stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



DÖRGŐ TIBOR

A TAMÁS BÁTYA KUNYHÓJA FOGADTATÁSA MAGYARORSZÁGON

Vannak olyan szerencsés pillanatok - jóval ritkábban, mint azt az írók szeretnék -, amikor egy irodalmi alkotás megszületésekor minden körülmény adott a mű kedvező fogadtatásához. Ilyen pillanatban készült el a Tamás bátya kunyhója című regény 1852-ben, és minden korábbit meghaladó sikert aratott. (Elöljáróban talán hasznos megjegyeznem, hogy a Tamás bátya kunyhója felnőttek számára íródott, és ma sem helytálló besorolni csupán az “ifjúsági irodalom" kategóriába.) A regény híre hamarosan eljutott Magyarországra is.

Magyarországi előzmények

Az észak-amerikai rabszolgatartó birtokok és a faji előítéletek létéről hazánkban korántsem csak az 1850-es években szereztek tudomást. Közismert például, hogy Vörösmarty 1844-ben, a Gondolatok a könyvtárban című versében keserűen fakad ki azok ellen, akik nem tartják embernek, “...aki feketén született, / Mert azt baromnak tartják e dicsők / S az isten képét szíjjal ostorozzák."

Amerika, az új földrész, az ottani gyors fejlődés a magyar gondolkodók képzeletét is megmozgatta, sokan a polgárosodás mintaképét látták benne, de a dicséretük nem lehetett felhőtlen. Például már a 18. század közepéről fennmaradt a Göttingában tanuló Halmágyi István feljegyzése, melyben a rabszolga-kereskedelemről rajzol visszataszító képet. A felvilágosodás költője, Barcsay Ábrahám is így fogalmaz: “Ember társát hajtja piatzra marhával, / A’ szegény szeretsent váltja aranyával." A kávéra című versében pedig a kívánatos italról tudja, hogy az “rab szerecsen’ véres veríték’ gyümölcse".

A földrajzi szakmunkák, amelyeket különböző oktatási intézményekben tanítottak, széles körben terjesztettek ismereteket Amerikáról is. Horváth Zsigmond könyve például 23 oldalon tárgyalta a néger rabszolgatartás embertelen rendszerét. Érthető módon különleges érdeklődést keltettek az utazók leírásai, akik közvetlen benyomásaikról számolhattak be. Közülük a legnagyobb hatású Bölöni Farkas Sándor kitűnő munkája volt, az Utazás Észak-Amerikában, amely 1834-ben jelent meg. Figyelemre méltó, hogy a rabszolgákról írva a magyar jobbágyokra is gondol. Nem “hagy kétséget afelől, hogy az emberi személyiséget semmivé tevő szolgaságot az Egyesült Államokban vagy Magyarországon, a múltban és jelenben az adott társadalom egésze szégyenének tartja, olyan rendellenességnek, amelyet meg kell szüntetni, de sem mentegetni, sem elfelejteni nem szabad." Ugyanebben az évben Kölcsey az örökös megváltás ügyében tartott országgyűlési beszédében a jobbágyság elnyomásának megszüntetését szorgalmazva a megelőzendő véres események példái között a század elején lejátszódott Szent Domingó-i (haiti) rabszolgafelkelést is említi. A magyar sajtó egyébként az amerikai demokrácia küzdelmeit ismertetve visszatérően és dicsérőleg beszámolt a rabszolgaság megszüntetéséért küzdőkről is.

Még néhány kevéssé ismert, de témánkhoz kapcsolódó szépirodalmi alkotásra szeretném felhívni a figyelmet: 1839-ben háromszor játszotta a pesti Magyar Színház Kuthy Lajos szomorújátékát, a Fehér és feketét. A cselekmény ugyan főként Spanyolországban játszódik (eredetileg Magyarországon is, ám a cenzúra közbeavatkozott), de a becsületes afrikai születésű rabszolga és a romlott fehér ember ellentétét állítja színpadra. “Eszeveszett európaiak! Ti az emberfajok színéről osztályozzátok az erényt. Hát csak fehér márványból lehet-e templomot építeni?" - olvasható nyomtatásban is. Jósika Miklós A könnyelműek című regénye Kanadába helyezi a bonyodalom kezdetét: egy erdélyi magyar földbirtokos (!) elszereti egy szabad néger ugyancsak színes bőrű feleségét. A férj azonban megöli az asszonyt, és a cselekmény a bosszúállást bontakoztatja ki... A regény már két kiadást megért, amikor 1846-ban Finta Károly ügyes átdolgozásában a Nemzeti Színházban is bemutatták A néger címmel. A címszereplő erkölcsileg ugyan nem makulátlan, de emberi méltósága nem vitatható. Büszkén jelenti ki: “Szabadnak születtem én is, mint te..."

Végül, de nem utolsósorban a Tamás bátya kunyhója magyarországi befogadásának fontos előzménye az 1848. évi jobbágyfelszabadítás, amely segített az említett rossz fényt vető párhuzam eloszlatásában és a regényben is helyet kapott (lásd alább); valamint a szabadságharc tragikus leverése, amely az elnyomottság érzését könnyebben átélhetővé tette.

Amerikai előzmények

A regény keletkezésének történetét érdemes röviden felidéznünk: Harriet Beecher Stowe, presbiteriánus lelkész leánya és lelkész tanár felesége már tíz éve írogatott, amikor hozzákezdett a Tamás bátya kunyhója (Uncle Tom’s Cabin) írásához. Elhatározásához hozzájárult az 1850-ben hozott törvény, miszerint a szökött rabszolgákat a nem rabszolgatartó északi államokban is szabad üldözni, sőt a menekülők segítőit megbüntetik. Műve folytatásokban jelent meg a washingtoni The National Era című, a rabszolgák felszabadításáért küzdő folyóiratban, 1851 nyara és 1852 tavasza között. A nagy érdeklődésre való tekintettel az utolsó rész közlésekor már a teljes regény is megjelent - John P. Jewettnél Bostonban, 1852. március 20-án. Az eladott példányok száma minden képzeletet felülmúlt. Három hét alatt 20 ezer, három hónap alatt 75 ezer, az első évben 305 ezer. Angliában júliusban adták ki - még nagyobb sikerrel -, úgyhogy az angol nyelvű eladott könyvek száma 1853 tavaszára elérte az 1 milliót.

A rendkívüli hatásnak társadalmi és irodalmi okai csak erősítették egymást: az Egyesült Államokban évek óta váltakozó erősségű vita folyt a rabszolgaság ügyéről. Az említett 1850. évi törvény csak elmérgesítette a helyzetet. Beecher Stowe regénye közérthetővé, mindenki számára átérezhetővé tette a néger rabszolgák embertelen helyzetét. Már a kortársak biztosak voltak abban, hogy a regény eldöntő erővel kifejezte: a rabszolgaság erkölcsileg tarthatatlan, érvekkel indokolni nem lehet. A történelemkönyvek is elismerik - ez a szépirodalmi mű jelentősen alakította a történelmet. Természetesen sokan nem akarták elfogadni az igazságot (elsősorban Délen), vitatkoztak, ellenregényeket írtak. A vádakra Beecher Stowe a Key to Uncle Tom’s Cabin (1853) című terjedelmes könyvvel válaszolt. Ebben elsorolja, hogy a regény főbb szereplőit milyen közvetlen élmények hatására formálta meg, az események milyen valós történeteken alapulnak. Részletesen ismerteti a rabszolgákkal foglalkozó törvényeket, történeti visszapillantást nyújt a rabszolga-felszabadítók küzdelmeiről, bemutatja az amerikai egyházak ezzel kapcsolatos álláspontját.

A Tamás bátya kunyhója mint szépirodalmi mű nemcsak az olvasóknak tetszett, hanem a kritikusok elvárásainak is megfelelt: a jellemek széles skáláját hozta (a gyűlöletestől a szeretnivalóig), a sokféle alakot hétköznapi közelségben mutatta be, izgalmas epizódok tarkították, a nemes pátosz mellett ott a könnyed humor, a többféle helyszínen játszódó cselekmény az ország távoli vidékeit kapcsolta össze.

Említésre méltó ezenkívül a Tamás bátya kunyhója színpadra kerülésének története és szintén rendkívüli sikere. A közvetlen megtapasztalás, az életre keltés igénye először 1852 augusztusában alakította színdarabbá a művet New Yorkban. A New York Herald szeptember 3-án azonban megtámadta az előadást, az ország békéjét féltette - mint tudjuk, joggal! -, le is vették a műsorról. (Megjegyzendő, hogy az akkori színházban a nézők sokkal aktívabbak voltak, mint manapság. Gyakran közbekiabáltak, hangosan nyilvánítottak véleményt. Ezért érthető az aggodalom.) Ha itt nem, máshol győzött a darab. A többféle átdolgozás közül a legelterjedtebb a fiatal, írogató színész, George L. Aiken nevéhez fűződik. A változat 1852 novemberében a New York állambeli Troyból indult hódító útjára. A dráma hű maradt a regényhez, a párbeszédek általában egyszerű átvételek. Így lett igazán sikeres, hiszen a regény jó alapot nyújtott színházi változatra. A látványosság növeléséhez tartozott a híressé vált jelenet, amikor a halott Tamást aranyszekér viszi föl a mennybe, ahol St. Clare és Éva angyalok koszorújában fogadja őt. Az előadások fontos eleme volt a bendzsózene és az éneklés.

Szenzációkeltés és józan értékelés

Fővárosunk irodalmi jellegű napilapja, a Nagy Ignác szerkesztette Hölgyfutár olvasói a Tamás bátya kunyhója létéről először 1852. szeptember 14-én értesülhettek, még a cím és a szerző nevének elhagyásával. A Hírharang rovat, melytől nem volt idegen a hírlapi kacsa sem, különlegességekre vadászott: “Bostonban egy hölgy által írt regény közelebbről 20, azaz húsz kiadásban kelt el, s az írónőnek 13000, azaz tizenháromezer dollárt jövedelmezett. Egy amerikai barátunk írja, miszerint nála van letéve szerkesztőségünk részére a megemlítésért járó példány, különben mindenesetre elhallgattuk volna." Október 25-én a rövidített cím is megjelent: “Említők már szíves olvasóinknak, miszerint Amerikában egy ’Uncle Tom’ című, nő által írt négerregény rövid idő alatt húsz kiadást ért, s így 500000 példányban kelt el." Megtudhatjuk, hogy angolról magyarra fordításán Irínyi József dolgozik. Október 28-án hírt kapunk a közelebbről nem meghatározott színpadi átdolgozásról. November 9-én a szerző neve is felbukkan: “Irínyi sajtó alá bocsátá már Stowenő (sic) nagyhírű amerikai regényét..." Teljesen hű az eredetihez, nem úgy, mint az eddig megjelent német fordítások. November 11.: “A híres négerrománnak költőnője kinyilatkoztatá, hogy a világon még eddig legnagyobb kelendőségnek örvendett regénye jövedelmét az amerikai rabszolga-kereskedés megszüntetésére fordítja..." November 12.: A regény egyik berlini olvasója megőrült, négernek képzelte magát. Orvosa tükröt tartott eléje - így gyógyította meg...

November 18-án már komoly értékelést közölt a Pesti Napló. A regényből szemelvény közlését ígéri, ezt vezeti be most a cselekmény ismertetésével. Mindenekelőtt a recenzens (a lapokban gyakori az aláírás nélküli cikk) leszögezi: “Vannak elvkérdések, melyeknek vakító fényű s ellenállhatlan erejű igazsága előtt minden szűkkeblű anyagi érdeknek el kell hallgatni s meg kell hunyászkodni. Ilyen elvkérdés a néger rabszolgák felszabadítása Amerikában." A szereplőket jó érzékkel jellemzi, a regény szerinte a keresztény rabszolga, Tamás “dicső képét" festi. Az ígért részletek: november 20-án (az első fejezetből), 21-én és 23-án (Elizáról és gyermekéről), december 8-án (Evangelina), 11-én (Cassy története). A fordító nevét nem tüntették fel - a szöveg Irínyiétől különbözik.

Visszatérve a Hölgyfutárhoz, november 25-én megtudhatjuk, hogy Pesten a “Tom bátya" 3. kötetét nyomják; Londonban naponta 300 példányt adnak el belőle. A Hírharang hozzáteszi: “kíváncsiak vagyunk, vajon elkel-e majd nálunk összesen annyi, mennyi Londonban egy hét alatt." December 17-én a megjelenést a jövő hétre ígéri, és ajánlja “mellőzve mit a külföldi kommentárok mondanak, t.i. vétkezik, ki e regény olvasása nélkül hal meg..." December 27-én tudósított a megjelenésről - két nappal korábban hirdette ezt a Pesti Napló. (Mivel 1852-es évszámmal megjelent könyvről nincs tudomásunk, feltehetően 1853-as évszámmal nyomtatták az első kiadást.) December 30-án a kelendőség növelésére szolgál a tréfa: “falusi polgártársunk a ’Fehéreket’ kereste, amikor meg akarta vásárolni a regényt."

Irínyi József, az 1848. évi 12 pont összeállítója, egyike a magyar irodalomtörténet halálra ítélt tollforgatóinak, a Tamás bátya kunyhójához 23 lapos előszót írt. Alapos történeti áttekintést nyújt, ismerteti a rabszolga-felszabadító mozgalom történetét. Hangsúlyozza a regény realisztikus irányát: “Rendkívüliségének, melynél fogva mindent, mi valaha a regényirodalomban feltűnt, meghalad, alapja, hogy Beecher Stowe asszony nem folyamodott képzeleti szörnyekhez, egyszerűen csak az életbe nyúlt... nagy része valósággal megtörtént dolog: de ezen valóság meghalad minden képzeletet, és jobban megragad, mint minden költészet." Dicséri a letisztult stílust: “Nem a könnyelmű, ledér világ modorában van ez írva; komoly, mély, lelkiismeretes érzésnyilvánulás ez: elragadó, éppen mert nem terhelt, hanem természetes, mondhatnám szent egyszerűségű." A regény hatásának titkát az érzelmek, különösen az anyai érzelmek megragadó érzékeltetésében látja: “...ezen női és anyai felkiáltásnak nagyobb hatása van, mint valamennyi korábbi filozófiai és politikai okoskodásnak, egyszerűen, mert - sírni kell rajta. Szerző megmutatta, hogy a négernek is van lelke, érzelme, hogy köztük is van atya, anya, férj, nő, gyerek, mint a fehéreknél, mit természetesen különben is tudhatánk, de sokan nem fontolták meg."

Az 1853-ban induló igényes Szépirodalmi Lapok (szerk. Pákh Albert és Gyulai Pál) január 9-én egy oldalt szentelt a mű ismertetésének. A recenzens szerint a regény meglepte az európai olvasókat, mert “amit költészetnek, szellemnek nevezünk, úgy látszott, mintha Amerika- s Angliában nem bírna többé igazi kelettel." Mégis, a Tamás bátya kunyhója hatására “egy pénznél és keresetnél egyébre nem gondoló népségnél rögtön, mint a tavasz meleg lehelete által, millió alvó csíra ébredt fel." Az elemző - feltehetően annak realisztikus iránya miatt - műfajilag nem tudja besorolni a művet: “ha az eddig fennálló műelveket nézzük, nem regény a szokott értelemben." A fő célkitűzést viszont jól érzékeli: “a regény új világot fedez fel az új világban, s tragikai és komikai erővel egyaránt leplezi fel (sic) az embert egy emberfajban, melytől eddig minden emberiséget megtagadtak."

A színvonalas ismertetések közé tartozik - meglepő módon - a hirdetés (pl. január 26-án a Hölgyfutárban), amelyet Kilián György egyetemi könyvárus tett közzé. Többek közt megjegyzi: “A szenvedések és igaztalanságok rajzát, melyeknek a szegény négerek ki vannak téve, semmi jószívű ember sem olvashatja dobogó kebel nélkül... A lelkiismeret hangja ez, előmozdítni a szegény rabszolgák felszabadítását." Végül a Boston Registert, O. Fowler képviselőt és a Morning Start idézi.

A Pesti Napló január 29-én és 30-án újra foglalkozott a Tamás bátya kunyhójával. Részletesebben ismerteti a regény cselekményét. Megállapítja, hogy Beecher Stowe nem elfogult, a kegyetlenségek leírása mellett helyt kapnak a derűs vonások is. A méltató a nőíró túlzásait “szívesen megbocsátja": a sok sírást, a “konyhavilág" ecsetelését, a bibliai idézeteket. Az angol kiadás illusztrációjára is hivatkozva (a haldokló Tamás mennyei dicsfényben) őt és Evangelinát idealizált alaknak tartja, a többi szereplő hétköznapi ember. Vitatja a regény kiindulási pontját - szerinte Shelbynek nem kellett volna eladnia Tamást. (A recenzens elfeledkezik arról, hogy a birtokos kiszolgáltatott helyzetben volt, adósságlevelei Haley kezében voltak.)

Hosszasan lehetne még sorolni a Hölgyfutár sok-sok kis hírét, ötletét a Tamás bátya kunyhójával kapcsolatban, amelyekkel elhalmozta olvasóit 1853 tavaszán. Kétszer karikatúrát is közölt (január 29-én és április 30-án), utóbbi alkalommal Beecher Stowe arcképét is bemutatta. Néhány fontos, könyvkiadással kapcsolatos adatot is megismerhetünk. Március 21-én írja: a magyar Tamás bátya kunyhója 2000 példányban jelent meg. Március 29-én: már csak 200 db maradt, második kiadást ígérnek. Végül június 28-án: “Kulcs Tamás bátya kunyhójához... angolból fordítva most jelent meg díszkiadásban." Irínyi József nagy szolgálatot tett azzal, hogy gyors munkával lefordította Beecher Stowe “magyarázatait".

A sors különös véletlene folytán 1853 tavaszán néhány hétig a fővárosban vendégszerepelt az amerikai születésű, de Európában játszó néger színész, Ira Aldridge. A Shakespeare-darabokban megcsodált alakításának sikeréhez hozzájárulhatott a négerek iránti, a Tamás bátya kunyhója által felkeltett általános rokonszenv. A Hölgyfutár Aldridge-ról kis történetet közölt április 11-én: a színész a pesti utcán tanúja volt egy gyermek elgázolásának. Ő termett ott elsőként, karjába kapta a gyermeket, és orvoshoz szaladt vele - ez elismerést váltott ki. “A távozó négert nem csupán a műbarátok áldása kíséri."

A nyár folyamán a Hölgyfutárban már ritkulnak az “érdekességek", inkább a színielőadásokkal foglalkozik - lanyhuló kedvvel. (A színpadi változatot alább ismertetem.) Az ősz azután (szeptember 9-én) elhozta azt a korábban elképzelhetetlen - ugyan a drámára vonatkozó - megállapítást, miszerint a Tamás bátya kunyhója “a fővárosi közönségnek már nem kell".

Irínyi fordítása

Irínyi József a teljes regény közreadására törekedett, és meg is tett minden tőle telhetőt ennek érdekében. Nem léphetett ki azonban az adott történelmi helyzetből. Beecher Stowe - mint utaltam rá - az amerikai közéletre akart hatni. Az Egyesült Államok polgárai ismerték Európa forradalmi harcait, befogadták a magyar emigránsokat, és éppen a regény írása idején hallgatták Kossuth beszédeit (1851. november-1852. július). A napi eseményekből adódott tehát a párhuzam a rabszolgák felszabadítása és az európai helyzet, a magyarok szabadságküzdelme között. A Tamás bátya kunyhója ilyen utalásait a Bach-korszak önkényuralmi rendszere nem tűrte el.

A regény magyar szövegéből kimaradt ezért a menekülő George és a magyarok összehasonlítása: “If it had been only a Hungarian youth, now bravely defending in some mountain fastness the retreat of fugitives escaping from Austria into America, this would have been sublime heroism... When despairing Hungarian fugitives make their way, against all the searchwarrants and authorities of their lawful government, to America, press and political cabinet ring with applause and welcome." Irínyinél: “Ha más nemzetbeli lettek volna ők, kik bátran küzdenek, hogy Amerikába menekülhessenek... Ha más menekültek Amerikába jutnak, sajtó és politikai körök vetélkednek tetszéssel fogadásukban." (II, 201.)

Nem szabadott említeni a francia forradalmat, sem az európai állapotokat robbanásveszélyesnek tartani: “They took their turn once, in France... The nobles in Louis XVI.’s time thought just so; and Austria and Pius IX. think so now; and, some pleasant morning, you may all be caught up to meet each other in the air, when the boilers burst." Irínyinél mindebből ennyi maradt: “A nemesség úgy gondolkodott XVI-ik Lajos alatt - mondá Ágoston -, hova vezet ez?" (III, 115.)

A “szabadság" szó kapcsán az idézet látszólag csak az amerikaiakat említi, de nálunk a szabadságért vérüket ontó apákról és fiaikat feláldozó anyákról olvasni sem engedtetett meg: “...electric word! What is it?... Why, men and women of America, does your heart’s blood thrill at the word, for which your fathers bled, and your braver mothers were willing that their noblest and best should die?" Irínyinél: “Villanyos szó - mi az?... Miért dobog az önök szíve e szóra, amerikai férfiak és nők? Van abban valami oly dicső és kedves önöknek, mi nem volna az a négernek?" (IV, 103.)

Megemlítem viszont, hogy a magyar jobbágyfelszabadítás példaként állítása megmaradt. A mondatot Kilián György hirdetése is tartalmazta: “A magyar nemesek - mondá St. Clare - milliókat szabadítottak fel roppant pénzáldozattal; és talán köztünk is akadnak nemes szelleműek, kik a becsületet és igazságot nem fogják dollárokkal vetni mérlegbe." (III, 192.) Úgy gondolom, érdemes utalnom arra, hogy a Tamás bátya kunyhója manapság legelterjedtebb magyar fordítása, Réz Ádámé, rövidített változat, s így szövegéből pl. a fenti mondat kimaradt. A regénynek - többek közt - Benedek Marcell, Kosáryné Réz Lola, Mándy Iván nevével fémjelzett magyarországi utóélete megérné a teljes irodalomtörténeti feldolgozást.

Irínyi műfordításáról - sajnos személyeskedést sem nélkülöző - sajtóvita kerekedett. Az elméleti alapok lefektetését maga a fordító végezte el az Előszóban: különbséget tesz a “szolgai" iskolai fordítás és a szabadabb irodalmi fordítás között. Ha nincs megfelelő magyar kifejezés, azt valahogyan pótolni kell. Nem szabad azonban néhány sajátos színt hordozó szót lefordítani, pl. “magyar lordokat" nem lenne helyes írni. Irínyi súlyosan téved, amikor kizárja a tegezés lehetőségét angol művek fordításánál - tehát mindvégig önözést használt! A “Master" és az “úr" szó megkülönböztetésének ötlete méltányolható: “Ha egyszerűen a rabszolgák által is úrnak szólíttatom tulajdonosaikat, miképp általában a szabadok egymást nevezik, elejtem a különbséget, mely az amerikai életben valósággal létezik." (Helyette viszont magyar szót nem talált.)

A Pesti Napló 1853. január 30-án Irínyi fordítását is elemezte. Az udvarias dicséret - “átalán véve ügyes, gyors és könnyű kéz jeleit viseli magán" - után jön az elmarasztalás. A szakavatott bíráló - többször hozza az angol megfelelőt is - jó három tucatnyi kifejezést sorol fel. Általában helytállóan érvel. Először is cáfolja az önözés szükségességét. Ügyesen javít: pl. “Andy, mozdulni!" helyett “Andy, mozogj!" kellene. Magyar közmondás keresését hiányolja a “mert jobb szívű ember, mint ő, soha sem evett kenyeret" mondat esetében. A “halálfáradt" szót viszont helyteleníti. A korrekt bírálat szigorú intéssel fejeződik be: “Több kegyelet és kevesebb dilettánsi gondatlanság nyelvünk és irodalmunk iránt, tisztelt egynémely magyar író urak!"

A rivalizálás és a személyes ellentétek ösztönözték ugyanakkor a Divatcsarnok (szerk. Császár Ferenc) kritikáját. Előbb április 17-én vidéki tudósítója azzal vádolta Irínyit, hogy németből készítette a fordítását, majd április 28-án és május 1-jén Tavas(s)y Lajos tanár bírálatát közölte. A kioktató hangvétellel 12 pontba szedett kifogáshalmaz lényegében nem hoz újat a Pesti Naplóhoz képest, színvonalban messze elmarad tőle.

Az Irínyihez közel álló Szépirodalmi Lapok fel is vette a kesztyűt, és teret biztosított számára a válaszadásra; annál is inkább, mert a Divatcsarnok ezt megtagadta. Május 8-án Irínyi éles hangon utasította vissza a támadást és a kioktatást. Nemcsak a maga nevében, hanem a magyar irodalom szempontjából is, mert félő, hogy az elkedvetlenített olvasók az ennél semmivel sem sikerültebb német fordításokat veszik kézbe. Elismeri, hogy jogosan bírálható minden fordítói hiba, ám “divatregények" fordítása esetében ezekkel elnézőbbnek kellene lenni, hiszen az ilyen műfordítások rendkívüli sietséggel készülnek. Az átalakulóban lévő magyar nyelv amúgy is különösen nehéz feladat elé állít: “Eredeti művekben is mindig fogunk találni, még teljesen kifejlett nyelvekben is, hibákat. Annyival inkább a magyarban, hol sok dolog nincs végképp eldöntve, és kivált fordításokban, miután teljes szigorúsággal véve nem is létezhetik jó fordítás."

Következő lépésként május 15-én Pákh Albert nevetségesnek minősítette Császár Ferencnek a fentiekre adott, hirdetések közé tett válaszát. A Szépirodalmi Lapok június 5-én zárta le a vitát: közli, hogy Tavas(s)y személyes jelentkezése és még hosszabb terjedelmű dolgozatának elolvasása sem győzte meg annak igazáról. Végül ígéri, hogy a fordító a második kiadásban majd kijavítja, ami szükséges.

Mivé lett a regény a színpadon?

A Tamás bátya kunyhója első magyar nyelvű drámai változata a Hölgyfutár 1853. március 14-i tudósítása szerint Győrben, Benedek színész munkája nyomán került színre. (A társulat még e hónapban Pécsre utazott.) A Hírharang erre így sóhajtott fel március 21-én: “Hát mivelünk, fővárosiakkal mikor lesz már?" Tudomásom szerint ez a német színházban valósult meg április 23-án, Megerle asszony átdolgozásával, a Szépirodalmi Lapok május 5-i véleménye szerint “minden tekintetben silány módon".

A Nemzeti Színház május 7-én tartotta a bemutatót (a tekintélyes Udvarhelyi Miklóssal a címszerepben). New York akkoriban “sokkal messzebb" volt, mint napjainkban, ezért a párizsi sikeres átdolgozást, a népszerű Dumanoir és D’Ennery művét szerezték meg, melyet először 1853. január 18-án adtak az Ambigu-Comique színházban. (Ez a változat terjedt el azután nálunk az egész országban.) A pesti előadás két szövegkönyvéből megismerhetjük, mit is láthattak a nézők.

A fordítás - a Párizsban élő Országh Antal munkája - gyorsan elkészült. A tisztázatot március 3-án leadták cenzúrázásra, de az első kézirat alapján időközben készültek az előadásra. A cenzor nem támasztott akadályt, ám hivatalosan valamilyen oknál fogva csak május 5-én adta meg az engedélyt, tehát közvetlenül a bemutató előtt. (Az egyébként szigorú cenzúrának előre láthatóan nem okozott gondot a Beecher Stowe hatását megszelídítő, sőt torzító francia változat.)

A cselekmény ismertetése előtt a szereplők neveit is tisztázni kell, ugyanis Irínyi és Országh más-más eredményre jutott. Ugyanakkor mindketten - a mai gyakorlattól eltérően - magyarosítottak is (lásd fentebb Augustine - Ágoston). Így George végül mindkettőjüknél György lett (a színlapon még Georges), Eliz - Elisa, Éva - Dolly, St. Clare - Saint-Claire.

A dráma egysége kedvéért a franciák sokat változtattak a szereplők jelentőségén, a köztük lévő viszonyokon. Ugyanazok találkoznak az ország egymástól távol eső pontjain - ez így valószínűtlenebb. A fő ellentét a könyörtelen Harris (aki egyébként csak a regény elején szerepel mint szomszéd birtokos), valamint Elisa, a rabszolganő és családja között feszül. Harris ráadásul mint asszonyt is birtokolni kívánja Elisát. (Ez a motívum némileg helyettesíti a hiányzó Cassyt.) A karakteres Ophelia és a kedves Topsy sem jelennek meg, szerepel viszont két néger fiatal, Bengali és Philemon, komikus alakként. A drámában Harris, az elvetemült gonosz, akinek a művészi igazságszolgáltatás szerint lakolnia kell, félvér, ráadásul születésekor rabszolga volt, de szabad lett és meggazdagodott. A fehérek vagy eleve jók, vagy jó útra térnek. A jellemek ilyen rendszerét semmiféle művészi szabadság nem engedheti meg - ez a valóság megcsúfolása.

A dráma cselekménye a mű első harmadában inkább emlékeztet a regényre, utána egyre jobban eltér tőle:

I. felv.: Shelby birtokán, Kentuckyban, Saint-Claire és Dolly vendégeskedik. A lány (a 20 éves Bulyovszkyné alakította; szerepe csak az I. felvonásban van) szívélyes a néger rabszolgákkal, a kis Henryvel játszik. Elutazásuk után Haley megveszi Tamást és a gyereket. Tamás bátya kunyhójában György még elbúcsúzik a menekülő Elisától. Tamás önállótlan, balgán hűséges: “én nem vagyok más, mint szegény gép" - sóhajtozik. (A magyar szövegkönyvből ezt ki is húzták!)

II. felv.: Elisa átkel a zajló folyón. (A jégtáblák mozogtak a színpadon!) Henry - ellentétben a regénnyel - beleesik a vízbe, elmerül, de anyja kihúzza. Birdék menedéket nyújtanak a menekülőknek. Az üldözők bejutnak a házba (a bemutatón kutyákat is felvittek a színpadra, a későbbiekben a színfalak mögött ugattak), de Elisáék még kisurrannak.

III. felv.: György sziklás vidéken bolyongva Harrist, Haleyt és csapatát a fogoly Tamással pillantja meg. Fegyverével lesből megcélozza Harrist, de Tamás - hogy ne legyen emberölés - közéjük ugrik. Bird és Elisáék szintén erre vetődnek. Tamás elfut, hogy az üldözők figyelmét magára vonja. A menekülők mind egyesülnek, és tűzpárbajt vívnak a támadókkal, akik visszavonulnak. A sebesült Haleyt Birdék ápolják. A rabszolga-kereskedő megfogadja: jó útra tér. György Kanadába megy.

IV. felv.: Elisa és Tamás “Új Orleansban" Saint-Claire-nél szolgál, aki fel kívánja szabadítani a rabszolgáit. Már a kihirdetésre készül, amikor kiderül, nem teheti, mert csődbe jutott - Harris három hajója elsüllyedt, melyek nála voltak kétszeres értékben biztosítva.

V. felv.: Saint-Claire rabszolgáit elárverezik. Bird könyörületből megvenné Elisát, de Harris - aki ideköltözött - túllicitálja. György betoppan, és Kanadában szerzett pénzével licitál. Elisa - némi csellel - övé lesz, de fiát Harris veszi meg.

VI. felv.: Elisa Harris háza körül settenkedik, hogy láthassa gyermekét. A birtokos leleplezi, és gyermekével zsarolja. Tamást megvereti - talán halálosan -, mert korábban egy alkalommal ő mentette ki Elisát Harris karjai közül. Bird ezért párbajra hívja ki az elvetemült alakot, de György is megérkezik, és magának követeli a párbaj jogát. Egy kis liget két oldaláról indulnak egymás irányába fegyvereikkel. György lelövi Harrist. A gyermeket eközben egy néger rabszolga vízbe akarta fojtani, de Bird végez vele. A kis Henryt Haley húzza ki a vízből, és most anyjához vezeti. Végül Tamás is elővánszorog - mégis életben maradt -, és Harris lelkéért esedezik bocsánatot. A drámát Bird szavai zárják: “Csak mindenesetre szükség lesz némi változást a törvénybe iktatni."

A francia változat tehát a felszínes izgalmakat növelte, a megrázó halált inkább elkerülte. A gonosz félvér megbűnhődött, de nem halt meg Saint-Claire, a lánya, sőt Tamás sem. Tamás életben maradásának lehetett örülni, de a katartikus hatás vesztett értékéből. A magyar színészek becsületére válik, hogy a vidéki városokban használt szövegkönyvbe már bele sem másolták Tamás életben maradását.

A Nemzeti Színház előadása sikeresnek mondható; 1853-ban 13-szor játszották, később is elővették. A kritikák közül legalaposabban a Színház lapja, a Délibáb tárgyalta a darabot május 15-én. Keserűen teszi fel a kérdést: “Ki hinné, hogy Washington és Franklin hazájában oly lealázó intézmény, mint a rabszolgaság, napokig is fennállhat?" Felismerte a negatív szereplő megválasztásában rejlő buktatót: “Harris mulatt, miáltal igen hízelgő bók van adva a fehér rabszolgabirtokosoknak." A nézőket ettől függetlenül érzelmi átélésre indította az előadás, s Elisa alakjában láthatták, hogy “az önérzet, anyai érzés, női szerelem, mihelyt feketében nyilatkoznak, mind csak fölösleg, mely őt, mint barmot, nem illeti".

Közel száz év távlatából a kiváló színháztörténész, Pukánszkyné jól érzékelte a dráma valós értékét: “Az utolsó nagy siker a régi francia stílusból... Tamás bátya kunyhója volt, melyen sokáig könnyezett a pesti közönség a magyar és a német színházban egyaránt. De ebben alkalmasint több érdeme volt a tárgynak és a forrásnak, Beecher Stowe világhírű regényének."

A Tamás bátya kunyhója rendkívüli hatását, művészi erejét a magyar irodalmi közélet is aránylag gyorsan felismerte: élénken foglalkoztatta a sajtót, kilenc hónappal amerikai megjelenése után magyarul is olvashatták, alig több mint egy év után színházi változatait láthatták. Mindenki együtt érzett a néger rabszolgákkal, megértette nyomorúságos, tarthatatlan helyzetüket. A regény magyar szövegébe ugyan nem kerülhetett bele minden hazánkat érintő vonatkozás, de az emberek közel állónak érezhették magukhoz. Ahogyan Ira Aldridge “elismerő fogadtatásába az is belejátszott, hogy benne is egy elnyomott nép fiát üdvözölhették, ünnepelhették". 1849 után a magyar olvasó és néző a rabszolgák helyzetét - a korábbi évtizedek inkább elméleti megközelítése elmúltával - immár azonosuló befogadással, a saját léthelyzetével hozta összefüggésbe. Három és fél évvel a magyar szabadságharc leverése után, az önkényuralom idején a rabszolgák felszabadítását szorgalmazó, érzelemgazdag mű a magyar szívekben sokszoros visszhangot kelthetett.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret