stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



SZEMLE

BITSKEY ISTVÁN: PÜSPÖKÖK, ÍRÓK, KÖNYVTÁRAK. EGRI FŐPAPOK IRODALMI MECENATÚRÁJA A BAROKK KORBAN

Eger, Heves Megyei Múzeumi Szervezet, 1997, 152 l. (Studia Agriensia,16).

Bitskey István új könyve két, jelentős múltra visszatekintő irodalomszociológiai tényező metszéspontján helyezkedik el. Az egyik a város, amely a reneszánsz óta meghatározó kerete az irodalom keletkezésének, terjesztésének és befogadásának, s mint motívum, színhely és háttér ugyancsak folyamatosan jelen van az irodalomban. A német irodalomtörténetben például az 1970-es évektől, pontosabban az Albrecht Schöne által szerkesztett tanulmánykötet megjelenése óta erősen megélénkültek a kora újkori városokra mint irodalmi központokra vonatkozó kutatások (Stadt - Schule - Universität - Buchwesen und die deutsche Literatur in 17. Jahrhundert, München, 1976). Az egy-egy város irodalmi életét, olvasási kultúráját tárgyaló összegzések mellett jelentős tanulmányok, monográfiák, sőt bibliográfiák születtek többek között a városi irodalom új centrumainak kialakulásáról, az udvari és a városi irodalom viszonyáról, az urbanitás, a poétikai formák és a műfaji rendszerek kapcsolatáról, valamint a tudós latin irodalom és a szélesebb körben ható népnyelvű irodalom egy-egy városon belüli egymásmellettiségéről. E kutatások közös tanulsága, hogy a regionális aspektusok előtérbe állításával pontosabban meghatározhatóvá válnak például a szerzői motivációk és a megcélzott olvasói csoportok, számos új, eddig kevés figyelemben részesített kiadványtípus vonható be a vizsgálatokba, s pontosabban leírhatóvá válik az irodalom kapcsolata a művelődés intézményeivel. Egy Klaus Garber által szerkesztett új tanulmánykötet arra is felhívja a figyelmet, hogy az európai nemzeti irodalmak régiók és városok szerint tagolt története jórészt megíratlan, s a helyi, regionális irányultságú, ám az egészet mindig szem előtt tartó “mélyfúrások" nélkülözhetetlenek bármilyen szintézishez (Stadt und Literatur im alten deutschen Sprachraum der Frühen Neuzeit, Tübingen, 1997).

Bitskey István kötetének másik alapkategóriája a mecenatúra, amely mint az irodalom fontos társadalmi és intézményi feltétele kezdettől fogva tárgya az irodalomtudománynak. A 17-18. századi irodalmi mecenatúrára vonatkozó speciális szakirodalom azonban nálunk viszonylag kevés, annak ellenére, hogy az irodalompártolás rendszerének ismerete egyes művek, műcsoportok, írók, írói körök és támogatók esetében ugyanúgy elengedhetetlen, mint az irodalmi élet átfogó kereteinek és működési feltételeinek megismerésében. A fejedelmi, főúri irodalmi mecenatúrát önállóan valamivel gyakrabban vizsgálták az egyházinál, noha az utóbbi jelentősége a főpapi reprezentációban, az ellenreformációs törekvésekben, a vallásos élet regenerációjában, az oktatásban és a társadalmi kapcsolatteremtésben egyaránt kétségbevonhatatlan. A 17-18. századi egyházi mecenatúra szeleteit elemző újabb hazai munkák közül példaként említhető Knapp Éva kiadatlan kandidátusi értekezése, amely a barokk vallásos társulatok nyomtatványai kapcsán külön fejezetet szentelt a mecénások, a szerzők, a művek és a társulatok kapcsolathálózatának, a támogatók motivációs rendszerének, társadalmi rétegződésének és a mecenatúra szerkezeti átalakulásának (összegezve: Irodalomkínálat és művelődési program a barokk kori társulati kiadványokban, MKsz, 1993/1).

Könyve középpontjába Bitskey István az 1596-1799 közti mintegy kétszáz éves időszak egri püspökeinek, kanonokjainak irodalommal, könyvkiadással és könyvgyűjtéssel kapcsolatos mecénási tevékenységét állította. A barokk kor két legnevesebb egri püspökének, Barkóczy Ferencnek és Eszterházy Károlynak az irodalom- és művészetpártolásáról - részben éppen Bitskey kutatásaiból - eddig is tudni lehetett. A munka fő újdonsága abban van, hogy miközben rendszerezi az ismert adatokat, új forrásokat tár fel, s a 17. századi előzményekkel együtt egységes képbe foglalja és tágabb összefüggéseibe illeszti az egri főpapok irodalompártolását. További erénye, hogy az irodalomszociológiai megközelítést művelődés- és eszmetörténeti szempontokkal egészíti ki, a helyi jelenségeket az országos fejlődés távlatában vizsgálja, s több ponton árnyalja, kiegészíti a szakirodalom eddigi eredményeit.

A bevezető fejezet bemutatja a püspökök római tanulmányait és benyomásait, melyek a hazatérés után fő ösztönzőivé váltak az irodalom- és művészetpártolásnak. Mindennél beszédesebb az az adat, amely szerint az 1598-1799 közti időszak tizenhét egri püspöke közül tizenhárom Rómában tanult - ez a magyar kléruson belül is átlagon felüli aránynak számít. A fejezet tanúsága szerint Bitskey nemcsak a tanulmányok fő színhelyéül szolgáló Collegium Germanicum Hungaricum történetének magyar vonatkozásait ismeri behatóan, hanem otthonosan mozog a barokk Róma szellemi életének meghatározó jelenségei között, s biztos kézzel jelöli ki azokat az összetevőket, amelyek hatással lehettek a főpapok eszmei tájékozódására. Ezt követően a tárgyalásmód kronologikus rendet követ: a második fejezet a kassai és a jászói száműzetés 1596-1687 közti időszakának oktatást, könyvkiadást támogató és a rekatolizációt megszervező püspöki tevékenységét mutatja be, majd a harmadik fejezet elején Eger 18. századi szellemi életének kialakulásáról és színtereiről kapunk képet. A fejezet két fő része, mely a kötet mintegy kétharmadát teszi ki, a kor két legjelentősebb püspök-mecénása, Barkóczy és Eszterházy irodalompártolását tárgyalja.

A száműzetés időszakának az egyházmegye keretein messze túlmutató mozzanata Szőlősy Benedek énekgyűjteményének Kisdi Benedek-féle 1651-es első, majd a Szegedi Ferenc Lénárt által támogatott, jelentősen bővített 1674-es újabb kiadása. A 18. század első felének az irodalom fejlődése szempontjából sem közömbös, püspöki kezdeményezéssel vagy közreműködéssel megvalósult eseményei a különböző szerzetesrendek egri megtelepedése és megerősödése, a rendszeres papképzés beindítása és a jogiskola működése, valamint a püspöki könyvtár létesítése és a nagyszabású építkezések. Barkóczy Ferenc ösztönzésére, illetőleg támogatásával jelent meg többek között Haller László Telemachusa, Muratori két művének fordítása, Dévay András Drexel-fordítása, a tudományos és a prédikációirodalom több darabja, valamint a keresztény sztoicizmus klasszikus szövegeinek egy csoportja (Cato, Boethius). A könyvből az eddiginél határozottabban kirajzolódik a Barkóczy által mecénált írói kör társadalmi szerkezete, s új összefüggésekre derül fény Orczy Lőrinc és Barkóczy kapcsolatában is. A kör fontos jellemzője, hogy megjelentek benne a nyelvpártoló törekvések és a világias elemek. Mindezek alapján egyetérthetünk Bitskey István értékelésével, mely szerint Barkóczy a felvilágosodást megelőző korszak jelentős mecénása volt, akinek kezdeményezéseit a felvilágosult rendiség programja teljesíti ki.

Az Eszterházy Károlyt tárgyaló fejezet további részletekkel gazdagítja az egri irodalompártolás folyamatáról rajzolt képet, s egyben kiegészíti a főpap építészeti mecenatúrájának korábbi feldolgozását. Mindkettőben meghatározóak a római inspirációk és az egyházi reformtörekvések, valamint az egyetemalapító és a könyvtárszervező kezdeményezések összekapcsolódása. E fejezetbe illeszkedik a püspök közvetlen munkatársai közé tartozó Androvics Miklós kanonok könyvtáráról készült jegyzék újraértékelése. A kanonoki könyvtár a püspöki könyvtár állományával együtt korszakváltás határán álló egyházi mentalitást tükröz: egyszerre van jelen a filojanzenizmus és az ortodox apologetikai, kegyességi irodalom, s a közvetlen itáliai kapcsolatok hatása erőteljesebben érvényesül a korábban hangsúlyozott bécsi közvetítéssel szemben. A püspöki nyomda termékei közül kiemelkednek a magyar egyházi szerzők, így például Lépes Bálint, Pázmány, Balásfi Tamás, Tarnóczy István, Hevenesi Gábor, Ozoly Flórián, Bertalanfi Pál és Sartori Bernárd többségében magyar nyelvű művei, s Bitskey kimutatja a nyomda termelékenységének kapcsolatát a püspökváltozásokkal és a politikai eseményekkel. Az Eszterházynak dedikált, az ő ösztönzésére készült és általa mecénált művek szerzői között olyan különböző beállítottságú írókat találunk, mint Dezsericzky Ince József, Kaprinai István, Báji Patay Sámuel, Szaitz Leó, Alexovics Vazul és Pápay Sámuel. Ez jelzi, hogy a püspök nézetei nem azonosíthatók minden további nélkül a környezetében feltűnt írók felfogásával, s az egymástól jelentősen különböző eszmei törekvések gyakran együtt voltak jelen a város szellemi életében. Eszterházy fogékonyságát a világi témájú szépprózai művek iránt önmagában is mutatja Fejér Antal Argenis-fordításának 1792-es egri megjelenése. A püspök irodalompártolásának áttekintése végén Bitskey István kiemeli azt a Kazinczy által rögzített adatot, amely szerint a század utolsó évtizedének jeles írói, költői, tudósai és szabadgondolkodói társaságában Eszterházy részt vett a Széchényi Ferenc által szerveződő akadémiai tervezet 1790. október 3-án tartott megbeszélésén.

A kötet egyik tanulsága, hogy a 18. század végéig az irodalmi élet központjainak számító vidéki városok sorában előkelő hely illeti meg Egert. Igazolódott a kiinduló tézis, mely szerint a püspöki székhely és a püspökök személye a vizsgált időszakban fontos szerepet játszott az egyházmegye, a régió szellemi életében és a literátorok közti kapcsolatok kialakulásában, erősödésében. A kötet egyetlen püspöki székhely kétszáz éves irodalmi mecenatúrájának tükrében a korábbinál differenciáltabb képet rajzol a barokk egyházi művelődés szerkezetéről, s jelentősen árnyalja a 17-18. századi katolikus klérus irodalmi, politikai, művelődési eszményeiről szóló sommás megállapításokat. A kötet önmagán túlmutató jelentőségét növeli, hogy egyrészt ösztönözheti további fontos egyházi központok, főpapok mecenatúrájának irodalomszociológiai, művelődéstörténeti vizsgálatát. Másfelől felhívja a figyelmet arra, hogy még csak az elején tartunk az ún. népszerű használati irodalom - a kötetben többször idézett - különböző formáit érintő kutatásoknak, s a tudós latin irodalom több, alig ismert műfajának és kiadványtípusának - mint pl. az alkalmi költészet, publicisztika, tézisfüzet, libellus gradualis, körlevél - feltárása is sürgető feladat.

Tüskés Gábor

BÁRÓTZI SÁNDOR, BANGA FERENC, SZEMETHY IMRE:
A MOSTANI ADEPTUS VAGYIS A SZABADKŐMÍVESEK
VALÓSÁGOS TITKA

Utószó Buda Attila, Budapest, ELTE Historia Litteraria Alapítvány, 1997, 154 l.
(Képes Próza Tár, 2).

A külcsínében gondosan megalkotott könyv szerzőként három személyt: Bárótzi Sándort, Banga Ferencet és Szemethy Imrét jegyez. Címéből első látásra a felvilágosodás irodalmában valamelyest jártas olvasó számára az a következtetés vonható le, hogy a szöveg megegyezik Báróczi Sándor alkimista regényfordításával, A mostani Adeptus vagy is a’ szabad kőmívesek’ valóságos titkával, amit feltehetően a két híres grafikus témához illő rajzai egészítenek ki. Eme előfeltevés azonban mindjárt elveszíti egyszerű tartalmát, ha elkezdjük olvasni a szöveget.

Báróczi 1810-ben, Bécsben megjelent regényfordítása, az eredeti és mostanáig egyetlen kiadás (a továbbiakban: MA1) ugyanis egy ajánlással (A’ magyar ifiakhoz) és egy rendkívül jelentős bevezetéssel (Elöljáróbeszéd) kezdődik. E két szöveg természetesen ugyanúgy része a műalkotásnak, mint a cím vagy a hibajegyzék. Az Elöljáróbeszéd az első nyomtatásban megjelent magyar nyelvű alkimista szöveg, műfaját illetően tanulmány, amelyben a beszélő kilenc pontban próbálja cáfolni az alkímia értelmetlenségéről szóló vélekedéseket. A cáfolás során a narrátor rengeteg alkimistára hivatkozik, ami mutatja rendkívüli jártasságát a korábbi és a korabeli szakirodalomban. Emellett beszél magáról az alkimista kísérlet folyamatáról is, ami még inkább lehetővé teszi az előszót követő regény szimbolikus olvasatát. Ez az előbeszéd azonban nem szerepel az új kiadásban (a továbbiakban: MA2), s hiányának okáról nem beszél az utószó írója, Buda Attila sem. Ez amellett, hogy nagyon komoly filológiai hiányosságnak tekinthető, gyengíti a regény említett értelmezési lehetőségét: a műcímen és az egyes történéselemeken kívül ugyanis így közvetlenül semmi sem indokolja a szöveg szimbolikus-misztikus olvasatát, amely értelemkonstrukció egyébként az utószóban is szerepel.

E probléma azonban eltörpül amellett, hogy a regényszöveg hiányos, az új kiadás kb. egyhuszadát tartalmazza az eredetinek! Az újonnan kiadott szövegből a közreadó kihagyta a regény első 110 (!) oldalát. A közlés a 180. oldallal kezdődik és a 193. oldallal lezárul. Ezután az MA1 még folytatódik: 133 (!) oldalon keresztül. Erre nézvést sem találunk magyarázatot az utószóban, s nem szerepelnek kihagyásjelek a műszövegben sem. Mindezt tetézi az, hogy rengeteg hibát tartalmaz a szövegközlés. Nézzünk néhány, különféle természetű példát! Az új kiadás első mondata mindjárt több problémát is felvet: a közölt mondat ugyanis csonka, hiszen az MA1-ben ez a mondat a következőképpen hangzik: “A’ Tágus folyóvizének partyán, valami egy fertályórányira a’ várostól, vólt egy házatskám, a’ hová némellykor kimentem, a kereskedéstől üres óráimat múlatni" (kiemelés tőlem - J. J.). A közreadó az új kötetben elfelejtette a régiben szereplő egy szócskát a szövegbe illeszteni, s ahogyan ebben a mondatban, úgy az egész kötetben is elfelejtette a korabeli helyesírásban általánosan használatos aposztrófjeleket szerepeltetni. Utóbbi még nem feltétlenül lenne nagy baj, ha a jelenlegi helyesírásra átírta volna a régies szóalakokat is, hiszen úgy egy modernizált kiadással lenne dolgunk. Ez azonban elmaradt (lásd pl. az iménti mondatban a házatska szóalakot): így az MA2 egész szöveganyaga helyesírás-történetileg problematikussá: korkeverővé vált.

Az új kiadás harmadik mondatának minekelőtt szava végéről hiányzik az MA1-ben meglévő e betű. Az eredeti 182. oldalának tetején a korban csaknem általánosan viszsza-ként írt szó áll, ami az új kiadásban a mai helyesírásra átírva (vissza-ként) szerepel; a 182. oldal alsó részén a sokáig függőben tartották elmémet kifejezés található - az MA2-ben az ige múlt időben marad, de egyes szám első személybe kerül. Ugyanebben a mondatban az eredeti ellenevaló szava különválasztva szerepel az új szövegben. A 183. oldal közepén szereplő kivévén szó helyett az MA2-ben kivevén szerepel, s még ugyanebben a mondatban az eredeti ezüst piksisetske kifejezés jelzője az új kiadásban erőssé változott. Az MA1 185. oldalának hatodik sorában a még is a’ lehet kifejezés szerepel, amit az új kiadó még az is lehet-re írt át. Ugyanezen oldal alján a mind illyennel akart kifizetni szerepel, amelynek első szava mint-re változott az MA2-ben. Rögtön a következő mondatban a beszélleszé archaikus nyelvi forma található meg, ami az új textusban beszélszé-re van átírva. A 186. oldal tetején szereplő első mondatban a feleli igealak szerepel, amely viszont archaizálva, felelé formában szerepel a mostani kiadásban. A következő mondatban az eredetiben a megkelletett kifejezés áll, amit az MA2 gondozója a mai formához közelebb állóra, megkellett-re írt át. A 187. oldal közepén a kintsel kifejezés szerepel, ami az új könyvben kintssel-re íródott át. A 188. oldalon, a lap alulról harmadik sorában a kénnyeknek szó szerepel, amelyet az új könyv kiadója, egyszerűsítve a szó lehetséges kontextuális jelentéseit, kényelmeknek szóra írt át. A következő mondat mindenkor szava mindenkkor-ként szerepel, míg az azután következőben az eszetleneket helyett esztelenek szerepel az MA2-ben. A 189. oldal 9. sorában az eredetiben szerzeni szerepel, ami helyett az új változat a szerezni-t szerepelteti. A 190. oldal 9-10. sorában a Halgasd meg tsak figyelmetességgel kifejezés áll, ami az új kiadásban Hallgasd meg tsak figyelmeteséggel formában jelent meg. A 192. oldal 10. sorában szakasztattatni szerepel, ami az MA2-ben szakaszttatni-ként jelent meg. Ugyanezen oldalon az eredetiben Tantalusról egy jegyzet van, amit a mostani kiadó teljesen kihagyott. A kiadás utolsó mondatában a gyönörűség szó áll, míg az MA1-ben a gyönyörűséget szerepel.

Szintén komoly gondnak látom Buda Attila utószavának sietősségét, felületességét. Lássuk ezt is részletesebben! A rövid mottó alá zárójelben írt hivatkozás egy olyan szövegoldalra utal (a 114.-re), amin nem szerepel a mottóban szereplő szövegrész. Nyilvánvaló: az utószó írója az MA1 megfelelő oldalára gondolt - amin egyébként meg is található citátuma. Ezt azonban egyáltalán nem jelzi, így a helyes megoldást az olvasónak kell(ene) kitalálnia.

A kiadás tudományos kérdéseit illetően az utószó egy könnyed mozdulattal Szathmáry László kiváló könyvéhez utasít minket, holott az ottani állításokat szüzsészerűen össze lehetett volna foglalni néhány bekezdésben. Ez azért lett volna jobb, mert feltehetően alkalmat adott volna a filológiai kérdések tisztázására is. A szerző ehelyett fontosabbnak tartotta a teljes regény “tartalmának" összefoglalását, ami egyébként nem más, mint egy lehetséges cselekmény szegényes elmondása, pl. a narrációs szerkezetet (amely nélkül a szüzsé csonka) teljesen elfeledi. Ezután megállapítja, hogy első látásra a könyv “utazóregény" (ezt a fogalmat még nem hallottam, talán utaztatóra gondolt a szerző?), s az eredeti előképéül a Robinson Crusoe-t és a Candide-ot nevezi meg, majd megállapítja, hogy keletkezésének százada “azonban" szelídebb volt. (“Első pillantásra tehát utazóregényt olvashatunk, melynek már az ókorban is volt hagyománya, s a Bárótzi-fordította eredeti is korábbi példák hatására keletkezett, előképéül Robinson Crusoe és Candide története szolgált. Keletkezésének százada azonban szelídebb volt, mint az azt megelőzők..." - MA2, 152.) Most nem szólnék bővebben arról, hogy vajon a Robinson beleilleszthető-e az utaztatóregény másodikos gimnáziumi tananyagból jól ismerhető kategóriájába vagy sem (szerintem nem), inkább csak arról beszélnék, hogy sajnos az előszó jelzett két mondata így, egymás után olvasva azt is jelentheti, hogy Voltaire és Defoe százada(i) - avagy a két regényt ihlető történések százada(i) - zajosabb(ak) volt(ak), amely(ek)hez képest a francia eredeti szerzőjének százada csendesebb. A baj csak az, hogy ez a két (vagy több) évszázad valójában egy: Defoe műve 1719-ben, Voltaire regénye 1759-ben jelent meg, egy században a francia eredetivel, hiszen az 1760-ban jelent meg! Ezt csak tetézi, hogy a két idézett mű erősen fikciós természetű szöveg (valóságreferenciája csekély), s ahol esetleg történelmi eseményekre történik utalás (pl. lisszaboni földrengés), ott általában a 18. század eseményei azonosíthatók. Természetesen jóindulattal feltehetem, hogy a Robinson és a Candide kiadási évét az előszó írója is tudja, azonban a két mondata megenged egy ilyen olvasatot. Szintúgy komoly problémám van a “szelídebb század" kifejezéssel. Ha szintén jóindulattal a század szót elírásnak veszem, akkor sem tudom elfogadni, hogy Defoe vagy Voltaire kora zajosabb, harcosabb lett volna a francia eredeti koránál vagy a két híres regény eseményeinek koránál (még akkor sem, ha azokat erőszakkal pl. a 17. századra helyezzük). Sőt: alapvető történelmi ismereteinkből éppen ennek ellenkezője bizonyítható.

Ezután az utószó beszélője szól a szimbolikus olvasás lehetőségéről. Megemlíti, hogy a műben is szerepel az utazás motívuma, ami a különböző kultúrákban legtöbbször a régi életből való kilépést (az annak való meghalást) is jelenti. Erről az állításról szintén nem szólnék részletesebben, hiszen egyrészt közhely, másrészt pedig a problematikus közhelyek közé tartozik. Egyáltalán nem látom ugyanis biztosnak azt, hogy egy tőlünk idegen nyelvi kultúráról ilyen biztosan mondhatunk véleményt, hiszen kitekintésünk mindig a miénkből történik. E tekintetben inkább Wittgenstein véleményét osztom: “Nyelvem határai világom határait jelentik" - mondta híres Tractatusában.

Az archetipikus jelleg példájaként a szerző ráadásul egy, inkább a mi kultúránkhoz tartozó, jézusi példát említ a pontos locus megnevezése nélkül: “Ezt az ősi gondolatot Jézus például így fogalmazza meg János evangéliumában: ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz." (MA2, 152.) A pontos locus jelölésének hiánya még nem is a legnagyobb problémám e gondolattal, hanem az, hogy a példában (egyébként Jn 12, 24) Jézus által említett mag előbb “utazik", mozog, majd új helyén hal meg, nem pedig a kalászból való kiesésekor, így az analógia pontatlan. Talán sokkal sikeresebb párhuzam lehetett volna a Bibliából Szent Páltól a régi és új ember kapcsolatának említése vagy a jézusi katabázis-szimbolika, avagy a szintén Jánosnál található újrakeresztelés-gondolat (Jn 3, 3-7).

Az utazás-motívum ilyetén rövidre zárása után az alkímiai gondolkodás hasonló szimbolikusságát ecseteli a szerző (főnixmadár, mercurius), azonban sajnálatos módon itt is kimarad a hivatkozás a konkrét példákra, a mágusokra. Valószínűleg ez az oka annak, hogy ennyire egységesnek látja ezt a hagyományt - úgy vélem, közelebbről vizsgálódva (pl. úgy, ahogyan azt Báróczi teszi az MA1 bevezető tanulmányában a vitákat is emlegetve) a kérdés korántsem ilyen egyszerű.

Végül zárlatában az utószó írója kifejti: “A XVIII-XIX. század fordulóján élő ember más viszonyban volt az idővel, mint mi manapság; a történet ezért megfontoltan halad előre, minden részletre kiterjedően, váltakozva mutatva a való világot és az alkémista kalandokat s a környezet rajza mellett a lélek képét is érzékeltetve lefesti az érzéseket, az indulatokat -, hatásának és olvasottságának is ez volt az egyik titka. (...) aki abban a korban olvasott, az többnyire kíváncsi volt, kíváncsi a világra és kíváncsi önmagára - akárcsak Kazinczy -, nem elsősorban és kizárólag szórakozni akart s kikapcsolódni, mint mi itt, a XX. század végén..." (MA2, 153-154.) E gondolatmenet számomra rendkívül zavaros, ám a recenzió műfaja nem engedi gondjaim bővebb kifejtését. Ezért anélkül, hogy e problémahalmaz minden számomra fontosnak látott részletére kitérnék, csak néhány kérdést említek meg.

Miből gondolja azt a szerző, hogy a régiség embere bizonyosan más viszonyban volt az idővel? Vajon lehet-e bármiféle biztos tudásunk a múltról, avagy csak interpretációnk (én ez utóbbit gondolom)? Miért lett volna általános értelemben nyugodtabb kor a 18-19. század fordulója a miénknél (lásd Napóleon egész Európát érintő háborúit, a magyar értelmiség jelentős csoportjainak meghurcolását)? Miért szükségszerű, hogy a nyugodtabb világ embere nyugodtabb, kifejtőbb regényt ír, mint a zajos világé? Vajon a szerző szerint biztosan nyugtalanabb kor gyermekeinek művei, pl. Kazantszakisz mitikus regényei, Tolsztoj Anna Kareninája vagy Hamvas Béla Karneválja és egyéb regényei kevésbé részletezők, avagy kevésbé nyugodt világszemléletet igenlők, mint Kazinczy két Bácsmegyeije? Miért értékeljük le a 20. századi olvasót a felvilágosodás olvasójának rovására? Nem lehetséges, hogy egyszerűen a két korszak sokféle értelmező közösségeinek elvárásai (!), irodalomfogalmai (!) voltak különbözőek? Vajon a mai olvasó már nem akar tudni, csak szórakozni? Ha ez így is volna: mi a baj azzal az olvasóval, aki csak szórakozni, a művet élvezni akarja, s nem akarja valami irodalmon kívüli célnak alárendelni olvasását, ahogyan tették ezt igen sokan, eszköznek tekintve az irodalmi szövegeket?

A korábbiakban felsorolt problémák mellett e kérdések is mutathatják: a könyv e formában történő kiadása elsietett, átgondolatlan lépés volt, amivel a kiadó több gondot okozott a leendő olvasóknak, mint amennyit segített a régi érték közlésével. E sorok írója például csak remélni tudja, hogy nem fog találkozni az idők során olyan hivatkozásokkal, illetve tanulmányokkal, amelyekben ezt a művet azonosítják Báróczi korai regényfordításával. Szintúgy csak reménykedni lehet abban, hogy a sorozat további tervezett kötetei nem esnek a felsorolt hibákba.

Jászberényi József

MAGYAR KÖLTŐNŐK ANTOLÓGIÁJA

Összeállította S. Sárdi Margit, Tóth László, Budapest, Enciklopédia Kiadó, 1997, 372 l.

Impozáns gyűjteménnyel gazdagodtunk: 135 szerző 244 versét tartalmazza; “...összeállítására irodalomtörténész szövetkezett költővel." (5.) Az ilyen antológiák ismertetésének/bírálatának megvannak a hagyományos szempontjai, és most sincsen oka, hogy ezeket mellőzzük.

Itt van mindjárt a válogatás kérdése. Ezt most az előszót jegyző Tóth László nemigen magyarázza, csupán a - költőnőink nagyobb számával indokolható - szigorúbb 20. századi szelekcióra utal, egyébként vállalja az “egyéni értékszempontok"-at. A probléma csak az, hogy milyenségük többszöri olvasás után sem világosodik meg az olvasó számára. Mert ha a hagyományos irodalomtörténeti értékrendtől való eltérés szándéka formálta is a kötetet - ez megmagyarázná Kaffka Margit egyetlen verssel szerepeltetését (ráadásul ez is a Petike!), az 1840-es években szép számú költeményt közlő Vachottné Csapó Mária mellőzését vagy Szendrey Júlia esetében a Ne higyj nekem! című kulcsvers, Szász Polixénánál a Tanítsatok! elhagyását -, hol van a felfedezés öröme? (Wohl Janka vagy Czóbel Minka felvétele, az utóbbi például négy verssel, már régen nem számít annak.) Ha a határon túli és az emigrációs költőnők felvétele jelentené a maximálisan helyeselhető újdonságot, akkor a felvidéki poétriák teljes körű rehabilitálása mellől miért hiányzik az erdélyi nőirodalom (Diamandy Viktória? Erdélyi Ágnes?) a két világháború között, és miért Bobula Ida képviseli néhányadmagával a legalább bibliográfiai és lexikográfiai szinten jól feltárt emigrációs lírát? Nem jutunk messzebb, ha az egyes szerzők versszámát próbáljuk értékrendre átváltani: öt költeménnyel Nemes Nagy Ágnes, néggyel Ferenczy Teréz, Czóbel Minka, Reichard Piroska, Gergely Ágnes és Székely Magda szerepel...

A másfél oldalas előszó másban sem igazít el. Lehetne itt utalni arra, hogy a költőnők válogatása miért nem azonos a nőirodalommal, hogy az utóbbi fogalomnak hányféle értelmezése lehet, hogy miért folyamodnak kortárs férfiszerzők a női szereplíra eszközeihez stb. stb.

A kötetet ehelyett az irodalomtörténészi teljesítmény fogja össze: a színvonalas szöveggondozás és a kitűnő fejlécek, amelyek nemcsak a legszükségesebb életrajzi és könyvészeti adatokat tartalmazzák, de utalnak származásra, rokoni és irodalmi kapcsolatokra, vitákra, literatúrai előképekre - tehát mindarra, ami szerepüket, jelentőségüket az itt közölt versszövege(ke)n túl meghatározza. Így kapnak jelentőséget a formai bizonyítás műfajválasztási, verselési, rímtechnikában jelentkező törekvései az akrosztichon kulturált összeállításától (Dóczy Ilona és Ládonyi Sára azonos című, Könyörgés című versében, Massay Ágnes Hálaadás tiszta életért című költeményében) a pictura birtokbavételén át (Vályi Klára: Bécsnek rövid lefestése) a szonettforma avatott műveléséig (Szemere Krisztina: Bájviolához), az érzelemvilág tematikai gazdagodásai a magány involválta egyéni vallásosságtól a férfitól független élet élményén át az irodalmi levelezőpartner öntudatáig, akinek tollát már nem vezették sajátosan női szempontok, hiszen a személyes-vallomásos közlési forma akár egy életen át sem párosult a levélíró arcának, szépségének, kellemeinek, azaz női attribútumainak megismerésével. A modern irodalom fordulatát e részben nem történelmi események dátumai vagy remekművek keletkezéseinek évszámai határolják, hanem belső történések, és a nagy korszakhatár alighanem Molnár Borbála és Újfalvy Krisztina verses levélváltásánál húzódott. (Kár, hogy ebből nem kapunk a főszövegben ízelítőt.)

Utóbb az írói respublika már nem különböztette meg a sajátosan költőnői talentumot: Iduna, Malvina, Atala, Flóra már nem szorult rá a predikátum, a családi jó hír és az asszonynév támogató oltalmára. Hogy végül is mi az a “más", “több", amit a költőnők tudnak, kivált a “minden Egész eltörött" 20. századában, arra a kötet tág teret ad, igen változatos olvasói-befogadói véleményekre számítva. A válogatás mintha azt sugallaná: az érzelmi skála viszonylagos megóvása, a hangulatlíra vállalása, a közéleti direktség férfiszerepeinek elhárítása - talán ez az a hármas pillér, ami a kötetet hordozza, és amire már a mottó (Dukai Takács Judittól) is utal: “Lágy zefírként mi szabadon lebegtünk."

A Magyar költőnők antológiája nemcsak értékes, gazdag és elgondolkodtató, de szép könyv is kíván lenni. Sajnos, az új magánkiadók számára nem először és minden bizonnyal nem is utoljára kényszerülünk elmondani az átgondoltabb szerkesztés fontosságát. Kedves ötlet a Petőfi Irodalmi Múzeum 1996-ban volt Magyar író- és költőnők 1945-ig című, nagy sikerű kiállításának tárgyi anyagából válogatni az illusztrációkat, Gottl Egon kitűnő műtárgyfotóin. Csakhogy az aláírás nélküli, így személyhez nem köthető, önmagukban szép, jellegzetesen női relikviák (legyező, színházi látcső, főkötő, emlékkönyv stb.) mintha éppen egy különálló, sajátos asszonyi világot sugallnának - aminek létét a szövegválogatás és -szerkesztés szemlátomást tagadja. Nem pihent a számítógép ördöge sem: a fejlécek korrigálása elmaradt, hirdeti ezt a szavak egybeszedésének hangulatrontó szokása. Nem következetes a megírás évszámának feltüntetése.

Olykori recenzensi fenntartásaink ellenére a kötet sikerrel kerülte el a legfontosabb buktatókat. Helye lesz, helye van a fontos könyvek polcán.

Kerényi Ferenc

NYILASY BALÁZS: “A SZÓ TÁRSADALMI LELKE"

Budapest, Cserépfalvi Kiadó, 1996, 251 l.

Ha napjaink tudománytörténeti helyzetét az irodalomról való beszédmódnak - a hatástörténet “posztmodern állapota" szerint végbemenő - átalakulásaként jellemezzük, akkor nálunk e folyamattal együtt kell érteni az elmúlt évtizedekben felhalmozódott hazai hátrányok leküzdését. A nemzetközi szakirodalommal folytatott párbeszédünk fogyatékossága ezért fölöttébb kiélezte a most zajló változásban immár feltűnő különbségeket, az eltérő szemléletek ellentéteit, fokozván a kölcsönös megértés nehézségeit. Itt gyorsan meg kell jegyeznünk, hogy a korábbi episztémék továbbélése-alkalmazása természetesen nem jelent még “lemaradást", hiszen sehol sem pusztán az aktuális újdonságok követése képezi a korszerűség mércéjét. De a modern irodalomtudomány - immár valóban megkerülhetetlennek látszó - törekvéseinek-útkereséseinek viszonylag csekély jelenléte (különösen “régebbi" korszakaink tekintetében) és gyakran számbavétel nélküli figyelmen kívül hagyása mindenképpen a hiány benyomását kelti. Ha nem hirtelen zúdulnának ránk az újabb kutatásoknak korábban itthon alig hozzáférhető eredményei, nyilván sokkal természetesebben, gördülékenyebben csatlakozhatnának (a hazai újításokkal együtt) az irodalomértés korábbi stratégiáihoz. A változás fokozatosan, sokkszerű meglepetések nélkül valósulna meg, s az eltérések nem keltenének túlzott idegenkedést a többféle koncepció képviselőiben. De a torlódások miatt hirtelen támadt szembesülések nyomán a felfogásmódok különbségei nemcsak természetes vitákhoz, hanem elhatárolódásokhoz, a párbeszédtől is tartózkodó különállásokhoz vezettek. Így nemritkán “elbeszélnek egymás mellett" a vélemények, figyelmen kívül hagyva saját történeti előfeltevéseiket és egymásra utaltságukat. A posztmodernitás felé törekvők olykor úgy vélik, hogy teljesen mentesek lehetnek a hagyománytörténés befolyásától, s hogy a múltbéli hozzáállások puszta tagadása révén kerülhetnek - naiv ábrándot kergetve - újabb, kizárólag önmaguk által uralt és felügyelt értelmező pozícióba. Ellenzőik pedig gyakorta meg sem kísérelnek reflektálni az irodalomról való, részükről egyedül “normálisnak" tartott beszédmód premisszáira, s minden erre vonatkozó kísérletre heveny elméletellenességgel reagálnak, melynek tipikus jele az újabb törekvéseknek egyszerűen “divatként" való minősítése.

E sajátos helyzetben érdekes és tanulságos, igen összetettnek mutatkozó pozíciót körvonalaz Nyilasy Balázs tanulmánykötete. A szerző alapos tájékozottsággal rendelkezik az utóbbi évtizedek elméleti fejleményeiben, számos ponton hasznosítja azok eredményeit. Ugyanakkor tudatosan inkább a távolságtartásra rendezkedik be, sokszor vitahelyzetben érzi magát velük szemben. Ennek következtében könyve - a fentebbi tendenciáktól eltérően - dialógust folytat azzal is, amivel nem ért egyet. S függetlenül attól, hogy olvasója melyik “oldalon" áll, mindenképpen örvendetesnek tarthatja a szándék megjelenését: törekedni a mondott differenciák historikus eredetének belátására, a határvonalak pontosítására vagy éppen a kölcsönös egymásra figyelés erősítésére, olykor a kapcsolódások észlelésére. Ez segít feltárni a múltból a jelenhez vezető szálakat, rámutatván a hatástörténeti folyamat megkerülhetetlenségére is. Nyilasy Balázs könyvének - általánosságban fogalmazva - a legfőbb érdeme tehát, hogy lehetőséget nyújt a változások történetiségének tudatosítására, “régebbinek" és “újabbnak" egyazon elemző attitűdön belüli találkozására-szembesülésére.

Néhány konkrét mozzanatra kitérve, mindenekelőtt megemlítjük a könyv szerzőjének saját kutatói programját illető jelzéseit. Az első ilyen önmeghatározás a “tradicionális, humánus attitűdök" érvényesítésére vonatkozik, melyektől elfordulni látja a posztmodern stratégiákat. S itt mindjárt felmerül a probléma, mi is az, amit korunk valóban egyre inkább maga mögött hagy, s hogy éppen a jelenkori emberi önértés tekintetében mennyiben folytathatók például az utóbbi századok “humanizmusának" stratégiái? A posztmodernitás e doktrínákhoz képest valóban másként beszél az emberi jelenségről. Látni kell viszont, hogy e változás nem tagadja az emberi státusz specifikumát. Sőt szándéka szerint éppen bizonyos absztrakt-kiüresedett (“metafizikai") sémákkal, jelenünk tapasztalataira immár érzéketlen teorémákkal szemben kívánja visszanyerni a létezésünkről való beszéd képességét, történeti állapotunk artikulálhatóságát - ahogy arról például e tekintetben Heidegger humanizmus-levele tanúskodik. Napjainknak a karteziánus koncepciót lebontó személyiségképe ezért csak történeti előzményeihez képest nevezheti (és nevezi) magát “decentráltnak" - s hogy mindez mennyiben jelent éppen a dekonstrukció révén történő “konstruálást", az majd egy következő “dekonstrukció" fényében derül ki. Descartes egyébként szintén átrajzolta (“lebontotta") az európai kultúra korábbi emberképét, hogy kialakíthassa a magáét. Kétségtelen, a posztmodernitás szóba hozza a “szubjektum halálának" elgondolását, mely viszont nem jelenthet mást, mint a korábbi képzetektől eltérő újabb historikus tapasztalatok megfogalmazását az “individuum" létmódját illetően. Amennyiben valóban valaminek az “abszolút" végét akarja állítani, s a volt-nincs logika szerint jár el, akkor - s ez kritika lehet a leegyszerűsítő megfogalmazásokra - éppoly elvont absztrakciókba révül, mint amilyeneket bírál az egyközpontú alanyi hipertrofizációban. (Erre a veszélyre Heidegger után Jauß és Derrida egyaránt figyelmeztet. Michel Foucault például sokat elemzi a szubjektum dekonstruálódásának főleg társadalmi-makroszerkezeti dimenzióit, ám a rá nem jellemző eszkatologikus-finális pátosszal jósolja meg az ember végső “eltűnését" A dolgok rendjének egyik passzusában, miszerint Isten halálánál többet jelent be a nietzschei gondolkodás: “Isten gyilkosának a halálát".)

Szintén az előszóban olvasható, hogy a szerző hisz az irodalom szociális funkciójában, társadalmi hatóerejében mint “a hierarchia-, struktúra-, játszmaelvű emberi érintkezést leváltani akaró én-te"-viszonyban. Célja, hogy e meggyőződését összhangba hozza “a modern esztétikai és társadalomtudományi gondolkodás eredményeivel". Ez utóbbi megjegyzés az emberi létezés viszonyjellegét tételezi, s az én-te-kapcsolat interakcióihoz utalja az irodalmi kommunikáció szféráját. Mégis hasonló (az övéhez visszaköthető) felfogásokat bírál, amikor nem fogadja el e látásmódnak struktúra- vagy játszmaelvű újrafogalmazását. Gyökeres ellentéteket lát ott, ahol véleményünk szerint nem lenne illuzórikus gesztus az átmenet keresése. A “modern gondolkodás" eredményeivel való összhang valóban érvényesül a könyvben, de éppen ezért egyre több - az imént mondotthoz hasonló - lappangó vagy nyíltabb átíveléseket (átolvashatóságot?) tapasztalhatunk a benne vállalt és az általa elutasított diszkurzusok között.

A három részre tagolt könyv elméleti jellegű blokkal indul (Irodalomelmélet - irodalomértés - dialogicitás), az utóbbi évtizedek magyar lírájának elemzésével folytatódik (Tegnapelőtt) és Arany János epikus költészetének vizsgálatával zárul (Beteljesült vágyak ártatlan világa). A nyitótanulmány éppen a második témakörnek, a közelmúlt lírájának kritikai értékelésével, elméleti körüljárhatóságával foglalkozik. Az alapos áttekintés magabiztos tárgyismeret birtokában vázolja a korszak azon dilemmáit, melyek nálunk a későmodernség politikai erővel befolyásolt és visszaszorított helyzetéből adódtak. Jól világít rá arra, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek magyar irodalma - a némileg immár szabadabb légkörben, a maga (torzított) történeti feltételei között - szinte újrajátssza azokat a vitákat, amelyeket legalább fél évszázaddal korábban exponált irodalmunk, s melyek akkor voltak igazán “aktuálisak". A nyelv referenciális vagy önreferenciális mivoltáról, a valóságtükrözés és a “nyelvi fordulat" ellentéteiről szóló fejtegetések nálunk akkor kaptak lábra, amikor a viták első “menetén" már régen túl kellett volna lennünk. De nem úgy, hogy eldöntsük, miről szól az irodalom: a “valóságról"-e, vagy a “nyelvről" - mindez csak a szembenállás akkori naiv bipolaritásának választáskényszere volt. Hiszen az átalakulásnak egy másik dimenzióba kellett volna átvezetnie - éppen abba, amelyben megfogalmazódik a feltevés a szó bahtyini értelemben vett “társadalmi lelkéről", vagyis (később) a nyelv hermeneutikai szituáltságáról. Ahol sem a nyelv strukturalista sterilitása, sem pedig valóságtükröző funkciója nem alapvető vitakérdés többé, mivel visszanyerhető az emberi léttapasztalat nyelvi hozzáférhetőségének mindezeknél árnyaltabb, gazdagabb horizontja. (Persze hazai vitáink a strukturalizmussal szinkrónban zajlottak, s ez helyenként nyomot hagyott az észjárásokon.) Ma már meglepő az akkori támadások hevülete az évtizedekkel korábbi problémák bizonyos továbbélő mozzanatai ellen. A kritika (és a líra) egy része például vehemensen rohamozta a váteszfunkció bástyáit, s önmagát ellenváteszként vagy az antiprófécia esztétikájának képviselőjeként határozta meg. Nem figyelve arra, hogy nem eldönteni kell a vátesz-ellenvátesz-problémát, hanem kilépni belőle. A romantikus epigonizmusnál csak egyvalami kínosabb: a romantikus epigonizmus elleni titáni lázadás. Ez utóbbi hiába öltötte magára hol a groteszk, hol az irónia fegyverzetét, hogy megrohamozza a néptribunusok szélmalmait, nemigen tudott kilépni a puszta tagadás pózaiból. S így voltaképpen csak imitálta azt, ami ellen küzdeni akart.

Nyilasy Balázs tanulmánya jól látja e fejlemények logikáját, noha a tisztázó szavak után ezúttal is éppen azokkal a módszerekkel szemben hirdet vitát, melyek felé kutatásának implikációi - szerintünk - inkább vonzanák. Úgy tűnik, gondolkodását egyre inkább megnyitja a hermeneutika felé, melyet végül mégis mintha az általa uralkodónak tartott, a “szó társadalmi lelkének" hangját nem meghalló irányzatok közé sorolna. Tehát részlegesen sok mindent elfogad, de igen óvatosan alakítja ki elméleti alapállását.

Második tanulmánya mintha pontosítaná koncepciójának határvonalait. Itt elismeréssel említi Barthes, Todorov, Genette, Jauß, Iser, sőt Culler nevét, a beszédaktus-elméletet, s csak Stanley Fishtől és Derridától határolódik el (az Új Kritikán kívül) nyomatékosan. Eközben pedig jogosan veszi védelmébe a feltételezést, hogy a művészi jelentés létrejöttében nem csak a befogadásnak, hanem a poézisnek is része van. Ezért úgy véljük, a hatástörténet strukturalizmus utáni szakaszából az értekezés inkább csak a dekonstrukció némely változatát utasítja el határozottan. Főleg azt, amely a jelentésalkotó kompetenciát a szerző szubjektumából kizárólag a befogadó szubjektumába helyezi át. Számos jelét adja a tanulmány annak, hogy a megértés interszubjektivitása mellett kíván érvelni, hangsúlyozván, hogy az irodalom a “beszéléshez" kapcsolódik. Igaz, bírálni látszik a filozófiai hermeneutikát, de csak azért, mert felfogása szerint zárt, “makulátlan kommunikációs stratégiát" tételez - hozzátennénk, az e kritikában megfogalmazódó igény nem hiányzik a hermeneutikából, inkább maga tartható hermeneutikai fogantatásúnak. Mindezek alapján úgy véljük, Nyilasy Balázs irodalomértése a bahtyini “úton" járva fokozatosan nyit a hermeneutika felé, s észrevételei e nyelvezetváltás tudatosodási folyamatának is tekinthetők. (Ebbe természetesen még az elkanyarodások-visszalépések egyéni törekvései is beleértendők. Hiszen Nyilasy Balázs feltűnően szuverén gondolkodó, aki “fontolva halad" okfejtéseiben, s látnivaló, szemléletmódjának alakulása nem írható le pusztán korunk episztemológiai változásainak általánosító sémáival.)

Mivel a “tegnapelőtt" lírájáról és kritikájáról már röviden beszéltünk, a hasonló fejezetcím dolgozatai mellől hadd emeljük még ki az Arany-epikával foglalkozó tanulmányok együttesét. Nyilasy Balázs Barta János koncepciójától indulva, azzal vitatkozva kezdi nézeteinek felvázolását. E téren gyakorlatilag megismétlődnek szemléletmódjának fentebbi sajátosságai. Barta Jánostól idézi a méltán elhíresült koncepciót, miszerint Arany költői világában rendkívül nagy szerepet kap a dimenziók gazdagsága, a perspektívák, világképek “primer bősége". E tézisekben pedig nem nehéz észrevennünk az átkötési lehetőséget az életmű bizonyos “posztmodern" interpretációja felé. Az inkoherens, ellentmondásaiban élő, sem az életmű egészében, sem pedig az egyes (főleg nagyepikai) művekben egységes szempontrendszerhez nem illeszthető, a beszélő szubjektivitás egységét lebontó formálásmód konstatálása lehet az értelmezéstörténet azon “hídja", mely átvezethet a totálisan organikus szerkesztés, a szövegével szemben transzcendens, a befogadási műveleteket magabiztosan irányító narrátori pozíció, a jelentéseket egyetlen központ köré szervező szövegalkotás tételezéséből a relativáló, valamint a befogadásra is fokozottan apelláló poézis észlelésének irányába. Nyilasy Balázs úgy vitatja és árnyalja a Barta-féle koncepciót, hogy több ponton visszafogja ezen értelmező tendenciának éppen e posztmodernitásba hajló (ott folytatható) lendületét. Jogosan állapítja meg persze, hogy a mondott dimenzióváltások sora nem Arany János művészetének egyedi vonása, s az életművön belül sem egyformán jelentkezik. Mint megjegyzi, “két, egymással ellentétes értelmű paradigmasorba" rendezhetők e vonatkozásban a művek. Az egyik oldalon, a Toldihoz hasonló művekben a “világteremtő archaizálás", a hősi és idillikus perspektíva jelenik meg, míg A nagyidai cigányok-féle változatban a paródia, a fekete humor, a perspektívátlanság. Így pedig már igen erőteljes a tematikus-világképi megközelítésből fakadó csoportosításnak azon igénye, hogy az Arany-epikát és annak olvasatát - legalább részben - távol tartsa a perspektívaváltások további, “decentráló" műveleteitől. “E verses epika mindenekelőtt küzdelem, az ember teljességhez fűződő jogának demonstrálása, de ha kell, a küzdelem kudarcának beismerése, a káosz egység fölötti győzelmének megjelenítése is. Elbeszéléspoétikailag az epikum rehabilitálásaként, leleményes dinamizálásaként, a hitelesség formálásaként, másrészt pedig szétdobásaként, dekonstruálásaként írható le ez a küzdelem." Tehát helyesen és meggyőzően hívja fel a figyelmet az Arany-féle szövegajánlatok igen eltérő mivoltára, de ezen belül a kudarc megjelenítésének minősíti az epikum bizonyos klasszikus formáinak leépítését-átrendezését. Sőt e műveletet inkább csak az utóbb említett csoporthoz köti, úgy gondolván, hogy az emberi “teljességhez fűződő jog" kifejeződése nemigen érvényesülhet bármilyen dekonstrukció révén. Hadd ismételjük, hogy az akárhogyan értett teljesség maga is történeti, tehát relatív fogalom, csakúgy, mint az emberi létnek abból kilépni akaró elgondolása. Különbségük nem a teljesség-fragmentum abszolutizálható ellentétében van, hanem egymáshoz hasonlított viszonylagosságukban érhető tetten. Arany a Toldiban szintén “dekonstruálta" (újraírta) mondjuk Ilosvai művét. Igaz, jelenleg a dekonstrukció egyoldalúan a “szétbontás", a “leépítés" szinonimájaként tartatik számon, mivel egyelőre - főleg nálunk - csak “tagadó" gesztusai, bizonyos hagyományos struktúrákkal való szembenállása domborodik ki. S kevéssé tudatosodik - a hermeneutikával részben rokon - újrateremtő folytatólagossága, a tradíciót otthonossá tevő, számunkra-valóan újrafogalmazó karaktere, építő jellege. Hiszen minden dekonstrukció egyben konstrukció, ahogy minden kulturális folytonosság is csak állandó megújulások révén képzelhető el.

E megújító megőrzésre egyébként Nyilasy Balázs elemzései is jó példát adnak, többnyire a modernség horizontján gondolva újra az Arany-epika művészi jelentéseit. Így kerül például kiemelésre - Vas István nyomán - a parnasszista olvasat lehetősége a Keveháza kapcsán; a költői nyelv több vonásában az “objektív" líra felé vezető út belátása, valamint a jungiánus-mitopoétikus módszerek alkalmazása, a mélytudat vágyainak és imaginációinak hangsúlyozása néhány balladát s a csodaszarvasról szóló Regét illetően.

Nyilasy Balázs könyve tehát alaposan, körültekintően, tájékozottan és színvonalasan érvel az általa képviselt koncepció mellett. Ami nemcsak új eredményekhez segíti hozzá tanulmányait, hanem jól láthatóan utat nyit az egyelőre még kissé gyanakvással kezelt, ám olykor mégis hasznosított irodalomértési módszerek felé. Hangsúlyos modernsége - melyben az újabb irányzatokkal szembeni elhatárolódásainak és kötődéseinek átfedései bontakoznak - így mintha a posztmodernitás küszöbéhez érkezne, s e közeledésben latolgatná, ha nem is az átlépés lehetőségeit, de a határvonal egyre rugalmasabb kezelésének esélyeit.

Eisemann György

MAROSI ILDIKÓ: KIS/BÁN/FFY KÖNYV. BONCHIDAI PROSPERO

Csíkszereda, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 1997.

Marosi Ildikó a két világháború közötti romániai magyar irodalom és művelődéstörténet egyik legszorgalmasabb kutatója és forrásközlője. Mint a helikonista Molter Károly egyik menye (Marosi Barna felesége) egyaránt kamatoztathatta családi helyzetét és személyes érdeklődését, és ekképpen felbecsülhetetlen értékű dokumentumokat mentett meg és tett közkinccsé. (Ilyen nagyszerű vállalkozása volt a kétkötetes, 1980-ban a Kriterion Könyvkiadó által megjelentetett, A Helikon és Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája 1924-1944 című dokumentumgyűjteménye is.) De szerkesztőként és újságíróként szintén több érdekes személyiség emlékezését rögzítette, kezdeményezéséről tudósított, adatot ismertetett stb. Tette ezt olyan időkben is, amikor nemcsak a két világháború közötti magyar kultúrtörténet forrásai kerültek veszélybe, hanem kétségessé vált a politikai kisebbségi helyzetbe jutott erdélyi magyarság fennmaradása is. Az ismeretek továbbadásának szinte kétségbeesett vágya jellemzi most megjelent könyvét is, amelyben mindazt közölni szeretné Bánffy Miklós grófról, amit ő az évtizedek során megtudott róla és vele kapcsolatban. Marosi Ildikó bevezetőjében nyolc sorban ismerteti azt a tizennyolc foglalkozást, amelyek mindegyike jellemző az író-művész-politikus-közéleti ember arisztokratára. A művelődéskutató bevallottan “törleszteni is kíván abból a hatalmas adósságból", amivel kortársaival egyetemben ő maga is tartozik Bánffy emlékének, hiszen ez idáig - nyilván a neves személyiség sok szakágat érintő, szerteágazó tevékenysége miatt - senki sem készül portréjának megrajzolására, teljes életútjának megírására. A csíkszeredai könyvkiadó jóvoltából megjelent, ízléses (csak sajnos, első olvasásnál széteső) kötet borítójának, melyen Bánffy Miklós önmagáról készített karikatúrája látható, minden szava fontos: “Marosi Ildikó" ugyanis szubjektív válogatást nyújt a “Kis/Bán/ffy könyvben" (Kisbán Miklós volt Bánffy írói álneve) az általa rendkívül tisztelt “Bonchidai Prosperóról" írott saját cikkeiből, illetve kedvencének írásaiból. A válogatás esetlegessége azzal indokolható, hogy Marosi Ildikó nem Bánffy Miklós itt újraközölt tanulmányait “értelmezi magyarázatokkal" - ahogy a kötet szerkesztőjének, Kozma Máriának ajánlásából gondolhatnánk -, hanem saját, már megjelent cikkeit illusztrálja Bánffy írásaival. Elgondolkoztató az is, hogy ha annyira hozzáférhetetlenek az Erdélyi Helikon számai Erdélyben, akkor a kötetben miért nem szerepel több Bánffy-tanulmány, és miért közlik le újra - alig két évvel első megjelenése után - a Jakó Zsigmond által, az Erdélyi Múzeum 1994/1-2. számában közreadott jegyzőkönyvek szövegét a bonchidai Bánffy-kastély felgyújtásáról és szomorú sorsáról. Igaz, erre egyfelől elfogadható magyarázatot ad az a felháborodás, ami Marosi Ildikó tollát vezette 1970-ben, az Új Életben megjelentetett Erdély Verszáliája című cikkének publikálásakor, másfelől az a tény, hogy az illusztrációkon megcsodálható, a kastélyról főként 1943-ban, Marx József által lefotózott gyönyörű külső és belső részleteket az eltelt esztendők során nemhogy igyekeztek volna rekonstruálni és az épületet megmenteni, hanem a háborús filmekből, elsőként Liviu Ciulei Cannes-ban díjnyertes Akasztottak erdeje című alkotásából ugyancsak ismert, kiégett kastély állapota mára katasztrofálissá, talán visszafordíthatatlanul kijavíthatatlanná vált. A jegyzőkönyvek újraközlése pedig jól ellenpontozza Bánffy Miklós A mecénás a művészetben című, a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen megtartott előadásának szövegét, amelyet nem sokkal saját kastélyának elpusztulását megelőzően mondott el, és 1943 márciusában jelentette meg az Erdélyi Helikon. A nagy műveltségű, művészetkedvelő arisztokrata nemcsak élvezetes stílusban nyújtott áttekintést a kérdés történetéről, hanem a “barbárnak" tekintett mongol hódító, a 14. századi Timur Lenk ez irányú tevékenységének ismertetésével kevésbé köztudott információkat is nyújt.

Valójában Marosi Ildikó itt közölt cikkei, hosszabb tanulmányai “műfajilag" inkább nagyon gazdag jegyzetapparátusnak tekinthetők abból a szempontból, hogy nem a címhez híven szerkeszti meg és építi fel mondandóját, hanem gyakran témájától messze elkalandozva, látszólag “csapongva" közöl mindenféle tudnivalót, adatot, a gróffal kapcsolatos visszaemlékezés-részleteket Bánffy Miklósról. Vagyis váltig az az olvasó érzése, hogy a cikkíró minden lehetőséget kihasznál, hogy mindazt közreadja Kisbán rendkívül széleskörű munkásságáról és nehezen megfogható egyéniségéről, amit neki sikerült összegyűjtenie. E szándék eredményeképp végül is a “jegyzetek" nyomán elég érzékletes képet kapunk történelmünk e figyelemre méltó alakjáról - még akkor is, ha ez az arckép némelykor impresszionista, sőt “pointillista" ecsetvonásokkal, máskor “kollázstechnikával" örökíttetett meg. 1992-ben például, a Látó októberi számában Marosi Ildikó közreadta Bánffy itt újra olvasható, szellemes, érzékletes, jó stílusban megírt esszéjét, amelyet annak idején egy lovakról készített albumhoz szántak előszónak. A ló származása, a lótenyésztés és -versenyzés fontossága, illetve a ló szellemi képességeinek hangsúlyozása a mai olvasó számára szintén hasznos és elgondolkodtató tudnivalókat tartalmaz, és ez az írás nemcsak a lóimádóknak csemege, hanem a művelődéstörténet iránt érdeklődőknek is. Marosi a szövegközléshez írott bevezetőjében viszont nemcsak “Bánffy Miklós lovai"-ról szólt, amelyeket “Kisbán" az erdélyi trilógia “Darabokra szaggattatol" részében, Abádyné halálánál olyan csodálatosan megörökített; nem csupán Kós Károly emlékeit közli a Bánffyk ménesalapításáról, illetve említi meg Kós lovakról szóló, kéziratos kódexét (és publikálja az építész-polihisztor hozzá írott levelét), hiszen a két erdélyi helikonista barátságának ugyancsak egyik alapja volt a közös, mély szeretet a legszebb állat iránt; hanem Marosi Ildikó cikkéből - a témától teljesen függetlenül - az is kiderül Bánffyról, hogy egyes kortársai mennyire respektálták, illetve utálták a meglehetősen gőgös arisztokratát, hogy Méliusz József miként emlékezett Bánffy és Gaál Gábor találkozására, Tamási Áron hogyan vélekedett Bánffyról, pedig az bántó módon utasította vissza Címeresek című regényének kiadását, továbbá az is kiderül, hogy Franyó Zoltán nemcsak hazudós volt, de annyira utálta a grófot, hogy bosszúja érdekében még a Kriterion Kiadót és annak igazgatóját, Domokos Gézát is feljelentette.

Mindenesetre a tárgytól messze elkalandozó információk ugyancsak hasznosak lehetnek a kutatónak. Az viszont egyenesen kortörténeti dokumentum, amivel Marosi Ildikó A Hét 1977. január 28-i számában előrukkolt Kisbán Miklós újra itthon címmel. Bánffy Miklós kolozsvári újratemetése kapcsán ugyanis a rövid írás megemlékezik a Budapesten elhunyt író 26 évvel korábbi szerény elhantolásáról. Az egyik jelenlévő gyászoló emlékeit előhíva kiderül, hogy 1950-ben, a magyar fővárosban megrendezett szerény szertartás résztvevői között ott volt Major Tamás is - a helikonisták mellett! Ne feledjük, 1950-et írtak, és Bánffy horthysta politikusként volt közismert, még akkor is, ha színházi emberként szintúgy neve volt, a felesége, Várady Aranka pedig a Nemzeti Színház művésznője volt. A végső nyughelyről szóló utolsó cikket megelőzve, nagyon stílusosan, a gyerekkorról szóló Bánffy-írás került a kötetbe, amit - Gyermekkori emlék címmel - először ugyancsak az Erdélyi Helikon közölt le 1943 júniusában.

A könyv terjedelmének legnagyobb hányadát azonban a szerzőnek és “tárgyának" - vagyis a volt színházrendező-szakos hallgató Marosi Ildikó és a drámaíró, díszlet- és jelmeztervező, rendező, elméleti író, 1912 és 1916 között a budapesti színházak intendánsa, ízig-vérig színházi ember Bánffy Miklós - közös nagy szerelme, a színház témaköre teszi ki. Marosi 1965-ben a Tiszatájban jelentette meg először az Adalékok a szegedi szabadtéri játékok történetéhez című igen fontos, érdekes és olvasmányos tanulmányát. Műfajára, stílusára és szerkezetére egyaránt az előbbiekben vázolt vonások jellemzőek, az elején közölt nagyon személyes háttérinformációval kibővítve.

Bánffy alakját Kuncz Aladár 1906-os és 1923-as visszaemlékezése, Hunyady Sándor írása és Kemény Jánosné közlése segítségével idézi az esszé. (Az utóbbinak, a görög-skót származású bárónénak néhány szellemes, bár ide nem illő szótévesztését is felidézi.) Némi kitekintéssel az 1934-es szegedi Tragédia atmoszférájára, majd IV. Károly koronázási ceremóniájának lebonyolítására (mindkettőt a kötet hőse rendezte), Marosi Ildikó felvázolja Bánffy életrajzának néhány esetlegesen kiragadott vonatkozását (a külföldi megbízásoktól a kommün alatti pénztelenségig, amikor arcképfestéssel kereste a kenyerét, 1922-es külügyminiszteri sikerén keresztül - mikor visszaszerezte Sopront, a költekező életmód néhány adatáig, egy fontos képzőművészi funkciótól, a földreformon, illetve repatriálásán át 1939 után betöltött pozíciójáig). Ezután az olvasó visszatérhet a témához, ugyanis a magyar irodalomtörténeti kézikönyv nyomán felsorakoztatnak Kisbán drámái. Az adatok a jeles kortársak kritikarészleteivel, visszaemlékezéseivel élővé és igen színessé válnak. S noha 1997-ben azzal nem érthetünk egyet - ami talán 1965-ben helytálló volt -, hogy Bánffy gróf színpadi munkásságáról vajmi keveset tud az utókor, az kétségtelen, hogy az itt felsorolt összes színmű közül a Magyar színházművészeti lexikon kihagyja “a legvitatottabb darabot", a Maskarát, melyben Somlay Artúr az író legnagyobb megrökönyödésére Károlyi Mihályra vette a figuráját; az 1946-ban bemutatott Ostoba Lít, melynek címszerepére Kemény János báró véglegesen hazahívta Kovács Györgyöt Svájcból; illetve a még ki nem adott és soha el nem játszott Ecce homót, amelynek kéziratát a Ráday Levéltár őrzi. Bánffy Miklós premierjeiről olyan személyiségek írtak kritikákat, mint Ady Endre a Naplegendáról, Schöpflin Aladár és Lengyel Menyhért A nagyúrról, Krúdy Gyula Az erősebbről, Reményik Sándor a Martinovicsról (amelynek színpadra vitele Harag Györgynek is soha meg nem valósítható nagy álma volt).

Ugyancsak színháztörténeti kuriózumként említhetők a tanulmány azon részei, amelyek Bánffy múlhatatlan érdeméről szólnak A fából faragott királyfi és A kékszakállú herceg vára ősbemutatóiért folytatott küzdelemben. Bartók Béla levelei, Reinitz Béla kritikája igazolja ezt. Bánffy 1934-es és 1935-ös szegedi szabadtéri Tragédia-rendezései kapcsán (amikor lovakat vonultatott fel az előadásban, mely manapság ismét divat, csak éppen “újításként" tiszteljük) keleti kutatásairól és a Klebelsberg Kunóhoz fűződő viszonyról is sok érdekességet megtudhatunk. A Szegedi Szabadtéri Játékokkal kapcsolatos cikk-részletek és a Bánffy-előadásokról írottak alapján mind a produkciók, mind a szegedi színjátszás hagyományteremtő erdélyi vonatkozásai jól rekonstruálhatók. (Lásd Szentimrei Jenő a Pásztortűz 1936. augusztus 16-i és 31-i számaiban megjelent, átfogó elemzését, illetve Dsida Jenő írását.)

Bánffy Miklós újraközölt Az ember tragédiája a színpadon című háromrészes tanulmánya eredetileg az Erdélyi Helikon 1934. februári, márciusi és áprilisi számaiban jelent meg. S nemcsak a Nemzeti Színház Voinovich Géza nevéhez fűződő, elég balul sikerült előadása, a majdnem hibátlan bécsi, Mohácsi Jenő fordította német nyelvű ősbemutató és Bánffy saját kőszínházi elképzelései rekonstruálhatók teljes részletességgel a szigorúan kritikus, színpadi szemléletű, alapos, színesen és képszerűen megírt bírálatok nyomán, hanem a vitriolosan szellemes, ragyogó tanulmány mint irodalmi alkotás is értékes és élményszerű. (A kötet színházi vonatkozásait ezért sem ártott volna legalább egy-két képpel illusztrálni.)

Mindenesetre Marosi Ildikó válogatása egyaránt jó szívvel ajánlható szakembereknek és érdeklődőknek.

Darvay Nagy Adrienne

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret