Tartalomjegyzék [Irodalomtörténeti Közlemények 1998. 5/6.sz.] Kezdőlap

+ betűméret | - betűméret   

Bartók István

Mint ismeretes, Sylvester János Grammatica Hungarolatinájának kinyomtatása Sárvár-Újszigeten sok nehézségbe ütközött. Így a szerző különösen boldog lehetett, amikor munkáját végre könyv formában láthatta. Annál szomorúbb, hogy bár a mű nagy nehezen elkészült, példányai nem jutottak el az értő közönséghez. Sylvester egy leveléből tudjuk, a sárvári udvarban a bors lefedésére használták őket. Ezért nem csodálkozhatunk rajta, hogy a későbbi hazai grammatikaírók nem tudhattak e munkáról. Egyetlen ismert példányának hollétét “valóságos detektívmunkával" kellett kinyomoznia Kazinczy Ferencnek, Weszprémi István híradása nyomán. Úgy tűnik tehát, hogy a Grammatica Hungarolatina a mostoha körülmények folytán évszázadokig hatástalan maradt, és csak a késői utókor tanulhatta meg értékelni erényeit. Vajon valóban ez a helyzet?

A művet a korabeli német grammatikai irodalommal összehasonlítva érdekes párhuzamokra találhatunk. Dolgozatomban néhány olyan adatra szeretném felhívni a figyelmet, amellyel az eddigi kutatás nem foglalkozott. Ezek túlságosan is szerény adalékok ahhoz, hogy bármit is egyértelműen bizonyíthatnának; bizonyos feltételezéseket azonban mindenképpen indokolttá tesznek. Szeretnék tehát - legalább hipotézisként - néhány újabb lehetőséget felvetni a Grammatica Hungarolatinának mind a forrásaival, mind a korabeli fogadtatásával kapcsolatban.

Mielőtt belemerülnék a grammatikai fejtegetésekbe, előrebocsátok egy kis történetet. Valamikor az 1500-as évek első felében, egy Elba-parti városkában nagy eseményre készültek: hercegi személyek, Georg és Heinrich von Sachsen megtisztelő látogatását várták. Az előkészületek híre a közeli Wittenbergbe is eljutott. Az egyetem hallgatóinak egy csoportja szerette volna megcsodálni az ilyenkor szokásos parádés látványosságokat. Az érdeklődő fiatalok Melanchthonhoz fordultak segítségért. A “praeceptor" levélben kérte a városka iskolájának egyik tanárát, hogy vegye pártfogásába a levelet átnyújtó kiváló ifjakat: gondoskodjon szállásukról, ellátásukról és arról, hogy zavartalanul végignézhessék az ünnepséget. A történetnek vannak olyan részletei, amelyek számunkra igen fontosak lehetnek. Ezekre később még visszatérek.

A német grammatikatörténeti kutatások homlokterében régebben is, újabban is a nemzeti nyelvvel nemzeti nyelven foglalkozó munkák álltak és állnak. A német grammatikai irodalom legújabb bibliográfiájába csak azokat a műveket vették fel, amelyek németül, kizárólag a német nyelv kérdéseihez kapcsolódnak: a műfaj legkorábbi termékei közül az írás és olvasás megtanítását célzó kézikönyveket, a hangjelölés vagy az interpunkció kérdéseit taglaló helyesírási útmutatókat, formuláriumokat. Nem tekintették viszont a tárgyhoz tartozónak azokat a munkákat, amelyekben a német csak magyarázatként fordul elő, hogy segítségével egy másik nyelvet, például a latint könnyebben meg lehessen érteni. Az e meggondolásból fel nem vett tételek jellemző példájaként említik a szerkesztők a Donatus-hagyomány dokumentumait.

Kétségtelen, hogy a 16. század első évtizedeiben, a Grammatica Hungarolatina megszületése előtti német munkák elsősorban az ortográfia kérdéseihez kapcsolódnak, még nem tekinthetők anyanyelvi grammatikáknak. Mint Balázs János megállapítja: “Sylvester a nemzeti nyelvtan megalkotására német földön nem igen nyerhetett ösztönzést."

Ugyanakkor tudnunk kell, hogy Sylvester munkájának mibenléte nem könnyen határozható meg, a téma kutatása során különféle nézeteket fogalmaztak meg. Akár a latin, akár a magyar grammatikai részeket tekintjük is fontosabbaknak vagy érdekesebbeknek, semmiképpen nem téveszthetjük szem elől a két nyelv párhuzamos tárgyalását. Ezért nem hagyhatjuk figyelmen kívül azokat a külföldi munkákat, amelyek hasonló módszerrel, egy idegen nyelv (jellemzően a latin) és az anyanyelv (jelen vizsgálódásunk esetében a német) együttes szerepeltetésével kívánták megvalósítani elképzeléseiket. Hogy ezekkel a párhuzamos grammatikákkal szerzőik milyen célokat szerettek volna elérni, arra nézve legalábbis kétféle felfogást lehet körvonalazni.

A célok meghatározása előtt érdemes néhány pillantást vetni a grammatikai kommentárok kialakulására, módszertanára. A latin és a nemzeti nyelv szerepét vizsgálva a középkori német oktatásban Ulrike Bodemann a magyarázatok öt fajtáját különbözteti meg.

Az első három csoportba azokat az eseteket sorolja, amikor a szerző a latin anyagot latin magyarázatokkal próbálja megvilágítani.

1. A folyamatosan haladó szövegmagyarázat lépésről lépésre követi az előadottakat, az egymást követő szakaszokat kibővítve, körülírva magyarázza, általában újabb kérdéseket is feltesz.

2. A szöveg elemző megvilágítása során a szerző részekre osztja az anyagot, azaz a témát altémákra bontja, és azokat egyenként magyarázza.

3. A szöveg értelmének bizonyításokkal alátámasztott feltárása a skolasztikus quaestiók segítségével történik. A szerző az adott szövegből következő kérdéseket tesz fel, és a válaszok ezekre az érvek és az ellenérvek ütköztetése folytán lesznek világosak.

4. Témánk szempontjából különösen fontos a kommentárok negyedik csoportja, a magyarázó kiegészítések. Ezek elsősorban a metrikus szövegekre jellemzők. A szerzők gyakran közbeszúrnak egy-egy expone, construe vagy littera megjegyzést, és ez után a magyarázandó szöveghelyet prózában ismétlik meg. Az eredeti szöveg kérdéses szavát, különösen, ha az főnév, id est-szerű bevezetéssel valamilyen rokonértelmű kifejezéssel világítják meg. A szinonimák közé alkalomadtán bekerülhet egy-egy szónak a német fordítása is.

A tisztázandó fogalom megvilágításának ez a módja megteremti a feltételét a vegyes, latin-német kommentár létrejöttének. Megnyílik az út a nemzeti nyelvű magyarázó kiegészítés számára, amelynek során szóról szóra vagy mondatrészről mondatrészre a latin szöveget németre fordítják. Ez már nem egyszerű kommentár. A határ ott húzódik, ahol a német magyarázat több, mint véletlenszerű vagy önkényes változata vagy kiegészítése a latin szinonimáknak. Ezt a határt a grammatikai kommentárok területén - állapítja meg Bodemann - a Donatus-magyarázatok minden kétséget kizáróan elérték.

5. Az ötödik csoport a szótárszerű kiegészítés, azaz a szövegben előforduló fogalmak definíciószerű, grammatikai-etimológiai magyarázata. Nem a különösen nehéz szavak, mint például a grammatikai szakkifejezések megvilágítására használták, hanem az általános szókincs magyarázatához, mert ennek a fajta kiegészítésnek a célja ezek begyakorlása volt. A latin grammatikák kommentárjaiban ezzel a módszerrel arra törekedtek, hogy a nemzeti nyelv segédeszközül szolgáljon a latin szavak vagy szókapcsolatok megértéséhez. A szótárszerű kiegészítések csak mint alárendelt alkotóelemek jelentek meg egy-egy magyarázó folyamat végén. A kommentált műben teljes mértékben elkülönültek a többi résztől, önálló szótárszerűséget alkottak, és a mű szokásos grammatikai rendeltetése mellett a szövegben előforduló szavak megértését célozták.

Körülbelül a 16. század első évtizedeire tehát kialakultak annak módszerei, hogyan lehet az anyanyelvet a latin jobb megértésének szolgálatába állítani. Árnyaltabb képet kaphatunk a korabeli német elképzelésekről Helmut Puff monográfiájának segítségével, amely a német nyelv szerepét vizsgálja a latin grammatika oktatásában.

A német nyelv felhasználásáról a latin tanításában kétféle nézet uralkodott. Az egyik az imént ismertetett folyamat végeredménye, azaz hogy a német alkalmas segédeszköz lehet a latin elsajátításához - de semmi több. A grammatikusok egyik csoportjánál - ide tartozik például Agricola (1520) vagy Melanchthon (1525) - a nemzeti nyelv egységes, következetes felhasználása csak kevés területen jelent meg: a paradigmasorokban, a főnév és a melléknév megkülönböztetésénél, vagy teljesen esetlegesen.

Melanchthon nem véletlenül csak a legszükségesebb esetekben folyamodott a német párhuzamokhoz. Nem zárkózott el attól, hogy a nemzeti nyelvet felhasználják a latin oktatásában, de úgy vélte, hogy ennek a nyomtatott könyvekben nincs helye. A cél felé vezető úton kezdetben ugyan megengedhető, mert hasznos, de a cél az, hogy a latin mint a kommunikáció nyelve, minél előbb meghatározóvá váljék az oktatásban is. A későbbiekben részletesebben tárgyalandó, úgynevezett Torgaui Donatus előszavában kifejti, hogy a tanulóknak mielőbb meg kell szokniuk a latin beszédet.

A másik vonulat hívei az oktatásban az anyanyelvnek ennél több szerepet szántak. Ide tartoznak a már többször említett Donatus-feldolgozások is. E törekvések első jelentősebb képviselői között Puff Ortolphus Fuchspergert és Critolaus Lasotanust említi. Fuchsperger neve azért is érdekes ebben az összefüggésben, mert német helyesírási munkájának (Leeskonst, 1542) köszönhetően elsősorban a német grammatikai irodalom úttörői között tartják számon; a nyolc beszédrészről szóló korábbi munkája révén azonban a latin Donatus-hagyományt a nemzeti nyelvvel ötvöző módszer jelentős szerzőjeként is tisztelhetjük.

Az anyanyelv alkalmazásának nagyobb szerepet tulajdonító irányzat legfontosabb alakjának Puff Marcus Crodeliust tartja. Ő az, aki betetőzi elődei munkásságát, és megteremti a későbbi párhuzamos latin-német grammatikák létrejöttének feltételeit.

Crodelius személyéről azon kívül nem sokat tudni, hogy Torgau városában tanított. Két fontos grammatikai művet írt vagy szerkesztett, a későbbi alapján lehet azonosítani a korábbit. A későbbi munkának két változatát ismerjük, ezek két egymást követő évben, 1540-ben és 1541-ben jelentek meg Bázelban. Szövegük megegyezik, csak címlapjuk tér el; ez a csekély eltérés szempontunkból jelentős lehet, a maga helyén visszatérek rá. Mindkét bázeli kiadás élén az 1537-ben, Torgauban kelt előszó áll, amelyet a helyi iskola segédtanítói (Hypodidascali Torgenses) írtak alá.

Az 1540-es redakció névtelenül jelent meg, az 1541-es egy szerző, Marcus Crodelius nevén. Puff egyik feltételezése szerint Crodelius az előbbi sikere nyomán lépett ki a névtelenségből. Egy másik lehetőség: a bázeli nyomdász másodszorra azt a szokást követte, hogy a könyvet egy olyan személy neve alatt adta ki, aki egymagában képviselte a szerzőgárdát, az adott esetben a torgaui tanárokat.

A műnek egy korábbi, valószínűleg szászországi kiadását sem zárhatjuk ki a szerzők 1537-es előszava alapján. Mindkét bázeli kiadás említi Melanchthon előszavát. Ez 1539-ben kelt. Bizonyára azt a célt szolgálta, hogy a Bázelban ismeretlen, a messzi Torgauból származó szerző írását kelendővé tegye.

A torgaui segédtanítók bevezetője azért is fontos, mert elmondják magukról, hogy csaknem tíz éve tanítanak, 1533-ban már a nyilvánosság elé léptek egy latin-német Donatus-feldolgozásukkal. E munka azonosításával kapcsolatban Puff rámutat a Balázs János által is hivatkozott Erika Ising munkáinak hiányosságára. Ising az 1533-as kiadványt felveszi műveibe mint Torgaui Donatust; jóllehet vizsgálja a torgaui alapfokú grammatikát, és forrásjegyzékében szerepel Crodelius mindkét fentebb említett műve is, mégsem tesz említést a szerző azonosságáról.

Puff megállapítja, hogy Crodelius munkásságával a német nyelv arra a fokra emelkedett, amelyik már alkalmas a latin nyelvtan leírására. Hamarosan megjelent Johannes Rivius kétnyelvű latin grammatikája, nem sokkal később Johannes Mercurius Institutiója. Puff leszögezi, hogy Crodelius grammatikája elérte azt a legmagasabb fokot, amelyet a térségben a nemzeti nyelv a latin nyelvtanokban be tudott tölteni:

- csaknem az összes példának és paradigmának megvan a fordítása;

- a sarkalatos szabályok, definíciók többsége két nyelven szerepel; az alaktanban minden esetben, a szintaxisnál azonban nem;

- a latin leírásokat a német szöveg szintaktikailag teljes mondatokban adja vissza;

- a nemzeti nyelv széles körű alkalmazása a szótanban (példák, szójegyzékek).

Mindez már a nemzeti nyelv magas fokú, szisztematikus alkalmazását jelenti. A német szövegrészeket a tördelés segítségével grafikusan, vizuálisan is következetesen elválasztják a latin részektől. A görög, a latin és a német marginális jegyzetek megkönnyítik a tájékozódást.

A Melanchthon-féle felfogással szemben Crodeliusnál a két nyelv arányának a módszeres kialakítása oda vezet, hogy a latin anyag és az anyanyelvű fordítás egyenértékűvé válik. A párhuzamosság azt jelenti, hogy a német még nem tud függetlenedni a latintól, önmagában nem állja meg a helyét. Crodelius újra meg újra visszatérő megfigyelése, hogy a német nem mindig alkalmas az eredeti visszaadására, különösen a terminus technicusokat illetően, mert bizonyos kifejezéseknek egyszerűen nincs megfelelőjük anyanyelvében. Crodelius néha kísérletezik német szakkifejezések megalkotásával, például a mássalhangzókat mitlaufende buchstabennek nevezi. Az esetek többségében azonban nem sikerül a latin szakszöveget lefordítani. A tartalom minél pontosabb visszaadását Crodelius gyakran körülírásokkal próbálja megoldani. Így a német szöveg csak a latinnal együtt igazán érthető.

Crodelius maga is tudta, hogy eltért a Melanchthon-féle felfogástól. Igyekszik azonban megvédeni eljárását. Mentegetőzik, hogy fordításai talán néha furcsának hatnak.

Ugyanakkor azzal is tisztában van, hogy az egyik oldalról elítélt eljárását a másik oldalról az itáliai grammatikus, Aldus Manutius gyakorlatával igazolhatja, aki a latin ragozás tanítása során a nemzeti nyelvet is felhasználta.

Az 1500-as évek elejétől az itáliai grammatikusok munkái már az Alpoktól északra is megjelentek nyomtatásban, és a német szerzők a század folyamán hivatkoztak is Manutius mellett Guarino Guarini, Nicolaus Perotti, Mancinellus és Pylades munkáira.

Azért ismertettem meglehetős részletességgel Crodelius munkásságának jellemzőit, hogy világossá váljanak a párhuzamok Sylvester János törekvéseivel. A Grammatica Hungarolatina és a rá vonatkozó szakirodalom ismeretében nem szükséges különösebben hangsúlyozni azokat a feltűnő hasonlóságokat, amelyek már az általános jellemzés során is szembeötlenek.

Sylvester ajánlólevelének arra vonatkozó fejtegetései, hogy a grammatika elsajátítása során “mennyire hasznos az idegen nyelvet anyanyelvünkkel egybevetni", a fentiek alapján talán nem is elsősorban Melanchthonnak, hanem sokkal inkább Crodeliusnak és társainak az elképzeléseivel rokoníthatók.

Mindezek alapján érdemesnek tűnik magukat a műveket is összehasonlítani. A Grammatica Hungarolatina 1539-ben jelent meg, ajánlása 1536-ban kelt, így Crodelius két munkája közül esetleges forrásként az 1533-as Torgaui Donatus jöhet szóba. Ebből a kiadásból példány nem ismeretes; sikerült azonban egy 1579-es magdeburgi redakcióhoz hozzájutnom. Olvasható benne a torgaui segédtanítók 1533-as előszava. Nincs okunk feltételezni, hogy a kötet szerkezetén, szövegén változtattak volna. A kiadvány felépítése több ponton megfeleltethető a Grammatica Hungarolatináénak; az alábbiakban ezeket a párhuzamokat emelem ki.

Sylvester munkájának bevezető részeit ismertetve Balázs János figyelmeztet, hogy “az effélék emlegetése az elemi fokú nyelvtankönyvek elején a humanizmus korában közhelyszámba ment." Erről bárki könnyen meggyőződhet, aki a korabeli grammatikai irodalmat tanulmányozza. Az idézett gondolatok egyike-másika itt is, ott is elő-előfordul. Az azonban erősen meggondolandó, hogy ha két kötet egyszerre tartalmaz ennyi párhuzamos helyet, akkor az vajon pusztán a véletlen műve-e.

A Grammatica Hungarolatina jellemzőihez hasonló elképzeléseket, megoldásokat találhatunk a kor más német kézikönyveiben is. Sylvester ajánlólevelének az a gondolata, hogy nálunk a tanulók “az elemi tudnivalókat lenézve, mindjárt a legmagasabb fokra akarnak eljutni", olvasható annak a Critolaus Lasotanusnak az előszavában is, akit Helmut Puff a Crodelius-féle vonulat fontos képviselőjének tart. Lasotanus a megoldást Donatus kompendiumának magyarázatában és megjelentetésében látja. Akár ez is igazolhatta Sylvester számára, hogy “a többi nemzetek" lépésről lépésre haladva érnek el szép eredményeket.

Balázs János mutatott rá, hogy a grammatika Sylvester-féle meghatározása mennyire hasonlít Guarino da Veronáéhoz.

A szoros értelemben vett definíció után álló “két kiegészítés lényegbeli egyezése vitathatatlan - hangsúlyozza Balázs János. - Nem ismerünk grammatika-meghatározást, mely jobban egybevágna Sylvesterével, mint Guarinóé. Ennek igen egyszerű magyarázatát adhatjuk. Guarino a nagy humanista grammatikusok első nemzedékéhez tartozott. Tanítványa volt a mi Janus Pannoniusunk is. Éppen ezért nem lehetetlen, hogy latin grammatikáját a magyar humanisták is jól ismerték. Lehetséges, hogy Sylvester is már idehaza forgatta Guarino nyelvtanát."

Ha tovább vizsgáljuk, milyen nyelvtanokat forgathatott még Sylvester, például német szerzőkét a Grammatica Hungarolatina keletkezését megelőző években, a számításba vehető esetleges minták közül különös figyelmet érdemel Sigismundus Lupulus munkája. A Rudimenta Grammaticesnek egy 1535-ös redakciójához jutottam hozzá. Ennek a címe utal rá, hogy ez már egy átdolgozott kiadás. Az előszó kelte 1531. Szempontunkból különösen érdekes a diszciplína meghatározása:

“Grammatica est ars & professio, quae usu, ratione, atque autoritate constat: Vel brevius. Grammatica est certa loquendi & scribendi ratio. [...]

Quid est usus? Est doctorum loquendi et scribendi consuetudo.

Quid est ratio? Est regulae vel scribendi, vel loquendi, vel construendi, quae ad eundem modum plurima fiunt.

Quid est autoritas? Est praecipuorum autorum usurpatio."

Sylvester meghatározásának “lényegbeli egyezése" Guarinóéval valóban vitathatatlan, de ami a megfogalmazást illeti, mindössze a “poeta" szó azonos a két definícióban. Lupulus szövegezése bonyolultabb Guarinóénál is, Sylvesterénél is, viszont megtalálható benne az “authoritas" és a “constare" szó is.

Lupulus munkásságában további egyezések is találhatók a Grammatica Hungarolatinával. A Rudimentánál alacsonyabb fokú Erotemata éppen a Torgaui Donatus megjelenésének évében, 1533-ban látott napvilágot. Felosztása szerint a grammatika részei: Litera, Syllaba, Dictio et Oratio. Az utóbbi a Donatus-féle nyolc részből áll.

Mint ismeretes, Sylvester a nyolc beszédrészt ugyancsak a Melanchthon által felelevenített négyes felosztásba (orthographia, prosodia, etymologia, syntaxis) illesztette. Ha ismerte Lupulus műveit, közvetlen mintáért nem kellett Diomédészig, de még Melanchthonig sem visszanyúlnia.

Talán nem véletlen, hogy az ismertetett párhuzamok éppen az 1530-as évek első felében, Wittenbergben megjelent vagy ott is könnyen elérhető kézikönyvekkel fedezhetők fel. Ez erősíti annak a feltételezésnek a valószínűségét, hogy Sylvester János 1534 második felétől 1536 elejéig másodszor is Wittenbergben tanult.

1534. szeptember 19-én az egyetem anyakönyvébe bejegyezték Lucas Syluestris nevét. Ha a “Lucas" elírás a “Johannes" helyett, az adat igazolhatná “a mi Sylvesterünk" ottani tartózkodását. “Id. Révész Imre utalt arra, hogy az egyetemi Albumba nem maguk a tanulók, hanem az egyetemi írnokok szokták bejegyezni a neveket, mégpedig, a magyar nevek gyakori téves írásából ítélve, rendszerint diktálás után. Lehetséges, hogy Sylvester keresztneve is emiatt került bele hibásan az anyakönyvbe." Ha már úgyis csak feltételezésekre vagyunk kénytelenek szorítkozni, fűzzük tovább a gondolatot! Johannes helyett Lucast érteni bizony elég nehezen elképzelhető. De mi van akkor, ha az írnok figyelmét egy-két pillanatra valami elvonta, és amikor visszatért munkájához, csak annyi rémlett neki, hogy az asztalánál álló hallgató valamelyik evangélista nevét viseli?

Ez persze csak játék a nevekkel; komolyabban mérlegelendő azonban az a tény, hogy “1535-ben Dévai Bíró Mátyás is Sárvárra került. [...] Lehetséges, hogy Nádasdy Sylvester helyettesítésére hívta Sárvárra. S valóban, itt csak addig maradt, amíg barátjának állítólagos második németországi tanulmányútja véget ért. 1536 őszén ugyanis Nádasdy tudtával Németországba utazott."

Újabban sem kerültek elő olyan adatok, amelyek egyértelműen bizonyíthatnák Sylvester 1534-36-os wittenbergi tartózkodását. Péter Katalin ezzel kapcsolatban “az irodalomtörténet régi feltevéséről" ír. Ugyanakkor több olyan körülményt is említ, amelyek a feltételezés mellett szólnak.

Itt az ideje visszatérni a dolgozatom elején röviden előadott történetre, a wittenbergi diákok részvételére a szász hercegek fogadására rendezett ünnepségen. Az eddigiek alapján most már talán világos lesz, miért fontosak a további részletek. A látogatás színhelye: Torgau. A tanár, akihez Melanchthon küldte hallgatóit: Marcus Crodelius. Melanchthon levelének kelte: 1534. augusztus 8.

A torgaui kirándulásra tehát körülbelül egy hónappal Sylvester (Lucas vagy Johannes?) beiratkozása előtt kerülhetett sor. Ha bízunk az írnok figyelmetlenségében, elképzelhetjük, hogy Sylvester (János!) már a nyár végére megérkezett Wittenbergbe. Könnyen tudomást szerezhetett a készülő ünnepségről, csatlakozhatott a Torgauba induló csoporthoz, majd a megfelelő időben beírathatta magát az egyetem anyakönyvébe.

A Melanchthon ajánlólevelével érkező ifjakat Crodelius bizonyára szívesen fogadta. Csodálkoznunk kellene rajta, ha megajándékozta volna őket alig egy éve megjelent grammatikájának egy-egy példányával? De még ha ez nem is történt volna meg, Sylvester akkor is könnyen hozzájuthatott az előző években vagy éppen a wittenbergi tartózkodása alatt forgalomba került könyvekhez, amelyekre hivatkoztam. A vázolt összefüggéseket szem előtt tartva alaposan el kellene gondolkoznunk rajta, mennyire tarthatjuk valószínűnek Sylvester 1534-36-os wittenbergi tanulmányútját, és az akkor kiadott német szerkesztésű grammatikák forrásként való felhasználását.

Ha feltételezzük, hogy Sylvester 1534 nyarának végén személyesen is megismerkedett Crodeliusszal, különös jelentősége lehet a mester nyelvtana 1541-es kiadásának. Mint már említettem, az 1540-es és az 1541-es redakciónak a szövege megegyezik, csak a címlapjuk tér el. Hivatkoztam Helmut Puff azon fejtegetéseire, amelyekben arra keres magyarázatot, hogy miért lépett ki a szerző a névtelenségből. Számunkra azonban ennél is fontosabb lehet a cím megváltoztatása. Vajon mi indíthatta a szerzőt arra, hogy új címet adjon könyvének? Ismét csak találgatni vagyunk kénytelenek, de nehéz visszafogni a fantáziánkat, ha az évszámok és még egy körülmény egybeesésére gondolunk.

Sylvester János Grammatica Hungarolatinája 1539 júniusának közepén hagyta el a sárvár-újszigeti nyomdát. A büszke szerző nyilván szerette volna, ha munkája értő olvasóknak is kezébe kerül. Miért ne próbálhatott volna egy példányt eljuttatni egykori vendéglátójának, Crodeliusnak is - alkalmasint az öt évvel azelőtti ajándék, a Torgaui Donatus viszonzásaként? Mire a Grammatica Hungarolatina megérkezhetett Torgauba, Crodelius 1540-es kiadásának kézirata már bizonyosan nyomdában volt, talán már meg is jelent. A torgaui mester éppen akkor kaphatta meg távoli híve küldeményét, amikor a következő, az 1541-es kiadás előkészítésén dolgozott.

Puff hangsúlyozza, hogy az 1541-es utánnyomás címe a korábbi(ak?)énál pontosabban kifejezi a munka legfőbb újdonságát: arra utal, hogy a két nyelv, a latin és a német nyelvtana közvetlenül egymás mellett, mint két egyenrangú partner kerül tárgyalásra, ezért így hangzik: Institutiones grammaticae Latinogermanicae.

Óvatosan fogalmazva: nem zárhatjuk ki annak a lehetőségét, hogy a német nyelvtanirodalom történetének első “grammatica latinogermanicája" a Grammatica Hungarolatina ihletésére kapta a címét. Más hasonlóról persze lehetett tudomása Crodeliusnak. Éppen tíz évvel azelőtt jelent meg Ambinus (Dubois) Grammatica Latinogallicája. Ennek célja azonban egészen más, mint Crodelius és Sylvester nyelvtanának. Az utóbbiak elemi fokú tankönyvek, elsősorban a kisiskolások számára teszik lehetővé a latin elsajátítását a nemzeti nyelv grammatikájával párhuzamosan; Ambinus munkája viszont a latinul jól tudó olvasóknak kíván segítséget nyújtani a francia megtanulásához. Az is elgondolkodtató, hogy Crodeliusnak korábban nem jutott eszébe a Grammatica Latinogermanica cím, csak éppen akkor, amikor a Grammatica Hungarolatina a kezébe kerülhetett.

Ha ez valóban nem a véletlen műve, akkor Crodelius és Sylvester kapcsolata különös figyelmet érdemel. Ha a torgaui mesternek és német kollégáinak munkássága mintául szolgálhatott Sylvester számára, ez fontos adalék nemzeti nyelvtudományunk forrásaihoz. Nem kevésbé érdekes a fordított irányú hatás: míg a Grammatica Hungarolatina a magyar nyelvészeti irodalom számára évszázadokig ismeretlen maradt, német területen éppen annak a munkának az átkereszteléséhez adhatott ötletet, amelyik a párhuzamos német-latin nyelvkönyvek sorában kiemelkedő szerepet tölt be.

Tartalomjegyzék [Irodalomtörténeti Közlemények 1998. 5/6.sz.] Kezdőlap

+ betűméret | - betűméret