SZABÓ PÉTER
TEMETKEZÉSI KULTÚRÁNK ÚJABBAN FELFEDEZETT FORRÁSAI ELÉ
Eddig öt uralkodó halottas menetének leírását ismertük az erdélyi fejedelmi korszakból: János Zsigmondét, Báthory Kristóf vajdáét, a lengyel király és erdélyi fejedelem Báthory Istvánét, I. Rákóczi Ferenc választott fejedelemét és I. Apafi Mihályét. Horn Ildikó módszeres feltáró munkával és szerencsés kézzel ezt a számot kettővel gyarapította: megtalálta Bocskai István és I. Rákóczi György gyászmenetének egykorú temetési rendjét, valamint Thurzó Szaniszló nádor végtisztességi tervezetét is. Amivel az ifjú kutató a szakmának kedveskedik, joggal nevezhető irodalom- és művelődéstörténeti szenzációnak. Ahhoz, hogy az újonnan előkerült ceremóniarendek jelképvilágát értelmezni tudjuk, föl kell vázolnunk a közép- és koraújkor központi hatalomhoz kapcsolódó végtisztességi hagyományait.
Az állami tiszteletadás motívumai Nyugat-Európában
Mit jelent egy elhunyt uralkodó állami tiszteletadása? Minek a nevében gyakorolják, hol és hogyan s kik vesznek végső búcsút a halottól? Bonyolult kérdések ezek, s megválaszolásuk nem is olyan egyszerű. Leszűkült magyarázatot nyújthat ugyanis az az okoskodás, ha a végtisztesség célját, szimbolikus tartalmát csak az elhunyt iránti kegyeletben határozzuk meg. Szintén félrevezető útra lépünk - különösen a nyugat-európai királyi gyászszertartások elemzésekor -, ha a halotti szolgálat bemutatóit kizárólag az elhunyt uralkodó udvarának vezető tisztségviselőiben keressük. Szinte minden ponton a jelenségek mögé kell néznünk, s árnyalnunk a látszólag kézenfekvőnek tűnő megállapításokat. Először is vissza kell kanyarodnunk a kezdetekhez, hogy az állami tiszteletadás középkori jellemzőit megragadhassuk.
Az elhalálozás és a végtisztesség helyének gyakorta nagy távolsága a keresztény halotti szolgálat számára mindig nagy gondot okozott. A legtöbb esetben egyáltalán nem látszott biztosítottnak, hogy a gyászszertartást s - ennek keretei között - a gyászmisét a rítus ősi előírásainak megfelelően a holttest jelenlétében (“praesente corpore") tudják lebonyolítani. Ezt ugyanis általában a nyitott koporsóban fölravatalozott tetem előtt tartották, ahol a földi maradvány fizikai elváltozásai különösen szembeötlőek lehettek. Így a bűzlő, rothadó holttesttől a szolgálattevők igyekeztek minél előbb megszabadulni. A tiszteletadás méltóságának megőrzése érdekében először megpróbálkoztak a holttest preparálásával. A középkor eme eljárásának ismeretében az a benyomásunk, hogy feledésbe merültek a mumifikálás ókori hagyományai, s a holttest tartósításának rendkívül kezdetleges módszereit alkalmazták. Általában nagy vágásokat ejtettek a testen, amelyeket a középkor legalapvetőbb tartósítószerével, sóval hintettek be. A szállításkor a halottat sokszor bőrzsákba csavarták, s így védték az út viszontagságaitól. Az állami tiszteletadás szempontjából Nyugat-Európában döntő fordulatot jelentett az a megoldás, amelyet a balzsamozás kudarcai után - eredetileg a tiszteletadás meghosszabbítása érdekében - eszeltek ki. Kitalálták, hogy a romlandó holttestet az elhunytat képviselő (reprezentáló) képmással, effigie-vel kell helyettesíteni. Ilyet legkorábban Angliában, 1327-ben II. Edward temetésén használtak, ám egyes elemzők úgy vélik, hogy már 1272-ben, III. Henrik halotti pompájánál is képmást alkalmaztak. A képmás, amelynek helye kezdetben a bezárt koporsó tetején volt, hamarosan feltűnt a francia királytemetéseken is (először VI. Károly 1422. évi végtisztességén). Az elhunyt uralkodót helyettesítő bábu arcát rendszerint a halotti maszk alapján formázták meg. Ezen túlmenően az effigie fából, bőrből és vesszőnyalábokból készült teste, öltözete az egyes királytemetéseken kevés eltérést mutatott, noha minden alkalomra új bábut készítettek. A westminsteri apátságban fennmaradt - ma már öltözet nélküli - effigie-k alapján nehéz képet alkotnunk arról, hogy milyenek lehettek ezek a bábuk valójában. Francia változatukat viszont a pontos leírások alapján jól rekonstruálhatjuk. A képmást egy vászoningbe öltöztették, amelyet a nyaknál és a kézelőknél fekete selyemmel díszítettek. Erre egy piros szatén alsóing került, amelyet piros tafotával béleltek és arany szegéllyel láttak el. Ezt az alsóinget a fölötte lévő tunika csak a karoknál és a comboknál engedte látni. Ez utóbbi azúrkék, liliomokkal hímzett szaténból készült, szegélyeit arany és ezüst hímzés díszítette. Efölött volt a lila bársonyból varrott, liliomokkal díszített, tafotával bélelt királyi kabát. A kabátot hermelinből készült szőrmegallér, az ujjakon hajtókák és uszály tették ünnepélyesebbé. A kabáthoz rendszalagokat erősítettek. A képmás fejére kis karmazsinvörös sapkát, efölé pedig drágakövekkel kirakott ezüstkoronát helyeztek. A bábu lábára aranyszínű, vászon, rövid szárú csizmát húztak piros szatén talppal. Az effigie feje karmazsinvörös, arannyal gazdagon hímzett bársonypárnán nyugodott. Jobb oldalon helyezték el a király jogarát, balra az igazság kezét (egy elefántcsontból faragott kézfejet).
Az örök királyság kultusza
Az effigie eme kifinomult formája a késő középkorban és a koraújkorban azonban már nemcsak a mulandó tetem helyettesítésére szolgált: a képmásban egy politikai doktrína találta meg kifejezési eszközét. Már az anglo-normann királyság temetkezési szokásaiban is tetten érhető, hogy a király megnövelte testének jelentőségét. A halotti szolgálattevők - nyilván az uralkodók végakaratával egyezően - a halott király szívét és belső részeit valamely jótékony alapítványnak - általában szerzetesi központnak - adományozták. Ez a - például I. Henrik (1135) végtisztességén is alkalmazott - szokás a szicíliai normann királyok körében is elterjedt, majd Angliában a Plantagenet-dinasztia uralma alatt is tovább élt. Így Oroszlánszívű Richárd szívét a testtől függetlenül Rouen egyik templomában temették el (1199). A sajátos temetkezési rítus, amely angol királyi szokás lett, Franciaországban még csak a nemesség körében dívott, s a királyok vonatkozásában csak a késő középkorban jelentkezett. A király testének megosztott temetése azt eredményezte, hogy megsokszorozódott a királyi végtisztességek és emlékhelyek száma. Ugyanakkor a részleges temetés szokása elterelte a figyelmet az elhunyt király személyéről. Abból, amit a személytelenné váló földi maradványok a különböző helyeken megtartott végtisztességeken képviseltek, már nem annyira az egyes királyokra, hanem egy elvont értelmű “királyi testre", magára a királyi fenségre lehetett következtetni.
A részleges temetés szokása mellett minden bizonnyal a Plantagenet-dinasztia színre lépésével hozható összefüggésbe annak a kultusznak a létrejötte, amelynek középpontjában az éppen uralkodó vagy elhunyt király személyéről “leválasztott" méltóság tisztelete állt. A francia rokonsággal rendelkező Plantagenetek magukénak érezték a királyság szent jellegét hirdető Capeting törekvéseket (reimsi ordó). Udvarukban alakult ki az a jogi doktrína, amely szerint a királynak két teste van: az egyik a király személyes teste, a másik a “méltóság teste". Az előbbi, a fizikai test halandó, míg az utóbbi, a misztikus test halhatatlan. A temetéseken a király enyészetre ítélt fizikai teste nem tudta kifejezni a királyi méltóság örök és halhatatlan jellegét. Az eredetileg pusztán gyakorlatias célból, a romlandó királyi test helyettesítésére használt effigie-k viszont - időtlen jellegük folytán - alkalmasnak mutatkoztak a politikai üzenet hordozására. Az effigie a késő középkorban már teljesen elkülönült a koporsótól. A francia királytemetéseken a palotában díszes ravatalt kapott (lit d’honneur). Körötte mellőzték a gyászt, közelében mutatták be a királyság jelvényeit, s élőknek kijáró rítusokat folytattak mellette (ételeket szolgáltak föl ravatala előtt): egyszóval a királyság örök jellegét ünnepelték környezetében. A temetési processzióban a parlament tagjai meneteltek a kocsin húzott képmás közelében, tüntetően gyásztalanul - vörös ruhában -, szintén azt demonstrálva, hogy a király és a rendek által gyakorolt igazsághozatal a korona egyik legfőbb alkotórésze, örökérvényű. Az effigie részt vett a templomi gyászszertartáson is, s csak közvetlenül a holttest eltemetése előtt szűnt meg szerepe, amikor a templom egy félreeső helyére vitték. A királyi jelvények az effigie visszavonása után a koporsóra kerültek. A király holtteste a palotában, egy elkülönített teremben felállított ravatalon (lit de mort) szinte rejtve maradt. A teremben mély gyász uralkodott. A processzióban az udvartartás tagjai vették körül a holttest ravatalát, jelezve, hogy az udvar olyan, mint a holttest - felbomlik a halál után. Végül a királyi tetem az effigie-vel együtt a temetkező templom szentélye előtt felállított, gyertyákkal díszített faállványzat (chapelle ardent) közibe került, s itt mutatták be érte a gyászmisét. A temetést lezáró szertartás egyidejűleg fejezte ki a halállal bekövetkezett fizikai törést s a királyság hatalmának újjászületését. A halotti pompának ez a záróakkordja Franciaországban a legtovább megőrzött hagyomány maradt (még XVIII. Lajos 1824. évi temetésén is a régi rítusokkal éltek). Először fölvették a koporsóról a francia királyság legfőbb szimbólumait, a koronát, a jogart és az igazság kezét, s ezeket jól láthatóan, tafota szövetre helyezve egy-egy herceg vitte a sírboltba szállított koporsó után. A rítus azt kívánta “elmondani", hogy Franciaország jelvényei a sírba is elkísérik a királyt. Erre kijelölt személyek ekkor mutatták fel Franciaország kardját és zászlaját is, melyekkel szintén alászálltak a sírboltba. Ekkor tették a koporsóra a gyászmenetben meghordozott fegyverzet darabjait s a katonai felszerelés egyéb tárgyait (pallos, sisak, buzogány, sarkantyú, vértek), a lovagi szimbólumokat. A királyi udvartartás tagjai ugyanígy jártak el, s tisztségük jelvényeit a sírba dobták. Fent a templomban a hírnökök parancsnoka ezek után felszólította a tömeget, hogy imádkozzanak Istenhez az elhalt király lelke üdve érdekében. Majd elhangzott a királyság folytonosságát hirdető híres mondat: “éljen a király". Ezt követően felszedték a sírból a királyság jelvényeit, s lezárták a sírt.
A királyság folytonosságát jelképező effigie s az ugyanezt demonstráló utód jelenléte a gyászszertartáson azt a benyomást kelthette volna, hogy az ünnepségen egyszerre két király vesz részt. 1380-tól 1483-ig Franciaországban valahogy úgy alakult, hogy a trónörökös érthető okból - trónviszályok, apa és fia közötti ellenségeskedések - távol maradt elődje temetéséről. 1498-ban, VIII. Károly temetésekor azonban már nem volt semmilyen elfogadható oka annak, hogy a leendő király, XII. Lajos hiányzott az elhunyt király végtisztességéről, hacsak az nem, hogy jelenlétével nem akart zavart kelteni az ünnepség szimbólumvilágában. Ettől kezdve az uralkodói temetések rendezői tudatosan megszervezték az utód távolmaradását a végtisztességekről. Így a mély gyász szerepe a magas rangú, királyi vérű hercegekre hárult. Az effigie szimbolikája azonban nemcsak az utód által jelképezett folytonossággal vált összeférhetetlenné.
Az alteregók
Az effigie-vel egyidejűleg jelent meg a nyugat-európai halotti pompákon a királyt jelképező élő személy (alteregó). Látszólag alapvető különbség az effigie és a királyt megtestesítő lovasok között az, hogy az utóbbiak elsősorban mint lovagok jelentek meg, míg az effigie-k királyi öltözetben. Ám ha a legrégibb ismert példát vizsgáljuk a királyt jelképező lovasok szerepeltetésére, árnyaltabb következtetésre juthatunk. Károly Róbertet három különböző fegyvernem felszerelésében megjelenő lovas testesítette meg az uralkodó fehérvári gyászmenetében. “Az első lovon ülő vitéz a királyi méltósághoz illő lövő fegyverzetbe volt öltözve, a másik meg dárdaökleléshez volt felszerelve, a harmadik, a legpompásabb lovon ülő pedig a királyi méltóságot megillető harci fegyverzetbe, a hadba vonulásra felvértezetten. A három lovon ülő három vitéz sisakján a hadi jelvény egy-egy struccmadárforma volt, arany koronával ékesítve, ilyen jelvényt szokott viselni a király úr, míg élt." Már a krónikás is utalt tehát arra, hogy az alteregók nemcsak a lovagi, harci erényeket, de a királyi méltóságot is hangsúlyozták. Ezen belül leginkább a király irányító, vezető szerepét kívánták bemutatni a különböző fegyvernemek katonái fölött: azaz a király legfőbb hadúri méltóságát demonstrálhatták. Ez a méltóság a mindenkori király tisztsége volt. Így az alteregók üzenetében - ha nem is elsődleges jelleggel - benne foglaltatott a halhatatlan királyi méltóság egy aspektusának dicsérete. E ponton az alteregók szimbolikája közelített az effigie-k jelképes tartalmához, s így együttes szerepeltetésük a gyászmenetben - csakúgy, mint az effigie és a trónörökös közös fölléptetése a halotti pompában - zavart keltett volna. Ez lehet az oka annak, hogy a nyugat-európai királytemetéseken az effigie és az alteregó sohasem szerepelt egyazon gyászszertartás keretei között. Érdekes és talán ezzel a magyarázattal áll összefüggésben, hogy az “effigie-k hazájában", Angliában és Franciaországban az alteregók fölvonultatása - még hercegi szinten is - csak szórványos maradt. Annál inkább elterjedtek viszont az uralkodót megtestesítő lovasok Magyarországon, Lengyelországban és kései változatukban az erdélyi fejedelemségben. Ez nem jelenti azt, hogy Magyarországon a központi hatalom környezetéből hiányzott volna a királyság folytonosságának teljes érvényű kultusza, s a szolgálattevők elzárkóztak volna az ennek kifejezésére használt eszköz, az effigie átvételétől. Kantorowicz, az effigie-k kiváló szakértője szerint Magyarországon egyszerűen nem volt szükség a királyi méltóság halhatatlanságát hirdető képmásokra, mert a hatalom folytonosságát itt egy egészen unikális szimbólum, a Szent István fejékének tulajdonított misztikus Szent Korona jelképezte. Ez a tárgy képviselte a magyarok számára a király “fizikai teste" mellett a méltóság testét, s jelentette még a király nélküli időkben is a szakadatlan királyi hatalmat. A princetoni professzor rendkívül értékes és elfogulatlan megállapítását a hazai emlékanyagban az a pecsét igazolja a legékesebben, amelyet a bárók Zsigmond király 1401. évi fogságba vetése után használtak. A pecsét felirata - “SIGILLUM SACRE CORONE REGNI HUNGARIAE" - jól érzékelteti, hogy a főurak király nélkül, de a korona nevében, az abból fakadó folytonos királyi méltóságra hivatkozva kormányoztak. A halhatatlan királyi méltóság kultusza tehát kialakult Magyarországon is, minden bizonnyal az Anjouk színre lépése idején, amikor a Szentkorona legitimizáló szerepe megnövekedett. Ez a kultusz azonban elvontabb formában, a koronához tapadó eszmékben nyilvánult meg, s a királytemetéseken - amelyekben nem vett részt a Szentkorona, mert csak helyettesítő, halotti koronákat alkalmaztak - nem öltött konkrét alakot. Így a királyi méltóság egyik összetevője, a legfőbb hadúri méltóságot megidéző alteregó nem kerülhetett “összetűzésbe" a szintén királyi méltóságot reprezentáló tárggyal a végtisztesség szimbólumvilágán belül. Az örök királyi méltóság elvont - a temetéseken csak csökkentett tartalomban jelentkező - kultusza mellett még az is megengedhetővé vált, hogy az utód részt vegyen elődje halotti pompáján. Sőt az elhunyt előtt kifejezett pietászával a trónörökösnek arra is alkalma nyílt, hogy saját hatalmát valamiféleképpen az elhunytéból származtassa, s így egyfajta folytonosságot demonstráljon az uralkodásban. Az Anjou-ház családi hagyományai közé tartozó s Magyarországon is meghonosodott szokást, az alteregó szerepeltetését Nagy Lajos illesztette a lengyel királyi udvar végtisztességi rítusai közé. 1370-ben, amikor Krakkóban újra eltemettette nagybátyját, Nagy Kázmért, olyan temetési rendet hagyott jóvá, amelyben helyet kapott az elhunyt király megszemélyesítője is. A gyászmenetben bíborral takart királyi lovon ülő, aranyos ruhás vitéz tűnt fel, aki az elhunyt király személyét jelképezte. Nagy Lajos nyilván apja halottas menetének emlékképét elevenítette fel itt, talán nem is gondolva arra, hogy az alkalmi demonstráció évszázadokra szólóan befolyásolja majd a lengyel uralkodók temetkezését.
A szertartás végső rítusai a középkori Magyarországon elsősorban az elmúlás feletti fájdalmat érzékeltették, s kevés jel mutatott arra, hogy a szolgálattevők a vég mellett a kezdetet is hangsúlyozzák a halálban. Azaz, hogy szóljanak a földi dicsőség halhatatlanságáról, a lélek örök életéről s a királyi méltóság folytonosságáról. Ehelyett Pongrácz János erdélyi vajda holttestének felravatalozásakor (Buda, 1476. december 28.) szétszaggatták a temetési zászlót, s a ravatalra vetették. Hasonló történt Mátyás király végtisztességén (Székesfehérvár, 1490. április 25.), ahol “mindent sóhajtozva földre dobtak a főoltár előtt, mintha a király bukásával minden dicsősége, diadaljelvénye, meghódított országa is odaveszett volna." A lengyel királytemetések szintén komor záróakkordot kaptak. Ezeken - Janka z Czarnkowa krónikája szerint - a gyászmise vége felé, “ahogy ilyenkor szokásban volt", eltörték a zászlórudat.
Az eddigiek alapján viszonylag pontosan meghatározhatjuk, hogy mit jelentett Nyugat-Európa és a peremvidékek monarchiáiban - az elhunyt uralkodó halálakor esedékes - állami tiszteletadás. Ez az elhaltnak bemutatott kegyeleti gesztusokon túlmenően szólt a monarchiáról vallott nézetekről, a hatalom átvételének kényes pillanatáról, az adott politikai struktúráról, külön csoportokba rendezve az elhunyt uralkodó udvarának tisztségviselőit s a folytonosságot jelentő politikai intézmények tagjait. Az állami tiszteletadás jellege és működése végül is azt eredményezte, hogy háttérbe szorult a gyászszertartás egyházi része, s megerősödtek a ceremónia világi vonásai.
Báthory István és a végtisztességi hagyomány
Amikor az első erdélyi fejedelmek gyászszertartásainak elemzésébe kezdünk, rögtön fölmerül a kérdés: hogyan viszonyultak ezek a végtisztességek a középkori magyar királyi udvar hagyományaihoz. Kimutatható-e tudatos igazodás eme régi szokásokhoz? Annyi bizonyos, hogy János Zsigmond temetésének (Gyulafehérvár, 1571. május 23.) bizonytalan eredetű alteregója - megjelenésén keresztül - egy korszak lezárultának üzenetét hordozta. A fekete ruhás harcos rozsdás fegyverrel, felfordított pajzzsal a kezében fennen hirdette, hogy János Zsigmond elhunytával - utód nem lévén - kihalt egy família, ellobbant a középkori királyi fenség Szapolyaiakhoz köthető maradványa. Talán még az erdélyi állami tiszteletadás etikettjében is megmutatkozott volna ez a törés, ha a főhatalom megerősödésével párhuzamban Báthory István meg nem újítja az állami tiszteletadás szokásait. A lengyel király, bátyja, Báthory Kristóf végtisztességének megszervezésekor a lengyel királytemetéseken még mindig alkalmazott - idehaza lassan feledésbe merülő - középkori rítusokat sajátos módon ültette vissza az erdélyi szertartáskörnyezetbe. A szakadatlan erdélyi uralom demonstrálásában - amelyet Báthory István a családon belüli öröklődő hatalomnak fogott fel - minden korábbinál nagyobb szerepet kaptak az alteregók. Báthory István ugyanis nem számíthatott egyéb - a hatalmi átmenetet megokoló - misztikus jelkép hatására. Az ország három részre hullása után a Királyságban és az Erdélyben támadt hatalmi űrök áthidalásához már nem nyújthatott kellő segítséget az a Szentkoronából származtatott gondolat, amely a töretlen királyi méltóság által összefogott, egységes Magyarország létével biztatta az uralkodó nélküli idők részeseit, nem utolsósorban az elhunyt helyébe lépő utódot. Bár a Vitéz Boleszláv koronájának tulajdonított lengyel királyi fejékhez nem fűződtek hasonló nézetek, s Erdélynek egyébként is külön kormányzata volt Báthory István lengyel királysága alatt, Krakkó ura mégis fölhasználta a “lengyel királyi házhoz tartozás" reprezentációját Báthory Kristóf temetésén a dinasztia erdélyi rangemelkedése és hatalmának megalapozása érdekében. Hercegi koronát készíttetett elhunyt bátyja számára, amelyet az utasítás szerint a ravatal mellé kellett helyezni. A hatalom folytonosságát mégis az a két alteregó hirdette, aki a halottasmenet főszereplőjeként tűnt fel. Az, hogy ketten voltak - egymástól eltérő öltözetben -, már önmagában is sejteni engedte, hogy mindkét lovasnak külön közlendője volt. Noha egyik is, másik is fekete ruházatban lépett színre, az rögtön szembeötlött, hogy inkább a fekete zászlós kopjával ellátott lovas hordozta a halál üzenetét, míg társa, aranyos hímzésű lobogóval a kezében, nemcsak az elmúlásról szólt. Később ezt a megosztott feladatot igazolta, hogy a fekete zászlós kopját a templom falába törték, az aranyos zászlót azonban megkímélték az összerontástól. Ez a “zászlók nyelvén" kinyilvánított mondandó, amely a végben a kezdetet, az elmúlásnál a fönnmaradást is hangsúlyozta, merőben eltért a középkori magyar előkelők és uralkodók - általunk ismert - szokásaitól, ahol a szertartás végső rítusai az élet visszavonhatatlan lezárulását hirdették. Az egyik zászló megőrzése éppúgy szólt az elhunyt örök emlékezetének, mint a folytonosságnak, amelyet a jelenlévő utód - Báthory Zsigmond - képviselt. Így nem túlzunk, ha azt mondjuk, hogy Báthory István a sajátos ceremóniarenddel a hatalom átmenetének érzékeltetéséhez új kultikus formát alkotott. Ezzel alapot vetett annak a kettős alteregót szerepeltető s hasonló jelképes értelemmel bíró temetési szokásnak, amelyet Apor Péter az erdélyi előkelők végtisztességi rítusaiban már általános érvénnyel emleget. A szokásgyűjtemény szerint az egyik vitéz, fekete zászlóval a saját halálát bejelentő elhunyt “képét" adta, míg a másik, aranyos zászlóval, élőként mutatta be a koporsóban fekvőt - a halál fenyegetése nélkül. Az előbbi lovagolta meg azt a gyászparipát, amelyet Árpád-kori szokásra visszavezethetően, az elhunyt lelke üdve érdekében a temetkezőhely papságának adományoztak a halotti szolgálat gyakorlói. Báthory Kristóf temetése az állami tiszteletadás vizuális oldala szempontjából még egy ponton igényel figyelmet. Az elhunyt fölött elmondott halotti beszédek egyike - Leleszi Jánosé - azt a rendkívül ritka lehetőséget kínálja számunkra, hogy egy széles körben elterjedt temetési kellék szimbolikus jelentését egykorú szöveg alapján értelmezzük. A “meztelen" - hüvely vagy bársonybevonat nélküli - szúró- vagy vágófegyver meghordozása a fejedelmi és a nemesi végtisztességeken elterjedt rítus volt. A jezsuita szónok végre magyarázatát adja annak az irodalmi toposznak, amely konkrét, anyagi formájában is “kijegecesedett" a gyászmenetekben. Miként az oroszlán, amely nem minden időben gerjeszti föl magát, úgy a kard is a hüvelyében marad a cselekvés idejéig - fejtegette. Így vagyunk a Báthoryak erényével is, amely szintén rejtve marad, s csak akkor mutatkozik meg, hogyha valakit jogtalanság ér - tette kerekké a szimbólumról szóló értekezését. Ezek szerint az a temetési rendekben előírt követelmény, amely a halottasmenet díszfegyvereinek hüvelyben vagy anélkül történő bemutatását indítványozta, az erény - minden bizonnyal a katonai erény - szunnyadó meglétét vagy aktivizálódását kívánta feltüntetni az elhunytra és családjára vonatkoztatottan. A mezítelen fegyver esetenkénti felemelése, hüvelyben lévő párdarabjának lefelé fordítása sejteni engedi, hogy a karmozdulatok még fel is erősítették, sarkították is a jelentéseket: így a mezítelen fegyver az életben gyakorolt erényt, a hüvelyben tartott pedig a halállal ellobbant és megszűnt erénygyakorlást szimbolizálta. Báthory István halottas menetében (Krakkó, 1588. május 23.) az állami tiszteletadás eddig ismertetett motívumai szinte teljes számban szerepet kaptak. A processzió e szimbolikus üzeneteket hordozó szakaszában “egy lovas ember iütt... keziben egy mezítelen hegiess tört hozot, a markolattjánál fogva feltartván". Ennek ellenpontozásaként feltűnt “egy ember... kinek egy aranias hegies tör [hüvelyben] az hegivel le fordítva volt kezében". Itt vonult fel a feketébe öltözött alteregó is “egy fekete kopiát, az hegivel le fordítván." Előtte pedig ott ügetett lován az élő királyt megidéző alteregó, aki szederjes színű dolmányban, veres subában tüntetően elvetette a gyászt. A gyászmenet egyedi jelképét nyújtotta az a meghordozott fehér darutollas fekete süveg, amely a temetési rend magyarázata szerint a Bekes Gáspár feletti győzelmet hirdette. A koporsó körül mély gyász uralkodott: a temetési alkalmatosságra terített fekete lepel széleit 12 gyászruhás úr tartotta. Ez bizonyosság lehet arra, hogy a folytonosság, az “élő királyi méltóság" jelzése a krakkói udvarban is az alteregókra, a díszfegyverekre és a zászlókra hárult - valamint az utódra, az új királyra, aki ott menetelt a koporsó után.
Bocskai István végtisztessége
Bocskai István gyászmenetének most felfedezett temetési rendje - sok egyéb mellett - a végtisztesség szokásainak széles körű elterjedésére szolgáltat bizonyítékot. Noha az előírás csak Bocskai kassai székhelyétől (“az haztul") a kassai dómig (“Szenthegihazigh") veszi számba a halottas menet résztvevőit, egy, a fejedelem végtisztességéhez kapcsolódó levél elárulja, hogy a kassai illetőségű csoportok kivételével a gyászmenet rendje Gyulafehérvárott is hasonló lehetett. “Az temetésre is nem kevés költ itt ez helyen, mert valamint itt vitték az testet, szintén ollan czerimoniával viszik Erdélben is Fejérváratt az szentegyházban." Azt már Trócsányi Zsolt is felismerte, hogy Bocskai Kassáról Erdélybe tartó halottasmenete (1607. február 3-19.) az utódlást legitimizáló funkciót kapott. A Bocskai István végrendeletében utódként megjelölt Homonnai Drugeth Bálint mellett Báthory Gábor is abban a reményben sorolt be a gyászmenetbe, hogy megkaparinthatja a fejedelemséget. Így azzal a késő középkori eredetű szokással éltek, amely szerint az elhunyt uralkodót temettető személy egyben az örökség átvételét is demonstrálhatja. Azaz úgy tettek, mint a II. Lajos végtisztességét megrendező Szapolyai János vagy korábban - feltehetően - a Károly Róbertet temettető Nagy Lajos, a Nagy Lajost búcsúztató Mária királyné. Kassán egyértelműen Homonnai tudta hatásosabban kinyilvánítani kegyeleti és trónörökösi szerepét. Kívülről az ő bandériumának gyalogosai szegélyezték azokat a kordonokat, amelyeket az utca két oldalán álló katonák hármas sorfala alkotott, s amelyek között a gyászmenet elhaladt. Valószínű, hogy ruházatuk nem véletlenül volt “veres" színű. Ezzel a színnel Erdélyben csak ritkán - erőszakos halállal elhunytat - gyászoltak. A nyugat-európai uralkodói temetéseken a veres az utód öltözetének színe volt. Közelebb, a dunai Habsburg Monarchiában is ismert volt ez a színszimbolika. Amikor Habsburg Ferdinánd felesége, Jagello Anna Habsburg Máriával, II. Lajos özvegyével Ferdinánd magyar királlyá koronázása alkalmából Budára érkezett (1527. november eleje), a Pozsonyból alászálló hajók egyikét - azt, amelyen az özvegy utazott - fekete szövettel vonták be, a másik naszádot viszont - a leendő királynéét - vörös posztó borította. Ez azt üzente a Duna két partján szemlélődők számára, hogy az elhunyt király leánytestvére férje oldalán a mohácsi vesztes örökébe lép. A királysági főúr, Homonnai Drugeth Bálint minden bizonnyal ismerte a hatalmi átmenet jelzésének ezt az egyszerű eszközét. Bocskai István temetési menetét kassai illetékességű testületek, városok, vármegyék küldöttei nyitották meg. Majd a pompafokozás eszközei, ezüstös szerszámzatú vezetéklovak, színes kopjás had következett “Szines Udvari Zazloival". Itt négy, később több trombitás szerepeltetését követeli meg a temetési rend. Egy erdélyi nagyasszony fölött elmondott temetési beszéd a végtisztességeken megjelenő trombitásokat “pogányoktól vött szokásból" származtatja. Sajnos nem tudjuk pontosan, hogy korábban János Zsigmond vagy Báthory Kristóf temetésén milyen számban vettek részt a trombitások. Csoportos képviseletük Bocskai gyászmenetében így is meglepő, s talán azért is kaphattak helyet, mert velük kívánták a ceremóniarendezők jelezni: a török figyelmével különösen kitüntetett uralkodót temetnek. Az elhunyt politikai életművét azonban azzal a három címerrel és három zászlóval jellemezték igazán, amelyeket egy-egy lóra aggattak, illetve egy-egy zászlótartó kezébe adtak. A jelvények szinte “letérképezték" Bocskai ténykedésének és uralkodásának színtereit. A hármas csoportozatokban középen az a címer, illetve zászló (oroszlános) mutatta magát, amely - lévén családi jelvény - a Részek egy vármegyéjében, Biharban birtokos famíliára irányította a figyelmet. A magyar és az erdélyi országcímerek és zászlók azokat az uralmi területeket idézték meg, amelyek Bocskai kormányzása alatt álltak. Az udvari fekete sereg és a jelen lévő urak “kondekorációja" után a hagyományos jelképes motívumok sajátos variációja következett. A halál tényében rejlő ambivalencia, a vég és a kezdet jelzésére - csakúgy, mint Báthory Kristóf temetésén - itt is alkalmazták a fekete és az aranyas zászlót, csakhogy a zászlók kikerültek az alteregók kezéből. A két zászló szimbolikájának fontossági sorrendjét jelzi, hogy a fizikai törést hangsúlyozó feketét egy inas, a “non omnis moriar" jelképes tartalmú aranyast egy nemes vitte a gyászmenetben. Egyedi árnyalásban a halott és az élő aspektust megjelenítő alteregók tradícióját élesztette föl a halottas menet egy újabb egysége. Apor szerint a fekete zászlós alteregót karddal és buzogánnyal látták el. Az aranyas zászlós fegyvere viszont az aranyas kard volt. Bocskai István halottas menetében egy fekete bársony ruhába öltözött ifjú a hagyományt kissé módosítva nem karddal, hanem szablyával mutatkozott. Ezt a fegyvert viszont a szokásnak megfelelően bot, azaz buzogány egészítette ki. A másik ifjú sem követte teljesen a hagyományt: nem hordott aranyos fegyverzetet, viszont a “mezítelen" pallos, amelyet kezében tartott, egyértelműen feltüntette, hogy az ő feladata volt az örök emlékezetre érdemes és a folytatásért kiáltó katonai erényekről szólni. (Lásd a mezítelen fegyver szimbolikájáról korábban elmondottakat.) A két jelképes értelmű alak között minden bizonnyal azt a koronát vitte egy ifjú, amelyet Bocskai csak ajándékként, és nem felségjelvényként fogadott el a töröktől. Meghordozása mégis azt tanúsítja, hogy a Bocskai-koronában a kortársak a bihari nagyúr erőfeszítéseinek, mozgalmának elismerését látták. Az itt bemutatott “Diadema" szimbolikus jelentősége annak tükrében mérhető igazán, ha meggondoljuk: e jelvény a gyászmenetben “kiváltotta" a fejedelmi bot szerepeltetését. Az alteregók egyikénél lévő “bot" ugyanis nem azonos a fejedelmi méltóságot képviselő jelvénnyel. (Ezt később I. Apafi Mihály temetése is igazolja, ahol a fejedelmi jelvényt, a köves botot az alteregó buzogánya mellett külön is meghordozták. Azaz - formailag - “két bot" is szerepelt a ceremóniában.) A holttest és környezete az udvar felbomlását demonstrálta. A szolgák, akik a koporsót a vállukra emelték, az elhunythoz kötődtek, s jelenlétükkel inkább a befejezettségről, a Bocskai-udvar széthullásáról kívántak szólni.
Azt már a későbbi történésekből tudjuk, hogy Bocskai halotti reprezentációjának fényében végül is Rákóczi Zsigmond “sütkérezhetett", aki Homonnai, Báthory és minden bizonnyal a ceremóniarendező “testámentumosok" legnagyobb meglepetésére már Erdély megválasztott fejedelmeként fogadta a Kassáról Gyulafehérvárra érkező halottas menetet.
I. Rákóczi György halotti ceremóniája
I. Rákóczi György temetését merőben más politikai körülmények között rendezhették meg, mint Báthory Kristófét vagy Bocskai István végtisztességét, amelyek lebonyolítása idején a gyermekkorú örökös miatt ingatagnak ígérkeztek a hatalmi viszonyok vagy bizonytalan volt az utódlás. Mivel I. Rákóczi György még halála előtt előkészítette fia leendő fejedelemségét, végtisztességét már a felnőtt korú, beiktatott fejedelem, II. Rákóczi György szervezhette meg. Ez a körülmény leegyszerűsítette a halotti pompa vizuális szemléletre alapozott üzenetét, mert az állami végtiszteletadásban oly fontos politikai mozzanat - a hatalom folytonosságának bizonygatása a hatalom elnyerése érdekében - szükségtelenné vált. Ehelyett azonban - éppen a hatalom birtoklásának megszilárdulása okán - a Rákóczi-dinasztia ünneplése nagyobb reprezentációval történhetett, mint Báthory Kristóf temetésén a Báthory-famíliáé. A temetési processzióban a családi címer, a fejedelmi bot és a harci erényeket felmutató szablya társaságában a Rákóczi-família - az elhunyt után következő - két nemzedéke jelent meg. A koporsó előtt lépdelő kisebbik fiú, Zsigmond, a mellette karon vitt unokaöccse, Ferenc és a fejedelem, II. Rákóczi György személyében nagy erővel nyilvánult meg a család életereje. (Ennek a családi jelenlétnek azért is lehetett megrendítő hatása, mert ekkorra már a nagy dinasztiák, a Báthoryak, a Bethlenek férfiágon kihaltak.) A hatalmi folytonosság ilyen önmagától adódó jelzése mellett I. Rákóczi György temetésének fejedelmi rendezője és tanácsadói eltekintettek az elmúlás és a fönnmaradás két alteregóval történő jelzésétől. Csupán egy “fegyverben eöltesztetett Személy" testesítette meg I. Rákóczi Györgyöt, akin a tervezet szerint tüntető módon semmi sem utalt a gyászra, de a túlzott vitalitásra sem. Az enyészetre és az örök emlékezetre céloztak viszont a menetben meghordozott zászlók, amelyek egyike a “sírban rontando", másika a sír fölé “fel szegezendő" állapotában demonstrálta szimbolikus tartalmát. A lélek halál utáni sorsát firtatta - a látványon keresztül - az a fekete bársonnyal leterített vezetékló, amelyet formai analógiák alapján egyértelműen “mortuáriumnak" minősíthetünk. Azaz olyan temetési ajándéknak, amelyet régi szokás szerint az elhunyt rokonai - jelen esetben a Rákóczi-család tagjai - a halott lelke üdve érdekében a temetkezőhely papságának adományoztak. A temetési kellékek között új elem a török császár zászlaja, amelyről minden túlzó következtetés nélkül elmondhatjuk, hogy a rendezett erdélyi-portai kapcsolatról árulkodott. A végtisztességet kondekoráló személyek, testületi képviseletek számbavételénél mindenképpen megjegyzést igényel, hogy I. Rákóczi György temetésének rendje II. Rákóczi Györgyöt eredetileg a lengyel “Racziwil herceg koévettyével" egy társaságban kívánta szerepeltetni. Aztán a javított változat módosította ezt a “felállást", s a követet - eredeti helyéhez képest - szinte eltüntette a moldvai, a havasalföldi vajda s Wesselényi Ferenc küldötteinek sorában. Talán az új politikai irányvonalat - a Rákócziak lengyel koronára irányuló törekvéseit - demonstrálták volna a fejedelem és a lengyel követ egymás mellett ropogó csizmái? S ennek óvatos elkendőzését őrizné a leírás javítása, a lengyel követ új besorolása? E kérdés egyike azoknak, amelyek miatt a temetési rendek forrásértékét az eddiginél magasabbra kell értékelnünk. A temetési utasítás záró sorai a templomi ravatalozás elvárásait is megemlítik. Tudomásunkra hozzák, hogy I. Rákóczi György végtisztességén is állítottak a gyulafehérvári főtemplomban “Castrum Dolorist", amely sajnos azóta elpusztult. Ezt az efemer - fából és papírmaséból készült - temetési kelléket a templom szentélye elé helyezték. A négyzet alaprajzú, a sarokba állított oszlopokkal magasodó s kupolaszerkezettel fedett építmény a koporsó hangsúlyozására szolgált az istentisztelet alatt. Kapu formájú oldalnézetei a halál és a túlvilági létezésmód közötti határt idézték meg.
A további események - csakúgy, mint Bocskai István végtisztessége esetében - nem váltották be a halotti pompa szimbolikus jövendöléseit. Ott Homonnai Drugeth Bálint útját egyengették az erdélyi fejedelemségbe, itt a Rákóczi-dinasztia hatalomban maradását próbálták megelőlegezni a fejedelem öccse, Zsigmond és fia, Ferenc személyén keresztül. A közismert tények miatt ez utóbbi törekvést sem sikerült valóra váltani. A sikertelen lengyelországi hadjárat a Rákóczi-család politikai reményeit meghiúsította. I. Rákóczi Ferenc - a hatalomból kiszorítva - később klasszikus vitézi-fejedelmi temetést kapott.
Thurzó Szaniszló halotti pompája
A temetési szokás azért szokás, mert önmagára nézve szabályozónak tekinti azt a formát, amellyel a múltban megjelent. E bevett eljárás mögött az a középkori szemlélet húzódott meg, amely szerint az ünnepségek dolgai úgy vannak jól, ahogy voltak. Sőt e felfogáshoz valami ódon tekintélyelvűség is ragadt, amely a hagyományos etikettből merítette erejét. IV. Henrik végtisztességén a párizsi püspök annak okán kérte helyét az elhalt király képmása mellett meghatározni, hogy elődje már korábban - II. Henrik végtisztességén - is ezt a rangos pozíciót foglalta el. A 17. század európai temetési kultúrája a társadalom magasabb szintjein egyébként is szívesen tartotta a kapcsolatot az ősök temetkezési szokásaival, mert az ezekhez való igazodással kifejezhette az arisztokraták körében fellobbanó - kissé már nosztalgikus - családi érzést. Ez a családi kötődés részint egy válságjelenségről tanúskodott. A rokonsági értelemben vett középkori nagycsalád, amelybe minden vér szerinti családtag beletartozott, Európa nyugati országaiban változás előtt állt. A társadalmi átalakulás, a polgárosodás következtében a vérségi összetartozás új keretei kezdtek tért hódítani a nemesség soraiban is. Náluk is kialakult az “atomizált" családmodell, amely a szülőkön és a gyermekeken kívül legfeljebb csak a nagyszülőket foglalta magában. A nagycsalád hagyományát élesztgető 17. századi őskultusz már nem utolsósorban e modellel szemben védte, hirdette a família ősi kereteit. Magyarországon a nemesség - polgársághoz viszonyított - túlsúlya következtében még nagyon erősen őrizte régi életformáját, s a kört, amelyen belül a vérségi kapcsolatait ápolta, szélesen értelmezte. Ez a magyarázata annak is, hogy a családi összetartozás jelképeihez tartozó ünnepségek látványával nagycsaládi vonzalmait próbálta kifejezni. Mindennek ékes bizonyítéka az a két temetési rend, amely ugyan a Thurzó família két ágának halotti kultuszáról informál, mégis sok megegyezést mutat. Az azonosságokra nézve csak az lehet a magyarázat, hogy a 15. század végén két ágra szakadt család szokásaiban az együvé tartozást tüntette fel. A família két ágában alkalmazott rítusok összevetésére csak most nyílik lehetőség, amikor Thurzó György nádor (árvai ág) már kiadott temetési rendje mellett - Horn Ildikó közlésében - Thurzó Szaniszló nádor (II. János ága) végtisztességi tervezetét is megismerhetjük. Vitathatatlan, hogy a végtisztesség látványelemeinek feltűnő egyezése - amelyet a temetési rendek szó szerinti egybecsengései is tanúsítanak - fölveti a hagyományos nádori reprezentáció kérdését is. E ponton azonban kénytelenek vagyunk megmaradni a hipotetikus megfogalmazásnál, mert egyéb - hasonló pompával zajló - nádori temetésről nincs tudomásunk. Thurzó György nádor sírfeliratának végső üzenete mégis azt sugallja, hogy halotti kultuszában a család, a “Thurzói sarj" ünnepelte önmagát s esdekelte fönnmaradását:
Az értékelő kijelentés legyen egyben írásunk zárómondata is: ezen keresztül hívjuk fel a figyelmet a frissen felfedezett végtisztességi tervezetek művelődéstörténeti jelentőségére.