Takáts József
POLITIKAI BESZÉDMÓDOK A MAGYAR 19. SZÁZAD ELEJÉN
A keret
Az itt következő tanulmány nem egy kutatás végeredményét tartalmazza, inkább a kiinduló hipotézisét. E feltételezés szerint a 19. század magyar eszmetörténetében két nagy cezúra van, amikor jelentősen megváltozott a politika szótára: az egyik az 1830-1840-es években, a másik 1880 táján. Tanulmányom a magyar 19. század első harmadában használt politikai beszédmódokról szól. Az a nézet, hogy a politikai eszmetörténetet kutatva nem eszmék karakterét és fejlődéstörténetét vagy koherens egyéni világképeket kell keresni, hanem politikai nyelveket és azok használatának történetét, számomra azért bizonyult meggyőzőnek, mert ismertem egy nagy magyarázó erővel rendelkező értelmezést, Csetri Lajos Berzsenyi Dániel I. ódájáról írott könyvfejezetét, ahol a magyarázat egyik része éppen egy politikai nyelv azonosítására épül: az óda a spártai típusú plutarkhizmus “nyelvét" (is) beszéli. A javaslat, hogy az eszmetörténet-írásnak a politikai nyelvek vagy beszédmódok kutatásával kell foglalkoznia, cambridge-i eszmetörténészektől származik. A politikai beszédmód nem csupán fogalmakat, “szótárat" jelent, hanem viszonylag állandó témákat is, mintákat, amelyekhez viszonyít e nyelv használója, érveléseket és értékeket, továbbá előfeltevéseket és hiteket, amelyek lehetővé teszik az érveléseket. Az eszmetörténész kutatása arra irányul, hogy megértse és elbeszélhetővé tegye, mit jelentettek az egyes fogalmak használóik és befogadóik számára; hogyan, milyen “logika" szerint keveredtek a használat során az egyes politikai beszédmódok “szótárai", hogyan rendeződnek időnként át e “szótárak"; milyen “vitához" szólnak hozzá a szövegek, amikor egyes témákat érintenek vagy érvelési módokat választanak; mit jelentettek a minták, hogyan tűnnek el vagy fel a politika nyelvében; hogyan reflektáltak e szótárhasználatokra mint szótárhasználatokra, mintákra mint mintákra maguk a beszélők és a szövegek kortárs befogadói.
Csetri Lajos említett könyvfejezetében így jellemezte a plutarkhizmus spártai ágát: “a katonai demokrácia egalitárius és puritán embereszményét hordozza, példaképei közé sorolja a római kori köztársasági erények hőseit is. Legnagyobb alakja Rousseau, aki rajongását a plutarkhoszi életrajzok iránt önéletrajzi Vallomásaiban is megírta." Kultúrkritikájában “a civilizáció egyik legnagyobb bűnének a természetes emberség lehetőségeinek aláásásán kívül az ősi, férfias, harci erények aláaknázását tartotta. A magyar » nemesi« költő, Berzsenyi embereszménye itt is, akár későbbi vers-, illetve levélszövegeiben..., nagyon rokon ezzel a felfogással." Az ódát és értelmezését olvasva számomra egyértelműnek tűnik, hogy az, amit Csetri a plutarkhizmus spártai ága hagyományának nevez, cambridge-i terminusa szerint a republikanizmus politikai nyelve. A republikánus szótár egyik központi fogalma (akárcsak a liberálisé) a szabadság, amely e beszédmódban azonban nem egyéni autonómiát jelent, hanem a kormányzásban való részvétel jogát és kötelességét. Akik részt vehetnek és vesznek a közéletben, a honpolgároknak, nemcsak közszolgálatokat kell vállalniuk, de folyamatosan át kell hogy hassa őket a közszellem, a hősies készség a szabadság és a haza megvédésére a zsarnok vagy a hódítók ellen. E közszellem elsősorban azt jelenti, hogy a közjót az egyéni vagy családi érdek elé helyezi a polgár. A republikánus nyelvhasználat állandó mintája a római köztársasági erényeké, egyik központi vitája az a kérdés, mi az oka a nemzetek nagyságának és hanyatlásának, e vita paradigmatikus elbeszélése pedig Róma bukásának a története. Ezen elbeszélés szerint, amint az Sallustiusnál vagy Liviusnál olvasható, mindenekelőtt a fényűző élettel (a luxussal) megjelent új szokások, az ősi erkölcsök elfajulása, a széthúzás (erre Berzsenyi és kortársainak szava a visszavonás volt) és a korrupció, az egyéni érdeknek a közérdek fölé helyezése volt a bukás oka. Dióhéjban így lehetne összefoglalni a republikánus nyelv fő fogalmait, érveléseit, mintáit, vitáját és “nagy elbeszélését". Innen nézve azt lehet mondani, hogy Rousseau, például első értekezésében, éppúgy ezt a republikánus nyelvet beszéli, mint Berzsenyi a Kesergés című ódában, s persze több más költeményében is. Ez a Csetri következtetésén alig túlmenő megállapítás talán rámutat arra, hogy abban az esetben, ha azt a kérdést tesszük föl, milyen politikai nyelvet beszél vizsgált szövegünk, nem az lesz számunkra elsőrendűen fontos, hogy eredeti-e a gondolatmenete, s nem szükséges olyan magyarázatokba bonyolódni, hogy X. például bizonyára Z. nagy művének hatására írta mindezt, ’hiszen olvashatta, mivel az több példányban közkézen forgott az országban’ stb.
Ez esetben könnyű arra felelni, honnan ismeri Berzsenyi a republikánus nyelvet: a 16. század közepétől kezdve a 18. század végéig a gimnáziumi osztályok tananyagában más latin auktorok olvasása mellett Sallustius, Livius és Cicero De officiis című műve is szerepelt. Az ő műveik a republikánus beszédmód legtöbbet emlegetett klasszikus forrásai. A Berzsenyi-szakirodalomban már korábban Fried István is figyelmeztetett arra, hogy a Kazinczyhoz írott 1809-es episztola értelmezésében Róma hanyatlásának témája az, amelyet legfontosabbként az értelmezésnek nyomon kell követnie. Csetri könyve óta jelent meg Kőrizs Imre tanulmánya a Kesergésről, amely egyrészt a Catilina összeesküvésével való szövegszerű párhuzamokra utal, másrészt Gyöngyösi István Márssal társalkodó murányi Vénusának egy részletével veti egybe Berzsenyi ódáját. Akár meggyőzőnek tekintjük a szerző érveit, hogy az óda egyik példája az általa idézett Gyöngyösi-részlet volt, akár nem, a két szöveg, amikor a haza veszéséről, a régi erkölcsöktől elfajult nemzetségről (mely elfajulásnak két oka volt, az újságkövetés, az új szokások átvétele, valamint az egyenetlenség) szól, s amikor Róma példáját említi, mindenképpen a republikánus politikai nyelvet beszéli.
Hozok egy példát arra, hogy egy másfajta politikai beszédmódban ugyanez a téma (Róma bukása) egészen másféle elbeszélésként jelenik meg. Asbóth János 1882-es, a Krisztus Pilátus előtt című festményről szóló Munkácsy-írása azt az explicit kritikai normát állítja fel, hogy a nagy festészetnek azt kell megragadnia, ami kortársainak szívét mozgatja. Munkácsy teljesíti ezt az elvárást: “elénk állítja korunk legnagyobb harcát". A kép ugyanis, Asbóth értelmezése szerint, “a Róma és a kereszténység közti óriási harcot sejteti már", s “szembeszökők a párhuzamok a modern caesarismus és socialismus kora és azon kor közt, melyben a szegények és az együgyűek és az elnyomottak a testvériség nevében felvették a harcot" Róma ellen. Asbóth szerint “hasonló társadalmi problémák előtt állunk, mint az a kor, ha a megoldásban szerencsésebbek nem leszünk, hasonló catastrophákra is vezethetnek." Asbóth “elbeszélése" szerint Róma bukását a kereszténység okozta tehát, a szegények és elnyomottak tömegei söpörték el az államot s vele együtt az antik civilizációt is, kulturális katasztrófát kiváltva. A republikánus beszédmódban Róma nagyságának és hanyatlásának története paradigmatikus: ahistorikus minta, amellyel az egyes nemzetek értelmezhetik a saját történetüket. Asbóthnál Róma bukása analóg történeti példa, amelyre láthatóan rávetül a jelenkor árnya.
A republikánus nyelvvel gyakran összefonódott egy másik politikai nyelv, amely a legtöbbek által beszélt “nyelv" volt a 19. század első felében: az ősi alkotmányra hivatkozás politikai nyelve. Arra a gondolkodásmódra, amely a magyar szokásjogi alkotmányhoz kötődve alakult ki, s még 1867-ben is döntően befolyásolta a politikai cselekvést, Péter László egy tanulmánya hívta fel a figyelmemet. Elképzelhető olyan értelmezés is, amely nemcsak a legtöbbek által beszéltnek, de a legbefolyásosabbnak is tartja ezt a szokásjogi gondolkodási-nyelvhasználati módot: Németh G. Béla szerint ez határozta meg a 19. századi magyar nemesi liberalizmus karakterét is. Érdemes talán megállni egy pillanatra ennél a kijelentésnél, amely a szerző Eötvös Károly-portréjában olvasható: “Ez a liberalizmus, gondolkodásának központi terét és gyakorlatát illetően, történeti-vagyonjogi, történeti-szokásjogi, történeti-államjogi. Egyszóval: történeti-jogi. Tevékenységének karakterét illetően pedig konzervatív: a meglevő, a fennálló jogát tekintetbe vevő, annak bizonyos lényegi folytonosságát biztosítani óhajtó. Jogfölfogása, jogszármaztatása, jogalkotása gondviseléselvű, s bármennyire laicizált is részleteiben, magvában deisztikusan-historikusan evolúciós elvű, magán a jogon belül pedig mintegy önevolúciós elvű. Az önállóvá vált egyedek összességére tekintő s a társadalmi-gazdasági élet egészére vonatkoztató, társadalmi szerződéses típusú jogalkotás előtti mentalitást hordoz méhében." Eltekintve attól, hogy - ha már mindenképpen metaforát szeretnénk használni - e mentalitás bizonyára inkább szülője volt e konzervatív karakterű liberalizmusnak, mintsem méhében hordozott gyermeke, Németh G. Béla jellemrajza nagyon érdekes. A magyar nemesi liberalizmusról rendelkezésünkre álló egyetlen átfogó tanulmány szerzője, Szabó Miklós, klasszikus angolszásznak, illetve kontinentálisnak nevezi a liberalizmus két alaptípusát, s kb. ugyanazon álláspont mellett érvel, mint Németh, azaz hogy a magyar nemesi liberalizmus a klasszikus angolszász típushoz tartozik - kivéve a kontinentális típushoz tartozó centralista csoportot. E két alaptípus röviden a következőképpen jellemezhető: a klasszikus angolszász liberális az állam minimalizálásának a híve, s úgy véli, az emberek életét minél kevesebb jogszabálynak kell szabályoznia. A jó politika legfontosabb kérdésének azt tartja, hogyan lehet korlátozni a kormányzat hatalmát. Jobbnak tartja, ha a közösség ügyeit maguk az emberek intézik, s nem állami hivatalnokok, akik lehet, hogy értenek egy-egy szakterülethez, de beavatkozásuk csökkentené az emberek szabadságát, s valószínűleg célt is tévesztene, mivel nem ismerik azokat a szövevényes viszonyokat, ahol a megoldandó problémák konkrétan felmerülnek. A kontinentális liberális szerint viszont a jó politika az, amely meg kívánja teremteni a jó társadalmat, ez pedig elsősorban úgy érhető el, ha jó törvények szabályozzák az életet. Úgy látja, az egyén szabadságát csak a jogállam jogszabályai tudják biztosítani. Nem kételkedik abban, hogy az állami szakigazgatás hatékonyabban tudja megoldani a különféle társadalmi problémákat (közegészségügy, szegényügy, igazságszolgáltatás stb.), mint a képzetlen laikus közigazgatás. A kontinentális liberális - a felvilágosodás hű örököseként - felvilágosító-műveltségterjesztő feladatot is szán az államnak, ez egy klasszikus liberálisnak eszébe se jutna: mindenkinek vagy minden közösségnek a maga dolga, meg akar-e tanulni mondjuk írni-olvasni vagy sem. Bár a különbségek nagyok, e két típust egyaránt liberálissá teszi, hogy a szabadság fogalmán az egyéni autonómiát értik, s ennek biztosítását tekintik a jó politika legfontosabb értékének, továbbá hogy az egyéni szabadságot összekötik a magántulajdon biztonságával. Szabó Miklós azért tekintheti a magyar nemesi liberalizmust a klasszikus angolszász rokonának, mert az általában - legalábbis 1867 előtti formájában - kodifikáció- és szakigazgatásellenes volt, s a vármegye törvénymegsemmisítési jogát, statutumalkotási jogát vagy a vis inertiaet, a törvényes nem-tevés jogát emlegetve a kormányzati hatalom korlátozásának lehetőségeit kereste. Németh G. Béla jellemzése pedig azért lehet megvilágító erejű, mert rámutat a magyar jogegyenlőségi liberalizmus jogkiterjesztő jellegét meghatározó szokásjogi mentalitásra. Ugyanakkor e mentalitásról valójában nagyon keveset tudunk.
Szabó vagy Németh átfogó, normatív jellemzésével az a baj, hogy elég keveset tudunk meg a segítségükkel arról, hogy egy-egy konkrét történeti pillanatban ki mit tekintett liberális álláspontnak vagy érvnek. Ha Szalay László Publicistai dolgozatokját olvassuk, föltűnhet, hogy a szerző szabadelvűnek nevezi II. József császárt, akit mi felvilágosult abszolutistaként ismerünk, ugyancsak annak nevez egy Buchez nevű francia forradalom-történészt, aki erősen jakobinuspárti, pontosabban robespierre-iánus volt, továbbá szabadelvűnek tartja a saját álláspontját is. Világos, hogy egy normatív liberalizmus-fogalom szempontjából mi se a felvilágosult abszolutistát, se a jakobinust nem tarthatjuk a legkisebb mértékben sem liberálisnak, csak Szalayt. (Ugyanakkor Németh fentebb idézett nemesi liberalizmus-jellemzése a legkevésbé sem jellemzi Szalay ekkori álláspontját.) Vajon mit jelentett tehát az ő szóhasználatában az 1840-es évek elején a szabadelvű kifejezés? A választ talán akkor találjuk meg, ha azt keressük, mit tekintett egyaránt ellenfelének II. József, Buchez és Szalay: a feudális-rendi jogrendet. Ennek elutasítása és az állampolgári jogegyenlőség elvének elfogadása: Szalay szabadelvű-fogalma elsősorban ezt jelentette. Ahhoz, hogy többet megtudjunk arról, mit jelentett a korabeli beszélők és befogadók számára egy-egy szövegben a ’szabadelvű’, a ’szabadság’ vagy a ’nemzet’ kifejezés, fogalomtörténeti kutatásokra volna szükség: ilyenek 19. századi anyagon alig folytak.
Visszatérve az ősi alkotmányra hivatkozás politikai beszédmódjához, eszerint az alkotmány, a constitutio nem az éppen élő nemzedék tulajdona, amelyet az, ha jónak látja, megváltoztathat, hanem örökség, melyet az ősök hagytak a most élőkre, s melyet csorbítatlanul kell továbbadni az unokáknak. “S hát mi bennünk szakadna el annyi Századok ólta máig nyúlt törvényeink aranylánca?" - kérdezi Hazafiúi szózatában Kisfaludy Sándor. E felfogásban az alkotmány kilencszáz vagy ezer éve áll fenn, sarkpontjaiban változatlanul, nemzet és fejedelme közös alkotásaként. A nemzet ebben a politikai nyelvben a kormányzásban részt vevő honpolgárok közösségét jelenti: a nemességet. Az alkotmány nem egyszerűen érvényben lévő jogszabályok együttese, hanem mindenekelőtt az ország szokása. Ez teszi érthetővé, miért azonosítódik e beszédmódban az alkotmány fennállása vagy épsége az ország fennállásával. A törvényhozás valójában csak már létező szokások megerősítését jelenti ezen érvelés szerint; ha új törvényt hoznak, akkor is valamilyen régi szokásra hivatkozva teszik ezt. A törvényeknek vagy rendeleteknek a szokásjog ad vagy nem ad érvényt. A szabadság fogalma e politikai nyelvben egyrészt a kormányzásban való részvétel jogát jelenti, másrészt azokat a konkrét jus-okat, amelyek a szokásjog szerint a nemest megilletik. A kiváltságok, akárcsak az alkotmány (s akárcsak a birtok!), szintén nem az élő nemzedék tulajdonai, hanem az ősök öröksége, amelyet az országnak tett áldozatokért (gyakran vérük hullásáért) kaptak.
E politikai beszédmód és a hozzá kötődő hitek teszik érthetővé, hogy mit jelentett a ’sérelmi politika’ kifejezés: az élő nemzedéknek az a feladata, hogy az alkotmányt és a szabadságot sértetlenül megőrizze az unokák számára. Amikor Kölcsey vármegyei beszédeiben azt fejtegeti, hogy király és a nemzet “törvényhozási egyesűlete" azért nagy és felséges gondolat, mert benne “királyi hatalom és népszabadság egymást testvéresen mérséklik", valójában az ősi alkotmányhoz fűz értelmezést. Horváth Mihály említi a Huszonöt évben, hogy a 30-as évek közepén Wesselényi és mások “a megyei rendszerben rejlő vis inertiae-re egy egész tant építettek, mely szerint azt egy különös országlati bölcsesség gyanánt hirdették". A Balí téleteknek azok az oldalai, amelyekre Horváth utal, de talán az egész mű, voltaképpen az ősi alkotmányra hivatkozás politikai nyelvének a liberális átértelmezése. Ugyancsak e politikai beszédmód magyarázhatja meg, hogy a politikai jogok parasztságra való kiterjesztése kérdésében a liberális elit miért a községek vármegyei képviseletét tartotta megfelelő lépésnek: a helyi jogszokás ezt a lépést igazolhatta.
Az ősi alkotmányra hivatkozás politikai nyelve nagyon gyakran fonódott össze a republikánus nyelvvel. Kisfaludy Sándor Hazafiúi szózatában egymást váltják az érvelések egyik, illetve a másik nyelvből: “a nemzeteknek szokott veszedelmes nyavalyái, a milyenek a túnyaság, puhaság, hívság, gondatlanság, tékozlás..., egyenetlenség, viszszálkodás..., mellyek a nemzeteket, polgári társaságokat és szerződéseket, mint a hagymáz az embertesteket, megszokták csikorni, és néha fel is oldozni, - ismét erőt vettek a magyar Nemességen" - halljuk a republikánus érvelést. Néhány oldallal később pedig ezt olvashatjuk: “A Haza, a Király és a Constitutio elválaszthatatlan Egy: eggyiknek kell a másikat tartani, ölelni, oltalmazni, hogy a Kettőnek Lelke, a Constitutio megállhasson." Az ősi alkotmány két jogalanyának, királynak és nemzetnek a változtathatatlan kapcsolatát ugyanebben a beszédmódban érvelve interpretálta két évtized múlva Kölcsey: a korona az, amelyben “fejedelmet nép, és népet fejedelem eránt viszonyos tartozások alatt feloldhatatlanul tart", “pecsét a mi koronánk, pecsétje a fejedelem és nép kölcsönös egyezkedésének, ami ha felbontatik, többé sem fénynek és érdemnek, sem életnek és boldogságnak, sem múltnak és jövendőnek becse nincs." Mind Kisfaludy, mind Kölcsey szövege alkalmi írásmű, az előbbi 1808-ban a nemesi insurrectiót összehívó nádor megrendelésére készült, s több tízezer példányban nyomtatták ki, az utóbbi a vármegye gyűlése előtt hangzott volna el. Bizonyára akkor járunk el helyesen, ha a szövegek nyelvét vagy nézeteit nem egyszerűen a szerzők saját nyelvének vagy világképük kifejeződésének tekintjük, inkább azon közönség nyelvének és elvárásainak feleltetjük meg, amely a szövegek címzettje volt.
Az első Kisfaludy-idézetben egyetlen olyan elem található, amely idegennek tűnik a republikánus érvelésben: a szerződés említése. A politikai közösség szerződéselvű felfogása, amely a közösséget, ez esetben a nemzetet mesterséges képződménynek tekinti, egy másfajta politikai nyelvből származónak tűnik. A történeti szakirodalomban régóta ismert, hogy az 1760-as évektől kezdve, de elsősorban az 1790-91-es évek röpiratirodalmában azon szerzők közül, akik az ősi alkotmány védelmében érveltek, többen a társadalmi szerződés elvére is hivatkoztak, vagy egyenesen úgy értelmezték át király és nemzet viszonyát, mint ami társadalmi szerződésen alapul. Ez esetben azok, akik elutasították a felvilágosult kormányzati politikát, olyan érvelést használtak, amely abban a politikai nyelvben is érvényes volt, amit a felvilágosult kormányzat hívei beszéltek. A Kisfaludy-idézetből általam kiemelt egyetlen szó a politikai nyelvek 18. század végi különös keveredésének a nyoma.
Marczali Henrik nagyon fontos megjegyzése szerint az ősi alkotmányra hivatkozás politikai nyelvét abban a formában, ahogyan a 19. század első feléből származó szövegekben találkozunk vele, csak a 18. század végétől kezdve használták. Mint írja, korábban egyes jogokról, kiváltságokról, törvényekről beszéltek, s a constitutio olyan fogalmát, amely az alkotmány egész építményét jelenti, nem ismerték. “Az egész, mint alkotás, csak akkor állt a rendek előtt, midőn II. József nem az egyes törvényeket, hanem ezek összességét támadja meg." Mindazonáltal nyilvánvaló, hogy e politikai beszédmód gyökerei abba a szokásjogi gyakorlatba és felfogásba nyúlnak vissza, amely a Tripartitumban összegződött. Szűcs Jenő nagyszerű Kézai-tanulmányából pedig tudjuk, hogy e beszédmód számos eleme megtalálható már Kézai Simon Gestájában is: például nemesség és szabadság elválaszthatatlansága; a nemességnek a hadakozók rendjeként való felfogása; a szolgaság történeti igazolásáról szóló elbeszélés; az érvelés, hogy eredetileg minden jog forrása a populus, a nép volt (értsd: a nemesség), amely átruházta a hatalmat ugyan az uralkodóra, de nem minden hatalomról mondott le ezzel, megmaradt törvényalkotó joga; vagy a másik érvelés, miszerint a nemesség képviseli a népesség többi részét, s így mintegy azonos magával a nemzettel. E nemesi teória új és nemzetközi motívumokat felhasználó fejlemény a 13. században - írja egy másik munkájában Szűcs Jenő -, érvkészlete alig átalakulva jutott el Werbőczyig, majd 1848-ig.
A harmadik politikai beszédmód, amely ismert, bár kevésbé használt volt a 19. század elején, mint az eddig említettek, a felvilágosult kormányzás nyelve volt. E beszédmód természetjogi alapozású: feltételezi, hogy van olyan természetes jog, amely minden emberrel vele születik, elidegeníthetetlen tőle, ő maga sem mondhat le róla, s e jog megelőzi és felülbírálja a pozitív jogot, amely egy-egy társadalomban kialakult. E felfogás szerint a jog tehát egyrészt általános érvényű, s nem konkrét hordozóhoz, viszonyhoz vagy intézményhez kötött, másrészt az egyénhez kötődik, s nem valamilyen státushoz vagy közösséghez. A felvilágosult kormányzás érvelésében a pozitív jog gyakran jelenik meg úgy, mint előítéletek és önös érdekek következménye. A természetjog viszont lehetővé teszi, hogy a társadalomban racionálisan rendezzük el a jogokat, elválasszuk őket az önérdektől, s összhangzóvá tegyük a közjóval. E beszédmódhoz hozzátartozik a társadalmi intézmények javíthatóságába vetett hit: lehetséges ésszerűen berendezni a társadalmat, s a politika célja éppen ez kell hogy legyen. El kell oszlatnia az előítéleteket, hozzá kell segíteni az állampolgárokat, hogy felülemelkedjenek önérdekeiken. A legfőbb ágense mindennek az állam, amelynek magának is felvilágosultnak kell lennie, a közjó szervének, amely az állampolgárok nevelésével is foglalkozik: felvilágosít és műveltséget terjeszt. Az a társadalmiszerződés-elmélet, amely e beszédmódban megjelenik, elismeri ugyan, hogy egy politikai közösség esetében eredetileg minden jog forrása a nép, azonban a társadalmi szerződéssel e jog teljes egészében átruházódott az uralkodóra. A kormányzat legitimitását ugyanakkor nem ez az átruházó aktus biztosítja, hanem az a tevékenység, amelyet a közboldogság érdekében kifejt. A jó társadalom elérése elsősorban jó törvényekkel lehetséges, másodsorban jó szakigazgatással: az új tudomány, a Politzeiwissenschaft, a közjó, a közboldogság elérésének tudománya. A természetjogi kiindulópontnak köszönhetően e beszédmód egalitárius, s egyben nagy hangsúlyt helyez arra, hogy a közérdek, ami ez esetben gyakran államérdekként jelenik meg, megelőzze az egyéni vagy csoportérdekeket.
E beszédmód és teória már csak azért is ismerős volt a 19. század eleje magyar nemesi elitjének, mert közülük sokan voltak hivatalnokai vagy tisztségviselői a jozefinus évtizednek, sokan olvasták II. József rendeleteit éppúgy, mint különböző aufklérista szerzőket, sokan tanultak Schlözertől Göttingában vagy Sonnenfels Politzeiwissenschaft-tankönyvéből, amely egészen 1848-ig volt kötelezően használatos tankönyv. Valószínűleg számunkra is ismerősebb ez a beszédmód, mint a republikánus vagy főként az ősi alkotmányra hivatkozó, s nemcsak azért, mert a felvilágosodás ideológiáival sokkal több kutatás foglalkozott az elmúlt évtizedekben, hanem azért is, mert e beszédmódnak az időképzete, jogfelfogása és szótára jóval közelebb áll hozzánk. Érdemes talán ezen a ponton visszautalni arra a kérdésre is, milyen jelentése lehetett Szalay szabadelvű-fogalmának, ha azt II. Józsefre és Buchez-re is használta. Elképzelhető talán olyan magyarázat is, amely e fogalomhasználatot a természetjogi érvelés meglétére vezeti vissza. A liberalizmus nyelve, s nemcsak centralista dialektusában, szintén természetjogi jellegű. Amikor Horváth Mihály 1841-ben a jogegyenlőség mellett érvelt, azt írta, hogy a természeti jogok elnyomása nem marad büntetlen a történelemben: ha nem részeltetjük polgári jogokban a köznépet, akiket pedig megillet velük született, természet adta joguk, ez olyan összeütközéshez vezethet, mint az 1514-es pórlázadás volt. De ugyanez az érvelés meghatározó például a Balítéletekben is. Természetjogi alapérvekre épülhet olyan konstruktivista liberalizmus is, mint amilyen a Szalayé, de olyan old-whig típusú is, mint a Deáké.
A negyedik beszédmódot a kulturális nacionalizmus politikai nyelvének nevezem. A magyar szakirodalomban is elterjedt a kultúrnemzeti és államnemzeti fejlődés, illetve nacionalizmustípus megkülönböztetése, megtalálható például Gergely András tanulmányában is, amely a legjobb összefoglalás a 19. századi magyar nacionalizmusról. A kulturális nacionalizmus kifejezés közel áll Gergely tanulmányának ’kultúrnemzeti’ kifejezéséhez, csak igyekszik jobban kiemelni a nacionalizmusnak és a kulturális homogenitás tervének az Ernst Gellner által hangsúlyozott azonosságát. Ezt a nyelvet beszéli például Széchenyi A kelet népében, amikor “drága Rokonaim"-nak szólítja olvasóit, megerősítendő, amit ki is fejt művében, hogy a nemzet olyan természet adta közösség, mint a család. Akár az egyéneknek, a nemzeteknek is különböznek a jellemeik, sajátságaik. A jó politikának először is e sajátságokkal kell tisztában lennie. E beszédmód gyakran írja le organizmusként, leginkább testként a nemzetet, a politikát pedig orvosként, aki vizsgálja és gyógyítja e testet. A nemzeti sajátságok pedig nem egyszerűen szokásokat, viseletet vagy életformát jelentenek e beszédmódban, hanem absztrakt jellemvonásokat. A nemzetnek van valamiféle középpontja, lényege, amit pályája során kifejthet. A népiesség elméletének - amely a kulturális nacionalizmus nyelvét beszélte - legfontosabb szövegeiben a Nemzeti hagyományoktól Erdélyi János Népköltészet és kelmeiség című bírálatán át Arany Millien-bírálatáig minduntalan visszatér az a (herderi) téma, hogy a nemzetek előtt kétféle lehetséges kulturális fejlődési modell áll, a római, a magaskultúra szervetlen, utánzó átvételének útja és a görög, a szerves, önmagából kifejlődött kultúra modellje, s a kettő közül az utóbbit kell választani. Bizonyos értelemben ez a népiesség elméleti szövegeinek legfontosabb gondolata. A kulturális nacionalizmushoz továbbá hozzátartozik a nemzeti nevelésnek, a nemzetépítésnek a képzete is.
Kölcsey Játékszí nje 1827-re datált fiktív beszéd, amelynek egyik legszembetűnőbb vonása az, hogy milyen nagy mértékben írja át azt a két politikai nyelvet, amelyet a nemesség beszélt. Ezúttal kissé hosszabban idézek: “Nem keserít-e el az a tekintet, ha nyelvünket, őseinknek ez örökségét, őseinknek e már csaknem egyetlen örökségét a közhelyről lassanként eltűnni... látandjuk? Szabad-e veszni hagyni a kincset, mely elidegeníthetetlen birtokként szállott reánk? E kincset, melyért, valamint lakföldünkért, s háznépeinkért mind a vérig mind a végig harcolni nem csak jus hív, de szent kötelesség kényszerít? Mit fogunk majd unokáinknak felelni..." Ha e szövegrészben azon szó helyére, “nyelv", azt a szót illesztjük: “alkotmány", akkor olyan szöveg áll előttünk, amely az ősi alkotmányra hivatkozás nyelvét beszéli. Az alkotmány az ősök öröksége, melyet az unokákra tartozunk hagyni, az alkotmány olyan, mint az elidegeníthetetlen birtok, ezért harcoltak vérig - Kölcsey úgy írta át az ősi alkotmányra hivatkozás nyelvét, hogy az alkotmányt kicserélte a nyelvre, s ezzel a nemzet alapjaként úgy nevezte meg a nyelvet, hogy az eredeti alapot, az alkotmányt el is tüntette e szövegrészből.
A Játékszí n azonban használ másfajta nyelveket is. A beszéd alaptónusa a republikánus érvelés: mivel eldobtuk atyáink ruháit, romlott erkölcsöket tanultunk, idegen szokásokat kölcsönöztünk, levetjük nemzeti bélyegünket, “saját magunkból kivetkeztünk". Itt azonban a fejtegetés “mi"-je nem a közügyekben résztvevő honpolgárok közössége, azaz a nemesi nemzet, hanem egy olyan közösség, amelyet a nyelv és a hagyományok, azaz a kultúra közös volta jellemez. A republikánus politikai nyelv maradt, de a “mi", a beszéd megszólítottja kicserélődött. A kulturális nacionalizmus beszédmódja e kicserélődés felől nézve azon “rousseau-iánus pillanat" szülöttének tűnik, amelyben a republikanizmus nyelve átalakult a nacionalizmus nyelvévé. E néhány évtizedig tartó történelmi pillanat egyik legfontosabb műve a Considérations sur le gouvernement de Pologne, Rousseau lengyel alkotmányterve, amely a szakirodalom szerint “az egyik legtöbbet felhasznált munka" a magyar népiesség szövegeiben. Az alkotmányterv érvelése a hagyományos republikánus fényűzés- és önhaszonkritikát, az idegen szokások átvételének elutasítását a modernitás értelmezésével köti össze. “Ma már nincsenek többé franciák, németek, spanyolok, s bármit mondjanak is, még angolok sem, csak európaiak vannak. Mindenütt ugyanazok az ízlések, ugyanazok a szenvedélyek, egyazon erkölcsök, melyek egyáltalán nem viselnek nemzeti arculatot..." A modernitás, legfőképpen a pénz és a kereskedelem egységesítő dinamikája eltörli a nemzeti sajátságokat. 19. századi magyar szövegek sokaságában tér vissza ez az érvelés, amely a kulturális nacionalizmus beszédmódjának egyik központi vitáját jelöli ki. E vita folyik például Kölcsey Mohácsában vagy Erdélyi 1842-es székfoglaló beszédében. Az alábbi példa az Egy magyar nábobból származik.
A regény harmadik fejezetében három magyar arisztokrata, István gróf, Miklós báró (akik Széchenyinek és Wesselényinek felelnek meg) és Szentirmay Rudolf elzarándokolnak Ermenonville-be, Rousseau sírjához. 1822-ben vagyunk. Elhagyva most a fejezet többi részét, csak hármuk vitatkozására térnék ki, amely arról folyik, halott-e a magyar nemzet. István gróf szerint újjá fog születni: “Elfogadandja a polgárisulás minden jelszavait, lépést fog haladni az idővel, versenyezni fog a világ első nemzeteivel..." E kijelentéshez még az az állítás járul István gróf érvelésében, hogy ezentúl nem a karddal, hanem munkaeszközökkel fogja a magyar elérni a nemzeti nagyságot. Clifford Geertz, ha olvasná az Egy magyar nábobot, azt mondaná, jellegzetes epochalista nacionalista érvelés ez, amely szerint az idő szelleméhez kell hozzáigazítani a nemzetjellemet. Rudolf, aki szerint a nemzet halott vagy halálra van ítélve, így válaszol: “ha fajunk levetkőzi ősi sajátságait, beletörődik azon formákba, miket elé az újabb fogalmak szabnak, megszűnik lenni az, ami; új életet kezd, de a réginek meghal, lehet boldog nép, de nem lesz magyar, mentül inkább megközelít más világnemzetet, annál messzebb távozik önmagától..." Nemcsak az az érdekes ebben a jelenetben, hogy az elbeszélő egy Rousseau sírjához tett áhítatos zarándoklatban jelöli meg a magyar nemzet újjászületésének eredetpontját, hanem az is, hogy itt rousseau-ista érvelést egyedül attól a Rudolftól hallunk, aki nem hisz abban, hogy a modernitáshoz igazodással újjászülethet a nemzet, épp ellenkezőleg, úgy véli, a modernitás el fogja mosni a nemzeti sajátságokat. Rudolf érvelése akár idézet is lehetne a lengyel alkotmánytervből.
Arról nincs egyetértés az irodalomtörténeti szakirodalomban, hogy mikortól használják a nemzet fogalmát a kulturális nacionalizmus beszédmódjának megfelelő értelemben. Bíró Ferenc korszakmonográfiájának A nemzet színeváltozása című fejezete szerint az 1780-as évektől, s elsősorban “a társadalom alacsonyabb néposztályai köréből származó értelmiség" használta, s egyelőre még nem a nemesség. S mivel ugyanezeknek az éveknek a fejleménye a vallásos hit megrendülése, a szerző szerint a metafizikai bizonyosság eltűntével “létrejött a hely az új abszolútum számára", amely a nemzet lett. “A nemzet fogalmának a vallásos tudatvilág területére való betörése a századvég szellemi életének egyik legfontosabb eseménye... A nemzet fogalma a századvég magyar irodalmában gyakran az emberi életet vezérlő végső értékként lép elénk..." Úgy tűnik, van, aki szkeptikus azzal kapcsolatban, valóban megtörtént-e a Bíró által leírt nagy átrendeződés már az 1780-as években. Csetri Lajosnak ezen évtized nemzetfogalmáról szóló tanulmánya azzal a végkövetkeztetéssel zárul, hogy legalábbis a költeményekben nincs nyoma etnikai nemzetfogalomnak; ha nemzetet emlegetnek, a nemesi nemzetet értik rajta. Ide tartozik az a tanulság is, hogy ha a nemzet legfontosabb vagy egyik legfontosabb vonásaként esik szó a nyelvről egy szövegben, attól még egyáltalán nem bizonyos, hogy a kulturális nacionalizmus nyelvét beszéli.
Későbbről nem nehéz rámutatni olyan szövegekre, amelyek a kulturális nacionalizmus azon nyelvét beszélik, amelyen minduntalan átüt a keresztény vallás “nagy elbeszéléseinek" narratív struktúrája és szótára. Ilyen példát az eddig idézett szövegeinkből is lehet hozni: a Játékszín szónoka a haza szavát, amely a nemzet minden tagjában megszólal, Krisztus szavához hasonlítja, a hazaszeretetet az istenszeretethez. Az Egy magyar nábob hőse, Rudolf, miután kimondja (egy párizsi színházi páholyban), hogy “egy új istennek kellene támadni arra, hogy belőlem új embert teremtsen", hirtelen megvilágosodik, mint az elbeszélő mondja, azokat a hangokat hallva, amik Sault Szent Pállá változtatták. Elönti a honvágy, a hazatérés mellett dönt, s elmondja gyermekkora óta első imáját. Megtérése egyszerre és elválaszthatatlanul a hazához és az Istenhez való megtérés. Mindkét szöveg ugyanazt az olvasatot igyekszik előírni: a hazához való viszonyunk olyan (vagy olyan kell legyen), mint az Istenhez való viszonyunk.
Politikai beszédmódok nem tűnnek el nyomtalanul és egyik napról a másikra, mint ahogy nem is jelennek meg így. Ahogyan a kulturális nacionalizmus “átírta" az ősi alkotmányra hivatkozás nyelvét, amint a Játékszín esetében láthattuk, ugyanúgy létezik e nyelvnek liberális és konzervatív “átirata" is. Wesselényi kísérlete a Balítéletekben, hogy kimutassa az ősi alkotmány fő vonásairól, hogy azok sajátlagosan nemzeti s egyben liberális intézmények, eredetileg is jellemezték az ősi alkotmányt s egyben összhangban vannak “a modern kor lelkével", nemcsak taktikai, hanem nyelvi kísérlet is. A liberalizmus Magyarországon epochalista: egyik legfontosabb axiómája az, hogy az idő szelleméhez, a korkívánatokhoz kell igazítani a törvényeket és a politikai teendőket. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a jó politika az, amelyik ’halad a korral’, hanem arról a felismerésről, hogy nem lehet nem haladni. Van egy nagy trend, a társadalmak átalakulása arisztokratikus berendezkedésűből demokratikusba, amely minden országot érint, a kérdés csak az, mekkora megrázkódtatást okozva. Egy ilyen érvelés azon az előfeltevésen nyugszik, hogy a Történelem mozgásának van iránya, s ez az irány felismerhető. Némely ország inkább követi az idő szellemét (netán megtestesül valamelyikben az idő szelleme), mint mások, ezek szolgálhatnak mintaként az átalakulásban. A demokrácia fogalma a liberális beszédmódban nem politikai technikák és intézmények együttesét jelentette, hanem mindenekelőtt jogegyenlőséget, s az átalakulás liberális leírására szolgáló leggyakrabban használt fogalom, a polgárosodás is főként erre vonatkozott, mint Kövér György tanulmányából tudható: “egyaránt kifejezte a kiváltságnélküliek beemelését az alkotmány sáncai közé, vagyis »a nemzet tagjainak összeforrasztását civil közösséggé« , valamint az erkölcsök és szokások pallérozását, csinosítását, beleértve az európai és városi értékek befogadását, azaz a civilizációt. (...) Hozzá kell még tennünk, hogy a kapitalizálódás kimondottan gazdasági jelentéstartalma, az »embourgeoisement« csak jóval később, járulékosan kapcsolódott a » polgárosodás« kifejezéshez."
Ugyancsak később, talán a Kövér György által említett fogalomtörténeti változástól nem is függetlenül erősödött fel a liberális nyelvben a magántulajdon melletti érvelés, miszerint az egyrészt az egyéni szabadságnak az “utolsó bástyája", másrészt pedig “a haladás nagy emeltyűje". Nyilvánvalóan összefüggött ennek az érvelésnek a gyakoribbá válása azzal, hogy megjelent a színen egy olyan politikai ellenfél, a szocializmus, amely kétségbe vonta a magántulajdon fölötti szabad rendelkezést vagy egyenesen magát a magántulajdont. Amint Eötvös is imént idézett szavaival, harminc évvel később Kautz Gyula is az állami mindenhatóság gondolata ellenében érvelt a magántulajdon szabadsága mellett, nem kis liberális pátosszal: a kulturális, gazdasági és szociális fejlődés, amit a világban látunk, “nem állami és hatalmi alkotás, hanem individuális erő, tehetség és teremtő lángésznek a műve". A magántulajdon bármilyen formájú korlátozása tehát sérti az egyéni szabadságot és visszaveti a fejlődést. Kautz e szövegén azonban már meglátszik az a nagy 1880 körüli szótármegújulás, amely az államot a politika fölé emelt cselekvőként értelmezte, akár mint a közérdek semleges szervét, szemben a különérdekek kaotikus világával, a társadalommal; akár mint modernizáló, nyugatias szervezetet, szemben a lomha, keleties társadalommal; akár mint a nemzeti cselekvés vagy hivatás szervét. A közösségi célokat követő erős állam melletti mindhárom érvelés olyanoktól származik (Grünwald Bélától, Beksics Gusztávtól), akik liberálisnak vallották magukat, s akiket, amennyire meg lehet ítélni, kortársaik liberálisnak is tekintettek. Kautznak az állami beavatkozással kapcsolatos elutasítása, mely a “régi liberális" nyelvet beszéli, egy - nagy távlatokat magában rejtő - ponton nyitott az 1880 körüli új szótárra: “Elismerem különösen, hogy az individualismus és a szabadverseny nagy alkotásai arra, hogy életerősen fönnállhassanak, és tovább fejlesztethessenek, némely részben a solidaritas és socialitas elve által való kiegészítésre szorulnak..." A “szociális" fogalmának olyan értelmű használata (és karrierje), amely az alsóbb társadalmi osztályok helyzetének javítását foglalja magában, e szótármegújulás egyik eleme volt.
A liberális beszédmód nem általában hangoztatta a társadalmi intézmények javíthatóságának gondolatát, hanem az egész társadalom átalakulását tartotta szem előtt. Schvarcz Gyula, a 19. század utolsó harmadának egyik konstruktivista liberális gondolkodója visszatekintve így értékelte ezt az átalakulást: “Ilyen nagyszerű [ értsd: nagyszabású] átalakulást oly rövid idő alatt nem élt át századunkban csak még az 1789-iki eszmék hatása alatt a franczia társadalom..." Ugyanazt az átalakulást, melyet Schvarcz rendi társadalomból “egy nyugateurópai értelembeni modern társadalommá, tehát... egységes állampolgári társadalommá" alakulásként jellemzett, gyakran értelmezték - a kulturális nacionalizmus szótárát használva - a nemzet újjászületéseként vagy a magyar történelem újrakezdéseként is. S ez nemcsak olyan konstruktivista liberálisokra igaz, mint Szalay, aki cikkeiben újra és újra elismételte: nem szabad, hogy hiányozzék a bátorság múlt és jövő közötti szakadás kimondására. A félholt vagy alvó nemzet képe, melyet jobb fiai felébresztettek álmából, sok reformkori szövegben tér vissza. Széchenyi saját politikai tevékenységét s annak jelentőségét szintén ezzel a metaforával értelmezte A kelet népében: “midőn a legnagyobb rész még alutt, s csak a lelkesebbek nem estek kétségbe, bátorkodám, egyedül hazafiúi kötelességemnél és férfiúi meggyőződésemnél fogva a nemzetet halálos álmábúl kiméletlenül felriasztani". E kicsiny részlet akkor nyeri el korabeli igazi jelentését, ha értjük “a leglelkesebbek" kifejezést is, mely azokra vonatkozik, akikben élt még a nemzeti szellem, s a “hazafiúi kötelességem" kifejezést is, amely arra utal, hogy az egyénnek vannak kötelességei a hazával szemben. Kötelességei nem szerződésszerűek, hanem természetesek: az ember beleszületik a haza iránti kötelességeibe. Az átalakulás liberális beszédmódban is kifejthető képe szorosan összefonódik a nemzetébresztésnek a kulturális nacionalizmus nyelvén elbeszélhető képével, amely akkor, amikor a hazafinak a hazához fűződő viszonya, illetve haza iránti kötelességei kerülnek szóba, a republikánus szótárt használja.
Érdekes példa erre Pulszky Ferenc 1842-es Centralisatio című tanulmánya, amely egyben a politikai nyelvek, érvelések kevert használatára is példa. Aki az 1840-es évek elején a “haladási párthoz" tartozott, egyáltalán nem biztos, hogy liberális érvelést használt a szövegeiben. Pulszky érvei hol republikánusak, például amikor azzal érvel, hogy a központosítás rendszere megöli a közszellemet, a nép elszokik a közdolgoktól, szolgává válik, s ha külső támadás érné az országot, nem kel majd a védelmére; hol liberálisak, például arról írva, hogy a végrehajtó hatalom folytonosan erősödő központosítása mellett “az egyediségnek nem marad helye", az egyén védtelenné válik. De vannak érvei, amelyeket inkább konzervatívnak szoktunk tekinteni, például azzal jellemzi a központosított kormányzatot, hogy az nemcsak a jelen szükségeire kíván törvényt hozni, de a jövőt is meg akarja tervezni, s úgy belemerül a teóriákba, hogy törvényei életképtelenek lesznek, mert “a nemzet fogalmaival meg nem egyeznek". A jövőt konstruáló, elméletre alapozott politika elutasítása jellegzetesen konzervatív gesztus. A centralizációról és a vármegye jogainak megmaradásáról vagy megváltoztatásáról folyó 1840-es évek elejei vita kiváló példa arra is, hogy egy-egy konkrét kérdésben elfoglalt politikai álláspont mellett gyakran sokféle politikai beszédmód érvelését fel lehet használni. A vármegye jogkörének csorbítatlanul hagyása mellett 1842 táján elvileg lehetett hozni liberális érveket (a vármegye olyan köztes intézmény, amely védelmet biztosít az egyéni szabadság számára a végrehajtó hatalommal szemben), lehetett hozni republikánus érveket (azon nemzet a legszabadabb, amelynél az önkormányzás testületek által a legnagyobb mértékben gyakoroltatik, s ez nálunk a megye), lehetett hozni nacionalista érveket (a vármegye sajátos nemzeti intézmény, s mint ilyen, a nemzetkarakter kifejeződése), lehetett hozni az ősi alkotmányra hivatkozó érveket (a vármegye a gátja annak a demokráciai iránynak, amely eltörölheti az ősi arisztokratikus berendezkedést) stb. A vármegye jogainak szűkítése mellett a centralisták érvelése liberális volt, Dessewffy Emilé viszont, aki a konzervatív párthoz tartozott, nem konzervatív, hanem, mondjuk így, az államrezont érvényesíteni akaró. Egy-egy beszélő politikatörténeti értelemben vett pozíciójának a meghatározása tehát még nem mond sokat arról, hogy milyen érveléseket használt. A rendelkezésre álló érv- és szótárkészletből azokat választották ki, amelyek lehetségesnek és szükségesnek tűntek az érvelés pillanatában. Sem azonosnak nem lehet tekinteni a politikatörténeti helyre és a politikai beszédmódra vonatkozó kérdést, sem elválasztani nem lehet a konkrét cselekvéstől azt az érvelést, amellyel egy szövegben találkozunk.
A republikánus minták korábbi ereje némileg meggyengült a reformkori politikaértelmezésben, annak ellenére, hogy voltak olyan kiemelkedő politikusok, akik a magukról kialakított képhez egyértelműen republikánus mintákat használtak, mint például Kossuth Lajos, aki mindezt olyan sikeresen tette, hogy a róla kialakult kép igazodott is ehhez. Mindazonáltal a saját és mások politikai magatartásának, politikai cselekvésének értelmezésében a rómait felváltotta egy másik paradigma, a francia forradalom. Amikor Széchenyi A kelet népében veszélybe vivőnek láttatja Kossuth és túlzó társai útját, a francia forradalom “nagy elbeszélésével" értelmezi azt: “S nyuljunk kebleinkbe, s tagadjuk ha merjük, nem indulánk-e gyors léptekkel azon pont felé, melyre a convent szónokat felkényszerítve csak úgy birtak hatni, mint árverésen, féktelen beszédeik által túlhaladták egymást, s végkép köztök az lőn a napnak hőse, ki legnagyobb erőszaknak vala apostola." Amikor Szalay László meg akarja határozni programadó országgyűlési beszédében a saját pozícióját, hasonlóképpen jár el: “A francia forradalomnak első kezdetében - s megvallom őszintén, hogy 1789 között Franciaországban, s 1843 között nálunk, nagy hasonlatosságot találok - 1789-et mondtam, nem 1791-et s a következőket..." Szalay 1789 előtti helyzetben látta az országot, s az átalakulást 1791-nél szerette volna megállítani. Beszédrészlete arra hívja fel a figyelmünket, hogy azért vált a politikai cselekvés paradigmájává a francia forradalom, mert egyben az átalakulás paradigmatikus “elbeszélése" is volt, ahogyan azt Eötvös József meg is fogalmazta: “Ami a francia forradalomra nézve a klasszikus ókor története volt, az korunkra nézve a francia forradalomé. Miként akkor Rómával foglalkozott a képzelődés, úgy foglalkozik most Párizzsal, s a Konvent és Constituante hősei háttérbe szorítják azokat, kiknek életét Plutarch írta meg." Hozzá lehet ehhez tenni, hogy a reformkorban és 1848-49-ben ez nemcsak a liberális képzelődésre, de a radikálisra és (másként) a konzervatívra is igaz.
Az ősi alkotmányra hivatkozás konzervatív átértelmezése válaszként született a liberális kihívásra, méghozzá oly módon, hogy elfogadta - vagy fogalmazzunk inkább így: lenyelte - annak egyik alapvető érvelését, miszerint a törvényeket és a politikát mindig a korkívánatokhoz kell igazítani, továbbá azt is, hogy egy ilyen igazításra, a társadalom átalakulására szükség van ma is. Amennyire meg tudom ítélni, a konzervatív gondolkodás egyik legfontosabb kérdése az volt, vajon ez az átalakulás úgy megy-e végbe, hogy egyben elvágja a múltat és jövőt összekötő históriai szálakat, s romba dönti a történészeti jogokat (hogy Kemény kifejezéseit idézzem 1850-es évek elejei írásaiból; szerinte egyébként elvágta és romba döntötte) vagy sem? Mindenekelőtt lássuk, hogyan jellemezte egy 1843-as, konzervatív beszédmódot használó irat, a Hazánk egyik igen jeles főispánjának nyilván tett Politikai Hitvallása szónoka (beiktatási beszédről van ugyanis szó, nem tudom, fiktívről-e vagy sem) a liberális kihívást: “szeretett magyar honunkat is elborítá e mindent javítani kívánó szándék". A mindent javítani kívánó szándék a beszéd szerint “a törvényeket kijavítva - alkotmányokat az emberekkel és tárgyakkal öszvehangzásba hozni törekszik". Dessewffy Józsefnek e mondathoz fűzött jegyzése elismeri ennek a szándéknak a jogosultságát, szükségességét, csak mérsékletre igyekszik inteni. A “mindent javítani akaró szándék" mérséklésére több jellegzetesen konzervatív érvet hoz fel Dessewffy, amelyek közül most számunkra a francia forradalom esete a fontos, amely arra a társadalomjavításra vagy átalakulásra példa, amely “jelen volt és mult országos körülményeinek csaknem tökéletes félretételével, elméletesen, mintegy a priori", s erőszakosan valósíttatott meg. “Ezen benső felforgatásnak akár minősége- s terjedelmére, akár külső hatására, akár iszonyatos rendszerszerűségére, nincs párja a historiában" - folytatódik a burke-iánus leírás. Itt a francia forradalom tehát egy olyan társadalomjavítás alaptípusa, amely egyfelől a múlt teljes félretételével valósult meg, másfelől elméleti kiindulópontoknak megfelelően alakította ki az új rendszert. A konzervatív érvelésben a másik, mérsékelt alaptípus az angliai fejlődés, ahol nem következett be múlt és jövő elszakadása, s a társadalomban az arisztokráciai elem megőrizte vezető szerepét.
E rövid s nem is túl jelentős röpirat hozzásegíthet ahhoz is bennünket, hogy rálássunk, hogyan írta át az ősi alkotmányra hivatkozás beszédmódját a konzervatív érvelés. Kissé hosszabban idézek újra: “Törvényes koronás fejedelmével együtt véve a nemesség - tehát az, ki e földet birja - a haza jövendőjéhez ezer érdekkel kötve lévén, mindig cselekedettel késznek bizonyodott az idő igaz kivánatihoz simúlni, s ez által 800. éves tapasztalás szerint, mi nem csekélység, egy olly hatalmas fentartási elv állott egybe, s erősödött meg, melly a hajdan viharainak - a jelenkori felforgatási viszketegségnek igen is, de a törvényes korszerü javításoknak soha ellent nem állva, a haladás legbiztosb, - majd nem egyedűli, legnemesb kútfejévé vált. - Magyarországban az annyira és méltán óhajtott nemzetiséget képviseli, s történeti alapon a jelent a jövendőhöz köti." Ebben az érvelésben már nem szerepel, hogy változatlanul maradt ránk őseinktől az alkotmány, s azt sértetlenül kell továbbadni az unokáknak, ellenkezőleg, a korkívánatokhoz igazodás képessége, fenntartás és haladás szintézise testesül meg a nemesség politikai tapasztalatában. Az érvelés centrumából kikerült az alkotmány, s helyébe lépett a nemesség. A múltat és a jövőt már nem az alkotmány köti össze, hanem a nemesség; a nemzetiség többé nem az alkotmány fennállásához kötődik, hanem a nemesség fennállásához.
Reinhart Koselleck szerint annak, hogy újkorról, modernitásról beszélhessünk, az az előfeltétele, hogy a várakozások egyre jobban eltávolodjanak a korábban szerzett tapasztalatoktól, az elvárások és a tapasztalat ollója egyre szélesebbre nyíljon. A republikanizmus és az ősi alkotmányra hivatkozás politikai nyelve esetében az olló zárva maradt, a többi itt emlegetett beszédmód esetében azonban már nyitva - ez, mint látható, a konzervatív érvelésre is igaz.
*
E tanulmány azért viseli A keret alcímet, mert egy lehetséges kutatás kereteit igyekeztem meghatározni benne: egyrészt azt a négy politikai beszédmódot - a republikanizmus, az ősi alkotmányra hivatkozás, a felvilágosult kormányzás és a kulturális nacionalizmus politikai nyelvét -, amely véleményem szerint alapanyagát adta a politikáról való beszédnek a 19. század első harmadában, másrészt példákat kívántam hozni e nyelvek keveredésére, “átírására", továbbélésükre, nyomaikra más beszédmódokban, méghozzá többnyire olyan szövegekre hivatkozva, amelyek nem számíthatók a magyar eszmetörténet kanonikus szövegei közé, ezért könnyebben elfogadjuk velük kapcsolatban, hogy az általuk használt szótár, érvkészlet elsősorban nem egyéni, hanem közösségi teljesítmény. Az a feltételezés, hogy ilyen politikai beszédmódok konvenciószerűen léteztek, csak egy-egy szöveg szoros interpretációjában nyerheti el értelmét. A 19. század első feléből származó politikai értekező prózának gyakran fiktív a beszélője, gyakran van szereplője és cselekménye, a szereplők nyelve gyakran elkülönül egymástól és a beszélő nyelvétől. Olyan szövegek esetében, amelyek “nyelvcsaták", azaz többféle beszédmód ütközik bennük össze, mint például a Mohácsban, Kemény A kodifikáció és históriai oskola című cikkében vagy Agricola némely levelében, nem nehéz belátni az e tanulmányban követett megközelítésmód előnyeit. Ugyanilyen látványos példák az “átírások", főként ha a szöveghez nagyon közel hajolva tudjuk ezt megmutatni: a Játékszín két kis részletének magyarázatával ez volt a szándékom. Néha egy-egy szöveg nem “átírni", hanem leválasztani szeretne egy politikai nyelvet eddigi használatáról, mint például Petőfi 15-dik Március, 1848 című költeménye. A kevert érvelések, például Pulszky Centralisatiójában, arra figyelmeztethetik az eszmetörténészt, hogy szerencsésebb, ha nem azt a kérdést teszi fel egy szöveggel kapcsolatban, hogy milyen világnézetet vagy álláspontot tükröz (ez utóbbi a politikatörténész kérdése), hanem inkább azt, hogyan beszél: milyen szótárt, érvkészletet, mintákat, “nagy elbeszéléseket" használ. E beszédmódok természetesen egyáltalán nem fedik le minden szöveg minden részét; kiterjedésüket, erejüket pedig csak akkor tudnánk felmérni, ha monografikus munkák születnének egy-egy politikai nyelvről, nagy példaanyaggal, amely nemcsak a kanonikus szövegekre épülne, hanem olyanokra is, sőt többségében olyanokra, amelyek alkalmiak voltak, tehát a konvenciószerű működés jobban meghatározta őket, mint egyéni teljesítményre törő társaikat. Az eszmetörténet-írás cambridge-i paradigmája szerint kutatók koraújkori anyagon dolgozva egyre több politikai nyelvet “fedeznek fel", így került például újabban a republikanizmus, a természetjog, a nemzetgazdászat nyelve mellé az államrezon politikai beszédmódja. Könnyen elképzelhető, hogy magyar 19. század elejei anyagon ugyanígy “felfedezhetőek" további nyelvek, vagy a kutatás során módosítani kell az általam adott beszédmód-leírásokat. A felvilágosodáshoz (főként pocockiánus értelmezésében) például nemcsak a felvilágosult kormányzás beszédmódja kötődik, hanem a csiszoltság nyelve is - A nemzet csinosodása jórészt ezen a nyelven beszél. Fogalomtörténeti kutatásokra nem egyszerűen azért van szükség, hogy megértsük, mit jelenthetett a beszélő számára egy-egy használt fogalom, hanem hogy arról tudjunk meg valamit, milyen játékteret biztosított a beszélő és a befogadás számára az a lehetőség, amely a különböző szótárak egymásmellettiségéből és keveredéséből adódott. A politikai szövegek szoros “nyelvi" olvasása számos olyan nyomra hívhatja fel a figyelmünket, amellyel mindeddig nem foglalkoztunk: például metaforákra (az alvó, majd felébresztett nemzet; a társadalom mint organizmus vagy mint mechanizmus: gépely, óra; a beteg nemzet s a politika mint orvoslás stb.) vagy más beszédmódok ironikus felidézése. “A keret" tehát egyszerre jelenti a négy politikai nyelvre, keveredésükre, “átirataikra" vonatkozó feltételezést, s egyszerre azokat az eljárásokat, kérdéseket és kutatási lehetőségeket, amelyeket az eszmetörténet politikai beszédmód-történetként való felfogása hoz magával vagy nyit meg.