Tartalomjegyzék [Irodalomtörténeti Közlemények 1998. 5/6.sz.] Kezdőlap

+ betűméret | - betűméret   

SZEMLE

LŐKÖS ISTVÁN: ZRÍNYI EPOSZÁNAK HORVÁT EPIKAI ELŐZMÉNYEI

Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 1997, 233 l. (Csokonai Könyvtár: Bibliotheca Studiorum Litterarium, 10).

Lőkös István vállalt kutatási feladatát Hadrovics László 1970-ben, a Délszláv filológiánk a felszabadulás után című tanulmányában tűzte ki (Filológiai Közlöny, 1970, 3-4), amikor a Zrínyi-kérdés kapcsán megállapította, hogy Klaniczay Tibor Zrínyi-monográfiája minden további kutatás alapja, egyúttal pedig jelezte, a Szigeti veszedelemmel kapcsolatban van még felkutatni, megismerni való - éppen a 15-16. századi horvát költészet tüzetes vizsgálata terén. Utalt arra, hogy nem ismerik a kutatók azt a horvát krónikát, amely Zrínyi Miklósnak, a költőnek egyik forrása volt, és amelyből azt az adatot merítette, hogy Zrínyi ölte meg a szultánt, valamint Képes Géza nyomán arra is figyelmeztetett, hogy a Szigeti veszedelemben is vannak középrímes sorok, amelyek a 15-16. századi horvát költészetnek “szinte elengedhetetlen kellékei", és hozzátette: “lehet, hogy Zrínyi önkéntelenül is horvát reminiszcenciák hatása alá került a verselésében".

Ezeknek a kérdéseknek jobb és szélesebb körű megismerését szolgálja Lőkös István munkája, amelyben a szerző a közismert világirodalmi (elsősorban olasz) háttér mellé odarajzolja immár a délszlávot is az 1501 és 1638 közötti időszakban - Marko Marulic Judit című eposzának megírásától a nagy dubrovniki eposzíró, Ivan Gundulic haláláig. Lőkös István nem úttörő a problémák felvetésében, hiszen Margalits Ede és Hajnal Márton komparatisztikai értekezései a századfordulón (1903, 1905), majd Szegedy Rezső (1915), Bajza József (1937) és Hadrovics László (1938) tanulmánya biztosította a Szigeti veszedelemmel kapcsolatos vizsgálatok kontinuitását, s ezek a tapasztalatok a háború után Klaniczay Tibor 1954-es, illetve 1964-es Zrínyi-monográfiájának Karnarutic ról szóló mondataiban szintetizálódtak. Király Erzsébet 1993-as Szigeti veszedelem-kiadásának előszavában a minket érdeklő horvát relációt (Karnarutic szerepét az eposz megformálásában) Klaniczay Tibor megállapításaként nyomatékosítja, és hangsúlyozza jelentőségét az addigi nézetekkel szemben. Csuka Zoltán A jugoszláv népek irodalmának történetében (1963) már betekintést kínál a magyar olvasónak Marko Marulic , Brne Karnarutic és Ivan Gundulic munkásságába, most pedig Lőkös István nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy Zrínyi Miklós hőskölteményének horvát epikai előzményeit tárja fel. Azokra a jelenségekre irányítja a figyelmet, amelyek a magyar kutatókat Lőkös Istvánhoz hasonló részletességgel még nem foglalkoztatták. Lőkös a horvát nyelvű műepika olyan alkotásainak elemzését végezte el, amelyek közvetve-közvetlenül a Szigeti veszedelem szövegébe, még inkább pedig Zrínyinek, a költőnek a tudatába épültek, anélkül azonban, hogy vállalta volna a költő horvát irodalmi ismereteinek vizsgálatát, mert feltételezhetően ezek az ismeretek alaposabbak voltak, mint amennyire eddigi ismereteink alapján gondolni lehetne. Lőkös István monográfiájának írása közben kettős feladatot vállalt: megbízható képet akart rajzolni a horvátországi (elsősorban a horvát, de ugyanúgy a latin nyelvű) műepika történetéről a maga kijelölte 1501 és 1638 közötti időszakban, másodsorban olyan eszmetörténeti fejlődésvonalat, alakulástörténeti görbét kívánt felrajzolni, amely azt mutatja meg, hogy Marko Marulic művészetétől Brne Karnarutic versén át egyenes út vezet Zrínyi költői műhelyéhez, Marko Marulic Judit című eposzától Karnarutic históriás énekén át Zrínyi Szigeti veszedelem című hőskölteményéig. Kitekintésként pedig - a feltételezhető kiágazásokat is érintve - Ivan Gundulic ig nyomozza az eposzműfaj, a török veszedelem és Szigetvár ostroma kérdésének összefonódását is. A fejlődésvonalnak két ága van: az egyik a műformát, a másik az eszmét célozza. Lőkös István mind a két ágon nyomoz. Nyomban megállapíthatjuk, hogy nem egyforma mértékben tett eleget a szerző mindezen elvárásoknak. Biztosabban mozgott a monográfiaírásnak a jelenségeket leíró és azokat összevető szférájában, s bizonytalanabb volt, amikor eszmetörténészként kellett megnyilatkoznia: sok kérdés tisztázását nem vállalta, azokat a horvát irodalomtudomány feladatának tudta be.

Joggal áll Lőkös István figyelmének előterében Marko Marulic műve, amelynek egy kismonográfiát kitevő figyelmet szentelt könyvében A Marulic -jelenség címmel. A magyar világirodalom-ismeretben szinte teljesen ismeretlen spliti-spalatói író a horvát irodalom első nagy egyénisége, aki a középkor és a reneszánsz határán egyként mesterien kezelte a középkori világ anyanyelvét, a latint és anyanyelvét, a horvát nyelv spalatói dialektusát. Marulić tudott mind a teológus, mind a világi értelmiségi ember módján gondolkodni és magasrendű műveket alkotni. Ő az, akit Hadrovics László 1938-ban a “régi horvát irodalom legegyetemesebb elméjének" mondott. Világi ember volt, aki a bűnös fiatalkor után fordult a valláshoz, “tért meg", és 1500-ban elkészítette Kempis Tamás Krisztus követése című művének horvát fordítását, majd 1501-ben megírta Judit című elbeszélő költeményét, amely majd húsz év múlva jelenik meg nyomtatásban. “Amennyire istenfélő, annyira tudós" író lehetett Marulic , ahogyan egyik modern horvát életrajzírója minősítette, főképpen ha arra gondolunk, hogy szépírói munkái szorosan összefüggnek a vallással kapcsolatos elmélkedő karakterű, példázatszerű alkotásaival. Egyszerre képviselte a jámborságot, a tanultságot és a szépen szólást, tehát a pietást, az erudíciót és az eloquentiát, ezeket az Erasmus hirdette erényeket.

Annál feltűnőbb, hogy Lőkös István a teológus Marulic nak szentel kiemelt, részletekben bővelkedő figyelmet, amit akkor fogadhatunk el célravezetőnek, ha mindenekelőtt a szempontunkból elsősorban érdekkel bíró Judit-eposzban is a teológus tettét értékeljük. Holott költői alkotásról van szó, amelynek nem teológiai vonatkozásai vannak, hanem bibliai kapcsolódásai. Lőkös István könyvének Marulic ról szóló fejezetében a kívánatosnál terjedelmesebb figyelmet szentelt a morálteológus írónak. Viszont még a kívánatos időrendet is elhanyagolva a Kempis-fordítást csak a Marulic -fejtegetések nyolcadik fejezetében tárgyalja, és ott Kempis hatását elhanyagolhatónak mondja, hogy nyomban utána megállapítsa: “természetes, hogy a vallástudományok iránt fogékony, egyúttal költői ambíciókat is dédelgető Marulic ot megragadta a modern ájtatosság, Kempis Tamás művéből megismert, spekulativitástól mentes gyakorlatiassága, az erények napi gyakorlására vonatkozó és a mindennapi vezeklés szükségességét hangsúlyozó intelme, s a hitélet érzelmi alapozottságú átélése" (37). Valójában a Kempis-fordítás szerepet játszhatott a Judit-eposz eszmei kialakításában, s feltételezhetően az 1506-ban megjelent De institutione bene vivendi per exempla sanctorum című traktátuséban is, amely vagy párhuzamosan formálódott a Judit-eposszal, vagy közvetlenül követte azt. Erre vall Lőkös Istvánnak az a megfigyelése, hogy a De institutione bene vivendi... negyedik könyvének negyedik fejezete, amely az igazság és a hazugság kategóriáit vizsgálja, felmenti Juditot, aki csellel ölte meg Holofernészt. Lőkös a pia fraust emlegeti, de említhette volna a vis maiort is, amikor - Marulic szavaival - “olykor mégis szükséges alakoskodni, titkolózni és hazudni", hogy súlyosabb bűnt ne kelljen elkövetni. Lőkös István idézi Marulic nak a sorait, amelyek egyúttal a Judit-történet összefoglalóját adják: “És mégis, ki merné elítélni az özvegy Juditot a ravaszságáért, csalásáért és tiszta hazugságáért, amellyel felszabadította szülőföldjét a megszállás alól, egész Júdeát pedig, azaz Isten népét a rabság veszedelmétől" (27). Szerzőnk nem tudott ellenállni a csábításnak, és Marulic művét nem a költő, hanem a morálteológus alkotásaként szemlélte, és nem vette kézbe E. R. Curtius nevezetes művét, amelyben azt a megállapítást is megtalálta volna Jeromosról, Marulic földijéről szólva, hogy a Biblia “nem csupán szent dokumentum, hanem irodalmi mű is".

Szembeötlő, hogy Lőkös István ragaszkodik például az in medias res eposzi követelményéhez akkor is, amikor azt nem leli fel Marulic eposzában. Idézi magának az eposznak a teljes címét: “Spalatói Marko Marulic könyve, amelyben Juditnak, a szent özvegynek története található horvát versekbe szedve, hogyan öli meg Holofernészt, a hadvezért tulajdon hadserege kellős közepén, és szabadítja meg az izraeli népet a nagy pusztulástól" (214). Érthetetlen, hogy ebben a terjedelmes címben látja az in medias res meglétét az eposzban, mondván, így biztosította Marulic a “medias res kezdést és a retrospekciót is". Valójában nem találni sem az egyiket, sem a másikat, de az epizódoknak sincs meg az a szerepük, amelyet a szerző az eposzi cselekményépítés szabályainak ismeretében feltételezett. Egyenes vonalú az eposz cselekménye, s Judit csak a harmadik énekben kapcsolódik az eseményekbe, amikor Holofernész serege Betulia falai alá érkezik, s azután halad tovább a történet a végkifejlet felé.

Lőkös István monográfiájának másik vitatható tétele a “po obic aju naš ih zac injavac" kifejezés értelmezése és értékelése. Lőkös szerint Marulic “éles különbséget tesz az általa rímfaragónak tekintett hazai versszerzők (zac injavac) és a régi poéták (starih poet), azaz az ókori mesterek között" (63). A szerző láthatóan úgy értelmezte Marulic előszavának ezt a kitételét, hogy a hazai versszerzőket lenézte, másodrendűeknek, “rímfaragóknak" tartotta. Azonban Marulic eposzában nem találni alapot erre a feltételezésre. Valójában Marulic egyforma tisztelettel beszél mind a horvát nyelven verselőkről (hiszen maga is horvát nyelven írta eposzát!), mind a követett mintáit megalkotó régi poétákról. A horvát verstani irodalom már tisztázta Ivan Slamnig dolgozatával a zac injavac kérdését: Marulic előszava szerint a zac injavac a költő horvát nyelven. Sajnálatos az is, hogy míg Lőkös István gondosan számba veszi a “régi poéták", elsősorban Vergilius, majd Dante követésének adatait, a “mi versszerzőink szokását", tehát a horvát nyelvű verselés jellemzőit nem írja le, holott nyilvánvalóan arról a “kétszer rímelő izoszillabikus tizenkettős sorfajról" van szó, amelyről maga a szerző is közli, hogy már Marulic előtt is ismerték, és egy 1363-ból származó adatra hivatkozik, majd közli, hogy a 15. században már alkalmazták Zadar, Dubrovnik és Split horvát poétái.

A Marulic -fejezetek kapcsán végül sajnálni kell, hogy Lőkös István megállt a Judit-eposz elemzésénél, az erre következő majd 25 év költői termésének már alig vagy egyáltalán nem szentelt figyelmet. Latin nyelven írt Dávid-eposzát, amely csak 1954-ben jelent meg, még emlegeti, de nem nyomatékosítja a Judit-eposszal rokon tematikáját. Nem említi a Herkulesről szóló Marulic -művet, csak annak 1519-es, Erasmust emlegető ajánlását figyelte meg. Pedig páratlan alkalom nyílt, hogy egy Marulic -monográfia teljességével mutassa fel a magyar irodalomtudománynak a spliti írót, aki Beriszló Péter horvát bán és veszprémi püspök baráti köréhez tartozott. Az azonban kitetszik Lőkös István munkájából, hogy Marko Marulic Kempis Tamástól eljutott Erasmusig, aki az 1510-es években éppen Jeromos műveivel foglalkozott.

Lőkös István könyvének másik nagyobb egységében Brne Karnarutic munkásságával, azon belül elsősorban a Vazetja Sigeta (Sziget várának elfoglalása) című epikus költeményével foglalkozik. Jelentős fejezete ez az értelmezésnek, hiszen Karnarutic művéhez nem Zrínyi Miklós hőskölteménye felől közelít. Az ilyennek, azaz a Zrínyi-Karnarutic -kutatásnak a magyar tudományban immár százéves a múltja. Lőkös István Karnarutic mintája és példája, Marko Marulic Judit-eposza felől közelíti meg a Szigeti veszedelemben is tetten érhető zadari-zárai katonaköltő művét. A szerző e mű jelentős közvetítő szerepét mutatja be dolgozatában. Egyet lehet érteni azzal a célkitűzésével, hogy “körvonalazza", milyen módon illeszkedik Karnarutic műve a törökellenes horvát műepika “Marulic tól Gundulic ig ívelő folyamatába". Az új horvát irodalomtörténet-írás java eredményeinek ismeretében mód nyílt számára, hogy a magyar filológia Karnarutic -képét újrarajzolja. Nem mindenben lehet azonban egyetérteni azzal az állítással, hogy ezeknek az új interpretációknak valódi “nóvuma" az, hogy a vizsgálódás körébe került Karnarutic másik műve, a Ljubav i smrt Pirama i Tiž be (Pyramos és Thisbe szerelme és halála) című műve is, mint ahogyan problematikusnak tetszik az a feltételezés, hogy azért ajánlotta Ovidius-átdolgozását éppen Verancsics Antalnak, mert felismerte, hogy a zadariak a “török elleni védelmet... elsősorban a magyar királytól és alattvalóitól remélhették és nem annyira Velencétől" (126). Legnagyobb eredménye az újabb horvát vizsgálódásoknak Karnarutic Marulic -recepciójának tüzetes kivizsgálása. Lőkös István Franjo š velec elemzésére támaszkodik, aki Marulic és a 16-17. századi zadari költők kapcsolatait vizsgálta. E dolgozatból vette példatárát is, de nem tud Pavao Pavlic ic frissebb, 1989-es dolgozatáról a spliti Moguc nosti című folyóirat Marulic -számában, amely a legrészletesebb a Marulic -Karnarutic -kapcsolatok kimutatásában. Pavlic ic számba vette a motívumokban, az eposz struktúrájában, nyelvében tetten érhető Marulic -hatásokat, de azokat a pontokat is, amelyek a különbözőségekről vallanak. Ez utóbbiak között a legfontosabb talán az a megfigyelés, hogy Karnarutic nem fejlesztette művét a Judit mintájára valódi eposszá, hanem a históriás ének szintjén tartotta, mert egyetemes jelentést nem tudott történetének adni. Ellenben Karnarutic volt az, aki Szigetvár “veszedelmében" meglátta az eposzi lehetőséget!

Az értekezés írója igazán elemében akkor volt, amikor két szöveget vethetett össze: Marulic Judit-eposzát a Bibliával, Karnarutic Szigetvár elfoglalását Ferenc C rnko Sziget megszállása és elfoglalása című beszámolójával. C rnko szövegét a maga tolmácsolásában idézi, noha a Rúzsa Lajos és Angyal Endre Cserenko és Budina című közleményében (Századok, 1971, 1) elérhető magyar fordítását is használhatta volna.

Elszalasztott alkalomnak tetszik, hogy Lőkös István mellékesen érinti csupán azt a Zrínyinél megszólaló és a Szigeti veszedelemben kiteljesedő gondolatot, hogy Isten a törököt a magyarok bűne miatt büntetésként küldte a nyakukra. Hivatkozik Klaniczay Tibor Zrínyi-monográfiájának megfelelő fejezetére, amelyben éppen e gondolattal kapcsolatban Klaniczay azt állította, hogy ebben a felfogásban Zrínyi a “reformáció eszmekörére támaszkodik". A magyar eszmei örökség erre látszik utalni, ám Zrínyinek horvát és katolikus forrásai is voltak. Ugyanez a gondolat, amelyet Marko Marulic szólaltatott meg, Karnarutic révén nyilvánvalóan bekerült Zrínyi tudatába.

Kevésbé sikerült és kevésbé meggyőző Lőkös István könyvének Gundulic -fejezete (188-202). Nyilván a teljesség igénye sugallta, hogy foglalkozzon Gundulic tyal és nagy művével, az Osman című barokk eposszal. A szerzővel együtt tehetjük fel mi is a kérdést: “eljuthatott-e Zrínyihez valamely kéziratos változata" a horvát eposznak?

A könyv kiegészítő fejezetei közül a Sztárai- és a Tinódi-analógiák a többet mondóak, noha a Sztárai-Marulic érintkezés ténye inkább feltételezés, hiszen Marulic egyes életrajzírói szerint nincs semmi bizonysága annak, hogy Marulic Padovában tanult. Mindenesetre szép filológiai fegyvertény lenne e kérdés megválaszolása!

Néhány apróbb megjegyzést is igényel Lőkös István könyve. Hadrovics László neve kimaradt a névmutatóból, holott a szövegben említi nevét. Elkerülte a figyelmét Vladimir Vratovic nak Hrvatski latinizam i rimska knjiž evnost (Horvát latinitás és a római irodalom, Zágráb, 1989) című tanulmánykötete, amelyben értekezés olvasható a latin és a horvát nyelvű Davidiászról, a latin nyelv és a nemzeti nyelvek viszonylatait vizsgáló dolgozat pedig foglalkozik Marulic Juditjával, valamint Marulic és Beriszló Péter kapcsolatával.

Lőkös István, a fentiekből is kitetszik, a magyar tudományosság szempontjából jól minősíthető témát dolgozott fel, amikor a 16-17. századi horvát törökellenes műepikát és Zrínyi Miklós gondolkodását vizsgálta, valamint a Szigeti veszedelem mögé odarajzolta a horvát eszmei-irodalmi hátteret is, kiegészítve ilyen módon eddigi Zrínyi-ismereteinket. Felfedte, hogy a horvát irodalom szintén kidolgozta azokat az eszmei téziseket, amelyek Zrínyi felfogásának is sarkalatos tételei. Nevezetesen azt, hogy Isten büntetése a török veszedelem, és hogy az idegen túlerővel a számbelileg kisebb, de erkölcsileg tiszta és egységes közösség képes megküzdeni.

Lőkös István elsősorban filológusként s kevésbé műértelmezőként vagy szellemtörténészként vizsgálta a három adriai város: Split-Spalato, Zadar-Zára és Dubrovnik-Raguza íróinak a törökellenesség jegyében írott műveit. Megállapításait legtöbbször hitelesíti a horvát irodalomtörténet-írás. Szerzőnk nagyjából naprakészen forgatta forrásait.

EISEMANN GYÖRGY: SZIMBÓLUM ÉS METAFIZIKUM
KOMJÁTHY JENŐ KÖLTÉSZETÉBEN

Budapest, Széphalom Könyvműhely, 1997, 208 l.

Komjáthy Jenő az a fajta különös költő, akinek a verseit kezdettől igen kevesen olvasták; mégis lírikusok, irodalmárok számára nyomatékosan számon tartott példa, visszatérő, újravitatott téma. Vajon miért? Napjainkban is tanúi lehetünk az élő jelenségnek. Évtizedek után, 1989-ben jelent meg verseinek és válogatott prózájának kiadása (Rába György gondozásában), s az utóbbi években immár a harmadik olyan elmélyült tanulmányt tarthatjuk a kezünkben, amely különös figyelmet szentel a költőnek. (Nagy Attila Kristóf, Szellemi bonctan, Bp., 1992; S. Varga Pál, A gondviseléshittől a vitalizmusig, 1994; s jelenleg Eisemann György munkája.) Mi indokolja ezt a fokozott érdeklődést?

Eisemann György könyve válaszok sorát adja a felvetett kérdésre. Elsőként úgy térképezi fel az eddigi irodalomtörténeti megállapításokat, hogy nem elégszik meg az alkalmazott minősítések fogalmi tisztázásával, hanem e fogalomtisztázások feltételrendszerét, hátterét is megvilágítja. Azaz: Komjáthy Jenő költészete megközelítésének szemléleti kereteit jelöli ki, középpontba állítva - a címben is kiemelt - “szimbólum" és “metafizikum" jelenségeit. Pontosítja, milyen értelemben tekinti a Komjáthy-lírát “metafizikus"-nak. E jelző kapcsán hangsúlyozza filozofikum és költészet alapvető különbözőségét. Óv az immanens filozófiai kategóriákkal való megközelítéstől. Lírikus, líra esetében csakis a “műformában megjelenő" világkép metafizikai voltáról van szó. A költő, a költészet oldaláról annak “metafizikai igényéből" indul ki, mint az evilági ismereteken túli, transzcendens tudás felfedezésére irányuló törekvésből. Az ilyen értelmű költői metafizika eredendően vonzódik a szimbolikus kifejezéshez. Eisemann ezen az összefüggésen belül azt állítja reflektorfénybe: lehet-e a kettő (metafizikus igény és szimbolizáció) között esztétikai kapcsolat? Majd így kérdez tovább: ha lehet, miként alakul ki? milyen változatokat, módozatokat alkot? Úgy véli, hogy a kettő esztétikai kapcsolatának módja, típusa, árnyalata stb. az, amely összehasonlíthatóvá tesz hasonló nemzetközi művészeti folyamatokat egymással. Köztük elhelyezhetővé tesz például egy Komjáthy Jenő által megteremtett lírát; hozzásegíthet annak körülhatárolásához, hogy mi tekinthető egyik vagy másik költészetben (például Komjáthy Jenő lírájában) egyedinek, eredetinek.

Következő lépésként megkülönbözteti a “filozófiai szimbolizmust" a “stilisztikai szimbolizmustól" (Horváth János). R. Ingarden, E. Cassirer, Ch. Morris, S. Langer, W. K. Knight nyomán, Tamás Attilát, J. Derridát felidézve, kutatási eredményeiket önállóan szintetizálva felsorakoztatja és kifejti a finom árnyalati s mégis lényeget hordozó különbözéseket. Eszerint kiemeli, hogy a “filozófiai szimbolizmus" esetében forma és idea, kép és fogalom, hasonlat és gondolat között nem “viszony" áll fenn, hanem megfelelés, sőt azonosság, eggyé válás. Jelentő és jelentett azonos, egybeesik, látható a láthatatlannal egyesül. Joggal idézi fel ez a romantika esztétikai felfogását, például Schelling “Sinnbild"-jét (mint eszme és kép összekapcsolását) - abban az értelemben is, amelyben ezt H. G. Gadamer említi.

Eisemann György egyetértően hivatkozik Nagy Attila Kristóf találó megállapítására: Komjáthy Jenő attitűdjében szimbolista, stílusában romantikus. Saját gondolatmenete mindkét vonatkozást jelentékenyen kibővíti, elmélyíti a kijelentés tartalmát. Az ily módon körvonalazott “filozófiai szimbolizmus" segít Komjáthy Jenő szimbolizmusa egyedi karakterének közelebbi meghatározásához; költői létmódja, alkotásmódja, poétikája helyének kijelöléséhez a “szimbolizmus" művészi irányain, világirodalmi változatain belül.

Eszerint Komjáthynál is a szimbólumnak az a felfogása érvényesül, amely szerint a jelkép mintegy “ontikus státuszt nyer". Az a fajta metafizikus líra az övé, amelyben - ellentétesen a korrespondancia-elvvel - nem megmutatkozik a titokzatos, hanem magát az őseredetit képezi; amelyben metafizikum és szimbólum nem közvetetten, sejtetés, sugallat formájában jelenik meg, hanem a két szféra közvetlen érintkezésében. Vagyis filozófia és művészet, metafizika és poétika sajátos találkozásának vagyunk tanúi, a “diskurzusszférák átfedésének", mely a művészi és filozófiai nyelvezet különös kapcsolatában is jelentkezik. A fenti kifejezést Paul Ricoeurtől idézi Eisemann, s úgy vélem, okkal állítja merészen egymás mellé a neves francia teoretikus gondolatmenetét - ezen a ponton - Palágyi Menyhért hasonló okfejtésével. Komjáthy Jenő metafizikai szimbolizmusánál tehát nem korrespondenciával, hanem “aletheiá"-val, eggyé olvadással találkozunk, beleértve egyúttal a felfogás platonikus gyökereit. Hogy ezeken az itt csupán elnagyoltan jelzett kereteken belül milyen érzékeny megkülönböztetésekkel él Eisemann, arra példa lehet akár az, amikor kiemeli, hogy Komjáthynál fogalom és kép egysége “nem a két beszédmód" (filozófia és költészet) “stiláris sajátosságainak megszüntetésén, hanem éppen az érzelmi és gondolati stílusérték állandó egymást-meghaladásán nyugszik".

A szemléleti keret e felvázolása után, e fogalmi rend logikáját követve a továbbiakban szubjektum és idealitás kapcsolatát, filozofikum és poézis/poétika egymást átjárását kíséri figyelemmel. Vagyis: a Komjáthy Jenő-féle “filozófiai szimbolizmus" és az azt létrehozó “metafizikai igény" költői-személyiségfejlődési eredőit, az igény létrejöttét, forrásvidékét, gondolati, művelődési hátterét deríti fel pontosan. E nagy fejezetnek - gondos megfontoltságot sejtetően - a Szöveghatárok és olvasatok (kéziratban: Ihletések és párhuzamok) címet adja, elkerülvén például a “Filozófiai és irodalmi hatások" pontatlan, félrevezetésekre okot adható megjelölését. Komjáthy Jenő filozófiai, eszmei elképzeléseinek lehetséges forrásait, a gondolataival rokon áramlatokat úttörőként Nagy Attila Kristóf mérte föl. Eisemann hivatkozik a Szellemi bonctan eredményeire, ugyanakkor kiterjeszti, s főleg elmélyíti az összefüggések feltárását. Fontos árnyalatok differenciálásával veszi számba nemcsak azt, hogy milyen bölcseleti rendszereket ismert a költő, hanem azt is: milyen interpretációkon keresztül hatottak rá, mint elegyednek az egymással rokon felfogások bizonyos alapelvei, miként erősítik egymás hatását, avagy miként váltanak ki ellenhatást. S főként azt állítja középpontba: miként szervülnek a különböző eredetű gondolatelemek a Komjáthy-féle nézetek egészében; milyen személyesnek tekinthető egyénítés történik a költő metafizikai felfogása, tematikája, attitűdje kialakítása során. Olyan jelentékenyen eltérő fogantatású és kidolgozottságú rendszerek belső összefüggéseit keresi meg, mint amilyen a gnoszticizmus, Spinoza, a német misztikusok, Schopenhauer - a Schmitt Jenő Henrik által értelmezett Schopenhauer -, Nietzsche és Palágyi Menyhért. Meggyőzően, aprólékos figyelemmel szálazza szét az eszmerendszerek találkozópontjait és elágazásait: a Komjáthy-költészet szempontjából meghatározó jelleget figyelve. Ilyen közös pont a szubjektum belső világa és az idealitás közötti közvetlen kapcsolatra törekvés, a földi látszattal szemben a titkos isteni szellem megismerhetősége, a “világmegváltó önmegismerés" - a heurisztikus belső megvilágosodás pillanataiban. (Vö. gnoszticizmus, Spinoza, Schmitt Jenő Henrik.) Az ideát megismerő individuum a “dionüszoszi mámor" idején, a villámszerűen ható felismerés “pillanatában" - mint istenülő öntudat egyetemes alanya éli meg önmaga létét, “örök jelenként" az időt. (Gnoszticizmus, Schopenhauer, Nietzsche.) Teozófiai, kozmológiai, antropológiai, bölcsészeti stb. ismeretek, tapasztalatok értelme és átértelmezése Komjáthy Jenő számára saját metafizikai igényének igazolását és megerősítését jelenti. Eisemann György e rendkívül körültekintő szemlével feltárja azt a gondolati bázist, egyben fogalmi rendszert, viszonyítási hálózatot, amely a költő belső meggyőződéseinek támpontjait képviseli, s esztétikai, poétikai gyakorlata kialakításának ösztönzője, háttere.

Ezek után kerül sor magának a költészetnek módszeres interpretációjára. Úgy látom, hogy munkájának egyik kiemelkedő vívmánya és találata az a speciális eszköztár, amelyet kialakít magának e feladat megoldásához. Ilyen egyéni vívmánynak tartom a Komjáthy-líra analíziséhez kreált szempontrendszert; s külön azt, ahogy a heurisztikus mozzanatsort a dolgozat gerinceként, szervező elveként is kezeli. Ennek megfelelően az értekezés centrumát három nagy elemző fejezet alkotja: Az én-önmaga alanyiság; Az én-te alanyiság; Az én-ő alanyiság. A három “dimenzió" megfelel három alapvető összefüggésrendszernek. Olyan speciális kapcsolatokat jelölhet így meg, amelyek egyszerre teszik lehetővé a filozófiai, a pszichológiai, a költői nyelvi-poétikai megvilágítás esélyét. Egyúttal a felsorolt vizsgálatok egymás közti érintkezéseit, másutt ellentéteit is követhetővé változtatják. Gyújtópontokként tekinthetők e kiemelt nézőpontok, amelyek a Komjáthy-líra természetéhez igen jól illenek. A három nagy fejezeten belül az első és a harmadik (Én-önmaga, Én-ő alanyiság) mintegy tükörszerűen kiegészíti egymást. Az elsőben a szubjektivitás mindenségként, a harmadikban pedig a mindenség szubjektivitásként jelenik meg. A költő versidézeteivel közelebb hozva: “Én vagyok az átló", “Az időnek magva vagyok", “Bennem a lét ősárja foly"; illetve: “Mindenben ő és minden benne él, / ő a központ, ő az ok s a cél". Az első dimenzióban ez mint az alany átlényegülésének élménye, belső útja, azaz ennek költői megjelenítési fokozatsora jelenik meg az istenülésig. (A Füst című vers elemzésétől a Deliriumban című költemény interpretációjáig.) A harmadik alanyiságban pedig a kozmikus egységbe illeszkedés átélésével találkozunk (Mégis egy!, Az ősige stb.). A kettő között, a második (Én-te) dimenzió köre áll legközelebb a szokott, tematikus tagoláshoz. Itt a “tudvágy és élvvágy", a megismerés és a gyönyörvágy találkozása esetében a “polaritások összetartozásának" átélése, kifejezése a szerelmi költészetben, főként az Éloa-ciklusban valósul meg. Az egyes nagy fejezeteken belül az elemzések sorozatokat alkotnak. Például az elsőnél - az istenülésvágy élménykörénél - Eisemann számba veszi az idetartozó inspirációkat, majd figyelemmel kíséri, hogy fonódik ez össze Komjáthynál a tér-, majd időbeliség sajátos átélésével, az extázisban “téridő" közegébe emelkedéssel. Ehhez szorosan kapcsolódik a motivika kialakulása: a térképzetek változásai, ezek fázisai, ezek összefüggése toposzokkal (Füst); a térmozgás dinamizmusa (Viharének); a táj szerepének változása a poézisben, s az Eisemann által “téráthatás"-nak nevezett költészeti jelenség, egyben mozzanat. Mindez összefűződik a nyelvi mágiával, a hangzás funkciójának felfokozódásával. Vezérfonál a líratörténeti megvilágítás, viszonyítás. Jó példa lehet erre Komjáthy “vihar"-képeinek összehasonlítása a romantika hasonló költői metaforáival, látomásaival (Vörösmarty stb.). Komjáthy négy álomversének egymás mellé állításával (Az álmodó, Álom, Álmodva, Álom és valóság) a belső látás metamorfózisára vet fényt, annak mozzanataira, amint a gnosztikus motívumok elérik a szimbolizmus határát. Eklatáns példát jelentenek az önszimbólumok, ezeknek is két ellentétes pólust képviselő változatai. Az otthontalanságot átélő költő önmaga “árnyéká"-nak, “istenálmok roncsának" érzi és nevezi magát; míg az otthonosság mámorában ő az “örök tűzmag", “önnön lelkem lelke", “ősi, isteni lélek" stb. (Árny, És szólt a démon, Őszi dal, Óda a naphoz, Magamról, A koldus stb.). Ez utóbbi, eksztatikus emelkedésre, “térmozgás és benső áthatás együttesére" (Eisemann) megleli Komjáthy a “lélekmadár" ősi toposzát (vö. Nagy Attila Kristóf), de máskor a tűzmadár vagy általában a madár, sőt: a madárszerű mozgás megidézésével utal erre (Füst). Így a szerző mintegy a metaforikusság megszületésének folyamatát szemlélteti elemzése során.

Summázó nagy fejezetében (A stílus “metafizikája") Eisemann mintha önmaga is alig győzné learatni, betakarítani az igényes, tágkörű vizsgálódás, az elméletileg mélyen megalapozott, kompetens módon szisztematizált, ugyanakkor érzékeny, árnyalatos, invenciózus elemzések rendszere nyomán adódó konklúziótermést. Mi ennek a lényege, újdonsága? Hivatkozik és támaszkodik a Komjáthy-líra nyelvi és stílusproblémáinak már meglévő, alapos feltárására, főként Németh G. Béla joggal sokat idézett tanulmányaira. Saját munkája elsősorban azzal bővíti Németh G. Béla kitűnő, érvényes megállapításait, hogy a költészet metafizikai vonatkozásai felől indul. Mi ennek a gyakorlati nyeresége?

A Komjáthy-életmű felépítését a már kiemelt három szempont (dimenzió) felől világítja meg. Ez a három dimenzió megfelel a teremtés - megváltás - üdvözülés három szakrális mozzanatának (teozófiailag); ugyanakkor a látomás-jelleg három fázisának is (az eszme feltűnése, a látomás ontikus státuszának előtűnése - nyelvként; a vízióból kibomló létezés). Szintén a dimenzióknak megfelelő a háromféle dikció: a “heurisztikus", az “imaginatív" és a “logoszi" karakterű. Ez utóbbiak egyúttal a stiláris “energiák" működésének, működtetésének is három alapváltozatát képviselik. Mindezek nyomán Eisemann György új oldalról igazít el Komjáthy költői világának egyedi karakterjegyei között.

Ezek áttekintéséhez a költő “kratüloszi" nyelvfelfogásából indul ki (egyetértően hivatkozva S. Varga Pál kitűnő fejtegetéseire). Párhuzamba állítja ezt a gondolatsort a későbbi s mai nyelvfilozófiák megállapításaival (Humboldt, H. G. Gadamer stb.). Eszerint az egyik központi, közös gondolat: a nyelv nem termék (ergon), hanem kreatív (energia). Komjáthy esetében a kreatív lendület szerepét emeli ki. Felmutatja, hogy az alanyban rejlő feszültség, a “teremtő indulat" áradása, hullámzása milyen alapvető, meghatározó jellegű (A homályból). A kiemelt kreativitás jelenlétét fedezteti fel a jellegzetes Komjáthy-féle párhuzamos gondolatritmusok és versmondattan összefonódásában; a beszéd kreativitására való támaszkodásban; az alkotás organikus menetében s hangsúlyozottan a költő jellegzetes képességének formáiban, metamorfózisaiban. Így Komjáthynál a líra metaforikus szinten átlépi a “látható" körét, de nem szembesül, hanem azonosul a láthatóval. Azaz ellentétesen a sugallatos korrespondenciával, a költői kép nem sejtet, hanem konstruál. A képteremtés folyamatában, művön - és életművön - belüli sorozatokként teremtődik így az ő szimbolizációját jellemző jelentésbővülés. Ezt Eisemann Wheelwright nyomán nevezi epiforának, diaforának; illetve a kettő szintézisének. A képiesség e három iránya megfelel ekként a taglalt három dimenziónak, polaritásaik feszültségének, az így keletkező “indulat" generálásának. Látomás és nyelviség így összefonódik, a fény motívuma különös jelentőséget nyer (igen találóan hivatkozik itt Ingarden erre vonatkoztatható gondolataira). A metaforikus viszony átminősül. A végcél: az eksztatikus kifejlet felől nézve a metaforikus, metonimikus kifejezésmód mintegy előzmény, előkép. (Ahogy például a kötet címadó versében a “homály" előképe a “fény"-nek mint önszimbólumnak.)

A Komjáthy-költészet irodalomtörténeti helyének meghatározó tényezőit így Eisemann György a romantikus képiség és a szimbolista gondolatiság egyedi szintézise folyamatában minden eddiginél pontosabban jelöli ki, s állításait sokrétű érvrendszerrel igazolja.

Felmerülhet az az ellenvetés, hogy a szerző adós marad a költő verseinek, költészetének kifejezetten esztétikai értékítéleteivel. Ugyanúgy hiányzik ez, mint ahogyan a szokásos, időrendet követő fejlődésrajz is. Hangsúlyozott ebben a fajta Komjáthy-képben a “belső" fejlődésmenet, az időrendtől független “lélekút" követése. Mégis, ebben a speciális poétikai metszetsorban benne rejlik, fellelhető a szintézisben megfogalmazott ítéletek esztétikai vonatkozása is. Igen újszerű, alapvető eredménynek látom ezt a Komjáthy Jenő-megközelítést. S úgy vélem, hogy - túl a közvetlenül a költőt illető megállapításokon - több, tágabb körű tapasztalattal is gazdagítja eddigi szakirodalmunkat. Például Ady Endre lírájának új megközelítéséhez termékeny és termékenyítő gondolatokat, esélyeket ad. Ugyanakkor, még általánosíthatóbban - a költők, a költészetek, a művek megközelítésének eszköztárához nyújthat új ösztönzéseket: terminológiai tisztázásaival, néhol terminusalkotásával s az egész munkamódszer jól átgondolt, jól kimívelt stratégiájával.

VAJDA GÁBOR: A MAGYAR IRODALOM A DÉLVIDÉKEN
TRIANONTÓL NAPJAINKIG

Budapest, Bereményi Könyvkiadó, 1996 (Irodalomtörténeti Kismonográfiák).

A sorozat grafikai arculatának megfelelően a fedőlapon írói arcképek láthatók, Szenteleky Kornél, Herceg János, Tolnai Ottó és Gion Nándor portréja. Nyilván okkal éppen ezek, mivel négyük munkássága jelent(het)i a Trianon óta létező, formálódó vajdasági magyar irodalom történetében az indulást (Szenteleky Kornél), a folytonosságot (Herceg János), valamint az utóbbi egy-két évtizedben a legtöbb figyelmet kiváltó költői és prózaírói tevékenységet (Tolnai Ottó, Gion Nándor), a jelent a vajdaságinak mondott magyar nyelvű részirodalomban. Jó választás éppen e négy portrénak címlapra nyomtatása, lévén hogy ők négyen valóban reprezentánsai a Trianon óta létező vajdasági irodalomnak. Ugyanakkor Szenteleky, Herceg és főleg Tolnai életművéről Vajda igen kevés jót mond, Gion opuszáról pedig afféle se hideg, se meleg méltatást ír. Különös ellentmondás, amelyet a szerző javára a mű nem old, s nem is oldhat fel, mert Vajda Gábor nem az életművek alapján teremti meg az irodalom belső hierarchiáját, ami az efféle történeti és kritikai áttekintések egyik, talán legfontosabb feladata, történjék ez akár szélsőséges szempontok szerint is (ezeknek azonban alapfokon irodalmi jellegűeknek kell lenniük!), hanem irodalmon kívüli szempontok alapján minősít, méghozzá nem is műveket, hanem elsősorban embereket.

Következésképpen bár sok oldalról közelíthető meg Vajda Gábor irodalomtörténete, egy oldalról szinte megközelíthetetlen: az irodalom felől. A szerző ugyanis szinte teljesen mellőzi az irodalom esztétikai közegben való vizsgálatát, nem foglalkozik az irodalom eszköztárával, legjobb esetben néhány stíluskategóriával (biedermeier, szecesszió, újromantika) operál, melyeket - mint afféle varázsszavakat - meglobogtat, gondolván, hogy általuk mindent megmagyaráz(hat). Holott, mint amikor Szentelekyről ír, kit egyszer “tipikusan biedermeier korlátozottságú"-nak, máskor pedig “mindig szecessziós"-nak mond, csupán saját szakmai bizonytalanságát árulja el. Ugyanúgy, mint amikor egyaránt biedermeiernek nevezi nemcsak Szenteleky, hanem Kosztolányi, Urbán János, Ács Károly, Dér Zoltán és P. Nagy István költészetét is, ami - ezen életművek futólagos ismerői is tudják, tanúsíthatják - merő képtelenség, az irodalom iránti érzéketlenségről árulkodik.

Vajda könyve számos helyen tanújelét adja az irodalom értéséhez szükséges szenzibilitás hiányának. Ennek legszembetűnőbb példája, amikor Bányai János A szó fegyelme című tanulmánykötete (1972) kapcsán megjegyzi, hogy a szerző ebben “a legújabb (többé-kevésbé hermetikus) magyar költészetet vizsgálja, többnyire függetlenül a mű esztétikai értékeitől, főleg a nyelvi-strukturális összefüggésekre korlátozódva" (153-154), amihez egyrészt tudni kell, hogy a szocrealista esztétika eszköztárából átvett hermetikus jelzőt Vajda Weöres Sándor, Pilinszky János, Rába György, Nemes Nagy Ágnes, Lator László, Marsall László és Tandori Dezső költészetére vonatkoztatja, róluk készültek Bányai tanulmányai, másrészt pedig megkerülhetetlenül felmerül a kérdés, vajon a “nyelvi-strukturális" összefüggések függetlenek-e a “mű esztétikai értékeitől", ahogy ezt Vajda hiszi. De idézhetnénk Vajda azon észrevételét, hogy a hatalom irodalmi kiszolgálóinak nyomására Danyi Magdolna “a szűkebb értelemben vett irodalomnak a világába - volt - kénytelen emigrálni", amikor Paul Celan és Pilinszky János költészetével kezdett foglalkozni, amit ő nyilván kegyetlen büntetésnek gondol, nem tudván, milyen jó költők társaságába került az irodalomtudós, arról nem is beszélve, hogy szó sincs száműzetésről, hanem választásról. Persze az is igen furcsa, hogy Vajda a Ladik Katalin-féle szürrealizmust “’ahogy esik, úgy puffan’ verslogiká"-nak véli. Vagy ahogy Burány Nándor regényírását jellemzi: “Az író azért állít tehetetlen hősöket regényei középpontjába, hogy a gondolatburjánzás minél természetszerűbb legyen, s hogy a cselekvésre való képtelenségből eredő hiányérzet minél teljesebben kimutathassa a haladást gátló tényezőknek a szociográfiai spektrumát" (142). Ezt érteni sem lehet, nemhogy elfogadni.

Bár számos hasonló példamondattal szolgálhatnék (amint ezt tettem a Hídban írt kritikámban: Idézetek a butaság könyvéből, 1996/4, 348-367), álljon itt csupán egy hosszabb idézet a Csáthról szóló részből, amelyet joggal illet meg a pálma, mivel Vajda “irodalomtörténetének" nyelvi, logikai és irodalmi műhibáit egyszerre leplezi le: “Csáth Géza túlzottan melankolikus hajlandóságú volt s látomásai nemegyszer gyermekkora mélységeiből törtek fel. Az érett író szorongása ugyanis a kisfiú félelmeinek a folytatódása, szimbolikus telítődése volt. Nem független attól a fájdalmas különbségtől, ami a túlérzékeny polgárcsemetét önmaga erőszakos énjétől és az élet farkastörvényeitől elválasztotta. Az író az élethelyzetétől függően hol a gyöngékhez, hol pedig az erősökhöz tartozott, s ennek megfelelően hol felerősödött, hol pedig lehalkult benne a lelkiismeret hangja. Ez alapvetően határozza meg a szövegeiben megvalósuló értékviszonyokat. Tévedés lenne azonban azt hinnünk, hogy a gyermekkor az utólag bevallott bűnöknek, gátlástalanságoknak a tárháza, s ha ezeket közvetetten esztétikusan utólag kiélvezte is a fiatal író, az érett alkotó témái már szabadon folyamodnak a realista keretekhez és a moralista korlátokhoz" (29).

Mi köze mindennek s főleg így - az irodalomhoz?!

Talán nem tévedek, amikor úgy ítélem meg, hogy Vajda “irodalomtörténetének" fogalmi, nyelvi, logikai zűrzavara csak részben ered a szerzőnek az irodalom iránti érzéketlenségéből, részben viszont azzal magyarázható, de nem igazolható, hogy két, teljesen irodalmon kívüli feladatnak kíván eleget tenni: a Vajdaságban született műveket kisebbségi irodalomként szeretné vizsgálni és értékelni, illetve a nagy leleplező szerepében akar tetszelegni. S bár mindkét út járható, nem valószínű, hogy az eredmény irodalomtörténetnek tekinthető, lévén hogy az első változat az irodalmi műveknek csupán tematikai vizsgálatában merül(het) ki, azt veszi sorra, melyik mű milyen formában foglalkozik a kisebbségi sors kérdéseivel, s ennek alapján értékel, rangsorol, felmagasztal vagy elutasít; a második változat viszont inkább pamfletbe illő vállalkozás. A maga választotta kettős feladatból Vajda az elsőt, az irodalom kisebbségi vonatkozásait nem vizsgálja következetesen. Nyilván nincs kellő türelme hozzá, hogy műről műre haladva mutassa ki az ide vonatkozó sajátságokat, de úgy látszik, nincs birtokában azon kritériumoknak sem, amelyek alapján megítélhető ilyen vonatkozásban az irodalom. Ugyanakkor sajátos, hogy azon esetekben, amelyekben a kisebbségi sors ábrázolása fölöttébb nyilvánvaló (Burány Nándor regényei, Németh István prózája, Domonkos István Kormányeltörésben című poémája, Tóth Ferenc Jób című drámája, Herceg János életműve, Deák Ferenc Légszomj című drámája, Brasnyó István néhány könyve stb.), Vajda tehetetlenül közhelyeket mond, néhány semmitmondó mondatot ír le vagy észre sem veszi a problémát. Inkább akkor van elemében, ha felróhatja azt, hogy egy-egy író nem foglalkozik a vajdasági emberrel, s ezért nem is lehet írója ennek az irodalomnak, mint Sinkó Ervin, aki nem lehetett “jugoszláviai magyar, s még kevésbé vajdasági író", egyrészt mert “nem fogadta el e táj irodalomtörténeti folytonosságának létezését" (?), másrészt “mert európai igényű magyar írónak tartotta magát". Vajda szerint kisebbségi író ne ácsingózzon európai (kozmopolita?) szférák után, nem is szólva arról, hogy Sinkó esetét más körülmények is súlyosbítják, az irodalomtörténet szerzője szerint Sinkó Ervin “a származása (?), az életsorsa és vállalt eszményei (?) miatt nem válhatott vajdasági íróvá".

És bár Vajda kísérletet tesz annak meghatározására, hogy ki “vajdasági író" - ez az író “születési és lakhely esetlegességén túl annak a kérdése, hogy élményvilágában meghatározó erővel van-e jelen a kisebbségi sors" -, meggyőző eredményre nem jut(hat), mert vagy az irodalommal összeegyeztethetetlen szempontokat követ (mint Sinkó esetében), vagy teljesen leszűkíti saját vizsgálódási horizontját, s a primér, felszínes jegyeken, mint a kisebbségi sors ábrázolása, nem lát túl, arra nem gondol, hogy általános emberi magatartásformák irodalmi ábrázolása éppen úgy hasznos és hasznosítható lehet a kisebbség számára, mint ha kizárólag ennek a közösségnek a sorsát formálná irodalmi művé az író, vagy pedig azért nem érkezik érdemben foglalkozni a vajdasági irodalom kisebbségi vonatkozásaival, mert figyelmét, erejét leleplező igyekezete köti le.

Ha valamiben következetes Vajda Gábor, akkor ebbéli szándékában valóban az. Könyvének fő rugója, pontosabban: a könyvét létre hívó vezérmotívum az általa elképzelt vajdasági irodalmi bűnszövetkezet leleplezése. Ebbe elsősorban Bori Imre, általában Újvidék s a város intézményei, a Forum Könyvkiadó, a Magyar Tanszék, a Híd s ezek munkatársai tartoznak, akik a hatalommal szövetkezve, annak megbízásából tették nyomorékká, hazuggá a vajdasági irodalmat, emeltek álértékeket értékekké. Ahogy nem több rögeszménél az a Bori Imre ellen felhozott vád sem, hogy függetleníteni akarja a vajdasági irodalmat az egyetemes magyar irodalomtól, ezért tárja fel a vidék évszázadokra visszanyúló művelődési, irodalmi múltját - holott épp ezáltal hangsúlyozza szerves odatartozását, nemkülönben azzal, hogy az avantgárdról és Móriczról, József Attiláról és Kosztolányiról, Krúdyról és Mándyról, Nagy Lászlóról és Juhász Ferencről, Jókairól és Déryről, a két Cholnokyról és Németh Lászlóról írt fontos tanulmányokat -, ugyanúgy nem több téveszménél az a gondolat sem, hogy a “Vajdaságban a politika elsősorban az értekező prózán keresztül igyekezett egyenirányítani az irodalmi életet". Kétségtelenül létezett irányítás, de az egészen másként történt. Biztos, hogy sem a kritikusok, sem az említett intézmények nem kaptak állami mandátumot arra, hogy sterilizálják a vajdasági irodalmat, hogy megfojtsák az egészséges kritikai gondolkodást, megakadályozzák a “normális kulturális rezonancia kialakulását", hogy misztifikálják az avantgárdot (ami Vajda szerint “szokatlan szókapcsolatok", “cinikus körmönfontság" csupán), arra kényszerítsék az írókat, hogy a megjelenés érdekében mondjanak le a “mű belvilágának" megalkotásáról. Nem utolsósorban pedig nem lehet a kritika vétke, hogy a műközpontú vizsgálódást szorgalmazta és érvényesítette.

Vajda könyve nem az irodalomért, hanem az ő felfogásával nem egyező szemlélet ellen íródott.

Ha ironizálni lenne kedvem, mondhatnám, a vajdasági magyar irodalom éppen ezzel, a létét, gyökereit és eredményeit kétségbe vonó, rögeszmékből építkező “irodalomtörténettel" lett nagykorú. Igaz, Vajda - Bori Imrével ellentétben - rendszert nem teremt, sőt egyetlen új adattal sem szolgál, nem az építés, hanem a rombolás igényével fog tollat, de azt kétségbevonhatatlanná teszi, hogy az egyetemes magyar irodalomnak van egy sajátos jegyekkel is rendelkező, vajdaságinak nevezhető ága.

DÉRY TIBOR: LIA. KORAI ELBESZÉLÉSEK 1915-1920

Sajtó alá rendezte és az előszót írta Botka Ferenc, Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum, 1996, 212 l. (Déry Archívum, 1).

A kötet a Lián, a címadó kisregényen kívül Déry Tibor hét ifjúkori novelláját tartalmazza. A Schwarz úr öngyilkossági kísérlete a Petőfi Irodalmi Múzeum Déry-hagyatékából került elő. Botka Ferenc a tintával írt kézirat hátradűlő betűi alapján, az író édesanyjához szóló egykorú leveleinek írásképét is figyelembe véve 1914-1915-re datálja, első helyen és első ízben adja közre. A két nővér (1917), az Ellopott élet (1918), a Novella (1918), A próba (1919) és a Salamon tornya (1920) a Nyugatban jelent meg először, A bábú (1920) a temesvári Szemlében keltette fel a “jól megcsinált", fordulatos cselekményhez szokott olvasók érdeklődését.

A Liát a fiatal Déry az Érdekes Újság pályázatára nyújtotta be 1916 második felében, és második díjat nyert vele. A zsűrinek Osvát Ernő is tagja volt, ő adta közre az akkor még pályája peremén álló ismeretlen író munkáját a Nyugatban (1917). A folyóirat később a szemérem elleni vétségért kirótt büntetést is kifizette. Botka Ferenc a kisregény s a novellák első és esetleges további megjelenésének pontos helyéről, a kézirat meglétéről vagy hiányáról, a szöveg módosulásáról, tárgyi és életrajzi vonatkozásairól mindig gondos tájékoztatást ad.

E munkáit Déry érett fővel éretlen zsengéknek tekintette, és életmű-sorozatából kihagyta. Kötetbe foglalásuk ma mégis indokolt: az opus-szám nélküli művek is részei az életműnek. Mindegyik ma is érdekes olvasmány. E korai kísérletek váratlan fordulataikkal a későbbi novellaírót előlegezik. A cselekményépítés epizodikus vargabetűivel (Lia) a majdani regényíró útját kövezik ki. Tragikus fojtásukkal, végletes vonalvezetésükkel és végzetes végkifejletükkel (A két nővér, Ellopott élet) vagy - ritkábban - komikus kalandjaikkal (A bábú) az eljövendő drámaíróra mutatnak előre. Zaklatott lélekrajzukkal (Lia, Novella, A próba) az érett író pszichológiai érdeklődését, forrongó társadalomábrázolásukkal (Ellopott élet, Salamon tornya) a készülődő forradalmár szociális érzékenységét vetítik előre.

A kötet borítólapján Déry festőbarátjának, Tihanyi Lajosnak az íróról készített portréja látható. Jó okkal. A kisregény és a novellagyűjtemény együttes tanúságtétele felerősíti az egyes művekben felötlő stiláris törekvéseket, köztük Déry nyelvének már itt jelentkező és mindvégig érvényesülő, fokozódó, érlelődő festőiségét.

Thomas Mann Bevezetés a Varázshegy olvasásához című előadásában arról ír, hogy a költők, írók “többnyire voltaképp valami mások, átalakult festők, grafikusok, szobrászok, építészek", s magát az írók sorában a zenészekhez sorolja. (Válogatott tanulmányok, ford. Szabó Ede, Bp., Magvető, 1956, 417.) Déry látásmódja gyakran szembeszökően festői.

Az öngyilkosságra készülő Schwarz úr lelkiállapotát a posztimpresszionista festészet felfűtött színkezelése jellemzi: “rőt" ég, “fekete füstgomolyok" (9), “szép vörös" pisztolytok, “kékfényű kicsi revolver" (11). A szinesztézia a hallásérzeteket láthatóvá teszi: az óra ketyegése olyan, “mint egy kis vonal" (10).

A Lia nemcsak epikus ujjgyakorlat, hanem festői kísérlet is. Endrei Tibor nemi kiéhezettségét, felhevült érzékiségét magyarázkodó kommentár helyett alliterációval is élesre állított érzékletes kép tárgyiasítja: “Villámló fehéren fénylik a márciusi nap" (17). A lány alakja impresszionista festmény: “Mögöttem a dombon kis vörös folt jelent meg, egyre nagyobbodva. Egy napernyő volt és alatta egy fehérruhás nő. Karcsú fehér nyaka van és büszke, fekete szemű arca." (18.) Amikor Lia “kibomlott hajjal", derékig meztelenül, egy magas ablakban, elérhetetlen távolságban megjelenik, “az egész széles utcán a fekete kalapos férfifejek hogy fordulnak mind felfelé!" (17.) Déry a romantikus tüneményt mechanikusan megsokszorozott realisztikus részletekkel perelteti, és jól szerkesztett tengelyvonalakkal is kiemeli.

Liára várva, jobb híján, Endrei a lány halott anyját képzeli maga elé. Az ábrándkép hajlékony kontúrja szecessziós vonalrajz: “magas lehetett, igen magas, úgy képzelem, mint egy hullámzó vonal, szürke szemű, apró, gyors kezű, a szőke haja mindig kócos." (40.)

A Liáról magáról festett fantáziakép szinte preraffaelita és szintén szecessziós vonalvezetésű, kecsesen kúszik, dekoratívan hajlik, a finom naturalizmus felé is fordul, impresszionisztikusan érzékeny, s a Rossettitől Whistleren át Szinyei Merse Pálig ívelő korszak alaksejtelmeit idézi: “Karja lassú ívben hajlik, kinyíló csipei közül felfelé virágzik karcsúan nyúló dereka, lábai domborúan feszülnek, talán felveti a fejét, mintha nehéz gyümölcsökkel teli fára nézne" (53). A finom naturalizmus és az impresszionizmus határmezsgyéjén tűnik fel Lia akkor is, amikor - amint az árulkodó keresztnevű Endrei Tibor látja és mondja - “otthon fehér ruhában járkál, előttem fésülködik" (47).

Ám a vágyakozás és várakozás tiszta idillje csak egy-egy beomló pillanat boldog adománya, a kegyelmi állapot hamar elillan. A hangulat képlékenységét a művészi képalkotás is megérzi. A szerelem az írás vetélytársa. Mihelyt fellobban, Endrei Tibor máris fogadkozik: befejezi munkáját. Az impresszionizmus expresszionizmusba, futurista aktivizmusba csap át, a mondatok görcsös kényszerességgel ígérgetni kezdenek, rövid vezényszavakká zsugorodnak, felkiáltójelekkel zárulnak, aktív igékkel, igenevekkel dinamizálódnak, szenvedélyesen rohamoznak és vágtatnak, az erőfeszítés meggörbíti, megfeszíti a hátat: “Kész leszek! Összehúzni az idegeket. Kicsire a testet! És a fogakat összeharapni és úgy rohanni előre összegörbülő háttal." (17.)

Vetélytársa nemcsak a szerelemnek, hanem a szerelmesnek is van. Dr. Kovács Leó orvos fesztelen modorával, költekező gazdagságával, könnyen érvényesülő befolyásával, pökhendi magabiztosságával szabad utat talál Lia hiúságához, szívéhez. Endrei Tibor ellenszenvét, felgerjedő féltékenységét, vad indulatait Gaugain és Van Gogh nyers alapszíneinek éles ellentétei, a “Nabis"-csoport (Bonnard, Vuillard, Rippl-Rónai) kifejező, dekoratív, szimbolisztikus, posztimpresszionista színkezelése és főként a “Vadak" (Matisse, Derain, Czóbel) expresszív, erős színkontrasztjai fejezik ki - természetesen irodalmi áttételben. Az orvos ápolt körszakálla fekete; ruhája, kalapja, táskája sárga; előadásának plakátja piros (49, 53, 58). Piros a kövezet is nappal (39), s “Éjjel világoskék a város" (59): a helyi színeket az indulat és a hangulat feszültsége átfesti, a meleg és a hideg színek az érzelmi tónus ellentétes sarkpontjain csapódnak ki közös kompozícióban. A szerelmi rivális cigarettafüsttel telített szállodai szobájában “a sarokban ... egy vad színekkel bemázolt, vigyorgó indiai faszobor állt" (53). Csoda-e ezek után, hogy eszelős dühében Endrei agyonüti az orvost, leteperi Liát, lerombolja a védőgátat, és rászabadítja a városra a tengert?

Végletes írás? Éretlen érzések? Kielégületlen érzékiség? Szélsőséges jellemábrázolás? Kiegyensúlyozatlan cselekmény? Szeszélyes szerkezet? Kiforratlan stílus? Minden bizonnyal.

Erőteljes írás? Egyéni hang? Intuitív alakrajz? Művészi kifejezőerő? Érzékeny természetleírás? Szuggesztív megjelenítés? Modern látásmód? Érzékletes hangulatfestés? Festői színkezelés? Tehetséges szertelenség? Kétségkívül.

Osvát Ernő nem tévedett, amikor Déry Tibort beléptette az irodalomba.

KABDEBÓ LÓRÁNT: VERS ÉS PRÓZA
A MODERNSÉG MÁSODIK HULLÁMÁBAN

Budapest, Argumentum Kiadó, 1996, 329 l.

Kabdebó Lóránt kötetcímének - Vers és próza a modernség második hullámában - korszakhatárra vonatkozó terminusa olyan jel, amely elvileg kétségtelenné teszi szerzőjének módszertani elkötelezettségeit. A “ másodmodernség" , avagy a “ modernség utolsó horizontja" kifejezések ugyanis egyértelműen arra a Jauss által javasolt felosztásra utalnak, amely egy paradigmatikus korszakváltás jegyeit a klasszikus modernséget ellenpontozó, ám annak kérdezőhorizontjában megmaradó avantgárd, és az erre következő poétikai szemléletformák közti különbözőségekben ragadja meg. E korszakolás elfogadása pedig többé-kevésbé szükségszerűen azon elméleti előfeltevések és kérdésirányok érvényességének igenlését is jelenti, melyek eredményeképp e periodizáció egyáltalán lehetségessé válik. Így hát a kötet címlapjára épp csak odapillantó potenciális olvasó is - vonzalmainak függvényében jóleső izgalommal vagy rémült döbbenettel - azonmód konstatálhatja, hogy Kabdebó könyve nagy valószínűséggel a húszas-harmincas évek irodalmi termésének recepcióesztétikai indíttatású értelmezésére tesz kísérletet, azaz elsősorban a szubjektumfelfogás és a jelhasználat klasszikus modernséghez képest eltérő módozatainak tekintetében vizsgálja az elemzésre kerülő szövegeket vagy trendeket. Úgy vélem azonban, hogy a cím ezen ígérete részben beváltatlan marad, minek következtében a kötet egésze - fogalmi irányultságát, s az ebből következő konzekvenciák levonását tekintve - némiképp eklektikus összképet mutat. Pedig a mű elején álló Bevezetés még a kötetcím kapcsán felderengő első sejtéseket látszik igazolni, hiszen a szerző itt határozottan hitet tesz a “ dialogikus poétikai alkotói módként jellemezhető gyakorlat" megjelenésének feltérképezése mellett, illetőleg ennek “ mai horizontunkon" való jelenlétének vizsgálatára.

A kötet (első) kilenc dolgozata - a Szabó Lőrinc-tanulmányok, a Yeats-, Rilke- és Pound-verseket mint a dialogikus poétikai gyakorlat előtörténetét elemző írás, az intertextualitás másodmodern megjelenését értelmező tanulmány, illetőleg a próza önreflexív gyakorlatát, valamint a Füst Milánt bemutató szöveg - még a legteljesebb mértékben váltja be a Bevezetés diszkurzív felütése által keltett várakozásokat.

Ezeket a szövegeket ugyanis koherensen fűzi össze a terminológiai apparátus egységességén keresztül megszilárduló módszertani azonosság, azaz a recepcióesztétika kérdezőhorizontja által meghatározott szöveg/világlátás. E tanulmánycsoport középpontjában érezhetően a Szabó Lőrinccel kapcsolatos vizsgálódások állnak, melyek okfejtése - a korábbi folyóirat-megjelenésektől függetlenül is - jórészt már ismerős lehet Kabdebó “ A költészet az én nyelvemen beszél" című kötetéből. Állandó viszonyítási pontként e tanulmányok esetében is a költő 1932-es, Te meg a világ című könyve áll, amely “ a dialogikus poétikai verseszmény első összegződése" (12) volt honi literatúránkban - olyan világirodalmi léptékű teljesítmény, amely lehetőséget nyújt az egyetemes líra legkiemelkedőbb alkotóival történő összevetésre. Ennek kapcsán a legtöbbször Pound, Eliot vagy Benn neve kerül elő, akik a transzcendált középponti lényegek és az individualitás homogén voltának megkérdőjelezésével egy, a Szabó Lőrincéhez hasonló nyelv- és énfelfogást rejtő poétikát alakítottak ki. Kabdebó Lóránt álláspontja ez ügyben tökéletesen kompatibilis Kulcsár Szabó Ernő nézeteivel, aki már irodalomtörténetében leszögezte, hogy “ Szabó Lőrinc óta nemcsak alkotni, de olvasni is másként kell a modern verset" (Kulcsár Szabó Ernő, A magyar irodalom története 1945-1991, Bp., 1993, 30), és aki szintén a Te meg a világ “ ellentétekben gondolkodó" létszemléletében látja megvalósulni az “ én eliminációjának poétikai alapjait" (Kulcsár Szabó Ernő, A kettévált modernség nyomában = K. Sz. E., Beszédmód és horizont, Bp., 1996, 56). Mind Kabdebó, mind pedig Kulcsár Szabó a dialogicitás hangsúlyozott megjelenésében látják a paradigmaváltás poétikai sajátosságának egyik lényegét, melynek nyomán - mint Kabdebó írja - “ a személyiséget valamely másikkal valamiről folytatott beszéddel kifejező, a bármilyen szövegben mindig is meglévő poétikai dialogicitást előhozó és kiemelő - sőt versszervező erővé avató - gyakorlat alakul" (9), s ami Szabó Lőrinc korszakváltónak tekintett kötetében a következőképp valósul meg: “ nála nem a te meg a világ szétválása teremti az esztétikai megformálhatóság esélyét, hanem az Énben egyszerre benne élő és ki is váltódó, poétikai minőségében is dialógusba kezdő te meg a világ polifón megszólalása" (16). Mindez Kulcsár Szabó megfogalmazásában: “ a személyiség uralhatatlan ellentétek foglalata, mint az őt magában foglaló világ" (Kulcsár Szabó, A magyar irodalom története, i. m., 24), illetőleg “ az individuális személytelenség paradoxona épp abból keletkezik, hogy bármely ideiglenes individuális lényegiségnek csupán az ellentétek összjátékából jöhet létre az illúziója" (uo.).

Nem célom a Kabdebó- és Kulcsár Szabó-szövegek közti átjárhatóság további demonstrációja, e néhány, egyébként jócskán bővíthető példán keresztül mindössze azt próbáltam meg láttatni, hogy Kabdebó Lóránt diszkurzusa - legalábbis e tanulmányok esetében - milyen szigorú következetességgel illeszkedik a Kulcsár Szabó Ernő által a hazai irodalomtudományos beszédmódok (szűkös) játékterébe emelt recepcióesztétikai rendszeréhez - és hát innen nézvést csöppet sem csodálatos, hogy a teljesen azonos kérdésirányok és szempontok alkalmazása azonos eredményre is vezet. Mégpedig olyan eredményre, amely sikerrel fogalmaz meg korszerű állításokat a század első évtizedeinek irodalmi fejleményei kapcsán, némileg át is rendezve a már megmerevedni látszó történeti kánon bizonyos hangsúlyait. Ugyanerre az eredményre jut Palkó Gábor a Szempontváltozások a Szabó Lőrinc recepcióban című írásában (It, 1994/1-2), aki a Szabó Lőrinc-értelmezések történetét áttekintve fogalmazza meg állítását, mely szerint Kabdebó és Kulcsár Szabó írásai a kortárs recepció azon “ reprezentáns" műveinek tekinthetők, amelyek az igazi áttörést hozták meg a költő eladdig részleges eredményeket felmutató értékelésében.

Ám most vissza Kabdebó Lóránt kötetéhez.

A dialogicitás hangsúlyozása mellett a szerző másik fő szempontja filozófia és költészet együttolvasása. Valójában már mindkét lehetőség gyakorta felbukkant a Szabó Lőrinc-értelmezések eddigi horizontjában is, ám ami a Kabdebó-tanulmányok újszerűségét mégis megteremti, az módszerének hatásosságában rejlik, ahogy e szempontokat a szubjektum és nyelvelmélet vetületében a jelen horizontjával való összevethetőségében vizsgálja.

A “ dialogicitás" terminus helyett Halász Gábor például az “ ösztönélet és a kutató értelem" adekvát dichotómiáját hangsúlyozza (Halász Gábor, Te meg a világ, Nyugat, 1993, 134), Rába György “ ellentétekben gondolkodás" -ról beszél (Rába György, Szabó Lőrinc, Bp., 1972, 89), míg Baránszky-Jób László a “ belső konfliktusok" világát emlegeti (Baránszky-Jób László, A józan költő = B.-J. L., Élmény és gondolat, Bp., 1978, 208). Ám ezek az értelmezések a pontosan kitapintott ellentmondásokat - befogadói pozíciójuk monolitikus irányultságából eredően - a szerzői individuum teljességének, integritásának kétpólusú megalkotottságaként, egymást tehát harmonikusan kiegészítő részeiként szemlélték.

Baránszky-Jób például kifejezetten a szubjektív lázadó és az intellektuális szemlélődő kiegyensúlyozott szintéziseként látja a Te meg a világ szerzőjét, aki szerinte “ a Te meg a világ kötetben józanodik ki igazán" , s jut el “ a lázadó szubjektív szférából végre abba a magaslati szférába, ahova halhatatlan példaképei, Horatius, Goethe, George mindenkor is vonzották." (Uo., 209 és 208.)

Ezzel szemben Kabdebó dialogicitás-fogalma sokkal inkább a szubjektum uralhatatlan szituáltságának tudomásulvételéből fakadó poétikai következményeket hangsúlyozza: “ Nem megoldásokat ad, de elszánt eltévedést és hiánytól szenvedő keresést. A másság megtestesülése költészetének maradandó eredménye." (118.) Igaz, ennek az általánosan jellemző kabdebói hangütésnek ellentmondani látszik Az Egy álmai című vers elemzésének végkövetkeztetése, amely - s ennek oka nyilván e tanulmány a többi szövegnél korábbi, 1974-es keletkezésében keresendő - a “ megkötő polaritás" közömbösítésének igényét deklarálja, s a verset - vele együtt pedig az egész Te meg a világ korszakot - egy áhított “ teljességigény" megszólaltatójának tekinti, ahol a “ személyiség önmaga kiteljesedését tételezi föl a lehetetlen körülmények között is." (117.)

Az “ egész" elvesztésének tapasztalata, az “ én vagyok" evidenciájának megingása a szubjektum és a lét megváltott viszonyán keresztül egy olyan beszédmódot és poétikai formarendszert hozott létre, amely a dialogikusság felértékelésével jelezte régebbi hiedelmeinek megingását. Világos tehát, hogy e terminus bőséges alkalmazása tág teret nyújt a klasszikus modernség, illetőleg a másodmodernség közt mutatkozó különbözőségek általános tárgyalására, részint pedig a Szabó Lőrinc-versek e szempontból történő elhelyezésére a kortárs európai, illetve magyar lírában. Ez utóbbival - sajnos - jóval könnyebb helyzetben van a szerző, minthogy elsősorban a különbségek felmutatására kényszerül, mivel a kortárs magyar lírában egyedül József Attila bizonyos művei tekinthetők e verseszmény Szabó Lőrincéhez hasonló megnyilvánulásainak. Kabdebó A “ Költőnk és kora" értelmezéséhez című tanulmányában veti össze érdemben a két alkotó poétikáját - mindemellett a többi dolgozatban is gyakorta bukkannak fel azok az észrevételek, melyek e poétikai rokonság mibenlétét hivatottak jelezni.

A Schrödinger-, Eddington- és Heisenberg-féle természettudományos nézetek József Attila szövegeibe való szemléleti beépülésének igazolása után vonja le Kabdebó azt a következtetést, mely szerint ezen új világtapasztalat poétikai adekvációja József Attila esetében (is) a dialogicitás előtérbe kerülése lesz. S innen már csak egy lépés a Szabó Lőrinc-párhuzam: “ Lásd Szabó Lőrinc költészetét, amely az antinómiát a keleti-filozófiai példázatok átvételével nem oldja fel, hanem megtartva a kauzális európai gondolkozásformát, a schrödingeri megfigyelésben pszeudo-etikainak nevezett antinómiát teszi meg költészete gondolkozási formájává: a létezés etikátlanságának és a tudat ťhumanistaŤ etikájának kettősében élve át a világbanlét mikéntjét." (147.) Majd egészen explicitté téve a két költő közti párhuzamot, imígyen összegez: “ Feltételezésem szerint a József Attila-i poétikai gondolkodás a Szabó Lőrinc-i Az egy álmaiban jelzett külső és belső világ egyszerre megélésének útját választja." (147.) Mármost Az Egy álmai említésén keresztül igen szélesre tárulnak az összevethetőség kapui, ugyanis az e verset értelmező Kabdebó-szöveg a következőképp vezeti fel önmagát: “ Keresve azt a verset, amely leginkább összefoglalhatná a Te meg a világ kötettel elkövetkezett, a vers minden mozzanatára kiterjeszkedő változást a Szabó Lőrinc-i lírában és egyben reprezentálhatná a kötet-korszak személyiséglátásmódját - Az egy álmai című (...) verset találom." (73.) A dialogicitás vezérfonalként történő alkalmazása részint ugyan valóban fontosnak tűnő eredményekhez juttat, másrészt viszont nem biztos, hogy következetes alkalmazása Szabó Lőrinc esetében teljes mértékben lehetséges lenne. Mert az világos, hogy a jelenkori irodalmi trend pozíciójából visszatekintve a dialogicitás tényleg meghatározó poétikai fejlemény, s az is igaz, hogy Szabó Lőrinc számos verse valóban megvalósítja ennek kritériumait, ám az is látható, hogy teleologikus módszeréből következőleg Kabdebó Lóránt nyilvánvalóan csak azokra a versszövegekre alkalmazza teóriáját, melyek kapcsán a neki megfelelő konklúzió szűrhető le. Ez annyit jelent, hogy célzatosan homogenizál egy amúgy heterogén szövegcsoportot, hisz Szabó Lőrinc életművében, ezen belül a Te meg a világ kötetben is, bőven találhatók lennének e teóriát cáfoló, monologikus versek. Amiből is számomra az a kérdés következik, hogy a “ paradigmaváltás" kifejezést a szerző vajon milyen “lágy" értelemben használja Szabó Lőrinccel kapcsolatban?

A dialogicitás vizsgálata mellett, mint már említettem, Kabdebó másik fő szempontja a költészet és a filozófia együttolvasása. Bőséges idézeteket találunk a modern természettudományos és filozófiai gondolkodás képviselőinek munkásságából - Heisenberg, Nietzsche, Schrödinger, Tönnies, Heidegger, Russell és persze Stirner citátumai hálózzák be Kabdebó textusait. A szerzőket egy ismeretelméleti rendszeren belül bekövetkező változónak tüneteiként, az individuum világban elfoglalt, egyre inkább átértelmeződő pozíciójának fontos jelzéseiként idézi Kabdebó, ezzel is elhelyezve Szabó Lőrinc (és József Attila) verseit a kor ismeretelméleti diszkurzusának bizonyos vonulatában. Nem arról van azonban szó, hogy szemantikai hasonlóságuk alapján bizonyos szövegek kölcsönös megfeleltethetősége lenne ezen összevetés végső eredménye, hiszen a legtöbb esetben megtörténik ezen egyezések poétikai következményeinek tisztázása is, mégpedig a szubjektum lét- és önmeghatározása a versnyelv által közvetített változásainak megragadásán keresztül. Egyetlen példával élnék, a közismert Stirner-hatás értékelése kapcsán. Baránszky-Jób László - más szempontok szerint szintén igen informatív tanulmányában - így foglalja össze a költő és a filozófus közt elemzett viszonyt: “Szabó Lőrinc ugyanis a Te meg a világ több versében kongeniálisan, együttérzőn, sőt változtatás nélkül, lendületes versekbe foglalja a Der Einzige und Sein Eigentum filozófiáját. Úgy, hogy az azidőbeli Szabó Lőrinc valóságos magyar Stirner." (Baránszky-Jób László, A huszonhatodik év világa = B.-J. L., Élmény és gondolat, i. m., 166.) Míg tehát itt elsősorban a kapcsolat puszta ténye tűnik revelatívnak, addig Kabdebó megállapításai e hasonlóság bemutatásán túlmutató következtetések levonásán is fáradoznak. “(Stirner) poétikailag, a jelen esetben felszabadító hatással volt Szabó Lőrincre. Stirner belépése ebbe a költészetbe az intertextualitás egy sajátos esetét is jelentheti", s így “Stirner csak arra kellett neki, hogy a felgyűlt belső feszültségeket poétikai renddé alakítsa." (60 és 72.)

A filozófiai diszkurzusok költészettani használhatóságát bemutató szöveghez hasonlóan a Yeats, Rilke és Pound poétikájával foglalkozó tanulmány is a poétikai paradigmaváltás előtörténetét és lehetőségfeltételeit vizsgálja, s azt próbálja meg bizonyítani, hogy az európai lírában az avantgárd abszolútnak vélt uralma mellett egy “másfajta versbeszéd" is jelen volt, amely a kortárs filozófiai nyelvjátékokhoz hasonlóan szintén a másodmodernség kiteljesítésében volt érdekelt. Hiányérzetem inkább A próza önreflexivitása és gyakorlata című tanulmánnyal kapcsolatban van, amely felvonultatja a recepcióesztétika gyakorlatilag teljes fogalomkészletét, és olyan fontos szövegeket jár körül, mint a Prae vagy Márai és Határ prózája, természetesen az Esterházy-Nádas-féle poétikai gyakorlat felől visszatekintve emelve ki a másodmodern próza pillanatnyilag fontosnak tűnő fejleményeit. Épp ezért érthetetlen, hogy Kosztolányi még afféle mellékszereplőként is csak futólag említődik a tanulmány során, holott - többek közt - már Kulcsár Szabó Ernő vagy Szegedy-Maszák Mihály számos írása igazolta Kosztolányi prózájának (elsősorban az Esti-történeteknek) vitathatatlan szerepét a prózapoétika másodmodern átalakulásában.

Ennek ellenére mégis úgy vélem, hogy az ismertetésem elején már cím szerint is felsorolt tanulmányok problémafelvetésbeli azonosságuk és módszertani homogenitásuk eredményeképp egy összefüggő olvasat lehetőségét kínálják, s így egy korszak általános poétikai, ismeretelméleti horizontját is újszerű kapcsolatrendszerben képesek láttatni.

Nem mondható el ugyanez viszont a Jókait, Határ Győzőt, Szentkuthyt és Szabó Magdát bemutató tanulmányokról. Ezek esetében ugyanis mintegy elfelejtődik a Bevezetésben felvállalt módszertani alapvetések alkalmazása, hogy egy egészen más alapokon nyugvó szemléletmódnak adja át a helyét. Igaz, Jókaival kapcsolatban valóban nehéz lenne a másodmodernség poétikai jegyeinek mibenlétét firtatni, s habár egy tétova kérdésként regényszövegének esetleges dialogicitása ugyan mégis felmerül (182), szerencsére Kabdebó a későbbiekben eltekint saját felvetésének részletesebb megválaszolásától.

E dolgozatok általános hangvételére a hagyományos, kissé szubjektív, a szerző érzelmi kötődéseit sem véka alá rejtő “újholdas" esszényelv a jellemző. (Nem véletlen, hogy e tanulmányok közül három eredetileg az Újhold-évkönyvbe íródott.) A Szentkuthy-írás első része ugyan bizonyos értelemben kivételt képez ez alól - itt ugyanis fel-feltűnnek az eladdig egyeduralkodónak számító recepcióesztétikai viszonyítási pontok, és Szentkuthy pályaíve elméletileg is alátámasztott kontextusba kerül a kor uralkodó beszédmódjaival: a Fejezet a szerelemről kapcsán (Kabdebó szerint ez a legkimagaslóbb értékű Szentkuthy-szöveg) például Camus-vel, Heideggerrel vagy a Te meg a világgal mutatkozó szemléleti-poétikai hasonlóságok alapján vizsgálja Szentkuthy modernségét. Ám e tanulmány második, A Circus Maximusban című fejezete már a barát nem titkoltan elfogult és személyes visszaemlékezése a már halott íróra, s ennek megfelelően leginkább az “impresszionisztikus" jelzővel lenne jellemezhető. Hasonló kettősség hatja át a Határ Győzővel foglalkozó írás argumentációját is, amely az író munkásságának ismertető jellegű bemutatására vállalkozik, s műveinek rövid ismertetésein keresztül próbálja meg láttatni a “modern magyar próza másik modelljét". A dolgozat részint magában foglalja azt a szempontrendszert, amely a kötet első felének írásait jellemezte; e passzusokban Határ szövegeivel kapcsolatban “a személyiség megfogalmazhatósága és az írónak a nyelv fölötti uralma", valamint a “történetek befejezhetetlensége, a világban való tájékozódás lezáratlansága" (258) kérdései problematizálódnak. Igaz, ezek a megállapítások az 1947-es Heliáne és az 1948-as Az Őrző könyve kapcsán születtek, tehát olyan szövegekről, amelyek 14-15 évvel a “paradigmaváltást" beteljesítő Te meg a világ vagy akár az Esti-történetek és a Prae után születtek. Nem teljesen biztos tehát, hogy épp ezen sajátosságaik alapján lehetne megragadni Határ szövegeinek lényegi újszerűségét. Érdekes viszont Kabdebó figyelmeztetése, mely szerint Az Őrző könyve “nemcsak egyidős, de ütemelőző is lehet a világirodalomban" (266), ugyanis e vélekedés módosíthatja Kulcsár Szabó irodalomtörténetének azon állítását, mely szerint 1948 éppen a folytonosság megszakadásának éve lenne a magyar irodalomban. A beszéd “hogyan"-jának mint a művészi nyelv szempontjából értelmezhető közleménynek a vizsgálata azonban igen csekély részét képezi e dolgozatnak, amely pl. Határ és Szabó Lőrinc levelezésének előcitálása nyomán inkább a szubjektív viszonyulások játékterébe helyezi át önmagát.

A legmeglepőbb fordulattal azonban a Szabó Magda-tanulmányban kell szembesülnünk. Kabdebó itt már írása elején világossá teszi, hogy a másodmodernség poétikai problematizálása szóba sem fog kerülni az írónő kapcsán, akiről sietve le is szögezi, hogy “annak a hagyománynak folytatója, amelyik az író létét morális meghatározottságúnak tartja; az általa megfigyelt, észlelt jelenségek erkölcsi kihívást jelentenek számára, felháborodását formálja történetekké." (287.)

Ez természetesen nem baj, habár a kötet előző dolgozatai épp az efféle célképzetes, monologikus megalkotottságú poétikákkal szemben tételezték fontos és kánonteremtő előrelépésnek a másodmodernség lét- és szubjektumfelfogását, melynek fényében bizony Szabó Magda életműve alighanem visszalépést jelent egy már túlhaladottnak ítélt hagyományhoz. E minősítésnek - s így önmagának is - ellentmond azonban Kabdebó méltatása, amely a fenti anomáliára ügyet sem vetve épp morális elkötelezettségeit hűen tükröző, kevéssé bonyolult poétikai megformáltságuk alapján dicséri Szabó Magda regényeit: “Regényeiben nem a katolikus gyónás felszabadult örömét érzem, a református írónő nem a gyónás rítusát követi, hanem az eklézsiamegkövetés, a nyilvános bűnbevallás, magavádolás komor katarzisát idézi elő." (290.)

Mindezek ismeretében aztán a megdöbbenés erejével hat, mikor a tanulmány sorai közül váratlan fordulattal egyszer csak egy posztmodern Szabó Magda inte felénk (287 és 297).

E terminus előbukkanása az esszészöveg értékvilágába és nyelvi megformáltságába ágyazódva ugyancsak idegenül hat, ráadásul indokolatlannak is tűnik; nem csak azért, mert hát igen nehéz elképzelni a klasszikus epikai hagyományból 1990-ben hirtelen a “posztmodern"-be fejest ugró írónőt, akinek ezirányú szemléletbeli, nyelvi-poétikai alakulására a tanulmány egyáltalán nem is utal, hanem azért is, mert az érintett Szabó-regény e terminus használhatóságát igazolni kívánó nagyvonalú jellemzése - “a játék szabadsága, a történelem dekonstrukciója és a történet megszüntetésének öröme" (297) - nem túl meggyőzően indokolja egy posztmodern poétika létét Szabó Magda szövegében.

Kabdebó Lóránt kötetének egészét azért nem érzem egységes alkotásnak, mert két érték- és szempontrendszer megvalósíthatatlan összeolvasztására tesz hiábavaló kísérletet. S teszi ezt egy olyan kronológiai rendezéssel párosítva, amely a húszas-harmincas évek fejleményeiből kiindulva Szabó Magda 1990-es művéig fogja át irodalmunk bizonyos eseményeit. E módszer paradoxona pedig abban rejlik, hogy míg a század első évtizedeiből származó szövegek vizsgálatára Kabdebó egy modernnek és korszerűnek mondható irodalomtudományos paradigmát alkalmaz, mégpedig konzekvensen és meggyőző argumentációval, addig a jelenünkhöz közelebb eső szerzőkhöz egy, ezt a paradigmát megelőző beszédmód segítségével közeledik; a kötetet olvasván úgy tűnhet ezáltal, mintha Kabdebó diszkurzusa egy visszamenőleges horizontváltás meglepő fordulatát valósította volna meg. (A könyv tanulmányainak eredeti megjelenési idejét és helyét kell megnézni ahhoz, hogy megnyugodhassunk: erről azért nincs szó.)

A kötetbe foglalt írások e széttartó, heterogén nyelvi és értékvilága esetleg magyarázható azzal, hogy Kabdebó e szemléletbeli pluralitással mintegy a másodmodern poétikák lényegének tartott többszólamú dialogicitását akarta volna jelezni, ám egy tanulmánykötet szerkesztettségének szempontjából mégis inkább a konzekvens fogalomhasználat s az ebből fakadó homogén szemlélet lenne a kívánatos, minthogy az önmagukban és külön-külön egyébként meggyőző és informatív tanulmányok együttese talán épp ettől szerveződhetne egységes kötetté.

BEVEZETÉS A MODERN IRODALOMELMÉLETBE.
ÖSSZEHASONLÍTÓ ÁTTEKINTÉS

Szerkesztette Ann Jefferson, David Robey, fordította Babarczy Eszter, Beck András, Budapest, Osiris Kiadó, 1995, 289 l. (Osiris Tankönyvek).

Az Osiris Kiadó sorozatot indított Az Osiris Kiadó Tankönyvei címmel. A sorozaton belül váltakoznak a magyar szerzők, illetőleg a külföldi, tehát fordításra szoruló alkotók munkái. A tárgykör igen széles, az eddig megjelentetett munkák szinte valamennyi diszciplínát felölelik, az alkotmánytantól a görög történelemig, a tudás- vagy éppen szerkezetszociológiától a szociolingvisztikáig. Vélhetnők: hiányt pótol a sorozat, és ez a magyar szakemberek könyveire vonatkozólag feltehetőleg igaz. Ám éppen az ismertetendő műről mondhatjuk el, hogy efféle gyűjteményes kötet magyar szakíróktól is kitelt volna, ha alkalmat és lehetőséget kaptak volna ilyen kézikönyv összeállítására. Részben a Helikon című folyóirat tematikus számai, részben a különféle tudományegyetemi műhelyekben szerkesztett irodalomelméleti tanulmánykötetek arra engednek következtetni, hogy az irodalomelmélet immár nemcsak megtűrt egyetemi diszciplína, nem pusztán “avantgárd" kutatók “hobby horse"-a (Sterne-nel szólvást), hanem igényelt, hasznosított része a szüntelen alakulásban lévő magyar irodalomtudománynak. Elismerem, hogy éppen az egyetemi oktatás, de az érdeklődő szakértelmiség számára is szükséges egy efféle kötet megjelentetése, amely akár tanulni való könyvnek is minősíthető, akár csupán kedvcsinálónak, tájékoztató jellegű kiadványnak, és viszonylag egyszerű megoldásnak tetszett egy 1987-ben (!) második kiadást megért angol munka kiadása (az eredeti címe: Modern irodalomelmélet. Egy összehasonlító bevezetés - szó szerint fordítva). Valójában a 20. századi irodalomelméleti irányzatokról, iskolákról olvashatunk igen mértéktartó, többnyire megbízható, semmiféle meglepetéssel nem szolgáló, inkább leíró-bemutató jellegű írásokat; a nyolc fejezet hét szerzője az angolszász olvasó tájékoztatását tartja szem előtt, ezt a bibliográfiai kiegészítés hozza közelebb a magyar olvasóhoz. Önmagában nem helyteleníthető ez a megoldás, csakhogy aki ismeri az anyagot, és pusztán kíváncsi, mit is tartanak angol szerzők alkalmasnak arra, hogy egy kézikönyvbe kerüljön, a bibliográfia magyar nyelvű tételeit olvasta, esetleg fordította vagy éppen írta. Aki viszont ebben a könyvben kapja először meg az irodalomelmélet modern irányait, annak számára nem bizonyosan jó eligazító a főleg kis példányszámú, tudományos folyóiratokban, kiadványokban közzétett magyar tanulmányok még oly jó jegyzéke sem. Feltehetőleg szerzői jogi akadályai voltak annak, hogy a magyar irodalomelméleti kutatások szövegszerű kiegészítésével gazdagítsák a fordítók a kötetet. Amúgy is a régebbi, bár tanulságos álláspontot érzékeltető eredeti szövegek és nem egy (leg)mai(bb) magyar “eredmény" között esetleg ellentmondás feszülhet.

A nyolc fejezet a következő: Az orosz formalizmus története és képviselői; A modern nyelvészet és az irodalom nyelve; Az angolszász új kritika; Strukturalizmus és posztstrukturalizmus; Olvasás és értelmezés; A modern pszichoanalitikus kritika; Marxista irodalomelméletek (szerzője: David Forgacs!); Feminista irodalomkritika.

Általában dicsérhető a szándék, hogy az egyes elméleti irányok keletkezésével, alakulástörténetével is foglalkoznak a szerzők, és az is, hogy “komparatív" a nézőpont, bár némely esetben inkább kontrasztív vagy konfrontáló: egyes tézisek használhatóságát és alkalmazhatóságát más iskolák hasonló gesztusaihoz, cselekvési formáihoz mérik, talán nem szentelve ilyen esetekben elég nagy figyelmet annak, hogy az egyes “iskolák" megteremtették vagy meg akarták teremteni a maguk terminológiáját, fogalomrendszerét, és ennek “át"-fordítása egy más irodalomrendszert képviselő felfogásba sohasem teljesen problémamentes. Ugyanakkor nem foglalkoznak eleget az egyes irányok közt lehetséges dialógussal, vajon hol lehet a legtermékenyebb a találkoztatás, s hol mutatkozik (mert van ilyen) reménytelennek.

Egy másik probléma a besorolás, az irányzatokba sorolás vitathatósága. A prágai nyelvészeti kör szőröstől-bőröstől A modern nyelvészet és az irodalom nyelve fejezetbe kerül, itt tárgyaltatik Mukařovský, leginkább az 1930-as esztendőkben írt munkáiról van szó, irodalmi elemzéseiről nem; e “fő"-fejezetben olvashatunk Auerbach Mimézis című könyvéről, mivel “az irodalmi stílus tanulmányozásának egyik legnagyobb hatású műve" (73), hogy aztán a fejezet szerzője Auerbach “klasszikus vonatkoztatási rendszer"-éről szóljon. Rámutat, hogy egy realizmusfelfogás kibontása, irodalmi alkotásokon való demonstrálása a Mimézis, amely felfogás viszont a leginkább a Lukács Györgyével konfrontálható. A Strukturalizmus és posztstrukturalizmus főfejezetben kizárólag francia “elméletész"-ekről esik szó. A 81. lapon a bibliográfiai tájékoztatásban közlik a fordítók (egyébként helyesen) Bojtár Endre szöveggyűjteményének címét: Struktúra, jelentés, érték. A cseh és a lengyel strukturalizmus az irodalomtudományban. Mármost mind a cseh, mind a lengyel “strukturalizmus" (?) kiszorul a strukturalizmus-fejezetből, ott a Saussure-re reagáló, őt vitató-továbbgondoló francia elméleti gondolkodás “belső" fejleményeként olvashatunk erről az irányról, mintha például Todorovnak semmi köze nem lett volna a “szláv" elméletekhez. Ugyanilyen módon számomra nem egészen megnyugtató Bahtyin munkásságának a marxista irodalomelméletek közé illesztése. A magam részéről nem azért tartom legalábbis vitatható megoldásnak, mivel az egykori “keleti blokk" irodalomtörténeti gondolkodása vulgarizálta a marxista ihletésű tudományos tételeket. Hanem elsősorban azért, mert Bahtyin felől viszonylag kevés út vezet ahhoz, amit akár e kötetben is marxizmusként fogadhatunk el. Nem az lehet a fő érv, hogy az orosz tudós mily mértékben különbözött Lukácstól vagy Goldmanntól, ennél fontosabb a fejezet szerzőjének a 225. lapon található, a Bahtyin-iskola és a marxista gyakorlat alapvető különbségeit taglaló fejtegetése: “összességében (...) szakítani akar azzal a szemlélettel, mely az irodalmat a valóság tiszta vagy közvetlen visszatükrözésének tekinti, újra akarja gondolni az ideológia jelentését és az irodalomban betöltött szerepét, s az irodalmat nem a tudás vagy a kifejezés formáinak tekinti, hanem tevékenységmódnak." Hogy a “Bahtyin-iskola" a Szovjetunióban milyen nyomásnak volt kitéve, s hogy képviselői éppen ennek némi enyhítése kedvéért a megfogalmazásban olykor milyen engedményekre kényszerültek, a “béketábor" hajdani lakosainak aligha kell bővebben magyarázni, egy angliai vagy amerikai szerző ezt talán kevésbé érti. Más kérdés, hogy Kristeva Semeiotikéja sem problémamentesen “marxista". Ha egy szerzőnek volt egy (szélső)baloldali korszaka, nem feltétlenül jelenti azt, hogy marxista lett volna, még akkor sem, ha szerzők, művek “tágabb" kontextusa is érdekli. Önmagában a “dialektika" említése nem bizonyosan “marxista felfogást" jelez (226), egy klasszikus szerző nyelvi szubverzivitásából aligha lehet közvetlenül “forradalmiság"-ára következtetni. A nyelvi téren mutatkozó, mintegy metaforikusan értett forradalmiság nemigen hasonlít a marxista terminológia szerint használt kifejezésre.

Itt és még több más helyen tettem ki a magam kérdőjeleit, korántsem azért, hogy bárkit lebeszéljek a kötet olvasásáról. Végül is a szerzők sok ismeretet közölnek, előadásmódjuk (legalább a fordításban) rokonszenvesen nyitott, szinte olvasmányos, az olvasóra, annak esetleg csekély ismereteire tekintettel vannak. Elsősorban azok forgathatják haszonnal ezt a könyvet, akik még csak ismerkednek a modernnek mondott irodalomelmélettel. Ilyen érdeklődők bizonyára sokan vannak, így hát fenntartásaim ellenére is örülök annak, hogy a kötet kiadása színesíti az irodalomelmélettel foglalkozó művek örvendetesen bővülő körét.

Tartalomjegyzék [Irodalomtörténeti Közlemények 1998. 5/6.sz.] Kezdőlap

+ betűméret | - betűméret