczai György (= Divald Kornél) hat prózával van jelen, Rákosi Viktor néggyel, Gárdonyi Géza hárommal. További tizennégy szerző egy vagy két prózai munkával szerepel. Drámai műveket a Naš a zastava nem közölt.

A szlovák könyvkiadás és könyvterjesztés 1860 és 1918 között

A könyv alakban és egyéb, nem periodikus kiadványok formájában megjelent fordítások szlovák recepciójának jellegét a már fentebb említett tényezőkön kívül (a szlovákság hátrányos gazdasági és politikai helyzete, a magyar nyelv ismerete, nemzeti önvédelmi attitűd és az ebből fakadó fenntartások a magyar kultúrával és irodalommal szemben a szlovák értelmiség köreiben) jelentős mértékben meghatározta még a szlovák nyomdaipar helyzete, a kiadói viszonyok, a kiadói vállalkozások pénzügyi feltételei, a könyvpiac helyzete, a könyvterjesztési és az olvasói viszonyok.

A történelmi Magyarország szlovákok által lakott területein a 19. század második felében több nyomda működött, ezek azonban nem voltak szlovák tulajdonban, s ezért nem voltak érdekelve a szlovák irodalmi kultúra fejlesztésében. Szlovák nyelven olyan kiadványokat adtak ki, amelyek kelendőek voltak és hasznot hoztak: naptárakat, vallásos és szórakoztató irodalmat, amely a szélesebb olvasói rétegek alacsonyabb színvonalú igényeit kívánta kielégíteni.

A helyzet 1869-ben változott meg, amikor Turócszentmártonban megalapították a Kníhtlac iarenský úc astinársky spolok (Könyvnyomdai Részvénytársaság) nevű üzemet, amely korabeli modern nyomdatechnikával volt felszerelve. Kiadói programjával az egyik legtermékenyebb szlovák kiadó volt. Teljesítőképessége azonban nem tudta kielégíteni a fejlődő szlovák eredeti- és fordításirodalom-igényeket. Ezért további szlovák nyomdák és könyvkiadó vállalatok alakultak. Tőkehiány miatt ezek többnyire részvénytársaságok voltak. Némelyikük néhány éven belül megszűnt, mivel vagy kimerítették anyagi forrásaikat, mint például a Minerva, az első magyar-szlovák nyomda és könyvkiadó részvénytársaság Pesten (1869-1872), vagy pedig a magyar kormány szlovákellenes intézkedéseinek következtében, mint a nagyrőcei (Revúca) Nakladatel ský spolok (Kiadói Társaság, 1871-1874). Mások viszont több évtizeden keresztül virágoztak, és jelentősen hozzájárultak a szlovák irodalmi kultúra fejlődéséhez. A turócszentmártoni Knihtlac iarenský úc astinársky spolok (1869-1945) nevű kiadóvállalaton kívül ilyen volt még a Spolok sv. Vojtecha (Szent Adalbert Társaság, 1870-1948) Nagyszombatban, a Kníhtlac iaren a vydavatel stvo Karola Salvu (Karol Salva Könyvnyomdája és Kiadóvállalata, 1889-1909), valamint a Kníhtlac iaren a vydavatel stvo Jána Páric ku (Ján Páric ka Könyvnyomdája és Kiadója, 1909-1915) Rózsahegyen (Ruž omberok), a Tranoscius, vydavatel ský a kníhkupecký úc astinársky spolok, Tranovský (Tranoscius, Kiadói és Könyvkereskedői Részvénytársaság, Tranovský , 1898) Liptószentmiklóson (Liptovský sv. Mikuláš ) és néhány további kiadó.

A megjelent szlovák könyveknek az olvasókhoz való kerülését hátráltatta a könyvkereskedések és könyvtárak hálózatának fejletlensége. Amint ezt a korabeli könyvesboltok könyvjegyzékei bizonyítják, a német és a magyar könyvkereskedők tartottak ugyan raktáron szlovák könyveket is, ez azonban nem volt elégséges biztosíték ahhoz, hogy el is jussanak az olvasók szélesebb rétegeihez, főleg a városokon kívül. Ezt csak néhány nem szlovák nemzetiségű kereskedő viselte a szívén, mint például Miskóczi Ferenc Turócszentmártonban vagy Anton Horovitz könyvnyomdász és könyvkereskedő Vágújhelyen (Nové Mesto nad Váhom) és Nagyszombatban (Trnava). A szlovák könyveknek a nép körében való terjesztésében még mindig legnagyobb szerepük a vásári könyvárusoknak volt, akik főleg naptárakat és ponyvairodalmat árusítottak, valamint az értékes irodalmat propagáló nagyon kevés könyvterjesztőnek.

Az első szlovák könyvkereskedő Eugen Krc méry volt, aki 1850-ben nyitott könyvesboltot Besztercebányán (Banská Bystrica), s ez 1884-ig maradt fenn. További szlovák könyvkereskedések még hosszú ideig nem alakultak. Amikor a hlaszisták a 19. és a 20. század fordulóján elkészítették a könyvkereskedési viszonyok statisztikai elemzését a történelmi Magyarország szlovákok lakta területein, megállapították, hogy hatvannégy könyvkereskedő közül csak három volt szlovák.

Az okot a szakemberek hiányában kell keresni. A könyvkereskedők kötelező képesítéséről és jogaikról szóló rendelet a történelmi Magyarországon nagyon igényes követelményeket támasztott a könyvkereskedő tanoncokkal szemben. Eugen Krc méry nem nevelt egyetlen szlovák könyvkereskedőt sem. Ezt a feladatot még kevésbé tudták megvalósítani a német vagy a magyar könyvkereskedők.

A korabeli könyvkiadásnak határt szabtak a kedvezőtlen olvasói viszonyok is. A korabeli folyóiratok hasábjain számos tanulmány és vita mutatott rá a szlovák könyv iránti érdeklődés hiányára. Emellett a rossz reklám is oka lehetett, hogy a könyvek eladatlanul maradtak a raktárakban. A kiadói vállalkozás veszteségének minimálisra szorítására a műveket előjegyzési rendszerben és sorozatokban jelentették meg. A folyóiratokban közölt művek szedését felhasználták könyv alakban való megjelentetésükhöz, illetve az előző könyvkiadás szedését a következő kiadás számára, ami csökkentette a nyomdaköltségeket. A kiadványok alacsony árát úgy érték el, hogy vékony füzetekben, rossz minőségű papíron, fűzve, puha kötésben és rendszerint illusztrációk nélkül adták ki, de nemcsak a népnek szánt könyveket és sorozatokat, hanem gyakran az értelmiségnek és a jobb módú polgároknak szánt önálló műveket és sorozatokat is, mint például a Románová bibliotéka (Regénytár) második sorozatát, amely 1903 és 1905 között a Národnie noviny mellékleteként jelent meg.

A szlovák kiadóknak rendkívül erős konkurenciát jelentettek a budapesti magyar kiadók, mint például a Franklin Társulat és az Athenaeum, amelyek magyar és magyarra lefordított külföldi irodalmat adtak ki. A korabeli kiadói viszonyokat jól jellemzi Františ ek Votruba 1912-ben írt cikkében. "Íróink és a közönség egy része idegen nyelvű műveket is olvas eredetiben és idegen nyelvű fordításokban. Az idősebbek a világirodalomban a lipcsei Reclam Kiadó kiadványai segítségével tájékozódtak, a fiatalabbak magyar forrásokból. Nem ritkaság, hogy szlovák könyvtárban Goncsarovval, Dosztojevszkijjel, Turgenyevvel találkozunk magyar fordításban (Klasszikus Regénytár) és a Reclam Kiadó mintájára kiadott magyar gyűjteményes kötetek sárgásbarna (Magyar Könyvtár) vagy szürke (Olcsó Könyvtár) füzetei könnyen hozzáférhetőek, a magyar időszaki sajtó, a könyvkereskedések, a középiskola stb. propagálja őket, automatikusan terjednek."

A szlovák könyvkiadásra szintén erős konkurens nyomást gyakoroltak azok a budapesti magyar kiadók, amelyek szlovák nyelvű irodalom kiadását is felvállalták. Ilyenek voltak Méhner Viktor, Rózsa Kálmán és felesége, valamint Eisler Gusztáv kiadója. Míg a szlovák kiadók publikációi kis példányszámban jelentek meg és sorozataik néhány kötet kiadása után általában megszűntek, mivel a kiadó tönkrement, a budapesti magyar kiadók a szlovák könyveket nagy példányszámban hozták, és füzetsorozataikban több tucat mű is megjelent. Így Méhnernek, Rózsának és Eislernek a szlovák könyvek eladása a szlovákok lakta területeken jó jövedelmet biztosított.

A nemzeti szellemben működő szlovák kiadók munkásságának ellensúlyozására a különböző magyarosító, magyar hazafiságra nevelő társaságok kiadói tevékenysége volt hivatva. Ezek sorába tartozott az Uhorsko-krajinský vzdelávací spolok slovenský (Magyarországi Szlovák Művelődési Egyesület, 1885-1918), amelynek székhelye Budapesten volt és magyar írók (például Arany János, Jókai Mór) műveit adta ki szlovák fordításban, vagy a Vlastenecké spisy rozš irujúci spolok (Hazafias Irodalmi Műveket Terjesztő Egyesület, 1904-1918) Besztercebányán, valamint a Spolok pre š írenie mad arstva a ludový chovy (Egyesület a Magyarság Terjesztésére és Népnevelésre) Sáros megyében.

A magyar próza könyv alakban megjelent fordításai

Külföldi szerzők szépirodalmi műveinek szlovák fordításai magyar nyelvű kiadásuk közvetítésével szórványosan már a 18. század végén megjelentek. Ilyen volt a maga korában nagyon népszerű Kártigám című kalandregény, amelyet Mészáros Ignác fordított le magyarra és dolgozott át, s ennek alapján készült Michal Semian fordítása, illetve Gottfried Uhlich Krizant és Daria című moralista drámája magyar verziójának szlovák fordítása 1793-ból Michal Klimko tollából és mások. A magyart mint közvetítő nyelvet gyakran használták fel a fordítói gyakorlatban még a 19. század második felében is.

Az eredeti magyar szépirodalmi szövegek első szlovák fordításai között, a körülmények véletlen találkozása folytán, az első folyóiratban megjelent fordítás és egyúttal az első nem periodikus kiadvány Vörösmarty Mihály Szózat című költeménye volt. Amint már említettük, mint önálló kiadvány 1860-ban jelent meg Lőcsén (Levoc a) négyoldalas röplap formájában Szózat. Aufruf. Ohlas címmel, a fordítók megnevezése nélkül.

A következő önálló kiadványok a budapesti Andrej Buc ánsky kiadójában 1869-ben megjelent Gróf Péter Szápary alebo Do pluhu zapriahnutý zemianský velikáš (Szápary Péter gróf avagy Az eke elé fogott nagyzó nemes) című népnek szánt elbeszélés, valamint a szintén Pesten, 1872-ben kiadott Jeden vec er na dedine (Egy este falun) című magyar szórakoztató tanmese voltak, az utóbbit L udovít Vladimír Rizner fordította le és dolgozta át. Az első jelentősebb kiadói vállalkozás a Románová bibliotéka (Regénytár) volt, amelyben más idegen nyelvű írók műveivel együtt Gustáv Izák fordításában megjelentek Jókai Mór Páter Péter és Az új földesúr című regényei.

A Románová bibliotéka című sorozat Gustáv Izák (1847-1937) turócszentmártoni ügyvéd és irodalombarát egyéni kiadói kísérlete volt; az igényesebb szlovák olvasók számára hozzáférhetővé akarta tenni neves, más nemzetiségű írók műveit. A sorozat 1883-tól 1885-ig jelent meg Turócszentmártonban, és három év alatt hét kötetet hozott Gogoltól, Turgenyevtől és Jókaitól. Bár a sorozat harmadik kötete után Izák megszüntette kiadói tevékenységét, a sorozat folytatásáról a turócszentmártoni magyar nyomdász és könyvkereskedő, Miskóczi Ferenc gondoskodott.

A népszerű és széles körben olvasott Jókai fordítója maga Gustáv Izák volt. A Slovenské pohl ady névtelen kritikusa megdicsérte Gustáv Izák fordítói teljesítményét, másrészt azonban nagyon kritikusan szólt magáról a regényről. "Páter Péter... nagyon ügyesen, jó szlovák nyelvre van lefordítva. Ami Jókait illeti - új bizonyságát adta annak, hogy keze már gyengül, és tollának erényei fogyóban vannak... hasonló valószerűtlen furcsa véres termékeket tucatszámra hoznak a garasos, illetve krajcáros könyvtárak..."

A fordító jobban választott Az új földesúr esetében. Az 1862-ben megjelent regénynek a magyar kritika kezdettől fogva felrótta, hogy túl pozitívan ábrázolja a nemzeti elnyomás nemrég letűnt korszakát, elismerte azonban, hogy művészi szempontból ez az egyik legjobb műve. Csak némely alakjának lélekábrázolása felületes.

Jókai Mór további, szlovákra lefordított művét az Uhorsko-krajinský vzdelávací spolok slovenský adta ki 1886-ban Romantické obrázky z dejepisu Uhorska (A magyar nemzet története regényes rajzokban) címmel. A szerző kilencvenkilenc rövid fejezetben a valóság és a történelmi igazság mellőzésével kötetlen fantáziával ábrázolja Magyarország történetét, a legrégibb időktől a mohácsi csatáig. A mű több, egymást követő füzetben jelent meg. Az első füzetről Svetozár Hurban Vajanský írt kritikát a Národnie noviny című újságban. Vajanský helyesen mutat rá a szerző ábrázolásmódjának gyengéire. Sorai egyben fényt vetnek a korabeli, nemzetileg öntudatos szlovák értelmiség gondolat- és érzésvilágára. "Az első fejezet, amelyeknek a címe A nemzet bölcsője, mármint a magyaré... arra oktat minket, hogy ezer évvel ezelőtt, tehát körülbelül 862-ben ezen a helyen, amelyen ma Magyarország terül el, tenger volt! Nem hiszik el? Igen, azt gondolják, hogy tréfálkozom, ezért szó szerint idézem: ’ezer évvel ezelőtt, amikor a keleti (sic) bölcsek Európát ismeretlen, lakatlan tájnak nevezték, ezen a helyen, ahol most Magyarország terül el, tenger volt - és messze tőlünk, Észak-Ázsia belsejében (sic), sziklás sivatagon, hófedte bérceken túl, élt egy nemzet, amelyről az istenek tanácsában úgy döntöttek, hogy idővel e tenger fenekét hazájának fogja hívni’. Nos, közönségünk előtt, amely, hála Istennek nincsen tudatlansággal sújtva, nem kell külön megjegyeznünk, hogy ezer évvel ezelőtt hozzánk, szlovákokhoz, akik e hazában laktunk, már eljöttek Cirill és Metód, apáinkat már akkor tanították az azbukára, és lefordították számunkra a szentírást. Ezer évvel ezelőtt ezen a vidéken voltak városaink, falvaink, szántóföldjeink. És most jön valaki, aki azt állítja, hogy Magyarország 1000 évvel ezelőtt tenger volt. Mi ez? Természetes, brutális tudatlanság, avagy népünk szándékos butítása?" Vajanský a történelmi valóság képzeletbeli átköltésének további példáit sorolja fel, végül megjegyzi: "lehet, hogy Jókai egykori közönsége meg volt elégedve ilyen ’romantikus képekkel’... azonban mi, szlovákok egészséges eledelhez vagyunk szokva, és vagy költészetet akarunk, vagy pedig történelmet..."

A Jókai műve iránti kritikus állásfoglalást nemcsak a történelmi valóság eltorzítása váltotta ki, hanem az irodalmi ízlés változása is, melynek a nyolcvanas években mindinkább a realista ábrázolásmód kezdett megfelelni. Jókai művei ebben a folyamatban már nem hathattak annyira ösztönzően, de széles körű népszerűsége miatt fordították. Félévszázados írói tevékenységét 1894-ben ünnepelte az egész ország. Ez alkalomból Františ ek Otto Matzenauer lefordította és a Lacné c ítanie (Olcsó olvasmányok) füzetes sorozatban Nagyszombatban kiadta Imrich Fortunátus. Denník starého pána ex anno 1522 című áltörténelmi novelláját. Néhány évvel később Pekné rozprávky (Szép elbeszélések) címmel, Daniel Bachát átültetésében, az Už itoc né a zábavné c ítanie pre slovenský l ud (Hasznos és szórakoztató olvasmányok a szlovák nép számára) című sorozatban Méhner Vilmos kiadásában Budapesten megjelent három kisprózája, a Dve vrby (Nagyenyedi két fűzfa), a Víla morského oka (A tengerszemű hölgy) és a Jedon pán a jedna pani (Egy úr és egy hölgy). Jókai kisprózáira összpontosította figyelmét Liptai Lajos és Mikó Pál is, akik Sáros megyei nyelvjárásra fordították műveit. Az előbbi Dvojrohovi c lovek (A kétszarvú ember), az utóbbi Za š l ebodu (A szabadságért) címmel válogatást adott ki elbeszéléseiből. Mindkét kötet a Naš a zastava című újság mellékleteként jelent meg.

Jókai Mór műveivel ellentétben Mikszáth Kálmán alkotásait jól fogadták a szlovák olvasók. Csupán első novelláskötetének, A tót atyafiaknak magyar kiadása váltott ki némi kritikai visszhangot. Egy, a Slovenské pohl adyban megjelent glossza névtelen szerzője szerint ugyanis Mikszáth a szlovákságot úgy jellemezte, hogy az sértette nemzeti öntudatukat.

A szlovák olvasók rokonszenvét Mikszáth művei iránt - többek között - az is biztosította, hogy több novellájának és regényének cselekménye szlovák környezetben játszódik. Alakjai között sok szlovák van, akiket rokonszenvvel rajzolt meg. Az első szlovákra fordított könyve a Lohynská zelina (Lohinai fű) című kisregény volt. Közel húsz év telt el, amíg 1904-ben Turócszentmártonban a felújított Románová bibliotékában, Gustáv Izák fordításában megjelent a Slovenskí rodáci (A tót atyafiak) című novelláskötete, amellyel a szerző első nagy irodalmi sikerét aratta. A 20. század első két évtizedében Mikszáth volt a szlovákul leggyakrabban kiadott szerző. 1911-ben a Národný hlásnikból lenyomatként jelenik meg a Dobrí Polovci (A jó palócok) című elbeszéléskötete, melynek egyes elbeszéléseit folyamatosan fordította le és közölte a folyóiratban Samuel Cambel. A fordító terjedelmes utószava a kötetben Mikszáth művének, irodalmi kontextusának és társadalmi hátterének alapos ismeretéről tanúskodik. Ugyanabban az évben lát napvilágot Ján Páric ka szlovák könyvtárában (Páric kova slovenská kniž nica) a rendkívül népszerű Szent Péter esernyője (Svätého Petrov dáž dnik). Ugyancsak a Páric kova slovenská kniž nica című sorozatban jelent meg 1914-ben a Š viháci (Gavallérok) című regénye.

Mikszáth Kálmán népszerűségét a szlovák olvasók táborában kihasználták céljaikra egyes magyarbarát szervezetek. Így például a Vlastenecké spisy rozš irujúci spolok (Hazafias Műveket Terjesztő Társaság) Zábavné a pouc né spisy (Szórakoztató és Tanulságos Írások) című füzetes sorozatában közzétette néhány elbeszélését: Husár v koryte (Huszár a teknőben), Povestný gajdoš Lapaj (Lapaj, a híres dudás), Statoc ný neš tastník (Becsületes boldogtalan). Sáros megyei tájnyelvre lefordított Mikszáth-műveket közölt a Naš a zastava című újság. Mellékleteként megjelentek az Ambrela svateho Petra (Szent Péter esernyője), a C arni kohut (A fekete kakas) és a Stari kujon (A vén gazember), némelyikük több kiadásban is.

A jelentősebb szerzők prózai művei közül meg kell még említeni Petőfi Sándor Katov povraz (A hóhér kötele) című regényét Karol C ec otka fordításában és Koloman Rózsa kiadásában 1895-ből. Továbbá a Slovenská sirota na dolniakoch (A tót lány az Alföldön) című könyvet, Méhner Viliam kiadásában, a Lacné a zaujímavé c ítanie (Olcsó és érdekes olvasmányok) című sorozatban, azonban a szerző, Eötvös József és a fordító, Jozef Viktorín nevének feltüntetése nélkül. A novellát a fordító 1864-ben adta ki először az Almanach Lipa 3. évfolyamában.

A többi lefordított prózai mű, amely könyv alakban, illetve füzetes kiadásban jelent meg, nem éri el a felsorolt művek színvonalát. Ennek okát abban kell látni, hogy az úgynevezett népnek szánt irodalom kategóriájába tartoztak, amelyre két alapvető vonás volt jellemző: a népnevelő, illetve a szórakoztató szándék. Némelykor a népnevelő szándékot humoros vagy szórakoztató elemek támogatták, a nyelvezetük, stílusuk, kompozíciójuk egyszerű volt.

A katolikus szellemű vallásos nevelést szolgálták a budapesti Szent István Társulat füzetes kiadványai. Itt jelent meg például Marcinka Imre elbeszélése, a Nájdený dukát, alebo Boh odplatí (A talált dukát, avagy az Isten megjutalmaz, 1901), Seress Imre prózája, a Viera je nadovš etko drahš ia, alebo Ako sa obrátil majster Stran anský (Mindennél drágább a hit, vagy hogy tért meg Bimbó mester, 1901), mindkettő Anton Hromada átültetésében, valamint Kincs István elbeszélése a Slepý kô n , a c i: Boh zaplatí kaž dému (A vak ló, azaz Isten mindenkinek megfizet, 1907), amelyet Jozef Janda fordított le.

Az evangélikus hívők számára a Zábavná kniž nica spolku Tranoscia (A Tranoscius Egyesület Szórakoztató Könyvtára) jelentetett meg szépirodalmat füzetes kiadásban, melyet Ján Janoska szerkesztett. Szerzőik többnyire magyar pap-írók voltak. Ilyen volt Kapi Béla nevelő prózája, az Ako sa Martinovi Baláž ovi povodilo (Hogyan járt Balázs Márton, 1914), Anna Janoš ková fordításában, továbbá Gyurátz Ferenc elbeszélése, a Modlitba dietok (A gyermekek imája, 1914) és ugyanazon szerző történelmi tárgyú prózája, a Za Boha, za otc inu (Istenért, hazáért, 1914), melyeket Ol ga Janoš ková ültetett át. Liptószentmiklóson adták ki Kriston András jutalommal kitüntetett Dvaja bratia Sivon ovci című elbeszélését (A két Daru testvér, 1911), Jozef Szivák fordításában.

Némelyik népnevelő sorozat szórványosan szintén hozott fordítást a magyar irodalomból. Mint már említettük, L udovít Vladimír Rizner szlovák nyelvre ültette át a Jeden vec er na dedine (Egy este falun, 1872) című tanulságos, szórakoztató elbeszélést. A szerző nevét azonban nem tüntette fel, ami gyakori jelenség volt az irodalomnak ebben a típusában. Rendszerint nem közölték a fordító nevét sem. Ez volt a gyakorlat a budapesti Uhorsko-Krajinský vzdelávací slovenský esetében is. Az egyesület a Nedel né vec ery (Vasárnapi esték) című sorozatában váltakozva publikált eredeti szlovák és szlovákra fordított tanulságos és szórakoztató jellegű prózát.

Kizárólag szórakoztató jellegű volt a Slovenská l udová kniž nica (Szlovák Népkönyvtár), amelyet Eisler Gusztáv adott ki 1906 és 1912 között Budapesten. Tizenkét kis formátumú, színes borítólappal ellátott füzet jelent meg a sorozatban. Szerzőik jelentéktelen tollforgatók voltak, akik közkedvelt világhírű irodalmi művek, például a Robinson Crusoe, a Gulliver utazásai, Az ezeregyéjszaka meséi rövidített változatát írták meg, illetve az osztrák császári család és a magyar történelem némely alakját mutatták be. Ezenkívül a magyar betyárirodalom ismert hőseinek életét és véres városi bűnügyi történeteket dolgoztak fel. E könyvecskék nyelve és stílusa rendkívül alacsony színvonalú volt, s szlovák fordításaik sem igen különböztek tőlük.

A magyar költészet könyv alakban megjelent fordításai

Könyv alakban és füzetes kiadásban a magyar költészetből lényegesen kevesebb fordítás jelent meg, mint prózai műből. Ez azonban nem az egyetlen különbség a két műfaj között. Amíg ugyanis a prózai művek művészi érték szempontjából aránylag széles skálát képviseltek a korabeli irodalom legjelentősebb alkotásaitól kezdve az olyan jelentéktelen írásokig, amelyekre nem vonatkoztatható a szépirodalom fogalma, a költészet műfajában a fordítók csak néhány élvonalbeli író művére összpontosították figyelmüket.

Az első könyv alakban megjelenő költői műfordítás Arany János epikus költeménye, a Toldi volt, amelyet Samo Bodický fordításában az Uhorsko-Krajinský Vzdelávací Spolok Slovenský adott ki 1886-ban Budapesten.

A Toldi átültetése része volt Samo Bodický fordítói programjának, melyben - megelőzve Pavol Országh Hviezdoslav ez irányú törekvéseit - azt a célt tűzte ki maga elé, hogy fordításaival rendszeresen gazdagítsa a szlovák irodalmi kultúrát a világirodalom legértékesebb műveivel. Bodický első ilyen fordítása Alfred Tennyson angol költő verses elbeszélése, az Enoch Arden volt, amely 1885-ben jelent meg Losoncon. Egy évre rá követte ezt a Toldi kiadása, majd 1900-ban Alekszandr Puskin műve, az Eugen Onegin.

Bodický Toldi-fordítása nem talált visszhangra a szlovák sajtóban. Az ok valószínűleg az volt, hogy az egyik legnagyobb magyarosító egyesület adta ki, melynek tagjai ingyen jutottak hozzá. Františ ek Votruba csaknem másfél évtized elteltével, kiemelve Hviezdoslav fordítói tevékenységének jelentőségét a szlovák irodalmi kultúra és műfordítás fejlesztésében, Bodický fordításait úgy értékelte, mint lelkiismeretes és aprólékos gonddal végzett munkát, amely azonban a "forma szempontjából nem mindig volt hibátlan". Stanislav Š matlák ezzel kapcsolatban a következőket írja: "Annak ellenére, hogy kritikai visszhangja elenyésző volt, átütő erejű fordítói tettről van szó, beleszámítva a fordítás színvonalát is. Bodický nem transzponálja fordításait a š túri versrendszerbe, s nem idomítja őket saját poétikájához sem." Majd így folytatja: "Bodický fordításaira jellemző a szemantikai hűségre való törekvés, aminek következtében megőrzi az eredeti mű művészi képeinek egyszerűségét... A fordítás ritmusa ugyan néha nem zökkenőmentes, azonban ebben is érvényesíti nemzedékének művészi nézeteit. Bodický úttörője volt realisztikus versfordításunknak."

A leggyakrabban fordított magyar költő a 19. század utolsó és a 20. század első két évtizedében Petőfi Sándor volt, akinek 1890 és 1911 között négy kötet költeménye jelent meg szlovákul. A szlovákok érdeklődését Petőfi költészete iránt részben szlovák származása váltotta ki, leginkább azonban költészetének művészi értékei, verseinek megragadó üdesége, tisztasága, egyszerű szépsége vonzotta az olvasókat.

Petőfi művei szlovák recepciójának intenzitását azonban az adott időszakban a magyar társadalomban virágzó Petőfi-kultusz is táplálta, amely a 19. század nyolcvanas és kilencvenes éveiben érte el tetőfokát. Költészetét számos illusztrált kiadás tette hozzáférhetővé a nagyközönség számára. Azonban teljes életművével, beleszámítva forradalmi és Habsburg-ellenes verseit is, csak az 1877 utáni, már nem cenzúrázott kiadások révén ismerkedhettek meg az olvasók. Folyamatosan néhány Petőfi-életrajz is megjelent, ezek azonban vagy elhallgatták, vagy pedig félremagyarázták forradalmi költészetét. Mindez nem maradt hatás nélkül a szlovák válogatások jellegére.

Petőfi művéből az első szlovák válogatást Karol Hrdlička adta ki 1890-ben, Š ándora Petőfiho Spisy básnické (Petőfi Sándor költeményei) címmel. Füzetes kiadás volt, eredetileg néhány olcsó, 25 garasos füzetre tervezte a fordító.

Karol Hrdlic ka a válogatás előszavában a következőképpen világítja meg fordítói kezdeményezésének indítékát: "Néhány barátom már évekkel ezelőtt felkért, hogy kíséreljem meg lefordítani a magyar nép körében oly közkedvelt Petőfi verseit. E kérésnek eleget téve, e füzetben mutatványként közzéteszem a szlovák olvasóközönség számára egyik legnagyobb művét, azzal a megjegyzéssel, hogy amennyiben ez kedvező fogadtatásban részesül, a jövőben több hasonló füzet fogja követni." Karol Hrdlic ka fordítói vállalkozása azonban kimerült két vékony füzettel. Tizenhat lírai költeményt és a János vitézt tartalmazzák, e népszerű műnek első szlovák fordítását.

Karol Hrdlic ka nem rendelkezett sem kellő fordítói gyakorlattal, sem a szükséges költői adottságokkal. Ezért a szlovák variánsba csak részben sikerült transzponálnia az eredeti költemények stílusát. Kísérletének elsődlegesen irodalomtörténeti jelentősége van: a költő szlovák recepciójának új fejezetét, szlovák befogadásának kezdetét jelenti.

Torzó maradt Františ ek Otto Matzenauer terve is, aki saját fordításában háromíves füzetek sorozatában akarta kiadni Petőfi összes költeményét. Tervét azonban csak részben, három füzet erejéig sikerült megvalósítania. Ezeket 1893-ban publikálta Alexandra Petőfiho Lyrické básne (Petőfi Sándor lírai költeményei) címmel. Az első füzet közli Györffy Lajos bevezető tanulmányát Petőfiho ž ivot a básnictvo (Petőfi élete és költészete) címmel.

A három füzet válogatás nélkül tartalmazza Petőfi líráját 1842-től 1845 közepéig, összesen kétszázkilencvenhat költeményt. Ezek stílus, forma, strófaszerkezet, versmérték szempontjából nagyon színes képet nyújtanak. Matzenauernek mindenekelőtt a népdal poétikáját felhasználó versek fordítása sikerült. Kevésbé sikeresek az összetett ritmusú és strófájú versek átültetései. Ezeknél nemegyszer elsikkad az eredeti szöveg stílusának némely vonása, illetve művészi minősége.

Emil Podhradský válogatásában átfogóbb fordítói koncepciót juttatott érvényre Petőfi életművéből. A száztizenegy költeményt tartalmazó Vý bor z básní Alexandra Petőfiho, amelyben Petőfi két epikus költeménye, a Š algov (Salgó) és a Bláznivý Š tevo (Bolond Istók) is helyet kapott Koloman Banš ell fordításában, aránylag teljes képet nyújt a magyar költő életművéről, stílusbeli és műfajbeli gazdagságáról. Ezt a tényt pozitívan értékelte a kötet névtelen recenzense a Národnie noviny című újságban: "A könyv dicséretére válik a költemények kiválasztása is." Hasonlóan vélekedik a Don Rodrigó álnéven aláírt recenzens a Literárne listy című irodalmi folyóiratban is: "Irodalmi értékét növeli a jó válogatás és a jó szlovák nyelvezet, amely mentes a barbarizmusoktól." Azonban mindkét recenzens egybehangzóan felrója a fordítónak a már állandósult szlovák prozódia ellen elkövetett vétségeket, illetve "hogy nem fordított gondot a szlovák prozódiára". Petőfi forradalmi költészetét pedig mellőzte Podhradský , és ezzel egy jelentős vonással szegényebbé tette a költő képmását.

Petőfi több mint negyven költeményének művészileg legértékesebb fordítása Hviezdoslavtól származik, melyeket a 20. század elején közölt a Slovenské pohl ady című irodalmi folyóiratban. Ezek azonban csak negyedszázad elmúltával, 1931-ben jelentek meg könyv alakban, Hviezdoslav összegyűjtött műveinek XV. kötetében, Arany János verseinek és Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményének fordításával együtt.

Az utolsó könyv alakban megjelent válogatást Petőfi műveiből a tanulmányozott időszakban Rehor Uram Podtatranský adta ki Básne Alexandra Petőfiho (Petőfi Sándor költeményei) címmel. Ismét füzetes kiadásról volt szó, amely több füzetből állt volna. Mivel azonban a kritika kedvezőtlenül fogadta az első füzetet, a fordító lemondott a továbbiak kiadásáról.

A könyvecske ötvennégy költeményt tartalmaz, nagyrészt az 1843-1845-ös évekből. Rehor Uram téma szerint csoportosította őket. Néhány hazafias verssel vezeti be a kötetet, majd a szabadságról szóló költeményekkel folytatja, ezeket követik a családról, a szerelemről, a természetről írott versek, zsánerképek, költői elmélkedések a költészetről stb. Éppúgy, mint az előző válogatásokból, ebből is hiányoznak Petőfi monarchiaellenes és forradalmi költeményei.

Rehor Uram fordításainak művészi színvonala alacsony. Így ítélték meg a kortársak is. Jozef Š kultéty Hviezdoslavhoz írott levelében így vélekedik: "Az a vén, esetlen Gregor mire adta a fejét - Petőfit fordítani. Nagy merészség ez Teutánad. Mert ő még Matzenauer és Podhradský szintjét sem éri el. Burgonyát kellene hámoznia, nem lantot pengetni."

Még Rehor Uram fordításainál is alacsonyabb színvonalúak Margócsy József átültetései, melyeket a Tótnyelvre áttett hazafias magyar költemények - Do slovenského jazyka prelož ené mad arské vlastenecké básne című antológiájában közölt. Terjedelmes bevezetőjében Margócsy rávilágít kiadói szándékára. Ez egyrészt a magyar hazafias érzések fejlesztése és elmélyítése a szlovákok körében, másrészt a szlovák nemzeti öntudatra buzdítók hatásának ellensúlyozása volt. "Feltételezésünk szerint az olvasókban, akikben [a nemzetiségi lázongók] még nem ásták alá a testvéri érzelmeket a magyar nemzet iránt, megszilárdulnak ezek az érzések, az ingadozók idecsábulnak, az eltévelyedettek pedig visszatérnek hozzánk."

Margócsy céljául az eredeti szöveg lehető legpontosabb átültetését tűzte ki, amit tévesen úgy értelmezett, hogy szó szerinti fordítással lehet megvalósítani. "E füzetben a költemények csaknem szóról szóra vannak átültetve, hogy az olvasó élvezhesse minden sajátosságukat úgy, mint az eredetiben." Margócsy antológiája a költői műfajban a műfordítás legalacsonyabb színvonalát képviseli.

A kötet három költeményt tartalmaz Petőfi Sándortól, kettőt Tóth Kálmántól, egyet-egyet Vörösmarty Mihálytól, Arany Jánostól, Kisfaludy Károlytól, Szász Károlytól, Kölcsey Ferenctől és Horkay Bélától. Az antológia második kiadása 1914-ben jelent meg. Az elsőtől eltérően nem tartalmaz bevezető tanulmányt, viszont kétnyelvű, azaz hozza az eredeti költeményeket és ezek fordítását Margócsy József tollából.

A magyar költészet könyv alakban publikált szlovák fordításai még feltűnőbben árulkodtak a szlovák fordításirodalom és irodalmi nyelvezet gyenge színvonaláról. Annak ellenére, hogy nagyrészt olcsó, tehát bárki számára könnyen elérhető füzetes sorozatok jelentek meg, a sorozatok többnyire befejezetlenek maradtak, mind anyagi okokból, melyek lehetetlenné tették a kiadói tervek befejezését, mind legalább annyira az olvasók érdeklődésének hiánya miatt is.

A magyar színművek könyv alakban megjelent fordításai

A magyar irodalomból lefordított művek között a dráma műfaja játssza a legkisebb szerepet. Így volt ez a folyóiratokban is, ahol helyszűke miatt csak a rövidebb műformák: jelenetek és egyfelvonásosok kaphattak helyet. Ennek ellenére összességükben teljesebb képet nyújtottak a korabeli magyar drámairodalomról, mint a könyv alakban kiadott néhány színpadi mű.

Ezek közül a legjelentősebb Madách Imre drámai költeménye, Az ember tragédiája volt. Szlovák nyelvre először Pavol Országh Hviezdoslav fordította le. A költő megőrizte a dráma tartalmi és gondolati gazdagságát, lényegesen megszaporította azonban a verssorok számát, ami egynegyedével megnövelte a dráma terjedelmét. Az ember tragédiája a Slovenské pohl ady 1905-ös és 1906-os évfolyamában jelent meg és egyben könyv alakban a Slovenské pohl ady kiadásában.

A további két könyv alakban kiadott színdarab meg sem közelíti Madách művének gondolati és művészi színvonalát. Az egyik Berczik Árpád Igmandský klerik (Az igmándi kispap) című népszínműve volt. Egy papnövendék és szülei nevelt lányának szerelmi történetéről szól. Az anya szívós ellenállása ellenére, aki fiát Istennek ígérte, a szerelmesek számos, gyakran komikus fordulat után elnyerik a szülők beleegyezését, és beteljesedik boldogságuk. A darab Samo Cambel jó fordításában a Slovenské divadlo című sorozatban jelent meg, amelyet Ján Páric ka adott ki Rózsahegyen. E sorozatban olyan külföldi írók nevével találkozunk, mint Nyikolaj Gogol, Henrik Ibsen, Anton Csehov és mások.

A másik színmű, a Betlehemský hlásnik (Betlehemi hírnök) szerzője, Szabó János valószínűleg pap volt. Egyszerű, dalokkal tarkított karácsonyi történetet dolgozott fel, melynek szórakoztató és egyben hitre buzdító funkciója volt. Adolf Horovicz adta ki Alojs Hrdlic ka budmerici plébános fordításában, aki rövid bevezetőjében a katolikus hívek figyelmébe ajánlotta a színdarabot.

Adolf Horovitz kiadójában jelent meg szabálytalan időközökben a Veselá kniž nica (Vidám könyvtár), amely eredeti és idegen nyelvekből lefordított, nemegyszer átdolgozott jeleneteket és monológokat publikált. Közülük említést érdemel Gabányi Árpád Nehody pána Vrzgala (Vrzgal úr balesetei) című monológja.

?-sszevetve a többi nemzeti irodalmakkal, például az orosszal, a némettel, a franciával, a lengyellel, a csehvel és másokkal, a magyar drámairodalomból nagyon kevés szlovák fordítás jelent meg. Magyar szerzők színdarabjait nem hozta például a Slovenské divadlo (Szlovák színház) című sorozat, amelyet 1897-től 1906-ig Karol Salva adott ki Rózsahegyen, sem a Turócszentmártonban 1889 és 1914 között megjelenő Divadelná kniž nica (Színházi könyvtár), sem pedig a szintén Turócszentmártonban 1871-től kiadott Slovenský divadelný ochotník (Szlovák színházi műkedvelő). Mindez arról tanúskodik, hogy a szlovák műkedvelő színtársulatok nem mutattak érdeklődést a magyar drámairodalom iránt.

Befejezés

Tanulmányunkban számba vettük és elemeztük az 1860 és 1918 közötti időszakban a szlovák folyóiratokban és könyvkiadókban a magyar irodalomból fordított műveket, továbbá megjelentetésük és terjesztésük feltételeit, valamint a szlovák irodalmi kultúrába való integrálódásuk egyéb körülményeit.

A lefordítandó művek kiválasztásának motivációja eltérő volt aszerint, hogy a fordító, illetve a megrendelő az irodalmi szöveg mely funkciójára helyezte a fő hangsúlyt. Azokban az irodalmi folyóiratokban és kiadókban, amelyek igényesebb kiadói feladatokat tűztek maguk elé, természetszerűleg a művészileg értékes művekre esett a választás. Kiválasztásuknál pozitív szerepet játszott egyes fordítók személye, eszmei-esztétikai orientációja, ízlése is. Esetenként, mint például Hviezdoslavnál, céltudatos és igényes fordítói program rajzolódik ki. Leggyakrabban azonban művészeten kívül álló szempontok játszottak domináns szerepet, mint például a szórakoztató vagy a nevelő szándék, illetve az anyagi szempontok és a nyereségvágy. Főleg az utóbbi indok vezette a kiadókat az igénytelenebb olvasórétegek elvárásainak kielégítésére, nemegyszer a könyvek művészi értékének rovására és a fordítások nyelvi-stilisztikai színvonalának gyakori elhanyagolására.

Az elemzett időszakban a műfordítással mint kreatív tevékenységgel csak ritkán találkozunk. Az újságokban és a szórakoztató jellegű folyóiratokban a fordítók neve többnyire nincs is feltüntetve. Ennek következtében a fordító munkája elveszítette egyéni jellegét. Sok fordítás álnévvel, illetve a fordító nevének kezdőbetűivel volt csupán jelölve. Némelyik fordító váltakozva élt mind a három lehetőséggel. (Például Daniel Bachát saját nevén kívül használta a Miloslav Dumný , illetve Budínsky álnevet és a D. B., M. D., M. D. B. kezdőbetűket is.)

Művészi és nyelvi-stilisztikai szempontból a leggyengébb fordítások - kevés kivétellel - a budapesti kiadóknál láttak napvilágot. A fordítások nyelvi, stilisztikai és művészi színvonala az irodalmi folyóiratokban, valamint Turócszentmártonban és más szlovák városokban működő kiadóknál megjelenő könyvekben volt a legmagasabb. A folyóiratok közül ilyenek voltak a Sokol, az Orol, a Dunaj, a Slovenské pohl ady, a Dennica és a Ž ivena. Azonban a fordítások színvonalára a relatívan jó szlovák nyelvi háttérrel rendelkező folyóiratokban és kiadóvállalatokban is hatott az irodalmi nyelv korabeli fejlettségi foka, a szépirodalom nyelvi stílusa, a fordítás jellegéről, módszeréről alkotott nézetek, végül a fordítók rátermettsége és felkészültsége.

Mind az írók, mind a fordítók munkájára negatívan hatott a nyelvtani szabályok egyértelműségének hiánya, ingadozása az irodalmi nyelvben. A helyes nyelvhasználat kialakításához és az irodalmi nyelv színvonalának emeléséhez jelentős mértékben hozzájárult a közismert szlovák nyelvész, Samo Cambel. A Slovenské pohl adyban rendszeresen közzétett nyelvművelő cikkeiben kipellengérezte a kortárs írók önkényes nyelvhasználatát, vitázott a szlovák nyelv szellemét figyelmen kívül hagyó, más nyelvekből vett szókölcsönzésekkel, bírálta a helytelen mondatszerkesztést, és kiemelte a szlovák tájnyelvek pozitív szerepét az irodalmi nyelv gazdagításában, fejlesztésében.

A fordítások és az eredeti szlovák irodalom színvonala közti összefüggésre 1912-ben rámutatott Františ ek Votruba is. "Olyan körülmények között, amikor a hazai produkció is szerény, nem csoda, hogy nem fejlődött ki az érzék a nyelv árnyalatai, finomságai, a kifejezések tisztasága, eredetisége, a képek és a trópusok szépsége iránt stb., és hogy tehetséges íróknál is megütközünk a barbarizmusokon, a triviális nyelvi megnyilvánulásokon, a mondanivaló pontatlan kifejezésén."

Az irodalmi nyelv fejlődése a múlt század 80-as és 90-es éveiben volt a legintenzívebb, amikor a már szilárd szabályokkal rendelkező turócszentmártoni nyelvhasználati gyakorlat lett uralkodóvá. Ebben az időszakban gyorsan gyarapodott a szókincs, a szépirodalom nyelvi stílusa a költészetben és a prózában a kifinomultság magas fokát érte el és aktívan hatott az irodalmi nyelv alakulására.

Mindez pozitívan befolyásolta a fordítók nyelvi tudatát. Hiányoztak azonban a megfelelő szótárak, nyelvtanok, helyesírási szabályok, amelyekre támaszkodhattak volna munkájukban. Nem léteztek sem verstani tanulmányok, amelyek a fordítók segítségére lettek volna idegen nyelvű költői művek átültetésénél, sem értekezések a műfordítás elméleti és módszertani kérdéseiről. Lényegében nem létezett fordításkritika sem. A recenziókban és a kritikákban csak általános utalások voltak a fordító munkájára. Elégtelen volt a fordítók anyagi ösztönzése is.

A fordítók nagyrészt írók voltak, akik számára a fordítói tevékenység az írói önmegvalósítás bizonyos formája volt, vagy pedig bizonyítani kívánták, hogy a szlovák nyelv alkalmas más nemzetek irodalmi értékeinek adekvát közvetítésére.

Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásával 1918-ban lezárult a szlovák-magyar irodalmi kapcsolatoknak és a magyar irodalom befogadásának egy történelmileg meghatározott korszaka, melyben a szlovák és a magyar irodalom egyetlen állam keretei között közös társadalmi, politikai és kulturális közegben fejlődött. A megváltozott feltételek között a magyar irodalom elvesztette addigi kiváltságos helyzetét, és egyike lett a többi külföldi irodalomnak. Fordítása és terjesztése a szlovák kulturális közegben megszűnt állami és kultúrpolitikai érdek lenni. A szlovák iskolák megnyitásával folyamatosan megcsappant a magyar költészetet és szépprózát eredetiben olvasók száma, és ezzel arányosan megnőtt a fordítások jelentősége. Ezekkel a kérdésekkel más alkalommal kívánunk foglalkozni.

A magyar nyelvből szlovákra fordított, nem időszaki kiadványban megjelent szépirodalmi nyomtatványok bibliográfiája (1860-1918)
 

Tartalomjegyzék [Irodalomtörténeti Közlemények 1999. 1/2.sz.] Kezdőlap

+ betűméret | - betűméret