Retorika és etika Pázmány Péter prédikációiban
A retorika két és fél évezredes története során az ars oratoria (tekhné rhétoriké) társadalmi szerepe, súlya, jelentősége koronként változott: egyes korszakokban a politikai élet alakító tényezői közé számított (pl. az i. e. 5. századi athéni demokrácia idején, majd az antik Róma fénykorában), máskor viszont (pl. a középkor évszázadaiban) erősen lecsökkent a hatóereje. Szerepe általában akkor növekedett meg, amikor a társadalom szélesebb rétegeit érintő eszmék álltak egymással szemben, s a polémiák szükségképpen megnövelték a szónoki teljesítmény iránt tanúsított tiszteletet. Az ókor után a humanizmus élesztette újjá a retorika kultuszát, s a reneszánsz kor szónokai az antik minták nyomán az ékesszólás új virágkorát teremtették meg.
A reformáció során fellángoló hitviták természetszerűen hozták magukkal a retorikai ismeretek iránti igényt egész Európában. Az anyanyelvű prédikációirodalom új követelményekkel találta magát szemben, s a 16. század második felétől kezdve az egész barokk korszakon át több szempontból is megnövekedett e műfaj jelentősége. Az eszmetörténeti és művelődéstörténeti szempontokon túl az intertextualitás révén az irodalmi szövegképződés általános folyamatában is kiemelkedően fontos szerepet játszottak ezek a részben orális, részben írott formában élő alkotások, így elemzésük interdiszciplináris feladat. Indokoltan hangsúlyozta Lukácsy Sándor a régi magyar prédikációirodalom kutatásának fontosságát, s e témakörnek maga is számos tanulmányt szentelt. Az általa követett eszme- és motívumtörténeti vizsgálódások mellett viszont minden esetben alapvető kívánalom kell legyen a hitszónoki tevékenység retorikai hátterének feltárása, amelyre újabban fokozott mértékben ráirányult a figyelem. E felfogásnak megfelelően az alábbiakban néhány megfigyeléssel a jezsuita retorikai képzésnek és Pázmány prédikációszerzési gyakorlatának eddig is ismert kapcsolatát kívánjuk pontosabbá tenni és árnyalni.
Mint köztudott, a Jézustársaság éppen az egész Európát átfogó hitviták közepette jött létre, természetes, hogy a szellemi térnyerés szándékával csakis úgy léphetett fel a siker reményében, ha a társadalmi kommunikáció különböző formáira (s ezen belül a retorika művelésére) különös gondot fordított. Ezt a rend vezetői kezdettől fogva jól érzékelték s igyekeztek megragadni a retorika által kínált lehetőségeket. E törekvés jegyében választotta Pázmány is a latin helyett a magyart polemikus írásai, teológiai szintézise és prédikációi nyelvéül. Tudatában volt ugyan, hogy a teológusok körében Európa-szerte nagyobb elismerést arathatna latin írásaival, ő azonban anyanyelvén szűkebb pátriájának kívánt szolgálni nemcsak egyházfőként és politikusként, hanem íróként is. Úgy tűnik, a szónokok elé állított hármas követelményt (docere, delectare, movere) ő egyidejűleg látta megvalósítandónak, ügyelt arra, hogy beszédei egyaránt legyenek hasznosak és esztétikailag értékesek, a res és a verba harmóniájának jegyében szülessenek meg.
Utilitas et eloquentia
A jezsuita gimnáziumokban folyó retorikai képzésről az utóbbi évtizedekben bőségesen értekezett a nemzetközi szakirodalom. Wilfried Barner alapvető monográfiája részletesen szólt a barokk kori jezsuita retorikai képzés jellegzetességeiről, a humanista tradícióhoz történő erős kötődéséről, az eloquentia latina és az anyanyelvű szónoklás kapcsolatáról, valamint a retorikai képzés és a rendi iskolai színjátszás összefüggéseiről. Az ő nyomán az újabb szakirodalom is azt az álláspontot képviseli, hogy a barokk korszak retorikaelméleti kézikönyvei lényegében azonos bázison nyugodtak, a klasszikus antik szónoklattan eredményeire, Arisztotelész, Cicero és Quintilianus elveinek különböző árnyalatú interpretációira épültek. Az egyes protestáns felekezetek s a katolikus szerzetesrendek azonban más-más hangsúlyokat érvényesítettek a közös klasszikus örökség recepciójában, s ezeknek elemzése jelentékeny módon gazdagíthatja a barokk kor társadalmi kommunikációjára vonatkozó ismereteinket. Jogos kérdés tehát, hogy milyen módon érvényesítette a legjelentősebb magyar jezsuita hitszónok prédikációgyűjteményében a korszerű retorika elveit, s hogyan szolgálta retorikai műveltsége a társadalommal ki-
alakított kapcsolatát.
Pázmány Péter egyéniségéről és írói munkásságáról az utóbbi másfél évtizedben már nemcsak magyar, hanem bőséges idegen nyelvű szakirodalom is rendelkezésre áll ahhoz, hogy alakja elhelyezhető legyen az egyetemes európai egyház- és irodalomtörténetben. A különböző szempontú tanulmányok megegyeznek abban, hogy a Jézustársaságból formálisan kilépő s ezután érseki és bíborosi méltóságot elnyerő Pázmány mindvégig a jezsuita szellemi örökséget képviselte mind egyházfői, mind írói munkásságában. Gráci tanárként, filozófiai és teológiai értekezéseiben kora legszínvonalasabb jezsuita teoretikusait követte, főként a spanyol teológusok, Gregorio da Valencia és Francisco Suarez irányvonalát. Roberto Bellarmino elsősorban vitairataiban volt példaképe, a polemikus írások stílusában, retorikai felépítésében a magyar jezsuita sokat tanult tőle. Mindez egyértelműen jelzi, hogy Pázmány írói teljesítménye - mind eszmeiségét, mind retorikai alapjait tekintve - erősen a jezsuita szellemhez kötődött, noha érsekként természetesen felül kellett emelkednie a szűkebb rendi szempontokon. Vitairataiban és prédikációiban az egész magyarországi társadalomhoz kívánt szólni, s arról is gondoskodott, hogy írásait szlovák nyelvre lefordítsák. Ján Mišianik sajnálattal jegyezte meg, hogy a Kalauz szlovák fordítása kéziratban maradt, s így nem hathatott jelentős mértékben a szlovák irodalmi nyelv fejlődésére. Indokolt a sajnálkozás, mivel Pázmány műveinek kiemelkedő nyelvfejlesztő hatása közismert, a szlovák fordító nyelvi teljesítménye viszont - nyomtatás híján - nem válhatott közkinccsé.
Pázmánynak nyilvánvalóan keresnie kellett a kommunikáció legcélravezetőbb nyelvi formáit, leginkább hasznosítható retorikai alakzatait, azokat a nyelvi lehetőségeket, amelyek a spirituális térhódítás, az utilitas szolgálatába voltak állíthatók. A latin retorikák reguláinak anyanyelvű szövegekre alkalmazása növelte a frazeológiai fegyelmet, az alakzatok (schema) fokozták a kifejezés erejét, a képes beszéd (tropus) pedig a stílus ékességét (ornatus) emelte. A magas fokú retorikai képzettség jelentős mértékben járult hozzá bármely lingua vulgaris esetében a pallérozottság, a csiszoltság kialakításához, a nyelv gazdagságának és árnyaltságának megteremtéséhez.
Retorikai stúdium Kolozsvárott
Pázmány a kolozsvári jezsuita gimnáziumban, 1586-ban járt a retorikai osztályba, ahol tankönyvként Cypriano Soarez (1524-1593) spanyol származású, de Portugáliában működő jezsuita retorikáját használták. Tömör s így jól áttekinthető kompendium volt ez, amely az eloquentia említett három ókori klasszikusát a tanulók számára viszonylag könnyen emészthető formában dolgozta fel, s még a korlátozott latin tudással rendelkezőknek is érthetővé tette az alapvető retorikai fogalmakat. Soarez tankönyve rendkívül sikeresnek bizonyult: 1562 és 1836 között összesen 207 kiadását számolta meg szorgos kutatója, Lawrence Flynn. Természetesen Európa valamennyi jelentős jezsuita központjában kiadták, s az 1586-os Ratio studiorum ezt ajánlotta a retorikai oktatáshoz.
Soarez a coimbrai jezsuita kollégium retorikatanára volt, s 1562-ben ugyanott jelentette meg először az oly nagy karriert befutó kézikönyvét De arte rhetorica libri tres ex Aristotele, Cicerone et Quintiliano deprompti címmel. A kompendium egyik legfőbb jellemzője, hogy az eloquentia itt érezhetően a pasztoráció és a térítés szolgálatába áll. A célkitűzés egyértelmű: “Digna ... quia nihil est magnificum ac potens magis, quam animos hominum oratione convertere" (I, 2). Itt tehát semmiképp nem a klasszikus retorikai tanítás puszta megismertetése a cél, hanem annak hasznosítására helyezi a hangsúlyt a szerző. Az ilyen megfogalmazásban láthatóan két különböző motívum kapcsolódik össze: az eloquentia perfecta humanista tisztelete, valamint a pietas christiana eszményének propagálása. Igen fontosnak tartja ez a jezsuita koncepció a beszéd eleganciáját, az orátori képzettséget, de azt utilitarisztikus céllal kapcsolja egybe, a felekezeti propagandának rendeli alá, s ott kívánja az antik gyökerű tudást kamatoztatni.
További jellemzője Soarez retorikai kompendiumának, hogy teljes mértékben elzárkózik az improvizációtól, a korabeli ferences gyakorlatban szokásos szónoki gyakorlattól, amely a pillanatnyi hangulat és érzelmi sodrás hatására sokat adott. Soarez a beszéd sikerét a szigorúan kötött szabályok betartásában látja, a szónoknak az inventio, dispositio, elocutio, memoria és pronuntiatio fokozatait végig kell járnia, előre pontosan átgondolnia és begyakorolnia mondandóját, beszéde csakis így lehet sikeres. Nagy gonddal tárgyalja a beszéd részeit (liber II: exordium, narratio, confirmatio, peroratio), ezen belül pedig a legfontosabb követelményeket: a tömörség (brevitas), a világosság (perspicuitas) és a hihetőség (probabilitas) erényeit. A liber III. tárgyalja az elocutio kérdését, mégpedig a tanítás (docere), gyönyörködtetés (delectare) és megindítás (movere) hármas egységének jegyében. Ezt a hármas célt szolgálja az ékesszólás, a beszéd díszessége, ezt kell hogy szolgálja a szóképek (tropusok) számos fajtája, a verselés, sőt még a test ékesszólása (corporis eloquentia), a szónok hanghordozása és taglejtése is.
Ez volt az a retorikai bázis, amelyen a fiatal Pázmány ez irányú képzése nyugodott. A 16. században közkézen forgó különféle retorikáktól (Philipp Melanchthon, Johannes Camerarius, Ludovicus Vives, Bartolommeo Cavalcanti és mások munkáitól) különbözött ez a tankönyv szigorú következetességével és logikájával, a különböző részek szerves egybekapcsolásával. Kevés benne az egyéni lelemény, viszont három fő forrásának összegyúrásával a retorika minden területét felölelte, így vált a spanyol jezsuita műve - eklekticizmusa ellenére is - koherens egységgé, érthető módon sikeres tankönyvvé.
Eloquentia sacra
A középfokú jezsuita retorikai képzés természetesen csak az alapokat rakta le, a hitszónoklat gyakorlatát az egyházi retorikai kézikönyvek, valamint a rendi generálisnak a szónokokhoz intézett intelmei alakították ki. Mint arról másutt már részletesen szóltunk, a poszttridentinus katolicizmus egyik legelterjedtebb - jezsuiták által is használt és javasolt - egyházi szónoklattana a spanyol dominikánus hitszónok, Ludovicus Granatensis (1504-1588) műve, a Rhetoricae ecclesiasticae sive de ratione concionandi libri sex (Venezia, 1578) volt, amely mindazt tartalmazta, amit a Trentói Zsinat szellemében újjászerveződő katolikus egyház hitszónokának tudnia kellett. A 16. század legjelentékenyebb spanyol egyházi szerzőjének tartott Fray Luis de Granada az elokvencia isteni eredetét hangoztatta, ezzel az antik retorikai örökség krisztianizált változatát képviselte. Augustinus nyomán az ékesszólásban nagy hatású fegyvert lát, amelyet el kell venni a hit ellenségeitől s a katolikus dogmák védelmében kell felhasználni, a retorika segítségével kell leleplezni az eretnekek csalárdságait. Szerinte az ékesszólás tanulmányozásának elhanyagolása annyit jelentene, mintha a keresztények ellen irányuló török ágyúgolyókat semmibe vennénk, s ezzel hagynánk, hogy a félhold uralma alá kerüljünk. Ennek a militáns apologetikus célnak a szolgálatába kívánta állítani a retorikát a spanyol dominikánus, s ez a szemlélet Pázmány Kalauzának lapjain is megjelenik.
A Ludovicus Granatensis nevével fémjelzett általános ellenreformációs tendencia a jezsuita hitszónoklatra is hatással volt, rövidesen azonban megjelentek a rendi generálistól származó intelmek, s ezzel vette kezdetét az a folyamat, amelynek során a jezsuita hitszónoklat sajátos jellege kiformálódott.
A jezsuita hitszónoklatra vonatkozó legelső utasítást az első egyetemes rendgyűlésen (1558) elfogadott rendi alkotmány tartalmazza, amely kimondja: “In concionibus etiam et sacris lectionibus ea modo proponendis, qui aedificationi populi conveniat (qui a scholastico diversus est), se etiam exerceant; studeantque ad id munus obeundum linguam populo vernaculam bene addiscere..." Eszerint fontos a skolasztikus középkori módszertől való elkülönülés, a hallgatóság erkölcsi “épülésének" elősegítése, a “lelki haszon" (fructus animarum) elérése a retorika eszközei által. Nem más ez, mint a befogadókkal kialakítandó szorosabb kommunikációs kapcsolat kiépítésének igénye, végső soron hasonló ahhoz a folyamathoz, amely az egész reformáció során is megmutatkozott, csakhogy itt ellenkező előjellel fogalmazódik meg ugyanaz a gondolat.
A későközépkori egyházban épp a megmerevedett formaságok (a sermo típusú beszédek) váltak a hitszónok és a hívők közvetlen kapcsolatának akadályává, s mind a reformáció, mind az újjászerveződő katolicizmus épp e kommunikációs kapcsolat helyreállítására törekedett, a külsőségek helyett a lényeggel való szembesülés igényét kívánta kielégíteni.
Ezt az elvet már markánsan képviselték a Claudio Aquaviva (1543-1615) rendfőnök által kiadott utasítások (Regulae concionatorum), amelyek részletes gyakorlati útmutatást adtak a jezsuita hitszónok és az őt hallgató hívek közötti kommunikációs viszonyra vonatkozóan. Eszerint a hitszónoknak kifogástalan retorikai képzettséggel kell rendelkeznie, s példamutató erkölcsi magatartást is kell tanúsítania, minden módon a hallgatóság spirituális és etikai épülését szükséges szem előtt tartania, a hívek értelmi képességeihez messzemenően alkalmazkodnia kell. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a bűnök és az erények rendszerét kell a prédikátornak kifejtenie, nem a hitvitákra, a szubtilis dogmatikai kérdésekre kell irányulnia a prédikációnak, hanem a gyakorlati életvitelhez kell tanácsokat adnia. A jótettek érdemszerző erejének hangoztatása révén az aktív vallásosság kialakítása a cél, a retorikai eszközöknek az érzelmi megindítás (movere) terén jut itt különlegesen nagy szerep.
Ez a prédikátori magatartás (mondhatjuk úgy is: kommunikációs mentalitás) nem is annyira a protestánsok ellen irányult elsősorban, hanem a kései reneszánsz korában terjedő vallásos közömbösség ellensúlyozását kívánta szolgálni.
Retorika és etika, eloquentia és moralitas szoros kapcsolatát mutatja Aquaviva rendfőnöknek az összes későbbi intézkedése is, főként 1613. május 28-án keltezett Epistolája. Eszerint elsőrendűen fontos, hogy a prédikátor élete példájával is képviselje az erényt és a jámborságot (virtus et probitas), kerüljön minden “ferde szándékot" (intentionis obliquitas), az “emlékezet fitogtatását" (memoriae ostentatio), a stylus ornatus túlzott alkalmazását, a “haszontalan kuriózumok" beiktatását, mások beszédének majmolását, legfőképpen pedig a megbotránkoztató életmódot.
Nagyjából ez az ars concionandi érvényesül azokban a jezsuita kézikönyvekben, amelyeket a rendfőnök tanulmányozásra javasol a Jézustársaság hitszónokai számára. Ilyen pl. Carolus Regius (Carlo Reggio, 1540-1612) palermói rektor, majd nápolyi provinciális Orator christianus (Roma, 1612) című könyve, amely rendkívül részletesen foglalkozik a szónoklat gyakorlati kérdéseivel, a beszéd egyes fajtáival (intő, dorgáló, dicsőítő, érvelő stb.) és lehetséges hangnemeivel, valamint az orátorok erkölcsösségével. Ugyancsak javasolja Julius Mazarinus (Giulio Mazarini, 1544-1622) genovai származású palermói jezsuita retorikatanár műveinek tanulmányozását, s az sem lehet kétséges, hogy Antonio Possevino (1553-1611) nagy tekintélyű diplomata és polihisztor enciklopédiájának (Bibliotheca selecta, Roma, 1593) idevágó fejezetét (liber 18, caput 14: De sermone sive Elocutione et styli modo) is haszonnal forgatta minden jezsuita teológus, különösen pedig a hitszónoki pályára készülő rendtagok, így természetesen Pázmány Péter is.
A pozsonyi jezsuita könyvtár rendkívül gazdag anyaga kellő hátteret jelentett ahhoz, hogy Pázmány és rendtársai Magyarországon is használhassák az egyházi szónoklattan újonnan megjelenő kézikönyveit és prédikációgyűjteményeit. A Pázmány személyes tulajdonában lévő könyvek között is számos olyan prédikációskötet volt megtalálható, amely hathatott írásművészetére, így pl. a spanyol jezsuita Bartholomé Escobar (1560-1624) egyik kötete (Conciones, Paris, 1624) vagy a lengyel dominikánus Abraham Bzovius (1567-1637) terjedelmes beszédgyűjteményei. Ezeknek az esetleges hatásoknak az aprólékos feltérképezése további feladat, az viszont már az elmondottak alapján is megállapítható, hogy Pázmány szónoki eszménye a retorikai tudást és az etikai tanítást egyesítő, a kettőt elválaszthatatlan egységben kezelő prédikátor. Erre vonatkozó elveit elsősorban a beszédeit közreadó kötet ajánlásai közül a “keresztény prédikátorokhoz" szóló rész összegezi, ebből rajzolódik ki az általa propagált ars praedicandi.
“Animis scripsi, non auribus"
A “lelkekhez" szólok, nem “fül-gyönyörködtetésért" írtam: ez a vezérszólama homiletikájának, ezt fejti ki sokoldalúan, sok szempontból megvilágítva. Maga az utilitas hangoztatása természetesen ősi prédikációs toposz, a Bibliában gyökerezik, s minden korszak egyházi szónoka hangoztatja. Pázmány azonban ezt az általános elvet konkrét, új tartalommal töltötte meg. Így pl. bevallott célja a meggyőzés, az akarat hajlítása, az értelem formálása, mégpedig argumentáció révén, az “okosság" (prudentia) erényére támaszkodva elsősorban. Erről ezt írja: “könnyű az embernek eleibe adni, mit kell cselekedni, de nehéz meggyőzni az értelmet, hogy hasznos, szükséges ennek így lenni. Annál is nehezebb felindítani az akaratot, hogy kívánja és cselekedettel teljesítse, amivel tartozik".
Az akarat nevelése, céltudatos irányítása még a Loyolai Szent Ignác által összeállított Exercitia spiritualia szelleméből ered, de összefügg a reneszánsz ember voluntarizmusával, dinamizmusával, öntudatosságával is. Ezeket a tulajdonságokat recipiálja a Trentói Zsinat után újra megerősödő katolicizmus eszmevilága, s végső soron ezek hatják át a jezsuita kommunikációs mentalitást, s Pázmány ide tartozó nézeteinek körét is. Innen van, hogy beszédei erősen etikai irányultságúak, noha természetesen szilárd teológiai tételekre épülnek. Erények és bűnök rendszerét vázolja fel a szerzőnek négy évtizedes hitszónoki munkásságát magába foglaló beszédgyűjteménye. Mint arra már korábban is utaltunk, a barokk korban újraerősödő skolasztika, másrészt az újonnan érvényre jutó retorika formai fegyelme erősen meghatározta a szövegek felépítését, ugyanakkor viszont Pázmány a magyarországi társadalmi és felekezeti helyzetet is messzemenően figyelembe véve alakította ki argumentációs technikáját, beszédei ezért tudatosan kerülték a polémiát.
A prédikációk magyar szövegében az alakzatoknak mindazon fajtái bőséggel fordulnak elő, amelyeket a kor egyházi retorikái előszámláltak. Pázmány különösen a szóképek érzékletességére ügyelt, s ezen a téren közelítette meg leginkább a barokk stílusideált. Noha elvileg a “cifra szavak" használatát elítélte, a szöveg hatásosságát fokozó vizualitásra közismerten nagy gondot fordított, így fordulhatott elő, hogy protestáns ellenfeleinek vádaskodása szerint “királyi ruhába öltöztetett rejtett csalárdságok", “szofisztikus patvarkodások" és “igazság mázával felékesített színtiszta hazugságok" voltak találhatók írásaiban.
Ezek szerint vajon nem felelt volna meg egymásnak Pázmány elvi álláspontja és gyakorlati szónoki tevékenysége?
Úgy véljük, prédikációival hasonló a helyzet, mint a Trentói Zsinat után épült katolikus templomokkal: nem tudatos stílustörekvések, hanem új gyakorlati igények formálták ki egyes részleteiket, nem barokk jellegűek még, de az új igényekhez alkalmazott újszerű gyakorlati megoldások magukba foglalták a lehetőségét az új stíluseszmény kiformálódásának, megteremtették azt az alapot, amelyen később az érett barokk művészet kifejlődhetett. Pázmány szigorú retorikus szabályok szerint megszerkesztett prédikációit az írói hajlam és tehetség számos stilisztikai értékkel gyarapította: exemplumai tömörek és festőiek, gyakran concetto-szerűek, gyakran alkalmaz felsorolásokat, ellentéteket, kérdéseket és felkiáltásokat, leíró vagy narratív betéteket, olykor szójátékokat is. Mindezt azonban nem alkalmazta túlzó mértékben, szélsőséges módon, mint tették azt egyes ferences szónokok, vagy pl. az a Gabriello Inchino, akinek művét Lépes Bálint fordította magyarra. Noha Pázmány is nagy súlyt helyezett a szövegeit befogadó közegnek érzelmi megmozdítására, retorikusan felépített írásait mégis a logika, a racionálisan is megalapozott érvelés, a textusok használati értékének primátusa határozta meg. Írói gyakorlata azonban nem ritkán többet nyújtott, mint homiletikája, az eloquentia olykor erősebben érvényesült, mint amennyire a szigorú szabályokhoz kötött teória megengedte volna.
Képzőművészetből kölcsönzött hasonlattal élve: ahogyan az Il Gesů (1584) nagyvonalú, tágas főhajója majd csak a 17. század során telik meg a barokk színpompás freskóival, nyugtalan vonalú ornamentikájával, olyanformán a Pázmány retorikai képzettségéből eredő elvek is a túlzott díszítettségtől mentes klasszicizálás jegyeit mutatják, s csak a szónoki gyakorlat során telítődtek szövegei barokk motívumokkal, körmondatokkal, a vizualitás különféle formuláival.
A humanista erudícióban gyökerező, klasszicizáló tendenciákat mutató retorikai felfogást vallotta Pázmány, azonban a használati érték hangsúlyozása, valamint a protestáns hitszónokokkal történő állandó rivalizálás kényszere új meg új formai megoldások keresésére késztette őt. Csakúgy, mint legjelesebb közép-európai kortársait és rendtársait: a német Peter Canisius, az osztrák Georg Scherer, a lengyel Piotr Skarga, a horvát Bartol Kaš ic és Juraj Habdelic , valamint a cseh Bohuslav Balbín hasonló helyzetben hozta létre egyházi beszédgyűjteményét, s természetesen Káldi György is ebbe az írói körbe tartozik. Valamennyien a jezsuita retorikai elvek hatása alatt állottak, saját anyanyelvükön fejtettek ki széles körű írói tevékenységet, így alakult ki a közép-európai egyházi kultúra e reprezentáns írói csoportja. E csoport a társadalmi kommunikáció új formáit kereste, hatása pedig abban rejlett, hogy a humanizmus által újra felfedezett retorikai előírásokat a felekezeti térítés érdekében mozgósította, s ezért a korábbinál szélesebb hallgatóság igényeihez igyekezett igazodni. A kifejlődőben lévő barokk stílus sokat köszönhet ezeknek a törekvéseknek.
Bitskey István