Tartalomjegyzék [Irodalomtörténeti Közlemények 1999. 1/2.sz.] Kezdőlap

+ betűméret | - betűméret   

THIMÁR ATTILA

A dolgozatom címében feltett kérdés, egy vessző különbségével, egymással összefüggő két kérdést is magában foglal. A mondat vessző nélküli formában arra utal, hogy az e dolgozatban megvizsgálni kívánt Okok, nem okok című szövegnek Pázmány-e a szerzője. A szerzőség kérdésének felvetésekor érveket és ellenérveket vizsgálva rögtön a hasonló formájú másik kérdéshez jutunk: “Pázmány Péter, a vitapartner?" Ez a kérdés arra vonatkozik, milyen volt Pázmány Péter hitvitabéli ellenfélnek. E dolgozatban Pázmány vitapartneri milyenségét és az Okok, nem okok című szöveget szeretném irodalmi szempontból megközelíteni, a lehetséges mértékig kizárva a hitviták teológiai, dogmatikai, hitelvi vonatkozásait, de nem feledve közben, hogy e viták fő tétje nem irodalmi, hanem vallási tételek igazságérvényének eldöntése volt. Annak, hogy a hitvitákat mégis az irodalomtudomány eszközeivel, e diszciplína keretei között tudjuk vizsgálni, egyik legfontosabb oka, hogy a viták ekkoriban, a 17. század elején már többnyire írásban zajlottak le. Az írásbeli jelleg a viták témájának, lefolyásának és hatásának új kereteket adott. Míg a szóban elhangzó viták az egyik fél (felekezet) temploma előtt vagy hűbérúri várában, sokszor az egyik felekezet kegyurának vagy politikai hatalmasságának jelenlétében, s legtöbbször az egyik vagy másik felekezethez tartozó hívek jóval nagyobb arányú részvételével zajlottak le, addig az írásban kibocsátott szövegek sokkal demokratikusabb, a hatalmi diskurzusoktól kevésbé befolyásolt szituációban kerülhettek befogadásra. Az olvasás individuális aktusában a hatalmi-ideológiai hatások közül csak a szövegbe kódoltak jelentkezhettek, a környezet befolyásoló hatása alig. Az írásbeliség másrészről biztosította a szövegek párbeszédének időbeli eltolódását is. Egy sokkal, akár több évtizeddel korábban keletkezett iratot lehetett újra kiadni vagy újra vitatkozni vele, egy már lezárt vitát fel lehetett újra éleszteni, s így a vitában való részvétel lehetősége nemcsak szinkrón módon társadalmi, hatalmi szempontból, de a történeti változások mentén is sokkal demokratikusabbá vált.

Ha a hitvitát mint műfajt fogjuk fel, akkor egyik fontos műfaji sajátosságának a polifonikusságot kell tartanunk. A szöveg elsősorban a vitapartnerhez szól, de egyben megcélozza a szélesebb közönséget is, ami a vita szóbeli formája esetén a vita helyén (például templomban vagy főúri udvarban) jelenlévő hallgatóság, az írásbeli forma esetén az olvasóközönség. Ez az olvasóközönség, amely a vitairatoktól megszólíttatva érezhette magát, társadalomtörténeti szempontból vegyes összetételű volt, hiszen beletartoztak azok a politikai tekintélyek, akik rangjuknál fogva meghatározták a reformáció, majd a rekatolizáció terjedésének ütemét, és beletartoztak azok is, akik feje fölött - vagy éppen fejéről - döntöttek a cuius regio, eius religio elve alapján. A vitairatoknak tehát általában legalább három különböző olvasót kellett egyszerre meggyőznie: a vitapartnert, a megfelelő joggyakorlót (többnyire ők azok, akikhez a szövegek ajánlása szól), és azokat a híveket is, akiknek vallásgyakorlatát többnyire hatalmi szóval változtatták meg. A vitairatoknak ez a kötelező többszólamúsága a szövegek nagyfokú komponáltságát tette szükségessé, hiszen az előbb említett három különböző olvasási stratégia különböző hit- és történettudományi ismeretanyagot, műveltséget, sőt különböző nyelvi kompetenciát is jelentett. A vitairatok jellemzője továbbá, hogy az egyes álláspontok szilárdságát a lezárt s végérvényesnek tekintett szövegekkel lehetett jelezni. Az egyszer kimondott érvnek, igazságnak a maga jelenlétével és formájában kellett felmagasodni, utólagos értelmezgetéseknek, magyarázgatásoknak nem volt helye. Ezekhez a szövegekhez nem lehetett újabb kommentárokkal ellátott értelmezéseket fűzni vagy, úgymond, “népszerűsítő" változatot készíteni a saját felekezethez tartozó egyszerűbb, kisebb műveltségű emberek számára. A többféle befogadóra ugyanazzal a szöveggel kellett hatást gyakorolni.

A szövegek többszólamúságának és komponáltságának szerepe azonban nem az új horizontok nyitása vagy a többféle értelmezési lehetőség megteremtése volt (mint pl. egy 20. századi szépirodalmi mű esetében), hanem az összes értelemképzést egyetlen sík felé terelte. A különböző olvasóknak ugyanazt az értelmet kellett kifejteniük a hallottakból, az olvasottakból. Az értelmezési horizont eme szűkre szabása korlátozta a szöveggel folytatható dialógus lehetőségét, s ezt még tovább fokozta a szövegben megszólaló én lezárt határokkal rendelkező igazsága, amint ezt H. R. Jauss elemezte a hitvitákról szóló írásában: “...a hitvita a nagy ideológiai mozgalmak ellenpólusán áll. A kezdetnek az a nyitott játéktere, amelyben egy új eszme nem jelentheti ki egyszerűen igazságigényét, hanem azt beláthatóvá és más eszmék uralmával szemben érvényesíthetővé kell tennie, már nem létezik. A hitvita véghorizontot feltételez: lezárt igazságot és a vallási tan szilárd alakját. Itt már nem keresik soká az igazságot, hanem kijelentik a bizonyosságot. Itt a vallási tartalmak dogmákká lesznek, melynek elvitatásától olyan okok tartanak vissza, mint az eretnekség gyanújának elkerülése. Amint minden párt már csak a saját vallási uralmának kiterjesztésére gondol, az egyedül üdvözítő hitnek süketté kell lennie a mások vallása iránt." Ennek következtében a mereven szembenálló eszméket és hitelveket valló emberek egymást meggyőzése csak olyan stilisztikai, retorikai, mondhatjuk, irodalmi eszközök segítségével lehetséges, amelyek célja éppen az, hogy elfedjék a feloldhatatlan ellentéteket: “Bár az ellenfelek pozícióját nem szabad elismerni, már idegenségükben is észlelni lehet őket. Naivnak vélt kérdések zavarba hozhatják a dogmatikust. A végső igazságokba vetett vak hit nem képes igazán meggyőzni; a meggyőzés az ideiglenes belátás retorikáját, a hitelesség megkerülését és csak a valószínűt igényli." A hitviták irodalmi elemzése csak ezen belátás mellett végezhető el anélkül, hogy a kutató valamelyik vitatkozó fél pozíciójába helyezkedjék, s ezáltal egyoldalúan szemlélje a dialógust.

A hitvita műfaji vizsgálatakor külön figyelmet kell szentelnünk a szerzőség kérdése elemzésének. Nem csak a konkrét filológiai problémák kell hogy erre késztessenek - az álnéven vagy névtelenül megjelenő nyomtatványokra gondolok -, hanem az a műfaji jellegzetesség is, hogy ezen szövegek esetében, úgy tűnik, módosul a szokásos szerzőfogalom és -funkció. A szövegekben olvasható beszédszólam, a vitában részt vevő felek nemcsak saját nevükben szólalnak meg, hanem az azonos felekezethez tartozó közösség minden tagjának igazságát képviselik. Ez azt jelenti, hogy másként kell a szerzőre tekintenünk, hiszen a szövegek nemcsak egy szerzői névhez kapcsolódnak, de egyben egy meghatározott vallási felekezethez is. A szerző fogalmát Foucault az alábbiak szerint határozta meg: “a szerzői név nem egyszerűen egy diskurzus eleme (amely lehet alany vagy bővítmény, amit névmás bármikor helyettesíthet stb.). Jelenléte klasszifikációs funkciót lát el: az ilyen név lehetővé teszi bizonyos számú szövegek csoportosítását, elhatárolását, közülük egyesek kizárását, s e szövegek másokkal való szembeállítását. A szerzői név a szövegek közt is kapcsolatot létesít: sem Hermész, sem Hippokratész nem létezett abban az értelemben, ahogyan ezt Balzacról elmondhatjuk: az a tény azonban, hogy többféle szöveget egy és ugyanazon névhez kötünk, azt jelzi, hogy közöttük az egyneműség, a leszármazás, a hitelesítés, a kölcsönös magyarázat vagy a közös felhasználás viszonylatát állapítottuk meg." Úgy gondolom, hogy a hitviták elemzése során ezt az elemzés szempontjából nagyon jól használható meghatározást ki kell egészíteni a szerzők társadalomtörténeti szerepének - irodalmi pozíciójának - személyes vonatkozásain túl a felekezeti közösséget reprezentáló mivoltuknak vizsgálatával is. Ez a két vizsgálat egymást segítve árnyaltabbá és pontosabbá teheti a vita társadalomtörténeti hátterének feltárását, bemutatását. A hitvitáknak mint diskurzusoknak sajátos természete, hogy egyfelől a szerzőfunkció még nem olyan erős a szövegek igazságérvényével szemben (pl. a válaszadás, a viszontválasz kényszere a közösség minden tagjára érvényes). A valaki által elkezdett vitát egy másik személy folytathatta, például Pázmány Monoszlóy Andrástól veszi át a vitatkozó szerepét 1607-ben, de hasonlóképpen az Itinerarium catholicum esetében is más válaszolt, mint aki ellen a katolikus irat irányult. Másrészt pont az igazságérvényt erősítheti a szerző társadalomtörténeti szerepéből adódó tekintélytisztelet, nem mindegy ugyanis, hogy egy jól felkészült jezsuita szerzetessel vagy az esztergomi érsekkel vitázik egy protestáns prédikátor, mint ahogy az sem mindegy, hogy a prédikátor az erdélyi fejedelem udvari papja-e vagy egy felvidéki városban teljesít szolgálatot. A szerzőfunkció e két, ellentétes irányú mozgása: a szövegek identifikálásának elhalványodása, másrészt a társadalomtörténeti meghatározottság megerősödése figyelhető meg a vitairatok álnévhasználatában, illetve névtelen megjelentetésében.

Az álnévhasználat kérdésének vizsgálatakor szem előtt kell tartani, hogy sok esetben megtörténik a szövegek utólagos azonosítása. Gyakori eset, hogy az első névtelenül megjelent iratot a reá adott válasz cáfolatában ismeri el sajátjának a szerző. Ez az eljárás leginkább Pázmányra jellemző, de másoknál is előfordul: pl. STDPP: Öt szép levél - Alvinczi felelete - Pázmány: Alvinczi feleletinek megrostálása; Szyl Miklós: Csepregi mesterség - Zvonarics-Nagy: Pázmány Péter pironsági - Pázmány: Csepregi szégyenvallás; Lethenyei István: Az calvinista predikátorok tüköre - Alvinczi: Tükör - Pázmány: Az igazságnak győzedelme; de ehhez hasonló eljárás az is, hogy a Rövid felelet két kálvinista könyvecskére című iratot a Kalaúz második és harmadik kiadásába belevette az érsek, s így az eredetileg névtelen irathoz szerzői nevet kapcsolt. Protestáns részről Alvinczi Machiavellizatio - Balásfi Castigatio - majd Alvinczi Resultatio című munkája említhető példának. Pázmány összes hitvitájának átnézése után arra a következtetésre jutottam, hogy Pázmány akkor használt álnevet vagy jelentetett meg szerzői név nélkül iratot, ha a hitvita másik résztvevője is így cselekedett. Amennyiben a másik fél is megnevezte magát, akkor Pázmány is saját neve alatt adta ki munkáját. Egyetlen kivételként említhető a Csepregi mesterség, amely Zvonarics Imrének saját neve alatt megjelent Az szent írásbeli hitünk című munkájára válaszolt, de viszontválaszában, a Csepregi szégyenvallásban már saját nevét írta ki Pázmány.

Vajon mi lehet annak az oka, hogy a korszak hitvitáinak szövegei esetében legtöbbször Pázmány használ álnevet, s nem az 1620-as, 1630-as években politikai szempontból visszaszorulóban lévő protestánsok?

Pázmány álnévhasználatát a szakirodalom részletesen tárgyalta. Stripsky Hiador hívta fel a figyelmet az Alvinczinek adott felelet első részében található érvelésre, amelyben Pázmány kifejti, hogy miért nem saját neve, hanem csak monogramok alatt adta ki az Öt szép levelet. “Ha híreddel nem vólt Alvinczi uram, ez-után tudgyad, hogy nem egyéb indúlatból írtam én-is név-nélkül az Öt levelet, hanem csak azból, melyből hallád hogy szent Pál az Sidókhoz írt levélnek kezdetiben elhalgatá az maga nevét. [...] Azért szerető Alvinczi uram, nem vólt okod reá, hogy éngem NEVE VESZTETTNEK újjonnan keresztelnél, hanem ha szent Pált-is neve vesztettnek mondod, mivelhogy az Sidókhoz írt levélben fel nem jegyzette nevét. Azonképpen neve vesztettnek híhatnád azt-is, az ki az Bírák és Királyok historiáját és az szent írásnak sok töb könyveit maga neve-nélkűl írta. Nem jutottam még azra (hála Istennek), az mire Messala Corvinus jutott vala, ki egy hoszszú betegségben az maga nevét-is elfelejtette vala [...] Méltatlan forgatod azért én-ellenem, hogy az vitézek nevét bé kell az Regestomba írnyia, és hogy az igaz ember nevét el nem titkolja [...] Más az, hogy mikor az Catholicusok ki nem nyomtattyák-is neveket az könyvnek elein, ugyan azkor-is felírattyák az anyaszentegyház hadnagyitól magokat az keresztyén zászló-alá. Mert ha tuttodra nem vólt ekkoráig, tuggyad ez-után, hogy senkinek az Catholicusok-közzül nem szabad név-nélkül könyvet nyomtatni az egyházi dólgokrúl, hanem ha eléb az egyházi fő pásztornak tuttára aggya és nevét felírattya." Ezen mondatok a szerzői név azonosítási funkciójának háttérbe szorulásáról szólnak. De hogyan magyarázzuk az álnévhasználat másik oldalát, a választott névből származó társadalmi pozíció hatástörténeti funkcióját?

Bitskey István Pázmányról szóló könyvében az álnévhasználat kérdésére adható válaszok vizsgálata közben említi erre vonatkozólag, hogy az érsek „azt a látszatot igyekezett kelteni, hogy nemcsak ő egyedül áll a küzdőtéren, hanem egész katolikus táborral kell ellenfeleinek számolniok". Az RMNy tanúsága szerint 1600-1635 között 7 magyar és 2 latin nyelvű katolikus hitvitairat jelent meg nem Pázmány tollából. (Pázmány 23-at készített.) A magyar nyelvűek között az áttért Balassi Campianus-fordítása, a Pázmány hatására áttért Veresmarti Mihály munkája, Balásfi Pázmányt védő irata, a Csepregi iskola és Kopcsányi Márton munkái találhatók. Ezen szerzők névsorát áttekintve is rögtön szembetűnik, hogy szinte mindegyikük tevékenysége szorosan köthető Pázmányhoz. Kétségtelen, hogy az 1600-as évek első harmadának rekatolizációs tevékenységét Pázmány szelleme, zsenialitása határozta meg. Vajon hogyan alakult volna Magyarország sorsa, ha nem katolizál, s hatalmas talentumát Erdély és a protestánsok oldalán fejti ki? Bitskey István a Collegium Germanicum Hungaricum történetének vizsgálata során kimutatta, hogy a későbbi évtizedek barokk-katolikus arculatának megrajzolásában is azoknak volt döntő szerepe, akik Pázmány hatására, ösztönzésére és támogatásával látogatták a római intézményt, s az ott megszerzett tudást, műveltséget, szellemiséget itthon hasznosították. Pázmány ne lett volna tisztában saját szerepének, hatásának súlyával? S ha igen, akkor miért választott ennyire jelentéktelen személyeket, mikor álneveket keresett magának? Ha a katolikus vitatkozó tábor nagyságát kívánta érzékeltetni, miért választotta ki Sallai Istvánt, akit a kortársi emlékezet nem a legkiválóbb plébánosok között tartott nyilván, s igaz, hogy a röpirat megjelenése után három évvel, de azt írták róla, hogy halottakról vagy jót vagy semmit, sőt ezek után még azt is megemlítették, hogy plébániáját gyakran odahagyta, s ezért a szentmisét is elmulasztotta. Vagy nem is Pázmány a vitairat szerzője? Ez az a kérdés, amelyet a szöveg újrakiadása óta legtöbbet vitatott a szakirodalom. A nyomtatvány megtalálója, Stripsky a Jó nemes Váradnak gyenge orvoslása című munkával egyetemben Pázmány munkájának tartja, a korábbi (Danielik, Fraknói) állásfoglalásokkal szemben, s ezt a vélekedést vette át Sík Sándor és Bán Imre, s az általam ismert legutolsó és meggyőző vélemény, az RMNy II. állásfoglalása is. Nem térhetek ki az érvek és az ellenérvek részletes bemutatására, de fontosnak tartom megemlíteni, hogy a filológusok vizsgálódásai is az e dolgozat címében feltett kettős kérdés jegyében zajlottak. A szerző meghatározásakor a pro és contra felhozott érveket a szövegből kiolvasható jegyekre (stílus, hangnem, retorikai képzettség) alapozták. Az RMNy állásfoglalásába Bitskey István lektori segítsége nyomán kerültek először olyan, nem szövegbeli érvek, mint a jezsuita bibliográfus, Alegambe munkája és a Kalauz 3. kiadása, melyben Pázmány többször hivatkozott a “contra farkas" írott munkájára. De Bitskey ezen érvek mellett is szükségét látja, hogy megemlítse a szövegben kimutatható Bellarmino-hatást és azt, hogy a “vitairat az egyház ismertetőjegyeiről szólva szókincs és érvelés tekintetében teljesen egyezik Pázmány más műveivel." Ami biztosan állítható, hogy az Okok, nem okok szövege nem tagadja az érsek szerzőségét. Az is igaz, hogy ebből még semmilyen pozitív következtetés nem vonható le.

Megfontolandó kérdés, hogy amennyiben a szerzőt a szövegből kiolvasható jegyek alapján határozzuk-alkotjuk meg, s szövegek azonosítására, csoportosítására használjuk, akkor a szerzőről szóló nézeteinket a fentebbiekben említett foucault-i meghatározás alapján érdemes újragondolnunk. Ez már csak azért is fontos és sürgető, mert ezen újragondolás nyomán lehet, hogy másképp értékelnénk a “kétes hitelű", “bizonytalan származású", de akár a “hiteles" fogalmainkat, sőt az egyes “szerzők" életrajzi vonatkozásainak felhasználását is.

*

Az Okok, nem okok szövege legérdekesebbnek a címben meghatározott párbeszédhelyzet miatt tűnik. A rövidített formában számon tartott cím nem utal a címlap teljes tartalmára, amely így hangzik: Okok, nem okok: mellyekert iria a’ varadi farkas, hogy nem meltóztatik továb az én Irásom-ellen tusakodni. Irta Sallai István Pap, Püspöki Plébános. A cím jelentése szerint tehát a szerző nem hittételek, hitelvek mellett, hanem a vita abbahagyása ellen emel szót. A vita Pázmánynak a Szentírásról és az anyaszentegyházról című írása nyomán robbant ki, s az iratváltások után Pécsváradi Péter, a “váradi farkas" kezdeményezte annak abbahagyását. Az általa megfogalmazott szöveget sajnos nem, illetve csak azon részeiből ismerjük, amelyeket Pázmány idézett saját vitairatában. Ezek szerint Pécsváradi kilenc okot sorolt fel, melyek arra késztették, hogy a szintén Sallai neve alatt megjelentetett Pázmány-munkára, a Jó nemes Váradnak gyenge orvoslására ne válaszoljon: 1. az érsek István plébános neve alatt bocsátotta ki könyvét, 2. a váradi farkast az érsek nem nevezte nevén, 3. a váradi farkastól esett sebet gyengén orvosolja az érsek, amint azt a címben bejelenti, 4a. az érsek hazudtolással, szidalommal felel a vádakra, 4b. az érsek írásának első levelén tíz hazugságot talált Pécsváradi, s feltételezi, hogy a többin még ennek sokszorosát találja, 5. Pázmány nem felelt a nehéz kérdésekre, csak máshová mutogatott, 6. az érsek haszontalanul felelt Pécsváradinak, s erre nem lehet hasznosan felelni, 7. az érsek másokra hivatkozik munkájában, mások tollait használja fel, 8. a farkas úgy megmutogatta az igazságot, hogy azt az érsek is elismerni kényszeríttetett, 9. az érsek megfenyegette a farkast. Valószínűsíthető, hogy Pázmány Pécsváradinak nem minden okát veszi át saját szövegébe. A szakirodalom már kimutatta, hogy munkáiban szívesen alkalmazta az elhallgatás, a “figyelmen kívül hagyás" technikáját, mikor ellenfelei irataira válaszolt.

A református prédikátor elhallgatását igazoló okok közül az első kettő a vita menetének nem helyes - legalábbis nem szokásos - menetét kifogásolja, előtérbe állítva a szerzőség kérdéskörét. A 3-6. okok Pázmány feleletének gyenge voltával kívánják igazolni a vita lezárását. Ezen okok közül egyedül a 4b. az, amelyik hitelvi kérdésekről szól, amely valóban alapja lehet egy hitvitának. A 7. és 8. ok érvelési alapja, hogy Pázmány elégtelen a vitapartneri szerepre, hiszen a 7. szerint mások tudásával, írásaival kell megvédenie a maga igazát, a 8. szerint pedig maga az érsek is elismeri Pécsváradi igazságát. Legérdekesebbnek tűnik a 9. ok, amely a vita társadalomtörténeti kontextusára utal a Pázmánytól érkező fenyegetés említésével. Pécsváradi érveinek olvasásakor szemünkbe tűnhet, hogy az első három, a Pázmány által említett okok egyharmada a címlapon megjelent szövegekre vonatkozik. A szerző, a címzett neve és a cím az a három hiba, amely elsődleges oka a vita befejezésének. A “váradi farkas" szövegének rekonstruálásából úgy tűnik, hogy számára már nem a másik fél meggyőzése, hitelveinek megváltoztatása a cél, hanem pusztán a vita mikéntjének felfedése, illetve a vita befejezése. A szöveg elsősorban annak az ítélkezői szerepkörbe helyezett olvasóközönségnek szólt, amelynek a két fél között kellett választania, de nemcsak az igazság, hanem az igazság képviselésének módjában is.

Pázmány vitairata éppen ebből az ítélkezői szerepből szól az olvasóhoz, s írása nagy részében nem Pécsváradi hitelveit cáfolja, hanem a vita abbahagyásának érdekében kifejtett érveket: “Kilencz Okokat mázolt, mellyekért ki-ál a’ korlátból, és továb nem akar harczolni." (2.) “...micsoda következéssel fakad-ki ebböl, hogy nem kel óltalmaznod Hitedet, Tanitásodat, Elébbi írásodat?" (3.) “Nem kérdem, micsoda Consequentiá-val következik ezekböl, hogy nem kel a’ Farkasnak felelni" (5). “Nem Ok-adás, hanem hazudozás, a’ mivel menti a’ Farkas halgatását." (9.) “Azért ha úgy vólna-is (a’ mi úgy níncs,) hogy én valamit el-mulattam: a’ Farkasnak, nem halgatásra, hanem újob irásra kellene abból okot venni." (10.) “Ez sem ok a’ halgatásra: Mert, ha immár néhult meg-gyözted az Erseket, igyekezned kellene, hogy egyébütt is meg-gyözzed." (11.) “Nem vítatom, ha helyes-e ez a’ Consequentia; Fenyegetnek: Tehát halgatnom kel." (13.)

A beszédszólamban Pázmány csak két helyen fogalmaz meg pozitív tételeket a vita folytatása mellett, szövegének nagy részében Pécsváradi szavait cáfolja. Az érsek iratának szándéka elsősorban az, hogy felfedje, “fényre hozza" a másik szöveg ellentmondásosságát, s ezért még csak nem is polemikus jellegű, hanem inkább feltáró, leíró, s a stilisztikai fordulatok révén értékelő funkciójú. “Vezeti" az olvasót a másik szöveg tévedéseinek felismerésében. Ezért válik a szöveg egyik központi metaforájává a vakság-hamisság vs. fény-igazság szimbólumkör: “szem-eleibe terjesztettem hogy merö hamisság, és tétovázó vakság, valamit a’ Romai Anyaszentegyház tanitása-ellen beszélnek" (1); “és mivel nyilván láttya, hogy, hová továb menne a’ dolog, világosban Nap-fényre hozatnék, nem csak maga tudatlansága, hanem Vallasának-is hamissága" (1); “a’ Farkas bizonyságit, igazán és erejében elö-állattam, és világos felelettel meg-rontottam" (10); “kérem az Ur-Istent, vegye-el a’ hályogot a’ meg-csalattak szemérül" (15). Az említett ellentétes jelentéskörű szimbólumok megtalálhatók a kereszténység legkorábbi szimbólumai között, és érzékletesen mutatják be a Koselleck által elemzett teleologikus-temporalizációs folyamatot, amely a keresztény felekezeteket jellemzi. Pázmány sajátjaként az igazság kizárólagos birtokosának (fény) szerepét jelöli ki, s ebből a nézőpontból érvényesíthetők ellentmondásmentesen azok a párhuzamok és képi ábrázolások, amelyek a másik valláson lévőt mint a “vakot-hamisat" kirekesztik a dialógusból addig, amíg a feltételezett “pozitív" változás be nem következik. A megszólaló én ilyen abszolút igazságérvényű pozícióba helyezése adhat alkalmat arra, hogy a “farkas" elnevezés körüli gondolatok között említett Krisztus-párhuzam - “Talám a’ hol Christus a’ hamis tanitókat Farkasoknak nevezte (Matth. 7. v. 15.), azzal azt vallotta, hogy meg-gyözték ötet a Farkasok? mivel te abból, hogy én téged Farkasnak mondalak, azt hozod-ki, hogy magamat gyözöttnek hagyom" (4) - allegorikus feloldása a Krisztus-Pázmány-párhuzamot jelentse.

Az igazság teljes birtoklásának gondolatából magyarázható az is, hogy Pázmány kijelentő módban, a feltételesség vagy a korlátozott érvényesség jelzése nélkül határozza meg Pécsváradi álláspontját: “Almot beszélsz, melyet magad sem hisz" (4). Az érsek a prédikátor vitatkozásának igazi okát sem a hitelvek védelmének tulajdonítja, hanem: “Ertyük mi marja béledet: magadnak keressz nevet: nem törödöl az Igazság keresésben, hanem a’ magad nevének hirlelésében." (3.) Elképzelhető, hogy a dolgok velejére tapintott itt a röpirat szerzője: Pécsváradi a Pázmány nevével régebben megjelent értekezésre válaszolt, s mikor azt tapasztalta, hogy iratát nem hagyták szó nélkül, sőt gyorsan válaszoltak rá, rögtön visszakozott.

Pázmány - Pécsváradihoz hasonlóan - a befogadók szélesebb körét célozta meg szövegével, mintegy elzárva a visszahúzódás lehetőségét Pécsváradi elől. De milyen olvasóközönségre kell következtetnünk az Okok, nem okok szövegét olvasva? A befogadói közösségeket Pázmány a szöveg több pontján is meghatározza. Az ajánlás címsora a “keresztyén olvasónak" szól mint a legszélesebb értelemben vehető olvasókörnek. Mindegyik keresztény felekezet olvasói beletartoznak ebbe, tehát nem csak a katolikus vagy csak a protestáns felekezetűek. A befogadói közösség másik tagja, az ajánlás megszólítottja a keresztyén olvasók után maga Pécsváradi, s a szöveg további részében Pázmány eme “kettős" dialógushelyzetben és beszédmódban szól. Ez a dialógushelyzet megkülönbözteti egymástól a két befogadót, a keresztény olvasót és Pécsváradit, s Pázmány az így megteremtett elkülönítést használja ki a váradi prédikátor ellen. A kétféle “odafordulásnak", “megszólításnak" különböző stílusjegyei vannak. A Pécsváradihoz szóló, egyes szám második személyű megszólítású részek (ezekből van kevesebb) stílusa sokkal erősebb, képszerűbb, népies, durva kifejezésekben gazdagabb, oldottabb. Ez a stílus ad lehetőséget a vaskosabb gúny kifejezésére, s ezek a részek adják meg a vitairat nyelvi fölényét. Az elképzelt olvasóközönséghez szóló részek, melyben egyes szám harmadik személyű narrativikus megközelítéssel szól Pécsváradi tetteiről, gondolatairól, állításairól, sokkal szárazabb, tudományosabb stílusban készültek el. Többségében ezek a részek tartalmazzák a logikai okfejtéseket, a hitelvek kifejtéseit, a bibliai locusok megjelölései is egy kivételével itt találhatók. A két különböző típusú beszédszólam még akár azt a feltételezést is megengedheti, hogy valójában két szerzővel van dolgunk, melyek közül az egyik végül is átdolgozta az egész szöveget. Igaz, hogy ezt pusztán a stilisztikai különbségekkel alátámasztani nem elég erős érvelés.

Az egyes szám harmadik személyű odaforduláson belül a 4. oldalon külön elhatárolt olvasócsoportot szólít meg az érsek, a kálvinista prédikátorokat: “Bizonyossan tudom, hogy a Calvinista Predikátorok is orczapirulás nélkül nem olvassák a Farkasnak ily szintelen Okait." (4.) A további részekben ezen, vallási-felekezeti elhatárolás mentén erősödik a “mi" és a “ti", az igazhiten lévők és a tévelygők elhatárolása, de még erősebb törekvés Pécsváradi elszigetelése minden nagyobb kategóriától (pl. a többi kálvinista prédikátortól). Fel kell hívni a figyelmet arra, hogy ebben az elhatárolásban, amelyre az aszimmetrikus ellenfogalmak közül a keresztény és eretnek lenne alkalmazható, Pázmány kerüli ezt az elnevezést, sőt ebben a szövegben a két csoportot, a “mi" és a “ti" táborát a keresztény-pogány ellentétpárban sem írja le. Sőt a “keresztény" szóban közös elnevezést talál a kálvini és a katolikus felekezetre egyaránt. “A’ Keresztyén nevet generaliter, senkitül nem tiltyuk, valaki igazán kereszteltetet, és Pogánnyá létével meg nem tagadta a’ Keresztséget. De ez a’ nevezet köz lévén, illyen értelemmel tulajdonotok nem lehet." (8.) Ez a megfigyelés összhangban áll azzal, sőt megerősíti azt a szakirodalomban már kifejtett nézetet, hogy a hitvitákhoz kapcsolódó politikai kérdésekben, s ezek között is elsősorban a pogány-török kérdésben ezekben az években nagyon árnyalt álláspontot foglalt el Pázmány, s a törökellenességet fontosabbnak tartotta a vallásfelekezeti különbségeknél. Ebben a vitaszövegében is éppen ott a legélesebb a komoly bírálat hangja, ahol a pogányokhoz húzás felmerül az ellenfél részéről: “Elö-hoztam íge-szerént a’ Farkas irasából, a’ mit nem egy-valakirül, hanem, határozás- és válogatás-nélkül írt a’ Pápistákrúl, ezen szókkal: Tulajdona a’ Pápista népnek a’ tekélletlenség. Bátorságosb egy Pogánynak, hogy-sem tiz Pápistának hinni [kiemelés: T. A.]. Nincs oly latorság, melyben a’ pápisták nem elegyednek. A’ Pápista áldozatnak tartya, ha esküvéssel meg-csal valakit. Ezeket, és töb iszonyú gyalazásokat, a’ Farkas irasábol elö-hozván íntettem, nem csak a’ Farkast, hogy bellyeb fallya a’ sípot, hanem Elöl-járóit-is, hogy illyen nagy éktelenséget halgatással ne javallyanak." (13.) Nem lehetetlen, hogy Pázmánynak éppen attól való félelme szülte ezen írást, hogy a párbeszédet folytatni nem kívánók, így Pécsváradi is a pogányok felé fordul.

Más oldalról ugyanakkor Pázmány 1631. évi leveleiben az Okok, nem okokban elmondottól egészen eltérő álláspontjának is tanúi lehetünk. Az érsek, aki a politikai kérdésekben mindig kifinomultan értékelt és nyilatkozott, miközben Rákóczi György fejedelemmé választása után óvatosan próbált egyensúlyozni és békíteni az uralkodó, a nádor és a fejedelem között, a nagyszombati kálvinista templom építésének hírére gyorsan és nagyon ridegen reagált. Igaz, hogy itt közvetlen közelből éri a protestáns támadás, mégis a konkrét intézkedés hangneme össze sem mérhető az Okok, nem okok engedékenyebb hangjával.

E tanulmány keretei között nincs lehetőség arra, hogy a szöveg megjelenési idejének, az 1631. évnek politikatörténeti eseményeit, s azok összefüggéseit részletesen elemezzem. Annyit mégis érdemes megemlíteni, hogy Pázmány levelezését átolvasva, az Okok, nem okok megjelenésének időszakában a hitvitára semmilyen utalást nem találtam. Kétségtelen, hogy sokkal fontosabb tárgyakban - az erdélyi helyzet, a pálos visitatio kérdése - levelezett Pázmány, de még a barátibb, oldottabb hangnemű levelekben sem tesz említést sem a szövegről, sem annak elkészültéről, esetleg nyomtatásáról, sem ellenfeléről, Pécsváradiról. Amikor az Okok, nem okok megjelenése idején Rákóczi György már bevonult Váradra, s túl volt immár a rakamazi ütközeten is, az ideológiai-szellemi harcot felváltotta a politikai küzdelem. Noha Pázmány sokszor leszögezi, hogy pennával és nem karddal kell harcolni, amint leveleiből kiderül, mégsem szemlélte pusztán szellemi térnyerésnek Rákóczi hatalomra kerülését és új irányú politikájának kibontakozását. 1630-tól kezdődően a vitairatok szellemi síkja helyett a politikai csatatér lett a küzdelem helye.

Dolgozatomban elsősorban nem új igazságok megtalálására, hanem új kérdések felvetésére törekedtem. Ezek a kérdések Pázmány hitvitáinak befogadási szituációira, s ezen belül a szerzői név-álnév fogalmak értelmezésére irányultak. Az álnévhasználat, illetve a névtelenül megjelentetett iratok ideológiai-stratégiai funkciójának felderítése igazán csak a most vizsgáltnál jóval nagyobb anyagon válhat kielégítővé. A nagyobb minta megmutathatja majd, milyen szituációkat, “játékokat" teremthetett az álnevek használata, a különböző szerzők védekezési vagy támadási okkal választottak hamis nevet maguknak. Szélesebb körű vizsgálatnak kell felderítenie azt is, egyáltalában hogyan viszonyultak a korszakban a szerzőhöz egyrészt mint fogalomhoz, másrészt mint valóságos személyhez? Mennyire tartották fontosnak a korabeli Magyarországon, hogy egy szövegnek ki a szerzője - Pécsváradi egyik fontos kifogása, hogy őt nem nevezte néven az érsek -, s eme fontosságnak voltak-e fokozatai abban a tekintetben, hogy politikai, hitvédelmi, históriás vagy alkalmi műről volt szó.

Pázmány álnévhasználatával s az általam vizsgált szöveggel kapcsolatban az látszik biztosan kijelenthetőnek, hogy az Okok, nem okok magán viseli a rekatolizáció első hulláma lezárulásának jegyeit mind a hitelvi, mind az ideológiai-hatalmi kérdések nyelvi megformálásának területén. Pázmány már a biztosan győzedelmeskedő pozíciójából válaszol vitapartnerének, s a válaszban nemcsak a hitbéli meggyőződés ereje, a kiválóan képzett teológus tudása, a magyarul író literátor nyelvteremtő tehetsége nyilvánul meg, hanem a történelmi változásokra érzékenyen reagáló politikus megfontoltsága s az elvei mellett mindvégig kitartó egyházszervező taktikai érzéke is.

Tartalomjegyzék [Irodalomtörténeti Közlemények 1999. 1/2.sz.] Kezdőlap

+ betűméret | - betűméret