Forrás: ItK, 1996/5-6, 752--756.
Az MTA Irodalomtudományi Intézetének vezetősége és tagsága nevében szeretnék végső búcsút venni szeretett kollégánktól, Komlovszki Tibortól. Megrendülten állunk hamvai előtt, hiszen nagyon szerettük és tudtuk, hogy ő nagyon szeretett élni. Élni - és dolgozni a magyar irodalomért. Dolgozni utolsó pillanatáig, még a több mint féléve rátört irgalmatlan betegség kínjai között is. A rák ritkán ereszti el áldozatát; mégis, titokban reménykedtünk, hogy neki mégis irgalmazni fog. Most pedig, örökös bujdosásra indulván, legkedvesebb költőjét, Balassit idézve, így búcsúzhatna:
Ti mezők, hegyek, berkek, szép völgyek,
kiben gyakran jártam,
Szép szelíd vadat, hangos madarat
ott hallottam, láttam.
Isten hozzátok, s adja, rajtatok
az avagy örvendjen,
Az ki engemet akkor szeretett,
mostan se feledjen!
A Szentesen született, de Hódmezővásárhelyen érettségizett fiatalember 1951-ben végezte el a budapesti Tudományegyetemen a magyar-történelem szakot. Rövid, kétéves egyetemi hivatalnokoskodás után a régi magyar irodalomtörténeti tanszéken tanított egészen 1969-ig - többen vannak közöttünk is, akik az ő diákjai voltak -, azután egészen nyugdíjaztatásáig, sőt azután is, az utolsó percig intézetünk Reneszánsz-kutató Osztályán dolgozott. Tudományos érdeklődése korán a 16. század irodalmának, elsősorban Balassi költészetének kutatásához vonzotta, már egyetemi oktató korában, s ezt az elkötelezettséget mindvégig megőrizte és elmélyítette. A régi magyar költészet tanulmányozásához rendkívül felvértezve fogott: birtokában volt azoknak a történettudományi, egyháztörténeti, művészettörténeti stb. ismereteknek, amelyek nélkül nem lehet eredményeket elérni ebben az interdiszciplináris felkészültséget igénylő stúdiumban. Alapjában véve a költészet esztétikuma, nehezen megfogható varázsa izgatta legjobban, az a minőség, amely áthat korokon és éltetőleg összeköti a távoli századok alkotóit. Első tanulmányai közt találhatunk olyat, amely Ady és a régi magyar költői nyelv viszonyával foglalkozik, és olyat is, amely Kafka Kastélyának barokk előzményét deríti fel. Ám rendkívüli alázattal tudott leszállni a textológia tárnáiba és a mikrofilológia teljes eszköztárát tudta mozgósítani egy-egy vers datálásáért, egy-egy kétes szerzőség bizonyossá tételéért, egy-egy homályos utalás vagy metafora hátterének megvilágításáért. Nagyon jól észlelhető ez az igazi akribia a Régi Magyar Költők Tára 17. századi sorozatának 8. kötetében (1976), melyben Stoll Bélával együtt Bethlen Gábor korának költészetét tette hozzáférhetővé és dolgozta fel. Rendkívüli alázatát emlegettem; íme egy példa: Tiziano első magyar említését találta meg Tállyai Pál általa kiadott versében; más külön tanulmányt szentelt volna ennek a felfedezésnek; ő megelégedett azzal, hogy precízen - egy jegyzetben - kinyomozta, melyik, ma már elveszett képéről van szó a mesternek.
A vers mint műalkotás iránt érzett kíváncsiság és szeretet vezette akkor, midőn hatalmas kötetet szervezett és szerkesztett A régi magyar vers kérdéseit tárgyaló műelemzésekből (1979). A modern műelemzés módszereit először e kötet általa megnyert szerzői - köztük olyan kollégák is, akik elsősorban más korszakok szakértői - alkalmazták a régebbi századok műalkotásain. Rendkívüli tapintattal és körültekintéssel dolgozta ki azt a módszert, amellyel a sokszor ahistorikusként elmarasztalt modern elemzési eljárásokat össze tudta ötvöztetni a tárgy kívánta történeti-művelődéstörténeti szempontokkal.
Noha igen jelentőset alkotott más szövegkiadásaival, valamint Rimay, Prágai András vagy Draskovich János életművének kutatásában, központi témája, tudósi szerelme mindvégig Balassi költészete maradt. Sok tanulmányának - közülük néhány franciául is megjelent - tanulságait végre 1992-ben egy kismonográfiában összegezte. A Balassi-vers karaktere című kötetet alcímében ugyan szerényen csak tanulmányoknak nevezi, előszavában is hangsúlyozva azt, hogy nem törekszik teljességre, mégis a metrikai, a frazeológiai és a kompozícióra irányuló vizsgálatok mindvégig egyetlen, de alapvető kérdést feszegetnek: hogyan érett autonóm, nagy költővé, a magyar reneszánsz reprezentánsává Balassi. A finom, a vershangsúlyokra érzékeny fül és a filológiai adatok bősége teszi meggyőzővé a függelékben közölt fejezetet is az Eurialus és Lucretia szerzőségéről.
Igen sokat tett azért, hogy a régi magyar költészetet közkinccsé tegye, megismertesse a szűkebb szakma körein túl is. Ezirányú vállalkozásai között a legnagyobb jelentőségű a Magyar Remekírók sorozatban megjelentetett két kötet, amelyben a 17. század, valamint a kuruc kor költőit mutatta be. Aki csak távolról is ismeri a válogatás alapjául szolgáló vaskos korpuszokat, megítélheti, mennyi mérlegelésre és elsősorban a költészet dolgait, esztétikai lényegét illető mennyire biztos ízlésre volt szükség ahhoz, hogy Komlovszki Tibor a nemzeti kánonba emelhesse, sikerrel, a kor nagyobb nevű, de a közönség előtt szinte teljesen ismeretlen költőit ugyanúgy, mint a költészet névtelenjeinek legsikerültebb alkotásait. Elmondhatjuk, hogy az a kíváncsi olvasó, akit érdekel a már inkább reflektorfényben lévő klasszikus, tehát 19. századi költészetünk előtörténete, még nagyon sokáig e példaszerűen összeállított és kommentált kötetpárosból fogja meríteni észrevételeit.
Sokszorosát alkothatta volna azonban mind szövegkiadásban, mind önálló tanulmányban, könyvben annak a nem kevésnek, amit ránk hagyott, ha egész tudományos életpályáját központilag meghatározó, végig vállalt nagy munkája nem az Irodalomtörténeti Közlemények szerkesztése lett volna. Az idén százéves folyóirat negyvenhárom évfolyamának volt munkatársa; kezdte 1954-ben technikai szerkesztőként, illetve szerkesztőségi titkárként, folytatta 1968-tól szerkesztőbizottsági tagként, 1971-től pedig mindvégig felelős szerkesztőként jegyezte a lapot. Szakmánk központi jelentőségű orgánumát óriás munkabírással, végtelen igényességgel, fáradhatatlan tapintattal, minden irányú módszertani nyitottsággal és teljes alázattal szerkesztette. Nevétől örökre elválaszthatatlan marad, hogy e folyóirat mindvégig, igen nehéz időkben is megőrizte magas tudományos színvonalát és egyúttal műhelyként tudott szolgálni, elsősorban a más fórumokban eléggé mostohán kezelt régi irodalom kutatóinak, de minden más kor vizsgálóinak is. Olyan örökséget hagyott ránk, amelyre mindig büszkék leszünk; fájdalmas távozása pedig olyan hiányt, amit nagyon nehéz lesz pótolni.
Szeretetre méltó és segítőkész volt mindig. Családján kívül - s e család is kollegiális volt, hiszen felesége, Ildikó, kedves kolléganőnk - munkájának élt; ez egyúttal azt is jelentette, hogy munkatársainak. Minden kérdés megválaszolására volt ideje, mindnyájunk sikerének örült, mindnyájunk bánatában osztozott. Emberi nagysága azonban igazán a megpróbáltatás, a szenvedés hónapjai idején magasodott fel. Látogatóit még ő vigasztalta, humorát a szörnyű fájdalom karmaiban sem veszítette el. Pedig illúziói nemigen lehettek, mégis dolgozott. Micsoda lelkierő kellett ahhoz, hogy egy-két nappal a vég előtt még megszerkeszthesse nemrég elhunyt kollégánk, Hopp Lajos nekrológját az ItK számára.
Az oly elmélyülten kutatott régi magyar irodalom sztoicizmusának igazi lényegét, a derűsen hősies kiábrándultságot nemcsak megértette, de magáévá is tette, életében és halálában. Drága Tibor, búcsúzóul hadd idézzük Balassi mellett legkedvesebb költődet, Rimayt:
Az idő ósága nevel magas fákot,
Mint tél után nyár hoz kórókra virágot,
Így koporsó terjeszt hírnek, névnek magot,
Halál sötétjéből hozván rá
virágot.
Ne várd hát éltedben, bár nagy érdemű
légy,
Hogy itt holtod előtt nagy böcsületet végy,
Híredet, nevedet tapodja sok irégy,
Mindazonáltal jó légy, s mással is sok jót
tégy.
Bízd az jövendőkre érdemed jutalmát,
Ha szolgáltad időd vékony alafát ád,
Te az célra vigyázz s az centrumot találd,
Ne várd halandóktul, s az Úr Isten megáld.
Isten Veled.
Szörényi László
Az Irodalomtörténeti Közlemények Szerkesztőbizottsága nevében búcsúzom. Annak a kollektívának, és talán azt is mondhatom, annak a folyóiratnak a nevében, amelynek Komlovszki Tibor a mozgató, az éltető lelke volt, és amely ma megkönnyezi, kis idő múlva pedig meg fogja sínyleni a távozását. Ő és az ItK oly szorosan egybetartozott és tartozik még ebben a percben is, hogy nehéz elképzelni egyiket a másik nélkül. 42 évvel ezelőtt állt szolgálatba, és azóta egyetlen órára sem hagyta el a helyét. Még az utolsó előtti reggelen is üzent, intézkedett a kórházi ágyból. Neve először az 1954-es 4. számon jelent meg.
Barta János, Bóka László, Kardos Tibor, Szauder József, Tolnai Gábor, Turóczi-Trostler József volt mellette. A bizottság többször is megújult, kicserélődött azóta, hajdani társai ma már csak az emlékezetünkben élnek. Főnöke is volt több, nem is akárki, mert a szakma mindig is, az alapítás óta gondosan vigyázott e legrégibb és legrangosabb orgánum színvonalára és tekintélyére, és nem bízta rá akárkire. Ő először technikai szerkesztő lett, Tarnai Andor utóda, aztán szerkesztőségi titkár, később felelős szerkesztő is, azonban kívül bármilyen név fémjelezte is a lapot, az már a hatvanas évek végétől mindenki számára magától értetődő volt, hogy az igazi gazda Komlovszki. Mindenki közül ő volt az, aki, bízvást mondhatom, az életét tette fel erre a lapra, aki tudását, energiáját, lelkét áldozta a szerkesztői hivatásra, aki akármilyen titulussal szerepelt a címlap verzóján, tényleg csinálta a lapot. Méghozzá valami egészen különös érzékkel csinálta. Nemcsak arra gondolok, hogy csalhatatlanul ráérzett az értékre és biztos kézzel gyomlálta ki a gazt, még azokon a területeken is, amelyek érdeklődési körétől távolabb estek. Nemcsak arra gondolok, hogy egy-két aprócska szerkesztői korrekcióval képes volt egy-egy írásból többet kihozni, mint amennyit maga a szerző elérhetőnek tartott, vagy képes volt megmenteni a szerzőt attól a melléfogástól, amelyet maga talán már későn vett volna észre. Elsősorban nem is erre gondolok, hanem arra a különös tapintatra, amellyel az emberekkel bánni tudott. Arra gondolok, hogy a szerkesztőbizottság tagjai, akikkel minden problémát aggályosan megbeszélt, miközben egyetlen pillanatra sem érezték fölöslegesnek magukat, hiszen mindenkinek minden szava, minden gondolata, érve, javaslata, kifogása meghallgatásra talált, és minden valamirevaló ötlet megvalósult, szóval miközben éreztük és tapasztaltuk, hogy szükség van ránk, hogy a lapnak mi is alkotói, mi is részei vagyunk, azonközben nekünk mégsem kellett a kellemesnél több erőfeszítést tennünk, és ha a mi figyelmünk a bokros teendők közepette olykor ellankadt, a lelkiismeretünk nyugodt maradhatott, mert tudtuk, hogy Tibor szeme nyitva van, és a dolgok azalatt is rendben mennek a maguk útján. Kétségkívül neki volt köszönhető, hogy ez a kollektíva szinte-szinte baráti társaságként tudott működni. Meg arra a különös tapintatra gondolok, amelynek köszönhetően évtizedek alatt is alig akadt valaki, aki a szerkesztői szigor, bírálat, korrekció vagy akár a visszautasítás miatt végletesen megsértődött volna. Mert a szerkesztői kéz egyúttal nagyon kemény volt és vitathatatlan igazságot osztott. Ezt kicsik, nagyok, fiatalok, öregek egyaránt elismerték. Azt hiszem, joggal mondhatom, hogy Komlovszki Tibor a szerkesztői hivatásra született, olyan elhivatottsággal és képességekkel, amelyek tökéletesen alkalmassá tették erre. Ha valaki felméri életművét, csak a legnagyobb tisztelettel tekinthet az ItK-nak arra a 42 kötetére, amely az ő gondoskodó keze nyomát viseli. Ha van veszteség, amely folyóiratot és szerkesztőbizottságot érhet, hát Komlovszki távozása az.
Több évtizedes barátság és közös munka után pár szóval kell búcsút vennem tőle, pár emlékező szóval és azzal az aggodalommal, amellyel az Irodalomtörténeti Közlemények Szerkesztőbizottsága a jövőbe, a Komlovszki Tibor távozása után előttünk álló jövőbe tekint.
Kulcsár Péter
Mint a mesében - írta Kosztolányi, Hol volt, hol nem volt egy ember... Mint a mesében: Hol volt, hol nem volt egy kutatócsoport... Ahol volt a Tibor és volt a Tibi. Mindkettő elment immáron, s az mennybéli Úr előtt bizonyára tovább vitáznak Pallas magyar ivadékairól s a Balassi-vers karakteréről - akár magával Balassival is.
Mit mondhatunk nektek - nem rólatok, az könnyű -, ismétlem: nektek, mi, kik még maradtunk? Miképpen folyhat még ezután a beszédnek neme? Jó emberek, tudjátok, a Halotti Beszéd ősi rétorikus műfaj, függ kortól, felekezettől, az elhunyt személyétől s még sok mindentől. De neked szólva, Tőled búcsúzva, a szépséges mesterséges dolgok, a rétorika és poétika szabályozta szavak mondhatatlan hímes híúsággá válnak.
És mégsincs más, mégsincs több: csak a szó. Amiért te is éltél. Nem a cifra beszéd: nem ama emberek vagy angyalok nyelve, nem a zengő érc és pengő cimbalom.
Tudom, tiéd is volt e játék: lelkes gesztikulálással idéztél egy-egy Célia-sort, rekedtes hangon ízlelgetve az igét, s vallva Rimay mesterrel: Ha az időnk igen viszálkodó, szívünk keservével ne bágyasszuk az elménket, s ne hajtsuk is bánattal meg az lelkünket...
Könnyű ezt mondanod, Neked.
És tudom, tiéd is volt e szeretet. Vigyázva mond manapság ilyeneket az ember. De hát mégiscsak létező dolog, takarja bár farsangi álorca; mégiscsak létező dolog: hogy a barátom voltál, hogy a biccsei levéltárban egymást ölelgettük afölötti örömünkben, hogy találtunk egy levelet, melyben Thurzó Zsuzsánna Balassi Bálint szavaival köszönti atyját. Mily csekélység! S mit ér mindez? Se pénz, se paripa, se fegyver. Négyszáz éve egy rég halott nádor rég halott leánya fabulás szavakkal írt magyarul! Vannak furcsa emberek, akiknek ez fontos. Te, aki csak néhány napja vagy a Balassiak és a Thurzók lakótársa, talán a majdan megszületendő furcsa embereknek írtál. Továbbélsz szavainkban.
Nekünk pedig
Adj már békességet, lelki csendességet, menybéli Úr!
Kőszeghy Péter
Szörényi László, Kulcsár Péter és Kőszeghy Péter gyászbeszéde 1996. július 17-én hangzott el a Fiumei úti sírkertben, Komlovszki Tibor búcsúztatásán.